Pactum sanguinis

W hat do you want from me? Why don't you run from me?? What are you wondering? What do you know? Why aren't you scared of me? Why do you care for me? When we all fall asleep, where do we go?

To my other half

Figyelmeztetések: 18+ trágárság, self-harm, öngyilkosság gondolata, mentális zavar megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Olyan messze az év eleje, olyan messze a virágoskert, olyan messze a nyári napfény meleg simogatása a bőrödön, olyan közel vannak az árnyak, a fájdalom, a gyomorgörcs, a bűntudat, az önutálat, a hányinger, a vágy az önbántalmazásra. Hiszen magára hagytad, pont akkor, éppen akkor, amikor szüksége lett volna Rád. Az egyetlen embert, az egyetlen kibaszott embert, aki számít, aki fontos számodra, akit szeretsz, akiért meghalnál, akiért gyilkolnál.
Akiért felmorzsolnád az egész mocskos világot.
Nem voltál ott, nem voltál mellette, utálod magad, utálod az amerikai srácot is, utálod a helyzetet, a tudatot, az ízt, amit a szádban hagy, utálod, utálod, UTÁLOD!
Mégsem hagyod összeomlani magad, minden percben, amikor csak teheted Hera mellett maradsz. Egy pillanatra sem engeded el, sem a kezét, sem Őt a látóteredből. Semmivel sem összehasonlítható az az érzés, amit akkor tapasztaltál, mikor megtudtad... megtudtad, hogy nem voltál vele, amikor szüksége lett volna rád. Undorodsz magadtól, jobban, mint valaha, ha a tükörbe nézel elfog a hányinger. Legszívesebben fájdalmat okoznál önmagadnak, minél többet, minél nagyobbat.
De lenyeled az egészet, elfojtod, visszafogod magad. Mert nem arra a roncsra van most szüksége, ami vagy, valami másra, valami stabilra, valamire ami nem Te vagy.
Az egész egy hazugság, a barátságotok egy hazugságon alapul. Te magad egy hazugság vagy, érzi ezt, érzi és mégis... és mégse... Mikor lett ilyen fontos neked? Mikor vált szinte lehetetlenné a létezés nélküle? Mikor kezdted azt érezni, hogy talán újra... élsz?
Hiába ülsz az ágyadon fürdés után, hiába illatozol úgy, mint a legszebb virágoskert, hiába omlik lágyan és puhán aranyszőke hajad a válladra, hiába tűnsz kívülről tökéletesnek és patyolattisztának, a rothadás benned van. Elnyomni el lehet, de megszüntetni képtelenség. Nem fog elmúlni, soha, soha, mindig ott lesz, mindig Te leszel, mindig ilyen maradsz. Ez pedig nem igazságos, vele szemben nem. Mégis rejtegeted, a vért a kezeden, a kurva vért, most is húzod vissza a hálóingedbe a kis kacsódat, csak ne lássa, csak ne lássa meg. Nem akarod elveszíteni, nem, Őt nem, megint a legjobb barátodat nem. Miért kellett közel engedned, miért hagytad, hogy ez történjen? Olyan nehéz minden légvétel, olyan nehéz a nyelés, olyan nehezek a szemhéjaid, olyan nehéz létezni a tudattal, hogy esetleg egyszer... most... épp most...
Talán ez lesz a legrosszabb születésnapod?

Hiába vagy önző, hiába vagy visszataszító, hiába vagy mocskos, véres, egy szörnyeteg, tudod, hogy ennyivel tartozol neki. Ez a legkevesebb, ez a minimum, ennyit, ha mást nem is, ennyit tudsz adni neki.
Az igazat.
A nyers, rút, kegyetlen igazságot.
Annyira csábító a gondolat, hogy egyenként eltörd az ujjaidat, hogy a körmeiddel megint felszántsd a bőröd, vérzésig, a húsig, a csontodig. Hogy addig kapard a mellkasod, ameddig el nem érsz a dobogó szívig, hogy kitéphesd azt onnan és végignézhesd, ahogyan szépen lassan, lassan, egyre renyhébben ver, mígnem megáll, elernyed, kivérez, vége. Vele együtt pedig a tudatd is szépen lassan elhalványul, halványul, egészen addig, míg eggyé nem válsz a sötétséggel örökre, melyen belül te egy sötétebb folt leszel csak. Emléked is kikopik majd a tudatokból, mindenki elfelejt, mindenki megfeledkezik majd Vivien M. Smithe-ről, mert hát... ki is Ő egyáltalán? Egy ribanc? Egy gonosz kis elkényeztetett fruska? Talán több? Talán kevesebb? Talán mélyebb? Talán valódi? Ki Ő?

Nem tudod ki Ő, hogy ki vagy, ki nem, csak azt, hogy mi. Mivé tettek, mivé váltál, mit választottál.
Azt sem tudod, ki lehettél volna, hol állnál most a történtek nélkül, a tábor nélkül, Fenrir Greyback nélkül. Mi lehettél volna, milyen lehettél volna. Ki lett volna akkor melletted? Lett volna valaki, vagy ugyanúgy egyedül lennél?

sosem vagy egyedül

Való igaz, sem most, sem máskor, sem soha nem vagy egyedül. Nem lehetsz egyedül, nem lehet nyugalmad, nem aludhatsz, nem lehetsz ébren, nem élhetsz, csak szenvedhetsz, lélegezhetsz, létezhetsz. Még, még, még! Tovább, tovább, tovább! Jobban, jobban, egyre csak jobban! Sápadt arcod tekint vissza Rád a kis ágy melletti tükrödből, alig élőbb, mint egy szellem, alig kézzel foghatóbb, mint egy emlék. Szabad kezeddel megérinted az arcod, látod rajta a vért a tükörben, érzed az arcodon, érzed ahogy végigfolyik a kezeden, érzed, ahogyan megfeszülnek a kezedben az izmok, inak, sikítanak: Csak hadd tépjem le a bőrt! Kérlek! Hadd okozzak fájdalmat, hadd érezzem a létezés értelmét! De nem, most nem engedsz a vágynak, nem engedsz a hívásnak, a kérésnek. A kis talpas tükör koppan az éjjeliszekrényen, ahogyan Hera visszatér a zuhanyzásból, mély reszketeg levegőt veszel és hosszan kifújod.
Most nem, most nem törsz össze, nem inogsz meg, nem hátrálsz ki, nem, nem, nem. Most nem. Nem most. Ez a legkevesebb...
Ha jobb ember lennél, ha jobb barát, akkor már rég elmondtad volna. Akkor talán indokoltabb lenne az önsajnálatod. Akkor indokoltabb lenne a vágy, hogy megszűnjön a fájdalom. De nem érdemled, Te nem, neked nem szabad. Egy valamit tudsz adni neki, csak egyet, csak az igazságot. A teljes, a mocskos, könyörtelen, irtózatos igazságot.

- Hera... - elszorul a torkod, elakadnak a hangok, a tested ellenkezik, megtagad Téged. Nyelnél egy nagyot, de képtelen vagy rá, érzed a gyomrod tartalmának kavargását, érzed a hányingert, a késztetést, az undort. Mégis erővel kényszeríted magad a nyelésre, arra, hogy lélegezz, hogy még létezz. - Tudom, hogy nem a legmegfelelőbb az alkalom erre, de... úgy érzem tudnod kellene egy-két dologról - ez már inkább hasonlít rád, ez már inkább Te vagy, már ami maradt belőled, a Te hangod, ez legalább a tied. Egyre inkább marja a torkodat a titkod. A titkod, amire szinte biztos vagy, hogy Hera már rájött magától is -legalábbis egy részére, amire lehet, amire rá tud jönni - amit még ennek ellenére is nehezedre esik megfogalmazni, szavakba önteni. Mások véleményét kurvára leszarod, de Heranoush… nem bírnád elviselni, ha Ő másképp tekintene rád. Ha Őt elveszítenéd… nem, erre gondolni sem akarsz jelen körülmények között. - Megérdemled, hogy tudd… megérdemled, hogy ennek fényében dönts...- - szavaid túl komolyan, túl baljóslatúan visszhangzanak a szobátokban. Vársz egy kicsit, vársz a tekintetére, a figyelmére, vársz Rá. - Megérdemled, hogy tudd... hogy tudd az igazat... hogy tudj mindent... - kezed megremeg, állkapcsod megfeszül, lélegzeted fennakad, feszít. Feszít a titok, feszít az igazság, mar, erősen beléd mar a múlt, őrjítenek a hangok, a visszhangok, a jeges rémület átjárja minden porcikádat. Nem látszik. Kívülről nem látszik.
De Ő érzi. Biztos vagy benne, hogy Heranoush érzi.

[- Viv.]

Two misfits

One bloodline

Zero exits

FOR: Vivien

DATE: 2005. november 4. péntek

Trigger Warning

alvilági élet, gyermek számára nem megfelelő nevelési környezet és betegség említése

Nem hiszem, hogy Pomfrey szomorú könnyeket hullajtott utánam, amikor kijelentettem, nem vagyok hajlandó arra, hogy tovább poshadjak az önsajnáltatásban, és köszönöm szépen, jól vagyok. Éppen elég egy ágyhoz ragadt Fletcher odahaza. Félő, hogy a betegsége miatt Armen sohasem fogja megtudni, hogy milyen is az élet a Roxfortban. Meg most már azért is, mert anyám kitalálta, halálra aggódik miattam.

Soha nem fordult meg senki fejében, hogy talán nem a varázsvilág gettójában kellene nevelkednem. Újonnan már a fülük botját se mozdították azért, ha naplemente után tértem csak vissza (bár az igazat megvallva a jelenkor Zsebkosz-köze köszönőben sincs azzal, amire gyerekkoromból emlékszem). Azóta az este óta azonban megmozdult bennük a felelősség szikrája, főleg anyámban, mert kár lenne, ha elveszítene. Mit számít neki, ha ő megkaphat, cserébe pedig én veszíthetek el mindent? A jogomat arra, hogy tanulni tudjak, és többre vigyem, mint ők. A kiváltságomat arra, hogy kiváló lehessek. A privilégiumot arra, hogy Vivient barátomnak nevezhessem.

Az iskolának persze muszáj volt tájékoztatnia őket.

Nem fogom a Roxfortra bízni a titkaimat, mert ha valós személy lenne, már a Tiltott Rengetegben aludna elásva egy fa tövében. Nem is a Halloweenkor történtek borítottak meg a legjobban, hanem az, ami utána történt. Tetsu egy roncs, főleg, miután közöltem vele a ki nem választásának hírét, a többiek nem érdekelnek, Jenkins sem, de aztán jött anyám levele, hogy kivesznek innen. Pedig nekem eszem ágában sincs távozni innen. Mert akkor a portrénak igaza lesz…

- Viv. - az ágyamon ülve foglalkozom a számmisztika leckémmel. Tudom, hogy Vector professzor nem várja el tőlem, hogy máris felzárkózzak a tanulnivalóval, én azonban nem vagyok hajlandó lemaradni belőle. Még a végén összekevernének Bairddel. Ahogyan Viv hangját hallom, ujjamat a több kezet megjárt, már-már rongyos állapotú könyvbe nyomtatott táblázat során tartom, hogy ne felejtsem el, hol is tartottam.

Még nem mondtam el Vivnek, hogy a szüleim mit terveznek. Még nem tudja, hogy el akarnak venni tőle. De miért is mondanám el? Felesleges, nem megyek innen sehova. Inkább vállalok egy újabb tortúrát, nem érdekel, ha mocskosnak neveznek. De. Ezt. Nem.

Abban a pillanatban, amikor a nevem szólítja, és megérzem, hogy itt valami komolyról lesz szó, a szüleim jelentéktelenné válnak, ahogyan a számmisztika leckém is. Az egyikkel jelenleg nem tudok mit kezdeni, a másik pedig ráér később. Vagy talán neki is írtak a szüleim? Ő küldött el, hogy biztonságban legyek? Nem, Vivien Smithe nem egy áruló, sosem tenné ezt velem.

- Nem mindig adatik meg a megfelelő időzítés luxusa, Viv. Miről… Vagyis várj még egy pillanatot. - behajtom a könyv lapját. Egyébként is rongyos már, nem tudok az állagán tovább rontani. Pálcámat előhúzom, a hálószobánk ajtaját pedig lezárom. Korán van még, a kedves szobatársak addig is foglalják el magukat. Végezetül egy silencio varázslattal lefedem az ajtót. Mondhatni, protokoll. A könyvet félreteszem, most nincs szükségem rá. Majd magamhoz ölelek egy másik, békás plüsst – annak a testvérét, melyet Viven is szorongat a kezében.

- Készen állok, Vivien. Miről van szó? - arcom kifejezéstelen, de tudom, hogy Viv a merev tekintet mögé tud látni, ahogyan eddig is látott mindent.

W hat do you want from me? Why don't you run from me?? What are you wondering? What do you know? Why aren't you scared of me? Why do you care for me? When we all fall asleep, where do we go?

To my other half

Figyelmeztetések: 18+ trágárság, self-harm, öngyilkosság gondolata, mentális zavar megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Annyira... egocentrikus vagy. Annyira el vagy telve magadtól, annyira nem látod a fától az erdőt, hogy az már kínkeservesen nevetséges. Röhejes. Szánalmas... Igen, szánalmas vagy, szánalmas, ahogyan nem veszed észre a jeleket, szánalmas, ahogyan azt hiszed a múltad jelenti Rád a legnagyobb veszélyt, szánalmas, hogy nem látod a fájdalmát, a gondjait, semmit! Hogyan is nevezheted magad barátnak, amikor még most is ilyen vak vagy?
Undorító.

neked nincs szükséged barátokra

Nem, valóban nincs. Csak és kizárólag Heranoush Fletcherre van szükséged, senki másra. Senki másra. Ő több, mint egy barát, több mint a legjobb barátod, több mint az életed, több, mint bármi ezen a Földön. Ő a minden - az értelem, a szeretet, a kitartás, a veszély, a nyeremény, a vágy, a cél, az odavezető út, a rózsa, a nap, a villámlás, a folyó, a tűz, a levegő, a stabil föld a lábaid alatt. Ő az ész, a szív, a lélek.
A család.
Ő minden, amire szükséged volt, van és lesz.
Ő az, akiről nem tudtad korábban, hogy kell neked, de már nem tudsz létezni nélküle.
Ő az, aki megért, akiben megbízol, akit átkarolsz, akit megvédesz mindentől, bármi legyen az ára. Ő a másik feled, mellette, vele vagy egész. Érte feláldoznál mindent, bárkit, pusztuljon a világ, nem számít. Semmi sem számít, csak Ő, csak Ti ketten.

nem érdemled meg

Valóban nem érdemled meg és mégis... mégis itt van, mégis melletted van, mégis veled van. Hiába keserítetted meg két éven át az életét, hiába tettél meg mindent érte, hogy legyen nyomós oka utálni téged... nem... inkább egyenesen gyűlölni. De itt van, mégis itt van, ennek ellenére itt van. És mindenét, tényleg mindenét odaadja, mindent, amire csak valaha vágytál, ott ül veled szemben.

gondolod, hogy ezek után is... az igazság után is... veled marad?

Nem, nem gondolod. Nem várod el. Nem hiszel benne. Nem tudod. Egyszerűen csak... érzed. Zsigereidbe menőleg, érzed a véredben, a csontjaidban, minden létező idegszáladdal.
Megvárod, hogy figyeljen, megvárod, hogy felfogja a helyzet súlyát. Egy halvány mosollyal figyeled, ahogy biztosítja a hálókörleteteket. Hálás vagy érte. Jelen helyzetedben Te képtelen vagy logikusan gondolkodni, képtelen vagy ilyenekre gondolni. Képtelen vagy egyáltalán bármi másra gondolni, a szavak is nehezen formálódnak az elmédben és azoknak még hangot is kell adni...
Soha nem készítettek fel arra, hogyan legyél valakivel őszinte. Soha nem tanítottak meg rendesen, úgy igazán a megszokott társasági normákra. Soha nem tanítottak meg arra, hogyan legyél gyengéd. Soha nem tanítottak meg arra, hogyan legyél igaz barát.
Mindent egyedül kellett elérned. Saját erődből állsz ott, ahol vagy ma. Ez nem jelenti azt, hogy jó helyen vagy, hogy jó ember vagy... Ó, dehogy. Nálad rosszabbat lehet elképzelni és találni is, de jobbat egészen könnyedén. Úgy helyezkedsz, hogy lábaid lelógjanak az ágyról és teljes testeddel Heranoush Fletcher felé fordulsz, ezzel hangsúlyozva mondandód fontosságát. A csend mázsás súlyként telepszik rátok, ahogy próbálod megfogalmazni a mondandódat.
Hogyan lenne kevésbé lesújtó? Hogyan lenne kevésbé félelmetes? Groteszk? Undorító?
Akárhogy mázolod a szavakat a legédesebb mézzel, sehogy sem lesz kevésbé brutális, sehogy sem lesz másabb, mint a múltad véres valója.
- Úgy gondolom erre már magadtól is rájöttél, de… vérfarkas vagyok - hagyod, hogy egy kicsit leülepedjenek szavaid. Biztos vagy benne, hogy ez az információ számra már nem újdonság... tekintve, hogy milyen közel álltok egymáshoz, hogy Hera milyen okos, biztosan rájött már, vagy legalább sejti a többi ignoráns iskolatársaddal ellentétben. Kimondva azonban sokkal súlyosabb a tény, sokkal kézzel foghatóbb, sokkal valódibb, igazibb. Egész testedet átjárja a rettegés, a fagyos félelem, hogy így megnyílsz valaki előtt. Mert most tényleg arra készülsz, hogy mindenedet Hera kezeibe helyezd, hogy valóban... bízni kezdj benne. Eddig ez maximum üres gondolat volt csupán, most azonban... teszel is érte, bizonyítod is és ez... megrémiszt. Lélekben készülsz, hogy újra átéld azokat az emlékeket, melyektől megannyi éven keresztül próbálsz szabadulni, menekülni, vagy legalább elbújni mindultalan sikertelenül. Minden egyes éjszaka visszatérnek a képek, a hangok, a szagok, az érzet, Fenrir Greyback, minden.
- Öt évet töltöttem Fenrir Greyback vérfarkas táborában - egyelőre nem mondasz többet. Figyeled a reakcióit, utóbbi mondatod már előre vetíti a baljóslatú eseményeket, melyek megtörténtek veled a múltban. Ő lesz az első. Neki kell az elsőnek lennie. És talán Ő lesz az egyetlen is. De Ő mindenképpen megérdemli.

nem fog megérteni téged

Megérdemli, hogy tudja. Tudnia kell. Szeretnéd, ha tudná. Akarod, hogy tudja. Ismerjen téged, értsen, lásson, halljon, érezzen. Szeretnéd, ha megértené, ha megértene.
Akarod, hogy tudjon... mindent.

[- Viv. Feltétel nélkül szeretlek.]

Two misfits

One bloodline

Zero exits

FOR: Vivien

DATE: 2005. november 4. péntek

Trigger Warning

obszesszív viselkedés, szokásos Hera bs

Talán csak a pupilláim kerekednek ki kissé, amikor kimondja ezeket a szavakat. Viv jól kezdte a felvezetést, valóban így van. Magamtól is rájöttem már nagyon régen.

Emlékét sem tudom felidézni annak, mikor konstatáltam magamban ennek a tényét. Olyan, mintha mindig is tudtam volna, és ő is tudta volna, hogy rájöttem magamtól, éppen csak nem beszéltünk erről soha. A kimondatlan szavak hosszú évek óta ott lebegnek kettőnk között feloldásra várva – ezt azonban neki kellett megtennie, mert ez az ő terhe, az ő súlya. Neki kellett tudnia, hogy mikor is áll készen rá, hogy kimondja azt, amit már régóta tudok.

A gyanú pedig még ennél is régebben férkőzött be gondolataim közé, hogy leuralja a józan észt, és a realitás zsarnokaként korruptálja azt a mindennél szorosabb és mindennél fontosabb kötelékek, melyet magunk között fontunk. Azonban ahogy az előítélet gyenge bástyáját, így ezt is le fogjuk győzni. Nincs semmi, ismétlem, SEMMI, ami kettőnk útjába állhat! Nem tud nekem mondani semmit, amitől elfordulnék tőle. Testvéremnél is testvérebbül szeretem, hisz valóban, mit tudok Armenről? A nevén és a betegségén kívül? Semmit! Csak hogy mi a kedvenc meséje.

Vivvel azonban ugyanazon a levegőn osztozunk már ötödik éve. Az ő arcát látom, amikor reggelente felébredek, és elhúzom a paravánomat. Az ő kezét fogom meg azokon a nehezebb napokon, amikor túl sok a világból, és ő az, aki mellett igazán képes vagyok elhinni azt, hogy a világ tetején mi állunk ketten, miközben mindenki más alattunk.

Gondoltam már arra, hogy elmondja. Elképzeltem, hogy egyszer csak egy csendes estén félrehív, a szemembe néz, és közli azt, amiről úgy érzi, közölnie kell. Azonban ez soha nem volt elvárás felé. Bármikor és mindig is elfogadtam őt, és azt is, hogy élete ezen terhét nem kívánja megosztani velem. Sosem kérnék tőle ilyet, és soha nem nyomnám le torkán akaratomat. És bár egyszer sem gondoltam, hogy valaha valóban szóba kerülnek a teliholdas eltűnései, most mégis azt érzem, hogy bizalmával kitüntetett és megtisztelt.

A békás plüsst az ágyamon hagyom, hogy odamenjek elé és a földre térdeljek előtte. Megfogom mindkét kezét sajátjaimmal. Az enyéim remegnek, tekintetem azonban állhatatos. Nem pislogok, ahogyan egyenesen és mereven a szemébe nézek.

- Viv. Feltétel nélkül szeretlek. - nem nehéz kimondanom az igazat. Mert ez a feltétel nélküli, valódi szeretet. Nincs elvárás és nincsenek ostoba szabályok, amik megfojtják a barátságot. Mit tudnak erről azok a hormonokkal teli kis szerelmesek, akikbe minduntalan beleütközünk? Szánalmasak egytől egyig. Mindig boldoggá tesz, amikor azt látom, hogy megint szétreppent egy szerelmespár. Előbb vagy utóbb mindegyikre ez a sors vár.

Nem biccentek hozzá és nem is igenlek verbálisan a feltételezésre, miszerint már tudhattam az állapotáról, de nem is tagadom azt. Olyan mindegy, mert ez most nem rólam és nem az egomról szól. Máskor és máshogyan is van lehetőségem bizonyítani. Most nem akarom, hogy elvegyem róla a fókuszt. Tudta, hogy tavaly rengeteg könyvet elolvastam róluk, hogy megpróbáljam még jobban megérteni a dolgot?

- Milyen volt ez a tábor? - érzem, hogy ez valami rettenetes lesz, de tudom azt, hogy végig kell hallgatnom, bármi is lesz. Mindeközben annyi mindent mondanék neki. Annyi mindent szeretnék közölni vele. De most miért nem jönnek a szavak? Miért csuklik el a hangom a végére és mitől érzem azt, hogy amit mondani fog, borzalmasabb, mint Sötéthercegnő augusztusi obszcén, vulgáris levele, ami egy új mélység még a Hugrabug mércéjével is? Valahogy most csak még inkább gyűlölöm őt. Mit tud ő a valódi sötétségről? Mit tud ő BÁRMIRŐL? Nem tud ő semmit, csak vagdalkozik a fennkölt szavakkal, unalomból, divatból, gúnyból.

Nem tud semmit.

["Viv. Feltétel nélkül szeretlek."]

W hat do you want from me? Why don't you run from me?? What are you wondering? What do you know? Why aren't you scared of me? Why do you care for me? When we all fall asleep, where do we go?

To my other half

Figyelmeztetések: 18+ trágárság, self-harm, öngyilkosság gondolata, gyilkosság, mentális zavar megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Minden rezdülését, mozdulatát árgus szemekkel figyeled, próbálsz belőle olvasni, próbálod belelátni azokat a láthatatlan jeleket, amelyek arra utalhatnának, hogy ne tedd, ne avasd be, ne nyílj meg előtte. De nem látod... még ha ott is lennének sem vennéd észre, mert megbízol benne.
Szereted őt.
Jobban, mint bárkit eddig valaha, vagy legalábbis akire emlékszel is. Jobban ragaszkodsz hozzá, mint a saját önutálatodhoz, a sajt bűneidhez, a magányos szenvedésedhez.

elgyengültél?

Akaratlan halovány félmosolyra rándul a szád széle, ahogyan eszedbe jut a kapcsolattok az elején. Minél távolabb akartad tudni magadtól a veled szemben ülő lányt. Megfagyott a vér az ereidben a gondolatra, hogy Ő képes lehet benned olvasni, Ő átláthat a gondosan felépített maszkodon, Ő megláthatja rád száradt, bőrödhöz levakarhatatlanul tapadó mocskos alvadt vért. Ő láthatja a lelked helyén tátongó sötét és mély űrt, de amire sosem gondoltál volna... hogy Ő lesz az, aki képessé válhat betömni azt.
Mert Heranoush Fletcher nem fordult el, amikor megtehette volna. Amikor megtehette volna, hogy magadra hagy, hogy rohamos állapotodban addig tépd, szakítsd magadról a bőrt, a húst, az ereket és idegeket, ameddig már nem marad semmi, csak a túl lassan, fájdalmasan lassan eljövő halál. Megérdemelted volna, azok után, amiket vele tettél, ahogyan megkeserítetted az életét, amilyen szörnyű ember voltál... és vagy is. De nem tette, nem hagyott ott, látott amikor a legmélyebb pontodon voltál és azóta nem hagyja el az oldalad. Akkor két meg nem értett, nyughatatlan lélek egymásra talált és már nem vagy képes máshogy elképzelni az életet.
Szükségetek van egymásra, éppen úgy, mint bármely élőlénynek az oxigénre. Újra valakinek, újra élőnek, újra teljesnek érzed magad. Éppen ezért markolja a szívedet a félelem jeges marka, éppen ezért rettegsz annyira - mi van, ha megtud mindent...

...akkor majd elhagy?
félni fog?
Vagy undorodni?
esetleg megvetni?
Vagy mindet egyszerre?
És nem tudnám hibáztatni érte...

Egyszerre tartasz a legrosszabb opciótól és közben tudod, sőt érzed, hogy ez nem fog bekövetkezni.

pfff, naiv vagy Morgana

Lélegzetvisszafojtva figyeled, amint leteszi a békás plüsst és eléd sétálva letérdel, apró, remegő kezeibe zárja a saját jéghideg kacsóidat. Szinte azonnal, ösztönösen fogsz rá az övéire és szorítod meg őket határozottan - de gyengéden.

"Viv. Feltétel nélkül szeretlek."

Ezt így soha egyikőtök sem mondta ki, de mégis érezhető volt - már csak abból, ahogyan egymásra néztek, ahogyan fogjátok egymás kezét, ahogyan Te vagy az egyetlen, akit hajlandó itt megölelni, ahogyan betakargatod a gyengélkedőn, miután már békésen szuszogva elaludt, ahogyan Barcelonaban együtt aludtatok, egy ágyban, szorosan összebújva. Senki és semmi nem pótolhatja Őt az életedben, és ameddig Hera veled van...

gyenge leszel

Tévképzetekben élsz.

Erősebb vagyok bárkinél. Képes vagyok bármire.

Egyszer majd...
az egész világ a lábaink előtt hever majd...!

Nincs szükség arra, hogy kimondja - tudod nagyon jól, hogy már régen rájött, régóta tudja, miféle bestiává válsz minden hónap teliholdján. Azt azonban még nem tudja, mekkora szörny is vagy valójában. Ahogyan előtted térdepel, olyan kicsi, olyan törékeny, olyan védtelen, kicsit olyan, mint... Te voltál a kezdetekben. De csak egy kicsit, mert Heranoush biztosan... máshogyan kezelte volna a dolgokat, biztosan... sokkal jobban. Hüvelykujjaiddal végigsimítasz a kézfején, és ahogyan veszel egy nagy levegőt, végigfut először a gerinceden, majd minden testrészeden a hidegrázás.

- Én is szeretlek téged Hera, mindennél jobban, feltételek és megkötések nélkül. Ezért akarom, hogy tudd... miféle mocskos, kegyetlen, semmirekellő és visszataszító szörnyeteggel állsz szemben valójában - a szeretet lángja egy szempillantás alatt huny ki a szemeidben és helyére a jeges révület költözik. Tekinteted rajta tartod, egyenesen a szemeibe nézel, de mégis rajta túl. Nem Őt látod már, hanem az emlékeket, azokat a borzalmas, undorító, rettenetes emlékeket, amik formáltak, meghatároztak Téged. Egészen eddig a napig.
Feltétel nélküli szeretet… egy olyan fogalom, melyben sokáig nem hittél. Melyet olyan rég tapasztaltál, mit megannyi évvel ezelőtt könyörtelenül kitéptek a kezeid közül.
Kesernyés mosolyra húzódnak az ajkaid, ahogy Rá nézel... nem, tovább rajta, egyenesen a mögötte álló rémálmodra, aki bár egy kis, de jelentős részében volt ténylegesen jelen az életednek, de azóta sem szakadt el tőled, legalábbis nem teljesen.

Fenrir Greyback…

Kinek mocskos átka ott kering ereidben, kinek mérgező szavai a bőröd alá kúsztak, aki folyamatosan ott áll mögötted és a füledbe suttog, kinek az eltorzult arcát látod mindultalan, mikor lehunyod a szemeidet. Ott van a mozdulataidban, ott van a levegőben, melyet kilélegzel, ott van a véredben, ott van benned minden mocska, minden hibája, minden negatívuma, mindene önmagából. Még most is, még ennyi évvel később is a mellkasodhoz szorítva hordozod, ott dédelgeted. Nem tudod kigyomlálni makacs gyökereit, melyek körbe fonják és szorosan gúzsba kötve tartják a szívedet, a tövisektől minden lélegzetvétel egyre nehezebb és nehezebb.
Nem hagy élni.
Nem hagy lélegezni.
Nem hagy létezni.

mert te senki vagy nélkülem

Hiába az új élet, hiába a terápia, az iskola, a család, az emberek, hiába minden… sosem fogsz tőle megszabadulni… legalábbis ameddig élsz nem. Ameddig még lélegzik ez a test nem. Ameddig Morgana létezik nem.
Morgana pedig addig létezik, ameddig Vivien.
Mert Vivien nem egy önálló személy. Vivien az álca, amivel kétségbeesetten igyekszel leplezni Morganat. De Morgana mindig Te leszel.

Egy újabb mély levegőt veszel, amit szaggatottan fújsz ki. Hideg kezeiddel enyhén megszorítod Heráét. Nem is a múltadtól félsz jobban, azt már elfogadtad, lényeddé vált.
Attól rettegsz, hogy ezzel megijeszted Őt. Emiatt elhagy, már nem úgy tekint rád. Utána lenne értelme a további életednek?
Nem…
Csinálnád tovább ennek ellenére?
Igen... de minek?

Hogy szenvedj!

A miértekre a szimpla válasz: be kell bizonyítanod, hogy erősebb, szívósabb és jobb vagy náluk. Ennél előrébb mutató céljaid azonban nincsenek. Pedig a lehetőségek tárháza ott lapul benned, szimplán csak… nem érdekel. Nem érdekel semmi sem eléggé. A bonyolultabb válasz pedig: mélyen a sötétségben eltemetve ott lapul a vágy... a vágy, hogy törlessz, a vágy, hogy jóvá tehesd, legalább elkövetett bűneidnek egy részét, a vágy, hogy bizonyíthass - Te csak a körülmények áldozata vagy, nem eredendően rossz, nem eredendően egy borzalom, egy szörnyeteg.

- Nem gyerekeknek való. Őszintén szólva még a felnőttek is alig, vagy egyáltalán nem bírták volna - tekinteted elködösül, ahogy a felvillanó emlékképek között kutatsz. Szeretnéd elhinni a szavaidat, melyek létjogosultságot adnak neked, annak, amivé váltál. Szeretnéd elhinni, hogy a történtek nélkül nem ez lennél, nem ez lenne a valódi Vivien. Szeretnéd elhinni, hogy ha nem lett volna Fenrir Greyback, akkor más lennél - valaki, akit szerethetnek. Valaki, akit nem dobnak el. Valaki, akire szükség van. Valaik, aki számít.
- Talán… nem is a tábor volt a legborzalmasabb, hanem én, aki akkor voltam. És ezen énem egy része mindig velem marad, nem tudok tőle szabadulni. Ahogyan a rémálmoktól sem. Ahogyan a bőrömre tapadó vértől sem. Ahogyan a hangoktól sem. Ahogyan az Ő arcától sem. Háborús bűnöket követtem el. Embert öltem Hera, nem is egyet, de nem is kettőt…-révületből kilépve újra ráfókuszálsz. A tekintetére, az arckifejezésére, a légzésére, a szívritmusára, minden apró mozzanatára. De az igazi késszúrás még csak most jön. -…és egy idő után… talán még élveztem is. - A legszomorúbb az egészben, hogy sajnálatos módon ez az igazság. Ha nem is maga az ölés volt számodra az élvezetes, hanem inkább Fenrir reakciója - a büszkeség az ocsortány grimaszoktól eltorzult arcán, az elismerés fénye sötét tekintetében, egy-egy lágyabban kimondott “Jó kislány” halk, már-már suttogó mély hangján. Ezen emlék hatására borzongás fut rajtad végig, magad sem tudod eldönteni, hogy jó vagy rossz értelemben. Mintha csak szelleme a tarkódat cirógatná még most is. Mintha ujjai újra a nyakad köré kulcsolódnának. Már elvesztél a saját sötétségedben réges-régen, csak nagyon jól titkolod mások előtt.
Hera azonban mindigis más volt, ő mintha átlátott volna a függönyökön, egyenesen a színpad rejtett részeire. Eddig csak a félhomályt láthatta, de most elhúzod előtte a függönyöket és a morbid díszlet, mely a valóság nevet viseli nagyobbat csattan az arcán, mint egy atyai pofon.

Mert ez vagyok én.
Ez Vivien Morgana Smithe.
Ez a nevem. Az én nevem. Ez voltam, vagyok és leszek is én...

[- Azt tetted, amit tenned kellett.]

Two misfits

One bloodline

Zero exits

FOR: Vivien

DATE: 2005. november 4. péntek

Trigger Warning

obszesszív viselkedés, alvilági élet és prostitúció említése, gyermek számára nem megfelelő nevelési környezet

A kezei hidegek, mint a Zsebkosz télidőben. Mégis igénylem azt, hogy rászorítson remegő kezeimre saját, jeges kézfejével. Feltűnt már, hogy mindig hidegek a kezei, amilyen hideg ő maga is. Aki azonban nem bírja a telet, az nem érdemli meg, hogy lássa és megkapja annak rejtett melegségét is. A világ nem elég jó Vivien számára, a világ sosem fog eleget nyújtani számára, és sose lesz képes törleszteni a bűnökért, amiket elkövetett ellene.

A közös sírás jól tudom, nem old meg semmit. Most mégis láthatja, hogy én már sírok is! Az első, sós könny megjelenik az arcomon, tele fájdalommal és tele dühvel, tele azzal az agóniával, amit Viv gyötrelmének hallgatása vált ki belőlem. Minden szava újabb szorítás a gyomromban és a szívemben, mintha Greyback maga nyúlt volna mocskos kezeivel felém. Látom lelki szemeim előtt a gusztustalan mancsát, körme alatt vastagon telepedett meg a kosz. Látom az agyarakat, még akkor is, ha emberi formában sétál el a Zsebkosz előtt. Tudom, hogy a szüleim a szokásosnál is idegesebbek voltak, ha ő meg a sleppje a környékünkön vásároltak. Egyszer, még egészen kicsi voltam, amikor felparancsoltak a lakásba, és megtiltották, hogy lejöjjek, és még azt is, hogy kinézzek az ablakon.

Lelki szemeim előtt pedig azt is vizualizálom, ahogy a kirakós utolsó darabja a helyére kerül.

Értelek, Viv.

Sosem voltam a helyzetedben, mégis értelek és megértelek. Én pedig soha nem foglak elengedni.

De hiába a könnyek, tekintetem továbbra is egyenes, és nem távolítom el szemeim az övéiről. A földön térdelve hagyom, hogy rászorítson a kezeimre. Az sem érdekel, ha fáj. Különben is, mit számít? Fájjon hát!

Erősebben kalapál a szívem, ahogyan az információkat feldolgozom. Gyűlölöm azokat, akik elbagatellizálják a Zsebkosz hatalmát, és nem érzik annak kisugárzását. Láttam már embert meghalni az utcán. A konyhánk ablakából, lefekvés előtt. Egyszerűen összerúgdosták a földön, míg feje nem koppant egy kiálló, hibás macskakövön. Anyám egy pálcamozdulattal húzta be a függönyt előttem, hogy ne bámuljam, mert nem a mi dolgunk. Mindig eszembe jut az eset, ahogyan elmegyek a helyszín mellett. Az emberi élet csak ennyi, nem több. Aurorok se jöttek ki soha, a Zsebkosz sajátos ökoszisztémája maga oldotta meg a takarítást utána.

Emlékszem arra is, amikor mindketten realizáltuk, hogy a hintót vontató tesztrálok nem láthatatlanok egyikünk számára sem.

- Azt tetted, amit tenned kellett. - tudom, hogy Viv érti. Erős embereket nehézségekkel nevelnek. Mert vannak a boldogak és vannak az erősek. Viv pedig az erősek közé tartozik. Az árát már megfizette, többé nem tudnak mit elvenni tőle.

- Azért élvezted, hogy valahogy együtt tudj élni saját magaddal. - mert élni akar, hiszen az csak az erősek kiváltsága. Önkéntelenül is eszembe jutnak azok a prostituáltak, akik egészen sokszor foglalkoztak velem. Csak miattuk tudok valamelyest vállalhatóan kinézni, csak miattuk nem gubancolódott össze a hajam, és ők segítettek abban is, hogy kevésbé tűnjek lánynak az utcákon. A mai napig problémám van azzal, ha ruhát, vagy valami nőiesebbet kell viselnem. Ehhez képest itt van Vivien, aki csodálatos. Nem állítom, hogy lelkem mélyén néha nem vagyok egy kicsit irigy rá, és arra, hogy mindig gyönyörűnek látják majd.

Nem tudom, mi mást mondhatnék, csak azt, hogy mit tartanának helyes reakciónak. Csakhogy én Heranoush Fletcher vagyok, és magasról nem érdekel az, hogy mások mit tartanak normálisnak, helyesnek és társadalmilag elfogadottnak. Én nem fogok megalkudni, és nem fogok hazudni az egyetlen, igaz barátom szemébe, hogy minden rendben lesz, majd elmúlik. Nem, kurvára nem lesz, kibaszottul para a helyzet, és soha, talán soha nem fog feloldozást találni a történtek súlya alól!

- Greyback... Él még? - mormogom a nevét. Még a Zsebkoszban is hírhedt. Nem mindig értettem azt, hogy mennyire veszélyes az a környék, ahol járok. A szüleim mindent megtettek azért, hogy elkerüljem, mégis többet tudtam róla, mint ami indokolt. Örülnöm kéne azért, amiért Viv túlélte, Még sem érzem az elégedettséget. Elégtételt akarok, büntetést neki, olyat, amit megérdemel. Az sem lesz elég, ha csontjait a föld alá hantoljuk. A halál csak a megváltás lenne neki.

- Kiéheztetett disznók elé fogjuk dobatni, ahova való. A cruciatus csiklandozás lesz ahhoz képest, ami rá vár. Aztán visszahozzuk az élők sorába, még ha a Pokolba is kell mászni érte, csak hogy aztán újra megalázzuk és újra a halálba segítsük. Felkutatjuk, amit hátrahagyott és táltostűzzel pusztítjuk el. Nem maradhat fent sem neve, sem emléke. Kitépjük őt a krónikákból, mintha soha nem is járt volna ezen a földön. Ha pedig mégis kimondják a nevét, annak nyelve rothadjon a szájában. Átok lesz minden, amit érintett, minden útját hamuval és kővel fogjuk befedni. Ha létezik az Alvilág, mi ott sem adunk neki békét, erre megesküszöm neked, Viv. - kezeim úgy remegnek, mintha kötelező lenne nekik. Rászorítok az övére, vagy talán közösen kapaszkodunk egymásba. Egy pillanatra se vagyok hajlandó megszakítani tekintetünk összeláncolását. Akkor sem, ha közben a könnyek folynak az arcomról.

Gyűlölöm Greybacket, és gyűlölöm a gondolatát, hogy nem tudunk elégtételt venni rajta.

["Greyback... Él még?"]

W hat do you want from me? Why don't you run from me?? What are you wondering? What do you know? Why aren't you scared of me? Why do you care for me? When we all fall asleep, where do we go?

To my other half

Figyelmeztetések: 18+ trágárság, self-harm, öngyilkosság gondolata, gyilkosság, mentális zavar, gyűlölködés megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Gondoltad volna valaha, hogy ennyire szívfacsaró érzés lesz Őt sírni látni? Gondoltad volna valaha, hogy valakit beengedni és szenvedni látni fájdalmasabb lesz, mint bármelyik Crucio? Gondoltad volna valaha, hogy a legnagyobbnak vélt gyengeséged egyszerre lesz a legnagyobb erőd is? Az arcod változatlanul réveteg és rideg, de minden mozdulatod végtelen gyengédséget és szeretetet áraszt - ahogy a hüvelykujjaddal folyamatosan cirógatod a kézfejét, ahogyan az ügyesen megszerzett selyemkendővel igyekszel óvatosan felitatni az arcáról a könnyeket. Azokat a könnyeket, melyeket meg sem érdemelsz. Mert Vivien Morgana Smithe nem érdemli egy ilyen áldott lélek sajnálatát.

Már az első találkozáskor tudtad, hogy Ő más. Hera nem a képessége miatt látott át rajtad, hanem mert ismerte a fajtádat, még ha csak a Zsebkosz közi lakásuk ablakából is. Heranoush Fletcher okos, ravasz, merész, határozott, ambiciózus - olyan valaki, aki majd sokra viszi az életben. Az Ő tekintete mindig előre néz, míg a tied vissza a múltba, hiszen ott keresed a visszaigazolást még mindig. A köztetek formálódott kötelék még mindig hihetetlen számodra. Egyszerre nyűgöz le és tölt el rettegéssel - mi van, ha a múlt próbáját nem állja? Mi van ha... 

Olyan lettél, mint ők… mint Ő. Egy… szörnyeteg…

Natalie utolsó szavai visszhangot keltenek a fejedben. Ajkaid préseled össze ahelyett, hogy Hera kezét szorítanád meg. Egyenesen a szemeidbe néz, nem pillant félre, nem szakítja meg a szemkontaktust - egyedül Ő képes egyenesen a szemedbe nézni, lelátni egészen a lelked legmélyéig. Anélkül, hogy bármit mondtál volna neki, anélkül, hogy ténylegesen beengedted volna a kapun. Biztos vagy benne, hogy látja az árnyakat, kiváltképp azóta, mióta... megmentett Önmagadtól. Mikor nem hagyott magadra, pedig megtehette volna - azok után jogosan, amit tettél vele. De nem tette és aztán nem árult el, sőt inkább egyetlen árva szó nélkül neked adta mindenét. Te mit tettél cserébe? Elvettél mindent, de sosem adtál vissza semmit. Eddig a napig. Most kamatostól készülsz törleszteni - méghozzá az igazsággal.
Az igazságoddal.

Hallod a szavait, melyek alapból megnyugtatnának, ha éppen nem akarnád kíméletlenül felnyitni a szemeit - azt akarod, hogy lássa a nyers, véres, mocskos valódat, szeretnéd magad csontig lebontani előtte, akarod, hogy lásson mindent, minden rohadást, minden férget, minden egyes megbecstelenített porcikádat, mindent belőled, és ne azt a hazugságot, melyet a külvilág szemei elé társz.

- Figyelj rám kérlek Hera... - veszel egy mély lélegzetet, mielőtt folytatnád egy sokkal halkabb, sokkal hűvösebb, sokkal tárgyilagosabb hangnemben. - Volt döntésem. Hiába kényszerítettek valamire, dönthettem volna úgy, hogy ellenállok, hogy nemet mondok, hogy... inkább a tisztább, egyenesebb halált választom. Az Én döntésem azonban az volt, hogy befogadom a sötétséget és inkább magamévá teszem. Hogy félredobom az addigi Énem, hogy valami mássá váljak, valami mássá, ami megfelel Fenrir Greyback elvárásainak. Lenni akartam valaki, akire büszke lehet. És ezért... nem érdemlek sem sajnálatot, sem megbocsátást, mert amiket ott tettem... mind megbocsáthatatlan bűn. Ezeket hordozom magammal máig-napig és fogom is halálom napjáig, még azon túl is. Ez az én terhem, ez az én büntetésem - nem akarod, hogy téves képzetekbe ringassa magát, nem akarod, hogy szépítsen a tetteiden, nem akarod, hogy jobbnak lásson, mint ami vagy. Téged kell, hogy lásson, nem valami rózsaszínbe csomagolt édes hazugságot, téged lásson, a visszataszító valódat és az igazság ismeretében döntsön.
Valahol mélyen talán arra a paradoxon módon megnyugtató érzésre vágyik a lelked, hogy Ő is elborzadva rávágja, hogy egy szörnyeteg vagy... az elfogadása és a szeretete sokkal-sokkal ijesztőbb, mint a megtagadás, az elutasítás.

"Greyback... Él még?"

Szájából az Ő neve hallatán reflexesen gúnyosan felhorkansz. Hogy él-e még? Mert volna meghalni. Mert volna nem a Te kezeid által megdögleni. Az élete hozzád tartozik, a vére csak a Te testeden hagyhat ékes, árulkodó nyomokat. Ez a Te privilégiumod, igényt tartasz rá, ha kell, megteszel érte bármit, szörnyű, borzasztó dolgokat, hogy megszerezd azt, ami téged illet. Fenrir Greyback csak általad pusztulhat el, látni akarod, ahogy kihuny a fény a szemeiben, hallani akarod utolsó hallhörgéseit, figyelni reményvesztett vergődését.
Akárcsak az utolsókat rúgó partra vetett hal.

Tekinteted elsötétül, ahogy hallgatod. Valahol, mélyen, nagyon-nagyon mélyen jól esik, hogy a Pokol legmélyebb bugyraiba is veled tartana, a leghatalmasabb förmedvényes, undorító ingoványon át, de... de közben harag önt el. Ez csak és kizárólag a tiéd, a Te jogod, a tiéd! Az élete és halála hozzád tartozik, csak akkor vehetsz elégtételt rajta. Ez egyedül a tied, és nem vagy hajlandó osztozni rajta.
Senkivel sem...
Még vele sem.

- Nem... - puhán, de határozottan kezded, ahogy lecsúszol mellé az ágyról a kemény padlóra. Kékjeid dermesztő hideg fénnyel villannak rá, melyben ott táncol a harag és önzőség pusztító lángja. - Soha de soha nem engednélek a közelébe. Nem hagyom, hogy bemocskoljon téged is. Nem akarom, hogy tudjon rólad, nem akarom, hogy szemet vessen Rád, akár csak egyetlen kósza gondolata is legyen rólad. Továbbá... azt sem akarom, hogy elvedd tőlem, ami nekem jár, ami az enyém, amit csak és kizárólag magamnak akarok. Akarom, szükségem van a befejezésemre, mindegy ehhez milyen mélyre kell süllyednem, mennyit kell még nyelnem, térdelnem, csúsznom, másznom a porban, sárban, vérben, vagy éppen ürülékben. Mindegy, hogy mennyi halál szárad még a lelkem maradványain, ha ez azt jelenti, hogy az Övé is hozzám tartozik. Ezt Te sosem fogod tudni megérteni Hera, és ez így van jól. Engem a múlt láncai tartanak fogva, csak a sötétséggel vagyok képes farkasszemet nézni, Te viszont... Te előre tekintesz, rendületlenül menetelsz előre a fényes jövő felé. Én... - tekinteted ismét meglágyul, jobban és őszintébben, mint eddig valaha. Amit eddig érezhetett, mélyen legbelül tudni vélhetett, most mind kiül az arcodra. Ha akarnád sem tudnád elrejteni a remény apró szikráját. - Én csak annyit kérek, hogy most hallgass végig, ne sajnálj, ne keress kifogásokat számomra. Fogadj el úgy, ahogy vagyok, ami vagyok, vagy taszíts el magadtól most és mindörökre. Nem kérem, hogy várj rám, de... csak reménykedni tudok abban, hogy ha egyszer sikerül leráznom magamról a múlt láncait és végre tudok előre tekinteni én is, akkor is lesz majd hely számomra...melletted - egy kósza tincset a legpuhább óvatossággal és legnagyobb gondossággal a füle mögé utasítasz, majd jeges tapintatú tenyered az arcára simítod.