manoir devereaux
france; roscoff
—◦◦◦—



And everybody knows that the Plague is coming
Everybody knows that it's moving fast
Everybody knows that the naked man and woman
Are just a shining artifact of the past

[- Miss Delacour, koszos lesz a ruhája. -]

y o u  a r e  t h e  m o o n — t h e n  i  a m  t h e  s u n
i  w i l l  n o t  a l l o w  y o u  t o  f o r g e t

l o l i t a  d e l a c o u r

! bántalmazás, szexuális tartalom említése

Eláztatja az eső az ablaküveget - sötétebbre festi a kúria falát, hasonlóra, mint amennyire belülről az.
Cryus hallgatja az esőt, ahogy verdesi a falakat - szeret kétségbeesést képzelni bele: szeretne bejutni, szeretné megérinteni, végigfolyni az arcán, be az ingje alá, lemosni róla a parfümöt és a szégyentelenséget. Még itt, az újév derekán is - mintha csak valami érezné, mi következik. Mintha csak hallaná Cryus nevetésében, lent, a társalgóban - vagy amikor háta mögött hagyja azt.
Végigsimít a tapétán, ujjai alatt történeteket játszanak az aprócska minták, ettől is csak a tökéletlenség ízét érzi nyelvén; a kúriában halk zeneszó, felhallatszik az emeletre, de a lépcső nyikorgása talpa alatt hangosabb annál. Mintha csak a ház reagálna rá: minden lépése, minden lélegzetvétele, minden gondolata, minden pillantása, minden az övé - a régi fapadló karcolásai, a megfakult foltok a tapétán, a nehéz, csukott faajtók alatt kiszökő fénysugár. Minden róla suttog, mint az ódák szoktak isteneikről: valami kimondatlan tragédiáról, amit mindenki némán visel, de minden mozdulatában érzi a kúriában. Még Cryus is - csupán ő saját érdemeit látja, akárhová néz; mi mást?
Elsétál az ablak mellett, finom lenyomatot ver arcán a meg-megrebbenő gyertyafény; magábaissza, tenyere megáll a tapétán, szinte érzi bőre alatt az emlékeket: súlyuk van, szívverésük, mint megrezzenő hús, ami már nem menekül, már nem tudja, hogyan kell. Olyan, mint egy történet - egy mese, amit csakis ő mesélhet el.
Átnéz a folyosó másik oldalára - faajtó, csukva, meg sem rezzent szeptember elseje óta; egy elsuttogott történet ez is, aminek ő írja a lapjait, hm? Van benne valami… egészen intim, szinte érzi az ujjai alatt, végigverdesve bőrén: mosolyogni szeretne, meg belekapni alsóajkába, amíg vért nem érez.
Vannak dolgok, amikre Skylar is hasznos lehet, hm? Egészen sokat töpreng rajta, tud ő rajongani is, hívője lenni valaminek, ami éppen fogára való - és általában a fiú is csak hiányában az, ugye? Már-már édes; szinte szeretné, hogy moccanjon az a kilincs. Már-már megpróbálja látni maga előtt, ahogy lehunyja szemét egy pillanatra, ahogy menekül kifelé a kúriából - talán még apjuktól sem köszönt el. Vagy annak emlékétől. Mindegy is.
Elszívja cigarettájának maradékát, figyeli, ahogy a kis füstfelhő tekereg egy darabig arca körül, mielőtt elvarázsolná: szereti ezt, eltűntetni valami nyilvánvalónak a jeleit, nem, mintha nem volna szabad, nem, mintha nem ő írná a szabályokat ebben a házban, hm? Egészen ingerli így: mikor minden a keze alá játszik - jóformán anélkül, hogy akár csak meg kellene szólalnia.
Még alig múlt karácsony, hm?
Figyeli még az ajtót egy darabig - udvariasságból, valójában. Ő is képes rá - önzetlenebbül, mint bárki gondolná. Sakktábla, lépések egymásutánban, ő pedig mindig pontosan tudja, melyik mezőn áll - és melyiken a másik.
Lesimítja ingjét a mellkasán, mintha szüksége volna rá - mintha valójában eláztathatná az eső, mintha bármennyi hatással is volna rá a ház sötétsége, a gyertyafény melege tarkóján; mintha lenne esélye bármelyiküknek is.
Lenyomatot hagy maga után - valami ürességet, ha őt kérdezed. Valójában talán egy kiégetett foltot a tapétán, valamit, ami pillanatról-pillanatra mélyebb lesz - de vajon van valaha is legalja a fájdalomnak?

Mintha a ház valóban engedelmeskedne neki: a lépcsősor a tetőtérbe ezúttal hangtalan léptei alatt, odafent pedig egyenesen játszótársa a szőnyeg. Talárját ezúttal lenthagyta - pedig a sötétlila kiemeli szeme színét, a fehér ing csak a vért szokta. Vagy mosolyának élét.
Ezúttal csendben van - egy pillanatig, kezében pohár, csípője az egyik asztalnak vetve, élvezi a látványt, annál is jobban talán csak a pillanatot. Monsieur Devereaux a lehetőségek embere, és ezt akár ráfoghatná generációjára, de értelmetlen volna - apja vagyona nem tudatosság, egyszerűen csak szerencse, öccse pedig, ha az volna, már kiugrott volna valamelyik ablakból. Lehetőleg innen, vagy egyenesen a tetőről - minél magasabbról, ahogyan illik.
- Miss Delacour, koszos lesz a ruhája. - Nevetni tudna; beledörgölődzik hangjába, végigfut a mosolyán, és van olyan nagylelkű, hogy bearanyozza vele a padlást, vagy éppen őt.
Nézi őt odalent, a padlón, a levegőben körülöttük apró porszemcsék - talán a gyertyafény csillan rajtuk, talán Cryus, az ő szórakozása; mint gyermek, aki csokoládét talált eldugva, biztosan valaki másét, biztosan olyat, amit egyszerűen csak ott kellene hagynia.
Sosem volt az a típus.
Visszafogott szórakozást enged meg magának - nem lép közelebb, csak szájához emeli poharát, ezúttal nem pezsgő; talán már csak azért sem, mert az esemény annyira azt kívánná magára. Már tudjuk - Cryus írja a szabályokat, a szabályainkat, ugye?
- Kifejezetten… keres valamit? - Kissé oldalra billenti állát a korty után; még érzi nyelvén a vörösbor ízét. - Vagy neadjisten rejtőzködik valaki elől? Kérem, remélem, hogy apám rozé mimosája elől, azt igazán meg is tudom érteni, de biztosan találtunk volna önnek egy… udvariasabb búvóhelyet.  

even the iron still fears the rot
—◦◦◦—



hiding from something i cannot stop

Épp úgy gyűlölte az ünnepeket, ahogy azok, akiknek okot életük szolgáltatott rá — és ezek az emberek mind egyetértettek volna abban, hogy Lolita Delacour egy hálátlan kis kurva, amiért nem tudja megbecsülni második látogatását sem ilyen hamar a Devereaux-házban. A szókapcsolat minden értelmében — de ha ők több figyelmet szenteltek volna a pohár kiváló pezsgőnek, vagy épp Angélique esztétikai diadalának, melynek részét a lánya ruhája is képezte, Lolita akkor is hálátlannak nevezte volna magát.

Hazudni épp olyan rosszul tudott, mint úgy tenni, mint aki hálás — mintha idegen lett volna mindkettő arcától. Nem is időzött sokáig közöttük — hiába nincs itt az, akiért érdemes volna, úgy ismerte a lépcsőket, egészen illetlenül, ahogy azok a nők, akik fel és leosonnak rajtuk. Cipője sarkát egyre-másra elnyelte a vastag, drága szőnyeg — itt érintette Skylar térde a lépcső korlátját, itt ültek később. Ez az a zug, ahol elbújtak, mikor keresték őket — az emlékek mintha összesűrűsödnének az év utolsó éjszakáján.

Picsába az év utolsó éjszakájával — gondolja, míg kéretlenül benyit a tetőtéri könyvtár ajtaján, minden olyan lehet épp, mintha Skylar hagyta volna itt. Semmi rendetlen, minden.. kimondatlan — haragudnia kellene és haragszik is, de csak úgy, mint aki udvarias. Persze, hogy nincs itt, persze, hogy nem válaszol majd — de hát idén már el sem küldtem az unalmas, kötelező köszöntést. Nem fárad azzal, hogy elrejtse a jelenlétét — rögtön azt az asztalt kezdi keresni, amely egykor az övék volt.

A ruhájával nem törődve — soha nem törődve, ezt Maman megtanulhatta volna mostanra, rá kár az ezüst, a gyöngy, nem tud és nem is akar vigyázni rá, bemászik négykézláb a négy láb között. Különös, de nem használ varázslatot — ujjaival tapintja az öreg fán mintákat, a domborzatot, melyet gyermekségük hagyott. A hetedik az — igazán nem panaszkodhat, amiért ilyen ügyetlen, nosztalgikus módszert választott.
— Skylar.. — mondja halkan, inkább a térképnek, melyet zsírkrétával titokban az asztal aljára rajzoltak, mint magának.

Háta a padlóra hengeredik — haja szétterül a porban. Az ezüstből szürke lesz egyszer.

Ott vannak a kacskaringós vonalak — a biztosak, és azok, amelyekkel ő próbálta utánozni a fiút. Utolsó látogatásán a bűbáj, amely tartósította, még most is ott tartja, helyén — mikor minden más már összetört, és csak ő van itt, hogy emlékezzen rá. Elmosolyodik, majdnem meleg minden árnyalata — azt ígérted, hogy mindig barátok leszünk.

Hogy mindig barátok leszünk, együtt fogunk felnőni, és majd mikor szabad, koccintunk Szilveszterkor — hogy minden év együtt ér véget, minden új együtt kezdődik. Becsukja a szemét, mutatóujja végigfut a térkép egyik leghosszabb vonalán — ki tudja igazán, hová vezetett volna, Skylar messze van, talán eljutott oda. Talán a nem is egyenes vonalak valahol végül.. mégis metszik egymást.

Majdnem fel is ül, mikor meghallja a hangját — a mozdulat megszakad, mint a szív. Hirtelen — levegőt is elfelejt venni, mikor meglátja Cryus lábszárát, cipőjének orrát az asztalon alatt ebben a szögben.
— ...ez nem az, aminek látszik. — nem tudja megmondani, minek látszik. Röhejesnek? Azzal tud mit kezdeni, a szánalmassal is — azzal már kevésbé, ha valóban meg is kapja.

Azért már aligha érzi magát kellemetlenül, hogy gyakorlatilag fekszik előtte a padlón, még ha az asztal fölé is magasodik — ez csak formaiság, nincs közöttük valódi vonala az udvariasságnak. Monsieur Devereaux mindig akkor érkezik, mikor a ruhája kiszolgáltatja másoknak — általában jó érzékkel pont neki. Lolita sóhajt egyet, visszafogja valódi gondolatait — azok nemcsak nem tűrnék meg a nyomdafestéket, de fel is oldanák azt egy könyvtárnyi kötet lapjain.
— Nem, én.. csupán ostobán szentimentális vagyok. Az elől nem lehet elbújni. — kimászik az asztal alól, hosszú szoknyáját húzva maga után. Az anyag fájdalmasan sóhajt egyet, ahogy rátérdelve felegyenesedik.

Mégis, Cryus Devereaux nem tűnt kifejezetten dühösnek — a derűs érdeklődése már-már bántó is lehetett volna, ha nem rejtett volna bizonyára valamilyen prekoncepciót. Talán sok nővel volt dolga, ezt arca, annak élén a megcsillanó augusztusi napsütés az év utolsó napján indokolta is — talán csak remekül szórakozott az ő esetlenségén, valódi lényegén, amelyet láthatóan még egy ezüst, ünnepi ruha sem tudott igazán palástolni.

— És ön? Megint az én műveletlen társaságom választja, ezúttal a padlón a vendégei helyett? Mintha egy mintát látnék kirajzolódni. — a rozéról nem tud véleményt formálni, nem kóstolta. Ezúttal nem esik ugyanazokba a hibákba — Lolita mindig csak háromszor lépett ugyanabba a folyóba, negyedszer legalább káromkodott, mielőtt megtette.

Leporolja magát egy bűbájjal — bár igazán nincs rá semmi szükség, megszokás csak, a háztartási bűbájokban sosem jeleskedett. Megáll így, és figyeli a férfit — várja kérdéseit, amelyek nyilván lényegretörő fájdalommal érkeznek majd, mint az utolsó óra utolsó percei, míg azt kívánja, hogy.. bár lenne több belőlük, bár lenne mire válaszolni, mint.. gondolkozni a válaszok között.

[- Szentimentális? -]

y o u  a r e  t h e  m o o n — t h e n  i  a m  t h e  s u n
i  w i l l  n o t  a l l o w  y o u  t o  f o r g e t

l o l i t a  d e l a c o u r

! bántalmazás, szexuális tartalom említése

Még szórakozásában is udvarias - az a típusú ember, aki szerényen, az ablakból nézi végig a katasztrófát, még mosolyog is; azért, mert senki nem látja, azért, mert még épp közbeléphetett volna.
Mindig egy lépésre a szakadéktól - valami visszafordíthatatlantól.
Szereti az évvégét. Szereti azt a végtelenséget, olyan, mint a halál: mintha a füledbe suttogná az összes kis hibádat, amit vétettél, az összes elvesztegetett lehetőséget, ahol máshol dönthettél volna. Szereti figyelni ilyenkor az emberek arcát is: két pohár pezsgő, a tökéletes kérdés. Valami, ami mindig megbújik a mosolyok mögött; a válaszok eleganciája mögött, reméljük, a jövőév kellemesebben alakul.
Cryus Devereaux tudja, hogy sosem tanulják meg: nincs a vérükbe írva. Pontosan arra valók, amire ő is használja őket; finom zene, finom pezsgő, finom hazugságok, a márványról lepattanó csodálat. Mind hiába - minden elsuttogott ima felesleges, ha nem a megfelelőhöz címzik, ugye? Cryus nem kegyetlen ember - hajlandó esélyeket adni, újra és újra, hajlandó mosolyogva végignézni az ablakból, ahogy próbálkoznak, még hajlandó az ajtót is kitárni, ha épp úgy támad kedve; tudja, hogy nem mindenki a megfelelő isteneket szeretve születik meg, nem mindenki talál rá egyből a tökéletes útra. Ő megteremti rá a lehetőségeket. Újra és újra, ha úgy támad ízlése.
Még bocsájtani is hajlandó - van, amiért megéri.
Elvégre nem mindenki ismerheti egyből Cryus Devereaux nevét - vagy azt, hogy hogyan kell hozzá könyörögni.

Kissé oldalra billenti állát, figyeli, ahogy Lolita kimászik az asztal alól - érez a pillanatban valamit, valamit, ami egészen nyers a gerincén, már-már harap, mint a vörösbor éle a nyelvén, alsóajkán.
Lehetne dühös - hogy belépett valahová, ahol semmi keresnivalója, ahol talán még ő maga sem volt évek óta, valahova, ami szemnek sem érdemes: poros emlékek, a múlt egy darabkája, ami már nem számít; Cryus szerint a lépcsőtől felfele már semmi sem számít, időpocsékolás, emlékeztető. Nem neki, sosem neki.
- Szentimentális? - Kicsit összevonja a szemöldökét, billen még álla, hogy bepillantson az asztal alá, de végül nem teszi meg; úgy tesz, mintha teret adna megmagyarázni, mintha nem tudná pontosan, mi jelenthette az egyetlen szentimentalitást ebben a házban Lolita Delacour számára; udvarias, annyira borzasztóan udvarias, és még ünnepelni is csak akkor szokott igazán, amikor nem látják: vörösborral, nagyon sok vörösborral, a sötét, zsúfolt szoba közepén állva, kinevetve az éjszakába; még a rajzokat sem tépi le a falról, azt csak úgy szereti megtenni, ha ő is látja.
- Miss Delacour, kérem - ellöki magát az asztaltól, de a lépése a tetőablak felé visz; az eső zaja hirtelen annyira távolinak tűnik -, azt hittem, hogy ezt már sikerült kifejtenem önnek. Egyébként is - ennyire jellemtelen egy házigazdától, hogy aggódjon a vendégei holléte kapcsán?
Mosoly bujkál a szavaiban, nem a száján - figyeli, ahogy az ég összemosódik a megszaladó esőcseppek mögött. Úgy áll ott, mintha valóban nem lenne jobb dolga - részegedő nevetések és ezerfelé zuhanó gyertyafények között, a sötétlila talárral a vállán, egy pohár habzó pezsgővel a kezében. A tökéletesség, a pompa, a pazarság, amiről a társalgó suttog, amibe beleszületett, bele kellett volna születnie - valójában még csak nem is hazugság, valójában talán tényleg gyászol valamit, valamit, amit neki kellett megteremtenie.

De mindig is szerette magát megadni az ihletnek.
Visszafordul Lolita felé, tesz egy lépést - végül egy közelebbi asztalnál áll meg, annak támaszkodik meg. Kényelmesnek tűnik, uralkodónak - vagy valakinek, akinek még a porszőtte lélegzet is feloldozás a vendégsereg elől. Nézi a lány arcát - és csak azt. Nem a ruha ezüstjét, nem a gyöngyöket, az ékszereket, azt, ahogy haja omlik le a vállán, nem azt, ahogy beletúrhatna. Könnyű lenne; már túl sokszor elképzelte, hogyan feszülne meg tőle a nyaka.
Kérdezni szeretne valamit - érződik a könyvtár csendjének nehezében, a halovány, elfojtott gyertyafényben, a halk kopogásban, amit az esőcseppek hagynak az ablaküvegen. Olyan, mint egy kimondatlan dallam, valami megnevezhetetlen, mint a kifejezés Cryus arcán - olyan, mintha látna valamit, látni szeretne valamit, valamit a gyöngyökön és az ezüstön túl; olyan fájdalmasan odaadó, a naivitás már-már azt mondatná, hogy egy pillanatra hasonlít az öccsére - annak csendjére, annak figyelmére, annak ostoba, kiolthatatlan reményére.
Még, hogy nem szeret benne semmit, hm?
- Van újévi fogadalma, Miss Delacour?