Szoba az emeleten

A nyikorgó ajtó mögött az emeleten egy hálószobát ringat a bizonytalan - vagy annak maradványait leginkább, két rozsdás, egykor aranyozott kandeláberrel. A hatalmas baldachinos ágy függönyei rég leszakadtak, oszlopaik között rojtos szegélyű, sötét lepel feszül: hogy ez alatt mit találunk, azt csak a legbátrabbak, vagy a leglelkesebbek tudják kitalálni. Valaki gondosan friss, fekete viaszból mártott gyertyákat helyezett el itt a leégett csonkok mellett - a szobában minden nesz úgy hallatszik, mintha az egész helyiség halkan sóhajtana.
Nagyon kényelmes - attól az érzéstől eltekintve, hogy mintha valami nézne a sarokból, ha nincs itt ott semmi.

[ét bálna bemegy a bárba.]

Napoleon Baby

2005. október 29. szombat Daphné

K

ét bálna bemegy a bárba. – már most mosolyra húzódnak ajkaim, pedig még csak most kezdtem el ezt a buta viccet, ami az eszembe jutott aaaa, hát már nem is emlékszem, hogy jutottak eszembe a bálnák? Tisztán emlékszem, hogy onnan indultunk, hogy láttam valakiket kalóznak öltözni. Aztán tenger, óceánok, szirének, és igen, térjünk csak vissza azokhoz a bálnákhoz!

- A csapos odafordul hozzájuk, és megkérdezi, mégis mivel szolgálhatok, jó uraim? –  nekem például még egy üveg pezsgővel. Hopp, hát van is egy a kezemben már megbontva. Ez eddig is itt volt, vagy csak idekívántam? Hát nem csodálatos a mágia? Pedig azt hittem, elejtettem, amikor bevertem a fejem a küszöbbe, ahogyan Daphné beterel a szobába. Aztán még egyszer koccan a fejem a baldachinos ágy tartó gerendájában. Nem annyira érzem az ezzel járó fájdalmat. Talán a megszokás miatt, vagy talán tényleg igaz, hogy ennyi alkohol már fájdalomcsillapító hatású. Csak az a baj, hogy sokat kell fogyasztani belőle, meg erőset is, hogy működjön. A fehér fűzfa kérge sokkal jobban működik erre.

Azért ártani nem árt, ha a biztonság kedvéért iszok még. A szám elé tartom a palackot, de már csak egy-két csepp csurran a nyelvemre. Pedig finomabb volt, mint az a whiskey, amivel üvegezés közben kínáltak, bár aztán abból is fogyott. Fogyott egyszer, majd még egyszer, és még egyszer, a kettő között pedig az ízesebb pezsgők, borok és likőrök csillapították az égető érzést. Kipróbáltam Rokuro teáját is, semmiképp se szerettem volna megsérteni. Hármat is megittam, a tea finom volt, de nem éreztem különöset tőle.

- Az első bálna azt mondja: WEEEEEEEEE. WOOOOOOOO WEEEEEEEEOOOOOOO. WOOOOOOOOOO. – lassan, elnyújtottan utánzom a bálnák hangját, amihez olyan pofát is vágok, mintha fejben én is bálna lennék. Nagy teljesítmény mindezt egyetlen!!! lélegzettel végigmondani ebben a szoros fűzőben, amit az alkalomra felvettem. Kicsit sajnálom is, hogy nem öltöztem be valami vicces szörnynek, ahogyan azt mások tették. Lehettem volna múmia, vagy mondjuk egy szép szobor. Csak egyet sajnálok: húsz év és egy teljes kultúra választ el Lady Dimitrescutól.

- A másik bálna erre ezt mondja: kussolj, Pierre, részeg vagy. – nevetve dőlök be a kissé dohos párnák közé, és közben egészen biztos vagyok abban, hogy a szoba környékén bulizók inkább egy fókát fognak idehallucinálni bálna helyett.

A pezsgősüveg már üres, és úgy szorítom magamhoz, mint gyerekként a plüssállatokat. Pedig kicsit kezdek már rosszul lenni a szagától. Nem merem mondani Daphnénak, mert még a végén azt hiszi, részeg vagyok, mint Pierre. Persze, ittam ezt-azt, de annyira nem lehet rossz a helyzet. Még akkor sem, ha a lépcsőkorlátban végig kapaszkodnom kellett, hogy eljussak először a mosdóig, aztán pedig ebbe az üres szobába.

2025.október 29.

Me: I’m worried about you
Friend: *dunks oreo in whiskey* why?

Élodie&Daphné

Lebegek.
Valami nincs rendben.
De olyan jóóó…
Ez nem én vagyok. Mi történik velem?
Bálnák! Bálnák?
-Ezt a viccet még… nem hallottam - válaszolom Élodienak, bár nem kérdezett semmit. Nem szóltam neki időben, hogy húzza le a fejét. Hoznom kellett volna… egy sisakot? Legközelebb hozok. Nem tetszik, hogy minden szót alaposan… át kell gondolnom, mielőtt kiejtem, és zavar, de közben meg neeeem, minden…esetre kezdett egy kicsit túl sok lenni a lenti táraság. Társaság. Levegő. Nem. Kint hideg van. Csak egyedül szeretnék lenni. Mármint egyedül Élodieval. Meg Miguellel. Hol van Miguel? Nyilvánvalóan nem itt, nem jöhet velünk a női mosdóba. De ugye itt van még… ugye? Ugye nem… nem hagyott el megint? Buta vagyok, én hagytam el őt. Rettenetes vagyok, utálom magam érte. Borzalmas testvér. Nagyon hiányzik. Meg is érdemlem, hogy fájjon.
Van nálam egy pohár, nagyon remélem, hogy víz, és nem vodka. Nem bízom én már semmiben, amit nem én töltöttem ki. És ezt megszagoltam, mielőtt kiöntöttem. Víz szaga volt. A víznek nincs is szaga. Ezt tudom. Miért gondolkodom ilyeneken? Mi történik?? Ki kell vennem a palackot Élodie kezéből, de a saját kezemben a víz van. Mindkettőben. És nincs harmadik kezem.
-Vízzel. Igyanak ők is vizet - mintha amúgy nem azt innának. A veséik képesek kiszűrni a sót a tengervízből. A miénk nem. Vagyis nem ennyit, mi kiszáradunk. De miért is fontos ez? Iszok a vízből, víz íze van, és nem is sós. Elnevetem magam a bálna hangokra.
-Ki az a Pierre? - a régi franciatanárom. De ő nem egy bálna. Azt hiszem. Ő inkább merev volt, mint egy bot. Egy merev, rasszista bot, igen. Nem akarok gondolni rá, inkább iszom a nem sós vizet. Egy kicsit kevésbé émelygek minden korty után.
Mit élveznek az emberek ebben… a részegségben? Az éjjeliszekrényre teszem a poharat, de majdnem leesik, tehát leteszem a földre. Lefekszem Élodie mellé az ágyba. Biztosan részeg vagyok, különben nem feküdnék ide. Mármint az ágyba. Nem Élodie mellé, vele nincsen baj. Talán csak, hogy ő is részeg, jobban, mint én, és nem iszik vizet. Pedig jó lenne. Valamiért van nálam két pohár is, de érdekes. Az egyik neki.
-Olyan szép vagy, mint egy festmény - miért mondok én ilyeneket? Így van tényleg pedig. Felülök az ágyból, kicsit megszédülök, és a poharakért nyúlok. Nem, előbb a pálcámért. Kihúzok a zsebemből egy zacskó… mogyorót. Meg még egyet. Miért van ez itt, a bálnák nem esznek mogyorót. Azok a mókusok. Újratöltő bűbáj. Újratöltő bűbáj. Élodie felé nyújtom az egyik poharat, víz van benne, vagyis remélem.
-Igyunk vizet. Kérsz mogyorót? - bár ő sem mókus. De ennünk kéne valamit. Akkor lassabban szívódik fel az alkohol. Aztán lehet, már mindegy. Iszom inkább tovább a vizet, és megpróbálom elvenni Élodietól az üveget. Bár azt hiszem, üres. De ha nem üres, akkor sem víz van benne. Vagy volt, mert már üres.

[ersze, hogy nem, mert most találtam kihiiiii!]

 

Napoleon Baby

2005. október 29. szombat Daphné    

 

P

ersze, hogy nem, mert most találtam kihiiiii! – kuncogok fel a párnába omolva. Nem hallhatta még, tőlem biztosan nem, de aztán nincs gurgugarancia arra, hogy másnak nem jutott eszébe rajtam kívül ugyanez. A titok, hogy hülye pofákat kell vágni hozzá. Anyámnak nem volt igaza, amikor azzal fenyegetett, hogy ne grimaszoljak annyit, mert úgy maradok. A biztonság kedvéért, ahogyan ez eszembe jut, letapogatom az arcom, hogy minden megvan-e.

Nem olyan kényelmes a párna, mint amit a Beauxbatons hintójában megszokhattunk. Miért érzem úgy, mintha nem csak feküdnénk az ágyban, hanem mozogna velünk, mint a hintóban? Lelógatom az egyik kezem az ágy szélén, mintha azzal megállíthatnám a világ forgását. Talán lassul is egy kicsit, és kevésbé akar kicsavarodni magából.

- Vizet? Azt nem kérek, inkább valami mást. – ellenállok a gravitációnak és felülök, hogy ihassak a pezsgősüvegből, amit eddig magamnál babusgattam. Csak sajnos az nem került mágikusan újratöltésre, micsoda csalódás! Nem adom fel persze, biztosan találok majd itt valamit, amit meg lehet még inni.

- Hát Pierre, a bálna, Daphné, a bálna! André pedig a tejesember, úgy hallottam. – hevesen magyarázom számára. Nem tudok ám sokat a moldukról, a tejesemberről is csak a bátyámtól hallottam.

- Járja a házakat titokban minden hajnalban és hozza a tejet üvegben. Sose látják, lehet, láthatatlan. Mi lenne, ha meglesnénk hajnalban, ide is jön-e? – vállalható tervnek hangzik, csak ébren kéne maradni hozzá. Nem akarom bevallani, de igazán kezdek már fáradni is, pedig még éjfél sincs. Talán ír kávét kellene nekem innom? Szigorúan tej nélkül. Gyanús, hogy nem is a tehénből jön.

- Awwww, pedig már nem kéne elpirulnom. Szerencse, hogy anyámra ütöttem, és nem a félóriás apámra. – mivelhogy apám vállas és nagydarab, mint Madame Maxime. Tudom, hogy az igazgatónő nem beszél róla, illetlenség feltételezni, de felismerem a hasonlót, nem idegen ez már számomra. Nem realizálom, mi is csusszant ki a számom. Inkább az elvesztegetett lehetőség az, amit észreveszek.

- Milyen igazad van! – leejtem a mogyorószemet az ágyra, amit az előbb még meg akartam enni. A só kicsit megtapadt az ujjaimon tőle. Felpattanok az ágyról, még egyszer beverem a fejem a baldachin lécébe, majd mintha mi sem történt volna, kezdek el táncolni.

- Mondhattam volna, hogy egy táncos vagyok egy festményről, ha kérdezik! Daaaaam-dam dadaaaaaam… - egy-két-há, egy-két-há, és kezdek bele a klasszikus táncba dúdolás közben. Már úgyis szédül velem az egész világ, mit számít már? Megpördülök a saját tengelyem körül minden lépésnél, a levegőáramlat pedig, amit előidézek, a fekete gyertyák lángjait is megtáncoltatja. Csak Daphné nem táncol velem. Így az egyik ponton megállok az ágynál és a kezem nyújtom felé, hogy csatlakozzon a keringőhöz.

2025.október 29.

Me: I’m worried about you
Friend: *dunks oreo in whiskey* why?

Élodie&Daphné

-Mást inni? Nincs más. Igyuk inkább ezt - a poharamat nézem, hátha lesz benne más, de nem. De Élodie az üvegből akar inni, ami üres, és nincs benne víz, ugye. Nem adta ide valamiért, így nem tudok neki tölteni. Mármint vizet… mert több alkohol… rooosz ötlet. Csúnya ötlet. Megtapogatom én is az arcom, bár nem tudom, miért. De megvan még a fejem, még ha nem is érzem most a fejemnek… a fejemen. Élodienak is megvan a feje, biztos amiatt tapogatta meg, mert nem hitte el.
-Tejesember? Miért kell a tejnek ember? Az embernek tej? - nem igazán értem. Tej a boltban van. Ott vannak emberek, ez igaz. Ez az ember elhozza házig a tejet… üvegben? De akkor eltörik, és nem lesz tej. De miért kell tej? Tejet kellene inkább innunk? Iszok a vizemből helyette, és újra felkínálom Élodienak is. Valamiért fontos lett nekem a vízivás. Eszek mogyorót is, bár nem vagyok se mókus, se bálna. Ki is vagyok egyáltalán? Attól függ, kit kérdezel. Most épp senki. Most csak lebegek. Ki akarok lenni? Még nem döntöttem el. De majd eldöntik helyettem.
-Megleshetjük - bólintok, bár túl erősen, meg is fájdul kicsit a fejem. Vagy az másért fáj? A tejesembernek is fáj a feje… ennyi tejet hozni? Szeretek hajnalban kelni. Vajon lefekszünk még ma este? Miért beszélünk a tejről, mi lett a bálnákkal? Vajon jól vannak? Élodie feláll, utána nyúlok, hogy ne hagyjon el ő is, de végül visszafekszem. Furán mozog a plafooon, ez is a dekor része? Kitettek magukért… kik is? A tejesemberek? Vagy a bálnák? Kicsit túl sós a mogyoró, kiszóródik az ágyra. Szeretem a sósat, de a csípőset jobban, de olyan nem volt. Vagy volt? Ki tudja, ez most sós. Sós, de a víz nem. Vajon bele kellene tennem a vízbe? De nem, a sós víz nem jó, rossz a veséknek, az csak a bálnáknak jó. Miért gondolkodom ezen? Inkább eszek még mogyorót.
-Az apád félóriás, igen - bólintok. A plafon továbbra is hullámzik. Kezd rossz érzésem lenni. - Akkor te pedig… fél feléig… - még nem esik le, mit is jelent ez. De hirtelen a bálnák kevésbé tűnnek fontosank. Fontosnak.
-Élodie… egy táncos festmény vagy - felülök az ágyban, hagyom, hogy felhúzzon, és táncolok vele, még dúdolok is. Aztán megállítom magunkat. Valami… valamit mondott az előbb. Valami lény... eges. A szoba forog, de Élodie nem. Élodie áll, és ő… gondolkondom kell. Gondolkodnom. Micsoda nehéz szó! Megdörzsölöm a homlokom, hátha segít kitisztítani a fejemet a bálnáktól és a tejesemberektől. Hol van a vizem? Mit is mondott, azt, hogy…
-Élodie, azt mondtad, hogy az apád… félóriás? - halkan suttogok, megszorítom a kezét és a szemébe nézek. Valamiért erre a válasz most fontosabb, mint, hogy jön-e hajnalban üvegben a tej. De egyébként vajon jön? Majd meglessük. Szorítom a kezét, hogy segítsen koncentrálni.

[- Te pedig egy sakktábla királynője vagy.]

Napoleon Baby

2005. október 29. szombat Daphné

A

z ajtó felől beszűrődő zene teljesen más attól, amit én dúdolok táncom közben. Úgy teszek, mintha lenne partnerem a tánchoz, az ujjaim hozzáérnek a láthatatlan és nem létező alak vállaihoz, holott annak az alaknak legalább egy magasnak kellene lennie velem. A lépéseim könnyedek ugyan, de nem tökéletesek. Többször megakadok, ahogyan beleütközök a tisztítást ki tudja, utoljára mikor látott szőnyegbe, vagy épp az ágy sarkába – a kettő közül amúgy az utóbbi fáj jobban, ha bárkit érdekel. Otthon ne próbáljátok ki!

- Te pedig egy sakktábla királynője vagy. – lehetne legalábbis, bár tudom, nem annak öltözött, de az is fekete-fehér, és épp ilyen elegáns.

- Olyan szép vagy, mint egy időtlen, régi fénykép. – kuncogok fel a tánc közben.

Még mindig nem veszem észre az elszólalásomat, ahogyan a tánc közben megélem a saját világomat. Felhúzom magamhoz Daphnét, hogy legyen társam ebben a táncban. Először mindkét kezét megfogom, és kezdek el körözve sétálni vele, tekintetem pedig egyenesen az övét keresi a gyertyákkal kivilágított szoba félhomályában. A klasszikus keringő lassan átalakul valami más dalba. Egy fiúbanda dalába, amit még a nyáron találtunk. Hasonló a ritmusa, kellemesen pattogós, és furcsa módon majdnem ugyanúgy lehet táncolni is rá.

- Igen, én azt mondtam, hogy… – megemelem a karom, épp csak egy kicsit, hogy még ne kelljen olyan magasra nyújtóznia, de Daphné kényelmesen megpördülhessen alatta.

Aztán realizálom a kimondott szavakat.

Mindig is tudtam, nem ért váratlanul, amikor apa leült mellém és elmagyarázta nekem, mi is történik velem tulajdonképpen. A lelkemre kötötte viszont, hogy soha, senkinek, semmilyen körülmények között nem beszélhetek erről, még akkor is, ha úgy érzem, megbízhatok benne.

Először csak megfagyok a levegőben. Érzem kezének szorítását, és azt, ahogyan a tekintete megkeresi az enyémet. Tagadni akarom, amit mondtam, meg nem történtté tenni. Miért nem engedelmeskedik a testem az akaratomnak?

- Igen, azt. – a lábaim adják fel a harcot, vagy az elmém? Talán mindkettő? Az elfogyasztott alkohol legyűrt, mint egy dögöt. Pedig a mérgező növények dolgaitól nem szokott akkora bajom lenni.

És itt emlékeztetnem kell magam arra, hogy az alkohol akkor se gyógynövény, ha gyümölcsből hozták azt létre.

- Szerintem Madam Maxime is az, legalább félig, de nem illik ezekről beszélni. Te nem találkoztál soha apámmal, ő legalább, hát… – Először az ágyra dőlök vissza. Majd a szavak, kifele, belőlem.

Fiatal voltam még, amikor elveszítettem őt, de még mindig tele vagyok szép emlékekkel róla. Arra is emlékszem, hogy anyánál is sokkal magasabb volt. Nos, most már én is magasabb vagyok nála. Rámutatok a csillárra, amibe minduntalan bevertem a fejem.

- Látod ott az illesztést? Azt a díszest, amit felrúnáztak. Nagyjából olyan magas lehetett. – a pánik amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt. Csak a szóáradat maradt hátra, és a következmények teljes figyelmen kívül hagyása.

2025.október 29.

Me: I’m worried about you
Friend: *dunks oreo in whiskey* why?

Élodie&Daphné

-Csak együtt lehetünk királynők - minden sakktáblára két királynő kell, nem? Mit ér az egyik a másik nélkül? Sokat segítene, ha tudnék sakkozni. Vagy gondolkodni. Legfőképp az, igen, és nem csak a bálnákon. De nélküle nem lehetek az, ez biztos. Egyedül én nem vagyok egy egész. Miguel a másik felem.
-Te egy festmény vagy, én meg egy fénykép, pedig te fotózol, és én festek. Nem különös? - biztosan az, bár a bálnáknál nem lehet különösebb. Vagy a tejesembereknél. A fénykép a jövő, Élodie a jövő, én pedig a múlt. Ott ragadtam, nem igaz? Hol is? És mégis találkoztunk, valahogyan, és itt vagyunk. Táncolunk egy dalra, ami nem keringő, de mégis lehet rá keringeni. Hagyom magam vezetni, keresem én is a tekintetét, mint ő az enyémet, szeretem ezt a dalt, a fura fiúbandát, és szeretem Élodiet is, aki egy festmény, egy csodaszép festmény, sosem tudnék ilyen szépet festeni. Ezt hangosan is kimodom… kimondom neki, fontos, hogy tudja. Valamiért most mintha még lény..egesebb lenne. Nagyon ritkán festek portrét. Túl személyes. Nekem is és nekik is, de őt már lefestettem.
Aztán megpördít, és mosolygok, meg kicsit émelygek, pedig már ittam vizet és ettem mogyorót is. De talán nem eleget. Talán nem eleget ehhez a beszélgetéshez. Megfagyunk mindketten, a levegő is. És félek, de nem tőle, hanem attól, aki még megtudhatja. Van itt valaki? Mintha figyelnének. Pedig nincs a sarokban semmi. Csak mi vagyunk itt.
-Várj - a szájára tapasztom az egyik kezem, mielőtt többet mondana. Nem akarom, hogy meghalljanak, meglessenek minket is, mint mi fogjuk holnap a tejesembert. Vagy még ma? Előveszem a pálcámat, és lenémítom a szobát. Próbálom. Sooosem voltak még ennyire nehezek egyszerű varázslatok. Nem iszok többet semmit, csak vizet. Hol van a poharam? Gyümölcslevet. Kávét. Bezárom az ajtót is. Ide már nem jönnek be emberek.
Ledőlök mellé az ágyra, egészen közel, és nézem a csillárt, amire felmutat. Nézem az illesztést a plafonon, próbálom elképzelni az apját. Magasabb mint ő, mint a bátyja. Az igazgatónő? Élodie keze után nyúlok, nem is tudom, miért engedtem el. Keresem a szavakat, de lassan jönnek.
-Emlékszem, amiket meséltél róla. Nagyszerű ember lehetett- kétségetl…kétségt… nem kétséges. Kétségtelen. Biztosan az volt, mint az anyja, mint a bátyja, Élodie is. Kár, hogy nem ismerhettem. -Mesélnél...még?-ha akar, de nem kell.
-Senkinek sem fogom elmondani - egyértelmű ugye? Biztosan tudja, tudnia kell. - A karkötőd - a rossz csuklóját fogom, felhúzom magunkat, hogy egymással szemben üljünk. Megfogom mindkét kezét, a karkötőset is. Megérintem a karkötőt, a virágokat rajta. - Megtörhetetlen ezüst. Mint a barátságunk. Mint a szeretetem irántad - a szemébe nézek, és talán nem kételkedik benne, de meg akarom erősíteni mégis. Ez semmit nem fog a kapcsolatunkon változtatni. Szorosan magamhoz ölelem és mintha… sírnék?

Köszönöm a játékot 

[- Valóban az.]

 

Napoleon Baby

2005. október 29. szombat Daphné    

 

Ugyan, én nem lehetek királynő. Az egyedüli oka annak, hogy bárki felfigyel rám, a hosszú lábaim. Fel is emelem őket, és a falnak támasztom őket, mert valahogy ebben a pillanatban ez most sokkal kényelmesebb nekem. Nincs bennem semmi különleges – nem vagyok elég értékes ahhoz, hogy királynőnek nevezzem magam. Arra ott vannak mások, a cím az övék. Én csak a magas lány vagyok az idióta nevetéssel.

A derűs jókedv elillanni látszik, pedig alig néhány perce csupán, hogy együtt táncoltunk a parkettán. Holnap már kisebb csodának fog tűnni az is, hogy képesek voltunk erre, és nem estünk hanyatt mindenen is, bár már most úgy érzem, csak négykézláb lennék képes visszakúszni a hintóba a saját és a delegációnk szégyenére. Nem hiszem, még egyszer képes lennék Madame Maxime szemébe nézni ezek után. Nem, azt hiszem, itt megvárom, amíg már nem forog velem ennyire a világ, mintha kötelező lenne neki.

- Valóban az. - konstatálom, majd leeresztem a kezem, amivel az imént még a csillárt mutattam Daphnénak. Napról napra halványabbak az emlékeim róla, hiába a sok fotó. Megannyit meséltem róla neki – azt, ahogyan heti rutinként kísért el az édességes boltba, hogy megvegyen nekem mindent, amit kérek.

- Egyszer kimentett a strandon a vízből. Még sokkal kisebb voltam. Mármint nem úgy, érted. - bármilyen furcsa, de nem voltam mindig ekkora, nem kellett nekem mindig ennyi tér. Bár már gyereknek is általában idősebbnek néztek, mint ami vagyok.

- Belegabalyodott a lábam a hínárba. Nem tudtam kiúszni, majdnem megfulladtam. De résen volt, hallotta, hogy segítséget kérek és kimentett. - a pálcáját se használta hozzá. De ő volt a közönségem is az aktuális hóbortomban, legyen az táncolás, éneklés vagy versfelolvasás.

- Engedte azt is, hogy rózsaszín kis csatokat tehessek a hajába a kötelező, plüssállatokkal tartott teadélutánon, pedig alig volt már neki olyanja. - csavargatni kezdem az egyik irreálisan szőke hajfürtömet. Már nem emlékszem, apának milyen haja volt, pedig vannak róla fényképeink. Szőke volt? Barna? Vörös? Azt tudom, hogy anyámé olyan, mint nekem.

- Tudod, a mai napig álmodok arról, hogy visszatért. Nem halt meg, az egész csak egy nagy tévedés. Világot látott, és hozott nekem ajándékot. - mert apa ezt tenné. A mai napig álmodok széles vállairól és robosztus, de biztonságot nyújtó alakjáról. Kiderül, hogy nem is halt meg, mese volt az egész, nem több, csak egy hosszú és kalandos utazáson vett részt.

- Leveti csuklyáját, a huncut mosoly ott ül arcán, és talán egy kicsit megfázott, azért tüsszög ennyit, és azért ilyen vörös az orra. Anya már ágyba is parancsolja, és viszi neki a kalap-kúra bájitalt, én pedig alig várom, hogy megölelhessem, és megnézhessem, mit hozott nekem az útjáról. - aztán az utazások mindig mások. Általában a hegyekbe ment, felfedezte az Alpokot, talán épp azt a helyet, ahonnan származunk. Máskor az Óceánon is túl keres valamit, valami választ, amit itt nem lel. De a végén mindig visszatalál.

- De már nem látom álmaimban az arcát. - piszkálni kezdem hajam töredezett végét.  Nem tudok többet a családjáról, nem beszélt róluk. Neki mi voltunk a családja.

- Tudom, Daphné, és köszönöm. Nagyon, nagyon fontos, hogy senki nem tudhatja meg. - de ezt érti, ugye? Ha ez kitudódik, akkor vége, mindennek vége. Csak Madame Maxime ilyen szerencsés közülünk, hogy képes volt olyan helyzetet teremteni magának, ami elismeréssel jár, és nem megvetéssel. A növénykéim legalább nem ítélnek. Azoknak mindegy, mekkora vagyok, és nem hiszik rólam, hogy agresszív vagyok. Mert az óriásokról ez a hír járja, csak pusztítani tudnak, és mást nem. A vélák sarjait magasztalják szépségük miatt, de őket is csak apró ékszerekként hordják. Mi még erre se vagyunk jók a varázslótársadalom szemében.

Leengedem a falról lábaim, amikor megfogja a kezem. A szoknyám már a hasamra csúszott. Ügyetlenül igazgatom el, amikor felülök, aztán ahogy elmondja, amit mond, szorosan visszaölelem, mintha az életem múlna rajta. Teret adok a könnyeknek. Teret adok a fájdalomnak, a gyásznak, és annak a keserűségnek, amit ilyen régóta magammal cipelek. Pedig nem szoktam sírni, nem szoktam ennyit sírni, és ezelőtt is meséltem már Daphnénak róla.