Lent, a mélyben...

[– Elfelda!]

Csend a mélyben

Elfelda Hall

2005. augusztus 29.

✽ ✽ ✽

A barlang mélye úgy zúgott, mintha ezer harangot kongattak volna egyszerre. Santiago füle sípolt, és minden egyes lüktető rezgés végigfutott a koponyáján és a mellkasán. A por betöltötte a tüdejét, a torkát, a szeme pedig könnyezve próbált hozzászokni a vaksötétséghez. Vállában a fájdalom sajgó tőrként hasított minden mozdulatnál, de mégsem ez kínozta legjobban. Nem a törmelék súlya, nem a kő és a vér szaga, hanem az a rettenetes bizonytalanság: Elfelda eltűnt a por és a sziklák mögött.
A férfi reszketeg hangon, szinte félve kiáltotta bele a barlang végtelen mélyébe:
– Elfelda!
A hangja visszapattant a sziklák faláról, és idegenül, kétségbeesetten csengett.
Santiago szíve összerándult, amikor egy hosszú másodpercnyi csönd után válasz érkezett. A hang, mintha valóban egy fal mögül jött volna.
– Santiago... jövök!
A mellkasát hirtelen valami meleg töltötte el – nem a biztonság, de a tudat, hogy a nő él, és küzd érte. A pálcája végén égő, halvány láng reszketeg körben csillogtatta meg a kövek csipkéit. A barlang falán hajszálrepedés villant: azon túl Elfelda fénye vibrált. Úgy érezte, mintha két külön világot választott volna elegymástól az a néhány tonnányi szikla.
A nő varázsigéje átszűrődött a köveken: - Wingardium leviosa. - mire a sziklák lassan, nehézkesen mocorogni kezdtek. Santiago megpróbálta mozdulatlanul tartani a sajgó vállát, miközben összeszorított fogakkal, erőtlenül mégis elszántan, ép karjával ő is felemelte a pálcáját, és nekilátott a sziklák óvatos arrébb pakolgatásának. Ám minden egyes mozdulatnál megremegett, nehogy egy rossz mozdulattól rájuk boruljon az egész mennyezet. Minden kődarab, amit megmozdítottak, olyan zajjal gördült félre, mintha fegyver sült volna el a közvetlen közelükben.

Az idő elvesztette az értelmét. Fél órának tűnt, vagy fél életnek – a sötétben, a porban, a monoton varázsigék visszhangjában minden másodperc hosszabb volt az előzőnél. Végül azonban Elfelda áttört, a fénye kitisztult, és ott állt előtte. Santiago térdre rogyott a megkönnyebbüléstől, vállában a fájdalom lüktetett, de a látvány, ahogy a nő odasietett hozzá, elnyomott minden kínt.
Elfelda letérdelt mellé, majd először a vállához nyúlt. Az érintése óvatos volt, szinte félve simította végig a remegő izmokat. A férfi érezte, hogy a karja furcsán lóg, az ízület rossz szögben állt – biztosan kiugrott. Aztán a nő másképp érintette meg: tenyerét a férfi arcára fektette, és végigsimított a portól és verejtéktől piszkos, borostás bőrön. Santiago szeme lehunyt, mintha egy pillanatra elfelejthetné, hol is vannak. Rég nem érintette meg senki így, rég nem érzett ekkora törődést. Szíve zakatolva vert, s mikor felpillantott Elfeldára, valami ősi félelem kúszott belé – félt attól, hogy mindaz, amit addig elrejtett a nő elől, egy napon összeomlik, akár a barlang mennyezete.
– Merre menjünk? Ki kéne jutni, hogy kórházba vigyelek.
Santiago először csak bólintott, majd hunyorogva körbepillantott. A barlang mélyén több járat is nyílt, de mindet törmelék zárta el. Visszaút nem volt. Előre kellett menni, kövek közt, lassan, veszélyesen. A férfi ép kezével intett az egyik szűkebb nyílás felé.
– Arra... csak ott nyílhat tovább a járat. De veszélyes lesz. – Hangja rekedt volt, fátyolos, mégis határozott.
– Kiviszlek innen, bármibe is kerül.
Elfelda szavai mélyebben érintették, mint bármi más az utóbbi években. Santiago elmosolyodott. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy a nagy veszélyben végleg maguk mögött hagyták a formalitást, és tegeződni kezdtek a nővel. Ép kezével letette a pálcáját, amelynek végén még mindig apró láng derengte körbe a barlangot. Aztán ő maga is megérintette a nőt. Finom mozdulattal simította kia szőke tincset a kék íriszek elől.
– Köszönöm. – A szó rövid volt, de benne lüktetett minden kimondatlan érzés. Aztán aggódva hozzátette: – Neked nem esett bajod, ugye?

Amikor Elfelda a vállára utalt, Santiago érdeklődve lenézett rá. A groteszk szög, ahogy állt, szinte már nevetséges volt.
– Semmiség – horkant fel fanyar mosollyal. – Csak vissza kell tenni a helyére. Nem először történik meg. Kölyökként, kviddics közben szinte hetente...
Nem fejezte be. A mondata közepén szabad jobbjával hirtelen, könyörtelen mozdulattal visszanyomta a vállizületet a megfelelő helyre. A recsegés úgy zengett a barlangban, mintha csont és kő egyszerre hasadt volna szét. Santiago felszisszent, de a fájdalom már nem tartott soká: a kínzó érzés hamar tompa lüktetéssé csillapodott. Fáradtan a földre hanyatlott, miközben baljával apró, körkörös mozdulatokat írt le. A végtag újra használhatóvá vált.
Percekig csak feküdt ott, zihálva, a mennyezetről aláhulló porszemeket figyelve. Aztán halkan megszólalt:
– Ez a bestia... Jól elintézett minket. – Keserű nevetés tört fel belőle. – És tönkretett egy tökéletes pillanatot odalent.
A férfi nevetésének visszhangja lassan elhalt, a barlangban csend honolt. A por lassan gomolygott, a pálcák fénye narancsos árnyékot festett köréjük. És ott a mélyben, abban a tökéletes csöndben, két szív zakatolt egyszerre. Éltek. Úgy, ahogy Santiago korábban soha...

✽ ✽ ✽

Lent, a mélyben...



mood

to: Mr. Herrera
2005.08.29.

Santiago sérülése és elgyötört arca megrémisztett. Ugyan azt ígértem neki, hogy kiviszem innen, de mi van, ha mégsem leszek rá képes? Mi van, ha olyat ígértem, amit nem tudok véghez vinni? Egy pillanatra átfutott a gondolataim között annak a lehetősége, hogy először egyedül menjek ki a barlangból, és segítséggel térjek vissza... De nem bírtam volna itt hagyni az aurort, hisz mi van, ha esetleg tovább omlik a barlang, vagy megjelenik egy másik fenevad, aki a vérére szomjazik? Nem bírtam volna elviselni a tudatot, hogy hátra hagyjam. A rekedt, fátyolos válasz hallatán a lehetséges kijárat felé pillantottam. Hát igen... ez valóban nem lesz könnyű. Sőt, iszonyatosan nehéznek ígérkezik a szabadulás. A nyílás szűk volt, Santiago megsérült, én pedig életemben nem kerültem fizikailag ilyen nehéz helyzetbe, bár az is igaz, hogy amikor jelen voltam Malik leszámolásakor, az is nagyon kiélezett volt. De ezt most egyértelműen ijesztőbbnek éltem meg, mert valódi felelősség nehezedett rám. Ahogy ezt felismertem, egyszersmind átjárt valami megnyugtató érzés is... a hála? Hála azért, hogy itt vagyunk egyáltalán, és a kijutáson merengünk... ahelyett, hogy élettelenül pihennénk az örökkévalóságban, mint a minket üldöző troll.
Eleinte fel sem tűnt, hogy a veszélyhelyzetben csak úgy letegeztem Santiagot. Valahogy ebben a helyzetben olyan mesterkélt lett volna magázni őt, hogy ösztönösen történt részemről ez a közeled.s Csak akkor észleltem a vátozást, amikor ő is tegezve kérdezte:
- Neked nem esett bajod, ugye?
- Nem... csak pár karcolás - mutattam a szakadt nadrágom alól kiserkenő véres térdre, és a gyapjúpulcsit is vér szennyezte már pár helyen, de ez volt a legkevesebb, valódi fájdalmat nem éreztem szerencsére. Az erőmre pedig nagyon is szükség volt... Santiagót nekem kellett kijuttatni innen. Amikor a férfi mondat közben egy mozdulattal a helyére tette a vállát, a kattanás és a látvány hatására egy pillanatra azt hittem, el fogok ájulni. Ilyet még soha nem láttam, és érezhetően beleszédültem a látványba. Az biztos, hogy elsápadtam, de igyekeztem visszanyerni a lélekjelenlétem, amennyire lehetséges volt.
- Öhm… ez azért nem volt semmi - mosolyodtam el halványan, zavartan. Most jöttem csak rá, hogy fogalmam sincs, milyen durva helyzetekbe keveredhetett már az auror… ez a mostani lehet, hogy meg sem kottyant neki a korábbi kalandjaihoz képest. Nekem meg életem egyik legdurvább élménye volt...
Érdekes, hogy én is kviddicseztem, de a vállam sosem ugrott ki így a helyéről. Mondjuk más baleseteim akadtak, de azokat Madame Pomfrey mindig ellátta, nem kellett magamnak megoldani...
- Azért remélem régen volt, aki helyre tegye... mondjuk egy javasasszony... vagy a szüleid? - kérdeztem érdeklődve. Bár ez nem a legalkalmasabb pillanat volt az ilyen régi családi anekdotákra, azért szerettem volna megnyugodni afelől, hogy Santiagonak nem kellett egész gyerekkorában magáról gondoskodnia. Abba belesajdult volna a szívem. Apropó, a szívem... egyszerre melengették és fájdították meg Santiago szavai.
- (...) És tönkretett egy tökéletes pillanatot odalent.
- Legalább megfizetett érte... - szakadt ki belőlem a megkönnyebbült sóhaj. A káröröm nem szép dolog, de ebben az esetben úgy voltam vele, hogy:
- Azért örülök, hogy ő végezte a sziklák alatt, és nem mi... - Ebben az utolsó szócskában több volt annál, hogy együtt túléltünk egy kalandot. Ő és én... számomra ez már túlmutatott a létezésen. Szerettem volna, ha mi lennénk a Szikra. Mi lennénk a fény. Mi lennénk a jövőbe kúszó múlt.
Hagytam őt egy kicsit megpihenni, megvártam, hogy a válla miatti fájdalom is enyhüljön kissé, amennyire lehet, aztán ha engedte, úgy felhúztam a földről az ép válla alá nyúlva. Szikár volt, de erős, nehezebb, mint gondoltam volna. Aztán szépen lassan megindultunk a kijárat felé...
- Gyere, támaszkodj rám, ha segít... - mondtam lágyan, majd miközben botladoztunk át a poros, szűk téren, akaratlanul is szerencsésnek éreztem magam. Társa voltam valakinek... éreztem, hogy Santiago tényleg közelebb engedett magához... még akkor is, ha a helyzetet az élet szülte, és nem ő akarta így feltétlenül. De akkor is támogathattam. Számomra ez a pillanat is felbecsülhetetlen értékű volt.

[– Szabad?]

Csend a mélyben

Elfelda Hall

2005. augusztus 29.

✽ ✽ ✽

Santiago a félhomályban úgy figyelte Elfeldát, mintha a barlang szűk falai nemcsak a testüket zárták volna körbe, hanem a lelkeiket is. A pálcája remegő fényt vetett a nő arcára, s a finom ívek, a porral pettyezett bőr kontrasztja olyan volt, mint egy régi, megsárgult fénykép: egyszerre törékeny és időtlen. A nő vérző térdére pillantva Santiago megköszörülte a torkát, s előbb halkan, szinte rekedten kérdezte:
– Szabad?
Csak mikor bólintást kapott, emelte pálcáját a seb fölé. Halk sziszegés kísérte a varázsigét, s a bőr lassan összeforrt, mintha a fájdalom sosem létezett volna. A szakadt farmer anyaga is engedelmesen záródott össze egy újabb intésre, és a textil szálai puhán fonódtak újra eggyé.
Amikor Santiago csontja egy rettenetes kattanással visszaugrott, a férfi a földön fekve, izzadtan, zihálva vigyorgott Elfelda döbbent arckifejezésén. Homlokára tapadt, poros hajtincsei alatt ott bujkált az a félszeg, csibészes mosoly, amelyben egyszerre volt cinizmus és makacs életösztön.
– Azért remélem régen volt, aki helyre tegye... mondjuk egy javasasszony... vagy a szüleid? – kérdezte a nő.
Santiago szeme egy pillanatra elsötétült. A kérdés élesebb volt bármely kőnél, mint ami körülötte hevert szétszórva a barlang padlózatán. Családja homályos múltja, az évek óta elfojtott, megválaszolatlan kérdések újra és újra felszínre törtek, mint a föld alatti vizek, amelyek egyszer áttörik a sziklát. De ahogy mindig, most is visszazárta a kaput. Egyetlen szórakozott félmosollyal, szinte odavetve felelt:
– Hát persze…
A szó könnyűnek tűnt, mégis súlyosan zuhant közéjük, mint egy test a mélybe.

Amikor Elfelda szájából elhangzott a sötét megjegyzés a troll haláláról, Santiago előbb csak némán bólintott, belül azonban viharfelhők gyűltek. Ritkán hallott efféle kegyetlenséget a nő hangjában, és egy röpke pillanatra eljátszott a gondolattal: vajon valóban lakik-e Elfeldában egy árnyék, amely a fény mögül kukucskál elő? Egy része remélte, hogy igen – talán akkor könnyebb lenne döntést hoznia kötelesség és vágy között. Ám ahogy a nő szemeibe nézett, Santiago nem talált bennük mást, csak megtört, de tiszta fényt.
A gondolatai kavargása közben ráeszmélt: a reggeli hotelasztalnál még nem sejtette, hogy estére minden megváltozik. Ragadozóként indult el a hegyek közé, a spanyol minisztérium akaratától hajtva, most viszont valami emberibb, valami sebezhetőbb lény tér vissza onnan. Ha egyáltalán kijutnak a barlang fogságából.
Végül feltápászkodott, és bár Elfelda készségesen nyújtotta karját, Santiago megrázta a fejét.
– Köszönöm, de azt hiszem, menni fog – mondta.
Ezután együtt kezdtek neki a lassú szabadulásnak. Santiago újból a stabilizáló bűbájt használta, mely láthatatlan erőként tartotta a mennyezet omladozó tömbjeit, míg Elfelda szorgalmasan lebegtette odébb a köveket. A munka végtelennek tűnt.
Időről időre megálltak pihenni, s ilyenkor jókedvűen beszélgettek, de Santiago már nem osont be többé a nő gondolataiba. Nem Malik Yavuz sorsa érdekelte, nem a politikai erővonalak, csak Elfelda.

Végül, hosszú órák után, mikor a friss levegő végre megcsapta arcukat, a szabadság olyan volt, mintha újra megszülettek volna. Odakint már az éjszaka sötétje borult a hegyekre. A lefelé vezető út veszélyes volt, de Santiago pálcájának fénye világított előttük. Másik kezével Elfelda kezét fogta, és a mozdulat olyan volt, mint egy bizalmi játék: egyikük sem látta tisztán az utat, csak egymás érzékeiben bízhattak.
Amikor visszaértek a hotelbe, porosan, véresen és megtépázva, a recepciós szinte elsápadt a látványuktól. Santiago, mielőtt felkísérte volna Elfeldát a szobájához, katalánul gyorsan elmagyarázta a recepciósnak, hogy a barlang beomlott, és kérte, hogy azonnal hívjon pár illetékes varázslót, hogy rendet rakjanak odafenn.
– Vissza kell mennem a recepcióra – mondta halkan, már a nő szobájának ajtajában. – Megígértem, hogy beszélek a restaurátorokkal. Attól tartok, a holnapi közös reggeliről is le kell mondanom. Úgy volna helyes, ha segítenék a helyreállításban. Nagy kár lenne, ha másokat megfosztanánk attól, hogy egy napon ők is láthassák a szikrát.
Búcsúzóul ajkához emelte Elfelda kézfejét, s komoran, de szelíden csókot lehelt rá.
– Köszönöm, hogy velem tartottál ma. Sajnálom, hogy ilyen veszélyeknek tettelek ki, és őszintén örülök, hogy nem esett komoly bajod… Remélem, szép emlékként marad benned az, amit odalent láttunk.
Már indulni készült, ám a folyosó végéről még visszafordult. A nő ott állt szobája ajtajában, a lámpafény sárga udvarában.
– Majdnem elfelejtettem – szólt vissza. – Az a csokor, ami idehozott… holnap pontban délben aktiválódik, és hazarepít. Ígérd meg, hogy írsz, amint hazaértél, és hogy… még találkozunk.

✽ ✽ ✽

Órákkal később Santiago belépett saját szobájába. Fáradt mozdulatokkal ledobta magáról koszos ruháit, majd egyből a zuhany alá állt. Hosszú, vállig érő hajából fekete patakban ömlött le a barlang pora, a víz úgy kavargott, mintha tintát eresztettek volna a lefolyóba. Percekig állt a forró vízsugár alatt, mielőtt kiszállt volna onnan.
A tükörbe pillantva végigsimított a mellkasát borító hegeken. Az évek történetei sorakoztak ott, minden vágás és forradás egy elhallgatott titok volt. Félmeztelenül, csupán egy törölközőbe csavarva végül az ágyra hanyatlott, és bár rettentően fáradtnak érezte magát, mégsem jött álom a szemére. Gondolatai újra és újra visszatértek Elfeldához.
Megkérdezte magától: vajon elmondhatja-e neki, miért is küldték ide? Tudta, hogy ha felfedi a küldetést, véget ér a karrierje. Pedig most egy újabb, még fontosabb feladat várta: a Roxfortba kellett utaznia a Trimágus Tusa idejére, felkutatni a Noctua Tenebrosa bűnszervezet nyomait, figyelni a brit minisztériumot, és toborozni az OMEN számára. A kötelesség láncai szorosabban fojtogatták, mint valaha.
Mégis, nem egyszer pattant fel az ágyból, kezét a kilincsre téve, hogy átkopogjon a nőhöz, és hogy kimondja végre, amit titkolt. De valahányszor megérintette a hideg fémet, a mozdulat elhalt. A sötét folyosó néma, s kihalt maradt, s ő visszatért az ágyhoz
Nem is sejtette, hogy pár szobával odébb valaki hasonlóképp állt a csukott ajtó előtt. A csend mélyén két lélek egyszerre tétovázott a kimondatlan szavak súlya alatt. A hotelben az éjszaka hosszabb volt minden másiknál, s a falak közt ott lappangott a sejtelem: a sorsuk most fonódott végleg össze, akár akarták, akár nem.

✽ ✽ ✽

Köszönöm a játékot!

Lent, a mélyben...



mood

to: Mr. Herrera
2005.08.29.

Ahogy a bólintást követően Santiago ellátta a sebeimet, előbb felszisszentem, aztán felsóhajtottam. A szisszentés a pillanatnyi kellemetlenségnek, a sóhajtás a hálának szólt. Jól esett, ahogy törődött velem, ahogy oltamazott.
Mikor arra válaszolt, hogy volt-e, aki ellátta a sebeit... egyértelműen éreztem, hogy nem mond igazat. A dolog elkeserített, nem amiatt, mert nem tisztelt meg a bizalmával... hanem mert sajnáltam, hogy amikor kiszolgáltatott volt... akkor sem számíthatott senkire. Szomorú pillantást vetettem az emlékek miatt elsötétülő arcra. Egyértelmű volt, hogy ennek a férfinak nagyon sok nehézségen kellett keresztül mennie, és valami határozottan azt súgta nekem, hogy teljesen egyedül.
Szerettem volna most maximálisan itt lenni neki, támogatni őt... de... úgy éreztem, ellök. Persze nem a szó szoros értelmében, csak képletesen, ettől függetlenül jól esett volna, ha rám támaszkodik. Éreztem, hogy ezért még nagyon meg kell küzdenem. Hogy egyszer valóban a bizalmába engedjen.
Nem értettem, miért olyan nehéz ez a körülöttem lévő férfiak számára... Owen nem beszélt nekem a traumájáról, Nat a melegségéről, Oleg a kötődési zavaráról... és most itt volt Santiago... aki nem akart előttem gyengének mutatkozni. Attól féltem, talán ismét belekerültem egy régi, ártalmas spirálba, amiből épp hogy kifelé próbáltam mászni. A megnyílás pillanata tovaszállt, ismét egy filmsztár és egy auror voltunk... két ember, akik egymás mellett haladnak ugyan, de... már nem igazán együtt, ahogy korábban. A kijutás nehéz volt és keserves, de nem ez fájt igazán, hanem az, ahogy leszakadtunk egymásról. Olyan voltam, mint egy földön guruló ezüst gomb, ami leszakadt a kabátról, és magányosan gurult végig a padlón... hiányolva a meleg, puha, fekete szövetkabátot, amiről egyszer csak, akarata ellenére lefeslett.
Santiago fogta a kezem, de úgy éreztem, hogy már... nincs ott. Később, amikor visszaértünk a recepcióra, és elköszönt tőlem, megértően bólintottam.
- Persze, tudom... szólít a kötelesség... - a három utolsó szót talán egy kicsit jobban megnyomtam a kelleténél. Ez nem volt igazságos tőlem, de fel voltam zaklatva, nem akartam volna egyedül maradni. Nehezen viseltem ezt az egészet most. Keserű gombóc kaparta a torkom, és már majdnem beléptem a szobámba, amikor aztán az auror váratlanul vette a fáradtságot, visszafordult, és rendesen elköszönt tőlem. Ekkor valamelyest megenyhültem. A kézcsók, a búcsúzkodó szavak jól estek ugyan... de a mellkasomban mégis fájdalmas űr tátongott.
- Olyan emlék marad, amit sosem feledek... - biztosítottam a nyilvánvalóról a férfit. - Köszönöm, hogy megmutattad a szikrát... és hogy megvédtél! Írni fogok, ígérem - szorítottam meg utoljára a kezét hálám gyanánt, majd én is sarkon fordultam és beléptem a szobámba. Lépteim nehezek, súlyosak voltak. Most éreztem át csak igazán, hogy mennyire holtfáradt voltam. Ez a nap... rengeteget kivett belőlem. Engedtem magamnak egy meleg fürdőt, és amikor alámerültem az illatos, forró haboknak, átfutott a gondolataim között, hogy ez a férfi... ez a kaland... talán nem is nekem való. Hogy lehet, nem bírnám el hosszútávon, hogy az egyik pillanatban közel enged magához, aztán meg amikor túl sok lesz neki ez az egész... akkor meg ellök...Ugyanaz a körhinta. Újra és újra... fogalmam sem volt, hogy képes leszek-e valaha kiszállni ebből..
Az egyetlen mentsváram az volt, hogy tudtam, két nap múlva ismét a színpadon állok majd Gertrud bőrében... Most... egyszerűen... nem akartam önmagam lenni. El akartam bújni. Nem akartam ismét ezt a hiányt, ezt a magány érezni. Lemerültem a forró habok alá és Gertrud szavait ismételgettem magamban. Ha bűnös is volt, ha gyűlöletes is volt... Gertrud legalább nem volt magányos.
Muszáj volt elvonnom a figyelmem a tényről, hogy pár szobával arrébb ott pihen az a férfi, akinek legszívesebben a karjaiba borultam volna. Hogy pár órával ezelőtt olyat éltünk át együtt, amit soha, senkivel... olyan közel éreztem magamhoz, mint talán soha senkit... és most mégis olyan távoi volt, mintha legalábbis egy másik kontinensen, nem pedig tőlem pár lépésre lett volna.
Másnapra erőt vettem magamon, a romjaimon... és összeszedtem magam. Ahogy mindig. Egy késői reggelit követően a szobámból egyenesen az otthonomba vezetett az utam. A csokornak a teraszomon találtam helyet egy gyönyörű, fekete vázában, amit még Zoe-tól kaptam. Tetszett a kontraszt, a fekete és fehér játéka.
Tudtam, hogy nagy valószínűséggel soha nem fog elhervadni, de azért rásegítettem még egy varázslattal, hogy a lehető legtartósabb legyen. Egyelőre ez volt az egyetlen kézzel fogható emlékem erről az útról, és Santiagóról. Meg akartam becsülni.
Aztán ígéretemhez híven leültem az asztalhoz és megpróbáltam szavakba önteni, amit érzek, hogy aztán egy bagoly segítségével a férfi tudtára adjam.

"Santiago, remélem sikerült rekonstruálni a barlangot... és nem esett senki másnak bántódása? Én rendben hazaértem... legalábbis ami a fizikai valómat illeti. Minden más ott ragadt… a szikránál."

Köszönöm a játékot!