Személyzeti lakosztály

A busz hátsó részében kialakított, tágasabb szobák, ahol az igazgató és a kísérők laknak. A berendezés egyszerre praktikus és kényelmes: bőrkanapék, kávéfőző, könyvespolcok és retró bakelit-lejátszó teszik otthonossá. A falakon régi amerikai iskolai fotók és mágikus térképek lógnak.

Catching up with Adrian

set

2005. 11. 19.

A hűvös őszi szél idegesítően hatolt be a kontyom alá, ahogy kiléptem a Roxfort falai közül. Lépteimet az Ilvermorny mágikus iskolabusza felé vettem, ugyanis Adrian Madrigal, az amerikai varázslóiskola igazgatója meginvitált egy laza kávézásra. Adriannel már találkoztam egyszer, amikor interjút készítettem vele a Witches' Weeklybe. Laza, stílusos, kreatív személyisége közkedvelt alannyá tette a lap számára, és egy divateseményen sikerült őt elcsípnem még úgy egy évvel ezelőtt, így azóta őt is amerikai ismeretségi körömben tudhattam. Bár azóta nem beszéltünk, biztosra vettem, hogy az akkori jó hangulatú nexus megmaradt közöttünk. Jó érzés volt most itthon, Angliában egy kint megismert arccal találkozni, akit nagyra tartottam. Madrigal egyike volt azon varázslóknak, akik nem titkolták, hogy a meleg szubkultúrához tartoznak. Ez ugyan így 2005-ben már nem volt teljesen példátlan, de azért ismertem több olyan magasabb pozíciót betöltő varázslót és boszorkányt, akik egyelőre nem `bújtak elő`. A magam részéről büszkén vállaltam Nagy-Britanniában és Amerikában is a biszexualitásomat, és nagy örömmel töltött el, hogy egyre több esemény szerveződött a szubkultúrám részére szerte a világon. Én azonban most nem egy ilyen rendezvény apropóján látogattam haza, hanem a nagymúltú Trimágus Tusa okán, amire tudósítóként delegált engem főszerkesztőm. Kissé meglepett a dolog, elvégre szerkesztőként nem kevés feladatot láttam el, de James azt mondta, erre az időszakra majd szétosztják a feladataimat a vezetőség tagjai között, persze amibe tudok, abba besegítek majd így távból is, amennyire a Tusával kapcsolatos teendőim engedik.
Visszatérésemmel kapcsolatban kettős érzés kavargott bennem. Egyrészt örültem a lehetőségnek, másrészt kissé aggódtam, hogy a távollétem alatt majd kitúrnak a többiek abból a pozícióból, amiért olyan keményen megdolgoztam... Azért igyekeztem hinni Jamesnek, aki biztosított arról, hogy a Tusa befejeztével teljes értékű tagként várnak vissza a csapatba. A másik keserédes érzést a múlt árnyai jelentették... Ugyan a Roxfort elég távol volt Silver Moontól, évek óta nem jártam itthon, és tudtam, az Esmével közös emlékek fel fognak zaklatni. Így is történt... Mikor először léptem be a saját lakásom ajtaján, rögtön megéreztem az illatát. Szerintem csak a képzeletem játszott velem, elvégre több mint három éve nem járt a lakásomban, és azóta a nálam maradt tárgyait is visszajuttattam neki... de mégis... jelen volt. Ott volt a rólam készített festményben, ami a nappalim falán lógott, ott volt a tőle kapott örökké virágzó orchideában, és ott volt az utazásainkat megörökítő fényképalbumokban is, amik a könyvespolcomon foglaltak helyet. Bár nem akartam, nem bírtam ellenállni nekik, és egytől egyig végignéztem mindet... A vége persze az lett, hogy egy üveg bor mellett zokogtam a kedvenc együttesünket hallgatva... Szép látvány volt, mondhatom... még szerencse, hogy ezt a pillanatot megtartottam magamnak. Azért voltak jobb pillanatai is az itt létemnek, például, hogy meglátogattam végre Poppy nagyit, aki már iszonyatosan hiányolt engem. Igaza is volt, nem volt szép tőlem, hogy így eltűntem... de ezúttal nem voltam képes többre... teljesen el kellett szakadnom innen, valódi új életet kellett kezdenem a túlélés érdekében. És most... mégis visszatértem... Bár csak egy meghatározott időre.
Élvezettel szimatoltam bele a friss, hűvös levegőbe. Bár a tarkómnál idegesített a hideg csípése, az orrom hegyén mindig szerettem ezt az érzést. Azt üzente... hamarosan itt a tél. A kedvenc évszakom. Ami most egyben a Tusa kezdetéhez is kapcsolódott, elvégre az első próba egy hét múlva kerül megrendezésre.
Ahogy elértem az ajtaját, izgatottan kopogtam be a busz ajtaján, s ha bebocsájtást nyertem, úgy beljebb tipegtem a személyzeti lakosztályhoz. Bár tudtam, merre keressem a szobáját, még előtte, a folyosón belefutottam az igazgató úrba. Lelkesen öleltem meg Adriant. Első perctől úgy éreztem, rokonlelkek vagyunk, mi ketten, és az, hogy immár itt is közös apropó hozott össze minket, csak megerősített ebben az érzésben.
– Hát szia! De jól nézel ki! Na mesélj, hogy bírod ezt a pörgést? - kérdeztem kíváncsian és közvetlenül, hisz a múltkor már letegeződtünk egymással.

[•˚ ○ °Gwenda ˚○ • °]

•˚ ○ °Gwenda ˚○ • °
2005. November 19.

Farkasszemet nézünk az aranyvér mániás, yaxlista nővel. Egy ostoba propagandista, aki éppen beszart, ha kitudódik otthon, hogy mi történt akkor vagy ellesz fenekelve, vagy meg lesz vakargatva a füle mögött. Vajon a Yaxley fiú személyesen intézi meg vagy ezt is kiszervezik majd valamelyik végrehajtójuknak, mint minden mást is? Chain-nek fel sem tűnne.
- Ezt nem teheted Adrian, nincs meg hozzá a jogköröd – visítja megint, mint egy banshi.
- Maradjunk a Mr. Madrigálnál – udvariaskodok – éppenséggel több jogom van hozzá, mint önnek Ms. Chai. Az én feladatom a gyerekek és ezzel együtt a bajnokok védelme. A sajtós pozíció pedig pont egy ilyen bástya. – hatodszor mondom el tíz perc alatt az érvet, egyszer csak megérti. Komolyan annyira életképtelen, amit már Gardner sem lenne képes eljátszani.
- Meg kell, hogy várjuk a MACUSA iránymutatását. – menyenyenyenye, mEg KelL vÁrJuk a mAcUSááát..
- A következő kandallótalálkozó három nap múlva lesz. Mire feldolgozzák az információt és iránymutatást adnak, amit elfogad legalább a szenátorok két harmada már le is megy a próba. Bagollyal biztosan nem érjük el őket gyorsabban, ilyen távolságban patrónussal sem tudunk kommunikálni – kétlem, hogy ez az aranyásó amúgy tudna idézni egyet, mégis milyen alakja lenne? Kullancs? – ha a palantírokon keresztül üzenne, azt az egész világ hallaná. Nem látok gyorsabb és biztonságosabb lehetőséget.
Kussol. Végre valahára befogta. Egyébként is, nem azért vannak ők itt ketten hogy a MACUSA-át képviseljék? Mi a francot akar ezen jóváhagygatni? Annyira fogott ember lenne, hogy mindenben már azt látja, hogy hogyan lesz megbüntetve?
- Bishop, nálad a kvaff – vele már egyértelműen közvetlenebb hangnemben beszélek, már csak azért is, hogy bosszantsam a boszorkányt.
- Áh.. legyen. Csináld Adrian – kapom a jóváhagyást, aztán persze jó diplomataként magyarázkodik egy kört Chai-nek – tényleg nincsen gyorsabb és jobb megoldás. Egy hét múlva itt a próba, kemény napok várnak a bajnokokra. – meg sem várom, hogy befejezze, a szoba ablakához lépek és pálcám hegyéből kiengedek egy buborékot, ami útra kel. Szerencsére nem egy óceánt kell átszelnie.

Több ponton is fáj egyébként Crowford ostobasága. A konfrontáció Chai-al nem kellemes, de elkerülhetetlen más pontok kapcsán is. Másfelöl fáj a hülyesége a most már talán ex-sajtósnak nevezhető varázslónak. Mégis mi járhatott a fejében amikor odamerészkedett az ozarki süvítő ketrecéhez hangszigetelés és patrónus nélkül? Szerencsére a gondozók eltudták rángatni a második süvítés után, de a férfit így is sürgősen a Szent Mungóba kellett küldeni – ahol ingyen, helyi biztosítás nélkül meggyógyítják. Milyen utópisztikus ez amerikai szemmel. El sem tudom képzelni mennyire rettenetes lehet: szegény ember folyamatosan újraéli éppen most is élete legrosszabb pillanatait, mintha egyfolytában egy dementor lenne a közelében. Elképzelhetetlen a számomra, hogy ilyen és ehhez hasonló lényeket küldött a MACUSA a próbára. A britek jó, küldtek egy graphornt, de az legalább ostoba a cerberus meg a rémfarkas végső soron meg csak kutyák.. oké a tarasque meg a gargolyl nem kellemes lények de azért nincsenek egy szinten a wampusszal meg a viharmadárral. Mintha bizonygatni akarnánk, hogy nálunk aztán keményebb az élet. Bezzeg, ha egy hegyi trollt küldött volna a brit Minisztérium ment volna a sopánkodás. Eszméletlen.

A legfájóbb pont talán Crowford elvesztésében, hogy most itt maradtam egyedül, éjszakai huncutkodások nélkül. Pedig a kis vörössel már éppen eljutottunk arra a szintre, hogy kényelmesen kiismertük egymás testét. Kit mikor, melyik ponton kell megérinteni, hogyan szereti a csókot, mennyire mélyen van a prosztatája.. azok a dolgok amikhez kell egy pár hónap.
Egészen értékes volt, hogy volt, akivel ki tudtam engedni a gőzt. Bár félelmetesen idegesítő volt, amikor belelendült és csak a munkáról volt hajlandó beszélni, mint valami megszállott. Olyankor jött el általában a pont, amikor csak szimplán rámarkoltam jelezve, hogy ideje befogni. Persze ügyeltünk, hogy erről senki sem tudjon, ha Chai által a MACUSA rájött volna mekkora ajándékot is adtak nekem ezzel a kijelöléssel, megégettek volna. Mondjuk így is kereshetek új sajtóst is meg valakit, aki időnként átrendezi a beleimet. Ahj de kár, hogy Santiago egy kis félős nyuszi, meglepődne miket tudnék mutatni neki.

Szerencsémre legalább az első probléma megoldódni látszik és remélhetőleg már buborékom is a kávézásra való invitálással célba ért. Jadisland-del körülbelül egy éve találkoztunk, amikor interjút készített velem és ezzel elérte, hogy minden államból legalább húsz varázsló és pár boszorkány küldjön nekem nem túl szofisztikált képeket bagolypostával. Szegény baglyok miket láthattak. Mindenesetre hálás vagyok a cikkért és a hirtelen jött népszerűség sokat segített is, hogy komoly tárgyalási alapom legyen pártunk és kormányunk szemében, amikor a delegációs jogköröket határoztuk meg. Az, hogy közben az interjú nagy részét végig vihogtuk, mint a pukwudgies tinilányok már csak ráadás volt.
Gwenda itt van helyben a Witches’ Weekly színeiben, mellesleg karrierje révén alaposan ismeri a brit és az amerikai médiát is, tudja, hogy kit hogyan kell kezelni és mennyire szabad közel engedni a bajnokokhoz. Abban pedig biztos vagyok, azok alapján ahogy megismertem, hogy kellő érzékenységgel fogja kezelni a gyerekeket és nem engedi hogy például a yaxlisták folyamatos górcső alatt tartsák Valet. Hánynom kell, ha arra gondolok, hogy ezek a piócák hogyan képesek rászállni egy tinilányra a magnix származása miatt. Gusztustalan az egész banda, ha Yaxley pedig nyer a választásokon májusban, ez csak rosszabb lesz.

Éppen úgy döntenék, hogy a felemelő kis eszmecsere után Bishoppal és Chai-jal rám férne egy kis friss levegő, amikor Gwenda szembejön velem a busz folyosóján. Lenyűgöző, hogy milyen gyors.
- Ahh szia! Végre egy normális ember – csúszik ki a számon, miközben viszonzom az ölelést – nyomodban sem érek! Micsoda outfit! – duplázom a dicséretet, a kérdésre pedig csak teátrálisan forgatom a szememet és fújom ki a levegőt ajkaimon.
- Hát.. vannak történések, de erről később. Gyere, menjünk át az irodámba – intek neki, valahol jelezvén azt is hogy ez a folyosó nem éppen a legjobb hely bármiről is beszélni. Egy átlagembernek talán megdöbbentő lenne mennyi lehallgató bűbájt találtam a buszon amikor visszakaptuk indulás előtt a „technikai vizsgálatról”. Nevetségesek komolyan.
- Hogy vagy mostanság? – kérdezem Gwendát miközben átszeljük a tértágított folyosókat – Milyen érzés itthon lenni? Te is a Roxfortba jártál, ugye? Melyik házba? – sorozom meg a kérdésekkel mintha ezúttal ő lenne az interjú alany. Legutóbbi találkozónknál inkább én voltam a téma, ideje egyenlíteni.

Közben megérkezünk a személyzeti lakosztályokhoz, ahol egy gyors fordulóval az én ajtómhoz érünk. Pálcám érintésére kattan a több száz zár az ajtón, bent pedig vár minket egy kis vintage iroda. Olajzöld, kényelmes fotelek a mahagóni íróasztal előtt, hatvanas éveket idéző függönyök és egy ezerszín lávalámpa az asztalon.

Catching up with Adrian

set

2005. 11. 19.

Jól esett látni egy baráti arcot, Adrian karizmája valahogy olyan magától értetődően felderített mindenkit maga körül... hiába, sztáralkat volt, ha egyszer esetleg vissza akarna vonulni az oktatástól, feltétlenül közölnöm kell vele majd, hogy a színészet, vagy más előadóművészeti pálya legyen az ő asztala. Sőt, ha úgy alakul a kapcsolatunk, még előbb is belengethetem ezt a B-opciót. Ritkán fordult elő, hogy valaki negyven felett fusson be a szórakoztatóiparban, de azért volt rá példa, és az én orrom azt súgta, Adrian épp az ilyen kevesek egyike lehetne.
- Köszönöm, drága vagy... - köszöntem meg a bókot, ami jól esett természetesen. - Persze, menjünk - reagáltam az invitálásra, majd menet közben azért még futólag megjegyeztem: - Hú, nem lehet egyszerű dolgod itt, ha már én is a "normális ember" - kategóriába kerültem - nevettem fel, majd a folyosón sétálva elgondolkodtam a kérdésén. Hogy hogy is vagyok, hát...
- Elég kaotikusan... Jó itthon lenni, nagyon élvezem a pörgést, ami a Tusával jár, de kicsit meg is visel a hazatérés - vallottam be talán túl nyíltan, elvégre a lelkizés szintjén azért nem tartottunk Adriannal. Azért arra figyeltem, hogy ne menjek bele túlságosan a dologba, nem akartam terhelni, láthatóan már így is túlterhelt volt.
- Igen, ide jártam, és nagyon szerettem! Hollóhátas voltam, ami kétségkívül a legpengébbek háza - kacsintottam Adrianre, ahogy elértük az irodáját. Tetszett a hangulata, az olajzöld színt nagyon szerettem, a lávalámpa látványán meg őszinte kacajra fakadtam.
- Nocsak, nocsak... Úgy látom, ez az iroda egész más célokat is szolgálhat alkalomadtán - mosolyogtam Adrianre, biztosra véve, hogy veszi a célzásomat.
- Na és te hogy érzed itt magad? Nem kínoz még honvágy? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd lazán lehuppantam az egyik fotelbe. Reméltem, hogy megkínál majd egy itallal, erre persze már türelmesen vártam. Elgondolkodtam, mit is hagyhatott hátra Amerikában Adrian. A magánéletéről nem sokat tudtam, mondjuk, ha komoly kapcsolata lett volna, arról azért bizonyára csicseregtek volna a madarak. Persze most a prioritási listáján nyilván nem az első helyen szerepelhetett egy kapcsolat, elvégre ezer dolga volt az Ilvermorny igazgatójaként. Ha őszinte akartam lenni önmagamhoz, nekem sem lenne most jó az időzítés, hiszen a Tusa vége után visszamegyek New Yorkba, és tudósítóként elég pörgős lesz itt az életem, de... valójában már egy ideje vágytam egy valódi kapcsolatra. Jó, azért nem olyan mélyre és valódira, mint ami Esmé és köztem volt, de egy lazább, szenvedélyes viszony belefért volna. Esmé óta senkim nem volt, és ez így volt jó, szó szerint a munkába temetkeztem, ami kellőképp lekötötte a figyelmemet és elnyomta a lelkem mélyén tátongó űr fájdalmát, de most, hogy visszatértem, ez az űr mintha hangosabban kiáltott volna, erősebben gyötört volna. Hiába, itt már azért nem tudtam kizárni minden érzést olyan sikeresen... így alig vártam, hogy elkezdődjön a Tusa, és még nagyobb legyen a terhelés, mert tapasztalatból tudtam, hogy a rengeteg munka képes gyógyírként szolgálni a lelki sebekre.

2005. november 19. • iskolabusz • a felkérés

- El sem tudnád képzelni – forgatom újra a szemeimet és mosolygok a „normális emberes” kontrázáson. Jó érzés, hogy már is könnyebben tudok beszélni, még ha csak csevegés jelleggel is. Ad egy könnyebbséget és lendületet, ami nem árt az elmúlt pár óra vitái után.
- Oh, sajnálom – jegyzem meg, igazából meglep, hogy azt mondja megviseli az itthonlét. A fejemben azt képzeltem, hogy nagyon kis idilli neki így hazalibbenni egyet, de a válaszból és a pillanatnyi elmélázásból úgy veszem ki, hogy több dolog is lehet Gwenda költözése mögött, mint a kalandvágy. - Ha ez segít, akkor a pörgéshez jobban hozzá tudok járulni, de erről inkább majd az irodában.
Mire elérünk az ajtóhoz már az iskolai házakról beszélünk. Érdekes az egész roxforti koncepció és bár tudom, hogy történelmileg rajtuk alapul a mi rendszerünk is, valahogy más lehet hogy itt konkrétan beosztanak egy házba, míg nálunk a ház választ téged vagy te a házadat. Az értékrendszerük is teljesen másképpen működik és az eddigiek alapján nem tudnám megmondani hova illenék náluk.
- Ők az eszesek ugye? – valakitől azt halottam, hogy a Hollóhát a különcök és flúgosak gyűjtőhelye is de talán ezt nem kéne Gwenda arcába tolnom mielőtt szívességet akarok kérni tőle. Még mindig furcsa, hogy konkrétan benne van a ház nevében hogy „Holló” erre egy sas a címere. A britek mindent túlbonyolítanak. Vagy mi lennénk túl egyszerűek? Vicces lenne ha itt is csak annyi lenne a házak neve hogy Kígyó, Borz, Sas meg oroszlán. - Érdekes, azt hittem volna hogy Hugrabugos voltál – ők az emberközpontubbak ugye? – olyan baromi vicces ez a szó. Hugrabug. Mint valami furára sikerült csuklás.

Ahogy belépünk az irodába jól hallhatóan kifújom a levegőt. Néha az ember csak akkor jön rá hogy milyen kibaszottul feszült is valójában, amikor van egy pillanat, hogy lenyugodhat. Pislogok egyet-kettőt és érzem szememben a fáradtságot. Legszívesebben betolnék egy napközi szundit. Ha a Tusa és a körülötte zajló politika nem lenne elég, nincs olyan nap, hogy valamelyik szörnyecském ne csinálna valami baromi nagy ostobaságot. Reflexből nézek is rá az íróasztalon lévő digitális órára, amin meglepő módon nem villog semmi botrányos viselkedés. Vannak még csodák.
Pálcám intésére a bakeliten elkezd szólni a háttérben egy lágy bosa nova én pedig másik reflexemnek eleget téve a bárszekrényhez lépek miközben válaszolok Gwendának.
- Szolgálhatna – nevetek - bár talán a hálóm kényelmesebb. Mondjuk nem ez lenne a legextrémebb hely ahol.. – el is harapom a mondatot mielőtt befejezném. A végén még az orrára kötöm, hogy mit csináltunk Crowforddal a rengetegben. Szegény Hagrid, valószínűleg azóta is keresi a lényt, ami olyan hangot adott ki. Mondjuk úgy, hogy egy banshi megirigyelte volna azt a nyögést. Na de az italok!
- Teát? Kávét? Valami erősebbet? Egy jó koktélt? – házigazdáskodom és magamnak bűvölők egy pina coladát majd elkészítem Gwenda rendelését is és lehuppanok a vele szemben lévő fotelbe.

- Talán inkább úgy fogalmaznék, hogy az ittlét kínoz mintsem a honvágy – merengek el - őszintén megvallva, nem hiszem hogy otthon sokkal jobb lenne –
Így is kikészítenek az újságok. Egy napos késéssel érkezik meg ide a New York Ghost és undorodva olvasom az otthoni történéseket. Megkezdődött a kampány időszak és Yaxley nagyon bevetette magát. Szeretném azt hinni, hogy nem vagyunk mi amerikaiak ennyire hülyék, hogy megválasztunk egy egyértelműen fasiszta bűnözőt, de mindig csalódnom kell népünkben. Talán jobb, hogyha elkezdem magamat otthonosabban érezni a britek között.
- De térjünk is a témára! – csapom is össze a kezeimet - az a helyzet, hogy Crowford lerobbant. Tudod a vörös srác, a sajtósunk. Kicsikém túl kíváncsi-fáncsi volt és patrónus nélkül akart pacsizni az ozarki süvitővel. A lényeg, hogy éppen a Szent Kungóban – így hívják? nem valami más volt, mindegy - ápolják és próbálják kihozni a depresszív kómából. Mi pedig itt vagyunk sajtós nélkül. – vázolom fel gyorsan a helyzetet és figyelem Gwenda arcát, annak rezdüléseit. Nagyot kortyolok koktélomba majd felteszem a kérdést, ami a felvezetés után már adta magát.

- Érdekel a pozi? –