Professzori lakosztály

A kísérők és az igazgatónő külön szárnyban laknak, ahol minden szoba a versailles-i paloták hangulatát idézi. A lakosztályokhoz privát erkélyek tartoznak, amelyekről látni a Roxfortot.

[TW]

2005. 11. 24. csütörtök

Santiago Herrera

sorry, telepathy only

TW general szőkeség, szexuális utalások

Büszke lehet a csipet-csapatunk az első helyért az improv vacsicsatán, amit Madri apu rottyantott össze nekünk. Remélem, lesz még sokat a törpicsek helyett, mégis csak az ő bohókás játékossága az, ami actually képes volt rávenni arra, hogy önállóan gyakoroljak is a következő órákra, pedig becsületem teszem arra, hogy stréber nem vagyok, normál esetben könyvhöz se nyúlok. Minek? Majd Rokuro olvas helyettem.

A pörgő pulykás sztorit azért nem engedtem el teljesen. A napi drámát biztosítottam, még ha az összes elkövetkező óra mindegyik felében megtettem mindent azért, hogy azt érezzék, nem történt az égvilágon semmi különös, nincs itt semmi látnivaló, nem én öntöttem magamra a tejet zombi üzemmódban Madri apu óráján. Ebédre kb ghostolom az egészet, miközben a közelgő próbáról beszélünk a ganggel – meg arról, hogy Vale milyen smoothly fogja levenni a lábáról az elnyomott tömeget, és miféle fény, milyen csillag lesz majd a ragyogásával, ami elnyomja a vele szemben álló tüzet. Őszintén már semmit se várok jobban, minthogy elteljen végre a mai nap is, a holnapi nap is, aztán élvezhessem azt a rendezvényt, ami miatt konkrétan átszeltünk egy teljes óceánt autóbusszal.

Mert nekünk egy sárga, varázslatos iskolabusz jut, a franciáknak meg mi is van? Ilyen lebegő, barokk szekerük, mintha egy túlpénzelt operából szöktették volna. Ahogy vége lett az utolsó órámnak, engedelmesen követem is azt a helyet, és sodródom oda, ahová eddig csak a világoskék egyenruhásokat láttam bemenni, lévén másnak nincs oda automatikus bejárása.

Sajnálom, hogy nincs nálam fényképezőgép. Peadar imádná ezt a helyet. Vagy imádná utálni. Inkább az utóbbiból indulok ki, szerintem annyira nem a stílusa azok alapján, amiket eddig láttam tőle. Voltam már párszor a MACUSA HQ-ban, Daddy Maddock szponzorációjával, ott is fancy minden meg hasonlóan steril, de ez a végtelen sok márvány, amin kopog a cipellőm, meg a plafonról lógó kristálycsillár olyan érzést keltenek bennem, mintha inkább egy rapper méreteire túlkompenzálós palotájában lennék. Fix, hogy van valahol egy medencéjük is aranyból. Ez a kollektív ízlésficam megmagyarázza, mi a baj a franciák kollektív aurájával.

Santiago Herrera. Nem mondhattam ki a nevét, és van egy olyan érzésem, hogy Madri apu se tapsolna érte, ha megosztanám a mai randim outcome-ját a barátnőimmel. Nem tudja, hogy mit kér tőlem, mintha hét év alatt nem tanult volna rólam semmit. A neve spanyolos, szóval nyilván tud spanyolul, duh! Vajon tudja, hogy én is beszélem? Nem, ez legyen csak meglepi. Remélem, hogy élőben is az a hot daddy, mint amilyennek fejben már elképzeltem.

Még kevésbé érzem azt, hogy bármi keresnivalóm lenne a tanárok és kísérők lakosztálya előtt. Ha az előcsarnok túlkompenzálós volt, akkor arra szavak sincsenek, ahogyan a luxusszekér tanár és kísérői részéhez ballagok. Egy kicsit azért felháborító is lehetne, szerintem az ajtókilincsek árából Varvaráék három hónapig étkeznek meg számlát fizetnek, de az ő elnökük meg minisztériumuk még sem olyan, mint az övék, és nem gondolom, hogy Varváéknak könnyebb soruk lenne, ha beérnék a franciák normális kilincsekkel.

Még egyszer megigazítom a vállaimat. Veszek egy utolsó, mély levegőt, mielőtt a millió dragotos mosolyommal és csillogó, tudásért és elismerésért (kit akarok becsapni) csillogó szemekkel be nem kopogok. Sejtem, hogy Mr. Herrerának már lehet fogalma az érkezésemről. De ugye itt már kimondhatom rendesen a nevét? Csak láttuk már, ha itt dolgozik. Vagy még nem pontoztam volna le az aurorokat, csak a tanárokat?

- Jó napot! Madri ap… Madrigal professzor küldött. - I guess már tudja, Madri apu biztosan szólt neki, hogy az óráim után, még éppen a kora novemberi naplemente előtt jövök. Gondolom, hogy a tanulás érdemi része csak most jön, az igazgatónk igen nyilvánvalóan tudtomra adta, hogy mi a problémája, de hát nem tudja megérteni, hogy nem direkt csinálom! Nekem is épp olyan kellemetlen bárki random embernek az intim dolgairól tudnom a gondolataik alapján, mint amúgy. A legrosszabb pedig? Hogy nem tudtam meg, mi volt az a balhé, ami miatt Connort és Orville-t külön ültették. A szemem a spanyol auroréit keresi. Vajon mi lesz az első gondolata rólam?

[- Jó napot! Madri ap… Madrigal professzor küldött]

A gondolat súlya

Vianne Gardner

2005. november 24.

✽ ✽ ✽

Az elmúlt napok úgy folytak egymásba, mint az esőcsíkok Miss Greenberry rendelőjének ablakán. A Roxfort tornyai magasan nyújtóztak az égbe, de Santiago számára inkább mélységet jelentettek: a falak vastagok voltak, a folyosók hosszúak, és minden kanyar mögött ugyanaz a csend lapult. Az a fajta csend, ami már nem megnyugtató, hanem éppen hogy gyanússá válik egy idő után. Túl tiszta. Túl fegyelmezett.
Meddő munka volt eddig. A Noctua Tenebrosa neve ott keringett az iskola levegőjében, mint egy ki nem mondott átok, de mindeddig nem öltött testet, egyetlen kivételt -, egy amerikai diák pecsétgyűrűjét leszámítva. Az aurort különösen bosszantotta, hogy Madrigal is látta a bagolymintás ékszert, mégis elfordította a fejét, annak ellenére, hogy Barcelonában egyezséget kötöttek: Santiago az Ilvermorny igazgatójára bízza az amerikai diákokat, és nem szaglászik utánuk, nem háborgatja őket. Ez volt az első törés a bizalomban. Santiago nem szerette megszegni a szavát, de még kevésbé szerette, ha valaki hülyének nézi, vagy ha az a bizonyos valaki nem végzi el megfelelően a feladatát. A saját kezébe vette hát a gyeplőt, és onnantól kezdve különös figyelmet fordított a Morris nevű fiú ügyes-bajos dolgaira, Madrigalt pedig átrakta egy másik polcra, oda, ahol azok szerepeltek, akikről nem tudta eldönteni hányadán is állnak.
Éppen ezért volt gyanús a levél. Madrigal kézírása ismerős volt, a sorok mégis idegen súlyt hordoztak. A férfi segítséget kért tőle egy diáklány ügyében. Békejobb vagy csapda - Santiago nem tudta eldönteni, de nem is próbálta. Elfogadta. Vianne Gardner személye túl érdekesnek tűnt számára ahhoz, hogy holmi sértődöttségből elutasítsa Madrigal kérését.

A szoba félhomályban úszott. A késő délutáni fény ferdén vágta ketté a teret: egyik oldalon aranyban csillogott, a másikon komor szürkesébe burkolózott a férfi hálókörlete. Ő maga könyékig feltűrt fekete ingben ült az íróasztala mögött és egy levelet írt. A súlyos márványlapon papírhalmok, akták, térképek, régi levelek sorakoztak és keveredtek, őskáoszba rendeződve. A rendetlenségbe csupán Santiago fekete öltönynadrágja és az oxford cipőjének éles vonalai vittek némi szabályt. Haját hanyagul vetette hátra, de a rakoncátlan tincsek újra és újra előrecsúsztak, mintha ők is tudni akarnák, hogy a férfi mit ír a pergamenre.
A toll sercegett a levélpapíron. Elfeldának címezte a levelet. Rövid volt, pontos, felesleges szavak nélkül - egy találkozási hely, egy időpont, semmi több. A gondolat, hogy másnap vele lesz, meleg foltként derengett fel benne, de nem engedte magához túl közel az érzést. Nem akart csalódni...
Éppen lezárta a borítékot, amikor a pecsételő koppanásába másik ütem vegyült: valaki állt az ajtaja túloldalán. Pálcájával rákoppintott a borítékra, az pedig eltűnt, mintha sosem létezett volna. Újabbat koppintott a dióvesszővel, ezúttal az asztal lapjára, mire a levelek és akták halmai egymás után beröppentek egy kicsapódó kartotékszekrény mélyébe.
Az ajtóhoz lépett és kitárta azt.

Odakint egy fiatal, szőke lány állt.
- Jó napot! Madri ap… Madrigal professzor küldött - mondta.
- Üdvözöllek - felelte Santiago, mély, rekedt hangján. - Igen, már szólt rólad a professzor. Kérlek, fáradj beljebb.
Ahogy félreállt, a tekintetük egyetlen pillanatra találkozott. Abban a szívdobbanásnyi időben Santiago elméjében döngve csapódott be egy hatalmas, nehéz fémkapu. Nem volt harag benne, csak véglegesség. Hideg vas, vastag zárak, és a csend. Erős jelzés: emögött nincs keresnivalója másnak.
- A nevem Santiago Herrera - kezdte, miközben becsukta az ajtót -, és a Beauxbatons biztonsági felelőse vagyok. Señor Madrigaltól tudom, hogy van némi gondod a legilimencia terén. Tudod, én a szakmámból kifolyólag meglehetősen jártas vagyok az elmemágiában, és meg kell mondjam, rendkívül szokatlan, ámde igen ígéretes, hogy egy magadfajta, ifjú hölgy képes mások fejébe férkőzni.
Szemei, melyek sötétek voltak, akárcsak egy mély akna szája, röntgenként pásztázták a lány arcát, minden rezdülést elraktározva, és minden mikroreakciót súlyozva magában.
- Ahhoz azonban, hogy segíteni tudjak, tudnom kell, hogy pontosan mivel is állunk szemben - folytatta. - Kérlek, mesélj egy kicsit arról, milyen mások fejébe látni! Konkrét emlékképeket is látsz, vagy csak hallod az alanyok gondolatait?
A szék felé intett: barokkos mintázatú, aranylábú, párnázott darab volt, túl díszes ehhez a beszélgetéshez, és túlzottan távol álló a férfi ízlésétől. Santiago nem ült le. Megkerülte az íróasztalt, a szekrényhez lépett, és kivett egy üveg sütőtöklevet meg két poharat. A folyadék narancsos színe meleg fényt vetett a hideg asztallapra, amikor kitöltötte.
- A britek kedvenc itala, mármint a tea után - mondta, miközben a lány elé tette az egyik poharat. - Bevallom, nekem kicsit szokatlan az íze, de nem rossz.
Megemelte a saját poharát, majd egy bátorító mosolyt eresztett meg a lány felé. Ezúttal ő maga sem tudta, hogy csak szerepet játszik-e, vagy vajon az Elfelda iránti gyengéd érzelmek tették őt ilyen barátságossá. Mindenesetre érdekelte a lány története, és megnyugtatónak találta azt a kapzsi érzést, amit a lány tehetségében rejlő, kiaknázatlan lehetőségek miatt érzett. Talán mégis csak szerepet játszott, és nem is puhult el annyira…

✽ ✽ ✽

[TW]

2005. 11. 24. csütörtök

Santiago Herrera

sorry, telepathy only

TW general szőkeség, szexuális utalások

A borostás auror épp olyan hot, mint ahogyan remélem. Barna haj, barna szemek, lowkey hasonlít Miguelre. Csak azért zárom ki annak lehetőségét, hogy rokonok, mert nem gondolom, hogy Miguelnek lennének auror rokonai, főleg nem Európában. A családja kvázi egy drogkartell, lesz még belőlük WizTV-n True Crime Special, ez eléggé behatárolja a „lehettünk volna” fázist. Egyértelműen meghúzza a szóba állásunk határait is, már látjuk a fehér festékcsíkot a nem is túl távoli jövőben, amikor aztán végleg búcsút vehetünk egymástól. Amíg a MACUSA el nem választ…

Kíváncsi vagyok a gondolataira, hogy mi az első, amikor rám néz. Számomra az is különös, hogy Madri apu nem egy hazait választott nekem bébiszitternek, hanem a szomszéd iskola képviseletéig ment el Santiagoért. Vajon ennyire nagy koponya ez a Herrera, vagy más oka van ennek? Mondjuk kétségtelenül könnyíti a helyzetet, hogy a mi aurorjaink fasiszták, még akkor is, ha nem gondolnak magukra így. Aki egy fasiszta rendszert szolgál ki, az maga is fasiszta. Borítékolom a tavaszi választásokat, így aztán duplán keserű az érzés, hogy a MACUSA miféle hasznot akar húzni az adottságomból.

Oh wow vagy oh no helyett egy súlyos vaskapu drámai becsapódását hallom. Önkéntelenül meg is rezzenek, pedig ennek hangja jól tudom, hogy nem valós. Nem hiszem, hogy a francicák használnának vasat, ha van nekik aranyuk is. Egy pillanatra a csalódottság olvasható ki tekintetemből, mert great, már megint kisebb lett a játszótér, de ez nem tart pár másodpercnél tovább. Arcomra kiül ugyanaz a derű, ami a nem gondolkozók boldog sajátossága, és fogadom el a betessékelést.

- Ah-ha. - reagálok a bemutatkozásra, mely során mesél egy kicsit magáról. Azt mondják ránk, amerikaiakra, hogy mi bele vagyunk szerelmesedve a munkánkba és teljesen megszállottak vagyunk, én viszont nem látom azt, hogy az európaiak ne folyton arról beszélnének, hogy mivel foglalkoznak, vagy mivel foglalkoznának szívesen. Mondjuk nekem nem releváns úgy sem, kicsi korom óta tudom, mi leszek, ha nagy leszek, akár tetszik, akár nem. Úgyhogy nem teszek többet, mint kiélvezem a szabadságom utolsó időszakát.

- Vianne Gardner, Ilvermorny. - illene nekem is mondanom még többet magamról? Az egyenruhámról mondjuk egyértelmű, meg ott van Madri bá üzenete is, de mégis, kell nekem még mondanom bármit? Still, nagyon bosszantó úgy beszélni, hogy nem tudom, mire gondol és mit vár el. People pleaser much. A felkínált fotelben helyet foglalok, bár ugyanolyan indokolatlannak tartom ezt a barokkos széket, mint a csillárt az aulájukban. Olyan nehéz elképzelni, hogy tényleg élnek így emberek, már hogy saját akaratukból.

- Nincsen nekem semmi problémám. Madrigalnak van problémája az én legilimenciámmal, többek között. - igazából másokat zavar az, hogy a fejük nem egy safe space mellettem, pedig az esetek többségében megspórolnák a problémát maguknak, ha őszinték lennének legalább saját magukkal, és az illetlen vagy kínos gondolataikkal. Nem is lenne rám semmi szükség.

Csak megvonom a vállamat a dicséretére. Semmi olyan, amiért tettem volna. Engem dicsérni a legilimenciáért épp olyan, mint mást azért dicsérni, mert megtanult járni vagy beszélni. Az már inkább érdekes, hogy vajon van-e gyűrű Senior Herrera gyűrűs ujján, és ha nem, akkor miért nem. Képzelem, hogy nem kedvez az aurori szakma a házas életnek, főleg, ha egész tanév alatt a franciákra kell vigyáznia.

- Az elmecsapdák mondjuk nem viccesek. - mára kaptam belőle eleget egyetlen, ártalmatlan megjegyzés miatt. Még mindig különös, hogy Madri apu ennyire hevesen reagált egyetlen, ártalmatlan megszólalásomra. Miért nem akarta, hogy Connor és Orville balhéjáról kutakodjak? Suspicious much.

- Köszönöm! Nálunk tökös kóla van, de olyat Roxmortsban nem kapni. A srácok a BudWizardot szeretik még. - mondjuk abban van alkohol, ahogyan Madrigal órai jutalmában is. Eléggé várom azért, hogy este megünnepeljük a vacsoracsatát és elfogyasszuk azt, ha már nyilvánvalóan a mi felturbózott, chilis pulykánk lett a nyerő Gemma selymes, ízletes püréjével. Amennyire aggódtam a csípős miatt, úgy kell fejet hajtanom Miguel előtt, mert végül igaza volt.

- Nem látok én semmit, legfeljebb elképzelem, Mr. Herrera. De leszögezném megint, nem direkt csinálom. - elég unalmas már, hogyan shame-elnek miatta. Nyilvánvalóan nem tudják, hogy tényleg nincs hatásom erre az egészre. Szoktuk nyaranta gyakorolni Arloval a technikákat, amikkel kicsit jobban kordában lehet tartani a dolgokat, de nem annyira sikeres ez nálam.

- Tetszik tudni, a belső hangja mindenkinek más, mint a valódi. Kicsi koromban csak azt hallottam, amit rólam gondoltak, de most már minden gondolatfecsegést hallok, akár akarom, akár nem. Nem mindig teljesek a mondatok, de ez ilyen, a gondolatok csaponganak. Tetszett tudni, hogy a gondnokot scammeli valami Kwikspell tanfolyam? Azt hiszi, attól megtanul már varázsolni. Én sajnálom szegényt. - a kezembe veszem a sütőtöklevet, biztosan nem ittam belőle eleget az elmúlt három évszakban, bár legalább most szezonja van.

[- Nincsen nekem semmi problémám. Madrigalnak van problémája az én legilimenciámmal, többek között. Az elmecsapdák mondjuk nem viccesek.]

A gondolat súlya

Vianne Gardner

2005. november 24.

✽ ✽ ✽

- Nincsen nekem semmi problémám. Madrigalnak van problémája az én legilimenciámmal, többek között. Az elmecsapdák mondjuk nem viccesek.
Santiago ajkán halvány mosoly futott át. A borosta árnyékában ez a mosoly inkább volt reflex, mint érzelem, és mire igazán megszülethetett volna, már el is tűnt. Az arca visszarendeződött a megszokott, zárt formába, mint egy ajtó, amit csak véletlenül hagytak résnyire nyitva.
Barcelona jutott eszébe. Ott találkozott először Madrigallal - akkor még nem igazgatóként, hanem célpontként. Az OMEN első neve volt egy olyan listán, amit Santiago nem igazán szeretett olvasgatni. Az auror ugyanakkor emlékezett arra a belső világra is, amit az amerikai épített fel magának: túlszínesített, csicsás neonlabirintus, ahol nem vaskapuk védték a gondolatokat, hanem maga az őskáosz. Mintha valaki konfettit szórt volna egy széf belsejébe. Nem volt elegáns megoldás, de valamilyen szinten hatásos volt. Nem mindent rejtett el ugyan - azt Santiago elől amúgy is nehéz lett volna -, de elég időt vett el a betolakodótól ahhoz, hogy az elfáradjon, mielőtt rálelt volna az igazán értékes gondolatokra. Volt tehát valami ironikus a lány félmondatában. Madrigalnak valóban gondja volt a legilimenciával - nem csak Vianne-éval, hanem Santiagoéval is.
És ekkor a férfi fejében lassan, óvatosan bontotta ki magát egy gondolat: mi lenne, ha a lány nem is teher lenne, nem csak egy szívesség az amerikaiak felé, hanem egy eszköz? Talán Madrigal akaratlanul is egy saját maga, és a diákjai ellen használható fegyvert adott az OMEN és a spanyol minisztérium láncos kutyájának. De Santiagonak előbb tudnia kellett, hogy mire is képes ez a fegyver valójában.

A sütőtöklé narancsos fénye melegen izzott a pohárban. Santiago letette a lány elé az italt, majd magának is töltött egy pohárral. A BudWizard említése elsiklott a füle mellett. Kortyolt egyet, és hagyta, hogy az édeskés íz elterelje a figyelmét - vagy inkább elfedje azt, amit közben tett: csendesen figyelte Vianne-t, néha elkapva egy-egy pillanatot, egy hangsúlyt, egy levegővételt, és olyankor hangtalanul beljebb lépett a lány elméjébe. Nem volt ebben semmi látványos. Nem feszegetett ajtókat, nem tépett le lakatokat. Úgy mozgott az elmében, mint egy betörő, aki tudja, hol nyikorog a padló, és hol nem. Ám ellentétben a betörőkkel, ő nem vitt el semmit. Csak megtapintotta a teret, megszemlélte a rendetlenséget.
A lány ugyancsak zajos volt, mint Madrigal, ám egészen máshogy. A gondolatai csapongtak, egymásnak ütköztek, mint vonatok egy rosszul szervezett pályaudvaron. Bár észrevette a vaskaput, amely az auror elméjét védte, a saját fejében nem volt képes rendet tenni. Santiago arca mozdulatlan maradt. Nem reagált arra, hogy a lány „hot aurorként” címkézte fel magában, sem arra, ahogy a gyűrűs ujját vizslatta, vagy ahogy a nem létező feleségén elmélkedett, és egy bizonyos Gemma krumplipüréjének emlékképe is úgy szállt el mellette, mint egy ártalmatlan illat. Talán Vianne nem is tudta, de a foglalkozás már elkezdődött.

- Nem látok én semmit, legfeljebb elképzelem, Mr. Herrera. De leszögezném megint, nem direkt csinálom - mondta a lány.
Santiago lassan bólintott, majd újabb kortyot ivott, mielőtt megszólalt volna.
- Nos, a gondolat valóban nem hang, hogy hallani lehessen - felelte halkan -, de nem is kép, amit lát az ember. A képzelettel nem állsz messze a valóságtól, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy a gondolat egy impulzus. Súly. Vagy irány.
A pohár alja finoman koccant az asztallapon. A lány közben a gondnokról beszélt, a Kwikspellről, a sajnálatról. Santiago végigsimított a saját borostás arcán, és ujjai alatt érezte a napok súlyát, amit csak a másnapi, Elfeldával közös randevú lazíthatott fel.
- Tudod - mondta elgondolkodva -, nem az a kérdés, hogy mit hallasz. Hanem hogy mit kezdesz azzal, amit meghallottál.
Pontosan látta, mi a baj. A lány nem tudott empátia nélkül szűrni. Minden bejött a nyitott antennáknak köszönhetően, és mindent magára vett. Santiago emlékezett, milyen volt ez régen, karrierje elején. Azóta annyi idegen terhet pakoltak rá mások gondolatai, hogy már meg sem érezte, ha újabb súly akadt a vállára. Egy Kwikspell tanfolyam? Semmiség volt számára. Vianne viszont egy olyan frekvenciára volt hangolva, ahol néha teljesen véletlenül befogható volt a kódolatlan HBO. És Santiago tudta: az ilyen antennák vagy megtanulnak irányt váltani… vagy előbb-utóbb belerokkannak a zajba.
- És mit szeretnél, Vianne? - tette fel csendesen a kérdést. - Megtanulni, hogyan használhatod ezt a képességet szánt szándékkal, akkor, amikor csak akarod… vagy megszabadulni ettől az egésztől, és elcsendesíteni ezeket az impulzusokat?

✽ ✽ ✽

[TW]

 

   

2005. 11. 24. csütörtök

   

     

       

       

Santiago Herrera

       

       

     

     

       

       

sorry, telepathy only

       

       

TW general szőkeség, szexuális utalások

     

   

   

Az auror elméje egy vaskapu mögött álló enigma, Madri apué pedig Willy Wonka konfettis-buborékos, kaotikus álomgyára. De az enyém? A pályaudvar csak az első lépés az egészen Barbie-ház jellegű palotáig. Betörőre itt semmi szükség. Spawn of Satan – Miguel tündibündi és elképesztően aranyos meg ártatlan kis csivavája, nem értem, hogy tudja őt utálni, hát ő a legédesebb – személyesen kíséri be a betörőt, hogy megmutassa neki az értékeket. Nézd, ez a fésülködő asztalom! Nézd, itt a családi portré a három szülőmmel! Tessék, ez volt a cheerleader beavatásom próbája, nem viszed el? Vidd csak nyugodtan, szívesen megosztozom vele!

Titkokra semmi szükség. Az elmém nyílt terep, egy bolhapiac, ahol mindenki kedvére válogathat, egy nyitott babaház megannyi kacattal, egy múzeum, ahol mindent megtapogathatsz, egy kulcs nélküli széf, egy szándékosan kigombolt blúz, egy próbafülke függöny nélkül, egy svédasztal, egy játszótér, egy örökké tartó nyílt nap. Spawn of Satan pedig személyesen vezet körbe minden betörőt dacára annak, hogy az eredeti nem lenne ilyen kedves. Ennyire nincsenek titkaim, hát mire legyen? Nem úgy igazságos, hogy én is egy nyitott könyv vagyok, ha már mások kénytelen-kelletten azok számomra?

- Attól én még hallom. - összekulcsolom a lábaimat, hogy kényelmesebb legyen, és iszok egy kortyot a brit varázslógyerekek kedvencéből, a sütőtökléből. Igazság szerint a tökös kóla őrületet se tudom annyira megérteni. A varázstalanok ezt is jobban csinálják.

- Azt is, ha olyan nyelven gondolnak, amilyenen nem értek. - abból rendszerint halandzsa lesz, ami legalább hasonlít egy kicsit mondjuk az oroszra. Varvara nagyon igyekszik oroszul gondolkozni előttem, én pedig mindent megteszek azért, hogy ne tanuljak meg oroszul az ő kedvéért. A „da-da-harasho”-nál ki is fújt a tudásom, nem is nagyon hallok más, igazi orosz szavakat ezen kívül az Ilvermorny fekete matroshkája mellett.

Amúgy igaza van, a gondolatok tényleg csak impulzusok. Az én kis fejbéli antennáim pedig mindegyikre rezonál, mindegyiket felfogja, anélkül, hogy bármit is kéne hangolnom rajta. Épp olyan ösztönös ez, mint a légzés. Egy ideig persze erőltetheted, kontrollálhatod, visszafoghatod, de nem élheted az életed úgy, hogy állandóan a légzésed ritmusát szabályozod.

Hmm, mit is kezdek vele? Azt hiszem, elő szokott fordulni, hogy felbosszantok ezt-azt egy-egy megjegyzéssel, mert nem bírom tartani a számat. Oopsie. Élvezem a káoszt kibontakozni, egy kis felfordulásra pedig mindig szükség van. Talán csak Varvara dolga, és egy-két apróság az, amit elég komolynak tartok ahhoz, hogy ne akarjak róla beszélni soha, senkinek. Daddy Santiago mondjuk nem erre gondolt, ahogyan kiderül ez a folytatásból.

- Madrigal azt akarja, hogy tanuljam meg kizárni a dolgokat. - még egy unott vállvonás, gondolom, azért vagyok itt. Madrigal azt akarja, hogy biztonságban legyenek a gondolatai előlem – meg mondjuk Morriséké, csak hülyének néz. Mármint nem csak engem, én azért aktívan teszek is érte, hanem mindenkit. Mindenkinek vannak sejtéseik arról, hogy mikben lehetnek a családjaik, mindenki tudja, hogy nem ártatlanok, és senkinek nem segít, ha úgy csinálunk, mintha a probléma nem létezne.

- Én nem bánom a káoszt, Señor Herrera, és nem bánom a hangzavart. Nem nekem van problémám ezzel, hanem mindenki másnak. - tudom, hogy vannak, akik félnek tőlem, és direkt kerülnek, és tudom azt is, hogy kik azok, akiknek titkolni valójuk van – sok, súlyos titkolni valójuk. Nem különb ebben az auror sem. Nyilván van összefüggés a hiányzó jegygyűrű, a választott szakma, és a paranoid vaskapu között. Van azért, hogy kicsit zavaró, hogy ennyi mindent be tudok fogadni, főleg, amikor valaki magában sikkant egyet, és azt hiszi, nem hallja senki. De igazán megtanultam már együtt élni ezzel, hiszen mást sem ismerek. Vak lennék a világban nélküle, a fene akar csukott szemmel járni. Vagyis de, Madri apu szerintem ezt szeretné, ezért rakott büntetésbe, és ezért bízott a hot spanyol aurorra (legalább ennyi jó legyen a dologban, biztosan kirajongom majd magam Valenek és Varvarának miatta). Pedig azért inkább hasznos a dolog nekem, főleg dolgozatoknál. Örök hálám a tanulósabbaknak, de tényleg.

   

   

   

 

[- Attól én még hallom. Azt is, ha olyan nyelven gondolnak, amilyenen nem értek.]

A gondolat súlya

Vianne Gardner

2005. november 24.

✽ ✽ ✽

Santiago figyelmesen hallgatta a lányt, miközben a szoba lassan belesüppedt az alkonyatba. A magas ablakokon beszűrődő fény már nem arany, inkább fakó ónszínű volt, amely megült a bútorok élein, és hosszú, vékony árnyékokat húzott a falakon. A levegőben ott lebegett a sütőtöklé édeskés illata, keveredve a régi pergamenek és a fapolcok poros szagával, ám távoli illataromaként érezni lehetett Santiago szibériai fenyőket idéző parfümét is, amely majdnem teljesen elnyomta az ingébe ivódott cigarettafüstöt. Zaj és csend furcsa egyensúlya elevenedett meg a szobában, ahol a lány szavai még ugyan rezegtek a térben, de már nem voltak hangosabbak egy visszhangnál.
- Attól én még hallom. Azt is, ha olyan nyelven gondolnak, amilyenen nem értek.
Santiago arcán egy szelíd mosoly suhant át. Nem volt benne gúny, sem fölény, inkább olyan volt, mint amit egy szülő enged meg magának, amikor a gyermeke valami ösztönösen igazat mond, anélkül hogy tudná, mennyire az. A mosoly azonban nem maradt sokáig. A férfi egyelőre nem válaszolt. Hagyta, hogy a csend közéjük essen, mint egy hirtelen leeresztett függöny, és figyelte, hogyan mozog a lány ebben az üres térben, hogyan igazít a tartásán, hogyan keresi ösztönösen a következő hangot, amibe kapaszkodhatna.

Amikor Vianne megszólalt újra, hangja már kevésbé volt játékos.
- Madrigal azt akarja, hogy tanuljam meg kizárni a dolgokat.
Santiago végigsimított a borostáján.
- Engem nem az érdekel, hogy Madrigal professzor mit szeretne - mondta csendesen. - Hanem az, hogy te mit akarsz, Vianne. Ez a te képességed. A te életed.
- Én nem bánom a káoszt, Señor Herrera, és nem bánom a hangzavart. Nem nekem van problémám ezzel, hanem mindenki másnak.
- Most még… - felelte.
Hangja alacsony volt, szinte beleolvadt a szoba félhomályába. A tekintetét a lány szemébe fúrta, nem támadóan, inkább mérlegelve.
- Úgy vélem, ez a jelenlegi állapot idővel komoly gondokat okozhat az ép elméd megóvásával szemben. Ha a képességed tovább erősödik, de kontroll nélkül, úgy, hogy valójában nem te irányítasz… akkor egy idő után folyamatos zaj lesz odabent. És a végén a saját gondolataidat sem fogod meghallani már.
Kiitta az üdítő utolsó kortyait. A pohár alján maradt néhány csepp tompán csillant meg a fényben, majd eltűnt, amikor szórakozott mozdulattal megdöntötte azt. Újra a lányra nézett.
- Nem az a cél, hogy állandó csend legyen benned, Vianne - folytatta. - Az a cél, hogy tudd, mikor kell a csend.
Egy pillanatra belepillantott az üres pohárba, mintha ott keresné a választ, aztán unott mozdulattal visszatette az asztalra. A szoba ismét elcsendesedett.
- Szóval mi legyen? - kérdezte.

✽ ✽ ✽

[TW]

 

   

2005. 11. 24. csütörtök

   

     

       

       

Santiago Herrera

       

       

     

     

       

       

sorry, telepathy only

       

       

TW general szőkeség, szexuális utalások

     

   

   

Mindig fura élmény olyannal beszélgetni, aki teljesen képes elzárni az elméjét. Volt már dolgom okklumentorokkal, jobbal, rosszabbal is. A rosszabbaknál egy-egy erősebb impulzus elég volt arra, hogy kicsússzon az a gondolat, amit a legjobban akart titkolni. Még Madri apu sem képes arra, hogy teljesen elzárja magát. Ha megtartom magamnak, amit meghallottam tőle, valószínűleg most nem lennék ott, tehát lényegében nem is a buksimmal van a problémája, hanem a nagy számmal.

Santiago a jobbak közé tartozik, hiszen semmi, de tényleg semmi nem jut át a vaskapu mögül. Egyre csak arra tudok gondolni, hogy borzalmas élete lehet, hogy ilyen fokú önkontrollt tud gyakorolni, és látszólag különösebb nehézségek nélkül hosszabb távon fenntartani. Nem tudom, hogy mi van a mosolya mögött, csak gesztus-e, őszinte öröm, vagy számítás. A gesztusai természetesnek tűnnek, és szerintem Madri apu se küldene olyan aurorhoz, akiben ne bízna meg. Nyilván okkal nem a sajátjaink közül bébiszittel engem valaki.

És mégis mit akarok én?

Egyszerre tették fel a kérdést nekem mindig és soha; mindig, ha bármi másban volt választásom, ami nem a MACUSA, és soha, ha arról volt szó, kívánok-e a főbejáratú, élő, mozgó detektoruk lenni. Hivatalnokok és parancsnokok udvarolnak körbe, maga az aurorparancsnokság szóvivője hízeleg, bár pontosan tudja, hogy tudom, csak ki akarnak majd használni. Az sem érdekli őket, mi folyik az ereimben, elég tiszta vagyok-e nekik, mert valamire még jó lehetek nekik.

Beletörődtem már abba, hogy ez lesz. Teszem majd a dolgom, ahogyan azt elrendelték, de abba nem, hogy tisztaságmániásokat szolgáljak ki. Nem leszek a cselédjük, és eszem ágában sincs magnix születésűeket vegzálni. Úgy hírlik, Barbonnak is kezd megjönni az esze, mostanában nem ráz ki a hideg csak attól, mert a közelemben van, igaz, ehhez az kellett, az anyját állítsák pellengére.

És mit akarok én?

- Mindent akarok. - ő adott választást, hát választok én a saját szabályaim szerint. Miért kéne nekem választanom, ha tálcán kínálják a csokoládét és a vaníliát is?

- Igaza van, Señor Herrera. Nem szeretném elveszteni ezt itt, idebent. - megkocogtatom a fejem, amiben Rokuro szerint egy koala agya rejtőzhet. Lehet, hogy az már sok volt neki, amikor azt mondtam, az USA szomszédja az USB, de úgy szeretem, amikor a mindig merev és feszélyezett Rokuro elveszíti a türelmét. Lehet, jóslata egyszer beigazolódik, elég rémtörténettel ijesztgettek már arról, hogy előbb-utóbb mennyire szétesnek fejben a hozzám hasonló, született legilimentorok. Egyelőre jól tartom magam, de gosh, mi lesz később?

- Szeretném az életemet is megtartani, Señor Herrera. Ragaszkodom hozzá, de azt hiszem, megérti, ha azt mondom, könnyű felpaprikáznom gyakorlatilag bárkit, akinek titka van. Tennem se kell érte, elég csak lélegeznem hozzá. - már most többet tudok csak az évfolyamtársainkról, mint amennyi biztonságos. Meg ott van Madrigal és a hasonlók elmecsapdája, hát nem egy trip Disneylandbe. Ha mégis, akkor az a Thunder Mountain örökös körforgásban.

- De szeretnék jobb is lenni, mert tudom, hogy még csak a felszínét kapargatom annak, amire képes lehetek. Tetszik tudni, előfordult már, hogy sikerült tudatosan használnom. - dolgozatírás közben, mert inkább Miguellel töltöttem az időt a tanulás helyett. Ehhez képest ő elég jó átlagot hozott RBF-en is, ahol én külön teremben vizsgázhattam csalásgátló pennával. Meg is húztak például mágiatöriből, miután nem volt honnan ihletet szereznem a feladatok megoldására. Az minden bizonnyal szokatlan, ha egy született legilimentor legalább részben képes tudatosan alkalmazni ezt, de ez csak azt jelenti, hogy nem lehetetlen a dolog!

- Van egy kérdésem. Mit kér érte, Señor Herrera? - nem hiszem, hogy ingyen foglalkozna egy diáklánnyal, aminek kicsit több a mentális antenna a fejében, mint ami indokolt lenne. Madrigal nem mondott semmit a viszonyukról – és épp nem voltam olyan állapotban, hogy megint megpróbáljak akár akaratlanul is a fejébe hatolni.

   

   

   

 

[- Ez legalább egy őszinte válasz.]

A gondolat súlya

Vianne Gardner

2005. november 24.

✽ ✽ ✽

b data-role="other">- Mindent akarok.
A mondat ott úszott és terjengett a levegőben, de súlyosabban, mint az auror cigarettafüstje. Santiago nem felelt azonnal. Nem is mozdult. A félhomály lassan rákúszott a szoba sarkaira, a magas, cirádás mennyezet felől ereszkedve alá. A kinti folyosóról tompa lépések zajai szűrődtek be, a beauxbatonsos diákok hangjai, nevetései, és ajtók csapódása. Mindez távolinak tűnt, mintha egy másik világból érkezne. Odabent csak a lány lélegzete és a saját pulzusa volt jelen.
Az auror figyelt. Nem csak a szavakra, hanem arra is, ami mögöttük húzódott, és mérlegelt. A „mindent” nem gyermeki telhetetlenség volt, inkább követelés, jog. Egy kinyilatkoztatás arról, hogy a lány nem hajlandó választani két rossz opció közül.
Végül megszólalt.
- Ez legalább egy őszinte válasz.
A hangja csendes volt, érdes, de nem kemény. Nem ítélt, de nem is dicsért. Csupán rögzítette a tényt. A tekintete a lányon időzött, mintha egy térképet tanulmányozna, amelyről már sejti, hogy nem mutat bizonyos csapásokat, és titkos utakat. Vianne sokkal több volt annál, mint amit kifelé mutatott a nagyvilágnak. A lány már most taktikázott. Tudatosan vagy ösztönösen, de eltakarta a valódi mélységeit harsány képekkel és túlbeszéléssel. Ez a fajta álcázás akár még veszélyessé is tehette volna, ám Santiago mégsem félt tőle. Furcsa is lett volna, ha megijed egy tinilánytól. Viszont felismerte, hogy Vianne pontosan azt teszi már most, mint amit ő maga is tett évtizedeken át: elrejti a pengét egy mosoly mögé, zajt csap valahol máshol, csak hogy az emberek ne a lényegre fókuszáljanak. Még ha kívülről minden különbözött is - egy szőke tinédzserlány, könnyed mozdulatokkal, és csinos pofival, és egy negyvenes férfi, sötét ingben, ráncokkal, amelyeket nem az idő, hanem a döntések véstek az arcába. Fény és árnyék. Kezdet és vég. Belül mégis volt valami közös bennük: az ösztön, hogy ne hagyják magukat sarokba szorítani.

- Igaza van, Señor Herrera. Nem szeretném elveszteni ezt itt, idebent - kocogtatta meg a fejét a lány.
Santiago lassan bólintott. Egyetértett. Nem szavakkal, hanem azzal a fajta csendes beleegyezéssel, amely mögött tapasztalat állt. Tudta, milyen az, amikor az ember fejében egyszer csak túl sok hang lesz, és már nem tudja megkülönböztetni a sajátját a többiekétől. Tudta, mit jelent elveszíteni az irányt odabent. Ezért is kellett újból és újból az Imperius okozta, mámorító szabadságba menekülnie.
- Szeretném az életemet is megtartani, Señor Herrera. Ragaszkodom hozzá… - folytatta Vianne, amitől Santiago szemöldöke egy árnyalatnyit összeszaladt.
Az „élet” szó szöget ütött a fejében. Nem a hangzása miatt, hanem a mögötte rejlő jelentéstől. Mit értett alatta a lány? - tette fel magának a kérdést. Fenyegetést? Előérzetet? Vagy csak azt, hogy túl sok tekintet szegeződik már most rá?
Nem kérdezett, csak belépett.
Úgy merült bele a lány elméjébe, mint egy mélytengeri búvár, aki tudja, hogy nem maradhat sokáig lent. Először a felszín: színek, zaj, asszociációk, egymásba csúszó képek. Aztán egyre mélyebbre úszott. Egyre sűrűbb lett a közeg, a gondolatok nyomása nőtt, a káosz nem oszlott, csak sötétebbé vált. Ugyanolyan volt, mint Madrigal fejében: nem falak, hanem örvények védték az elmét. Nem zárak, hanem túlcsordulás volt jelen.
Santiago érezte, ahogy fogy az „oxigén”, és tudta, mikor kell visszafordulnia. És akkor, egyetlen pillanatra, mint egy igazgyöngy a mélyben, felvillant egy szó.
MACUSA.
Az auror azonnal visszatért a felszínre. A kapcsolat megszakadt, a zaj elcsendesült. Santiago lassan elfordult a lánytól, majd az ablak felé nézett, ahol a kinti ég már majdnem teljesen sötét volt.
Tehát az amerikai minisztérium is figyelte a lányt. Talán követelt is, ezt egyelőre nem tudhatta. A tét hirtelen sokkal nagyobb lett, mint amit egy problémás diáklány kezelése jelentett. Santiago nem akart fegyvereket adni egy lehetséges ellenség kezébe. Amikor Vianne újra megszólalt, Santiago már elpakolta magában ezt a gondolatot egy belső fiókba, amelyet ritkán nyitott ki, és csak is akkor, ha nagyon muszáj volt.

- De szeretnék jobb is lenni, mert tudom, hogy még csak a felszínét kapargatom annak, amire képes lehetek. Tetszik tudni, előfordult már, hogy sikerült tudatosan használnom.
Santiago lassan visszafordult. Bólintott.
- Helyes - egyetlen szó volt csupán, de súlya volt. - Mármint, hogy szeretnél fejlődni. Ez kulcsfontosságú. Belülről kell jönnie ugyanis a késztetésnek, és nem külső nyomásra.
- Van egy kérdésem. Mit kér érte, Señor Herrera?
Santiago elmosolyodott. Ezúttal nem volt benne szelídség. Inkább egy fáradt, mindent látott ember mosolya volt, aki tudja, hogy mindenért fizetni kell, csak nem mindig azzal, amire elsőként számítunk. Keresztbe fűzte a karjait a mellkasa előtt, a fekete ing anyaga pedig megfeszült rajta.
- Csupán annyit, hogy az én szabályaim szerint játssz - mondta.
Nem alkudozott. Nem emelt hangot. Egyszerűen kijelölte a kereteket. Már végigment azon az úton, amelynek elején most Vianne állt. Neki nem volt veleszületett ajándéka, nem voltak véletlen bepillantások mások fejébe. Mindent szabályok mentén tanult meg, keményen és fájdalmasan. És pontosan tudta, mi történne, ha ezek a szabályok nem lennének.
- Megtanítalak használni ezt a képességedet - folytatta -, de csak akkor, ha jó céllal teszed. Nem használhatod mit sem sejtő, ártatlanok gondolatait a saját céljaidra. És végképp nem fordíthatod azokat ellenük.
A tekintete a lányon nyugodott, most már élesebben, mint eddig bármikor.
- Mások elméjével játszani nem játék, Vianne. Nem trükk. Nem eszköz az unalom ellen.
Egy pillanatnyi szünetet tartott, hagyta, hogy a szavak leülepedjenek.
- Megértetted?

✽ ✽ ✽

[TW]

 

   

2005. 11. 24. csütörtök

   

     

       

       

Santiago Herrera

       

       

     

     

       

       

sorry, telepathy only

       

       

TW groomingra vonatkozó utalások

     

   

   

Hanyagul megvonom a vállam, éppen úgy, ahogyan a képességemet érintő dicséretre is tettem. Eleget hype-oltak már vele, mióta csak felkerültem az amerikai minisztérium radarára, szóval érthető, hogy miért nem ütött akkorát. Nem volt nehéz dolgom, Arlo megtett mindent érte. Csak augusztus végén lettem tizenhét, de magas rangú miniszterek, tisztviselők esznek a tenyeremből abban a reményben, hogy majd az ő kezük alá dolgozom. Nem mondom, hogy nem szórakoztató, ahogyan a vérelmélet-hívő Daddy Maddock lowkey groomingol, és akkor még azt se tudja, hogy az idősebb fiával már összeszűrtem a levet két éve. Nem hatna meg különösebben, ha nem tudnám, hogy ő csak az egyik ujj arról a MACUSA-hoz tartozó kézről, ami magának akar.

Nem látom értelmét hazudni egy ilyen kérdésben, bár tulajdonképpen amúgy se kifejezetten jellemző rám, hogy nem mondanék igazat. Két tálcát kínált fel, két opciót mutatott, az egyik piros, a másik kék. Én viszont a lilát választom, mert nem elégszem meg csak az egyikkel, és nem vagyok hajlandó kizárni az egyiket a másik kedvéért. Nincs megalkuvás. Számomra nem kielégítő, ha csak az egyikből leszek jó, ezt pedig nem a MACUSA-ért, hanem saját magamért.

Mindent el kell követnem annak érdekében, hogy se a MACUSA, se más ne tudjon visszaélni a képességemmel. Nem szeretnék senki eszköze lenni.

Talán az okklumencia is jobban megy akkor akkor, ha nem a minisztérium elvárása hajt majd, hanem az, hogy ne kelljen mondjuk Madri apu zajtükröző szobájában töltenem a büntetésem.

Nem várom el, hogy az auror ingyen segítsen. Az mindenesetre figyelemre méltó, hogy ennyire ki tud zárni. Rendkívül kevesektől láttam hasonlót, és mindannyian olyan személyek, akiknek biztosan van titkolni valójuk. Még Madri apu fejéből is gyakrabban olvasok, mint azt szeretné. Bár valószínűleg az egész mai fiaskót megúszom akkor, ha lakatot teszek a lepcses számra, és nem kívánok káoszt okozni az óráján. Azért kár, engem igazán érdekelt volna, hogy mi van Orville-lel és a Roxfort fiú bajnokával. Talán akadályozni akarta a próbában?

Húzom egy kicsit a számat a feltételekre – remélem, hogy értékeli majd, hogy eszem ágában sincs a nem tetszésemről hazudni, és nem játszom el a kedvéért a lelkes egyetértést. Igaza van viszont, hogy azért tényleg nem szép, ahogyan használom azt, amivel születtem. Ettől még nem érzem magam hibásnak, amiért meghallom azt, amit nem akarnak a tudtomra adni. Legilimency-shaming on top! De valahogy ki kell bírnom, hogy cipzárt tegyek a számra, megtanulok csendben maradni, és akkor lehet, hogy mindenki chillben lesz. Varvara Vodka Babe is mintha utalt volna már erre nekem egyszer-kétszer, és Vale Tusabajnok Bate is célzott már rá párszor.

- Rendben van, Señor Herrera. Nincs több játék. - pattanok fel a székről kis gondolkodás után azért, hogy kezet foghassak vele. Meglepően (vagy nem annyira meglepően) magabiztos és szabályos a kézfogásom. Volt időm gyakorolni.

Az ígéretem betartása biztosan nem fog egyik pillanatról a másikra menni, a megszokás ugyebár, a megszokások pedig lassan kopnak, de van két fantasztikus barátnőm, akik tudnak jelezni nekem, ha megint azt csinálom. Biztos Valenek is jól esik majd, hogy velem is foglalkozhat a Tusás golyóján kívül, én sokkal szórakoztatóbb vagyok. Végül is olyan lehet ez, mint leszokni a cigarettáról, nem?

- Hogyan kezdjük? És most állunk neki, vagy…? - készen állok arra, ha most állunk neki a gyakorlásnak, bármi is a terve. De érthető lenne az is, ha előbb arról akar megbizonyosodni, hogy állom a szavam. Nekem bármelyik jó.

   

   

   

 

[- Hogyan kezdjük? És most állunk neki, vagy…?]

A gondolat súlya

Vianne Gardner

2005. november 24.

✽ ✽ ✽

Amikor a lány felpattant a székből, és lelkesen a kezét nyújtotta felé, Santiago egy pillanatig habozott, mielőtt elfogadta volna a jobbját. A kézfogás határozott volt, meglepően fegyelmezett, nem az a kapkodó gesztus, amit egy tizenévestől várna az ember. Nem szorította meg túl erősen a lány kezét, és nem is tartotta azt tovább a kelleténél. Meglehet ez csak egy kézfogás volt, de egyben ígéret is, szerződés. Vianne talán épp most adta el a lelkét az ördögnek.
- Hogyan kezdjük? És most állunk neki, vagy…? - kérdezte a lány, levegőben hagyva a mondat végét.
Santiago tekintete végigsiklott a szobán, az íróasztalon hagyott üres poháron, a félretolt aktákon, az ablakon túl sötétedő égen.
- Nem most - mondta végül.
A hangja nem volt elutasító, inkább csak végleges. Olyan, mint amikor az ember becsuk egy ajtót, nem azért, mert fél attól, ami mögötte van, hanem mert tudja, mikor szabad nyitva hagyni, és mikor nem. Santiago a zsebébe csúsztatta a kezét.
- Amit ma tettél, az egyelőre elég - folytatta. - Nem az ígéretedre gondolok, hanem a döntésedre. Arra, hogy nem próbáltál meg alkudozni, és nem hazudtál. Ez ritka erény.
Nem nevezte tanítványnak a lányt, ahogy nem adott címet sem annak, ami közöttük formálódott. Csak keretet hagyott maga után, egy halvány krétavonalat csupán a sötét padlón.

- Amit csinálni fogunk, az lassú lesz, és időnként kényelmetlen - figyelmeztette. - Lesznek napok, amikor azt hiszed majd, hogy nem haladsz sehová. Ezek a napok a legfontosabbak.
Egy pillanatra elidőzött rajta a tekintete, mintha mérlegelné, mennyit mondjon még. A lányban ott volt a zaj, az ambíció, de ugyanakkor a túl sok fény is. Santiago tudta, hogy ezt nem lehet egyetlen mozdulattal eltompítani.
- A szabályok maradnak - tette hozzá halkan. - És nem azért, mert én mondom, hanem mert túl sok mindent látsz, hallasz és érzel ahhoz, hogy ne legyenek keretek.
Az ablak felé fordult, jelezve, hogy a beszélgetés véget ért. Nem udvariatlanságból, hanem mert a lezárás is része volt a tanulásnak. A csend ismét helyet követelt magának, és Santiago nem állt az útjába.
- Holnapután jelentkezem - mondta még. - Addig… figyelj! Nem másokra. Magadra. Keresd azt a pontot, amikor az elméd már rácsatlakozna valaki máséra, majd próbáld meg elkapni azt a pillanatot, és vágd el magad attól az embertől! Ez lesz az első feladat: megtanulni, hogy mikor maradunk háttérben, és ami még fontosabb, hogy hogyan tesszük ezt meg.
Nem magyarázta tovább, és nem búcsúzott hosszan.

- Most pedig indulj vissza a társaidhoz! Szép álmokat, Vianne!
Amikor az ajtó kinyílt, a folyosó zaja egy pillanatra betört a szobába, majd újra elhalt. Santiago ott maradt a félhomályban, egyedül a gondolataival, amelyek most kivételesen csendesek voltak.
Az asztalon az üres pohár tompán csillant meg. A férfi felvette, majd lassan a helyére tette. Az este még tartogatott számára mást is, olyasmit, ami nem antennákról, szabályokról vagy fegyverré váló tehetségekről szólt, hanem kivételesen önmagáról. És ezt az időt - legalább erre az egy éjszakára - nem volt hajlandó feláldozni. Elfeldára gondolt, és a másnapi találkozójukra. És ekkor a vaskapu ismét kitárult a férfi elméjében...

✽    ✽    ✽

Köszönöm a játékot!