On the way to nowhere

[- Jaj ne már! Ez geciség. Jó, visszavágó! De most ne ezzel a fos supermancsávóval legyél! Tök unfair köcsögség lenne, ha megint én mosogatnék amiatt, hogy egy ilyen igazságtalanul fasz karakterrel játszol.]

London, 2005. augusztus 18.

Furcsa érzés a műanyag vibrálása a kezemben. Természetesnek érződik, mint tíz év után végigsétálni egy ismerős gibraltári utcán- hiába telt el majdnem egy év, az ujjaim most is maguktól találják meg az apró analóg karokat, tévednek a kis gombokra. Végigfut minden mozdulat, végig a dróton, a szürke dobozba, át a széles képernyőre, hogy a szőke férfi keze ökölbe szoruljon, és olyan erővel üsse meg a felé ugró kínai lányt, hogy az tíz métert repül hátra. A képernyő jobb felső sarkában a vörös csík úgy tűnik el, mintha szívószállal szívták volna ki. Mosolygok, ahogy az öcsém mellettem felszisszen, és agresszívabban kezdi nyomkodni a gombokat. Tudom, hogy nincs benne semmi valóban mágikus, de nehéz elképzelnem, hogy az egész olyan egyszerű dolgokra épül, mint az elektromosság.

 Van valami otthonos a mugli környezetben. Minden egyszerű, mintha nem lennének elvárások, mintha még végtelen időm lenne kitalálni bármit, teljesíteni bármilyen elvárást. Nem zavar, hogy Jon kivédi a következő támadásaimat, hogy hiába vagyok egy ütésre a győzelemtől, találatot visz be találat után, és semmit nem tudok tenni, hogy megállítsam. Most olyan könnyűnek, lassúnak tűnik minden- talán ezért lehet, hogy végül megnyomom az x-et, pont a jó pillanatban, és megmentem a győzelmemet.

 Mégis… az otthonoshoz társul némi természetellenes is. Nem az vagyok, akinek itt ismernek.

 - Jaj ne már! Ez geciség. Jó, visszavágó! De most ne ezzel a fos supermancsávóval legyél! Tök unfair köcsögség lenne, ha megint én mosogatnék amiatt, hogy egy ilyen igazságtalanul fasz karakterrel játszol.- még most is furcsa, hogy mélyebb lett a hangja, egyértelműen sokkal nagyobb lett, majdnem olyan magas már most, mint én. Tényleg lehetünk testvérek, amikor alig látjuk egymást, amikor egy levelet sem írhatok neki, nem tudhat semmiről, senkiről, aki vagyok?

 Most talán nem számít. Csak felhúzom a szőnyegen kinyújtott lábaimat, törökülésbe helyezkedem, és rámosolygom, azzal a pofátlan magabiztossággal, amit csak imitálni tudok.

 - Elfogadom. Ha nyersz, mosogatok. De ha megint veszítesz, te fizeted a teljes pizzát holnap.- tudom, hogy sokkal jobb nálam, és hogy a barátaival rengeteget játszották ezt a játékot, nekem pedig ez idén a harmadik alkalom, de azért látom, hogy nem szívesen fogadja el a kihívást. Tudom, hogy sokkal nehezebb bármi ilyesmi, ha valakinek fontos a győzelem- nem is a mosogatás miatt, inkább olyan, mintha bizonyítani szeretne valamit, mint én az életem annyi pontján. Talán ezért volt annyira közel ellenünk a Hugrabug a győzelemhez. Kevesen akartak annyira bizonyítani, mint én akkor, és minden erőfeszítésem egy „éppenhogyra” volt elég. Talán ezért hoztam el aztán a tizenegyedik helyet a korcsoportos párbajvilágbajnokságon múlt héten: ott nem számítottam eredményre, és lényegesen kevésbé voltam stresszes, ellentétben több kortársammal, akik nem hagytak ki éveket.

  - Jon! Sienna! Ki tudtok jönni egy kicsit?- elhúzom a számat, ahogy meghallom anyám hangját, és kihasználom Jon habozását, hogy egy command grabbal a földre vigyem a karakterét. Rámosolygok, ahogy felháborodik, de nem tudom elűzni az idegességet. Mit akarhat megint?

 Mindig nagyon szerettem anyámat, és mindig nagyon jó viszonyban voltunk- ma már alig hiszem el, hogy az ugyanaz a valóság volt. Emlékszem rá, hogy milyen volt, amikor ketten voltunk, tudom, hogy mennyire nehéz volt neki, és mindig igyekeztem a lehető legtöbben segíteni neki. Bármilyen furcsa volt, elfogadtam, hogy új családunk van, elfogadtam, hogy apám helyét elfoglalták, elfogadtam, hogy otthon titkolnom kell, hogy ki vagyok- bármennyire szeretem a mellettem ülő fiút, neki fogalma sincs semmiről, nem tud a sikereimről és a kudarcaimról, csak egy vázat ismer a nővéréből. Apámnak, az újnak sem mondhatok semmit magamról- nem mondhatom el, hogy mit jelent a Kviddics Kupa, hogy mit jelentett az a verseny egy héttel ezelőtt, mit jelent a Griffendélbe tartozni, mit jelent folyamatosan harcolni a barátságaim megtartásáért a hibáimmal, mit jelent Rufus Scrimgeour lányának lenni. Mindig borzalmasan hazudtam, és az itthoni élet kényelme mindig felborul, ha kérdeznek tőlem- mindig elő kell ásnom egy hazugságot, sokszor úgy, hogy már rég eltemettem magamban az előzőt.

 - Két perc, és megyünk, anya!- tudom, hogy ha ezt én mondtam volna, pár másodpercen belül már itt lenne. Azóta haragszik rám, hogy egyértelművé tettem, hogy nem fogom megszakítani a barátságomat Amyvel- hiába próbált úgy tenni, mintha túllépett volna rajta, mindig láttam, hogy mit gondol. És ha tudná, hogy hová vitt engem Barcelonában… el sem tudom képzelni, hogy akkor mit csinálna.

 Már csak tizenkét nap maradt a nyárból. Nemsokára itt a Roxfort, még egyszer utoljára- borzalmas gondolat, főleg, hogy nem tudom, mi lesz utána. Néha eszembe jut Annie kérdése, még a végtelennek tűnő, de elszálló nyár elejéről, amikor megkérdezte, hogy túléli-e a barátságunk az iskolát, és félek a választól. Lesz egy jövő, amikor újra elengedem őt és Skylart? Vagy egy olyan, amikor Revannal hetente futunk össze kávézni, Amycus pedig visszatér az óceán másik oldalára, és egyedül maradok? Anyám biztosan örülne az utóbbinak, és nem bánná a többit. Akkor könnyebben visszarángathatna a muglik közé.

 Nem tudok figyelni, szinte csak néző vagyok a játékban.

 Próbáltam minél több időt távol tölteni: június végén Gibraltárra utaztam, júliusban a Világkiállításon voltam, azt követően Revannal töltöttem az időmet, utána pedig elutaztam az utolsó világbajnokságra, amire fiatalkorúként még elmehettem. Szerettem volna a családommal tölteni ezt a két hetet, de mióta hazajöttem, érzem a légkörben, hogy valami nincs rendben. Nem olyan, mint tavaly, mint a téli szünetben, anyám már nem csak az aggodalmát tudatja velem, amiért aurornak készülök. Az egész sokkal elviselhetetlenebbé tette, hogy eljátsszam azokat az ostoba hazugságokat, amelyeket szerintem sem a nevelőapám, sem Jon nem hisznek el.

 - Oké, hát ezután szerintem a pizzát is fizethetnéd. Túl könnyű volt... hé!- mosolygok, miközben felállok a földről, kicsit nekidőlve az ágyának, amiről a fejére rántottam a takarót, átugrom a kontroller drótjait, és az ajtó felé indulok. Szeretném, ha tényleg testvérek lehetnénk, de ahhoz ismernie kellene engem, hogy tényleg azok lehessünk. Fogalma sincs arról, hogy ki vagyok, mit érzek, milyen vágyaim és félelmeim vannak, és amikor látogatót hívok, mindig biztosnak kell lennem benne, hogy tudják: semmit nem mondhatnak neki. Irritáló lehet így vendégségbe menni.

 Ahogy megérkezem a nappaliba, egy pillanatra megállok, és rájuk nézek- nem megy a tévé, nem megy a számítógép, csak az egyik kanapén ülnek a kávézóasztal egyik oldalán. Komolynak tűnnek, bár nem dühösnek- különösen anyám, aki még izgatott is kicsit. Elkapok egy mostanában ritka őszinte mosolyt is- vajon mit terveznek? A legrosszabb elképzelésem, hogy megpróbál rávenni valamilyen nyaralásra, ami belenyúlik az őszbe. Nyíltan nem mondhatok nemet.

 Leülök, de meghagyom a kicsivel utánam érkező öcsémnek, hogy rákérdezzen, hogy mi történt pontosan. Mit szeretnének. Érzem, hogy van valamiféle csomó a gyomromban- tudom, hogy bármi is lesz, amit akarnak, nem fogok örülni neki. Persze, nincs elképzelésem a mértékről.

 - Sienna, Jonathan... nemsokára kistestvéretek lesz.

- És mi lesz, ha varázsló? Akkor mit fogsz mondani? „Képzeld, tizenöt éve titkolom, hogy léteznek boszorkányok. Én is az vagyok. A gyerekünk is az, ősztől megy bentlakásos iskolába hét évre.”- nehezemre esik lent tartani a hangerőt, úgyhogy irritáltan mozgatom a kezeimet, ahogy anyámhoz beszélek, aki az ágyamon ül, és vélhetően hasonlóan érzi magát. Tudom, hogy nem hallhatják, amit beszélünk, de nem akarom, hogy még egyszer félbeszakítson, hogy ne kiabáljak.

 - Nem biztos, hogy boszorkány vagy varázsló lesz. Mi ketten vagyunk az egyetlenek az én oldalamról, talán te sem lettél volna az, ha az apád is mugli. De meg fogja érteni.

 - Szereti, ha hazudnak neki? Azon eléggé kiakadt, amikor azt mondtam neki, hogy egy barátnőmnél alszom, és átmentem... mindegy, ha szereti is, kurvára fogalma sincs róla, hogy kik vagyunk.- látom, hogy beszívja a levegőt, amire én is hasonlóan reagálok- nem akarom, hogy most a káromkodásba álljon bele, hogy ne is figyeljen arra, amit mondtam, mert sokkal fontosabb, hogy hogyan mondtam. Persze, az általa imádott mugli törvények szerint nem vagyok még nagykorú.

 - Ez a mi dolgunk... csak azt akarom, hogy támogass minket, és örülj neki. Nem örülsz, hogy lesz egy testvéred?

  - Lesz még egy ember, akinek hazudnom kell, amikor ide jövök. Semmit nem tudnak rólam. Tényleg semmit. Rólad sem... mit is gondolnak, mit dolgozol?- érzem, hogy ég az arcom.

 - Azt hiszed, hogy élvezem, hogy hazudunk nekik? Egy ideális világban tudnának mindent, egy ideális világban az öcséd és az apád elkísérne a vonathoz, találkoznának veled a Roxfortban. De a világ nem ideális, és nem fogom hagyni, hogy Nolannal vagy Jonathannal történjen valami. Vissza fognak jönni.- egy pillanatra elhallgatok, ahogy a szemébe nézek. Olyan kevés idő telt el azóta, hogy véget ért a háború, utána pedig azonnal felemelkedett a halálfalók helyett több másik szekta. Suttogtak először külföldiekről, utána pedig névtelen rendről, most pedig megint felemelkednek a halálfalók, a tengeren túlról. Talán csak néhány év, és visszatérnek- ki tudja, talán Voldemort megint visszajön a halálból. A világ tényleg kiszámíthatatlan.

 Értem, hogy miért fél. De mégis...

 - A halálfalók nem kímélnék meg őket, csak mert nem tudnak róluk. Simán megkereshetnek.

 - A halálfalók azokat az embereket keresték meg, akik zavarták őket. Nem érdekli őket néhány mugli, akik nem zavarnak senkit. Ezért is kellene rájuk gondolnod, amikor auror akarsz lenni. Vagy amikor halálfalókkal barátkozol.

 - Amycus nem halálfaló! Az, hogy a családja alapján ítéled meg, pontosan olyan, amit ők csinálnak, amit ők akarnának! Soha nem bántana senkit!

 - Persze, most nem kifizetődő halálfalónak lenni. Ha visszatérnének...

 - Ne beszélj így róla!- nem zavar, hogy felborítom az asztalon lévő poharat, ahogy felállok a székről. Ő is feláll. Ő is dühös. Tudom, hogy nem érek el semmit ezzel... de nem tudok nem dühös lenni, nem tudok csak örülni az újabb hazugságának, miközben ilyeneket mond a barátomról.

 - Mit gondolsz, mit szólna apád, ha tudná, hogy annak az embernek a fiával barátkozol? Szerinted mit mondana? Büszke lenne rád?
 - Ő nem ítélné meg anélkül, hogy ismerné.- mélyen beszívom a levegőt, dühösen, amikor látom az arcán, hogy megforgatja a szemét, visszafog egy gúnyos nevetést, mintha megcáfolná, amit mondtam. Úgy érzem, hogy felrobbanok a haragtól.  - Nem fogom hagyni, hogy megmondd, hogy kivel barátkozzam! És nem vagyok hajlandó hazudni tovább a családunknak. Egy kibaszott idegen vagyok nekik!

 - Ne beszélj rondán!

  - Miért, nincs igazam?! Mit gondolnak, ki vagyok? Valami idióta James Bond iskolába járok, és egész életemben azt fogom mondani nekik, hogy én vagyok a 009-es ügynök vagy a kurva élet tudja mi? Szerinted elhiszik egy percig is ezt a hülyeséget? Tudják, hogy hazudunk nekik. Szerinted meddig játszhatom azt Jonathannak, hogy a nővére vagyok?

 - Az öcséd ismer téged. Nem kell tudnia, hogy hány pontot szereztél idén a házadnak, meg hány párbajt meg kviddics meccset nyertél meg, hogy ismerjen. Megtiltottam talán, hogy idehívd Revant, vagy azt a másik lányt? A lényeget tudja rólad: hogy szereted.

  - Honnan tudná? Simán lehet, hogy gyűlölök itt lenni... de nem akarom szétbaszni a tökéletes családodat!- leverek egy tolltartót, miközben felkapom az utazótáskát, amiből ki sem pakoltam teljesen a Világbajnokság vége óta. Nem is nézem szinte, hogy mit dobálok bele- az egyetlen fontos dolog a pálcám, az pedig ott van a tetején.

 - Ne legyél már nevetséges! Hová mennél?

 - Ahová akarok. Felnőtt vagyok... talán Amycushoz, ő biztos szívesebben lát, mint te.- elindulok az ajtó felé, dühösen, ő pedig az utamba áll. Nem csináltam soha ezt. Most sem akarom- most is szeretném csak letenni a táskát, beszélni vele, enni egy jégkrémet az erkélyen, nézni, ahogy a repülőgépek összefestik az eget London felett. De nem... csak vele lehetek őszinte.  - Állj félre!

 - Nem! Fejezd ezt be! Én csak jót akarok neked, miért nem érted?

  - Jó, akkor ne állj félre!- hirtelen elhatározással lépek hátra néhány lépést. A kezembe veszem a pálcám, miközben ránézek az arcára- az indulatot felváltja egy pillanatnyi félelem, azután értetlenség, azután éktelen haragot látok rajta, amikor megpördülök, amikor felém nyúl. Olyat, amilyet most én is érzek, mintha anyám a tükörképem lenne, vagy én, húsz évvel később.

 - Sienna!- látom a kezét, de nem ér el. A szoba kifordul, egy pillanatra látom őt, mielőtt a lakásunk eltűnik előlem. Talán végleg.

 Csak néhány másodperc, mire megérkezem a közeli sikátorba, és egy pillanatra a falnak dőlök, hogy elűzzem a hányingert, miközben egy macska ijedten arrébb siet. Felnézek az égre- a fekete felhőkből még nem esik, de a szórakozóhelyek fényszóróin kívül látni vélek néhány, még néma villámot is. Nem találtam ki, hogy hogyan tovább.

London, 2005. augusztus 18.

  Vissza kellene mennem.

 Elűzöm a gondolatot, miközben kibújok a rövidnadrágból, amiben aludni készültem, és gyorsan felveszem az utazó táskám tetejére dobott farmert, és a fekete cipőket, amikben párbajoztam még a versenyen. Ha most visszamegyek, ez az egész csak egy olyan hisztéria lesz anyám szemében, mint az, amikor az öcsém szokta becsapni az ajtót, amikor nem kap meg egy új videojátékot. Amúgy is... rosszul vagyok a gondolattól ma, hogy a közelükben legyek, mert fogalmuk sincs róla, hogy ki vagyok. Ez nem maradhat így. Veszek egy mély levegőt, lassan átveszem az irányítást az érzelmeim felett.

 Talán anyám rájön, hogy nem teheti ezt. Talán ez elég lesz. Már amúgy is kevesebb, mint két hét maradt ebből a nyárból. Ha azt kihúzom, talán tanul belőle. Talán ez még egy hazugság, amivel számolnia kell, még valami, amit nem mondhat el nekik- biztos, hogy lesz egy pont, amikor túl sok lesz, amikor már ő sem bírja tovább. Akkor sem, ha potenciálisan újra ketten maradunk.

Hárman. Fogalmam sincs, hogy miért tette ezt. És fogalmam sincs, hogy mi lesz, ha elveszítjük őket. Belátnám valaha, hogy nem az én hibám volt? Ő belátná?

 A távoli dörgés emlékeztet rá, hogy hol vagyok. Hogy sürgősebb problémáim vannak.

 Kell egy hely. Valamelyik barátomnál. Az első, aki eszembe jut, hogy megkeresem esetleg, Reva. Ő biztos nem bánná, ha eltölthetnék még két hetet vele, és ha előre tudatom vele valahogy, talán a szüleit sem zavarná. Igaz, azt biztos nem vennék jó néven, hogy csak úgy rájuk török, ráadásul biztos vagyok benne, hogy az első helyek között lesz, amit anyám megnéz, és aggódnának, hogy miért jöttem hirtelen. Hasonló okokból nem hiszem, hogy Annie jó ötlet- könnyen megtalálhatja őt, és amúgy is, majdnem biztos vagyok benne, hogy most sincs egyedül. Ő úszik a barátokban.

 Ahogy összeakad a tekintetem a szemetes mögül óvatosan kileső macskáéval, a következő, és talán leglogikusabb ötletem Amy. Tudom, hogy semmiképpen nem ítélne el, szólna le azért, hogy eljöttem otthonról, és kétlem, hogy anyám valaha megtalálná. Ha meg mégis, tudom, hogy olyan folyékonyan hazudna arról, hogy nem vagyok nála, hogy anyám talán elhinné, hogy nem is ismerjük egymást. Csak hát ő Amerikában lakik. Voltam vele egy házibuliban egy helyen, amiről majdnem biztosan tudom, hogy talán az övé lehet Angliában, de Amy tényleg akárhol lehet. Ha azt mondanák, hogy éppen kipróbál valamilyen ezeréves vízipipát Bagdadban egy dzsinn társaságában, elhinném.

 Kétlem, hogy Amycust megtalálom.

 Kevesen maradnak így- Skylar Franciaországban él, és valószínűleg ott is lehet, a csapatom tagjai közül csak Ameliának tudom a címét, és soha nem voltunk annyira közeli viszonyban, hogy szívesen vegyen egy két hetes becsapódást a kanapéjára. És ahogy belenézek előbb a tárcámba, majd az erszényembe…

 Három galleon. Négy sarló. És alig tíz font- meg két euro, ami elég egy üdítőre, ha átúszom a Csatornán. Mugli diákmunkát nem kapok nyár végén, ha pedig a Varázsvilágban próbálkozom pénzszerzéssel, anyám azonnal megtalál. Kurva kétségbeejtő a helyzet. De összeszorítom a számat, és elindulok.

 Miközben kitérek egy csapat, nálam valamivel fiatalabb mugli fiú elől az utcán, önkéntelenül is apámra vándorolnak a gondolataim. Ő mit szólna most? Nekem adna igazat, vagy úgy látná, hogy ez egy szánalmas hisztéria? Veszek egy mély levegőt.

 Ő nincs itt. És akkor is végigcsinálom ezt, ha a parkban alszom.

 Megállok az ócska szálloda előtt, ami felé gyalogoltam. Egy csillag, az is barna és koszos, de tudom, hogy jobb, mint a semmi, még ha az összes mugli pénzembe is kerül. Holnap több ötletem lesz. Talán Roxmorts.

 Veszek egy mély levegőt, ahogy belépek, mosolygok, ahogy megkapom a hat fontos szobát, csak akkor múlik el a mosolyom, amikor a fanehezékes kulccsal benyitok az ajtón.

 Ma minden nehéz. Eddig egyedül szúrtam el mindent, de nem egyedül viseltem a következményeket. Ma egyedül vagyok.

[- Szia.]

Roxmorts, 2006. április 2.

  Ha egyszer tényleg auror leszek, muszáj lesz dolgoznom az álcázási képességeimen. A csúcsos kalap és a magas gallérú kabát talán elrejti az arcomat, ahogy végigsietek Roxmorts esőáztatta utcáin, de ahogy elkapom az emberek tekintetét, tudom, hogy természetellenesnek hat. Azt biztosan látják, hogy túl fiatal vagyok ennyire tradicionális ruhákhoz, és mint a Roxfort szomszédai, a legtöbben tudhatják azt is, hogy szándékosan igyekeztem eltakarni az arcomat. Persze, az senkit nem érdekel, hogy egy diák esetleg alkoholért vagy cigarettáért igyekszik.

 Vitrol és kollégái érdeklődése irántam az utóbbi hónapokban áldásosan alacsony, de biztos vagyok benne, hogy ha tudnák, hogy milyen mértékben megromlott a kapcsolatom az anyámmal, rögtön kitalálnának egy narratívát: róla, hogy szégyelli, hogy boszorkány, rólam, hogy hálátlan vagyok, amiért hónapok óta kerülöm. Bizonyára nem érdekelne annyi embert, mint a különböző párkapcsolatok, amelyekbe a bajnokok belekeveredtek (és ami miatt örülök neki, hogy az én jelenlegi párkapcsolatom inkább nevezhető futó kalandnak), de nem akarom, hogy így emlékezzenek bármelyikünkre. Semmi közük hozzá.

 Ahogy belépek a Három Seprűbe, egy pillanatra eszembe jutnak az itt töltött, gondtalanabb roxmorts hétvégék. Mennyire lenne most más az életem, ha soha nem dobom be a nevemet? Vagy ha a Serleg azt a bajnokot adja a Roxfotnak, akit érdemel? Orin legyőzhetetlen lett volna.

 Csak egy pohár vajsört rendelek, és diszkréten elhelyezkedem az egyik eldugottabb asztalnál a sarokban, ahol végre megszabadulok a kalaptól. Aki itt akarta kezdeni a reggelt, úgyhogy a félhomályos helyiség megfelelően kihalt, megfelelően csendes lesz, melyről egy óvatos bűbájjal is gondoskodom. Nem kizárt, hogy végül kiabálni fogunk, annak ellenére, hogy az Orinnal megtett hajnali körökön felül is edzettem ma, hogy véletlenül se legyek feszült, vagy legyen elég energiám hozzá, hogy megint az történjen, mint nyáron, amikor kiderült, hogy testvérem lesz. Már azelőtt, hogy elhagynám a Roxfortot, örökre.

 Mi lesz, ha soha nem békülünk ki? Ha soha nem fogom látni a testvéremet? A gondolattól kiszárad a torkom, mielőtt az utolsó korty lefolyna rajta, de nem hoz sok enyhülést.

 Csendben figyelem, ahogy az ital felszíne tovább kavarog, miközben a pad támlájának dőlve várok, idegesen dobolva az asztal lapján. Megint remeg a kezem. Úgy érzem, hogy vesztettem a Titkok Kamrájában: nem csak, hogy hagytam, hogy a halálfalók az élre kerüljenek, a Próba ott maradt velem az álmaimban, a hétköznapjaimban. Még most is érzem néha azt a furcsa ízt a számban, azokat az égő harapásokat, és ha meglátok bármit, ami akár egy másodpercre is emlékeztet egy kígyóra, azonnal hatalmába kerít a hányinger, ahogy várom az újabb harapást az ismeretlen eredetű méreggel.

 Most is meg vagyok mérgezve. Ha hagyom neki, hogy tovább hazudjon, ha hagyom neki, hogy továbbra is a félelem legyen a családunk központi eleme, a hazugságok, ha ott hagyunk egy számlálót Damocles kardjaként, ahogy arra várunk, hogy a testvérem mágikus képességekkel születik-e, nem veszítettem? Mégis, nem fogadnám el ezt a vereséget egy ölelésért, a támogatásáért, hogy minden ismét boldog legyen? Hogy újra legyen családom? Az elvek, a morális fölény, az igazság nem tesznek boldogabbá, nincsenek igazán velem. Persze, mindenki lehet erős, becsületes, amikor semmilyen áldozatot nem követelnek tőle. De nem érdemelnék meg egy rövid hazugságot, csak egy egészen rövid időre, csak nyárig? Csak amíg túlélem ezt az egészet valahogy.

 Megszorítom a poharat. Bármennyire fáj, nem fogom ezt a pillanatot is átadni a szeretetéhségemnek, hogy felégesse a reményt, hogy elemésszen mindent a jövőmből. Talán egyedül, egy lyukkal a mellkasomban távozom majd innen, talán úgy fogom érezni ma éjjel a Kifutóban, a magas torony tetején, hogy nincs tovább, hogy életem boldog pillanatai mind mögöttem vannak, és nem vár rám már kényelem, boldogság, szeretet, csak fakuló emlékek, melyek lassan megtöltenek egy üres életet, kudarc sorozatot. Éreztem már ilyet, miután Barclay elárult, és többször azóta, mióta újra és újra elárult valaki, akit a bizalmamba fogadtam, beleértve saját magamat is. Szeretném elengedni az elveimet, de tudom, hogy nem tehetem meg, ki kell tartanom amellett, ami helyes, akkor is, ha lehetetlennek tűnik.

 Az ujjaim feszesebbé válnak, ahogy meghallom az ajtó nyílását, lépteket, melyeket talán hallottam már, de a szemem sarkából látom, hogy egy másik boszorkány jött; figyelem a mosolyt a nő arcán, ahogy átveszi a süteményt, eszembe jutnak a gondtalan, boldog napok, amikor én mentem le a helyi cukrászdába, emlékeztetnem kell a szorító érzést a mellkasomban, hogy ne adjam fel az előbbi elhatározásomat. Ha megtenném, azok a mosolyok nem nekem szólnának, hanem egy hazugságnak. Soha nem jönnének el az otthonomba, soha nem mondhatnék el őszintén semmit, soha nem tudnák, hogy milyen az életem. És ha ezek az Amerikában szervezkedő halálfalók, vagy bárki más egyszer megöl szolgálat közben, fogalmuk sem lesz, hogy mi történt velem- talán anyám élete végéig azt fogja hazudni, hogy jól vagyok, valahol távol. Legalábbis addig, amíg a testvérem meg nem kapja a levelét.

 - Szia.- minden izmom összerándul az ismerős hang hallatán. Nem vagyok benne biztos, hogy miért nem vettem észre; felnézek rá. Elfog a borzongás egy pillanatra, ahogy az arcára nézek: fáradtnak tűnik, kissé fel is duzzadt, sápadt, mint valaki, aki nem aludt hetek óta. Fáradtak a szemei, eltűnt belőlük a mosoly, amelyet annyira megszoktam, amely nem tűnt el akkor sem, amikor apámat megölték, amikor Gibraltáron voltunk ketten, amikor először felrakott a vonatra. Nehezen ismerek rá, a kabát alatt duzzadó has pedig még inkább azt az érzést kelti bennem, hogy egy idegen torkából tört fel anyám hangja. Mégis... érzek valamit, talán egy enyhe, fakuló parfümöt, egy ismerős nyaklánc csillanását boldogabb és gondtalanabb időkből, mely harcba száll a viszolygással.

 - Szia.- érzem a világ leghalványabb, legbizonytalanabb mosolyát, melyet tükröz az övé, ahogy egy pillanatra felemeli a kezét, majd inkább leül velem szemben. Még most is hallom az utolsó szavakat, azon az augusztusi éjszakán, még most is érzem a nyomukat, ahogy halálfalónak nevezte Amyt, ahogy megtagadta az igazságot, ahogy nem tudott megérteni engem. Biztosan ő is érzi még, ahogyan köddé válok, ahogyan eltűnök a szobámból a mágia egyetlen suhintásával, melyet olyannyira száműzni kívánt az életéből. Csak most ébredek rá, hogy nem találkoztam vele az utolsó két alkalommal itt; nem is voltam itt fejben, nem is emlékszem igazán, hogy miről beszéltünk. Beszéltünk egyáltalán?

 Megpróbálok mosolyogni. Szeretnék mosolyogni. Fáj mosolyogni. De fáj nem mosolyogni is. Mennyire egyszerű lenne csak... csak megbocsátani, elfelejteni mindent, feladni, megadni magam a nyomásnak, hogy visszakapjak valamit, ami olyan, mint a valódi, hogy csak azokon a megmagyarázhatatlan éjszakákon, amikor a sötétség és a csend suttognak, érezzem, hogy kicseréltem a valódi embert, a valódi szeretetet valamire, ami eljátssza, hogy igazi.

 - Örülök, hogy látlak! Nagyon hiányzol.- megforgatom a korsót az ujjaim között. Szeretném elmondani, hogy ő is hiányzik, hogy most mekkora szükségem lenne rá, szeretném megkérni, hogy csak maradjon, hogy jöjjön el holnap is, minden délután, ha tud, mert itt leszek, akkor is, ha bezárják a Roxfort kapuit, nyáron pedig hazamegyek, akkor is, ha a pálcám egy apró, lelakatolt ládába kerül, ahonnan csak ritkán veszem elő, amíg el nem felejtem ösztönösen a testem részeként kezelni, és amíg nem válok azzá, akinek látni szeretne.

 - Te is. Ti is.- megemelem a korsót, de nem iszom egy kortyot sem. Ő sem mozdul, hogy rendeljen; a félig megivott vajsör újra apró, habos tengerre emlékeztető hullámokat vet, ahogy visszateszem az asztalra, úgy fogva két kézzel, mint gyerekként a túl nehéz söröskorsót, amit teletöltött kék dobozos szőlőlével, hogy együtt ihassak velük, amikor a tévében néztük azt a csalódást keltő meccset Argentína ellen. Most inkább azt a valamit, azt a fekete űrt próbálom meg egyben tartani, amely azzal fenyeget, hogy magába roskad, és beszív mindent, ami egyben tart. Emlékeznem kell rá, hogy mit tett velem, és nem mutathatok már előtte gyengeséget. Egy kézen meg tudom számolni azokat, akikben megbízhatok, akiknek mindent odaadhatnék- ő már nincs közöttük.

 Nem húzom el a kezem, ahogy a sajátját az asztalra teszi. Ahogy megérinti az ujjaimat, ahogy továbbra is fogom a poharat. Most is melegnek érzem az érintését, mint azon a hideg estén, amikor először végigkísért az Abszolon. Most is ugyanaz az ember, ugyanazokkal az erényekkel. Ugyanazokkal a hibákkal; ha bárki más lennénk, bármilyen más helyzetben egy boldog életet élhettünk volna egymás mellett anélkül, hogy valaha ez történt volna. Most... most eltelt hét hónap, majdnem nyolc. Szinte egy egész tanév kimaradt, amíg nem volt az anyám, én nem voltam a lánya, és mindketten annyit változtunk. Nem túl késő már megfognunk egymás kezét?

 - Régen jártam itt. Meséltem, hogy egyszer elloptam innen egy korsót? Azóta is megvan.

 - Tudom.- az egyik részem mosolyog, mint egy árnyéka annak a nevetésnek, amelyet akkor kapott, amikor először mondta ezt el. Egy másik üvölteni szeretne vele, hogy tényleg, tényleg erről akar beszélni, tényleg azt képzeli, hogy megteheti ezt most? Azt gondolja, hogy úgy tehet, mintha egy évvel ezelőtt lennénk, hogy a kapcsolatunk csak olyan, mint az a korsó, amit véletlenül levertem, és amit egy pálcaintéssel összerakhatott? Tényleg azt hiszi, hogy minden rendben lesz valaha? És én? Én tényleg elhittem ezt?

 Még jobban haragszom rá, amikor látom, hogy ideges valamitől, amit az arcomon lát, amikor nem működik a gyenge próbálkozása, és sajnálatot érzek iránta. Én vagyok az, aki sajnálatot érdemel, engem csapott be, engem lökött a gyávasága és a hazugsága ki a családomból. Talán nem remegne a kezem most, talán nem kezelném úgy azoknak a marásoknak az emlékét, mintha többek lettek volna egy hülye játék hülye következményeinél, mint a börtön a Monopolyban, vagy a rohadt gyep szagú permet az arcon, amelyet egy köpkő hagy hátra, ha minden más rendben van.

 Követem a kezét, ahogy megfogja a hasát. Most gondolok bele, hogy a testvérem megszületik, mire véget ér a Roxfort.

 - Szeretném, ha tudnád, hogy bármi történik, mindig a lányom leszel, és az a legfontosabb számomra, hogy boldog legyél. Tudom, hogy sokat veszekedtünk az elmúlt évben... szeretném, ha mindent megbeszélnénk most.- nyelek egyet, miközben emlékeztetem magam, hogy nem hagyhatom az érzelmeimet irányítani ebben a kérdésben. Sokszor elképzeltem már a hazugságot, amelybe belekényszeríteném magam vele, és bármennyire szeretném a támogatását, nem fogadhatom el.
 
 - Kitaláltátok már a nevét?- végig a kezét nézem a pohár körül.

 - A Selenán gondolkodtunk. De még mindig nem vagyunk biztosak benne.

 - Szép név. Szerinted ő is griffendéles lesz?- megbánom a kérdés élét, a megfogalmazást, ahogy látom, hogy összeszorulnak az ujjai. Egy pillanatig gondolkodom rajta, hogy bocsánatot kérjek-e, hogy megpróbáljam hosszabban, kedvesebben megfogalmazni a kérdést, de nincs elég időm, hogy újra beszéljek.

 - Ha boszorkány lesz... 2017-ben kezdene csak...

 - És mi lesz az apjával, a bátyjával? Mit mondasz nekik, hová tűnik egész évre? És mit fogsz neki mondani, mit mondjon? Mert ezt a titkos katonai programot nekem sem hiszik el... arról fogalmam sincs, hogy mit gondolnak, de nem hiszik el.- nem tudom elképzelni, milyen lehet leélni egy egész életet hazugságban- a legrosszabb elképzelésem azokról a boszorkányokról és varázslókról szól, akikből kinőtt egy szörnyeteg, amely belülről felemésztette őket, amikor megpróbálták elnyomni a mágiájukat, de ha a húgom nem is jutna erre a sorsra, milyen élete lenne, amikor idegenné válna mindenki a családjában? Az egész családunk halálra lenne ítélve, ő pedig olyan lenne, mint én: a megfelelési kényszer irányítaná, és hajlandó lenne elfogadni elfogadhatatlan dolgokat.

 Nem vagyok halandó a szemébe nézni. Továbbra is a kezén tartom a szemem. Hallom, hogy nehéz a légzése. Én lenyelem az összes vágyamat rá, hogy megöleljem, hogy megfogjam a kezét. Igazam van. És ha nem lesz vége, ha nem találunk megoldást, akkor nincs semmi. Nincs jövőnk.

 - Mindig féltem tőle, hogy visszajönnek... az emberek, akik megölték az apádat. Sokan nem hittek nekem, de újra itt vannak. Nem akarom, hogy félelemben kelljen élniük.

 - A halálfalók muglikat is ölnek. Ez a végső céljuk... ha te választhatnál, hogy tudsz egy veszélyről, vagy nem, mit választanál? De ha ezt félre is tesszük... te is tudod, hogy megtudják, amikor a testvérem megkapja a levelét. Lehet persze, hogy kvibli lesz, de kicsi esélye van... nem néztem statisztikákat, de te biztosan jobban tudod nálam, hogy hányan vannak.- ahogy nyelek egyet, eszembe jut, hogy mit fognak szólni. Gyűlölöm, ha hazudnak nekem, de vajon ők mit szólnának hozzá, hogy anyám eltitkolt előlük egy egész világot? És persze, én is bűnös leszek ebben. Hiába hivatkoznánk törvényekre, hogy élné meg valaki, hogy nem is ismeri a családja felét?

 Nem sok tapasztalatom van arról, hogy mi történik ilyenkor, de kétlem, hogy bármi jó...

 Kinyúlok. Megfogom a kezét. Belenézek a szemébe.

 - Nincs túl késő. Ha most mondod el, Nolan talán megérti... most biztosan több esélyünk van, hogy megbocsásson nekünk, mint tíz év múlva. Szeret téged... szeretnék veletek lenni, ha egyszer vége lesz ennek az egésznek, de ha ez az egész egy időzített bomba lesz... tudod, hogy igazam van.- látom rajta, hogy tudja, hogy csak ez a megoldás létezik. Ez, és talán az, ha mágiával manipulálja őket, de tudom, hogy nem tudná megtenni. Átnyúlok, megfogom a másik kezemmel is a kezét. Önkéntelenül is elmosolyodom, hiába érzek annyi mindent, annyi mindent, ami nem pozitív.

 Persze, tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Sokszor nem a helyes út megtalálása a legnehezebb, hanem elég erőt találni hozzá, hogy járjuk. Régen a helyes út ingyen volt számomra is, ma viszont minden nap fizetek érte, hogy nem teszek úgy, mintha minden rendben lenne, hogy az ellenségeink itt vannak újra közöttünk, és olyan barátságaim törtek darabokra, amelyekről azt hittem, hogy semmi nem érintheti meg őket. Most beszélhetnénk az érzéseimről, a traumáimról, ha elengedném ezt, ha úgy csinálnék, mintha Nolan és Jonathan örökre a családom lennének, kényelmesen, otthon, változatlanul, és csak annyit kell tennem hozzá, hogy feláldozok egy szép bögrét, ami összetört a padlón, és csak éjjel csempészem ki a darabjait a szemetesből, és adom azokhoz a roxforti tárgyaimhoz, amelyeket soha többé nem láthatnak.

 Eszembe jut ismét a Grimbusz, Mr. Shunpike, és hogy mennyire gyűlölte apámat még ennyi év után is. Bezzeg Caramel... Caramelt mindenki szerette, amíg ki nem derültek a hazugságai, és el nem jött a világunk égése, melyet apám már nem tudott megakadályozni. Apám biztosan boldog lett volna, ha őt is megválasztják a legdivatosabban öltöző varázslónak, ha mindenki szereti, ha minden problémáját ráfoghatja egy nálam fiatalabb fiúra. De nem tette.

 - Nem tudom, hogy hogyan mondhatom el, Sienna... te mit szólnál, ha kiderülne, hogy egész életedben hazudtam neked?- nem hagyom, hogy félrenézzen, és kényszerítem magam, hogy én se tegyem.

 - Kiabálnék. Tudni akarnám, hogy miért. Kiabálnék megint. Elmennék otthonról... azután, gondolom, előbb-utóbb visszajönnék. Nehezen viselném, hogy hazudtál nekem. Nehezen hinnék neked újra. De ha te mondanád el... azt hiszem, bármi lenne, megbocsátanám. Ahogy talán te is megbocsátottál nekem mindenért.- sokszor gondolkodtam rajta, hogy mit érezhet, amikor gyakorlatilag elszöktem, még ha jogilag nem is volt már szökés. Sokszor éreztem bűntudatot, és volt, hogy ott álltam az éjszaka közepén a lépcsőházban a küszöbön, a kezemen a kilinccsel. Ahogy sokszor gondoltam rá, hogy mit fog szólni, ha láthatja, ahogy egy csapda, egy átok vagy szörnyeteg széttép, és a Kamra óta gondolkodom rajta, milyen lehetett látnia másoknak, ahogy azok a kígyók lassan elpusztították az összes rétegét az álarcnak, amit felvettem. Nehezen beszélek bárkivel Revanon, Amyn, Skyon és Lolitán kívül azóta. Rajtuk kívül mindenki elhitte rólam, hogy erős és magabiztos vagyok- akkor viszont mindenki láthatott talán a valaha volt legmélyebb pontomon.

 Hálás vagyok érte, hogy a sajtót a legkevésbé sem érdeklem. Valami lenyűgözőt kell tennem az utolsó próbán, hogy így vagy úgy, de emlékezzenek rám. Még nem adtam fel, hogy megnyerjem ezt valahogy, még ha egyre távolabbinak is érzem az esélyeimet.

 - Amikor megtudtam, hogy kihúztak... nem voltam rád olyan dühös még soha. Úgy éreztem, hogy azért csinálod, hogy visszavágj nekem... önző és ostoba gondolat volt. De most is úgy érzem, hogy gondolhattál volna a szeretteidre. Miért csináltad?- eszembe jut, ahogy a Serleg előtt állok, és nézem, ahogy elég a nevem, mielőtt felfogtam, hogy mit csináltam, ahogy Amy ott állt mellettem. Nélküle talán... nem fogom ráfogni. Így vagy úgy, de bedobtam volna a nevemet a Serlegbe.

 - Nehéz pontosan visszaemlékezni rá. Úgy éreztem, hogy tartozom ezzel a próbálkozással a Roxfortnak, a barátaimnak... elsősorban magamnak. Borzalmasan éreztem magam amiatt, ami közöttünk történt, úgy éreztem, hogy nem vár semmi a Roxfort után... ott állt a Tűz Serlege, és úgy éreztem, hogy ott kell lennem. Azóta pedig úgy érzem, hogy tartozom azzal, hogy mindent beleadok. Szerettem volna azt érezni, hogy érek valamit.- kívülről nézve az egész csak olyannak tűnik, mint a középkori lovagok értelmetlen játékai, melyek annyiszor értek véget valaki maradandó sérüléseivel vagy halálával, de úgy érzem, megtudtam magamról és a világról annyi mindent, mióta a Roxfort bajnoka vagyok. Sok olyan dolgot is, amit soha nem akartam, de utólag belegondolva elképzelhetetlen lenne az élet nélküle.

 Talán kevesebb barátom lett, de tudom, hogy kik azok, akik soha nem hagynának magamra. Talán mindenki látja, hogy gyengébb vagyok, mint hitték, de utólag belegondolva fogalmam sincs, hogy voltam képes mozogni annyi méreggel a testemben, és közben megvédeni és cipelni Skylart. Szinte nem is hittem el, hogy én vagyok azon a felvételen.

 Lenézek a kezemre, ahogy anyám elengedi a másik kezével a poharat, hogy azzal is megfogjon. Hosszú másodpercekig nézem a gyűrűt az ujján, mielőtt újra a szemébe nézek.

 - Nagyapád majdnem hozzám vágott egy poharat, amikor elmondtam neki, hogy auror akarok lenni. Nagyanyád hetekig nem állt velem szóba... csak annyit értettek, hogy valami nagyon veszélyeset fogok csinálni. Soha nem békültek ki vele teljesen, és azt hiszem, boldogok, hogy már nem vagyok az. Majdnem biztos vagyok benne, hogy bedobtam volna a nevemet, ha akkor is van egy Trimágus Tusa... ahogy apád is, biztos vagyok benne.

 - Talán nagyapáéknak volt igazuk. Ha nem dobom be a nevem, a Roxfortnak most lenne egy nálam erősebb bajnoka, én pedig figyelhettem volna más dolgokra. Akkor nem lenne kérdés, hogy túlélem-e ezt a tanévet.- nyelek egyet, ahogy a szorítása egy pillanatra fájdalmat okoz.

 - Nem akarom, hogy bajod legyen... ha tehetném, írnék Kingsleynek most, és megkérném, hogy zárasson ki valahogy a versenyből... de azt sem akarom, hogy az történjen veled, mint velem. Azt hittem, hogy elbújhatok örökre... de ha a halálfalók visszajönnek, minden, ami közéjük és a családom közé kerül, azokból az évekből származik, amikor auror voltam. Persze, jobb módok is vannak arra, hogy valaki bátor legyen... utálom, hogy bedobtad a neved, de ez nem az én döntésem volt.- nem mozdulok, ahogy feláll, hogy megkerülje az asztalt, ahogy leül mellém, hogy átöleljen. Nem próbálok nem sírni. Nem próbálok eljátszani semmit.

 De nem próbálok úgy tenni, mintha tavaly lennénk. Csak átölelem.