Az európai országok pavilonjai

[Az európai országok pavilonjai]

Az európai országok pavilonjai

Bulgária

A szigorú hagyományok és modern reprezentáció kettősén nyugszik a Bolgár Köztársaság hivatalos pavilonja - eltéveszthetetlen a rengeteg szín között a kívülről sötét, repedezett kőalakok övezte homlokzat, köztük olykor meg-megvillanó mágikus tűz. Egész külső megjelenését a gazdag termőföld, a vörös-fehér oromzatú dél és a hosszú, nehéz évszázadok emlékei inspirálták. A belépőt meglepheti a dekoráció hiánya, valamint a kő, vas dominanciája, és az ében, sziklákra emlékeztető falakból halkan áramló suttogás. Olykor a surrogó csendben asszonyok hangján népdalok szólnak - lehetetlen nem úgy érezni, mint a falak is figyelnének.
Kilépéskor a látogatók nemcsak az apró, kedves ajándékot viszik magukkal - egy apró, sárkányfogból készült anyagra emlékeztető kis rúnát, amely felmelegszik, ha igazat mondunk ezzel a kezünkben. Az emlékek is sokáig kísérnek: Bulgária nem felejt, és nagyon is részt kíván venni a következő időszak kihívásaiban.

A pavilon körkörös belsejében hatalmas, táncoló lángnyelv - ebben olykor arcok, tekintetek, vagy akár egész alakok láthatóak. A tűz meséi felett egy hatalmas sárkány csontváza, amely olykor megmozdul, hogy emlékeztesse a látogatókat a jelenlétére. A padló szénfekete, ebből a falak mentén hatalmas kőedények emelkednek, amelyek mind egy-egy emléket tartalmazó merengők: ezekről a csoportok számára előjegyezhető időpontokban maga Viktor Krum mesél.
A merengők bal kézre eső darabjai már mind ebből a századból vannak - mintha a szervező jelezni kívánta volna az országa jelenét az ismétlődő háborúk után. Nehéz volna eltéveszteni, hogy az utolsó merengőben jelenetek láthatóak azokról a pillantokról, melyekben a bolgár diplomácia vélhetően az Egyesült Államok törekvéseit támogatja a közelmúltban, vagy hogy pontosan mi is az üzenet a hangyományokat és jövőt illetően.

Finnország

Az európai mágikus integráció kevésbé harsány, de annál felejthetetlenebb pavilonja a Finn Köztársaságé - amelyben a csend több, mint beszédes. Maga az épület egy álcázott tértágító bűbájon nyugszik - kívülről egy kis konténernek tűnik, míg odabent egy hatalmas lebegő jégtóra lép a belépő. Efölött egy északi fényben, aurafényekkel körbevett kupola lebeg a félig éjszakai elbűvölt égbolton - fénypászmák futnak a lábunk alatt, a távol messzeségbe vész. Kis tábortüzek jelzik az állomásokat, ahol a látogatók leülhetnek néhány frissítőre, kipróbálhatják az igazi finn szauna élményét, és itt vehetnek részt a kézműves foglalkozásokon, valamint beszélgetéseken, melyekre érdemes külön jelentkeznünk, ha biztos helyet szeretnénk.
A finn küldöttség tagjai minden látogatót egyformán, örömmel és lelkesedéssel fogadnak - többek között ebben a pavilonban kapott helyet jónéhány nemzetközi mágusbékéről szóló vitaest programja, valamint számtalan mediációs gyakorlat is más küldöttségek varázslói számára.

Egy fenyők és gránitsziklák között álló faépületben helyezték el az 'Önmegismerés fényei' elnevezésű foglalkozást, melynek hármo stációja három kis külön helyiségben található. Az első, 'Jelenlét' névre hallgató térben mágikus tükröket helyeztek el, amelyekbe belepillantva tükörképünk megmutatja - csak nekünk, és annak, akit magunk szólítunk oda - hogyan érezzük magunkat valójában, szavak nélkül. Itt kerül sor a mediációs gyakorlatokra is.
A második 'Béke' elnevezésű szobában a finn auraterápia módszereivel ismerkedhetünk, melyek a test feszültségén hivatottak enyhíteni, ennek keretén belül a látogató egy három perces, személyre szabott varázsmasszázsban is részesülhet. A harmadik a 'Természet' elnevezésre hallgat, itt pedig a finn természetmágia alapelemeit mutatják be, amelyek közé tartoznak az erdei mágikus rítusok, a tavasszal használatos jégoldó bűbájok, valamint megismerkedhetnek a finn tavak mágikus hatásaival is. A látogatók egy kis üvegcse vizet kapnak - mely mintha lágyan hullamzana, mikor nyugalmi állapotba kerülnek a pavilont elhagyva.

Görögország

A nyitott - legalábbis félig nyitott - pavilonok között ezen a sétányon a Görög Köztársaság elkerülhetetlen épülete az első. Már a homlokzat idézi a gyönyörű antikvitást, és a keskeny, napsütésben derengő oszlopsor mögött meg is pillanthatjuk a mágikus amfiteátrumot is, melyet az alkalomra készítettek. Éjjel enyhe aranyfényben tűnik fel minden alakja: mintha a látogató is szereplőjévé válna egy görög drámának. Remélhetőleg tragédiának nem - bár tekintve az általuk tavaly megrendezésre kerülő mágikus Olimpiát, valamint a magabiztos fellépést, ez még csak eszébe sem jut a látogatóknak.
Az épületbe lépve az érkezők megcsodálhatják annak hatalmas belterét, és mágikusan mozgó falait - mikor azok elmozdulnak, a belső tér eggyé olvad a külső, nyitott lépcsősorokkal és színpaddal. A padlót lassan hullámzó, megbűvölt víztükör borítja, melyben köröket a látogatók lépései ejtenek. Az oszlopcsarnok, mely határolja, szintén helyet változtat olykor, közöttük mágikusan táncoló tűzből istenalakok tűnnek fel, majd el: Pallasz Athnéné, Hermész, Apollón. A megszervezett látogatásokon lehetséges külön előadásokon is részt venni, melyek isten-tematikájúak.

Az amfiteátrum méreteit nézve tökéletesen alkalmas a nyárestében színházi előadások befogadására is - a kiállítás ideje alatt végig, minden este nyolckor, majd tízkor ingyenesen megtekinthetőek. Napközben itt tartják az atnik párbaj-bemutatókat, kisebb előadásokat a görög kultúráról, hagyományokról. Ha igazán szerencsésen foglalunk, lehetőségünk van a pavilon kialakított alagsorában részt venni néhány belsőbb, kisebb közönségre tervezett foglalkozáson is.
Az alagsor mintha egy misztikus barlangba vezetne - falain hullámokból sirályok alakja, füst, hajóutak történetei rajzolódnak ki. A világítás alulról érkezik: itt nemcsak előadásokat tartanak, de minden este egy jósnő avatja be a dephoi jóslatok rejtelmeibe a szerencsésen foglalókat. A látogatók emlékként egy apró görög istenalak szobrát viszik magukkal - amelyet egy kőtálból vehetnek ki, ahol az manifesztálódik számukra némi füstben.

Izland

Az Izlandról érkezett küldöttség pavilonja mintha egy fényből álló kupola volna - amelynek ezüstös fénye, pulzáló hangja minden napszakban csalogatja a látogatókat. Odabent azonban egészen váratlan élmény fogadja őket: nem mindig ugyanabba a helyiségbe érkeznek meg. A falakon mindenütt rúnák futnak át az olykor kellemes félhomályban, de a világosabb termekben is. Mindnek más témát adtak, és mindent egy, a padlóba süllyesztett csapóajtón, és az alatt húzódó lépcsősoron lehet megközelíteni az illúziónak köszönhetően. A termek sorrendje látszólag véletlen - ahogy az itt-ott felbukkanó, békére és nyitottságra utaló szimbólumok is pár évvel azután, hogy Izland végre felszabadult Grindelwald szektájának rémuralma alól..
A pavilon a természet és technológia egyensúlyát hivatott bemutatni: az első tér az emlékezésé, belül markáns sötétség uralkodik, csupán a falakon világító rúnák adnak fényt. A teremben a szél suttog, olykor jeget hallunk roppanni - a hang melyet, mely mindig újabb varázslócsalád történeteit, vagy olykor sagákat mesél el.

A másodikat a tűznek szentelték - a hőmérséklet is jóval melegebb, a színek ezúttal vörös-aranyban égnek. Az izlandi geotermikus varázshasználat számtalan formája ismerhető meg itt, valamint a láva, tűz, gejzírek mágikus felhasználása. A harmadik helyiség a rituális, tiszta mágiájé: a látogatók megismerhetik az énekkel, mára már csak emlékként használt bűbájok világát, valamint az őshonos varázsgyakorlás mikéntjét egészen az első mágusokig a szigeten. Azt mondják, esténként jégóriásokkal is találkozni, ők vezetik körbe az embert..
A negyedik terem a természet és társadalom jegyében született, ennek megfelelően élő növények, sziklaszirtről lecsorduló csermelyek, ásványok, kristályok között halad utunk tovább - itt kerül előtérbe az új generáció innovációja, a klímát óvó mágia, valamint itt kerülnek bemutatásra makettek által, hogyan integrálták pár évtizeddel ezelőtt a mágiát a mugli környezetbe láthatatlanul. Az ötödik helyiség a különterem, azonban bármikor megtekinthető, amennyiben helyet találunk benne - a falakat egy hatalmas tükör borítja, benne láthatjuk magunkat Izland különböző mágikus helyszínein. Egyetlen elem színesíti a nyugalmat - egy lávakő, amely a teremben tartózkodók érzéseit rezonálja egymás felé. Az élmény mellett a látogatók egy mágikus, jeges tapintású kődarabot vihetnek magukkal az itt töltött idő után.

Lengyelország

A lengyel pavilon nem is pavilon tulajdonképpen - magas, fehér, légies sátrak összessége, amelyek egy körben állnak, köztük pedig egy füves részt alakítottak ki a látogatók számára. A Lengyel Köztársaság hófehérje mellett vörössel és sok-sok zölddel átitatott tere rögtön felidéz az érkezőkben valamilyen hagyományos, kelet-európai jelleget - ezt erősíti a belső terekben is sok helyen megtalálható fából készült elemek sokasága, melyeg gerendáit, oszlopait rúnajelek díszítik. A forgatag inkább tűnik egy vidám falunapnak, mint egy hivatalos eseménynek - és a lengyel mágusok mindent el is követnek, hogy megteremtsék a testvériesség hangulatát az elmúlt évszázadok nehézségei után.
A füves tér mentén vadvirágok nőnek, azok között sokszor láthatunk táncoló, éneklő asszonyokat és lányokat, akik a foglalkozás keretén belül megtanítanak jónéhány mágikus népdalt és mozdulatot a kíváncsi látogatóknak. A levegő mintha lágyan ringatózna - mintha valahol egészen máshol járnánk, valahol, ahol nem is történtek meg az utolsó évtizedek.

A négy legnagyobb sátor - bár a szemnek inkább csak magasabbak, odabent nyeri el igazi pompáját a rejtett tértágiító bűbáj - előtt olykor kisebb sorok is kialakulnak, míg a látogatók bebocsájtást nyernek. A kinti foglalkozásokon bárki jelen lehet foglalás nélkül is, bizonyos időközönként azonban a négy nagy sátor csak így érhető el. A kisebbek közül néhányban mágikus gasztronómiai, kézműves hagyományokkal ismerkedhetnek az érkezők. A legnagyobb sátor a népmágiáé - odabent a kerek teret finom szalma és fűszernövények illata tölti meg, termeiben pedig bemutatják, hogyan készülnek a 'tisztító bűbájok', melyek az egyén haját, ruháját bűvölik meg úgy, hogy az hosszú időre csak nyugalmat ébresszen viselőjükben. Itt tartják a termékenységi bűbájok, szerelmi bájitalok bemutatóit is. A második sátor sötétebb, lovagi termek eleganciáját idézi: a lengyel mágikus lovagrendek örökségének ad otthont, amellett itt zajlanak a mágikus fegyverkovácsolásról szóló eőadások és interaktív foglakozások is. A szomszédos, harmadik nagy sátor az emlékezeté - a látogatók régi mágusok nyilvánossá tett levelézést, naplóit olvashatják, valamint megismerhetik a lengyel közösség XX. századi túlélésének történetét is.
A negyedik, legszélső sátor legbelül egy napfényes domboldal alakját viseli, melyben a kintihez hasonló virágok bólogatnak lágyan a szélben. A látogatók lába nyomán mindig újabbak ütik fel fejüket - itt tartják a természetmágiáról, ökomágiáról szóló bemutatókat, valamint azoknak a projekteknek a nyílt beszélgetéseit, ahol a hátrányos helyzetű térségeket kívánnak a mágia segítségével felzárkóztatni. A látogatók egy piros-fehér szalagot kapnak emlékbe, mely egy-egy kortárs lengyel mágus rövid sorait hordozza a reményről.

Németország

Ha a csendes erődemonstráció pavilon volna - épp itt állna előttünk a Németországi Szövetségi Köztársaság rendezésében. Tekintélyt és némi reményt sugároz a belépő felé. Mintha csak azt kérdezné: a konszolidáció megtörtént, de hogyan lehetne az újítás igazán felelősségteljes?
Maga a pavilon nem őriz szimbólumokat a múltból, és nem is ígér túl azok tagadásával: a Bauhaus esztétika már az épület külső felületén, annak acél-üveg simaságán, letisztultságán is megmutatkozik. Mindenütt egyszerű vonalvezetést, nagy és szellős tereket jár át a természetes fény, míg az ajtón belépve a funkcionális elegancia érinti meg a látogatókat. A tér olyannak tűnik, amilyennek egy kortárs mágikus kutatóintézetet képzelünk el, amelynek központjában egy kockákból, gömbökből és más testekből álló installáció látható, amely óránként váratlan formában újjáépíti magát.

Itt is azonos légtérrel, de különböző félemeletekkel, üveglépcsőkön elérhető emeletekkel találkozunk - azok mintha finoman, észrevétlenül terelnék a látogatókat végig a pavilon belsején, meg nem szakítva az összhangot. A falon interaktív varázstérkép, melynek fonalai innovációról, találmányokról beszélnek. A fordulókban megbűvölt szövegtáblák írják le a németek legújabb elképzeléseit a mágikus oktatás, törvénykezés, gyógyítás és technológia területein. A látogató kérdéseket is feltehet a lényegében 'beszélő falnak': az szívesen elárul minden tudhatót az energiahatékony bűbájhálókról, ökomágiai eljárásokról, emlékező varázsbetonról. A vezetés interaktív is: a látogatók kipróbálhatják a falakon, hogyan tudnak pontosan összeilleszteni egy bűbájhoz tartozó elemeket úgy, hogy az működőképes legyen.
Az alagsor csak meghívásra, küldöttségeknek érhető el: itt található az emlékezés terme. A falakon itt Németország két felének egyesítéséről láthatnak és hallhatnak személyes emlékeket azok, akik bebocsájtást nyernek - de azt mondják, olykor csendes kíváncsiság szándékára is kinyílik az ajtaja. A látogatók három különböző színű kőből választhatnak ajándékként, mindhárom halványan fénylik, ha az a pavilonban töltött időre gondol.

Norvégia

A Norvég Királyság pavilonja első pillantásra egyszerű - egy ablaktalan, elegáns épület, mely a többi között épp ezekkel a tulajdonságaival kelti fel a figyelmünket. A mellette álló tábla szerint ez nem igazán egy kiállítás, sokkal inkább egy utazás, épp ezért figyelmeztetik a látogatókat, hogy az idejüket ez alapján osszák be - és azt érdemes rászánni minden percében arra, ami a most már köznapi helyett misztikus ajtók mögött vár ránk.
Odabent letaglózó az élmény már az első lépés után - a látóhatár a messzeségbe veszik, mindent átjár a mágikusan kialakított fjord hangulata, a természet csendje, és az ösvény, amely kőúttá szélesedve vezet fel a gleccseren keresztül. Kétoldalt magas pillérek, fejünk felett pedig már-már áttetsző sarki fény táncol, amely mintha csak utat akarna mutatni. Az utazás vége egy hatalmas kilátó a fjord tetején, ahonnan lenézhetünk a mágikus tenger mesterien kialakított, hűvös nyugalmára is.

Az út közben különböző kis állomásokat fedezhetünk fel - köztük az első egy kőbarlang, melyben a visszhang bármilyen hangos, barátságos is marad. Idebent ismertetik a különböző foglalkozásokon a rúnázott pálcák, ősi párbajok mikéntjét, de olykor koncerteket is adnak a népi mágikus hangszereken játszó mágusok. A látogatók itt kapják az ajándékot is, amelyet magukkal vihetnek: egy erszényből kihúzhatják a maguk norvég mágikus 'ősjelét', amely három különböző erényből egyet egy lapos, csiszolt apró kőlapra ír. Ezek az "Ære" (becsület), a "Ro" (belső nyugalom) és a "Sannhet", az igazság.
Feljebb az ösvényen találhatunk egy rétet is, amely a diplomáciai kapcsolatok elősegítésére szolgál, valamint úgy került kialakításra, hogy a látogatók leülhessenek, megismerkedhessenek a norvég mágikus konyha fogásaival, vagy alkalomadtán felírják nevüket az egyik elbűvölt jégfalra. Az utazás során találkozhatunk még kabinokkal, melyekben a norvég mágikus gyógyítást ismertetik, köztük a mentális egészségét - és olyanokkal is, amelyek galériaként szolgálnak kortárs és korábbi norvég mágikus művészek műveinek, akik közül sokan maguk is tárlatvezetőnek jelentkeztek.
És ha a látogatók igazán szerencsések, még egy fjordok feletti tengeri vihart is megszemlélhetnek a visszaúton.

Olaszország

Az örökség ünnepe - szólítja meg a betérőt rögtön a felirat az ajtók felett. Túláradó lelkesedésében az Olasz Köztársaság pavilonja pompás, és emlékezteti az érkezőket arra, hogy küldöttségük szerint a mágia arra van, hogy lássuk, amint széppé és örömtelivé teszi életünket. Belépve mintha csak a szabadban járnánk, a plafon helyén napsütötte, meleg ég, körülöttünk márványoszlopok, melyeket belep a borostyán. Ameddig a szem ellát, rózsalugasok, citromfák - a padló antik mozaikjára rálépve annak színei változnak folyamatosan. A hűsítő fuvallat valahogy egy borospoharat (vagy szőlőleves poharat?) varázsol a kezünkbe.
Nehéz félreérteni az olasz pavilon mondandóját, mely a sok szín és hangulat között is világos: az évszázadok bölcsességével teli mosoly. Olykor nincs szükség a merengés csendjére - még akkor sem, ha a világ körülöttünk élénken változni kezdett.

A hatalmas egybefüggő helyiség egymástól térben elcsúsztatott utcaterekből áll, közöttük a mozakból ösvény: az első nagyobb téren az ízé a főszerep. Itt a látogatók mágikus gelatot, desszerteket kóstolhat finom italok társaságában - a második téren a mozgó freskók, melyeket mintha maga Caravaggio készített volna. A harmadik tér a zenéé, míg a negyedik az illatoké, végül pedig: az érintésé. Mágikus textúrákkal ismerkedhet az érkező: selyem, hamu, sárkánybőr, olíva. Mindent megérintve mintha boldog emlékeink suttognának a fülünkbe. A látogatók a tereken előadókat, ismertetőket hallhatnak - ajándékba pedig egy kis személyre szabott pergament kapnak egy-egy olasz mágikus költőtől, bölcstől, vagy épp egy híres szerelmeslevélből.
Páran azonban kapnak egy másik útravalót is, ki tudja, pontosan mi alapján - egy térkép részleteit, amelyeket összeillesztve talán eljuthatnak egy mágikus, felfedezetlen kertbe épp itt, Barcelonában. Ki tudja - talán legenda, talán mégis igaz lehet? Érdemes ennünk még egy adag gelatot, csak a biztonság kedvéért.

Oroszország

A legendák és mesék nagy kedvelőinek lehet a kedvence az idei, biztosan eltéveszthetetlen pavilon, melyet az Oroszországi Föderáció mágusai alkottak meg a világkiállításra idén. Az orosz palota három tornyával, rajtuk a klasszikus lukavica (hagymakupola) egy csirkelábra emlékeztető lépcsősorral kiegészített talapzaton nyugszik - és a korán érkezők állítják, hogy minden éjjel tesz egy rövid sétát is a barcelonai napsütésben.
Az erődemonstráció a lépcsősortól a belső térbe lépve is lenyűgöző - csábító, ugyanakkor egy olyan korszakra emlékeztet, amikor a mágusok még jóval kevésbé tartották fontosnak az Alaptitok törvényét. Egy rövid tájékoztatót követően meg is kezdődik a tárlatvezetés - az ismertető prospektuson szerepel annak leírása, mennyire azonosnak érzi magát az iménti hatás ellenére is a muglik közösségével az orosz mágusok közössége. Ennek egyik jele, hogy nyíltan támogatják nemcsak az európai közösségeket illető integráció elősegítését, de az Egyesült Államok új törekvéseit is a terror felszámolására, sőt, ebben mintha partnereknél is közelebbi viszonyt ápolnának..

Azonban a pavilon aprólékosan, részletgazdag mágiával kidolgozott belső terei még a legmakacsabb politikai elemzőket is el tudják csábítani egy kis felfedezésre - a belső tér egy labirintust idéző, felfelé emelkedő útvesztő. A térmágiáknak köszönhetően a látogató sosem érzi, hogy szinteket halad felfelé az egyik szakasztól a másikig olykor, csak az ablakon kitekintve veszi érzi a változást. Három fő 'emelet' különböztethető még élesen, ezeket egészítik ki kisebb beugrók, melyek tematikájukban illeszkednek az adott témakörhöz: az első ezek között a 'jeges fények' nevet kapta. Ezen a szinten az optikai mágiák és a technológiai fejlődés körtáncot jár - a padló mintha lebegne, ez alatt jégtáblák, valamint olykor az orosz tajga és tundra látható. Ezekben a terekben ismerhetjük meg a tökéletesített transzport-mágiák történetét, vagy épp azokat, amelyeket az orosz mágusok üzenetek közvetítésére fejlesztettek ki.
A második szint a lángoké: mintha a falak is izzanának, lábunk alatt ugyanazok a tájak, azonban nyáron láthatóak. Itt mutatják be az orosz mágikus színházat, mondakörök elevenednek meg, valamint itt kerülnek minden éjjel bemutatásra különböző meghívott orosz művészek alkotásai kisebb színpadokon. A harmadik, legmagasabb szint egy csarnok: itt láthatóak és próbálhatóak ki mindazok a mugli technika és mágia ötvözte találmányok, amelyekre a hivatalos engedélyt egy lazább törvénykezési időszak adta. Ezeket mára a mágusközösség jóváhagyta, de itt található többek között a Koldovstoretz kiállítása, valamint történelmi projektjei. A látogatók ittlétük emlékére egy kis pergament húznak egy földgömb alakú szelencéből: ezen egyetlen orosz szó található, melyet csak akkor olvashatnak el, amennyiben 'méltónak' bizonyulnak rá.

Spanyolország

A sétány végén elhelyezkedő épületre is igaz - a napra lehet nézni, de rá nem. Legalábbis a spanyol humor kibontakozásából a pavilon melletti kis táblán erre következtethetünk: a magas kupolás, kör alakú építmény fenségesnek tűnik már első ránézésre is, akár egy modern építésű templom. Belépve azonban értelmet nyer a szöveg is - a kupola belsejében egy hatalmas, megbűvölt nap lebeg, körülötte nappal felhőket, éjjel szikrázó csillagokat tervezett a Spanyol Királyság pavilonjának megálmodója. A nap a valódi napszakok útját követi, így odabent a hatalmas, andalúz belső udvar szökőkútja mindig aranyban, rózsapírben, narancsban úszik. A látogatók olykor megjegyzik: mintha csak hallanák az épület szívdobbanásait is..
A középső, gyönyörű szökőkutas, kis kávézók övezte térből számtalan terem nyílik: balra egy vörös-arany, melyben leülhetünk megtekinteni a tűzmágia által megszemélyesített alakok színpadi játékát. Máskor, a bemutatók alkalmával ezen a tűzön át is léphetünk, kipróbálhatjuk az ezzel való színpadi bűbájokat, valamint megismerhetjük a hagyományos andalúz tűzmágia rejtelmeit a sérülések kockáztatása nélkül.

Más termekben a régió különböző mágikus közösségeivel ismerkedhetünk meg: egy terem áll rendelkezésre a galíciai holdmágiák, a katalán mágikus költészet, vagy épp a baszk rúnamágia számára. A látogatóknak leginkább a páros részvételt ajánlják a körútra: így mindent közösen próbálhatnak ki, melynek célja a hagyományos andalúz közösségi varázslás élményének felelevenítése. Az egyik helyiségben helyet kapott egy hatalmas kőoltár is, melyet gyógynövények, mágikus virágok vesznek körbe - itt tartják az előadásokat a közönség számára az azonos nemű varázslópárok örökségéről, az andogün mágusok történelméről, mágikus családformák sokszínűségéről. Bejelentkezés esetén a küldöttség tagjai jelképes házasságkötést is szívesen rendeznek itt - mindenkit szeretettel várnak, aki betöltötte már a nagykorúságot.
Az utolsó terem a tengeré: a feszített víztükör felett lebegve léphedhetünk, odabent még egy hatalmas hajótest is helyet kapott, amelynek fedélzetén békésen olvashatunk a spanyol mágikus hajózás rejtelmeiről, valamint a távoli spanyol diaszpórák varázshagyományairól is. Bár nem ez az egyetlen spanyol épület, mely a Világkiállításra készül, ez talán a leginteraktívabb is - a látogatók végül egy kis fiolával távoznak, melyben egy apró, lüktető kis nap látható, mindig az adott napszak színeiben.

[PIROSKA]

PIROSKA

2005, július 12

you can feel the poetry
rotting in your stomach

nyelvezet

Nem nekem való... Spanyolország.
Nem, mintha otthon szívesebben lennék - egy leheletnyi friss levegő, a még kellemesen égető napfény, az a... meg nem szűnni akaró zaj, ami lüktet a fejemben. Az a feszített drót a bőröm alatt, mintha át akarna szúrni; mintha minden mozdulatomban halkan suttogná, mennyire nem kellene itt lennem.
Otthon sem - pedig az esküvői pompája már elbújt, a táncoló mágiafoszlányok kivesztek a levegőből, az émelyítő rózsaillat eltűnt, a manók csendesen visszahúzódtak, a kúria pedig újra elnémult, mert más nem is lehet számára természetes: mintha nem történt volna semmi, mintha elrejteni szeretné a borzalmakat - amiket mások násznak hívnak, de lehetne ennyivel gyász is. Ha már.
Még érzem a nyelvemen a pezsgőt és a vért - reméltem, hogy Barcelona majd... jó hatással lesz rám. Apám egészen örült, már-már lelkes voltam, mikor felvetettem, de talán tudta ő is, hogy valójában nem a városnak vagy a kiállításnak szól. Egy ideje már nem szól semmi, olyan kibaszott csend van, ami... nem tudom, miért gondoltam, hogy... eltűnt. Hogyan is tűnhetne el?
Őt valószínűleg az sem érdekelné, ha egész nyáron nem lennék otthon. Évközben is épp csak akkor váltunk leveleket, ha nagyon muszáj, de ez jól is van így - addig sem kell gondolnia arra, mi vagyok, és főleg mi nem, az egyetlen érdemem pedig annyi otthon, hogy az ütőfal lehetek közte és Cryus között: amíg engem baszogat, addig nem őt, bár a... metódus azért nem kifejezetten ugyanaz.
Mindegy - most nem vagyok otthon, ugye? Talán már csak egy kis idő kell, hogy... valóban a hátam mögött is tudjam hagyni. Valahogyan. Egyszer biztosan, ugye?
Ujjaim között egy pohár kávét szorongatok, de valószínűleg valami erősebbet kellene. Olyasmit, ami feledtet, lehetőleg az egész kibaszott félévet, mert Piroskán kívül... lehetőleg semmire nem szeretnék emlékezni belőle. Minek. Nem szeretném látni magam előtt apám levelét, nem szeretném a... az eljegyzési partit, a tiszafát, Cryus széles mosolyát, vagy azt, ahogy Lolitára néz... nem akarok emlékezni arra a fehér ruhára, a halványrózsaszín és fehér rózsákra, azokra a jégdarabkákra a gyomromban, arra, hogy már megint arra kérem, hogy hagyja abba. Figyelem az ujjaimat a pohár körül, nem szeretném érezni rajtuk az ezüst evőeszközöket, a kristálypohár megkarcolt szélét; apám visszafogott, elpillantó mosolyát, Cryus ujján a gyűrűt. A saját kibaszott életem keserízét, ahogy megcsillan a tányér sarkában.
És nem akarok emlékezni a kastélyra sem; az egyetlen helyre, ahol eddig legalább menekülhettem gondolatban, ami még biztonságos volt. Ahol még nem kellett lehajtanom a fejem a folyosón, mert úgysem nézett vissza senki - ahol még nem éreztem azt, hogy... hogy nem maradt semmi. Kurvára semmi.
Szánalmas, keserű, mint a leggusztustalanabb bájital, marja a torkomat, égeti az elmémet, és ezen a ponton? Már nem tudom, mi miatt nem tudok gondolkozni - mi miatt nem a pavilonokat bámulom, vagy Piroskát keresem már a tömegben. Talán már nem csak a crucio; talán az már nem is fáj annyira? Nem, ha egyszercsak... megszokottá válik. Nem, ha már számítok rá; ha már túl régóta ég a bőröm alatt ahhoz, hogy tudjak vele létezni.
Amyvel nem tudok létezni. Azzal a... hiánnyal, pontosabban.
Még a gondolat is fullasztó, az emlék pedig? Méginkább az. Nem olyasmi, amire fel tudtam volna készülni április óta - vagy akartam volna. Nem olyasmi, amivel kapcsolatban... pontosan tudtam valójában, hogy mi vár.
Tudhattam volna - egy részem tudta. A másik meg... az életben egyszer szerette volna, hogy máshogy legyen. Elhitte, hogy lehet.
Talán meg kellett volna ragadnom azt az ezüstkést a tányér mellett a ceremónia után; talán mindenkinek sokkal könnyebb lett volna.
Muszáj vagyok felpillantani - hirtelen már túl sok az ember, nekem pedig ma egy feladatom van, egyetlen egy, és különben talán az iménti gondolatot megteszi majd Piroska, ha még azelőtt kiborítom a churrosát, mielőtt egyáltalán odaérnék vele hozzá. Persze ő talán nem is tud róla. Nem említettem reggel, csak csendben eldöntöttem, hogy valószínűleg úgysem fog enni egész nap, amíg külön mászkál.
Finn pavilon - nem is igazán figyelem, hogy mely országok mellett haladok el, pedig egész biztosan érdekelne a legtöbb. Azzal nyugtatom magam, hogy van még időnk, igazából csak tegnap érkeztünk, a családi kúria pedig nem fog még hiányolni egy darabig úgysem. Talán csak egy kis idő kell Piroskával, hogy valamennyire... helyreálljanak a dolgok. Legalább annyira, hogy tudjak másra is figyelni. Akármire.
Nem tudom, mire számítok, igazából. Valami hatalmasra, valami lenyűgözőre, de talán csak a sznobság, hogy nem egy... bódéra. Belülről biztosan lehengerlőbb, bár én nem böngésztem át különösebben a prospektust - igazából ráhagytam Piroskára, hogy miket szeretne megnézni, mert nekem... már az is elég, hogy nem otthon vagyok. Helyette egyenesen vele. Az apró örömök az életben, amik nem is annyira aprók, ugye?
Épp időben szúrom ki Piroskát, mielőtt valaki tényleg kiborítaná a kezemből az édességet; ezen a ponton már én is kellően felháborodnék rajta, azt hiszem, tekintve, mióta cipelem.
- Tudod, azt a sztereotípiát ismerem, hogy a finnek meglehetősen vonzóak. Nem kéne ezt tükrözniük valamennyire... kívülről is? Magas szőkékkel a bejárat körül legalább, vagy ilyesmi. - Odaérek hozzá, és a kezébe is nyomom a tálka churrost, meg még kap egy halvány mosolyt is, mielőtt kortyolok a kávém maradékából. Muszáj volt - nem aludtam sokat ma éjszaka sem, majd talán a következő napokban, ahogy mondják az emberek évekig, általában. - Milyen napod volt?

Let me be your mirror
In case you don't know, how amazing you are

Eperke
2005.07.12.
Barcelona

Nem hittem volna, hogy valóban eljutok Barcelonába a Világkiállításra. Bármennyire is érdekelt, bármennyire is izgalmasnak tartottam, úgy gondoltam a kemény munkával összekapargatott pénzemet valami értelmesebb dologra kellene költenem: például egy új lábas készletre, mert a régi már... khm hogy is mondjam eléggé elhasználódott. Esetleg egy új sütő (nincs annyim, de apuék ha kipótolják...) vagy egy fűnyíró is jól jönne. Aztán jött Eperke, addig erősködött, hogy kísérjem el őt ide, természetesen az érzelmi zsarolással, hogy miféle legjobb barát lennék, ha hagynám egyedül iszogatni őt esténként, hogy apu és nagyi is szó szerint rám parancsoltak, hogy ne kéressem már magam a témát illetően. Noha azért folyamatosan ott motoszkál a bőröm alatt a kellemetlen érzés, hogy másokon élősködöm jelenleg, de ennek ellenére nagyon örülök, hogy mégis itt lehetek. A napfényes Barcelonában, tengerpart, új bikini (tényleg most nagyi erre költött, hogy valami 'normális' bikinit vegyen nekem, de könyörgöm, alig takar valamit, hát hogy lehet ilyenben emberek közé menni?), Világkiállítás, sok ismerős és még több ismeretlen. Így hát hamar félredobom a negatív hangokat a fejemben, és igyekszem a lehető legteljesebben kihasználni az itt eltöltött időt, cserébe pedig az a tervem, hogy lehetőleg sulikezdésig ne is engedjem tőlünk haza Eperkét. Az első itt eltöltött napunkon is láttam, hogy nincs minden rendben vele, de bármennyire is megöl a kíváncsiság tudom, hogy nem szabad erőltetni a dolgokat. Majd beszámol nekem róla, amint késznek érzi magát rá, és amikor szeretne. A ma délelőttöt Ophi-nak szenteltem, kellett egy kis alone girls time. Az olasz pavilonnál tulajdonképpen meg is ejtettük a reggelit (én legalábbis biztosan, hisz vétek lenne kihagyni bárminemű gasztronómiai kultúrálódást), majd a kis pergamen mellé mindketten kaptunk egy-egy térképrészletet. Annyira megmozgatja a fantáziámat a dolog, hogy eldöntöm biztosan, hogy valakivel még visszatérek ide, hátha kapunk még több nyomot, és együtt össze tudjuk tenni a térképet és megtaláljuk a rejtett helyet. Utána a spanyol pavilon az szinte lélegzetelállító volt, visszagondolva még mindig érzem a tűznyalábok kellemesen meleg érintését a bőrömön, valamint az új dolgok kipróbálása iránti lelkesedést és bizsergést. Az idő úgy elrepült, hogy fel sem tűnt, hogy lassan már ebédidő. Ezután elköszöntem Ophi-tól, hisz Eperkéé a délutánom, és Ophi-nak is van mással programja. Annyire belelkesülök, hogy mielőtt a finn pavilon felé venném az irányt, a bolgár pavilont is meglátogatom. Az előadásokon kívül megkísérlek legalább egy aláírást begyűjteni a híres-neves Viktor Krum-tól, hogy odaadhassam a kviddicsfanatikus Tetsu-nak. Ha sikerül kettőt begyűjteni, akkor a másikat Cserkónak tervezem átadni.

A hatalmas tömeg hullámként csap össze a fejem felett, ahonnét szinte ki sem látszom. Fullasztó ez a rengeteg ember egy helyen, így legalább olyan szerencsétlenül próbálok kievickélni egy kevesebb népsűrűséggel rendelkező területre, mintha csak a vadul hullámzó óceánból próbálnék meg kivergődni. Egy ideig próbálom a kedvenc kócos barna buksimat fellelni, de egy idő után feladom a nézelődést, és türelmesen várok, miközben a szívként lüktető fiolába zárt napot figyelem a tenyeremben, egyáltalán nem gondolva a gyomrom figyelmeztető morgására. Most nincs idő étkezésre, a lehető legjobban ki kell használnom a rendelkezésemre álló időt, hogy mindent felfedezzek itt Barcelonában, és ez nem csak a Világkiállításra értendő.

Talán csak képzelt érzés, de egyszerre mint egy mágikus vonzás, egy halk szólam hatására felpillantok, talán csak tizedmásodpercekkel később, mint ahogy Eperke engem vesz észre, látványára pedig széles mosoly költözik az arcomra és nagy lelkesedéssel integetni kezdek neki, noha már egyenesen felém tart magát hősiesen átverekedve a tömegen.

- Azt hinné az ember, hogy pár a társaságomban eltöltött hónap alatt megtanulod, hogy a sztereotípiáknak nem mindig szabad hinni! - kissé meglepődöm a kezembe nyomott tál churroson, de röpke pillanatig tart ez csak, és szinte rögves kap is egy hála ölelést. - Aww, köszönöm szépen! - boldogan harapok is a spanyol édességből, majd természetesen megkínálom belőle őt is, mert már természetessé vált, hogy ami az enyém az az övé. Meg talán kicsit fordítva is, ezt bizonyítja az ingje ami jelenleg a nagy melegre való tekintettel a derekamra kötözve lóg. Látom rajta, hogy fáradt, de egy pár pavilonba szeretném, ha mindenképpen együtt mennénk el, főleg ide a finnekébe. Azután ha nagyon unja szívesen az útjára engedem, nekem még azonban rengeteg dolgot kell megnézzek.

- Nagyon jó! Ugye Ophival voltam délelőtt... - mint ahogy azt már vagy egy milliószor említettem szegénynek, valószínűleg már a fülén jön ki az egész menetrendem erre a pár napra. - Csak két pavilont tudtunk együtt megnézni, az olasszal kezdtünk, oda majd veled is mindenképp szeretnék elmenni! - ecsetelem neki csillogó szemekkel, ahogy meg is mutatom a kis térképrészletet. - Ezt is ott kaptuk, kíváncsi vagyok hová vezethet, szóval érdemes lenne visszamenni oda és begyűjteni több részletet is! Utána meg voltunk a spanyol pavilonnál is, az is nagyon érdekes volt! Nekem talán a kedvenc részem az az volt, amikor megismertettek minket az andalúz tűzmágiával, még mi is kipróbálhattuk! Nagyon király! - természetesen közben a kezébe nyomom a fiolát is, amit ott kaptunk. Bár már jócskán tart a Világkiállítás, de valahogy a finn pavilonnál most sincsenek kígyózó sorok. ennek ellenére én biztonságból foglaltam magunknak helyet egy kézműves foglalkozásra, ahova egyből menni is fogunk most. De előtte azért hagyom, hogy magával ragadjon a pavilon látványa belülről: a jégtó, amire rálépünk tompán tükrözi vissza a plafonon táncoló sarki fényeket. Persze, olvastam róla a prospektusban, de a valódi élmény sokkal magával ragadóbb, mint egy egyszerű leírás, noha elég jó képzelőerővel vagyok megáldva. Eperke mellől picit ellépve csillogó szemekkel forgolódom körbe, hogy lehetőleg a látvány egészét magamba tudjam fogadni a felejthetetlen élménnyel együtt.

- Azta, hát ez elképesztően gyönyörű... - annyira letaglóz az egész, hogy a churrosról is megfeledkezem egy rövid időre. Amint felkaparom az állam a paldóról Eperkéhez lépek, belé karolok és az egyik hívogatóan táncoló tábortűzhöz vezetem, ahol frissitőt vehetünk magunkhoz, onnan pedig tovább irányítanak a kézműves foglalkozás helyét jelölő lánghoz. - Ide ezt az egy fix programot terveztem, utána pedig saját tempónkban bejárhatjuk a pavilont - nézek rá enyhén oldalra biccentett fejjel, hogy mit szól ehhez.

[ARANCIO UVA ROSSA]

ARANCIO UVA ROSSA

Bitter Orange, Mandarin, Red Grapes, Rose
Magnolia, Violet, Cinnamon, Birch Wood.

        Anathema Avery sóhajtott egyet - nem túl nagyot, de azért jelentőségteljeset. Kalapját az egyik székre helyezte, és megpróbált megfeledkezni róla, hogy Mr. Nott pontosan hányadik gelatonál járhat. Talán most először kezdett már aggódni miatta, mert bár a gelato, el kellett ismernie, különösen finom volt ebben a melegben, de a negyedik kehelynél, melyet ugye, nem számolt, már nehezen tudta elképzelni, hogy nem Mr. Nott hasfájós kiadásával tölti majd a délután további pillanatait. 
        Míg a férfi visszaérkezett a kóstolónak már nem is nehezhető édességgel, belelapozott a pavilonokat ismertető kis prospektusba. Ha Notték nem hívják el magukkal, itt sem lehetne - és feltett szándéka volt mindent alaposan megismerni, megfigyelni, az időt a lehető legjobban kihasználni. Anathema Avery azok közé a látogatók közé tartozott, akik annyi programot igyekeztek napjaikba sűríteni, hogy mellettük szinte lehetetlenné vált leülni, és csak élvezni kicsit a különböző kultúrák nyugodt árnyalatait. Ezt el is ismerte magában, ahogy azt is, hogy nem teszi kellemessé Mr. Nott számára, ha ragaszkodik eredeti elképzelésükhöz, melyben csak a mai nap bejárják az összes európai ország pavilonjait.

        - Mr. Nott, kezdek aggódni önért. Nem rontja el a hasát a sok gelatoval? - bár innen nézve is nagyon finomnak tűnt a hűvös krém, elegánsnak a kis kanál, melyet a kehelyhez adtak. Az olasz pavilon legnagyobb tere most is forgalmas volt, mindenhonnan beszélgetés, zene, üvegek jókedvű koccanása szűrődött feléjük, még a szél is a citromlugasok és szőlő illatát hordozta. Anathema Avery már szinte nem is bánta, hogy nem siettek tovább a spanyol pavilonba.. pedig nem volt igazán messze.
        - Az édesanyja azt ígérte, ma ő készít vacsorát. Ön szerint mi lehet az? - eredetileg talán azt akarta kérdezni, valamiféle csínyt követ-e el éppen, talán a vacsora fogásai miatt? Anathema Avery tudta már egy ideje, hogy a Nottok olykor szerették megviccelni egymást: ahogy azt is, hogy Donna Cordelia mennyire utálja az angol mágikus gyorséttermeket. Alig akart hinni a szemének, mikor egyszer meglátta, hogy épp a hölgy macskái akarják maguk is megkóstolni az onnan becsempészett hamburgereket Mr. Nott társaságában..
 
        Most sem volt jobb véleménnyel a macskaszabásúakról - de nagyon kedvelte a rókákat, amelyeket Notték különböző birtokain fedezett fel. Eleinte tartott kicsit a társaságuktól, annak közelségétől, de mostanra el sem tudta volna képzelni az épp szabad vasárnap délutánokat anélkül, hogy együtt etetik őket szőlővel és avokádóval, amelyet különös módon nagyon kedveltek. Az egyik mellettük elsétáló mágus ruhájának szövetéről eszébe jutott az a jellegzetes szürke, amelyet az egyik róka puha bundáján látott mindig - az állat rejtélyesebb volt a többinél, és olykor már Widow's Peakbe is megtalálta az utat.
        - Ezek után megnézhetnénk a spanyolok pavilonját, Mr. Nott? Még nem olvastam végig az ismertetőt, de már láttam, hogy van andalúz tűzmágia. Milyen izgalmas, ugye! Ön mit szeretne megtekinteni még most délután? - fel akarta lapozni az imént a táskájába süllyesztett ismertetőt, de megragadta a figyelmét egy mágus, aki az előle szaladó gyerekét kergette körbe a téren a látogatók kíváncsi tekintetének kereszttüzében. Az apró fiú egyszer megbotlott egy kavicsban, de végül az asztaluk felé sietett, talán azt remélve, hogy elbújhat a terítő és az árnyékok adta kis zugban a szülei elől.

[PIROSKA]

PIROSKA

2005, július 12

you can feel the poetry
rotting in your stomach

nyelvezet

Talán tényleg volt benne egy kis érzelmi zsarolás - éppen csak egy kicsi.
Ráfogtam a jó okokra: hogy Piroska magától valószínűleg úgyis lemondott volna a dologról. Felesleges pénzköltés, vagy túl messze van, vagy inkább a családjával töltené a nyarat, ami persze érthető, de… de azt hiszem, neki is jól esik itt lenni; a forró spanyol napsütés, az a sok ember, a rengeteg látnivaló. Ő az ilyen pezsgésre született, ez illik hozzá - az meg már mellékes, hogy nélküle én is otthon maradtam volna, valószínűleg. Talán önző - de talán alapvetően az egész önzőség attól a pillanattól kezdve, hogy… bengedtem. Valamennyire - nem nevezném megnyílásnak a kifejezett, kategorikus értelmében, de két év csend után ez is számíthat hatalmas előrelépésnek, nem?
Kapaszkodok belé - abba, amit adni tud, abba a néhány percnyi… csendbe, amit teremt a jelenlétével, az  állandó beszédébe, az apró kis gesztusokba: talán ő még nem látja, hogy mennyivel jobb barátokat érdemel, mint én, talán innen kezdődnek az alapvető önzőségeim, hogy nem emlékeztetem rá újra és újra. Nem szabadna kiélveznem - belepihennem a gondolatba, hogy valaki talán tényleg önmagamért… kedvel?
Újra és újra rájövök, hogy ez nyilvánvalóan nem igaz - miért lenne ő az egyetlen kivétel?
Persze, ott van Sienna - de Sienna talán… talán még kapaszkodik azokba a régi emlékekbe, amikor még minden rendben volt. Már túl messzinek tűnik, már csak kopott kép a falon, de valamikor megtörtént, talán amikor ő rámnéz, még azt látja, még vár - még vár rám, hátha egy nap minden rendben lesz, néha még én is várok saját magamra, hátha jobb lesz. De ez az apró kis remény… ez ostoba dolgokra vesz rá, ugye? Újra és újra és újra - és újra.
Vannak dolgok, amiket szeretnék kitörölni a múltból - ilyen lett ez a félév is. De közben mégsem… mégsem egészen, ugye? Akkor nem emlékeznék Piroskára sem - akkor nem emlékeznék azokra a… az apró kis pillanatokra. Amikor jó volt.
Össze kell szednem magam. Ujjaim megszorulnak kicsit a kávéspohár falán, ahogy már mosolygok rá, amikor észreveszem, minden porcikámat próbálom rávenni, hogy rá figyeljen, a pavilonra a hátunk mögött, a világra körülöttünk. Ezért hívtam, nem azért, hogy állandóan az arcába dörgöljem, hogy mennyire nincs rendben semmi - azt egyébként is tudja. Egy részét. Egy olyan részét, ami nagyon… jelentéktelen kellene, hogy legyen.
- Nem? Szerintem többnyire igazak - akkor is, ha már nem feltűnő egy idő után, mert mindenki hozzászokik. - Finoman magamhoz szorítom, ahogy átölel, lehunyom egy pillanatra a szememet. Csak egy lehelet - mélyről jövő, már-már könnyű, szinte friss a levegő. Nem tart sokáig, sosem tart sokáig; de kénytelen vagyok kapaszkodni beléjük, hátha.
Lenyúlok tőle egy darabkát a churrosból, ha már kínál, aztán befejezem a kávém maradékát is, hogy még azelőtt a kukába lebegtessem a poharat, mielőtt esetleg kihajítanak érte - nem, mintha ilyesmi dolgok problémát jelentenének a mágia mellett, ugye, de hogy is van? Bizonyos sztereotípiáknak hajlamos hinni az ember, ugye.
Figyelem az arcát, miközben ecseteli a napját; talán már hallottam, igen, de nem kifejezetten zavar, valójában bármikor nagyon szívesen meghallgatom újra és újra, és azt is szeretem látni, mennyire lelkesedik a világkiállításért. Csak addig veszem el tőle a térképdarabkát, hogy megnézzem, végigfuttassam ujjam a finom pergamenen.
- Tűzmágia? - Kicsit felvonom a szemöldökömet, ahogy visszapillantok az arcára. Felé nyúlok, finoman megérintem a haját, hogy megvizsgáljam a hosszát. - Hé, tök ügyes vagy. Nem is égettél ki a hajadból egy darabot.
Azonnal érkezik is a bocsánatkérő mosoly - meg ha már csapna, akkor a hátrébb húzódás, azért ennyi túlélő ösztönöm nekem is van.
Nem tudom, mire számítsak a pavilonnal kapcsolatban - lehetne valami gyanúm, de őszintén, mindent összevetve azt hiszem, hogy a legrosszabbra számítok: fagyra meg csúszós jégre, esetleg finn bestiákkal odabent, amiket Piroska persze mindenképpen meg akar majd simogatni, mert persze, és sztereotípiák ide-meg oda, de ki más, ha nem ő, ugye?
Jól esik pozitívan csalódni - figyelem egy pillanatig a kupola aurafényeit, azt az ezerféle árnyalatot, ami aztán finoman csillan vissza a jégtükörről, nem hivalkodva, mégis valahogy… egészen más világot teremtve idebent, valami… valami földöntúlit. Fenyőillatot érzek - de ez nem emlékeztet az otthoni karácsonyra. Sokkal visszafogottabb, sokkal hűvösebb, mintha tényleg nem is spanyolországban lennénk; ide már be sem ér a kinti forróság és a nap narancsos fényei, mintha a mágia bezárult volna mögöttünk, körbezárt volna; szinte aprón pattog a bőrömön.
Visszafordulok végül Piroska felé, nézem azt a csillogást a szemében, ahogy bámulja a pavilon belsejét. Átfut egy halvány kis mosoly rajtam, finoman megérintem a karját.
- Hé - picit közelebb hajolok, jelentőségteljesen pillantok fel az adott irányba - nézd csak. Mondtam én. Magas szőkék.
Talán inkább üres az a mosoly, amit elengedek felé, mint őszinte, a mellkasomban legalábbis? Annak érzem. De apró lépések - apró, jelentéktelen lépések.
Kicsit odébb lépek, figyelem a tó jegét a lábam alatt - mintha csak attól tartanék, hogy beszakad. Aztán hagyom, hogy vezessen, elfogadok egy poharat is valakitől.
- Rendben - röviden biccentek, miközben kirajzolódik előttünk a tűzrakóhely. - És mi ez a fix program, amit terveztél?
Nem, továbbra sem olvastam el a prospektust - hiába nyomta valószínűleg négyszer a kezembe, mióta megérkeztünk Barcelonába.

Let me be your mirror
In case you don't know, how amazing you are

Eperke
2005.07.12.
Barcelona

Napfény, zsongás, tengerpart, Barcelona, barátok, világkiállítás, churros és a mozgó thestralos kulcstartó. Minden megvan egy helyen a boldogsághoz, de akkor mégis miért érzem, ahogy a kétely kapar a bőröm alatt, ahogy a tehetetlenség mélabúja szennyezi a gondolataimat, a haszontalanság pedig minden kimondott szóval, megtett lépéssel, kilélegzett levegővel egyre hangosabban zubog az ereimben. Itt áll mellettem az egyik legjobb barátom. Minden porcikámban érzem, hogy egyáltalán nincs rendben, sőt talán már csak a kedvemért tartja egyben magát, én pedig apró, jelentéktelen porszemnek tűnő érintéseken, közel sem elégnek tűnő gesztusokon kívül nem tudok neki semmit adni. Egyszerűen képtelen vagyok segíteni neki. Hogy csak a módját nem tudom, vagy szimplán nem vagyok képes megadni számára, ami kellene neki, azt nem tudhatom.

Ennek ellenére mosolygok ugyanúgy, nevetek ugyanúgy, be nem áll a szám ugyanúgy, mert annak ellenére, hogy mindketten tudjuk, hogy ez édeskevés... legalább egy kicsit elvonja a figyelmét. Ha már többet nem vagyok képes nyújtani ugyebár.
A megnyílást nem lehet erőltetni, nem lehet sürgetni. Nem várhatom el tőle, hogy olyan dolgokról beszéljen, amiket nem akar megosztani velem... vagy éppen senki mással sem. Lehetek bármennyire is türelmetlen, ez nem rólam szól, csakis róla. Nem arról, hogy az én zavart lelkem megnyugodjék, hanem hogy Eperke azt kapja, amire szüksége van. És ha neki arra van szüksége, hogy úgy tegyek, mintha nem venném észre a problémáit... akkor bármennyire is felőröl ez belülről, így fogok tenni.
Ahogy megérinti a hajam, még talán érezheti rajta nem csak a tűzmágia, de a nap perzselő melegét is, enyhe füstszagot áradni a tincseim közül, egy minimális hamu a szálakon. Megszólalására csak felnevetek, majd megfordulok és egy másik, megperzselődött tincsemet mutatom fel neki.
- Nem, ez nem én voltam, hanem egy kissrác, aki mellettem állt. Én mondom, veszélyesebb volt, mint egy sárkány. Az egyik személyzeti tagnak a ruhája kapott lángra miatta - vigyorgok szélesen. Való igaz, hogy mókás látvány volt, ahogy rázta a tüzet a gyerek szana-szét, még ha a szervezők és Ophi szerint is elég veszélyes és semmiképp sem vicces helyzet volt.
Csak egy pillantás, de ennyi is elég. Elvégre nem akarom, hogy érezze: figyelem, nem akarom, hogy azt higgye, minden áron ki akarom rángatni a kagylóhéjak közül. De azért egy halvány lágyan kedves mosoly költözik az arcomra, amikor látom, hogy őt is megbabonázza a pavilon. Mentális lábjegyzet magamnak: el kell utazni egy északi országba sarkifény nézőbe.

Gondolataim közül egy finom érintés ránt vissza a valóságba, és követem tekintetének irányát. Halkan felnevetek, mikor eljut az agyamig az információ.

- Rendben van, Te nyertél! - mosolyogva rázom a fejemet, a levegő frissességét szinte késként vágja ketté a hajamból áradó "tűzszag". Belekortyolok a pohár tartalmába, ahogyan sétálunk át a másik fénypontig. Egyszerre hűsít az ital és melenget, tökéletes harmóniában megadva azt, amire az ember vágyik. Vajon egyszer képes leszek én is erre?

Éppen nincsenek sokan a miniatűr táborhelynél, a legtöbb pavilon-felelős ott ücsörög a tűz körül, finnül beszélgetve. Meghitt, barátságos, már-már családias közegbe csöppenünk, amit még varázslatosabbá tesz az emberek arcán hullámzó sarki fények tánca. Érkezésünkre egy magas szőke lány széles mosollyal pattan fel a helyéről.

- Sziasztok! Anne-Rose és Skylar lennétek, ugye? - bár kicsit tört angolsággal szólal meg, mégis teljesen jól lehet érteni őt, és valahogy egyből mosolyogni támad kedve az embernek, ahogy rápillant. Vagy lehet, csak én érzem így.
- Igen, mi vagyunk azok! - nagy lendülettel lépek is előre, nyújtom felé a kezem egy kézfogásra. Foglaláskor nem vele beszéltem, hanem egy középkorú férfivel, így nem tudom biztosan, hogy tudják-e az igényeimet. Mert szeretném, ha ez a foglalkozás különleges lenne. Szeretném, ha adhatnék neki valamit... valamit, ami nem csak egy nyamvadt brownie... Valami sokkal... jelentőségteljesebb, valami, amiből érzi legalább egy kicsit, hogy milyen fontos is nekem valójában.

- Én Isla vagyok - elfogadja a kinyújtott kezem és a bemutatkozást. Közben a háttérben még egy magas szőke feláll, ezúttal egy srác. - Ő pedig Nooa. Mi fogunk veletek foglalkozni. Skylar, téged Nooa gondjaira bízlak, én pedig elrabolom a barátnődet! - kacsint cinkosan, de úgy érzem ez nem is elsősorban Eperkének szól, hanem nekem, így már szavak nélkül is tudom, hogy Isla tisztában van a dolgokkal. Vigyorogva integetek Eperkének, ahogy egy kicsit távolabb visz a lány, Eperke pedig kettesben marad a Nooa nevezetű fiatalemberrel. Azért még visszapillantok egyszer, mert mintha... gyanúsan pillantgatna a legjobb barátom felé, már pedig az én szemem ilyesmiben nem szokott csalni ugyebár.

Isla végig eszméletlen kedves és türelmes velem, noha egyértelműen elég béna a kézügyességem. Előtte még beszélgetünk egy kicsit, és letisztázzuk, hogy pontosan mit is szeretnék.

- Ep... mármint Skylar az egyik legjobb barátom, sőt... számomra már inkább családtag. Szeretnék neki valami olyat adni, amit én készítettem, és ami... boldog gondolatokat, vagy emlékeket ébreszt benne. Akivel beszéltem férfi, Niklas talán? Említette, hogy agyag megmunkálás is van itt, és... lehet butaság, meg béna ötlet, de arra gondoltam, hogy egy bögrét szeretnék neki csinálni. Úgyis szeret kávézni... - Isla azonban nem találta sem bénának, sem butaságnak az ötletemet.

Nagyon is jól érzem magam a foglalkozás közben, néha-néha azért a fiúk felé leselkedünk, hogy ők vajon hogy jönnek ki. Az biztos, hogy Nooa szívesen megismerné közelebbről is a francia szépfiút. Pedig ha tudná...

Az orrom hegye is agyagos, mire elkészülünk, itt-ott fellelhetőek festéknyomok is, melyeket még nem fedeztem fel magamon. Viszont annál szélesebb mosollyal, lelkesen csillogó szemekkel állok meg Eperke előtt. Tudom, hogy már csak a gesztust is értékelni fogja, de...

- A név kötelez ugyebár - nyújtom át neki az eper alakú bögrét. A végeredmény egyébként szerintem nagyon pofás lett, persze ez ne az én érdemem, hanem a segítségemé. Ha megfordítja a börgét, a talpába a neve van felfirkantva a kézírásommal, meg egy kis szívecskével. - Mivel úgyis szeretsz kávézni, gondoltam ez sokkal inkább személyhez szóló ajándék lenne, mintha csak egy karkötőt fontam volna, vagy valami. Éppen olyan hőmérsékleten fogja tartani a kávédat, amilyenen szeretnéd: hidegen, ha éppen nyár van, és valami hűsítőre vágysz, melegen, ha a hideg időkben egy kicsit melengetni szeretnéd a bensődet - magyarázom neki a miérteket és a továbbiakat, noha nem kérdezte... legalábbis nem hagyok rá neki időt, hogy megkérdezhesse. Egyébként egy karkötő készítése is belefért az ütemtervbe, az is ott lapul a zsebemben. Igazából nem is tudom kinek és miért készítettem, de szép lett. Talán hordani fogom.

Mosolyogva figyelem a reakcióját, kicsit azért izgulok is. Nagyon-nagyon remélem, hogy őszintén tetszeni fog neki. A kis bónuszt nem is említem, hogy van egy olyan jó tulajdonsága is ennek a bögrének, ha ebből issza a kávét, boldog gondolatok, emlékek fogják ellepni. Ha már eltörölni nem tudom a dolgokat, amik bántják őt, legyenek olyan pillanatok a napjában, amikor ezekre nem tud gondolni, helyette... a szépre a világban.

Aztán egyszer... talán... megtalálod Te is a boldogságot. Én csak ennyit kívánok neked Eperke!

[- Soha nem elég a gelatóból… de szívesen megosztom.]

Arancio uva rossa

Elégedett mosollyal forgatom meg a kezemben az újabb adag édességet. Egész nap jól tudnám érezni magam az olasz pavilonban, még ha tudom is, hogy Anathema szeretne végigmenni az egész kiállítás összes programján. Én beérném még több édességgel és napozással, de nem fogom elrontani az örömét- tudom, hogy milyen nehéz neki anyagilag, és milyen ritkán jut el külföldre. Emellett természetesen nagyon érdekli is a világ minden csodája.

 Mindent meg fogok tenni, hogy jövőre is elhozhassam. Ha kell, még annak a kabátnak az árát is félreteszem.

 - Soha nem elég a gelatóból… de szívesen megosztom.- nem tudom, hogy mennyire szívesen fogadja el a kanalat is, úgyhogy bűvölök neki egy saját, kedves, ezüstös kanálkát- elégedetten látom, hogy a mosolygó nyusziarc is megjelenik a nyelén. Tudom, hogy így nem utasíthat vissza.
 
 - Nem mondta… de biztos finom lesz. Biztos vagyok benne, hogy ez a pavilon megihleti őt.- azt hiszem, anyám most is azzal az idősödő firenzei varázslóval beszélget még, talán ugyanolyan lelkesedéssel, mint amikor utoljára láttam őket, és apámat, aki bizonyára alig várja már, hogy kipróbálja az amerikai pavilon gyorsételeit. Nem is tudom, hogy miért szereti őket annyira.

 Mindig legendásak voltak a Sforza receptek, ahogyan azt anyám az utolsó kanál olíva olajig előadhatta annak a férfinak. Kíváncsi vagyok, hogy mivel lep meg minket.

  - Azt szívesen megnézném… még a norvég és az izlandi érdekelne. És talán adnak macaront a franciában.- a szemtelen mosoly az arcomon egy pillanatra aggodalomba fordul át, körül is nézek, hogy anyám nem hallott-e. Mélyen megveti a franciákat, és bizonyára engem is nagyon leteremtene, ha hallotta volna ezt.

 Veszek egy kanálka fagylaltot, és megeszem, közben végig mosolyogva Anathemára nézek. Annyira gyönyörű… annyira boldog vagyok, hogy itt van most velem. Annyira örülök, hogy nem tettem tönkre mindent végleg.

  - Hallottam, hogy a parton lehet homokvárat építeni, és mágikus. Megépíthetnénk majd a katicavárat is, és a part biztos szintén tele van ennivalóval.- igaz, ma szívesen enném azt is, amit Anathema készített. Mindig eszembe jut a Widow’s Peak-i béke, boldogság, amit akkor érzek, amikor megérzem a főztje illatát.

 Vicces, hogy itt is erre vágyom.

  - De valahol láttam egy listát, hogy hol mutatnak be medimágiát. Biztosan szívesen vennék egy szakmabeli kérdéseit.- örömet érzek, nagyon büszke vagyok rá, amiért levizsgázott. És alig várom már, hogy átadhassam az ajándékomat- ami sajnos messze túl nagy hozzá, hogy láthassa, mielőtt visszatérünk brit földekre.

[ARANCIO UVA ROSSA]

ARANCIO UVA ROSSA

Bitter Orange, Mandarin, Red Grapes, Rose
Magnolia, Violet, Cinnamon, Birch Wood.

        Anathema Avery amellett, hogy fő tevékenységeként megjelölhette volna a Mr. Nott miatti aggodalmat, más ügyek miatt is szívesen sóhajtott volna, ha épp egyedül van. A nemrég lezajlott diplomaosztó és felavatás hálával töltötte el a szívét, ugyanakkor félelemmel is a jövő miatt - vajon elfogadják jelentkezését a továbbképzésre? És felveszik a Mungóban arra a gyakornoki helyre, melyre a felvételi elbeszélgetés alig egy hete zajlott le? Még most is látta maga előtt az egyszerűen berendezett termet, a bizottság tagjainak arcán a semleges nyugalmat - ha ez teljes kontrasztban is állt a pavilon nyüzsgésével, újra és újra visszakúszott a gondolatai közé, nem hagyta megnyugodni igazán.  
        Talán butaság még ilyenkor is emiatt rágódni - hozhatna ő is még egy kehellyel és megfeledkezhetne csak egy kicsit a kötelességeiről. Annyi év küzdelme után mégis nehéz volt elvonatkoztatnia tőle, vagy akár attól, hogy mi történne, ha nem járt sikerrel - Arcturus és a saját áldozatai nem mehetnek kárba, nem múlhat ezen közös boldogulásuk. Mr. Nottnak nem is mert elmondani mindent félve a kudarctól, bár biztos volt benne, hogy régi kedves barátja akkor sem derülne a fájdalmán, ha aznap épp a csínytevő oldalával fordul felé.

        - Rendben, de csak.. néhány kanállal! Ha tényleg megihleti ez a pavilon, biztos vagyok benne, hogy valami különleges jut majd eszébe, és akkor mindent meg kell kóstolnunk. - örömmel fogta apró kezébe a kanalat, amelyen most is egy nyúl arca volt a díszítés. Mr. Nottnak kiváló szeme volt a részletekre, bár Anathema már biztosan azt mondta volna, hogy ne fáradjon érte. Különös volt, de abba a korba értek, amikor hamarosan elválnak útjaik bizonyos értelemben - ez megint hidegebb felismerés volt a gelatonál is, így Anathema inkább vett még egy kanállal a biztonság kedvéért.
        - Akkor készítenünk kell egy tervet! Tudja, Mr. Nott, nem is gondoltam, hogy ennyi minden érdekli majd hirtelen. Van nálam egy napló, amiben feljegyzéseket tartok, és ohh.. ! - lelkesen tette az asztalra a kicsit kopott, de mindig szeretettel forgatott kis bőrkötésű naplót, de a lapok közül hirtelen kicsúszott az a bizonyos levél, amelyben értesítették, hogy majd értesítik a hónap eleje körül a felvételi eredményéről. A nagy, piros aláírás most úgy tűnt fel a napfényben, mintha bűnjel lenne: Anathemának még a szava is elakadt egy pillanatra, ahogy nézte a pergamenen.
 
        Végül megpróbált mosolyogni, és visszahajtogatni a levelet a lapok közé - de azt nem tudta eltitkolni, mennyire fél a sorok tartalmától. Mr. Nottnak igaza van, addig kell élvezniük a kiállítás csodáit, amíg erre lehetőségük van - szörnyű lenne, ha nem tudna jelen lenni fejben egy ilyen pillanatban, és utólag emiatt is bánkódna. Talán érdemes volna elbeszélgetnie magával komolyan is, de épp a hetek forgataga miatt valahogy sosem maradt igazán egyedül: néhány óra, amelyet csak csendben a sütéssel vagy a növényei között töltene, bizonyára visszavezetné a helyes útra.
        - Rendben, építsünk homokvárat, de Mr. Nott.. miért érzem úgy, hogy önt az ennivaló foglalkoztatja inkább a parton? Milyen ételekről tud, amelyeket ott készítenek? - most végre valóban elnevette magát, annyira hihetetlen volt, hogy barátjának még most is csak ez jutott eszébe. A kisfiú az asztalukhoz ért, de mielőtt elbújhatott volna a terítő fodrai között, szülei utolérték, és nevetve felkapták. Anathema hirtelen nem is egészen értette, mitől fél úgy, ami a jövőt illeti..

        Talán nem úgy alakult, ahogy szerette volna, vagy ahogy.. illendő: a kijelölt út homályba veszett, mikor a szüleik hátrahagyták őket, Averyék csillaga azóta magányosan pislogott az égen. Arcturus mindent megtett érte, és együtt átvészelték a viharokat, de most, hogy Anathema tudta, hiába Mr. Nott örömteli felbukkanása, bizonyos körülményeiket nem kerülhetik el. Életét a gyógyításnak szenteli, és úgy lesz a legjobb, ha figyelmét is csak erre fordítja hálával: mikor megkezdte tanulmányait, korántsem volt biztos, hogy a végére érhet anyagi gondjaik okán. Hiszen azzal foglalkozhat, amit igazán vágyott és tisztelt: és ha ezt nem is ott vagy akként teszi majd, ahogy a hagyomány megadja azt, ez még mindig épp az volt, amire felesküdött, ha már saját családról.. álmodnia sem volt érdemes.
        - Nézzük meg először azokat a pavilonokat, amelyeket ön szeretné! Tudja, Mr. Nott, nagyon köszönöm, hogy sokat kérdezett tőlem a vizsgáim előt, de nem szeretném minden idejét elrabolni ezzel, nem volna túl kedves tőlem. Kezdjük a spanyol pavilonnal, és utána vacsoráig bejárhatjuk az izlandit és norvégot! Mindkettőben szívesen bemutatom néhány rokonomnak, ha jól emlékszem, a szervezők között találjuk őket. - erre azonban heves büszkeséget érzett, még ha származásának másik fele olykor kissé feledésbe is merült. Máris vette a kalapját és táskáját, hogy indulhassanak is: talán ha elég sokat sétálnak, nem is számít majd az ötödik kehely gelato a vacsora előtt.

[PIROSKA]

PIROSKA

2005, július 12

you can feel the poetry
rotting in your stomach

nyelvezet

Szeretném, ha minden rendben lenne.
Ha lehetne egy nap - egy nap, amire még… valahol emlékszek, talán csak az ízére, talán csak a napsugárra a bőrömön, talán csak arra, hogy mennyire elillanó volt; talán nem is létezett sosem, ez sem, talán egy ideje már be kellene fejeznem,  hogy olyan dolgokon merengek, amiken nem kellene: amik nincsenek. Amik talán voltak, talán nem. Amiket még szeretném, hogy legyenek - egyszer. Mindig annyira kurvára messze.
Egyszer jó volt. Akkor őt még nem ismertem, meg talán a világot sem, saját magamat, vagy azt, ami maradni kívánt belőle - akkor még csak valami kezdetleges voltam, minden túlságosan könnyű. A lélegzetvétel, a létezés, a mosolyom. Az, amivel most újra és újra megküzdök, csak hogy ne aggódjon… ennyire.
Régen volt, és tényleg - talán tényleg nem történt meg, vagy egyszerűen csak a dolgok, amik már elmúltak, köddéválnak? Azok a dolgok, amik nem hagynak lenyomatot maguk után - mert talán jelentéktelenek voltak, talán egy különös véletlen csupán, talán meg sem kellett volna történniük. Mégis - az emlékük ottmarad kísérteni. Talán néha kegyetlenebbül, mint a többi.
Mert egyszer könnyű volt, és könnyű lett volna ez is - a spanyol nap alatt, egy körülöttem vigyorgó Piroskával, a kávé utóízével a számban. Lehetett volna izgalmas, új, lehetett volna valami, amit utána szeretnék lefesteni, a vonalait satírozni éjszaka, mert nincs ok aludni, mert nincs ok nem aludni, lehetett volna valami, aminek az emléke majd évek múlva is ott lesz a számban, amit érzek az ujjaim között, ha elég erősen gondolok rá. Lehetett volna valami különleges - lehetett volna valami, amit nem tépek darabokká.
Nem szeretném ezt tenni vele, nem szeretném, ha rosszul érezné magát - örültem, hogy ilyen sok mindenkivel szeretne összefutni ezalatt a néhány nap alatt, hogy ennyi programot talált magának tőlem külön. Nem azért, mert szerettem volna egyedül lenni - az talán hirtelen kényelmetlenebb volt mindennél, túl hangos, túl szoros a bőrömön, túlságosan… tolakodó. Gondolatok, szavak a hátad mögött, mint rovarok, amelyeket nem tudsz elhessegetni, amik egy óvatlanabb pillanatban beleharapnak a bőrödbe. De mégis jobb - neki egészen biztosan jobb.
Nézem a megperzselt kis tincset, halk sóhaj szakad fel belőlem, persze, ismerhetném már jobban, meg meg is lepődhetnék tulajdonképpen - néha érzek valami különös szorítást a mellkasomban, valahol egészen a torkom körül, mikor rá gondolok, mint… mint a kviddics meccsén? Vagy amikor először elkezdett áradozni róla - néha apróságok miatt is; mikor egy félrement kis varázslatáról mesél valamelyik tanóra után, mikor… a lovairól? Meg hogy felmerészkedik azok hátára? Furcsa érzés - egészen biztosan nem olyasmi, amit a családomtól örökölhettem - valami igazán kívülálló, talán nem egészen francia, talán nem egészem Devereaux.
- Azért örülök, hogy nem te kaptál lángra, Piroska. - Mert ezt mondani könnyebb, mint bevallani neki, vagy magamnak, hogy néha azért aggódom érte - az túl sok gondolatot hozna magával; egészen kegyetleneket is.
És talán akkor kénytelen lennék beismerni, hogy nem más dolgoktól kellene, hogy meg akarjam védeni; hanem saját magamtól.

A pavilon az éjszakára emlékeztet; de mégis annyira különböző. Nyugodt, békés - olyasmi, ami az éjhez egészen jellemtelen, már-már méltatlan volna. Ígér dolgokat - mindkettő, de a pavilonénak előbb volnék hajlandó hinni, elmerülni benne valahogy, talán még megfulladni is.
Talán a magas szőkékben is - vagy inkább csak kurvára nem, ahogy legurítom a pohár tartalmát, és inkább Piroska felé pillantok, mikor felbukkan egyből kettő is, és őszintén nem próbáltam meg előítéletes lenni, de úgy látszik, ezúttal csupán rátapintottam a valóságra. Utoljára tekintek felé,  mielőtt a lány elvezetné, és inkább csendben maradok, addig is tud magyarázni a srác, akivel egyedül maradok; hogy miről, az valahol elveszik a sorok között. Jobban örültem volna, ha tényleg együtt töltjük a délutánt, de azt hiszem, egészen udvariatlan volna panaszkodnom; pláne, amikor a túravezetőm ennyire... kellemesen mosolyog.

Régen csináltam olyasmit, ami valóban… ellazítana, vagy megnyugtatna; vagy legalább csak elcsendesítené annyira a gondolatokat, hogy a külvilág egy kicsit távolabb lépjen. Megálljon a pavilon ajtajában, esetleg; még csak lehetetlenségeket sem kívánok, túlságosan elrugaszkodott dolgokat. Apróságokat - centiket.
A művészet volt az gyermekkorom óta, azt hiszem - vagy valami, amit annak csúfolunk, valami egészen kezdetleges, valami egészen jelentéktelen, mégis ragaszkodtam hozzá, ostoba rajzokon, festményeken át. Nem az eredmény miatt - az érzésért, amit adott. Az emlékért, vagy mindezek lehetőségéért. Annyira kapaszkodtam belé, hogy valahogy átívelt az éveken - valahogy még mindig itt van. Annyira, hogy még a továbbtanulással kapcsolatos döntéseimet is befolyásolta; mégis, olyan érzés, mintha szép-lassan hagynám ezt is kicsúszni az ujjaim közül.
Talán ezért nem beszéltem a rajzaimról senkinek, nem mutogattam - mert tudtam, hogy egyszercsak eltűnik majd, nem marad nyoma; csak valami halvány emlék, egy íz, egy illat. Egy sajgó hiány a bordák közt.
Most érzek valami kis… jóleső könnyedséget a bőröm alatt, miközben elhagyom a standunkat, meg a szőkét, aki tulajdonképpen… az idő nagy részében beszélt valamiről, néha válaszoltam is, egészen biztosan válaszoltam, de… hogy mit? A kérdéseit sem tudnám felidézni.
Figyelem a kis agyagkockát az ujjaim között, szemsarokból meg a közeledő Piroskát; a falakon átfaragott ablaknyílásokon túl, odabent egy lépcső mocorog; aprócskán, még nem igazán találtam meg a megfelelő mágiát, és a dinamikáját sem; még kezdetleges, és az ablak körül aprón kiemelkedő pilaszterek sem annyira részletesek, mint szerettem volna; én nagyon szívesen csináltam volna tovább, vagy esetleg - csendben, kötelező beszélgetés nélkül; ha már.
Felpillantok a még erősen félkésznek érzett agyagkockámról, előbb Piroska arcára, mintsem hogy észrevegyem a kezében tartott tárgyat; már csak akkor fogom fel igazán, amit látok, amikor felém nyújtja.
- Ezt nekem csináltad? - Egészen ostoba a kérdés; egy kicsit valójában ostobán is érzem magam, ahogy óvatosan átveszem a bögrét, vigyázva, nehogy egy óvatlan mozdulattal összetörjem, vagy bármi kis kárt tegyek benne; figyelem a finoman formázott eperalakot, a betűket az alján, a kis szívecskét. Felrebben rá a pillantásom, szeretnék mondani valamit - kérdezni. Hogy tényleg erre töltötte az idejét, a programját, amikor tényleg… alkothatott volna magának egy emléket, valamit, amit magával vihet haza, amiről majd a világkiállítás juthat eszébe bármikor? Hogy tényleg nekem - mikor annyi ember van az életében, aki annyival sokkal inkább megérdemelné.
Szóra nyitom ajkam, de valahogy nem jön ki semmi - egy pillanatig csend van, ahogy végigsimítok a bögre oldalán. Óvatosan, mintha tényleg attól tartanék, hogy a következő pillanatban kettéreped ujjaim közt.
- Én… én sajnálom, én… nem csináltam neked semmit. Mármint, ezt odaadnám, csak… hát nem tökéletes, és nem szeretnék olyat dolgot adni neked, ami… - Nem is igazán tudom, mit szeretnék neki mondani; lenézek ismét a bögrére, aztán vissza rá, már sokadjára, még keresem a szavakat, de már magam sem tudom, hogy miket igazán. - Köszönöm, Piroska. Tényleg. Tényleg… nagyon, nagyon tetszik.
Egészen ostobán érzem magam azért is, amikor nem tudom neki elmondani, tényleg mennyire tetszik. Hogy nem tudom neki megfogalmazni azt a kis érzést a mellkasomban, ami egészen… idegen. Mintha megégett volna - éppen csak aprón, éppen csak úgy, hogy ne fájjon.
- Tudod… most eléggé aggódok, hogy valahogy összetöröm, mielőtt hazaérnénk. - Tűnhetne viccnek is, de összevont szemöldökkel pillantok le a bögrére kezemben, mintha tényleg veszélyeztetné bármi. Talán csak attól tartok, hogy el szeretne tűnni - az értékes dolgoknak szokása, ugye?
- Szeretnél még körbenézni? Itt, vagy bármelyik pavilonban? - Finoman piszkálom a bögre fülét, valami, bármi, amivel terelhetem saját figyelmemet; vagy zavaromat, aminél hirtelen sok minden könnyebbnek tűnik - de még így is olyan, mint a friss levegő.

Let me be your mirror
In case you don't know, how amazing you are

Eperke
2005.07.12.
Barcelona

Vajon ha egy könyv főszereplője lennék, milyen lennék? Ha a főszereplő lennék, jobban tudnék bánni a szavakkal? Akkor meg tudna, vagy éppen meg akarna nyílni előttem? Keresné a komfortot, amit nyújthatnék neki? Hiszen a főszereplők mindig... kiemelkedőek. Olyanok, akikkel az ember szívesen tölt időt, akivel szívesen osztja meg a többi karakter a belső vívódásait, akire lehet számítani, akiben lehet bízni. Vajon egyszer lehetek én is ilyen? Vagy mindig csak a lány maradok a szomszédból, akivel jól el lehet beszélgetni, akár szórakozni, de semmi több?
Hogyan lehetnék több, hogyan is lehetnék jobb? Hogyan érezhetném azt, hogy nem csak eleszek a világtól, hanem adok is valamit? Valamit, ami nem is tudom, jelentős? Nem tudok nem ezen és ehhez hasonló dolgokon agyalni, ahogy újra és újra rápillantok. Talán most is hibáztam ezzel a programmal, talán másra lett volna szüksége. De mégis, ahogy azt látom, hogy elmerül az alkotásban... talán de csak tényleg talán nem volt ez akkora baklövés.

Nem is tudom, láttam-e valaha ilyen nyugodtan. Ahogy mosolyogva figyelem, az eper alakú bögre inkább kezd valami másra - de nem Tamásra - hasonlítani. Inkább nem is írom le, hogy mi másra, de Isla jót szórakozik rajta, miközben segít kijavítani. Sajnos a női lét átka, hogy tudok egyszerre több felé figyelni is, úgyhogy az Islaval folytatott beszélgetés nem tudja elvonni a figyelmemet sem a gondolataimról, sem Eperkéről - bár az utóbbit nem bánom, mert tényleg olyan... békésnek tűnik most. Ami viszont a kellemetlenebb, hogy az agyam úgy pörög, mintha kötelező lenne. Minden gondolat mélyebbre és mélyebbre váj a lelkemben, egyre inkább azt érzem, hogy nem vagyok jó ember. Azért foglalkozom csak mások problémáival, hogy visszaigazolást nyerjek? Keresek valamit, akármit, ami nincs meg, de meg akarom szerezni magamnak? De mi lehet az? Mégis mi lehet az, amit ilyen kétségbeesetten keresek? Tartozni szeretnék valahova? De hova? Kihez? Egyáltalán ez így működik? A könyvekben igen, de a való életben? Nem vagyok jó barát. Egy jó barát nem a sajt nyomorára üldözné a megoldás délibábját, hanem igazán segíteni akarna. Fordulnának is hozzá, bíznának is benne. Bíznának abban, hogy elég erős, elég erős ahhoz, hogy tudja kezelni mások problémáját.
Nem vagyok elég, vagy inkább túl sok vagyok. Túl sokat jár a szám, de közben meg biztosan gyengének látnak. Egyszerűbb megbújni a jelentéktelen szavak tengerében, mintsem igazán kitárulkozni, nem? Ha én is ezt csinálom, hogyan is várhatnám el másoktól, hogy ne... ugye?

A művészet sosem volt az erősségem - hiába szeretek főzni-sütni, de valahogy a torták díszítése mindig kudarcba fulladt. Pont mint más egyéb próbálkozásaim is. Mégis, most talán a pavilon nyújtotta légkör, a csodaszép sarkifényes csillagos égbolt, a hűs levegő, a tábortűz melege az, ami segít tisztán tartani az elmémet a negatív gondolatok ellenére is.
Most az egyszer talán tényleg elégedett vagyok. Most talán tényleg úgy érzem - még ha sok segítséggel is -, hogy alkottam valamit. Valami, ami méltó arra, hogy tovább fennmaradjon, mint mondjuk a jelenlétem, vagy az emlékem. Talán egy polcon fog porosodni, talán a szekrény legmélyén, de azt mindenképpen megérdemli, hogy legalább ott helyet foglalhasson. Elgondolkodva simítok végig a bögrén, miközben gyűjtöm össze a bátorságomat. Ugyanazok a kérdések végtelen spirálban ismétlődnek a fejemben - vajon tetszeni fog neki, mit fog szólni hozzá, használni fogja-e, tetszeni fog neki egyáltalán?! Választ - a valódi választ - azonban csak akkor kapom meg, ha átadom neki. Úgyhogy nagy levegő, nem létező tököknek a megnövesztése, nem, nem fordulunk vissza hatszor, nem rohansz el hetedjére, csak odamész és átadod. Miért ilyen nehéz ez? Elképzelhető, hogy nem akarom látni a csalódottságát az arcán, vagy az erőltetett boldog mosolyt, csak a megnyugtatásom végett? Miért vagyok ennyire bizonytalan? Hogyan lehetnék... erősebb?
Szeretném, ha érezné, mennyit jelent nekem, szeretném, ha érezné, milyen boldogsággal készítettem ezt számára. Kell pár mély lélegzetvétel, kell a pavilon megbűvölt égboltjának csodálatos színjátéka, hogy abba az elmeállapotba kerüljek, amivel szeretném ezt átadni neki. Kicsit elbizonytalanodom, azt érzem, hogy nem kellene megszakítanom, most olyan jól elvan, de... már majdnem mindegy.

- Hát, nem is a káposztás bácsié... - mosolygok rá, ahogyan figyelem micsoda óvatossággal nyúl érte és forgatja a kezei között. - Tudom, nem a legszebb, de... olyat akartam adni, amit én készítettem, ami kifejezi, hogy... mennyire szeretlek és mennyire fontos nekem a barátságunk - kicsit érzem, ahogyan megremeg a szám széle, kénytelen vagyok egy kicsit az alsó ajkamba harapni, hogy ne sírjam el magam itt helyben. Rossz szokás, olyan stabil vagyok, mint egy kétlábú szék, ha ilyen érzelmi kirohanásokról van szó. Szinte minden kétely, kétség, kérdés vad táncot lejt az arcmimikájában. Látom, ahogyan többször is próbálja szólásra nyitni a száját, de... de mégsem. Amit mond, ahogy mondja... a könnyek szúrni kezdik a szemeim, de küzdök ellenük, ahogy a torkomban keletkezett gombóc ellen is - francért kell ilyen kis nyámnyila érzelmektől túlcsordulónak lennem? Miért nem tudok normális emberként funkcionálni? Olyan nagy kérés ez?

- Te már többet adtál nekem, amit valaha képes lennék viszonozni feléd. Ha te nem lennél, valószínűleg én sem lennék most itt a Világkiállításon. Én csak valahogy... próbálkozom. Próbálkozom meghálálni ezt az utat, a felejthetetlen élményeket, de legfőképp a barátságodat. Hogy vagy nekem. Ennél tökéletesebbet, ennél egészebbet nem is kérhetnék - könnyekkel küszködve nézek rá, amin nem segít az sem, hogy verbális formában is igyekszik megerősíteni, hogy tetszik neki az ajándékom. Kiveszem a kezéből a bögrét, leteszem a kis agyagkocka mellé, majd jó szorosan átölelem. Annyi mindent mondhatnék neki szavakkal, de egy idő után csak üresen csengenek, feleslegessé válnak. Mélyen belélegzem az illatát, nagy levegőket véve, hogy megnyugodjak, vagy legalább ne akarjam folyamatosan elbőgni magam.
Amikor elengedem, még megsimítom a karját, majd... majdnem hangosan felnevetek. De inkább csak mosolygásba fojtom az aggodalmára adott reakciómat.

- Nem kell aggódnod, Törhetetlenség bűbájjal van ellátva a bögre. Igazból már csak magam miatt gondoltam rá, jól is tettem, mert idefele jövet abban a tizenöt lépésben, ameddig ideértem majdnem kétszer is orra buktam, szóvaaal... - itt már kénytelen vagyok felnevetni a saját bénaságomon. - De adtak hozz ilyen szép pavilonos díszdobozt is - nyomom a kezébe a fa dobozkát, amelyiknek a fedelén a sarki fények táncolnak, néha kiírva valamit finnül. Tekintetem az alkotására siklik, majd vissza Eperke arcára.

- Még rengeteg időnk van. Fejezd csak be a művedet nyugodtan. Ha nem zavar, nézném nagyon szívesen, ahogyan alkotsz. Ígérem, tudok csendben maradni addig! - finoman visszavezetem a kis kockához, és ha nem zavarom leülök mellé. Ha arra van szüksége, csendben de teljes mértékben lenyűgözve figyelem, ahogyan elmerül újra benne, hogy valami fantasztikusat, lehengerlőt alkosson, ha viszont arra van szüksége, hogy beszéljek, beszélgessünk akkor... én köztudottan rengeteget tudok beszélni. Utána még úgyis teljes kifáradásig szeretném kitölteni kalandokkal ezt a mai napot, ezt a délutánt vele együtt, hogy aztán hulla fáradtan, de élményekkel gazdagodva mehessünk vissza a szállásra és leöblíthettük az egészet egy kis alkohollal és egy kellemes beszélgetéssel.

/Köszönöm a játékot! /