Talált Tárgyak Pontja

A bejárattól balra egy színes lámpásokkal díszített faépület áll, amely nemcsak talált tárgyakat gyűjt, hanem magától „bevonzza” az elveszett holmik egy részét. Időnként az asztalon heverő pálcák, sálak, előadásokra szóló jegyek és emléklapocskák önállóan rendeződnek tulajdonos szerint. A pult mögött ülő boszorkány sosem beszél, csak bólint, és mindig tudja, mit keresel. Ha valamit nem találsz, érdemes itt várni egy kicsit – lehet, hogy hamarosan megérkezik.

Szőke fürtök

Elfelda Hall

2005. augusztus 11.

✽    ✽    ✽

Az augusztusi este meleg volt, de a levegőben mégis ott vibrált valami, ami nem a nyári forróság része volt. A Világkiállítás színes forgataga kívülről vidám, belülről azonban olyan volt, mint egy rosszul világított színpad: túl sok árnyék, túl sok szereplő, túl kevés őszinteség. Santiagonak ez volt az igazi otthona és valósággal lubickolt a barcelonai éjszakákban.
A Világkiállítás eddig igencsak bőkezű volt vele, tökéletes táptalajt biztosítva számára az információszerzésre. Ő pedig szorgosan gyűjtötte a neveket, arcokat, és igyekezett meghallani minden egyes elsuttogott félmondat szavait, és derekasan jelentett mindent mind Spanyolország Mágiaügyi Minisztériumának, mind pedig az OMEN-nek.
Az itt eltöltött bő egy hónap alatt népes, nemzetközi kapcsolati hálót rajzolt fel a különféle varázslókat és boszorkányokat figyelve, profilozva, valamint különféle kalapokba sorolva őket a „veszélyes” és az „ártalmatlan” skálán mozogva. Ily módon, ez idő alatt megkapta többek között Adrian Madrigal, az Ilvermorny igazgatójának idejét és szavait is, az OMEN árnyékából nyúlva utána, tesztelve, vajon mennyire hajlik, ha húzni kezdik a zsinórját. Az akták, amiket vezetett, egyre csak híztak, ő azonban mégsem érzett magában elégedettséget emiatt. Ez csupán egy munka volt, ami lassan a végéhez közeledett. A további terv az volt, hogy néhány nap múlva útnak indul a Beauxbatons kísérőjeként a Roxfortba, hogy a Trimágus Tusa fedősztorija mögé bújva a Noctua Tenebrosa árnyait kémlelje.
A Talált Tárgyak Pontja a főtér szélén húzódott meg, mintha maga is el akart volna bújni a harsány fények és a még harsányabb emberek elől. A bejárattól balra álló faépületet színes lámpások díszítették, amik lassan ringatóztak a párás, augusztusi szélben. Odabent az asztalon halmokba gyűlt minden, amit az emberek elvesztettek — vagy talán csak elengedtek. Ujjlenyomatos pálcák; sálak, amelyek még őrizték a tulajdonosuk illatát; különféle előadásokra szóló jegyek, amiket soha nem használtak fel; és kacatok, amik már régen feladták a reményt, hogy valaki valaha értük jön. A tárgyak időnként maguktól mozdultak, mintha eszükbe jutott volna, hogy kihez tartoznak, visszatérni azonban már nem volt erejük, csak ha a tulajdonosa vette a fáradtságot, hogy maga keresse meg őket. Santiago ezúttal egy táskát keresett. Pontosabban: ő már megtalálta. A kérdés inkább az volt, hogy mikor érkezik meg az, aki elvesztette.
Elfelda Hall neve jól ismert volt a bulvárban, ám annál kevésbé a spanyol minisztérium aktáiban. Csupán egy vékonyka akta említette a nő nevét, ami fölött könnyen átsiklott az avatatlan szem. Brit szupermodell, színésznő, a becslések szerint elenyésző varázserővel. Ám nem is ez volt az, ami érdekessé tette őt a spanyoloknak. Volt ugyanis valami, amiről a Szombati Boszorkány nem tett említést Elfelda Hall kapcsán, mégpedig nem más, mint hogy a nő valaha a brit titkosszolgálat játékszere volt. A dél-szudáni ügyekből kimentett információi értékesek voltak a briteknek — és most, ezekben a zavaros időkben, talán, még értékesebbek lehettek a spanyoloknak. Santiago feladata egyszerű volt: a nő bizalmába férkőzni és megszerezni mindazt, amit tud, és talán még  annál is többet. A sors furcsa játéka volt, hogy a nő nem csupán információkat adhatott számára, hanem egyfajta befektetési erővel is bírt. Egy ilyen magas társadalmi körökben mozgó, ismert és kedvelt színésznő bizalmába férkőzni igencsak gyümölcsöző lehetőségnek tűnt számára. Ha pedig a pletykák igazak voltak vele kapcsolatban – gondolta a férfi –, akkor az érzelmi sebezhetőségére építve könnyen megtehette mindezt.
Pár méterre a Talált Tárgyak Pontjának faasztalától, egy árnyékos zugban húzta meg magát és úgy tett, mintha várna valamire. Valójában minden lépését előre megtervezte. A táskát ő vette el, természetesen. Pontosan úgy, ahogy minden más is történt az életében: a mozdulat ezúttal sem volt kapkodó, nem volt bizonytalan. Inkább olyan, mint egy sakklépés, amit már tíz lépéssel korábban eltervezett. Most pedig az ajtót figyelte, hogy a nő belépjen és várta a pillanatot, amikor a hős megmentő és az áldozat találkozik.
A színes lámpások fénye eljátszott az árnyékokkal, a pult mögött a boszorkány bár nem láthatta őt, de Santiago mégis úgy érezte, hogy az asszony figyeli. Kintről a tömeg zaja tompán szűrődött be, mintha egy másik világból érkezett volna. Aztán hirtelen, ahogy az ajtó kitárult, a zsivaj harsányabb lett, mintha csak egy láthatatlan ujj feltekerte volna a világ hangerőszabályzóját.
Az ajtó halkan csukódott Elfelda Hall mögött, visszatompítva a Világkiállítás zajait. Santiago a nőre pillantott, és hirtelen úgy érezte, mintha a fények kifejezetten őt várták volna. Magas, kecses, és olyan természetességgel viselte a figyelmet, mint mások a kabátjukat. Gyönyörű nő volt. Zavarbaejtően gyönyörű. Szerencsére Santiagonak nem volt szokása zavarba jönni.
Oly hirtelen mozdult elő az árnyékból, hogy a nő azt hihette: egy ajtónyitással érkeztek. Illedelmesen maga elé engedte a nőt, közben félmosolyba húzva ajkait a halványkék zakóját kezdte igazgatni, melynek belső, mágikusan kitágított zsebében ott lapult Elfelda elvesztett táskája, várva rá, hogy visszakerüljön jogos tulajdonosához.
Santiago türelmesen várta, hogy a boszorkány – utánakérdezve a pult mögött ülő asszonynál az eltűnt táskájának – feldobja a labdát, és nem is volt rest egyből lecsapni azt.
- Elnézést hölgyem, de nem ezt keresi véletlenül? – húzta elő és mutatta fel az elegáns ridikült. – Az imént találtam ezt a Pihenőkert egyik padján. Gondoltam gyorsan leadom itt, még mielőtt valaki szemet vet rá.

✽    ✽    ✽

What goes around...



mood

outfit

to: Mr. Herrera
2005.08.11.

Nem voltam túl jó passzban azóta a szomorú júliusi este óta. Alapvetően zaklatott és túlérzékeny voltam, Irishez sem volt annyi türelmem, mint máskor. Valami pozitívat viszont hozott ez a szakítás is az életembe... eldöntöttem, hogy végre jelentkezem arra a csoportos pszichomedimágusi terápiára, amit anyám már régóta ajánlott nekem. Nagy mázlim volt, mert épp a múlt héten indult az első alkalom, és hatalmas megkönnyebbülést jelentett, hogy ott ugyanilyen instabil érzelmi állapotban lévő emberekkel tudtuk erősíteni egymást. Összesen 13-an voltunk, volt nálam pár fiatalabb résztvevő is, a csoport nagyrészével egykorúak voltunk, és volt két ötvenes tag is. Ugyan mindenki tudta, hogy ki vagyok, ez nem okozott gondot. Ez a csoport direkt olyanoknak indult, akik féltve őrizték a magánéletüket, és egy varázs-titoktartási szerződést is aláírtunk, ami biztosította, hogy akkor sem fecseghettünk mások személyazonosságáról és problémáiról, ha akartunk volna. Ahogy feloldódtunk egymás társaságában, és egy spontán szituációs játék során átmentünk gyerekbe, annyit nevettem, hogy arra egyáltalán nem számítottam. Felszabadító és gyógyító élmény volt. Néha elég annyi, hogy úgy lássanak minket mások, ahogy vagyunk... és egyszerűen elfogadjanak... megértsenek. Több nem is kell. Egy pár napig szinte lebegtem az élménytől, de aztán a bemutató közeledtével kezdtem újra befeszülni. Már csak három hét volt a Hamlet premierjéig és az imposztor-szindróma elkezdett maga alá gyűrni. Egyszer már megküzdöttem ezzel, amikor az első filmem kijött. Most azonban újra elfogott a rettegés attól, hogy lelepleződöm: valójában nem vagyok tehetséges, csak egy híres színésznő tehetségtelen lányaként próbálok a nyomdokaiba lépni. Rémálmok kísértettek... álmomban záptojással dobáltak meg a színpadon, én pedig addig menekültem, addig rohantam, amíg már a lábam sem bírta, és a föld egyszerűen elnyelt, mintha mocsár szippantott volna magába. A stressz és szorongás miatt végül elfogadtam egy marokkói származású színésznő ismerősöm meghívását a Világkiállításra. Gondoltam egy kis környezetváltozás jót fog tenni, és a kilátásban lévő kulturális programok jó inspirációnak ígérkeztek. Első nap még csak akklimatizálódtam, bejártam a pavilonokat, majd második nap egy kézműves ékszerkészítő programon vettem részt Aicha oldalán. Az élmény kimozdított a megszokott ritmusomból, de közben fel is töltött, és kimondottan derűs hangulatba hozott. A nyakláncok elkészítése után lazításként vettünk egy spirituális gyógyfürdőt a marokkói pavilonban. Hangulatomat csupán az a szerencsétlen tény rontotta le, hogy a kedvenc táskámnak nyoma veszett. Utolsó emlékképem az volt a táskáról, amikor betettem az öltözőszekrénybe, de miután fürödni mentünk, a világoskék táskát sehol sem találtam. Még szerencse, hogy a ruháimat nem csente el senki. Az esélytelenek nyugalmával indultam el a talált tárgyak pontja felé, remélve, hátha a tolvaj csak kiszedte az értékeket belőle, majd elhajította... Hallottam, hogy a helyiség képes bevonzani az elveszett tárgyakat, így abban bíztam, hátha végül ott kötött ki a táskám. Magabiztos léptekkel haladtam az ügyintéző felé, egy ismeretlen férfival szinte egy ütemben, ám ő udvariasan előreengedett. Hálás mosollyal köszöntem meg a gesztust, majd a pult mögött álló hölgyhöz fordultam.
- Jó napot! Esetleg nem találtak egy világoskék Fúria táskát? Úgy egy órája veszhetett nyoma a marokkói pavilonban... - kérdeztem reménykedő hangon. - Egy pillanat és utána... - kezdte volna a boszorkány, de már érkezett is a megoldás... ám meglepetésemre nem a hölgytől, hanem a mellettem érkező férfitól, aki diadalmasan tartotta felém a szóban forgó retikült.
- De igen, pont ezt keresem! Kész csoda, hogy megtalálta! Nagyon köszönöm - pillantottam rá meglepett és hálás tekintettel. - Azért köszönöm! - búcsúztam el a pult mögött álló nőtől. Ha a férfi átadta a retikült, úgy gyorsan belenéztem. Meglepetésemre benne volt a tárcám, és ahogy ujjaimmal átfutottam, még pénz sem hiányzott belőle.
- Különös... nem loptak el belőle semmit - csóváltam zavartan a fejem a felismerés hatására. - Akkor miért lophatták el? - tettem fel a félig költői kérdést az ismeretlen varázslónak.

Szőke fürtök

Elfelda Hall

2005. augusztus 11.

✽    ✽    ✽

Santiago egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Csak állt ott a pultnál, kezében a világoskék táskával, miközben a nő kérdése a levegőben lógott, mint egy túl nehéz csillár, amit már csak a rozsdás lánc tart.
- Akkor miért lophatták el? — az a fajta kérdés volt ez, amit jobb volt nem elrontani az igazsággal.
Santiago tudta, hogy a válasz nem a szavakban rejlik, hanem abban, ahogyan közben reagál. A férfi arca változatlan maradt, ahogy egy apró, szinte észrevétlen pillanatban lezárta az elméje ajtaját. Okklumencia. A rutin mozdulata. A hazugságot nem a szavaiba, hanem az elméje legbelső zugában rejtette el, a gondolatok mélyére húzott vaskapu mögé, belül a történet valódi verziójával, amelynek semmi köze nem volt a hölgy által elképzelt szórakozott tolvajokhoz. Egyetlen rezdülés sem árulta el, hogy hazudni készül — a fekete szemei olyan nyugodtan figyeltek, mintha az igazság maga állna ott.
– Néha… – kezdte lassan, ujjai között lustán forgatva a táska bőrfogóját – nem a pénz miatt veszik el, ami a miénk. Hanem hogy megtudják, mennyire kapaszkodunk belé.
Hangja száraz volt, mégis szelíd, mintha csak egy régi anekdotát idézne fel.
- A tolvajok furcsa népség… Vagy talán csak ön túl szerencsés, hogy csak egy kis kerülőt tett a táskája, mielőtt visszatalált volna magához.
Ahogy beszélt, apránként, mint egy szándékosan felépített jelenetben, és miközben visszanyújtotta a táskát, tekintete egyszer csak rátalált a nő arcára, és ott is maradt. Előbb csak kíváncsian, majd mintha valami felismerés suhant volna át rajta. A szája sarkában alig észrevehető, kissé bizonytalan mosoly jelent meg.
– Bocsásson meg… – mondta, és úgy tett, mintha csak most jutna eszébe – Ön… maga nem…?
Apró, szinte zavarba ejtő tétovázás következett.
– Delila? A Fátyol és Hamu-ból?
A szavak mintha véletlenül buktak volna ki, pedig minden hangsúly előre meg volt komponálva.
– Tudja, az a jelenet… amikor elengedi a férfit, de közben tudja, hogy a pusztulásába küldi… hát, azt nehéz feledni.
Egy röpke pillanatig mintha az elismerés önkéntelen lett volna, de belül Santiago számított rá, hogy a dicséret eltalálja a célt. Volt egy biztos tippadója egy bizonyos pszichomedimágusi csoportból, aki elmondta neki, hogy a nő kételkedik saját tehetségében – épp ezért kellett a bókot színészi pályájára felfűzni, nem pedig a szépségére. A szépségét amúgy is mindenki látja. A tehetségét viszont ritkán ismerik el.
Egy rövid pillanatnyi csend után óvatosan, de biztos tartással nyújtotta a kezét.
– Santiago Herrera – mutatkozott be végül, miközben a hangjában nyugodt önbizalom csengett, a mozdulataiban pedig ott lapult az a fajta kimért udvariasság, ami mögött mindig volt még valami más is, valami rejtélyes, mégis vonzó dolog.
- És ha már ilyen szerencsésen végződött a kis incidens… – a szája sarkában halvány mosoly játszott – mit szólna, ha a nagy ijedtségre innánk valamit? Egy kávét… vagy ha a délután már elbírja, talán egy gin-tonicot. A vendégem.
A szeme nem eresztette Elfelda tekintetét. Udvarias mosolya mögött ott húzódott a megfoghatatlan ígéret — hogy aki vele tart, az biztosan nem fog unatkozni, miközben hagyta, hogy a csend, mint egy lassan kúszó cigarettafüst, kitöltse a köztük lévő teret.

✽    ✽    ✽

What goes around...



mood

outfit

to: Mr. Herrera
2005.08.11.

Hogy mennyire kapaszkodunk belé? Ez most komoly? Egy pillanat alatt zavarba jöttem, úgy éreztem, ez a férfi  egy pillanat alatt megfejtett. Zavart és elkeserített a dolog, azt hiszem, az arcvonásaimat sem sikerült igazán rendeznem.
- Hogyan? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel, tanácstalanul. - Miért tenne valaki ilyet? - naiv, gyermeteg kérdés volt. Értelmetlen. Ennek ellenére mégis feltettem. Az utóbbi idők bizonytalansága, érzelmi kitettsége után azt hiszem ez volt az utolsó csepp. Nem sikerült tartanom magam, még egy vadidegen előtt sem. Csak most kezdtem el megtapasztalni, hogy a terápia valódi veszélyt jelent rám Az, hogy ennyire megnyitottam magam mások előtt, megnehezítette, hogy kényem--kedvére lezárjam magamat. Ez veszélyes volt, és beleremegtem a tapasztalatba. Didergésem érthetetlennek tűnhetett a külső szemlélő számára, de csak most kezdtem el igazán összerakni a képet magamban.
- A francba... A naplóm... Benne volt a táskában... - néztem döbbenten, majd gyorsan utána kaptam, és mint a fuldokló, ha vízfelszínre ér, úgy vettem levegőt.
- Megvan!
Ettől eltekintve teljesen egyértelmű volt számomra, hogy ami benne volt, azt bizony bárki elolvashatta, lefotózhatta, és kiszivárogtathatta a sajtónak. Iszonyatosan naiv húzásként éltem meg, hogy így megbíztam az emberekben. Mindez azért is volt, mert nem szoktam hozzá, hogy ilyen eseményeken 'civilként' jelenjek meg. Most is kalapban mászkáltam ide-oda, krémszínű felsőmhöz és rövidnadrágomhoz egy színben tökéletesen passzoló darabot választottam mára. Még Dél-Szudánban szoktam rá a kalapviselésre, és az ilyen helyzetekben kifejezetten jól jött eme szokásom. Megóvott a melegtől és a kíváncsi tekintetektől is. Már amikor... mert persze így is sokan felismertek. De az, hogy valaki kívülről felismert, aligha volt olyan rettenetes, mintha belelátott a legmélyebb gondolataimba. Eszembe jutott, hogy ugyan egy alap lezáró bűbájjal elláttam a naplót... és most ebbe a reménysugárba kapaszkodtam... hátha mégsem a tőlem idézett tragikomikus sorokkal indít a holnapi Reggeli Próféta.
Igyekeztem rendezni a vonásaimat, és összeszedni magam.
- De igen... én vagyok... - jól esett a férfi bókja, ritkán fordult elő velem, hogy valaki az alakításomat dicséri. Pedig... tudtam, hogy jól játszottam. Épp ez volt a baj. A fejemben tudtam... ismételtem magamban... mantraként erősítettem magam, napról napra. De valójában nem hittem el. Nem hittem magamban. Nem bíztam a tehetségemben. Ezért is kellett a terápia.
- Köszönöm Santiago! - pillantottam rá hálásan, majd megfogtam a felém nyújtott kezet, és én is bemutatkoztam.
- Elfelda..... Hall - tettem hozzá egy pillanattal később a vezetéknevet, nehogy beképzeltnek tartson. Elvégre ha látott is a filmben, nem biztos, hogy tudta a teljes nevem. Mikor felajánlotta a hideg vagy meleg ital lehetőségét, rögtön feldobódtam.
- Azt hiszem egy gin-tonic rám férne... itt nagyon különlegeseket árulnak... Van szín-, ízváltó meg hullámzó, rezgő is - meséltem lelkesen, majd elmélyedtem a sötét tekintetben.
A drámacsoport óta elkezdtem tudatosan megfigyelni, hogy mit érzek mások jelenlétében. Jó-e nekem a közelségük. Biztonságban érzem-e magam, feltölt-e a másik, vagy leszív. Ahogy a sötét szemek mélyére hatoltam, elfogott egy disszonáns érzés... Olyan volt, mintha ez a férfi ismerne... mintha mindent tudna rólam. Ami egyszerre rémisztett és töltött el melegséggel.
- Na és Ön mivel foglalkozik? Tán szintén filmes? - Bár nem volt ismerős, soha nem lehetett tudni. Elvégre A Fátyol és Hamut jól ismerte.

Szőke fürtök

Elfelda Hall

2005. augusztus 11.

✽    ✽    ✽

Santiago hallgatta a nő kérdését, azt az ártatlan, kétségbeesett „Miért tenne valaki ilyet?” suttogást, de nem felelt. Nem is volt rá szükség. A válasz úgyis túl sok fényt hozott volna a sötétbe, ő pedig megszokta már, hogy az árnyékban mozog. A túl nagy világosság csak bántotta volna a szemét.
A szőke szépség nem is sejtette, mennyire kiszolgáltatja magát. Egyetlen naiv kérdéssel kitárta a szívét, a lelkét, és ott állt Santiago előtt teljes pőreségében, anélkül, hogy bármit is levetett volna. Nem tudta, hogy egy ragadozóval néz farkasszemet, aki a legapróbb rezdülést is zsákmánynak látja.
Aztán jött a döbbent felkiáltás, a napló említése. Santiago arca megjátszott aggodalommal árnyékolódott be, szemöldöke összevonta magát, ahogy a nő zihálva kapott a táska után. Művészi volt, ahogy eljátszotta az együttérzést, miközben belül tisztán tudta: a kis könyvecske lapjait már régen lemásolták.
– Megvan? – kérdezte halkan, a törődés színét festve a hangjára.
Persze, hogy megvolt. Ő maga intézte, hogy így legyen. Tudta, milyen titkokat rejt a kis könyv: félelmek, vágyak, vallomások, amik sokkal veszélyesebb fegyverek voltak, mint bármilyen varázspálca. A napló teljes tartalma immár a spanyol hírszerzés polcain pihent egy aktában, ahol minden egyes sor készen állt rá, hogy ha kell, Elfelda ellen fordítsák. Hiába bármiféle bűbáj, egy gyakorlott auror előtt az efféle óvintézkedés csak gyermeki játék.
Amikor a nő végül elfogadta a meghívást, sőt, nem kávét, hanem gin-tonicot választott, Santiago arca lassan mosolyra húzódott. Hálás mosoly volt, csendes, férfias öröm. Ritkán fordult elő vele, hogy kiessen a szerepéből, ám itt egy pillanatra sikerült. Őszintén örült neki, hogy a nő igent mondott. Olyasvalami volt ez az rövid szó, ami megcirógatta a hiúságát. Aztán ahogy jött, úgy vonult is tovább ez az érzés, akárcsak egy aprócska bárányfelhő, amit elfúj a szél.
Nem szólt bele a csacsogásba, ahogy Elfelda a különleges italokat sorolta, csak helyeslően bólintott, mint aki maga is ismeri mindet. És ismerte is. Ez az ő földje volt, még ha Andorra hűvösebb hegyoldalairól származott is. A mediterrán vér ott lüktetett az ereiben. A város ízeit, illatait és trükkjeit pedig már régről ismerte.
- Na és Ön mivel foglalkozik? Tán szintén filmes?
A nő kérdésére, filmes pályáját firtatva, Santiago halkan, szégyenlősen kuncogott, mintha zavarban lenne.
– Ohh, bárcsak… – csóválta a fejét. – De sajnos nem. Utoljára gyerekkoromban játszottam el Pán Pétert… aztán történt valami, és az angyali kisfiúból ez lett.
Mutatóujjával végigsimított borostás arcélén.
– Egy ilyen képet a kamera közelébe sem engednek. Félő, hogy megrémítené a közönséget. Így hát megmaradtam lelkes rajongónak.
A szavai játékosak voltak, de belül pontosan tudta, miért beszél így. Legilimencia nélkül is érezte a nőben feszülő kételyeket, a törékeny önbizalmat. Nem hazudhatott neki nyíltan. A Beauxbatons biztonsági felelősét amúgy is sokan ismerték, aurorként is. De a sötétség mélységeit, a fedett küldetéseket titokban kellett tartania. Ezért csak annyit adott, amennyivel bizalmat építhetett. Mint mikor a cápa vért szimatol, úgy érezte meg az Elfelda szívében lüktető feszültséget, és tudta, itt az ideje egy apró igazságot becsempészni a mondatai közé, hogy a hazugság könnyebbnek tűnjön.
– Auror vagyok – mondta végül csendes, tiszta hangon, mintha vallomást tenne. – Itt Barcelonában a Beauxbatons diákjainak biztonságáért felelek, és a közeljövőben más eseményeken is.
Egy rövid szünetet tartott, majd szelíd mosollyal hozzátette: – Részmunkaidőben pedig… hát, elkóborolt tárgyakat juttatok vissza a gazdáiknak.
Lépteik lassan egy sátor felé vezették őket, nem messze a Talált Tárgyak Pontjától. A vászon alá húzódva kis körasztalok és rozoga kempingszékek kínáltak menedéket a nyári hőség elől. Santiago udvariasan előre engedte a nőt, majd a pultnál spanyolul, andorrai akcentusát nem palástolva rendelt két gin-tonicot. A szavai puhán gördültek, mint a folyó kövei között surranó víz, de hogy a nő észrevette-e az idegenszerű hangszínt, nem tudta. Talán csak egy újabb apró titok maradt kettőjük között.
Az italokat letéve Santiago kihúzta Elfeldának a széket, majd finoman elmosolyodott.
– Tudja, mindig is irigyeltem azokat, akik képesek mások bőrébe bújni. Színészek, mint maga. Én legfeljebb szerepeket hordok, de azok nem a színpadon születnek, hanem az utcán, vagy bent az irodában – emelte koccintásra a poharát. – A szőke fürtök mögött biztosan több rejlik, mint amit a kamera valaha is mutatni tud.
Szavai egyszerre voltak bókok és rejtvények, ahogy az egy úriemberhez illett, aki nem akart nyomulni, csak lassan, csendben szőni a hálót, amelybe a nő majd önként sétál bele.
– Mindig is érdekelt: tényleg annyira rémisztő tud lenni a reflektorfény, mint amilyennek elképzelem?

✽    ✽    ✽

What goes around...



mood

outfit

to: Mr. Herrera
2005.08.11.

Kiadni a legbensőbb titkaimat valakinek... ez roppant félelmetes volt számomra. A családomról, legmélyebb traumámról mindeddig senkinek nem beszéltem. Sem a barátaimnak, sem az exeimnek, még a terápián sem terveztem konkrétan elárulni, hogy anyám meggyilkolta apámat. A naplómban sem írtam meg direktben soha a történetet, de utalások azért akadtak rá... ha valaki olyan szemmel olvasta a sorokat, hogy tudta, mit keressen... nos, akár még bajba is sodorhatta volna anyámat. Belül imádkoztam, hogy megússzuk ezt is... ha már cirka 30 évig nem lehetett rábizonyítani Irisre, amit oly sokan gyanítottak, ne pont most adódjon rá alkalom.
Nem voltam benne egészen bizonyos, mert utoljára Diana Hardyval beszéltem erről még öt éve, - a törvények pedig azóta változhattak, a protektor már egy ideje külföldön élt, és nem igen találkoztunk... - de legutóbbi tudomásom szerint az ügy elévülése miatt már nem vonhatnák Irist felelősségre, nem kéne az Azkabanba mennie. Ettől függetlenül az a meghurcoltatás, amit a sajtótól kapna... nos, egy életre összetörné már egyébként is borzasztóan labilis elméjét.
Hagytam, hogy a felszínes csevej kissé lazítsa a bennem egyre tornyosuló feszültséget, és lágyan felkacagtam a Pán Péteres utalásra. Érdekes, ahogy elnéztem Santiagót, volt valami gyermeki báj benne. Még ennyi év és a borosta ellenére is.
- Szerintem kiválóan állhatott az a szerep...
Amikor a férfi arról beszélt, hogy az ő arcát nem engednék a kamera közelébe, fájdalmas flashback öntött el. Eszembe jutott, hogy Owen szinte pontosan ugyanezt mondta első találkozásunkkor a Vörös Abadában. A fájdalom áramütésként csapott belém. Igyekeztem elhessegetni ezt is, de éreztem, hogy kezd túl sok lenni a helyzet. A kapaszkodót épp az nyújtotta, amikor Santiago elárulta, hogy auror a foglalkozása. Fuldoklóként kaptam ismét a lehetőség után.
- Auror? Mekkora szerencse... Esetleg segíthetne ellenőrizni, hogy nem másolták-e le a naplót... Nem tudja, hogy vannak-e biztonsági kamerák a kiállítás területén? Hátha megnézhetnénk együtt... - tettem fel reménykedve a kérdést. Hogy mennyire óvatlan volt ez is, azt persze nem tudhattam... ezzel csak még jobban magamra terelhettem a gyanút, ha az szárba szökkent.
- Ne haragudjon, hogy ilyesmivel terhelem, de nem tudom, kihez fordulhatnék, és nagyon fontos lenne, hogy ne kerüljön nyilvánosságra a napló tartalma...
Bár minden perc számíthatott ez ügyben, azért egy gin-tonicot még megengedtem magunknak, elvégre a kutatás biztosan nem lesz egyszerű. Ha van is felvétel, ami kérdéses, lévén, hogy a varázslóközösség nem szívesen élt ilyen gyarló varázstalan eszközökkel, még akkor sem, ha azok teljesen indokoltak lennének egy nívós nemzetközi eseményen... akkor sem biztos, hogy elkapják az illetőt. Volt már hasonló keserű tapasztalatom, amikor egy nyilvános interjús beszélgetésen K a közönség soraiból inzultált engem. Akkor a Púder és Varázs Mágikus Színházban kellett ráébrednem arra, hogy sokszor mennyire elévültek is társadalmunk biztonsági rendszerei. Érdekes, hogy mugli eseményeken sosem szembesültem ezzel.
Aggodalmam egyre nőtt, ahogy a sátor felé tartottunk. Tegnap már ittam egy koktélt itt Aichával, és kellemes meglepetésben volt részem az ajkaimat bizsergető, rezgő pina coladával, de most valami mást szerettem volna kipróbálni. A húszféle gyümölcsöt ötvöző, ízváltós gin-tonicot. Amikor Santiago spanyolul rendelt, izgatottan mutattam neki a pulton látható reklámplakátot.
- Én egy ízrobbanós verziót szeretnék kérni... köszönöm!
Tetszett a spanyol nyelv dallamossága, mindig is gondolkodtam rajta, hogy egyszer majd megtanulom, de eddig sem időm, sem erős motivációm nem volt rá, hogy elkezdjem a tanulást.
Miután az udvarias gesztust laza mosollyal megköszönve helyet foglaltam a széken, elmerengtem Santiago megjegyzésén.
- Pedig a való életben sokkal nehezebb szerepet játszani... ott azért még nagyobb tétje van a dolognak. A színpadon, ha az ember elfelejti a szövegét vagy hibázik, ott a súgó, vagy kisegítik a kollégák... de egy éles helyzetben aurorként egy apró botlás akár az életébe is kerülhet... nem igaz? - tettem fel a kérdést elgondolkozva. A bók jól esett, bár hogy mi minden rejlett ebben a zaklatott elmében, azt most jobb szerettem volna mélyen eltitkolni.
- Ez kedves… Hogy őszinte legyek, számomra sosem a fény ijesztő... hanem az árnyék... Amikor a reflektorfényben állunk, senki nem látja a valódi gyengeségeinket, gondjainkat... a fény kellően elvakítja a nézőket, és csak a csillogásra figyelnek. Az árnyék... az árnyék viszont kegyetlenül megmutat mindent...
A sötét gondolatok ellensúlyaként szomjazva kortyoltam bele az ízrobbanásba, és egyáltalán nem csalódtam az élményben. Hagytam, hogy az ingerek eltérítsék a gondolataimat, hogy eltompítsák azt a sötét űrt és rettegést, amibe ismét belekeveredtem.

Szőke fürtök

Elfelda Hall

2005. augusztus 11.

✽    ✽    ✽

A sátor felett kifeszített vásznon átderengő nyári napfény megtört a levegőben szálló porfüstön, aranyba és borostyánba öltöztetve a belső teret. Kívülről halk zsivaj, messziről flamenco zene dallama szűrődött be, s a levegőben ott kavargott a frissen facsart citrus illata, keveredve az aszfalt forró porának kesernyés szagával. A fény és árnyék kergetőző tánca úgy játszott Elfelda arcán, mint egy fekete-fehér mozifilmben: egy pillanatra derű, a következőben fájdalom. Santiago szeme persze kiszúrta azt a keserűséget, amely akkor suhant át rajta, amikor ő önmagáról beszélt. Nem tudhatta, mi váltotta ki, nem szerepelt ez egyetlen aktában sem, nem súgta meg neki senki a hírszerzéstől. De látta. És a látottakat sosem felejtette. Ezt az apró rezdülést elraktározta a fejében, talán majd egyszer, később, előhúzza a megfelelő pillanatban.
- Auror? Mekkora szerencse... Esetleg segíthetne ellenőrizni, hogy nem másolták-e le a naplót... Nem tudja, hogy vannak-e biztonsági kamerák a kiállítás területén? Hátha megnézhetnénk együtt...
Elfelda kérésére a férfi lassan elővette pálcáját, a fekete fa úgy simult ujjai közé, mintha mindig is oda tartozott volna. Arcára a „megmentő auror” szerepének komolysága fagyott, s hangja mélyebb tónust öltött, amikor így szólt:
– Ilyen erős mágikus jelenlét mellett semmi elektronikai eszköz nem marad életben, hölgyem. Kamerák? Mikrofonok? - megrázta a fejét. - Felejtős. De van egy módja, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy a napló érintetlen. Ha odaadja nekem egy pillanatra…
Elfelda szemében ott ült a kétely: vajon megbízhat egy idegenben, kezébe adhatja-e a naplóját, benne a titkaival valakinek, akit még csak nem is ismer? Santiago mintegy biztatva őt, tette hozzá: - Ne aggódjon, a titkai biztonságban lesznek.
A mondat súlya ott lógott a levegőben, mint egy penge a nő nyaka fölött. Akár ígéret, akár fenyegetés, a hatás ugyanaz volt: Santiago érezte, hogy ezzel még szorosabbra vonta a hálót, de furcsa mód a nő mégis éppen ettől nyugodott meg.
Ahogy az apró könyvecske a kezébe simult, Santiago belül elmosolyodott. Pálcáját lassan végighúzta a borítón, a levegőben apró szikrák pattantak, a bűbáj látványos volt, ám valójában teljesen üres. Cirkuszi mutatvány, semmi több.
– Nem találtam rajta semmi nyomot. Senki nem másolta le, és senki nem nyitotta ki.
És mindez valóban igaz is volt. Elvégre ezt a könyvet valóban nem nyitotta ki vagy másolta le senki. Ez maga volt a másolat. Az eredeti már messze innen, a minisztérium egyik pinceszobájában porosodott egy kartondoboz mélyén, amelyre Elfelda Hall nevét firkantották.
Visszaadta a naplót, közben a nő arcát figyelte. Valahol mélyen sajnálta őt – nem kellett volna ennyire törékenynek lennie a nőnek. És akkor történt valami különös: vonzalmat érzett. Nem csupán testit, az természetes volt, elvégre Elfelda szépsége önmagában is megrészegítő volt. Ez valamiféle lelki kötődés volt. Vonzónak tartotta a bajba jutott hölgyet, és lubickolt a hős megmentő szerepében. Pedig az igazság az volt, hogy éppen önmagától kellett volna megmentenie a nőt.
Mindeközben megrendelte az italokat. A pincér bólintott, s az üvegpoharak hamarosan megteltek. Santiago Elfelda felé fordulva elmosolyodott.
– Az egyetlen ital, amitől sosem vagyok másnapos – mondta apró, játékos szünetet tartva. – Bár az igazat megvallva, régen ittam már effélét.
A könnyed vicc mögött azonban más gondolat kavargott benne. Ő sosem az alkoholban keresett menedéket. Az nem volt elég. A saját legsötétebb titkát azonban nem oszthatta meg senkivel: hogy újból és újból, önként vetette alá magát az Imperius-átoknak, mert csak akkor érezhette azt a lebegést, azt a súlytalan szabadságot, amely feloldotta benne a feszültséget, ami segített elfelejteni a saját tetteit. Azonban nehéz volt megbízható embert találni ehhez. Talán ideje lenne újra Marseille felé vennie az irányt, ahol akad egy francia varázsló, aki elég diszkrét, és aki szívesen segít neki ebben a tiltott játékban.
- Ez kedves… Hogy őszinte legyek, számomra sosem a fény ijesztő... hanem az árnyék... Amikor a reflektorfényben állunk, senki nem látja a valódi gyengeségeinket, gondjainkat... a fény kellően elvakítja a nézőket, és csak a csillogásra figyelnek. Az árnyék... az árnyék viszont kegyetlenül megmutat mindent...
Elfelda monológja az árnyékokról a fülében csengett, s ő halk bókkal felelt rá: - Pedig ha valakinek, önnek aztán végképp nincs félnivalója az árnyékban. Nincs az a sötétség, amit kegyed ne ragyogna túl…
A mondat után azonban megkomolyodott, s komoran a pohár peremén megcsillanó fénybe bámult.
– De értem, mire gondol. A sötétség veszélyes. Amíg mi a fényben mozgó bábukat nézzük, addig ott lapul mögöttük valami a sötétségben, ami mozgatja azok zsinórjait. Benézni a kulisszák mögé... rémisztő tud lenni. De ugyanakkor a sötétség néha megvéd, elrejt. És valójában a sötétbe pillantva csak az ismeretlentől félünk. Semmi mástól.
A poharak koccantak, a citrusillat közéjük ült. Santiago mély, kíváncsi tekintettel fürkészte Elfeldát, mintha valóban csak egy rajongó lenne, semmi több.
– És mondja csak… Mit keres itt Barcelonában? Csak egy kis kirándulás, kikapcsolódás? Vagy esetleg egy újabb szerep?
Ajkán finom mosoly játszott, szemei azonban éberen figyeltek, minden apró rezdülést elraktározva magában.

✽    ✽    ✽

What goes around...



mood

outfit

to: Mr. Herrera
2005.08.11.

Egy pillanat alatt elpirultam, ahogy Santiago megválaszolta a kérdést. Hát persze... akkor ezért nem voltak soha kamerák és mikrofonok ilyen rendezvényeken... gondolhattam volna. Bár annyival azért felmentettem magam tudatlanságom súlya alól, hogy egész életemben kamerák és fényképezőgépek vettek körül, mégsem sültek be a közelemben, csak nagyon ritkán. Ez vajon azért lehetett, mert nem voltam kifejezetten jó a varázslatokban? A Roxfortban a legerősebb tárgyam a kviddics volt. Igaz, a sötét varázslatok kivédéséből is mindig kiváló voltam, arra anyám kérésére nagy hangsúlyt fektettem, érthető módon nagyon fontos volt neki, hogy meg tudjuk védeni magunkat. És annak ellenére, hogy aztán felnőtt koromban sikerült megtanulnom mindhárom főbenjáró átkot Iristól, - amiket szerencsére nem kellett alkalmaznom senkin, bár K-n a Cruciatust nagyon szívesen kipróbáltam volna, így ahogy az a tankönyvben meg van írva, csupán rovarokon gyakoroltam - sosem jeleskedtem a bonyolultabb varázslatok terén. Amikor Owennel küzdöttünk azzal a lidérccel, akkor sem igazán tudtam a pálcámmal érvényesülni. Szégyelltem is magam miatta. Bizonyos értelemben otthonosabban mozogtam a varázstalan világban, mint a sajátomban. Számomra nem voltak tabu-tárgyak a mugli kütyük és háztartási eszközök, volt tévém, telefonom, sőt még sütőm is. Igaz, ezek anyám és nővérem háztartásából sem hiányozhattak, számukra természetes volt a használatuk... Annak idején Oleggel jót mulattunk azon is, amikor mugli polaroid fényképezőgéppel örökítettük meg egy nyaralásunkat. A fényképeket persze elégettem... ez régi szokásom volt... az exeim ereklyéit sosem őriztem meg, könnyes szemmel, egy pohár finom bort kortyolva égettem el mindent, ami rájuk emlékeztetett... Így volt ez Owen egyik pulcsijával, a tőle kapott levelekkel, sőt, még a festménnyel is... hamuvá égettem mindent. Másképp hogyan is léphettem volna tovább? Nem akartam hogy a saját hálószobámban kísértsen a hiánya.
A zavar málnaszínű foltjaival arcomon nyújtottam át a naplót az aurornak. Amikor bemutatta előttem a látványos varázslatot, egy pillanatra dilemmáztam, hogy megkérdezzem-e, mit is alkalmazott... nem akartam megint tudatlannak, igazi szőke libának látszani, ugyanakkor ez egy olyan varázsige volt, aminek máskor is használt láthattam. Megkönnyebült sóhajjal vettem tudomásul, hogy  a napló érintetlen maradt. Ezek szerint a sors hóhéra egyelőre nem sújtott le ránk, Hallokra... adott még egy kis időt. Bár most óvatlan voltam a naplóval kapcsolatban, a jövőben szerettem volna nagyobb kontrollt tartani életem titkai felett, így kisebb vívódást követően mégis rávettem magam...
- Köszönöm... Melyik varázsige volt ez? Nagyon bonyolult? - érdeklődtem zavart mosollyal, miközben a naplót visszasüllyesztettem a táskámba. Kezdtem kellemetlenül érezni magam a megmentett szerepében, de Santiago mindeddig olyan udvariasan és kedvesen nyilvánult meg felém, hogy ezzel egyértelműen enyhítette a helyzet kínosságát.
A szín- és ízpompás gintonic örvénylő élményként enyhítette kiszolgáltatottságom érzését is, amit az auror jelenlétében éreztem. Hogy ezt megismerkedésünk körülményei, avagy az ő különös aurája váltotta ki belőlem, nem tudtam... de egyelőre nem is gondolkodtam rajta. Csak ambivalens érzésekkel sodródtam a megmentett szerepében, míg ő a megmentőét játszhatta.
- Gondolom, aurorként kevés lehetősége van arra, hogy igazán elengedje magát... Ha mégis úgy adódik, hogyan kapcsol ki? - érdeklődtem ujjaimat lazán végig futtatva a pohár kerek peremén. Az átlátszó üveg jótékony védelmet nyújtott a szivárványszín nedűnek, ami időről időre mindig kiemelt szerepet töltött be az életemben. Feltett szándékom volt, hogy az Owen miatt keletkezett űrt most ne az alkohol töltse be, és eddig egészen jól ment a dolog, de korai lett volna még megmondani, hogy káros szenvedélyek nélkül meg tudom e úszni ezt a szakítást. A terápia mindenesetre olyasmi volt, ami új motivációt és tartást adott... végre volt mit várni, hónapról hónapra. Volt kiknek megnyílnom a fájdalmaimmal kapcsolatban. Na és a közelgő bemutató miatti szorongást is segített kezelni az, hogy egy ilyen megtartó közeg részesévé váltam. A csoportból mindenki húzott egy nevet ugyanis, és annak a személynek egy hónapig a szárnysegédévé avanzsálódott. Vészhelyzet esetén bármikor kereshettük a húzott személyt, aki a tőle telhető módon megpróbált lelki segítséget nyújtani, a következő alkalomig. Akkor pedig új nevet húztunk... így minden taggal lehetőségünk nyílt mély bizalmi kapcsolatot kiépíteni. Az első tag, akit kihúztam egy húszéves boszorkány, Edies volt, aki nagyon szimpatikus volt, élénk, pezsgő személyiségével azonnal belopta magát a szívembe. Eddig nem volt rá szükség, hogy megkeressem, de már az is megnyugtató volt, hogy tudtam, vész esetén lenne kihez fordulnom. Ez a személy Irisnak természetesen mindig én voltam. Néha Zoe is, de ő folyton úton volt, így anyánk leggyakrabban rám támaszkodott, ha nehéz napjai voltak. Aki engem húzott, egy idősebb férfi, Frederick, nagyon zárkózottnak tűnt, így nem lepett meg, hogy  egyelőre nem kért tőlem segítséget. Mégis jó érzés volt olyan kitüntetett szerepet kapni, hogy segítsek egy szinte teljesen ismeretlennek a legmélyebb állapotában... ez... meghatott és javította az önbecsülésemet. Santiago újabb bókja olyan volt, mint a mai meleg marokkói fürdő, amiben megmártóztam. Bizsergette a bőröm, befurakodott a zsigereim alá, és belső mosolyra késztetett...
- Köszönöm... maga nagyon jó abban, hogy erősítse a bajba jutott színésznők önbizalmát... - ugrattam finoman, noha amit utána mondott, furcsa gondolatokat váltott ki belőlem.
Vajon miért érezheti úgy, hogy a sötétség megvédi...elrejti őt... ha valakinek a sötétség a barátja, az számomra nem jó ómen. Tudatalatt ezt biztosan éreztem, de koránt sem tartottam ott, hogy a tudatalatti gondolat felszínre is törjön.
- Sajnos én nem látom ezt annyira pozitívan... szerintem nagyon is van mitől félni... nem csak az ismeretlentől.
A válasz meglepően halkra sikeredett, talán el is nyelte a nyári izgatott forgatag, a különböző nyelvek bábeli, kaotikus harmóniája... talán nem.
- Ez most csak kikapcsolódás, egy barátnőmet, Aicha Tazit kísértem el. Talán őt is ismeri, több európai filmben is szerepelt... - kortyoltam bele újra az italba, kiélvezve, ahogy a nyelvem lassan elkezdett zsibbadni.
- Merlinre... ebből nem csak a gyümölcsöket nem sajnálták, de a gint sem - jegyeztem meg meglepetéssel vegyes elégedettséggel, belefeledkezve a flamenco fel-felcsendülő dallamába... egyszerre volt dinamikus és andalító... szinte elringatott.
- Különben imádom Barcelonát, annyira pezsgő, művészi város. Ön hova valósi? Csak nem itt született? - faggatóztam kicsit én is.

Szőke fürtök

Elfelda Hall

2005. augusztus 11.

✽    ✽    ✽

A nő kérdése, a varázsigét illetően, egy pillanatra kizökkentette. A pohár peremén megcsillanó fényben a saját arcát látta viszont – és a múltat, amely sosem eresztette igazán. A mosoly, amely az ajkára ült, szándékosan volt könnyed.
– Ó, semmi különös – legyintett. – Csak egy apróbb aurori bűbáj. Tudja, hány ilyet kellett bemagolnunk a kiképzés alatt? Ha rosszul sikerült, az oktatók nem vacakoltak: fogkefével súrolhattuk végig a gyakorlóterem padlóját.
Halk, száraz nevetés csúszott ki belőle, amely mögött ott lapult valami nehezebb emlék.
– Ha belegondolok, több órát hajoltam a hideg kő fölé, mint amennyit ténylegesen pálcával gyakoroltam.
Egy pillanatra elidőzött a gondolattal. A régi kiképzőterem füstszaga, a tanárok szigorú pillantásai, a fiatal aurorok dacos elszántsága – mindez egyszerre suhant át rajta. De ahogy jött, úgy el is oszlott, visszahúzódva a sötétbe, ahová a múlt való.
- Gondolom, aurorként kevés lehetősége van arra, hogy igazán elengedje magát... Ha mégis úgy adódik, hogyan kapcsol ki?
Santiago szemeiben szomorú fény gyúlt, arca kemény vonásai finoman elernyedtek.
– Valójában sehogy – felelte lassan. – Az én munkám nem engedi meg, hogy akár egy percre is lazítsak. Persze, ha akad néhány szabad órám, szívesen veszek elő egy jó könyvet… vagy beülök egy színdarabra Esetleg megnézek egy jó filmet egy csinos színésznővel a főszerepben.
Elmosolyodott, de a mosoly mögött ott lapult a fáradtság.
– Mégis, akaratlanul is figyelem közben, ki ül körülöttem, ki mozog az árnyékban. Ez már csak ilyen rossz szokás.
Kortyolt egyet az italából, majd lehalkította a hangját, mintha titkot osztana meg.
– Amikor Nagy-Britanniában éltem, ismertem egy öreg, már nyugdíjazott aurort. Az volt a szavajárása: „Lankadatlan éberség!”. – A szavakat most keserédes nosztalgiával idézte. – Neki volt igaza…
Elfelda árnyékokról szóló vallomására komoran bólintott.
– Talán tényleg így van. A fény is olykor inkább takar, mint mutat. Az árnyék viszont… könyörtelenül őszinte. – A szavai lassan gördültek elő, mint egy vallomás. – Én az egyensúlyt keresem. Ahol a fény nem vakít, és az árnyék nem nyel el. De azt hiszem… a legtöbb ember retteg attól, amit a sötétben megláthat. Én sem vagyok kivétel. Csupán csak megszoktam már ezt…
Pár lélegzetvételnyi csend után könnyedebb hangot ütött meg, és a kirándulásról kezdte el kérdezni a nőt. Szemei élesen villantak az említett név hallatán, de a hangja játékos maradt. Már készen is állt egy újabb csapda, amit óvatosan elhelyezhetett a beszélgetésben.
– A barátnője, Aicha… őt is elcsábította ez a város? Vagy inkább Ön követte őt ide? – A kérdés egyszerre volt ártatlan érdeklődés és finoman kifeszített háló: a nő baráti körét akarta kitapintani, a kapcsolati hálót, amelyhez talán több is fűződik, mint puszta színésznői barátság.
Figyelte ahogy a nő belekortyol az italába, és tükörként másolta a mozdulatát.
- Különben imádom Barcelonát, annyira pezsgő, művészi város.
Egy újabb korty következett, majd Santiago szemében megvillant egyfajta csábító fény.
– Barcelona… – ízlelgette a szót, tekintete Elfeldára simult. – Hát igen, ez a város mindig a legjobbakat vonzza magához. Nem csoda, hogy Ön is itt van. Gondolom, egy ilyen híres színésznőnek gyakran kell útra kelnie. Fesztiválok, premierek, forgatások… nehéz lehet állandóan egyik városból, sőt egyik országból a másikba sodródni.
A bók természetes könnyedséggel hagyta el ajkát, de a férfi tudta, hogy szándékosan egy újabb csapdát helyezett el: az utazásokról akarta beszéltetni a nőt, talán valahogy Dél-Szudánig sodorva a társalgást.
- Ön hova valósi? Csak nem itt született?
Santiago arcának mediterrán barnaságát megvilágította a sátor fölött átszűrődő szűrt fény, fekete haja pedig lustán hullott hátra. Árulkodó jelek voltak, de az igazság ennél azért összetettebb volt.
– Nem, nem barcelonai vagyok. A Pireneusok között nőttem fel, Andorrában. Apró ország, két nagy közé szorítva. Sokaknak észre sem tűnik a térképen… de nekem mindig otthon marad.
A hangja őszinte volt, szinte meghitt. Bizalmat akart ébreszteni Elfeldában, a saját sebezhetőségeit megmutatva, hogy közelebb húzza magához a nőt. Poharát a fény felé emelte, koccintott vele, majd újból kortyolt. Szemei mindvégig Elfelda arcát figyelték.

✽    ✽    ✽

What goes around...



mood

outfit

to: Mr. Herrera
2005.08.11.

Hamis mosolyok, hamis szavak. Mennyiben volt már részem eddigi 33 évem során... Ahogy a férfi vonásait figyeltem, valami beriasztott, különösnek éreztem ezt a mosolyt. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget... de nem éreztem igazán őszintének.
Talán csak azért nem mondja el, mert titkosított varázsigéről van szó... - mentegettem magamban azonnal. Ösztönös reakció volt ez is. Mindig ezt csináltam, ha valakit kedveltem, és nem akartam meglátni a valódi énjét. Kedvelni valakit... mennyi idő, egy óra után? Ez is beteges naivitást tükrözött, mégis így éreztem.
- Ez azért elég szadista... - jegyeztem meg aggódó hangsúllyal. Persze a férfi érezhetően nem szorult rá az aggodalmamra, valami azt súgta, a jég hátán is megállna. Ahogy az életéről mesélt, akaratlanul is átértékeltem a sajátomat. Ugyan a hírnévvel járó árnyoldal néha kikészített, azért én mindig találtam rá módot, hogy elengedjem magam. Néha még túlságosan is... a húszas éveimben durva alkohol és droghasználó voltam, azt hiszem, azt a pörgést, amit a munkám megkövetelt akkoriban - vagy amibe hajszoltam magam? - máshogy nem is bírtam volna nap, mint nap tudatmódosító szerek nélkül.
- Olvasással tényleg igazán fel lehet töltődni... Milyen könyveket olvas? - érdeklődtem könnyedén, egy korty gin-tonickal enyhítve szomjamat. Mindig úgy gondoltam, sokat elárul egy emberről, hogy milyen könyveket szeret... hogy mely másik világokkal szeret azonosulni. Mióta színészkedem, én is elkezdtem falni a könyveket. Krimi, történelmi, fantasy regények egyaránt jöhettek... de a legjobban a drámákat szerettem. A Hamlet is azért vonzott annyira, mert a szó szoros értelmében vett dráma volt. Igazi téttel, vérrel, verítékkel, szenvedéllyel, gyűlölettel... maga volt az élet... az életem. Vajon ennek a férfinak milyen dráma lehet az élete mozgatórugója? Ugyan egyszerű, kiegyensúlyozott ember benyomását keltette, megérzéseim továbbra is azt súgták... érdemes lesz itt mélyebbre ásnom. Bele a sötétségbe...
- A rettegést meg lehet szokni? Nyomasztó lehet folyamatos készültségben élni - kérdeztem vissza akaratlanul őszintén. Ezzel megint kiadva magamból egy olyan darabkát, amit biztosan nem kellene ilyen rövid idő után. De az utóbbi hetekben nem viselkedtem racionálisan. Azt hittem, millió darabra kellett szétesnem, hogy aztán újra összerakhassam magam, egy stabilabb, keményebb, ellenálóbb valakivé. És... akármennyi csapás és negatív csalódás is ért a múltban, akkor sem akartam teljesen érzéketlenné, rideggé, megközelíthetetlenné válni. Számomra riasztó volt érzelmek, sebezhetőség nélkül élni. Még akkor is, ha az Owennel történtek újra megmutatták, milyen nagy hiba is volt kiadnom az érzelmeimet bárkinek is.
- Aicha csábított ide... marokkóiként nagyon lelkes volt, hogy a szülőhazája saját pavilont kap a kiállításon. A lelkesedése pedig akaratlanul is átragadt rám...
Ahogy a vándorlásról beszélt, váratlan melegség áradt végig a mellkasomon. A számtalan egzotikus emlék most nosztalgikusan simogatott meg, keresetlen hálát ébresztve bennem.
- Igen... tudja, imádok utazni...a munkámnak köszönhetően rengeteg helyen jártam.... számomra ez volt a természetes életforma nagyon sokáig. Épp hogy a megállapodás, a `gyökeret eresztés` ment nehezemre... csak nemrég jutottam el odáig, hogy valódi otthonom legyen...
Santiago hangja érzelmesen csengett, ahogy saját otthonáról mesélt.
- Különleges hely lehet... A családja még ott él? Haza szokott olykor látogatni? - érdeklődtem, lágyan viszonozva a koccintást. Ahogy a lusta nyári napfény megvilágította a sötét íriszeket, karamell árnyalatúra színezve őket, úgy merengtem el rajta, hány árnyalata lehet ezeknek a szemeknek... és azok közül mennyi lehet valódi.

Szőke fürtök

Elfelda Hall

2005. augusztus 11.

✽    ✽    ✽

Santiago ujjaival alig észrevehetően dobolt az asztal lapján, miközben tekintetét a nőn tartotta. Gondolatai halkabbak voltak, mint a kávéházban terjengő neszek, mégis finoman csúsztak át a felszín alól Elfelda elméjébe. Nem volt több ez, mint egy pillanatnyi, érzékeny, tapintatos mozdulat: ahogy a zongoraművész ujjbegye megérinti a billentyűket, még mielőtt leütne egy hangot, vagy ahogy a festő végigsimít a vászon száradt festékhalmán, csak hogy érezze a textúra múltját. Santiago poharát egy pillanatra megmerítette a nő belső világában – nem tört be, csupán megfigyelt, és máris elraktározott egy árnyékot, amely hiányzott a nőről szóló aktából. Egy sötétebb vonal: régi függőségek emléke, drog és alkohol árnyképei, amelyekben ott doboltak a húszas évek vad ritmusai. Nem mutatta, hogy észlelte volna; vonásain nem rezdült semmi, mintha csak a csendet hallgatta volna, miközben Elfelda a gin-tonic ízével játszott.
– A könyvek... – szólalt meg végül mély, lassú hangon, amely úgy gördült, mint a kavics a sötét folyó medrében. – Görög mitológiát forgatok legszívesebben. Van bennük valami időtlen dráma, amitől a szavaknak saját árnyékuk kerekedik. Néha még muglik tollából is elolvasom őket. Érdekes, mennyi isteni súlyt pakoltak a hőseik vállára, nem is sejtve, hogy sokuk valójában… másképp volt rendkívüli.
Gondolatban halvány, ironikus mosoly suhant át rajta, de az arcán csak szelíd komolyság látszott.
– És Ön? Szereti a görög mitológiát? Melyik hőshöz érezné legközelebb magát?
A kérdés őszinte volt, ugyanakkor kiváló lehetőség is a nő további profilozására. Mégis, egy fokkal elegánsabb megoldás volt, mint a kedvenc színéről kérdezni, vagy arról, hogy ha tehetné, milyen állat szeretne lenni.
- A rettegést meg lehet szokni? – Elfelda szavai súlyosan nehezedtek a rozoga kempingasztalra, és Santiago egy pillanatra attól tartott, hogy az olcsó bútordarab nemes egyszerűséggel megadja magát, mélybe rántva magával a rá elhelyezett üvegpoharakat, bennük az italaikkal. – Nyomasztó lehet folyamatos készültségben élni.
Santiago szeme elkomorodott, mintha a fény lassan kihunyt volna körülötte, és árnyék szorult a tekintetébe.
– Nem szoktam meg – vallotta be, szinte suttogva. – Csak hozzászoktam, mint mások a zajhoz. Olykor már nem hallani, csak akkor veszem észre, amikor váratlanul elcsendesül, és hirtelen minden más túl hangosnak tűnik nélküle. Valójában, akkor rettegnék igazán, ha egyszer ez a zaj teljesen megszűnne...
Szavai úgy úsztak a kávéház lusta zsongásában, mint sötét foltok az ember retináján, miután túl sokáig bámult a Napba.
Amikor Elfelda Aichát és az utazásokat emlegette, Santiago előrehajolt, mintha a nő minden egyes szavát külön el akarná tenni magának.
– Igen... tudja, imádok utazni...a munkámnak köszönhetően rengeteg helyen jártam.... számomra ez volt a természetes életforma nagyon sokáig. Épp hogy a megállapodás, a "gyökeret eresztés" ment nehezemre... csak nemrég jutottam el odáig, hogy valódi otthonom legyen...
– Gyökeret ereszteni nem könnyű... ahhoz víz is kell – jegyezte meg lassan, mintha maga is ízlelgetné a képet. – És hát nem könnyű megtalálni a kertészünket.
Arcán most először igazi, lágy mosoly jelent meg. Egy újabb őszinte pillanat volt mindez. A szóképet nem magyarázta tovább, hagyta, hogy ott maradjon köztük, mint egy rejtett vallomás.
– Azonban mindig azt figyeltem meg, hogy az ember ott kapaszkodik meg leginkább, ahol a világ a legbizonytalanabb.
Finoman, észrevehetetlenül terelgette Elfeldát, várva, hogy a nő magától hozza fel Dél-Szudánt.
Elfelda ezután a családjáról kérdezett, ám ő ezúttal sem kapkodott a válasszal. A kávézó vászontetején átvilágló fény árnyékokat metszett arcéleire.
– Rég nem láttam őket – vallotta be őszintén, tömören, s a szavak csendje ezúttal több súlyt hordozott, mint a tartalmuk. Ez az igazság szilánkja volt, amely köré ködöt vont, ahogy mindig. Senki sem tudta, hogy mi történt a családjával, még Minisztériumban sem. És senki sem merte megkérdezni őt erről…
– Andorra egyébként szép hely, különösen annak, aki először jár ott. Önnek is látnia kellene.
Egy szívdobbanásnyi csend után folytatta, mintha bakancslistáját szőné a levegőbe.
– Van jó pár gyönyörű hely a világon, amit érdemes megnézni. És akad közülük jó pár, amit még nem láttam. Japán… Az Antarktisz, a maga néma üvöltésével… Vagy Afrika például. Különösen az a része, ahol a határok állandóan mozgásban vannak, mint a homokdűnék. Ott minden percben újrarajzolódik a világ.
Egy pillanatban Elfelda szeme az övébe fúródott. Santiago mozdulatlan maradt, mégis érezte, ahogy a vágy és a kétely egyszerre kavarog a nő tekintetében. Pontosan ezt a kettősséget kereste mindig is. A pontot, ahol a bizalom és a félelem összeér. Elfelda vágyott rá, hogy szeressék, ezért bátran kitárulkozott a jól szituált és illedelmes férfinak, akinek a mediterrán megjelenése egyszerre volt izgalmas ám egyben titokzatos is. Hiába súgtak mást az ösztönök, hiába érezte valahol mélyen a férfiban rejlő hamisságot, a szíve szeretetre vágyott. Santiago pedig tapasztalt játékos volt már. Tudatosan kezdett el lassítani a tempón, szándékosan nem hajtva túl a beszélgetést, hátha Elfelda – kitöltve a csendeket – még többet árul el magáról a vonzó idegennek.
A férfi kedvesen elmosolyodott, szemei körül apró ráncokba gyűrődött a bőr.
A kávéház zsongása, a poharak csendülése, a fény és árnyék lassú játékai mind azt suttogták: a darab még csak most kezdődött el.

✽    ✽    ✽

What goes around...



mood

outfit

to: Mr. Herrera
2005.08.11.

A görög mitológia említése meglepett... a magam részéről mindig odáig voltam a mitológiáért, és megdöbbentett, hogy a férfi nyíltan vállalja ilyen irányú vonzalmát. Nem  beszélve arról, hogy még mugli szerzők könyveit is hajlandó olvasni. Ez tetszett,  nagyon is. A varázslótársadalom sznobizmusa a varázstalan művészek iránt különösen felháborított. Örültem, hogy Santiago nem tartozik azok közé, akik megvetik a mugli alkotásokat, írásokat.
- Ami azt illeti, imádom a görög mitológiát - vallottam be akaratlanul is elpirulva egy kicsit. Aki a mitológiát szereti, nagyon érzelmes ember, én legalábbis mindig ezt gondoltam...hogy Santiago is az lenne, új felfedezés volt számomra, de kétségtelenül pozitív.
- Elég nehéz választani a sok erős történet és hős közül, de azt hiszem, ha választhatnék, Orpheusz lennék... jó lenne eljátszani a történetét, akár váltott nemi felállásban. Számomra lenyűgöző az az elszántság és szerelem, ami őt jellemzi... és a tragédiája is... olyan igazi. Ki az, aki képes lenne mindvégig vakon bízni a Halálban? Azt hiszem, senki... - osztotta meg gondolatait, majd nem bírtam ki, visszakérdeztem:
- Na és Ön? Ha tehetné, melyik mitológiai alak lenne? - kérdeztem izgatottan. A félelem témáján nem léptünk túl egyhamar, de természetesen ennek megvolt a maga oka.
- Ezt meg tudom érteni... számomra is gyanús és káros, ha túlságosan biztonságban érzem magam - vontam meg a vállam inkább szomorú, semmint laza mozdulattal.
Santiago szavai a gyökeret eresztéssel kapcsolatban, újfent megleptek. Ez a férfi csupa meglepetés volt... gondolatai néhol szinte zavarba ejtettek. Mintha megint, pontosan belém látott volna. Annyira valószínűtlen volt, hogy igazi, idilli család legyünk Oleggel és boldogan éljük hátralevő életünket közös gyermekünket nevelgetve, de valamiért bíztam benne, mindent megtettem ezért a képért, az utolsó pillanatig kapaszkodtam belé. Akárcsak gyökér a kies sivatagba... És aztán... Morgannel és Malikkal kapcsolatban is a végletekig mentem el azért, hogy szeressenek. Hogy csak engem akarjanak. De az akarat és a kitartás kevés volt. Borzasztóan kevés. Akaratlanul is keserűen felnevettem, ahogy az emlékek ellepték a gondolataimat.
- Aki biztonságban van, annak nem kell kapaszkodnia... annak mindez természetes... nehéz közegben még a természetnek is jobban meg kell küzdenie a túlélésért - filozofáltam, meg sem próbálva leplezni a bennem lévő keserű felhangot ezzel kapcsolatban.
- Szívesen megnézném... talán majd ha lemegy az őszi premier, el is megyek - vetettem fel spontán öntlettől vezérelve. - Mi az, amit feltétlen érdemes megnézni ott? - kérdeztem Santiagót, mint tiszteletbeli idegenvezetőt. - Japánban jártam már, és oda bármikor visszamennék... lenyűgöző a művészetük, a kultúrájuk, és az a csendes béke, ami árad az ottaniakból... Azt hiszem, egy életet leélnék ott, már ha sikerülne újjászületni, de sajnos ebben nem hiszek - ezúttal vidám kacagás hagyta el ajkaim.
- Afrikában is éltem, úgy másfél évet kisebb megszakításokkal. Egzotikus, megkapó hely... keresetlenül erős atmoszférával... de azt hiszem, nekem egy életre elég volt a homokszemcsékből - kortyoltam zavartan a színpompás gin-tonicba. Ezt a fejezetet valóban örökre magam mögött hagytam... vagy mégsem?
- Az Antarktiszra viszont nem vágyom... azt a szintű hideget nehezen viselném - vallottam be töredelmesen. - Gondolom nincs az az időjárási körülmény, ami viszont Önt eltántoríthatná, ha el akar jutni valahova... - jegyeztem meg. Szemem izgatottan csillant. Mostanra már kétség nélkül érdekelt, mi mindenre lehet képes a férfi.

Szőke fürtök

Elfelda Hall

2005. augusztus 11.

✽    ✽    ✽

Santiago ajkai szinte észrevehetetlenül görbültek mosolyra, amikor meghallotta a választ. Orpheusz. A kávéház fényei aranysárga foltokat vetettek a fehér abroszra, miközben a világkiállítás zaja tompa morajként szűrődött be, mintha a világ maga is a nő vallomására figyelt volna.
Elfelda gondolatai halkan visszhangoztak benne, és közben akaratlanul is önmagára gondolt. Vajon érzelmes embernek számított-e pusztán attól, hogy szerette a görög drámákat? Aligha. Hiszen annyi rosszat tett már rezzenéstelen arccal, szemrebbenés nélkül, és sokszor úgy érezte, mintha semmit sem érzett volna közben. De ha valóban nem viselték meg, akkor miért menekült folyton-folyvást az Imperius bódító lebegésébe, a tudatlanság mámorító csendjébe? A kérdés ott dobolt benne, mint egy metronóm a sötét szobában.
– Orpheusz? – szólalt meg végül, hangja lassú hullámként gördült át az asztal fölött. – Érdekes választás. Egy olyan lélek, aki képes lenne a halál árnyékában is énekelni. Ugyanakkor képtelen ellenállni a csábításnak, és muszáj hátranéznie…
Ahogy kimondta, belül összekapcsolta a történetet a nővel. Orpheusz végletes bizalma, makacs szerelme és az elkerülhetetlen tragédia mind-mind Elfeldát idézte előtte. Úgy látta, Orpheusz tragédiájában Elfelda is benne élt: aki túl sokat bíz a másikra, végül elveszíti azt, amiért mindenét odaadta. A nő vallomásai eddig is azt sugallták, hogy képes vakon kapaszkodni másokba, akkor is, ha azzal saját vesztét kockáztatja. Mintha a veszély önmagában vonzóbbá tenné számára a kapcsolatot. Ez igazán jó előjelnek számított, Santiago munkájára nézve.
- Na és Ön? Ha tehetné, melyik mitológiai alak lenne?
Elfelda visszakérdésére Santiago vállat vont, szeme sötéten csillogott.
– Nem is tudom… Talán Odüsszeusz. Az örök túlélő, aki sosem talál haza.
Szavai halkan koppantak, mint apró kavicsok egy üres kút alján. Egy röpke önvallomás volt ez, a férfi árnyékos lelkének tömör lenyomata. Nem otthonokat épített, hanem túlélésekből faragott magának hazát. Odüsszeuszhoz hasonlóan ő is kikötőtől kikötőig sodródott, de az otthon szó számára nem volt több, mint egy távoli legenda.
- Aki biztonságban van, annak nem kell kapaszkodnia... annak mindez természetes... nehéz közegben még a természetnek is jobban meg kell küzdenie a túlélésért.
Amikor Elfelda a biztonságról és a kapaszkodásról beszélt, Santiago lassan előrehajolt. Szeme a nő arcát fürkészte, közben minden szót elraktározott magában. A zajos közegben úgy hallgatta őt, mintha csak ketten lettek volna: a nő és a vallomásai. Furcsa kettősség fészkelődött benne – egyszerre akarta megmenteni ezt a bajba jutott lelket, ám ugyanakkor pont az volt a feladata, hogy apránként szálazza ki belőle az információkat. Mintha önmagától kellett volna csak igazán megmentenie őt.
– Aki mindig küzdött, az sokkal mélyebben értékeli, amikor végre kap valamiféle kapaszkodót – mondta lágy, rekedtes hangon. – Önben úgy érzem megvan ez az erő, és ez vonzóbb, mint bármilyen könnyen megszerzett béke. Már megbocsásson… a világért sem szeretném zavarba hozni a sületlenségeimmel.
Ezután a hazájáról kezdtek beszélni.
Amikor a nő egy „talánnal” belengette, hogy a premier után esetleg ellátogat Andorrába, Santiago megemelte a poharát, és lassan kiitta belőle a maradék italt. A fény átszűrődött a pohár falán, aranyló árnyékokat festve az asztalra.
- Mi az, amit feltétlen érdemes megnézni ott?
– Andorra hegyekkel övezett, hóval borított zugai inkább azoknak valók, akik elvonulni vágynak – jegyezte meg. – Aki ott jár, az inkább elmélkedni megy, mintsem mulatni. Egyfajta csendes béke rejlik benne.
Aztán szinte észrevétlenül terelte vissza a beszélgetést Afrikára. Elfelda említésére, hogy ott élt másfél évet, meglepetést színlelt az arcára.
– Valóban? Ez igazán izgalmasan hangzik. És önként választotta, vagy a sors kényszerítette rá? Valami elhúzódó forgatás esetleg? – kérdezte, hangjában játékos érdeklődéssel. – És Afrika mely részén élt?
A homokszemcsés megjegyzésére halkan felnevetett, mint akit valóban megérintett a kép. De belül már ugrásra kész volt. Ismét elérkezettnek látta az időt, hogy megmerítkezzen a nő gondolataiban, hiszen egészen eddig, mint a leölésre váró marhákat, úgy terelgette Elfelda szavait Dél-Szudán és Malik Yavuz felé. A feladat elvégre ennyi volt: bedobni egy témát, és megmerítkezni a gondolatok hullámában, amit az kiváltott. A nő szeme csillanására lenyomta az elméjéhez vezető ajtó kilincsét, és újfent belépett. Csak annyit vett el, amennyire szüksége volt. Úgy dolgozott, mint egy igazi profi: észrevétlenül, csendben, nyom nélkül. És Elfelda aktája máris egy újabb oldallal vastagabb lett.
- Az Antarktiszra viszont nem vágyom... azt a szintű hideget nehezen viselném.
A férfi hangja mélyebb, súlyosabb tónusba váltott.
– Engem nem az időjárás tántorít el… inkább az emberek.
Látta, hogy a nő arca megakad egy pillanatra a vallomás nyersességén, és érezte, ahogy a füstös levegő is megdermed körülötte a vallomás súlyától.
– Főként az emberi gonoszság és ostobaság. Néha vágyom rá, hogy elvonuljak egy ilyen csendes helyre, ahol ezek a dolgok nem érhetnek el.
- Gondolom nincs az az időjárási körülmény, ami viszont Önt eltántoríthatná, ha el akar jutni valahova...
Santiago egy pillanatra elcsendesedett. Megérezte Elfelda kíváncsiságát afelől, hogy ő maga mi mindenre lehet képes. Nem volt nehéz, elvégre szinte tapintható volt, mint a hirtelen támadt szél egy fülledt nyári estén.
– Igen, ez igaz – hagyta rá szerényen a nőre. – Ha kell, megteszek mindent, amit a helyzet megkíván.
Egy apró mozdulattal leintette az egyik pincért.
– Otra ronda, por favor – szólalt meg spanyolul, és újabb kört rendelt maguknak.

✽    ✽    ✽

What goes around...



mood

outfit

to: Mr. Herrera
2005.08.11.

A halál árnyékában énekelni... Zoe pont ezt teszi - ugrott be hirtelen. Aztán már csak egy gondolatra voltam attól, hogy megértsem... mi pedig anyámmal a halál árnyékában játszunk... színészkedünk... Amíg élt az apám, addig anyám a színpadon tette ezt, már amikor nem verte meg annyira apám, hogy az túlságosan látható lett volna a stábnak...
Miután pedig anyám meggyilkolta, már csak a halála árnyékában játszott... sütkérezett a rajongásban és az imádatban, hogy begyógyítsa azokat a sebeket, amiket apám örökre rajta hagyott. A láthatatlanokat.
A felismerés fájdalma elszorította a torkomat. Egy ideig még inni sem voltam képes, különösen örültem, hogy most Santiagón volt a sor, válasszon hozzá illő mitológiai alakot.
Odüsszeusz említésére megdobbant a szívem. Mindig odáig voltam a történetéért. A férfi, aki leleményességével elkerülte a háborút és még a jövőt is meg tudta jósolni. Aki túlélt mindent, a sziréneket, az emberevő óriásokat, és az alvilágot... kivéve a saját fiát...
- Odüsszeusz... Rajongok érte! Penelopét pedig végtelenül szánom.
Az asszony, aki húsz évig várta haza hűségesen a férjét, de ezt a hűséget a férfi nem viszonozta... A dráma egy változata szerint hűtlenségének gyümölcse még arra is képes volt, hogy megölje apját, és feleségül vegye özvegyét. Kész tragédia.
Hűnek lenni és feláldozni magunkat, szinte sohasem kifizetődő... de az ember nem választhatja meg a természetét. Santiago szavai az erőmről, egy pillanatra valóban zavarba hoztak. Most már jöhetett az újabb korty gin-tonic, amely egyben az utolsónak bizonyult.
- Kedves, hogy ezt mondja... Ugyanakkor meggyőződésem, hogy rengeteg erős ember örült volna, ha az élet próbája nem edzette volna őket acél keménnyé. Én is közéjük tartozom.
Újabb vallomástöredék. Bár a mostani beszélgetés során kiadtam magam ismét valakinek...és az érzelmességem, a lelki sérüléseim miatt számos csalódás ért életemben, az mindig egyértelmű volt számomra, hogy erős vagyok. Olyan páncélt növesztettem az évek során, amely képes volt megvédeni a rosszindulatú emberektől, a vérszívóktól. A szakmai irigyektől és cinikus kritikusoktól, a csalóktól, akik annyiszor próbáltak tőlem pénzt kicsalni, anélkül, hogy azt valódi célra fordították volna. Cserébe... ezt az erőt és figyelmet azoknak a nőknek adhattam, akik családon belüli erőszak áldozatai voltak. Segítettem nekik visszaszerezni az erejüket... és erre valóban büszke voltam. Hogy Santiago Odüsszeuszt választotta, sokat elárult róla is... a bolyongással, örökké úton levéssel én is tudtam azonosulni, habár mostanra terveim szerint lezártam ezt a fejezetet. Ezért is épült meg a rye-i ház. A menedékem.
- Az elvonulás nekem való... mostanában én is életmódszerűen gyakorlom... igaz, egyelőre csak a saját otthonomban, de izgalmas lenne máshol is tenni vele egy próbát - osztottam meg valami fontosat magamról megint. Ám amikor Dél-Szudánra terelődött a szó, automatikusan lezártam. Nem akartam, hogy Santiago erről többet tudjon. Ahhoz az időszakhoz még mindig túl sok fájdalom párosult bennem. Malik ereje és karizmája a mai napig megbolygatta a lelkem, nehezen tettem le azt a kapcsolatot, ami közöttünk volt. Az ott átéltek, azt hiszem örökre megváltoztattak... egyrészről elvadítottak, másrészről azt is mondhatjuk, hogy felszabadítottak. De azt semmi esetre nem akartam, hogy mindez Santiago tudomására jusson. Valamit azért mondanom kellett...
- Alkotói szabadságra mentem, Dél-Szudánban... ami egy kicsit túl hosszúra nyúlt... Azért ez így nem teljesen igaz, mert közben két filmet is forgattam - nevettem fel könnyedén, elterelve a beszélgetést. Santiago és az emberek viszonya, mint olyan... elég nehéznek tűnt. De maximálisan megértettem őt. Önkéntelen mozdulattal értem a vállához, amolyan megértő gesztus volt ez. Santiago közben újabb kört rendelt.
- Higgye el, átérzem...olykor engem is borzasztóan fárasztanak az... - mondtam volna többet is, de ekkor az élet szcenáriója átírta a pillanatot. Egy nő sikoltozva rohant el tőlünk nem messze, a kiállítás pavilonjai között.
- Fogják el! Tolvaj! Ellopta a táskám! - üvöltötte kétségbeesett hangon a boszorkány. Éreztem, hogy a levegő megfagyott. Talán ugyanaz lopta el az ő táskáját is, mint aki az enyémet...
Santiago biztosan a segítségére siet majd. A közös időnk lejárt... Mostanra legalábbis.

Köszönöm a játékot!