Tibidabo és a vidámpark

A Tibidabo-hegy csúcsáról szinte az egész város belátható, de ami igazán különleges, az a századfordulós stílusban működő vidámpark, amely még ma is fogad látogatókat. A forgó körhinták, kilátók, kisvasutak és régi mechanikus játékok nosztalgiát ébresztenek a muglikban – és bizony, néhány varázslóban is. A hely teljesen mágiamentes, de különös hangulata miatt a mágikus közösség gyakran emlegeti mint „a város fölötti csendes örömzónát”. Esténként, ha a levegő tiszta, innen látni a világkiállítás fényeit – villódzva, egészen a tengerpartig.

I got energy like bunny
· · ─────── · ❥ · ─────── · ·

@Evan ·⬧·outfit ·⬧· 2005. július 4. hétfő

Jó érzés hátrahagyni kicsit a mágusoktól hemzsegő világkiállítást – szép volt, jó volt, egy hét azonban elég volt arra, hogy a vwitchganggel végigrohangjunk mindenen, nagyjából megnézzünk mindent, és ne értsek belőle like, literally semmit.
Élénken él még bennem a vita egy külföldivel arról, hogy márpedig Európa egy ország, ahogyan Afrika is, ’cause duh, ugyanazon a kontinensen vannak! Aztán full felháborodott rajtam egy francia srác is, amikor megkérdeztem tőle, miért nem beszélnek inkább spanyolul, ha egyszer ilyen közel vannak Mexikóhoz. Lowkey zavarba ejtő volt, hogy ennyit hadonásznak a zászlóikkal – first of all, értjük, fancyk vagytok, nem kell ennyire a képünkbe tolni. Aztán meg, komolyan, minek ennyi zászló? Amerikának is csak egy van, ami nekünk tök jól bevált. Nem értem, hogy mit eszik Miguel ezeken az európaiakon.
- És azt tudtad, hogy a Benelux nem egy márkanév, mint a Starbucks? – magyarázom lelkesen Evannak, aki volt olyan kedves, hogy velem tartson egy sétára a muglik közé. Itt, a vidámparkban legalább nem kell world map ahhoz, hogy megtaláld a vattacukros bódét.
- De ha nem egy luxusmárka, akkor vajon mi lehet? Egy város? – kérdezem ártatlanul, miután átveszem a magam rágógumi ízesítésű vattacukrát.
A tegnap este után a többség amúgy még mindig haldoklik a tegnapi buli óta. Varv még a pálcáját is behajította a vízbe – oops, major fail. Legalább a kopoltyúemberünk is hasznosnak érezhette magát azzal, hogy hajnalban leúszott érte.
- Mit szólsz amúgy a pavilonunkhoz, Evan? Én nem bírtam a full ride-ot, ki kellett mennem a felénél. – fintorgok kicsit, mielőtt tépnék magamnak egy darabot a vattacukorból, hogy az illatát és az ízét beégessem a core memorymba. Amúgy fullra érdekel, hogy ő hogyan éli meg az amerikai kiállítást, mégis csak aktívan próbál valami értelmeset is csinálni azzal a Kétpart Klubbal. A szüleim mindhárman varázshasználók, de mindig is közel álltunk a magnixokhoz. Szeretjük őket, szeretünk köztük járni, szeretjük a szomszédainkat is. Szóval jogos volt a rage quit azután az egyoldalú bullshit után, amit bemutattak. Nem is értem, ezt hogyan engedélyezhették.

[UP & DOWN]

UP & DOWN

Vianne M. Gardner



2005/07/04

Még sosem jártam Barcelonában. Valójában még Európában sem, így hatalmas élmény volt az utazás, és maga a Világkiállítás is. A nyüzsgés, a különböző nyelvek bábeli zűrzavara és a levegőben vibráló mágia egész héten felvillanyozott. Visszamenni a portlandi szürkeségbe fájó lesz, de legalább ennyivel rövidebb ideig kell magam mögött hagyni a varázsvilágot.
A kiállítás alatt a legtöbb időmet a Varázslény-megfigyelő Teraszon töltöttem. Fantasztikus volt látni azokat a lényeket, amiket korábban csak könyvekből ismertem, ugyanakkor otthonosság érzetem támadt az Amerikában őshonos fajokat látva. Az új kedveceim a porlokkok lettek, de túlságosan félénkek ahhoz, hogy közelebbről is szemügyre lehessen venni őket, úgyhogy maradt az omniszkópon keresztüli megfigyelés.
Barcelona gyönyörű. Nem csak a varázslók szemszögéből, hanem a magnixekéből is. Úgy döntöttem, hogy kihasználom az alkalmat, és igazi turista üzemmódba kapcsolok, hogy a lehető legtöbb élményben legyen részem. Beszereztem egy egyszer használatos fényképezőt is, hogy megörökíthessem a látottakat, és persze ne keltsek feltűnést egy mágikus géppel, ha a magnixek között leszek.
Amikor Vianne bedobta az ötletet, hogy fedezzük fel a város többi pontját is, rögtön igent mondtam. Egyébként sem szerettem volna egyedül kiruccani, ráadásul Viannel egész jó kapcsolatban vagyunk, még ha az érdeklődési köreink többsége nem is egyezik, az új dolgok iránti kíváncsiság közös bennünk. Eleinte nehéz volt megszoknom, hogy "belém lát", de már nagyon jól kezeli a legilimentor képességét, és még sosem élt vissza a helyzetével, amióta ismerem. Úgyhogy nagyon örültem, hogy együtt megyünk, és első ötletre a vidámpark gondolata is funnak hatott, megérkezve azonban kissé elbizonytalanodtam.
Látva a magasban tekergőző hullámvasutakat, a minden irányban is forgó, instant rosszullétet ígérő gépeket, eszembe jutott, hogy a legutolsó vidámparkos látogatásom alkalmával sikerült lehánynom a bátyámat. És mindezt még a menet alatt sikerült abszolválnom, így volt "jogos" utálkozás a részéről, és a történtek utáni túlzott babusgatás az anyámtól. Borzalmas nap volt. Hogy gondolkodási időt nyerjek, hagytam, hogy a tömeg magával sodorjon minket a vattacukor árushoz.
- És azt tudtad, hogy a Benelux nem egy márkanév, mint a Starbucks?
Vianne kérdése csak érintőlegesen jut el a fülemig, miközben kifizetem az édességeket. Próbálok minél kevésbé arra a képre koncentrálni, ahogyan épp a blúzára rókázom.
- De ha nem egy luxusmárka, akkor vajon mi lehet? Egy város?
- Ühüm... - préselem ki magamból a lehető legértelmesebbnek tűnő választ, de valójában fogalmam sincs, hogy miről beszél. Cikáznak a gondolatok a fejemben, miközben kétségbeesve keresgélek egy biztonságosnak tűnő kezdési helyet a vidámpark térképén.
- Mit szólsz amúgy a pavilonunkhoz, Evan? Én nem bírtam a full ride-ot, ki kellett mennem a felénél.
- Általában nyakig juharszirupban tocsogva tálalunk mindent, meglepő volt, hogy most nem ez a cél. Cserébe viszont bűzlik a propagandától. - miután sikerül átmeneti megoldást találnom arra, hogy mivel késleltessem az elkerülhetetlent, tudok újra Viannere koncentrálni. - Megdöbbentő, hogy ilyesmivel álltunk elő, de értem, hogy mire megy ki a játék. És ezek szerint Vianne még csak nem is látta a 9/11-es és a környezet pusztító részeket, amik engem is jócskán megviseltek. Talán azért, mert ezek a dolgok ijesztően közeliek. - Nyilván erős csúsztatást érzek abban, hogy ez kizárólag a magnixek műve, vagy inkább abban, hogy mindegyikük ugyanolyan lenne. Remélem, hogy a többség azért nem vette be, és a helyén tudja kezelni, amit látott. A magnixek iránti gyűlölet az elmúlt években sokat fokozódott Amerikában, amit nehezen tudok nem magamra is venni, de mindig jóleső tapasztalni, hogy nem tudnak megvezetni mindenkit.
- Készíthetek egy képet rólad? - lóbálom Vianne felé a fényképezőt. Egyrészt szeretném kipróbálni a gépet, másrészt arra gondolok, hogy talán Vianne is örülne később az emléknek, feltéve, ha úgy sül el.
- Mit szólnál, ha a Szellemkastélyban kezdenénk? - teszem fel a kérdést, amire a saját érdekében is remélem, hogy igent fog mondani.

I got energy like bunny
· · ─────── · ❥ · ─────── · ·

@Evan ·⬧·outfit ·⬧· 2005. július 4. hétfő

Nem vagyok egy history-nerd, az efféle fétisheket meghagyom a Barbon-féle zakkantaknak, és most még Rokuro sincs itt, hogy kijavítson akkor is, ha azt nem is kérem. A tegnap esti után legalább egy időre megúszom, hogy a kacifántos szavaival bántalmazzon, mert ezt a nyelvhasználatot nem lehet máshogyan nevezni.
- No cap, 100% facts. – Evan jól beszél, és itt nem csak arra gondolok, hogy megkímél azoktól a fancy szavaktól, amik este akkora fejfájást okoztak, mint másnak a shlushies vodka negyven fokban. Féltem még beszélni ezekről másoknak, még a végén azt gondolnák, hogy önálló gondolataim vannak, ez pedig deadass rontaná a rólam felállított összképet. Ettől függetlenül zavar és felháborít mindaz, amit a pavilonunknál láttam. Szívesebben néztem volna valamit mondjuk a tévé sztárjainkról, és azt, ahogyan a magnixok kultúrája szépen lassan összeolvad a miénkkel. Ehelyett boszorkányégetések és háborúk jeleneteit nézhettük végig premier plánból.
- Nem akarok Karen lenni, de elég sértő volt az egész. A többi pavilon is ilyen, vagy csak a miénk nem ment át a vibe-checken? – tépek egy darabot a vattacukromból a félig költői kérdésemet követően. Igazából tényleg fogalmam sincs, hogy mi lehet a többinél, nem éreztem még a késztetést, hogy sorbaálljak azért, hogy megtudjam, mi van ott, meg hát nem vagyok egy geography-nerd. A mumusom megtestesülne, ha előállna valamelyik host, hogy helyezzek el egy gombostűt a vaktérképen, hogy hol van az országuk. Szerencsére nekem nem kell okosnak lennem, mások vállalják ezt az áldozatot helyettem, nekem pedig épp elég, ha szép a hajam.
- Hát nem tudom, Evan. Nem tolnák ezt a stílust, ha nem működne. Hidd el nekem, hiába a full denial, az emberek simán befolyásolhatóak. – nem akarok valami megkeseredett bölcsnek hangzani, de akarva-akaratlanul is többet hallok az emberek gondolataiból. Oka kell legyen annak, hogy pont egy ilyen bemutatót választottak, és mindezt ilyen kendőzetlenül, leplezetlenül tolják az arcunkba. Nem voltak rejtett üzenetek, nem voltak finom célzások és utalások, csak a nyers üzenet arról, hogy a magnixok hibásak mindenért. Gusztustalannak tartom az egészet. Az én szüleim pedig még varázshasználók is, mind a hárman, nincsenek is közeli bűbetlen rokonaink. El se merem képzelni, milyen lehet ez azoknak, mint Evan, akik még nálunk is jobban kapcsolatban vannak a varázstalanok világával.
- Arlo sokat panaszkodik otthon arról a Nyakszli nevű szenátorról vagy kiről. Sus a csávó rendesen, nem leszek a stanje. – Arlo, az első számú apukám a MACUSA californiai központjában dolgozik, de volt már pár útja New Yorkba is, és volt szerencséje találkozni is vele. Fogalmazzunk úgy, hogy nem nyűgözte le őt a fazon. Szerencsére otthon semmi sem tabu. A kiállítás után biztosan alaposan kifaggatom, hogy mi is a helyzet, és készüljek-e arra, hogy esetleg amerikai refugee-nek kell majd mennem, ha otthon bedurvul a helyzet.
Fülig ér a szám a fénykép lehetőségére, mert hát miért is utasítanám el a lehetőséget, hogy megvillanthassam a hófehér fogsoromat, amire itt Európában a sok dohányzás miatt csak irigykedhetnek? Kihúzok egy darabot a vattacukorból, de nem választom el teljesen róla, és beleharapok a fénykép kedvéért úgy, mintha ez lenne a világ legfantasztikusabb dolga. De hiszen az is! Egy kis grimaszt is megengedek magamnak. meg is feledkezem mind Nyakszliról és a fasiszta pavilonunkról.
- Na milyen lett? Vagy ez ilyen előhívós? – nem értek nagyon ezekhez a gépekhez, nekem csak egy egyszerű polaroidom van, ami mozgó képeket készít, de azt is beleejtettem tegnap a vízbe. Mondom én, jó volt a tegnapi buli.
- Szellemkastély? Úúúú, izgi! i’m all in! Állítólag a londoni varázslóiskola tényleg tele szellemekkel, képzeld! – bele is karolok Evanba, mint aki nem ismeri a personal space fogalmát, de hagyom, hogy ő vezessen, ha már volt olyan előzékeny, hogy rá is nézzen a térképre.

[UP & DOWN]

UP & DOWN

Vianne M. Gardner



2005/07/04

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy még egyszer sem gondolkodtam el azon, mi lenne akkor, ha a magnixok elleni hangulat radikalizálódna Amerikában. Többek között ezért is vettem a fáradtságot, hogy alaposan szemügyre vegyem a kiállító országok pavilonjait. Gyerekkorom óta volt időm hozzászokni a költözésekhez, így nem állítom magamról, hogy lokálpatrióta figura lennék. A szüleim sem kimondottan ragaszkodtak sohasem egyik vagy másik otthonunkhoz, és valószínűleg a bátyámat sem hozná zavarba, ha egy másik országban kellene újra definiálnia önmagát.
- Nem akarok Karen lenni, de elég sértő volt az egész. A többi pavilon is ilyen, vagy csak a miénk nem ment át a vibe-checken?
Az, hogy Viannet is ennyire zavarba hozta a pavilonunk, némi aggodalommal tölt el. Nem azért, mert érzelmileg nem tartanám intelligensnek, de korábban kevésbé tűnt úgy, hogy a politikában érdekelt lenne.
- Hát nem tudom, Evan. Nem tolnák ezt a stílust, ha nem működne. Hidd el nekem, hiába a full denial, az emberek simán befolyásolhatóak.
- Sajnos tartottam ettől. Mindenesetre próbálok bízni abban, hogy a többség átlát a szitán.
Lehet mondani, hogy javíthatatlanul optimista vagyok, de még mindig reménykedek abban, hogy ha másokat nem is, a fiatalabbakat ezek a dolgok már kevésbé érdeklik. Persze, azokkal nehéz mit kezdeni, akiket az aranyvér felsőbbrendűségében neveltek fel. Pedig egyre kevesebb az olyan család, akiknek sikerül megőrizniük a “tisztaságukat”.  
- Arlo sokat panaszkodik otthon arról a Nyakszli nevű szenátorról vagy kiről. Sus a csávó rendesen, nem leszek a stanje.
- Félelmetes, hogy ilyen kaliberű mágusok pozícióba tudnak kerülni, és onnan már szinte lehetetlenség eltávolítani őket.
Nem jó szó, de némi irigység van bennem azzal kapcsolatban, hogy Vianne már most tudja, hogy mi lesz vele az Ilvermorny után. Nekem a mediotika van elsősorban a lista elején, de félek tőle, hogy kevés leszek hozzá. Ha nem jön össze, akkor leginkább egy vadrezevátumban tudnám elképzelni magam, mert a mágikus lények mellett valahogy sokkal teljesebb vagyok.
- Na milyen lett? Vagy ez ilyen előhívós?
- Igen, szóval várni kell rá. Ha elhasználjuk az összes kockát, akkor megpróbálom még itt előhívatni őket. Általában nem mindegyik kép sikerül, de amelyik igen, annak lesz egy különleges hangulata.
Nagyon kedvelem a varázsfényképeket, de sokkal inkább nosztalgikus hangulatba tudok kerülni a hagyományos képektől, mert visszaröpítenek a gondtalan gyerekkorom állapotába.
- Szellemkastély? Úúúú, izgi! i’m all in! Állítólag a londoni varázslóiskola tényleg tele szellemekkel, képzeld!
- Igen, én is ezt hallottam. Nem sok szellemmel volt dolgom eddig, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok. Állítólag Halloween idején műsorral is szoktak készülni, ami spookynak hangzik.
Mivel Vianne tökéletes modellnek bizonyul, a Szellemkastély felé vezető úton jópár kockát felhasználok még, és úgy látom, hogy nem csak én élvezem a dolgot. A bejárat előtt kisebb sor torlódik fel, de szerencsére gyorsan halad, és amíg várakozunk van időnk kivesézni a szellemekkel kapcsolatos tapasztalatinkat. A kapun belépve egy komor, gótikus előcsarnokban találjuk magunkat, amiben füst kavarog szüntelenül. Tőlünk jobbra, egy ajtó nélküli átjáró vezet egy tükrökkel teli terembe, balra egy lépcső vezet a mélybe. Nem akarok sietni, minél később érkezünk meg a hullámvasútakhoz, nekem annál jobb. A távolból halk sikolyok hallatszódnak, amiről nehéz eldönteni, hogy a látogatók borzongásai vagy hangeffektek. Hagyom, hogy Vianne válasszon útirányt.
- Hol szeretnél kezdeni?

I got energy like bunny
· · ─────── · ❥ · ─────── · ·

@Evan ·⬧·outfit ·⬧· 2005. július 4. hétfő

Elkeserít a dolog, és az, hogy ezt az egészet a MACUSA támogatja. Valakinek ott kellett ülnie egy irodában, aki átnézte az anyagot, majd rábólintott, hogy yeah, fine, let’s go with that, és kimehetett az egész egy az egyben. Valaki teljesen vállalhatónak tartotta azt, hogy azt próbáljuk meg beadni, hogy a magnixok felelősek minden rosszért a világban. Vagyis hogy azt talán még ők is érzik, hogy nincs ez teljesen rendben, hiszen láttam, hogy a MACUSA egyik aurorja lowkey ott ólálkodott, hogy védje a kiállításunkat. Nehéz nem belelátni a szándékosságot, és azt, hogy valamilyen hasznot próbálnak húzni belőle. De mégis kit akarnak meggyőzni? És kinek jó ez?
Ngl, Evannak azért abban mindenképpen igaza van, hogy meg kell próbálni bízni abban, hogy lesznek, akik felvértezik magukat azok ellen a full undorító üzenetek ellen, amiket a „csodálatos” kiállításunk közvetít. Hinni kell abban, hogy nem mindenki megvezethető, nem mindenki brainwashed, és abban is, hogy nem mindenki fog majd Nyakszliékkal azonosítani minket. Vagyunk itt jópáran, akik nagyon is szeretnek a magnixok mellett élni. Még ha egyeseknek kellemetlen is ennek a beismerése, de egy világban élünk, muszáj együttműködnünk. Az egész kiállítás egy gusztustalan rage-bait. Nekünk muszáj ennél jobbnak lennünk.
- Aztán mindenképp szólj, ha sikerült előhívatni őket! Magad szoktad csinálni? – tudom, hogy a magnixok ilyen filmes üzletekbe szoktak menni érte, ahol pár nap alatt megcsinálják ezeket nekik. Meg azt is, hogy most már egyre ritkábban van ezekre szükségük. Azért nekem zavaró lenne, ha mindig meg kéne nyitnom egy ilyen képernyőt, ha meg akarom tekinteni a képeket, hogy hogyan is sikerültek. Sokkal jobb a kezemben tartani őket, amiket geminio bűbájjal aztán sokszorozni is tudok egyszerűen, hogy odaadhassam azokat ajándékként másoknak.
Tényleg elég spookynak hangzik ez a halloweeni műsor. Emlékszem még a tavalyi bulira, épp jól össze is voltunk veszve Miguellel. De azon a bulin inkább azzal voltam elfoglalva, hogy kellően Horny Serpentnek tűnjek az angyalkás jelmezemben. Csak nem húzhatok magamra egy fehér paplant lyukakkal a szemem helyén?
Legalább a vattacukrom maradéka is elfogy, mire sorra kerülünk a Szellemkastélynál. Nem találok szemetest sajnos, így az oldaltáskámba rakom a pálcikát azzal a céllal, hogy majd kidobom a legközelebbi kukában, amit találok. Csak nehogy a pálcám dobjam ki véletlenül, annak azért nem örülnék.
Fura szaga van ennek a füstnek, amit kapunk. A különös az, hogy nem fullaszt minket, nem fojtogat és nem büdös, csak olyan érdekes. Hallom a feltételezhetően látogatók sikolyát lentebbről, így tehát nem is gondolkozom tovább, hogy merre kellene indulnunk. Ismét karon ragadom Evant, hogy elvezessem őt arra, ha már ilyen joviálisan felajánlotta, hogy én mondhatom meg, merre induljunk.
Azonnal megborzongok, ahogyan leérünk a lépcsősoron. Hallom a vasajtót bezáródni mögöttünk, amibe vízcsöpögés hangja keveredik. Creepy a vibe eléggé. Sokkal hűvösebb van itt, mint odafent legalább, tehát még ha jump scare-elnek is, ennyi kockázatot akkor is megér az a hőmérséklet-különbség, mert legalább nem sülök meg.
Az út egyirányú néhány kanyarral, a kiírás szerint pedig csak követni kell a haloványan világító nyilakat. Az utunk szinte végig fémrácsokon át vezet. Minden lépésünket a visszhangozza a helyiség.
Olykor kibukkan egy véletlenszerű kéz, vagy meglátok egy-egy csúnya arcot, ami straight-up úgy néz ki, mintha a Temuról rendelték volna. Egy ponton aztán hideget érzek a bokámnál, a falak pedig hirtelen… közeledni kezdenek? Megszaporázom lépteimet, ain’t no way, hogy én szendvicsként végezzem. Alig lépek ki a csapdából, máris benne vagyok a következőben. Kicsapódik a falból egy hatalmas pók modellje, én pedig a nevetés és a sikoltás keverékével esek hátra.
- Hihetetlen, hogy megijedtem ettől, pedig full trash az egész! Nem olyan, mintha a 90-es években szedték volna össze egy haunted house garázsvásárán? – mutatok arra a műpókra, ami valószínűleg rendes világításban, fényes nappal még egy toddlert sem tudna megijeszteni.