Sagrada Família

Barcelona legismertebb épülete, Gaudí temploma, amely évszázados építkezésével a türelem és részletgazdagság szimbóluma lett. Turisták ezrei járják körbe naponta, fejüket hátraszegve figyelik az ég felé nyúló, csipkézett tornyokat. A belső tér már inkább emlékeztet egy kőből faragott erdőre, mint egy hagyományos bazilikára. Mágusokat is lenyűgöz, de semmilyen mágikus energia nem kötődik hozzá – ez pusztán egy zseniális mugli építmény, ami előtt még egy pálcavivő is elcsendesül.

Laissez-moi profiter de cette journée en paix.

Élodie&Daphné
2005. július 26.

Idegesen piszkálom a karkötőt a csuklómon, és közben azon gondolkozom, biztosan jó ötlet-e ez. Persze, hálás vagyok Élodie-nak, hogy felhozta, még utolsók között nézzük meg ezt a templomot, és egyébként is, egyrészt örültem, hogy tudok vele időt tölteni, másrészt érdekesnek találtam a  moldu építészetet, de mégis… Legalább az eszembe jutott, hogy hajtűvé bűvöljem a gyűrűmet, noha hiányzik, de a rajta lévő szavak úgyis minden lépésnél visszaköszöntek rám. Bár adtak volna másik nevet ennek a…
De nem. Nem csinálhatom ezt. Még van itt egy pár nyugodt napom. A negatív gondolataimat nagyon mélyre igyekszem száműzni, mert nincs itt most helyük, nem ezért vagyok itt. Mosolyogva inkább az előttem álló moldukat figyelem - hogy milyen jegyet kérnek, mit mondanak a pénztárosnak, és nagyon hálás vagyok a rengeteg turistáért, mert így tudom, hogy angolul is meg fognak érteni. Ha spanyolul kellene megszólalnom, nem tudom, melyikünk sírná el magát hamarabb.
Amíg vártunk, jó előre begyakoroltam, mit kell mondanom a velem szemben a kis pénztárban ülő moldunak, így, amikor sorra kerülünk, elmondom neki, hogy két jegyet szeretnék, olyan furcsa fejszerkezettel. Ezt nem igazán érti, de valószínűleg megszokta már, szóval csak szó nélkül a kezünkbe adja a dobozokat és a fejszerkezeteket, én pedig leteszek elé egy moldu bankjegyet, ami remélhetőleg fedezi ezeknek a költségét, aztán arrébb sétálva kiállunk a sorból Élodie-val. Még hallom, hogy valamit utánam kiált a pénztáros az anyanyelvén, talán azt, hogy túl sok, bár csak a “estrangers estúpids...” szavakat csípem el - ahhoz pedig nem kell sok tudás, hogy megértsem.
-Oké, mindjárt… kitalálom, hogy is működik ez - tanulmányozom a kezemben a dobozt, ami egy pánton lóg, és egy zsinórral valami fura, félhold alakú dologhoz van kapcsolódva, amit láttam, hogy a molduk a fejükre raknak. Illetve egészen biztosan láttam egy táblát is, amin nagy betűkkel hirdették legalább 5 nyelven, hogy mennyire jó dolog a fejszerkezet segítségével megismerni a templom történetét… csak tudnám, hogy mire gondolhattak.Talán össze kellene szednem minden bátorságomat, és visszamenni megkérdezni, hogyan is működik ez az egész - hacsak előbb nem jön ide valaki hozzánk, észrevéve, hogy mennyire elveszetten állunk a kezünkben a dobozokat nézegetve.

[We are the Queens of the Divan!]

We are the Queens of the Divan!

@Daphné ❁ 2005. július 26. kedd

A világkiállítás lassan a végére ér, én pedig a legutolsó napok egyikén jöttem rá arra, hogy elkövettük azt a kolosszus hibát, kérem szépen, hogy a molduk világából semmit sem néztünk meg itt tartózkodásunk óta. Persze a tenger nagyon szép, ilyen nálunk otthon nincsen, se Sionban, sem pedig a Beauxbatonsban, és hát Barcelona hiába nincs tőlünk annyira vészesen messze, mintha mondjuk az óceán túloldalára kellene menni érte, azt még sem mondhatjuk, hogy mindennapos élmény lenne, mert nyilván nem az. Így hát tegnap este, amikor szirénhínárokat gyűjtöttünk a vízben, mert ilyen sem terem otthon minden vízben, bokorban meg még itt sem, vetettem fel az ötletet, hogy nézzük meg közelebbről azt a lenyűgöző templomot, ami az összes Barcelonáról szóló útikalauz kabala-fotójaként szerepel.
Elég ritka az, ha elakad a szavam. Egyszer valaki azt mondta, hogy lenyelhettem egy rivallót kiskoromban, és azért jártatom annyira a számat, de hát micsoda ostobaság lenne megenni egy levelet? Azt a rivallót egyébként is önmagamnak kellett volna szánnom hozzá, hogy a saját hangomon szólaljon meg, ne pedig azén, aki írta. Mindegy, fura ez, de azért jót nevettem a gondolaton, még akkor is, ha nem is tartom annyira viccesnek az egészet.
- Hoppá! – emelem a karom akkor, amikor a lenyűgöző templom nem annyira lenyűgöző ajtaja véletlen kiesik az ékéből és elkezdene becsukódni magától. Csak szerencsém van, hogy pont mellette állok. Tenyeremmel megtámasztom, mielőtt az még lendületből elsodorhatna egy idős házaspárt.
- Daphné, ez az ajtó olyan, mintha nem is az eredeti épülethez tartozna. Szerinted is? – elengedem az ajtót, amikor egy öltönyös, zömök férfi átveszi azt tőlem, és helyére teszi az ajtó éket. Gondolom, itt dolgozhat, mert a nyakában van egy olyan moldu nyakpánt, amitől nagyon tekintélyesnek tűnik. Nem vagyok a varázstalanok építészetének nagy szakértője, az viszont egy picit csalódás, hogy még egy ekkora épületbe belépve is be kellett vernem a homlokom.
A molduk által használt pénzt – a 200 eurós bankjegyet – még anyám váltotta nekem a bankban, ahol apa dolgozott. A kiállítás eleje óta lapul a cuccaim között, gondosan csomagolva, hogy mindenképpen rendelkezésre álljon arra az esetre, ha szükségem lehet rá. El is jött az alkalom, anyám nem rakta el nekem hiába, de mennyi is az az annyi?
 - Nekem még mindig olyan furcsa, hogy a molduk papírban fizetnek. – veszem elő a táskámból a lakkozott sárkánybőrtárcát, amit születésnapomra kaptam, bár igazság szerint jobban örültem volna a sárkánytrágyának, mert azt sokkal több dologra tudnám használni.
- Legalább szépnek szép papír. Sose tudnék ilyet rajzolni. És nézd, ezen is ajtó van! Miért szeretik a molduk annyira az ajtókat? – mutatok rá a bankjegyen lévő rajzra Daphnénak, amin valóban nem is egy, hanem kettő ajtó rajza látható. Mindig is csodáltam azokat, akiknek ilyen kézügyességük van, hogy ilyen szépen tudnak rajzolni. Azt hiszem, hogy nem is lenne olyan rossz egyszerűen abból megélni, hogy ajtókat rajzolsz papírra a varázstalanoknak.
A jegyek kifizetése után nagyon magabiztosan indulunk el befele, mint akik tudják, hogy merre is mennek. Na de hogyan tovább? Mire is való ez a fura doboz, amit kaptunk? Pár lépéssel később tanácstalanul állunk meg
- Ezt a fejünkre kell venni, aztán fais confiance au processus! – mutatom a fülhallgatót vigyorogva, bár hasonlóan tanácstalannak tűnök én is vele. Csak abból gondolom, hogy így lehet, hogy több embert is látok, akik így viselik ezt, és egyikükön sem azt látom, hogy a fülük fázna ebben a melegben. Látom még, hogy azzal a dobozzal csinálnak valamit. Gombok vannak rajta, amik egészen ismerősek Lucien mágikus zenelejátszóiról. Talán lehet valami összefüggés? Megnyomok rajta egyet, a kicsi háromszöget, ami után hátra is hőkölök két, határozott lépéssel. Arcomon a kétkedéssel összekötött döbbenet, ahogyan a semmiből hallok egy férfit higgadtan, érthetően, tisztán franciául beszélni.
- A fülmelegítő, Daphné! Ebbe belevarázsoltak egy tanárt! Gondolod, a moldu iskolákban is így taníthatnak? De hogy tudnak így figyelni, ha nem is látják a tanárt? – nem is nagyon kapom el, hogy mit mond a férfi, akit beleraktak a fülmelegítőbe. De hogy fér el benne? Vagy nem is itt van, hanem valahol messziről beszél nekünk? Hallottam ilyen rádióhullámokról. Elképesztő a varázstalan technológia!

Laissez-moi profiter de cette journée en paix.

Élodie&Daphné
2005. július 26.

-Igen, mintha tényleg… ez sem ide tartozna- értek egyet elgondolkodva Élodie meglátásával az ajtóval kapcsolatban. Mert, ha körbenézek, és most már tényleg körbenézek, akkor meg kell állapítanom, hogy ezen a templomon mintha tényleg semmi nem tartozna össze. Mintha... a molduk nem tudták volna eldönteni, mit is építenek, vagy nagyon félrement volna egy összeillesztő bűbáj. Nem arról van szó, hogy ne láttam volna még díszes templomot, de ennek már a főbejárata is messze részletgazdagabb, mint talán az összes korábbi együttvéve, és akár jó pár hetet is el lehetne tölteni azzal, hogy mindent megfigyelek rajta. Egyszerre volt kissé furcsa, ugyanakkor valahol lenyűgöző is - biztos, hogy nem használtak varázslatot hozzá?
-Kérsz jeget? - kérdezem tőle együttérzően, mivel szegény, már megint beütötte a fejét, de igazából már automatikusan nyúlok is a táskámba a borogatásért, amit Élodienak csináltam és amit miatta is tartok mindig magamnál. Hála a bűbájnak, mindig megfelelően hideg - a kezébe is adom egy mosoly kíséretében. Mindig legyen az embernél pálca, pénz, smink, és hideg borogatás a legjobb barátnőjének.
-Úgy láttam, vannak érméik is, de mintha tényleg ezt a papírt preferálnák. Nem aggódnak, hogy elszakad? - kérdezem, majd a következő mondatra önkéntelenül is egy széles, őszinte mosolyra húzódik a szám - nagyon hálás vagyok Élodie-nak, hogy valahogy mindig sikerül elérnie ezt. Talán ez tényleg lehet egy jó nap.
-Akkor a többin is ajtó van? - veszem elő a pénztárcámat, és a 100 euros papírt kezdem nézegetni. - Ez inkább egy boltívnek tűnik - vizsgálom elgondolkozva. - De azt hiszem, mégis kijelenthetjük, hogy az ajtókat lehet, hogy szeretik, de a magas embereket biztosan nem - hiszen te is beverted a fejed.
Bár a moldu pénztáros, akinek az 200 euros, ajtós pénzzel fizettem, nem hangzott boldognak, amikor utánunk kiabált, szóval lehet, mégsem mindegyikük szereti.
Tovább vizsgáljuk mindketten a fura dobozt meg a fejszerkezetet - amit Élodie példáját követve a fejemre teszek én is - aztán ő megnyom egy gombot rajta, és azt mondja, egy hang beszél hozzá.
-A fülmelegítőbe? - elgondolkodva forgatom a kezemben a kis dobozt, és találomra én is megnyomok rajta egy gombot. Egy férfi hang kezd el hozzám is beszélni - németül. - Oh... lehet, hogy az én belevarázsolt tanárom csak németül tud… a tiéd is? - szomorkásan pillantok fel rá, és remélem, hogy esetleg ez a tanár mégis tud franciául, esetleg angolul (ha nagyon muszáj, még a spanyollal is kibékülök valahogy), mert tényleg szeretném meghallgatni a templom történetét, és még jobban elszomorítana, ha erre nem lenne lehetőségem.
Látom, hogy a molduk a nyakukba akasztják a pántot, amin a doboz lóg, és úgy sétálgatnak körbe, hogy a kezük szabadon van (praktikusnak tűnik, így én is ezt teszem), bár ők aztán néha felemelnek egy másik, kisebb dobozt is, amit maguk elé tartanak… talán tükröt? Ennyire szeretik vajon nézni magukat?

[We are the Queens of the Divan!]

We are the Queens of the Divan!

@Daphné ❁ 2005. július 26. kedd

Ebben a melegben, ami Barcelonában fogad, még akár előnyömre is válnak az alacsony ajtófélfák, még akkor is, ha azok teljesen indokolatlanok egy akkora templomnál, mint amilyen ez itt. Mégis kinek az ötlete volt ez az egészen apró és határozottan ide nem való ajtó ebbe a lenyűgöző és hatalmas templomba? Azért a jeges borogatást nem bánom ebben a hőségben; szempilláimmal hálásan kamillázok Daphnéra, aki technikailag a második anyukám lehetne, legalábbis ilyen helyzetekben. Már csak azt várom, hogy anyum mikor fogja kitüntetni valamivel, amit hát meg is érdemelne, amennyit vigyáz rám, legyünk őszinték.
- Azért érzem a tapintásán, hogy ez nem sima papír. Látod? – megfogom én is a bankjegyet, ami Daphné pénztárcájából kerül elő. A másikkal ellentétben ezen valóban egy boltív van, de én esküszöm rá, hogy a másikon két ajtó volt. Az ujjaimon a bőr a rengeteg kerti munkától egészen kemény, mégis tökéletesen érzem a tapintásán, hogy ez nem sima papír. Kertészkedés közben se szívesen viselek kesztyűt, mert zavarja a tapintásomat, ezzel pedig egy fontos érzékemet veszítem el. Bár vannak növények, amiknél nem kockáztatok, de általában megéri azt a kis csípést az, ha cserébe sokkal finomabban bánhatok velük.
- A másik dupla ennyit ér, de azért csak két ajtót vehetsz a rajz alapján. Ezért meg egy teljes diadalívet. Nem értem én ezt. – csóválom a fejem, és adom vissza a bankjegyet. Nagyon összezavaróan kommunikálnak a varázstalanok, és abszolút érthetetlen az a logika, amivel dolgoznak. Muszáj, hogy hatékony legyen náluk a távtanáruk, mert azt meg kell hagyni, hogy elég jól boldogulnak a kacifántos útjelzéseikkel, gombjaikkal meg pénzpapírjaikkal együtt.
Felnevetek a dologra, hogy talán nem szeretik a magas embereket, de persze ez nyilván butaság lenne, mert rajtam kívül is vannak itt magasak, még ha én kényelmesen rá is látok a fejük búbjára. Közben nem is nagyon figyelek a fülmelegítős távtanárra, amíg Daphnénak próbálok segíteni, és mutatom neki, hogy milyen gombokkal próbálkozzon. Ha a bátyám nem lenne akkora zenerajongó, hogy minden varázszenelejátszóval rendelkeznie kell, akkor biztosan nem jutottam volna idáig sem. Két dudás persze nem fér el egy családban, az én hangomat meg akkor is akarva akaratlanul hallják, ha nem is zenélek, úgyhogy végül a bátyám hiába próbálkozott, én túl botfülűnek, ügyetlennek és fókuszálatlannak bizonyultam hozzá, hogy kipróbáljam a hangszereit. Legfeljebb a mandragóráknak szoktam altatódalt énekelni az üvegházakban. Sokkal nyugodtabb a természetük, ha odafigyelsz a lelki egészségükre is, és nagyon is hálásak, ha hallgathatnak téged, még akkor is, ha az ő hangjuk számodra nem olyan kellemesek.
- Non, le mien parle français. – felelem, miközben Daphné a nyakába veszi a dobozkát. Az én tanárom továbbra is a fülembe duruzsol, éppen a templom méretéről és felépítéséről, a tornyok számáról és az építés körülményeiről beszél. Sikerül annyit elkapnom belőle, hogy még mindig nincs kész, de nem tudok annyira figyelni rá, amennyit megérdemelne. Nagyon rossz moldu lennék, ha így kellene tanulnom az iskoláikban, biztosan mindenből megbuknék. Pedig szépen beszél, tisztán, de…
- Tudod mit? Cseréljünk. – nyújtom át neki a sajátom, ahol még mindig a tornyokkal kapcsolatban magyaráz a távtanár.
- Nem zavar, ha nem értem. Nekem amúgy is elég, ha inkább látom a dolgokat. – várom, hogy elvegye tőlem a fülmelegítőt és a hozzá tartozó, apró dobozkát. A cserét követően pedig elindulok befele, fejem felfelé emelve, hogy igazán az épület szépségére tudjak koncentrálni.
- Sionban is vannak templomok, de azok egyáltalán nem hasonlítanak ehhez. Tudom, hogy kicsi voltál, de emlékszel hasonlóra gyerekkorodból? Úgy tudom, hogy arrafelé nagyon vallásosak. – persze nem túl gyakori az, hogy bemegyek a városba, zavar, ahogyan a sok moldu bámul. Még itt is folyton megkapom a nézéseket tőlük. Megpróbálok úgy tenni, mint aki nem vesz róla tudomást, ahogyan azt apu is tanította, de nem mindig egyszerű ez. Valahogy itt viszont mintha kevésbé lenne… elfogadott talán, hogy bámulnak? Talán jobban tudják, hogy illetlenség?
- Kívülről nem mondtam volna meg, hogy ilyen színesek ezek az ablakok. – csodálkozom rá a szivárványszínekben pompázó ablakokban, amiken besüt a fény. Tény, hogy az épület kívülről nagyon impozáns, de tényleg nem számítottam ilyen szép, festett ablakokra.

Laissez-moi profiter de cette journée en paix.

Élodie&Daphné
2005. július 26.

Élodie javaslatára megtapogatom a moldu pénzt, és valóban - vastagabbnak tűnik, mint egy sima papír, de nem érdes, mint mondjuk a vászon, amire néha festeni szoktam. Valahogy furcsán fényesnek, de strapabírónak tűnik, bár nem tudom megállapítani, hogy mitől. Különösek ezek a molduk, meg az épületeik, és a pénzeik! Állítják, hogy nem használnak varázslatot, mégis, el kell ismernem, egészen arra hasonlító dolgokat képesek produkálni néha.
-Nem biztos, hogy csak ajtót lehet rajta venni. A galleonon is sárkány van, és azért sem csak sárkányt adnak - válaszolom kedvesen arra a feltevésre, hogy a dupla akkora összegű pénzért csak két ajtó járna. Bár akkor is felmerül a kérdés, hogy a sok opció közül, amit választhattak volna, miért pont az ajtók. Annyi, sokkal szebb moldu épületet láttam már, de rakhattak volna akár arra is sárkányt, lényeket, vagy akár növényeket is… De talán Élodie-nak igaza van és tényleg csak nagyon szeretik az ajtókat. És néha a boltíveket is.
Hálás vagyok Élodie-nak, hogy próbál segíteni nekem megoldani ezt a moldu technológiát, amit úgy tűnik, kifog rajtunk. Talán rosszat hoztam el? Mondanom kellett volna, hogy nekem franciául vagy angolul beszélő tanárt adjanak? Vagy azok a tanárok elfogytak? Az csak nem lehet, hogy az akcentusom alapján épp németnek gondolt volna.
-De… biztos? - kérdezem, de nagyon magabiztosan mondja, hogy neki nem baj, így átveszem tőle a dobozt, és hálásan rámosolygok. - Nagyon kedves tőled, köszönöm szépen - pislogok rá. Néha nem is vagyok benne biztos, hogy ténylegesen megérdemlem, hogy ennyire nagylelkű legyen velem valaki.
A fülemben - most már - franciául beszélő tanár épp a templom tervezőjének, egy Antoni Gaudí nevű moldunak az életéről mesél, és az is kiderül számomra, hogy nem ez az egyetlen épület, ami ebben a városban a nevéhez köthető. Ezt tolmácsolom is Élodie-nak, mert nem szeretném, ha esetleg lemaradna ezekről az érdekességekről.
-Van egy elég híres park is, azt mondja a tanár - felcsillan a szemem. - A növények mellett az ott lévő épületek is állítólag igazán különlegesek - Élodie-ra mosolygok, és fel sem kell tennem a kérdést, hogy megnézzük-e, mert már előre tudom is a választ. Sosem mondana nemet a növényekre, és az a helyzet, hogy én sem. Bár neki jobban a szenvedélye volt a dolog, mint nekem, azt hiszem, de minden alkalmat szívesen megragadtam én is, ha közös kertészkedésről volt szó, valahogy mindig… megnyugtatott. Talán dönthetnék csak ez alapján is a… jövőmet illetően. Ne gondolj most erre.
A következő kérdésen elgondolkodom, mielőtt válaszolnék. Valóban nagyon kevés emlékem van az államokról, de…
-Azok a templomok, amiket én láttam, sokkal letisztultabbak, sokkal kisebbek, egyszerűek. Sionra is inkább az jellemző, nem? Én igazán díszes, nagy templomokat először Franciaországban láttam. Ezzel szemben ez, mondjuk…hűha - akad el a szavam hirtelen, ahogy beljebb megyünk. A templom már kívülről is különleges volt, de belül… káprázatos. A világos falaktól és oszlopoktól sokkal barátságosabb, kellemesebb hangulatot áraszt, mint a templomoknak általában, és a színek… a szivárvány minden színe, ahogy a nap átsüt a sok, színes ablakon, mintha egy…
-Élodie, ez… lenyűgöző. Nem olyan érzés, mintha egy elbűvölt erdőben lennénk? - nézek körbe teljesen csodálattal. A tanár a fülemben ugyan még mond valamit, és tudok is rá figyelni, de sokkal jobban kell koncentrálnom, mint általában, ha egyszer ilyen csodás dolgok igyekeznek elvonni a figyelmem.

[We are the Queens of the Divan!]

We are the Queens of the Divan!

@Daphné ❁ 2005. július 26. kedd

Kicsit butának érzem magam, ahogyan rájövök arra, hogy milyen nagy blődséget is mondtam. Nem jutott volna eszembe, hogy nem a papír értékét mutatja, hogy mi van épp rárajzolva, jobban megnézve pedig díszesebbnek tűnik, mint egy sima ajtó. Talán valami nevezetesség lehet, mint Flamel kútja a Beauxbatonsban. A galleonon nem csak hogy sárkány van, amiből nem csak azt lehet vásárolni, hanem biztosan kevés is hozzá, még ha nem is vagyok egészen tisztában a jelenlegi sárkány-árfolyammal (legfeljebb azzal, hogy igen illegális lehet velük kereskedni).
- Persze, vedd csak el. Ragaszkodom hozzá. – cserélem el vele a teletanáromat, mielőtt még visszakozni akarna. Tényleg nem bánom, szerintem amúgy se tudnék így figyelni rá, hogy nem látom az arcát. Mivel mindig a leghátsó padok valamelyikében ülök, még így is nehezemre esik megfelelően látni a tanárokat az óráimon, amit nagyon szívesen felhoznék mentségemre a katasztrofális bűbájtan és átváltoztatástan eredményeimre, de azért a lelkem mélyén jól tudom, a tanárok is tudják és mindenki tudja, hogy nem erről van szó.
- Ugye megnézzük azt is? Kérlek! – csillannak fel a szemeim a park említésére, mialatt a nyakamba akasztom a germán távtanárt a fülmelegítővel együtt. Valamelyest hallom még, hogy susmutol, de ha a fülemre venném, ahogy kell, akkor is ugyanannyit értenék belőle, mint így, úgyhogy igazán nem zavar.
- Tudom, hogy nem mágikus növények, gondolom, nincs egy méregtüskéjük sem. De akkor is, naaaaa! – mint aki nem harácsolt volna össze ennyi idő alatt egy csomó növényt és magot ültetésre. Még a tengerből is kihoztam pár varangydudva palántát, mert az otthon nem terem, és mindig is akartam belőle. Mindig is különösnek tartottam, hogy kizárólag a sós, mediterrán vizekben képes megélni, ennek ellenére ha elfogyasztod, nincs különbség a víz alatti lélegzésben az édes és sós vizek között. Valószínűleg minden nap kapom a fejcsóválást, amikor egy újabb véletlenszerű mágikus növény palántájával vagy maggal állítok vissza a Beauxbatons sátrához. Minden zsebemből növények fognak kilógni, mire hazaérek.
- Van egy bazilikánk az óvárosban, és nekünk is van egy Notre Dame-unk, bár nem olyan impresszív, mint a párizsi. Vagy mint ez… Ha egyszer nálunk jársz, szívesen megmutatom, bár azok nem olyan híresek, mint ez, és nincs nálunk ennyi turista sem. – hiszen az egész településben alig laknak vagy kétszázan. Szerintem a Beauxbatonsba is többen járunk.
Egészen lenyűgöző, ahogyan az ablakon beszűrődő fény színesre festi a falakat. A város minden pontjáról látni legalább a tornyokat, az épület pedig ridegnek, sötétnek tűnik, idebent azonban olyan más…
- Mint egy külön világban, ahol még az idő is másképp működik. Te is így érzed? – az oszlopok mintha nem is kőből vagy márványból, hanem csontokból készültek volna. Meg kell érintenem az egyiket, hogy biztos legyek benne, hogy valóban kő, nem pedig mondjuk óriások csontjai. Nehéz elhinni, hogy ezt valakik a saját két kezükkel készítették a mágia bármiféle mellőzése mellett. Érzem az ujjaim alatt a követ, amiből az oszlopot emelték, és látom lelki szemeim előtt azt a helyet, ahonnan azt bányászták. Egyszerűen lenyűgöző az egész, nem találok rá szavakat.
- Kérdezd meg a tanárt, hogy az a lépcsősor hova vezet! – mutatok egy lépcsősorra, amik a kripta felé mutatnak, még mielőtt megérkeznénk az oltárokhoz.

Laissez-moi profiter de cette journée en paix.

Élodie&Daphné
2005. július 26.

Csak szélesen elmosolyodom Élodie lelkesedését látva - annyira könnyen ragadt át rám a jókedve, még ha a barátságunk elején furcsa is volt, hogy én jól érezzem, hogy engedjem jól érezni magam, most már természetesen jön.
-Persze, hogy megnézzük! Hát kihagynék én veled bármilyen növényes helyet? Semmiképp - rázom meg a fejem továbbra is mosolyogva. - Tudod, hogy én is szeretem őket. Lehet, hogy találunk még mérgező növényt is! - mérgező növények mindenhol vannak, bár a tanár nem tért ki a Güell Park részleteire, vagyis, csak egy bizonyos, mozaikokból kirakott, színes teraszra, aztán a Casa Batlló-ról beszélt, és nem vagyok benne biztos, de mintha azt mondta volna, hogy… nincsenek benne egyenes és éles vonalak? Továbbadom természetesen ezt is Élodie-nak, bár attól tartok, rossz diáknak bizonyulok a számára, mert ennek a résznek csak a felét sikerült értenem. Nem hiába tanultam jobban úgy, ha nem voltak körülöttem zavaró tényezők, pláne nem egy egész templomnyi. Bár most…talán… kivételesen örülök a figyelemelterelésnek.
- Nagyon szívesen megnézem mindkettőt, de akár az egész óvárost is. Esetleg idén nyáron? - vetem fel az ötletet. Ugyan mindketten jártunk már a másiknál, de valahogy a városnézés eddig kimaradt, inkább mindketten a természeti szépségek felfedezését részesítettük előnyben. - Cserébe én a Chenonceau-t tudom felajánlani, ha esetleg még nem láttad volna - nevetek fel, halkan, hiszen mégis templomban vagyunk. Természetesen a mondat tartalmaz némi iróniát, hiszen Élodie látta a kastély, amikor nálunk volt, és hogy is ne látta volna - valószínűleg a falu minden pontjáról látni lehetett, csak az maradt le róla, aki becsukta a szemét vagy direkt háttal fordult.
-Igen, így érzem én is - suttogom halkan, nem igazán találva a hangom a látvány miatt. Élodie példáját követve én is megérintem az oszlopot, és ugyan tudom, hogy nem fa, de gondolatban mégis mintha egy erdőben lennék, legalábbis így képzelem. Hogyan tudtak ennyire szépet alkotni a molduk? Honnan... honnan inspirálódhattak?
-Máris, persze - bólintok, és bár nem szerettem felszólalni órákon, mert az azt jelentette, hogy hirtelen mindenki engem néz, de Élodie-ért szívesen megteszem, főleg, mert az ő tanára német. - Elnézést, professzor! - szólítom meg a tanárt, hiszen én is kíváncsi lettem, hova vezet a lépcsősor. A tanár változatlanul mesél tovább a kastély építéséről. - Oh, milyen udvariatlan vagyok, fel kellett volna tennem a kezem! - jut eszembe, és óvatosan felemelem a kezem. A tanártól semmi reakció, ellenben a molduk azt hiszem, valamiért furcsán néznek ránk. Összezavarodva pillantok Élodie-ra, mind a tanár, mind a molduk reakciója miatt.
-Szerinted... Hangosabban kellene szólnom? Talán nem hall, mert túl távol van?-kérdezem, bár nem vagyok benne biztos, hogy illendő lenne kiabálnom az órán, templomban meg aztán pláne nem.

[We are the Queens of the Divan!]

We are the Queens of the Divan!

@Daphné ❁ 2005. július 26. kedd

Ez már egy egész tisztességes tervnek tűnik a kiállítás utánra. A Világkiállításnak ugyan mindjárt vége, és megmondom őszintén, hogy nagyon-nagyon várom már, hogy egy kicsit otthon is legyek a nyugalomban, ahol kevesebben susmorognak a fülem körül az éjszaka közepén, és nem botlok bele véletlen félkómás korombeliekbe a reggeleken, mert már kezd az egész úgy érződni, mint egy túlhúzódott fesztivál annak minden örömével és betegségével együtt. Szóval igen, elkapott rendesen a fáradtság, még ha így az utolsó napokra valamennyit vissza is nyertem az erőmből, hogy kimaxoljam a Barcelona-élményt, ami nem lehet teljes anélkül, hogy meg nem néznénk ezt a templomot, mert ilyen otthon nincs, ami pedig hasonló, hát az még sem hasonló, még ha a maga módján az is impozáns.
- Anya örülni fog neked! Augusztus végén gyere, mert akkor Lulu is hazalátogat pár napra anya szülinapja miatt. Meg persze megcsináljuk szívesen a ruháidat! – tudom, hogy Daphné milyen kényes a ruháira, de azt pedig ő tudja, hogy anyámnál jobb szabót nem fog találni. Ráadásul a legfurcsább kéréseket is teljesíti. Egyszer, amikor megfáztak a mandragóráim, is csinált nekik kis ruhácskákat. Édesek voltak a kis karácsonyi pulcsikban, nem győztem betelni a látványukkal! Szeretném azt képzelni, hogy közben karácsonyi dalokat énekelhettek nekem, de ezt tényleg csak képzelem, mert még én sem vagyok olyan elvetemült, hogy levegyem a fülhallgatómat mandragórázás közben.
Bizonytalanul és bátortalanul teszem fel a kezem, aminek hatására csak még többen bámulnak. Amúgy is elég magas vagyok, hát még ha a kezem is a magasban van. Még a fülmelegítőt is visszateszem picit a fejemre, ahol továbbra is németül duruzsol egy hang, nyilván nem értem egyetlen szavát sem.
- Mince! Mi van, ha németül válaszol nekem? – kérdezem, az indokoltnál sokkal nagyobb hangerővel, mivel hát, szóval nem hallom rendesen magam a fülmelegítőn keresztül. Le is teszem a kezem gyorsan, még mielőtt hamarabb észrevenne a távtanár, aki gondolom, az épület valamelyik titkos, rejtett részében ül és figyel minket.
- Nem válaszolt neked? Semmit? – harsogom túl a német duruzsolást, bár ezután végül leveszem a fülemből a fülmelegítőt. Ötletem sincs, hogy mit kellene akkor csinálnunk, hogy észrevegyenek. Bizonytalanul nézek körbe és felfele, hátha valahonnan mégis megpillantom azt, aki a távolból beszél hozzánk.
- Hát akkor… mi lenne, ha mondjuk odamennénk? – kérdezem. Látok ott táblákat is, amik talán megmagyarázzák majd, hogy merre is vezet az a nyitott ajtó. Szép számban jönnek-mennek ott az emberek, úgyhogy biztos vagyok abban, hogy szabadon látogatható a hely, különben miért is lenne nyitva az ajtó?

Laissez-moi profiter de cette journée en paix.

Élodie&Daphné
2005. július 26.

-Én is örülni fogok neki, és a bátyádnak is. Rég láttam - elmosolyodom az emléken, Élodie egész családját őszintén nagyon kedvelem, és tudom, hogy ez kölcsönös és az én szüleim is kedvelik őket. - Nagyon kedves tőle, igazán köszönöm, valóban arany keze van - Jacqueline tényleg bármit meg tudott varrni, és volt sajnos egy ruhám, ami megsínylette, hogy bemásztam benne egy rózsabokorba (hogy miért, felmerül a kérdés, nos, a válasz a tövisbogyó, meg, hogy Élodie nem fért be, csak én), és bár addig eljutottam, hogy egy gombot vagy apróbb szakadást megvarrjak, azért ez kifogott rajtam. De így is remek emlék volt! Még ha sajnáltam is a ruhát, és magamtól biztos nem csináltam volna, de jót tett. Rengeteget nevettünk.
Továbbra is összezavarodva állok a jelenség előtt, hogy a tanár nem hall, és nem is szólít fel minket, pedig igazán jó tanulók módjára jelentkezünk már mindketten, még Élodie is a némettanárnak, pedig hozzám hasonlóan ő se beszél németül. A molduk viszont egyre jobban értetlenkedve néznek ránk, amit nem értek, ők talán nem szoktak kérdezni az órán? Oké, én is ritkán, de azért elő szokott fordulni. Furán biztosan nem nézek arra, aki viszont kérdez.
-Nem, semmit - rázom meg a fejem csalódottan. - De várj, lehet, hogy ő az a fajta tanár, aki az óra végén szereti a kérdéseket? Mint a mágiafilozófia tanárunk, Monsieur Gilles, tudod, ő is mindig az előadás végén szokott 10-15 percet megbeszélésre és kérdésekre szánni - mindig jegyzetelni szoktam, ha felmerül bennem valami, bár jobb szerettem már csak akkor feltenni ezeket a kérdéseket, ha a többiek elhagyták a termet. Mivel mágiafilozófiáról volt szó, ez azért mindig elég hamar bekövetkezett. - Talán ha végigmondta, engedi majd, hogy kérdezzünk.
-Oké - bólintok mosolyogva Élodie javaslatára, hogy, ha már a tanár nem figyel ránk (bár én mindent megteszek, hogy azért tudjak figyelni az előadásra), akkor felfedezhetjük a templomot ketten is. Az ajtó, amin a molduk ki-be járkálnak, egy lépcsősorhoz vezet, a táblák alapján a kripta és Gaudí sírhelye találhatóak erre.
-Élodie, vigyázz a fej…edre. Jaj, jól vagy? - nem biztos, hogy sikerült időben szólnom neki, mielőtt beverné a fejét szegény, megint, de azt hiszem, nála van még a borogatás, és talán még egy kis krém is van a táskámban, ha már pálcát most nem használhatok a gyógyító bűbájhoz.
Ha megbizonyosodtam róla, hogy Élodie és a feje is jól vannak, akkor lassan leereszkedünk a lépcsőn a kripta felé. Ez a rész sokkal meghittebb, csendesebb, és jobban hasonlít egy hagyományos templomra az egyszínű, világos falakkal és a pici, kevésbé színes ablakkal. Mintha kijöttünk volna a varázserdőből, és most egy egészen másik világban járnánk.

[We are the Queens of the Divan!]

We are the Queens of the Divan!

@Daphné ❁ 2005. július 26. kedd

És tényleg! Mi van, ha a molduk távtanára is úgy oktat, mint Monsieur Giles? Nem a kedvenc tantárgyam az övé, elég unalmasak azok az órák, rengeteg beszéd a semmiről (na nem mintha én nem űzném profin ezt a mesterséget a csapongó gondolataimmal), de mindig nagyon kedvesen és türelmesen válaszol az összes, óra közben felmerült kérdésre – mégpedig az óra végén. Emlékszem, egyszer említette, hogy azért, mert sok, óra közben felmerült kérdésre amúgy is választ kapnánk, mert az előadásának a része. Ez azt jelenti, hogy talán a távtanár beszélne arról az ajtóról amúgy is?
- Igazad lehet, Daphné, ez nekem eszembe se jutott. Csak az a baj, hogy én nem hoztam jegyzetfüzetet. Nem gondoltam, hogy tanulni fogunk. – és miért kell nekünk még most is tanulni? Ajh, bonyolult ez, ráadásul németül… kivételesen nem az ajtófélfák okozzák a fejfájást, hanem maga a helyzet. Én csak meg akartam nézni belülről is az épületet, nem pedig tanulni. Honnan kellett volna tudnom, hogy ide füzet kell?
Minden igyekezetünk ellenére nem sikerül felhívnunk magunkra egyik tanár figyelmét sem. Pedig a molduk biztosan észrevettek – látom a tekintetükön a döbbenetet, és nem egyértelmű, hogy az a kézfeltételnek szól, még ha én gyorsan le is raktam a magamét, vagy a nem hétköznapi magasságomnak. Mindenesetre kezdem kellemetlenül érezni magam. Jobb is, hogy inkább tervet változtatunk és összekötjük az önállóságot a meneküléssel.
Csak az a fránya ajtófélfa ugyebár.
- Megvagyok, megvagyok! Csak a szokásos… au. – még szerencse, hogy nem raktam olyan messzire azt a jeges borogatást. Csoda, hogy még nem kaptam agyrázkódást. Minden hibapontot a fejbeverések számlájára írok a vizsgáimon.
A lefelé vezető lépcsősornál jobban vigyázok – egészen előre hajolok azért, hogy elkerüljem a kéretlen ütközéseket a plafonnal. Lefele mindig nehezebb, mert nehezebben veszem észre a plafon tetejét, mint felfele. Van ennek értelme? Üdvözülten fogadom viszont a hirtelen hőmérsékletcsökkenést. Borzalmas az a meleg odakint, nem győzöm hajkurászni az árnyékot adó fákat egy kis megkönnyebbülésért. Ezzel együtt a hangulat is megváltozik, mégis csak egy kriptában vagyunk. Eszembe jut valami vicces, hogy ha barcelonai lakos lennék, én mindenképp itt akarnék élni a hűvös hőmérséklet miatt, de erről még én is érzem, hogy talán nem lenne ildomos, én pedig nem szeretnék tiszteletlen lenni.
- Nézd, ki is van táblázva. – bár nincs túl sok szöveges magyarázat, az a kevés mégis többet segít, mint a német távtanár, aki még mindig mondogatja a nyakamban a dolgokat. A táblához lépve megtaláljuk a leírást erről a helyről, a kriptáról – végre nem csak németül, hanem angolul, és ami még fontosabb, franciául is!
Gaudi sírja egyébként egészen egyszerű. Márványtömb fedi földi maradványait, a rávésett, latin szavak többsége pedig kellően ismerős ahhoz, hogy hellyel-közzel össze tudjam rakni a jelentését. A szöveg méltatja Gaudi életét és művészetét, a végén pedig halálának dátumát is pontosan megemlíti. Letisztult az egész, meglepően letisztult ahhoz képest, hogy az egész épület eközben mekkora építészeti csoda. Nem érzem azt, hogy nagyon mondanom kéne valamit, ami mondjuk eléggé kivételes tőlem, valljuk be, mert már a múltkor is álomba beszéltem magam, ahogyan Miguelről meséltem Daphnénak teljes fátyolban azt illetően, hogy mit is jelent számára ez a név.
- Gyere, menjünk. - az idő persze kellemes és hűvös itt, ami jól esik. De nagyon sok mindent nézni még sem tudunk itt. Visszafelé a gravitáció nem kedves, de sikeresen elkerülöm a találkozót a plafonnal, és még az ajtófélfa sem hív egy második randevúra.
Épp csak pár lépést teszünk meg az oltárok felé, amikor hevesen gesztikulálva szólítanak meg minket azok a japán turisták, akik mindenképp fényképészt akarnak csinálni a barátnőmből.

Laissez-moi profiter de cette journée en paix.

Élodie&Daphné
2005. július 26.

-Megjegyzek majd mindent, amit csak tudok, és otthon leírom, ha szeretnéd - ajánlom fel mosolyogva. Még mindig sajnálom kicsit, hogy szegény Élodie lemarad miattam az óráról amit a távtanár tart. Bár való igaz, talán hozhattunk volna a moldu pénz mellé füzetet és pennát is - legközelebb már nem követem el ezt a hibát, pláne ha távtanáros templomnézésre, vagy bármilyen moldu épület nézésére adom a fejemet újra. És hát miért is ne? Annak ellenére hogy nem hagy kérdezni, Élodie-é meg csak németül tud, igazából egészen jól érzem magam, aminek nagyon örülök.
Egy ponton elgondolkodtam már, hogy Élodie édesanyjával karöltve készíteni kéne valamit neki, ami védi a fejét, hiába bizonygatja a barátnőm mindig, hogy jól van, azért én aggódom érte, és biztosan kellemesebb lenne neki is, de még nem találtam meg a megfelelő megoldást erre. Nem járkálhat mindenhova olyan sisakban, mint amit a kviddics őrzők hordtak a meccseken, így a jeges borogatás marad az egyetlen, amit tenni tudok érte. De az legalább el van bűvölve, hogy mindig hideg legyen.
Szerencsére a lépcsőn lefelé sikerül nem bevernie a fejét újra, és lent kellemes hűvös fogad minket. Élodie-val ellentétben én nem bántam a meleget annyira, mert nagyon, nagyon távoli emlékként a mexikói nyarakra, jóval közelebbiként pedig a Côte d’Azur partjain töltött nyarakra emlékeztetett, ahol minden évben meglátogattuk az apai nagyszüleimet. Idén is fogunk menni, bár elhalasztottuk a látogatást a Világkiállítás utánra.
-Tényleg, de jó! - örülök meg a táblának, bár halkan beszélek, mert valahogy az egész hely még jobban a halk beszédet kívánja meg, pedig már kint sem hangoskodtunk. Csendben merengünk mindketten, körülöttünk is csak 1-2 moldu turista sétálgat, és van valami igazán szép abban, hogy az az ember, aki ennyire lenyűgöző dolgokat tudott alkotni, végső nyughelyéül mégis valami letisztultat és egyszerűt választott.
Csak bólintok Élodie javaslatára, hogy menjünk ki, és követem, hátha hátulról jobban tudok neki szólni, hogy hajoljon lejjebb, nehogy megint beverje a fejét. Az oltárok felé tartunk, amikor megtalál minket egy csapatnyi lelkes japán turista. Ők keveset tudnak angolul, én pedig még kevesebbet japánul (ami egy korábbi találkozónál ugyan előny volt, de itt már inkább hátrány), de a kezembe adnak egy tükröt és arra, aztán lelkesen Élodie felé mutogatnak, hogy csináljak róluk képeket. Legalábbis, azt hiszem, ezt szeretnék.
Nagyon furcsa, kinyitható szerkezet, nem olyan, mint amivel Élodie szokott fotózni, és amivel még néha én is tudtam képeket csinálni. Ezen sok gomb van, betűkkel és számokkal, és igyekszem nem túl feltűnően segítségkérő pillantásokat küldeni Élodie felé, hogy mégis mit tegyek ezzel a fura műanyag tükörrel. Láttam már, hogy molduk maguk elé tartják, de…?
-Te láttál már ilyet? Tudod, miért van rajta ennyi fura gomb? Miért lehet kinyitni? - kérdezem tőle franciául. Ha túlságosan észrevehetően nem értek hozzá, az biztosan gyanút keltene, de szerencsére a japánok ebben az esetben megkegyelmeznek nekem, és valahogy beállítják (követni sem tudom, mit nyomkodtak a türkön), hogy a pici képen őket lássam, mint egy fura nagyítón. Elképesztő ez a moldu technológia! Be is állnak mind lelkesen Élodie mellé, én meg megnyomok egy gombot, ami képet, azt nem csinál, de cserébe eltünteti a fotóalanyaimat.
-Élodie, nem látlak! - ijedek meg, a nagymama pedig valószínűleg nem érti, mi lehet a probléma és miért nem készült még el a kép, legalábbis elég türelmetlenül néz rám.

[We are the Queens of the Divan!]

We are the Queens of the Divan!

@Daphné ❁ 2005. július 26. kedd

Remek ötletnek tartom, hogy Daphné leírjon mindent otthon, amit a tanár mondott neki. Így biztosan sokkal könnyebben fogok tudni felkészülni a dolgozatra, mert lesz dolgozat, gondolom, de mikor? És vissza kell majd jönni ide, vagy elég lesz az is, ha csak mi mondjuk el távizével a távtanárnak? Biztosan van valami ezen a ketyerén, amit ha megnyomunk, akkor majd mi fogunk beszélni a tanárnak, és ő fog hallani minket. Majd Luluval megnézetem, ő a muzsikus a családban, és biztosan jobban ismeri ezeket a ketyeréket, amiknek hangokhoz van köze. Nem igazán merek magamtól semmire se rányomni, mert még a végén elrontok valamit. Gondolom, ez is elektromossággal működik, bár villásdugót nem látok rajta, de azért azt még én is tudom, hogy az megrázhat.
Az oltár környékén sokkal többen állnak meg, főleg azért, hogy fényképezkedjenek. Erről jut eszembe, hogy én a sátorban hagytam a sajátomat; egészen biztos vagyok, hogy kismilliószor kipakoltam és bepakoltam a masinát, miközben készülődtem, az oldalamon lógó, divatos, kör formájú táskában pedig mindenféle hasznosság lapul a kulacstól kezdve a cserepeken át a napszemüvegig (mert ki tudja, mikor lehet szükségem pont egy új cserépre), de a fényképezőgépem, na az bizony ott maradt a kupac ruhám tetején. Igazán kár, mert itt tényleg szép képeket lehetne készíteni.
Bármennyire is kár, hogy én voltam olyan gyagya, hogy otthon hagyjam a fényképezőgépemet, az ázsiai turisták gondoltak arra, amire én nem. Ciki is lett volna, ha nem, mert én innen még mindig könnyebben a szálláshoz szaladhatok, mint ahogyan ők haza. Nem elégszenek meg az unokás képekkel, hanem velem is akarnak párat. Nem lenne egyedi eset, és bár nem zavar, azért mégis mindig kínosan érzem magam a fotózás közben. A gondolatra aztán mindig röhögnöm kell, hogy egy teljesen random, ismeretlen család fotóalbumában szerepelek, mint a magas lány, mintha nem csak egy turisztikai attrakció lennék, hanem egyenesen családtag. Be is állítanak egy kislány mellé, alig ér a csípőmig, pedig már biztosan iskolás, és áll körém az egész család, én pedig félszeg mosollyal várom, hogy véget érjenek ezek a szokásos körök.
- Kinyitni? – kérdezek vissza, miközben a kezében lévő gépet nézem. Teljesen más, mint amilyen az én fényképezőgépem, pedig már az is a mugli-varázs technológia morfológiájából jött létre. Látom persze, hogy valóban ilyen kinyitható az eszköz, a család nagyasszonya, a nagymama pedig jótékonyan segít is Daphnénak benne.
- Ah! – mosolyodom el. Hiszen annyira világos, miért kell ezt így!
- Így védik az eső ellen, nem tud beázni. – bólogatok mosolyogva, teljes meggyőződéssel. Nekem is ment már tönkre fényképezőgépem azért, mert kicsit több eső esett, mint amennyit elviselt. Tanultam is a dologból, sokkal jobban vigyázok azóta rá, még ha szerencsére javítható is volt az eszköz.
- Pedig itt vagyok. – a biztonság kedvéért leellenőrzöm magam, hogy valóban itt vagyok-e, de igen, megvan még a karom és a lábam, a kislány lenyűgözött tekintetéből ítélve pedig egyértelműen érződik, hogy az emberek is látnak engem. Fülsüketítő ricsajt hallat ezután a kinyitható fényképezőgép, amire a nagyi csak rosszallóan csóválja a fejét. Szerencsére vannak itt rendes emberek, és egy másik turista lép közbe, hogy segítsen visszaállítani a fényképezőt Daphnénak.
Legalább öt percet töltünk itt, amíg az egész család végez. Készülnek közös képek az egész családdal, és olyan is, ahol magasság szerint sorba rendezik magukat, engem téve az elejére. Külön fotó a legkisebbel és a legnagyobbal; külön a gyerekekkel, külön a felnőttekkel. Olyan kép, ahol ülök valamin, és ülve is magasabb vagyok, mint ők. Kár, hogy még nem tudják, hogy a fotókon valójában Daphné ujját fogják majd bámulni.
- Hú, hát nagyon aranyosak, de ez picit fárasztó volt. – ragadom karon Daphnét és kezdem el kifele vezetni, miután visszaadta a masinát a nagymamának. Még boldogan integetünk nekik, miközben sietősebb léptekkel iramozzuk meg a kijáratot. Sikerül kicsit megfeledkeznem arról, hogy Daphnénak nincsenek akkora lábai, mint nekem, nem tud ekkorákat lépni.
- Nem akartam letörni a lelkesedésüket, hogy csak félig vagyok francia. Olyan aranyosan mondogatták, hogy Paris Hilton. A távtanár mondott valami leckét? Hogy lesz a dolgozat? – lépek ki az épületből, nyakamban még mindig a német távtanárral.

Laissez-moi profiter de cette journée en paix.

Élodie&Daphné
2005. július 26.

-Oh, nem tud beázni, tényleg, igazad van - bólogatok, látszik, hogy Élodie jobban ért a fényképezőgépekhez! - Igazán ötletes! - meg logikus is, hogy adnak hozzá ilyen funkciót, hiszen lehet, hogy esőben is szeretnének fotózni. Bár, amikor szép épületek vagy nevezetességek előtt használták a molduk ezt a tükör-fényképezőt, esőben valahogy sosem láttam őket, de hát biztosan voltak olyanok is, akiket az sem tartott vissza. Egyszer hallottam egy olyan mondást, hogy nincs rossz idő, csak rossz öltözet, talán igaz lehetett, végülis, ott volt az esernyőbűbáj, ha szükség volt rá.
-De innen eltűntél! - próbálom visszaszerezni az előbbi képet, de csak egy színes ábrát és japán írásjeleket látok ott, ahol előtte Élodiet és a családot, meg a sarokban számokat, talán az időt? Hát óraként is funkcionál ez a tükör-fényképező? Mit jelentenek vajon az írásjelek? Miért kell ennyi szöveg egy fényképezőre? Bár meg tudnám kérdezni!
Megnyomok egy új gombot, hátha annak segítségével sikerül visszavarázsolnom - nem, rossz szóhasználat, pedig pálca nélkül, micsoda magie avancée lenne az, ha nem sértene rögtön minimum 50 törvényt, ha a jelenlegi helyeztben alkalmaznám - szóval, visszaszereznem a képre Élodie-t és a családot. A gomb azonban csak azt eredményezi, hogy hirtelen valami nagyon furcsa hang jön a kis műanyagból, és ráadásul nagyon hangosan, mire legalább ketten ugranak gyorsan mellém hogy kikapcsolják, és valamit megint nyomkodjanak. Még azt is megmutatják, miután újra látom a képen, amit kell, hogy melyik gombot nyomjam, és hogy csak azt. Oké, ez menni fog.
Ezután hosszú perceket töltök azzal, hogy Élodie-t és a kedves japán családot minden lehetséges módon és kombinációban lefotózzam, bár néha fura fekete dolog jelenik meg a képernyő sarkában, és sokszor csak Élodie fejét látom, de hát az nem baj, nem? Hiszen attól még ugyanúgy egymás mellett állnak, nem mozdulnak arrébb, szóval biztosan ők is rajta lesznek a képen. Nem lesz olyan, hogy csak a fejük búbja fog látszani.
Aztán Élodie karon ragad, mielőtt egy másik család is megtalálhatna, hogy adjam kölcsön (nemlétező) fotós tehetségem, bár én futok utána, mert Élodie egy lépése nekem alapból is legalább három, hát még, ha siet is. De persze futás közben is azért kedvesen integetve elköszönök a japán családtól, akik hasonlóan lelkesen integetnek vissza.
-Igen, nagyon kedvesek voltak, de mi az a Paris Hilton? A Parist értem… a Hilton meg egy hotellánc azt hiszem, de mi köze ennek hozzád? - nézek fel rá összeráncolt szemöldökkel. Ő se város nem volt, se hotel. Aztán eszembe juttatja a távtanárt.
-Még nem mondta, de igazából még beszél, lehet, hogy… - magyaráznám, de ekkor utánunk kiált valaki. Megfordulok, és egy nyakbaakasztós, fontos kinézetű moldu indul felénk, a fülére mutogatva.
-Has de tornar els auriculars! - mutogat a fülmelegítőre. Remélem, nem az a baja, hogy Élodie-nak nincs a fülén!
-Bocsánat, nem ért… - próbálnám mondani angolul, de a férfi félbeszakít, bár ezúttal a katalán helyett már angolul folytatja.
-Azokat nem vihetik el - mutat továbbra is a fülhallgatóra, aztán nyújtja a kezét, hogy adjuk neki vissza. Gyorsan elnézést kérek és leveszem inkább - a tanár mondjuk még mindig beszél - és odaadom neki.
-De még nem tudjuk, mikor lesz a dolgozat… - próbálkoznék, mire a férfinak erre nagjyából olyan magasra szalad a szemöldöke, mint Élodie, majd fejcsóválva otthagy minket, miután mindkét fülmelegítőt visszaszerezte.
-Azt… azt hiszem, meglepetés dolgozat lesz - sóhajtok, aztán mosolyogva felnézek a barátnőmre. - Mit gondolsz, ebédeljünk valahol, aztán megnézzük a parkot?

[We are the Queens of the Divan!]

We are the Queens of the Divan!

@Daphné ❁ 2005. július 26. kedd

AAnnyira sietek kifelé, nehogy megtaláljon még egy család, hogy fényképet szeretnének, hogy még a fejem is elfelejtem beverni kifelé. Nem bánom persze, ha fényképeznek, nem arról van szó, de közben tudom, hogy nem azért csinálják, mert mondjuk szépnek találnak, vagy esztétikusnak az öltözékemet, hanem amiatt, mert kicsikét nagyobbra nőttem, mint ők. Hallottam róla, hogy Amerikában voltak ilyen Freak cirkuszok. Biztos vagyok abban, hogy az óriásként bemutatott, magas emberek hozzám hasonlóan valóban rendelkeznek óriásokkal a közelebbi vagy távolabbi családban. Nem mintha erre büszke lennék, sőt, addig jó nekem, amíg csak a többi furcsaságom miatt nevetnek ki. Nem tudom, mi lenne velem, ha egyszer ez kiderülne. Nagyon szeretem Daphnét és iszonyatosan hálás vagyok azért, amiért hajlandó a drága idejéből áldozni rám, de eközben rettegek is attól, hogy ha ez kiderül, elítél majd. Okkal félnek az óriásoktól, tényleg hajlamosak az agresszióra, én azonban még a pókoknak is megköszönöm, hogy vigyáznak rám a szobában.
- Lehet, hogy félreértettem, és ott akarják átadni nekem a képeket? – kérdezem Daphnétól, miután sikerül levegőt vennem végre. Még kint is tömeg van persze; szándékosan kerülöm az emberek tekintetét, nehogy még egyszer fotóalanynak gondoljanak. Logikusnak tűnik persze, és kedves tőlük a felajánlás, hogy odaadnák nekem a kész képeket Párizsban, miután előhívták őket, de nem hiszem, hogy járok mostanában arra. Na jó, ha mégis, akkor megkérem anyát, hogy nézzük meg a Hiltont, hátha sikerül mégis.
- Nous nous excusons! – kérek elnézést a fontoskodó embernek, aki utánunk szalad, mert mint kiderül, a tanárt (vagyis a készüléket, amin keresztül beszél hozzánk) nem lehet hazavinni. Nem értem igazán, hogy miért nem, hiszen kifizettük, és akkor hogyan kell majd elküldeni a leckét vagy a dolgozatot? Bagollyal csak nem küldhetjük. Postán? Még mindig hallom a német szavakat, ahogyan odaadom azt a férfinak, aki fejét csóválva, bosszankodva sétál vissza az épületbe.
- Jaj, csak meglepetésdolgozatot ne… – a gondolat elég hozzá, hogy elfehéredjek. Folyton rajtam van a vizsgadrukk is, de azokra legalább stabilan lehet készülni. Esetleg majd az iskolában lesz dogaírás? De hát fel se vettük a moldu-ismeretet! (Zárójeles megjegyzés, az előbbiek alapján lehet, hogy kellett volna).
- Az ebéd jól hangzik! Hallottam, hogy van egy mágikus étterem valahol. Meg akarom kóstolni azt a visszhanglevest. Képzeld, az ízét vissza lehet idézni napokkal később, ha vizet iszol. Így majd otthon is kicsit olyan lesz, mintha még mindig itt lennék. Aztán jöhet a park, ki nem hagynám! Hoztam szerencsére cserepeket. – hátha véletlenül szükség van rá egy-egy virág mentésekor ugyebár. Sose lehet tudni.

//köszönöm a játékot