Oroszország végtelen tajgái, hómezői, hegyláncai és városai – Moszkva, Szentpétervár, Kazany – mélységes mágikus örökséget hordoznak. A szibériai erdőkben még mindig élnek különleges vándorló mágusok, a „волхв” (volhv) kaszt tagjai, akik ősi keleti mágiát gyakorolnak. Az orosz mágustársadalom mereven hierarchikus: vannak bejegyzett máguscsaládok nyilvános családfával és a mágikus céhek híresek kemény módszereikről. A minisztérium erősen ellenőrzött, és sok mágikus szervezet párhuzamosan, félig legalitásban működik.

Світ на її плечах

Весна     священная

  Teresa & Maria

       +16
        mintha nyitott szemmel álmodnának erdők, mezők, végtelen aranyló fájdalom búzamezői felett a kék ég: nem tűnik valószerűnek, hogy itt vagyunk. úgy fogadtak, mint aki hazatér - a kisorosz jelző kedvessége nélkül, Kópavogur szaga nélkül a galléromon, Albion óhajtásától mentesen a tiéden. hazatértünk: én oda, ahonnét vétettem, te oda, ahol láthatod, mint lesz egész az, amit megcsonkított történelmünk. ablak európára: azon néz keresztül egész századunk minden óhaja nyugat felé - és most mi magunk is.

        Nyikolaj Vasziljevics után tőlem is kérdezik ajtók és falak, hogy miért annak fordítom oda az arcomat, ami gazdag, hiányt nem szenved - annak, aki mindig az előbbi keretében áll, nincs háza sehol igazán. az enyém is csak te vagy, kétkedő tekinteted, lassan virágot bontó félelmed attól, amitől születnek félni győztesek. igazad is van: könyveid lapjai után a mi ismeretségünk sem hozott jó szerencsét a háborgó lelkekben Albionban. megszolgáltunk, és megszolgáljuk még halálunkig - nem várom, hogy befogadjon, nem vártam azt sem, hogy Pityer fog. az ember talán mindig otthon van a ridegségben, félig lehunyt szemében ismerős minden, ami rossz, amiben osztozni tud vérével.

        - te talán hiszed meg, Quennel Apollyon, gondolom meg magam. van itt város, időm is van. gondolod ezt? - a város szebbik arcát fordítja feléd, azt, amelyet vendégnek szoktunk. én már láttam az ég alját - az egyformán jövendöl pusztulást nyugalomnak minden égtájon, itt sincs másként. nem ez tesz ismerőssé a járatlan utakon, mégcsak kiejtésemben észak visszhangja sem. ha tudná, Kijev megtagadná a jöttömet - és vissza csak azért fogadna, ha nem is voltam övé soha, mert el nem válik egymástól az, amit hagyomány font össze. úgy vagyok orosz, ahogy ukrán vagyok - úgy vagy te is angol és skót, és most bizonytalan talán.

        - hazudtam neked nem látogatásban, szándékaimban sem. érzem mégis úgy, hogy vagy itt velem.. mint voltál Kópavogurban is. vagyunk ott most is talán. - elbűvölt fák között a szállásunk, bár szerénytelen így nevezni valamit, amit utazóknak tartanak fent. az otthoni szél nosztalgikussá tesz valami iránt, amit itt még nem tapintunk: a város nyári melege még nem az erdőé, még nem azé, ahová készültünk valóban, ez csak az első felvonás. a még civilizált, innen könnyű vissza az út is.

        lehunyom a szemem, mielőtt átölelnélek - jelentősége az, mint általában nálunk, ami különös neked. egyszer megszokod majd, remélem, nem érsz végére türelmednek, irgalmadnak, ha elkísértél a világ végére.. egy világ végére, ha ablakon túl az is látható még belőle, ami vitán felül szép.
        - itthon vagyunk, én és te, Quennel Apollyon. - úgy hangzik, mint egy ígéret, mint felharsanó tavasz. itthon vagyok, ez az enyém: az enyém Kijev, az enyém Pétervár, az enyém az Ural nyugati és keleti lankáin a múlt és jövő is. ha maradt írmagja annak, amit a raszkol meghagyott, nem áll meg előttem: felismernek majd, tudják azt is, miért jöttem, és mit viszek magammal. tudom a hátam mögött Irinát, Oryát: mindkettővel osztozni születtem, és egyiknek sem hagyom semmit, mindent látni fogok, mindent megtartok magamnak.
      
        mikor kinyitom a szemem, már tudom, mi vár ránk: kérdések, amelyekre nehéz válaszolni. neked mellettem soha nem volt könnyű lépted, mindig kísért valami rettenetes, máskor a fantasztikus, nappalra nem éjszaka, hajnal jött, de te kísérsz most is. ennél többet szenttől sem kívánhatna senki - követni azt, mit érteni nem remélünk, de a hit után járni sokszor nehezebb. sokszor könnyebb is. a mi utunk a kalinán át vezet majd még itt, nagyoroszok szeme világán át is - utitársunk pedig a Bronzlovas lehet, senki más.
        - pár nap és megyünk tovább. azt ígértem neked, válaszolok mindenre, tartom is. talán.. szeretnéd tudni, vagyunk itt hogy? vagy vagyunk itt: hol tényleg? vagyunk itt miért. - teát töltök a naplementében, a kényelmes karosszékekben, ahol ér majd a nyári éjszaka delejessége. a Néva helyet kér beszélgetésünkben - távolról mennydörög, akár vér, amelyet ontani fogok magamból.
        

[- Nem gondolod meg magad. Vágyom rá, hogy mégis így tegyél.]

Над Тунгуской горит огонь

Я обещал это в девяносто девятом

Az idegen levegő fojtogató kérdéseket suttog, melyeket nem tudok megválaszolni. Helyes volt eljönnünk ide? Valóban nagyobb biztonságban vagyunk a végtelen Kelet kapujában, Európa szélén, mint Északon? Nem les itt semmi az árnyak közül, készen rá, hogy befejezze, amit egyszer annyi évvel ezelőtt elkezdtek? Vajon a vörös griff összes rejtett fészkét megtalálták, összes tojását összetörték, vagy most is itt köröz a felhők között, készen rá, hogy lecsapjon, amikor megtalálja a megfelelő pillanatot?

 Nem is magam miatt félek igazán. Biztosan tudod is, hogy mit féltek: törékeny alakodat, mely magába szívja és felerősíti a boldogságot; fehér ködödet, mely ragyogóbb fényt ver vissza, mint egy tükör; a dalodat, melynek soha nem tudtam ellenállni. Lángtenger vörös hullámai és titkos suttogást rejtő hóvihar végtelen fehérje vagy, nagy szemekben zuhogó eső a tavaszvégi napsütésben. Folyamatosan félek, hogy a törékenység szava egyszer beváltja az ígéretét, és nem marad nekem más, csak egy emlék arról, amikor menekültünk Godric's Hollow tava mellett a vihar elől, néhány parfüm és egy fél tubus sampon, egy pár vörös hajszál a roxforti dolgozószobámban tíz év múlva, amikor elmozdítok egy jelentéktelenül nehéz bútort.

 Rettegek attól, hogy ki találhat meg, rettegek tőle, hogy mi mit találhatunk. Nem volt soha kérdés, hogy tiéd-e a bizalmam, hogy nem látom, milyen kevés lehetőségünk van a terved mellett. Mégis, félek szembenézni ezzel. Önző ember vagyok, aki magának akarja ezt a telet és ezt a nyarat, örökre csak magának, többet, mint az emlékét.

 - Nem gondolod meg magad. Vágyom rá, hogy mégis így tegyél.- vágyom rá, hogy megkoronázz némi reménnyel, hogy úgy tegyél, mintha minden rendben lehetne. Csak megnézünk néhány éttermet, múzeumot, naplementét, mielőtt hazatérünk, és elhisszük, hogy örökre győztünk, örökre az enyém lehetsz. Néha jut majd csak eszünkbe a betegséged, az átok, melyet örököltél, csak rosszabb napjainkon, és elhisszük, hogy élhetünk együtt, száz évig. Azt akarom, hogy hitesd el velem, hogy betehetlek egy hógömbbe, és minden nap boldogan ott fogsz várni engem, amikor hazatérek a Roxfortból, örökké fogsz élni velem, ezer karácsonyi vásáron és százezer nyári viharon keresztül. Tudom, hogy egy napon összetörne a hógömb, de tudom, hogy meg tudnál győzni róla, hogy legyek bizalommal a tűrőképességed iránt, egészen addig, amíg egy napon fel nem kelek egy olyan repedésre, melyet semmi nem forraszt össze. Megkaptam ugyanezeket a hazugságokat Morgausetól, ő királlyá koronázott, és túl későn hagyta, hogy tudjam, mennyire hamis a birodalmam. Rád viszont nem jellemző a hazugság, Liliya Apollinarya; tudom, hogy összetöröd a koronákat, az illúziókat és a hazugságokat.

 Illúzió, hazugság lenne elhinnem, hogy stabillá vált az állapotod. Illúzió csupán, hogy az én tudományom, vagy a bátyádé, vagy bárkié ezen a Földön megmenthet téged, ha te magad nem találod meg a megoldásod, nem nyersz uralmat saját véred felett.

 - Félek tőle, hogy ez az otthon mit tartogat.- a karjaimba zárlak a fák árnyékában. Egy nap megértem majd a legbonyolultabb gondolataidat, ha eleget vagyok melletted, most azonban még nem vagyok elég magabiztos hozzá, hogy oroszul formáljam a szavakat, a választ. De tudom, hogy egy napon más lesz- egy napon az őseid nyelvén, a gondolataid nyelvén fogok tudni beszélni hozzád, egy napon teljes egészében megérthetem a dalodat, nem csak következtethetek a szépségére. Egy napon így lesz, mert rengeteg időnk, évszázadunk lesz rá együtt, mert így döntöttem. Eldöntöttem, hogy végig foglak kísérni téged, keresztül a télen, a vér irányába, ahogy tettem azt Kópavogurban, tettem azt az ereidben, az álmaidban, és tenni fogom örökké. Te vagy a tökéletesség, és soha nem foglak elcserélni semmire- sem hamis koronákra néhány nap örömért, sem a vereség kemény szorításáért, mely a torkomnál fogva felemel a földről, ahogy elfogadom, hogy megtettem mindent.

 Milyen ember fogadná el a hazugságot és a vereséget, ha megadattál neki?

 Elfogadom a teát. Nem édesítette meg a Királyság teje, a kispolgár egyhangú napjai, nem olyan az íze, mint a közelgő esőnek vagy a fegyelmezett rendnek. Olyan az íze, mint a vad mágiának: egyszerű, mégis összetett, robbanásra kész és veszélyes. Szívesen itt maradnék a teával, veled, a két világ határán, nem akarok tovább menni, de nem hagyom újra elhatalmasodni a rettegést, mely talán megóv a ma éjjeli rémálmoktól, melyeket minden éjszaka érzek, mióta útra keltünk. Nem gondolok a visszafordulásra, a fehérebb vászonra, melynek vörös sziluettet fest a halál.

  - Rengeteg kérdésem van, azok a kérdések pedig olyanok, mint egy hydra fejei. Kétlem, hogy tűz nélkül ne lenne minden sokkal nehezebb... de szeretném újra feltenni azt a kérdést. Az első kérdést. Biztonságban vagyunk itt, tőlük?- vajon az unokatestvéreid táplálnak még bármennyi hűséget a szívükben? Van a fiatalabbnak, Amos lányának szíve egyáltalán? Vajon vannak még itt, akik hűségesek a vörös griffhez, akik riasztják őket? Be mernek jönni ide, azoknak a földjére, akik csak a nagyanyád bosszúálló árnyát hagyták a családodból? Be mernek térni, ha tudják, hogy itt vagy te, a terveik halála?

  - Ha megtudják, hogy ki vagy, segíteni fognak?- tudom, hogy a hazugság zsarnoka a lelkem rosszabbik felén megnyugodna, ha elkerülhetnénk ezt a vihart ezzel, ismerősebb viharokat és még sértetlen hógömböket üldözne. Az erényes, a tiszteletreméltó oldalam aggodalma valódi. Segítenek egy Romanovnak? Mit teszünk, ha nem?

 Keletre nézek. Félek az úttól. Még ha az egyetlen megmaradt utunk is.