Mérges Banya Fogadó

A 2000 tavaszán nyitott Fogadó tárt karokkal várja a roxfortos diákok szüleit vagy éppen csak a faluba látogató turistákat. Kényelmes szobái, kiváló menüsora mindenki számára kielégítő lehet. Talán egyedül a pub részlegen található, mérges képű banyát ábrázoló festmény jelenthet gondot, mely időnként hangosan felkiált, ha elhaladnak mellette. Így hát nem is olyan nagy csoda, hogy a vendégek gyakran megdobálják egy-egy adag zabkásával.

Roxmorts, 2005. szeptember 10., szombat

Quelqu'un... d'inattendu?

Philomène&Daphné

Jól hangzik egy kis városnézés, mondogatom magamnak ahogy a cipőm kopog kanyargós, macskaköves úton, és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy elvegyüljek a tömegben. Roxmorts igazán bájos - a régi, kedves kis házak és üzletek, a fák levelei, amik épphogy csak sárgulni kezdtek, és bár az idő valamivel hűvösebb, mint amit Franciaországban megszoktam, de határozottan kellemes - egészen idlli nap lehetne. Ha…
Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy Miguel itt volt. Egyszerűen… nem tűnt valóságosnak. Arra számítottam, hogy, ha, talán, esetleg, valamilyen elmondhatatlanul ritka, egészen felfoghatatlan csoda folytán én még valaha látni fogom őt, akkor… rendben lesz minden? Megnyugszik végre a lelkem? Megoldódik minden problémám és boldog leszek? Nem mintha nem lettem volna boldog attól, hogy itt van, félreértés ne essék, az voltam, határozottan, tényleg, jobban mint valaha…
De akkor miért voltak ma is rémálmaim, mint azóta minden este? Rémálmok, amikben Miguel felváltva vagy kiabál velem, vagy a múltban, vagy a jelenben, néha spanyolul, néha angolul, vagy csak eltűnik, mintha sosem lett volna, mintha az, hogy újra láttam, nem is történt volna meg, és az álom lenne a valóság, nem pedig fordítva. Vagy egyszerűen meg sem ismer, bármit teszek, bárhogyan is próbálkozom. Félek elaludni az ilyen álmok után, szóval csak fekszem az ágyban önmarcangolva, hogy mennyire hálátlan vagyok, hogy nem tudok önfeledten örülni úgy tűnik, semminek sem, és bámulom a plafont addig, amíg már nem bírom tovább és a fáradtságtól önkéntelenül is lecsukódnak a szemeim, hogy aztán az egész kezdődhessen elölről. Ha ez még sokáig így fog menni, engedélyt kell kérnem Dreamless Sleep bájital főzésére a Bájitaltan tanártól. Habár, ha már úgyis itt vagyok, nem csak Miguel ajándékát tudnám beszerezni, biztosan ezt is lehet kapni valahol…
Extra figyelmet fordítottam ma (is) arra, hogy szép, gondos sminkkel tüntessem el a karikákat a szemem alól, de szerencsére, még ha rá is kérdezne bárki, rá tudom fogni a kialvatlanságomat szimplán az új helyre. A matrac valóban kicsit kényelmetlen volt, de a kávé majd ébren tart. Vagy két kávé. Vagy nyolc. Nem szabad szétesnem. Nem eshetek szét. Megint nem. C'est inacceptable. Souriez et continuez.
Szóval, nem gondoltam volna, hogy bármi vagy bárki meg tudna még lepni az ikertestvérem felbukkanása után, de az őszülő, kusza, göndör szőke haj (az ott tényleg meg van égve?), a sötét ruha, amin még innen is kiszúrom a macskaszőrt (a drága cicák, remélem, jól vannak), és a jellegzetes cigaretta, egyszerűen nem lehet más, mint…
-Philomène? - szólítom meg nénikémet, igyekezve elrejteni a döbbenetet a hangomban, miközben azért melegség is vegyül mellé, amikor realizálom, hogy tényleg ő az. Mondhatnám, hogy ő az utolsó ember, akiről azt hittem, hogy itt fogom találni, de nem, mert az Miguel, aki meg már itt volt, de mindenesetre… azért az elején szerepel a listáján azoknak a személyeknek, akikre biztosan nem számítottam volna itt. Itt… pontosan hol is? Roxmortsban? Az Egyesült Királyságban? Egyáltalán Párizson kívül? És ha már itt tartunk, vajon mit kereshet itt? Egy fél pillanatig felbukkan egy olyan kósza gondolat a fejemben, hogy talán a szüleim küldték utánam, hogy szemmel tartson, de aztán ez a gondolat gyorsan el is tűnik, amikor eszembe jut, hogy ugyanarról az emberről beszélünk, aki 13 évesen először kínált alkohollal és cigarettával - udvariasan elfogadtam, aztán borzasztó köhögés és torokégés után inkább megköszöntem, de nem éltem tovább a lehetőséggel - szóval, ha apáék valakit mégis utánam akartak volna küldeni, egészen biztosan nem őt tartották volna erre a legmegfelelőbb személynek. Pedig a korábban említett esetről még csak nem is tudtak.

Live. Laugh. Lurk.
···———–—⚜———–—···
@daphné ⚜ 2005. szeptember 10. szombat

Se napfény, se kék ég, csak a szokásos, brit mélabú – elég nehéz volt eladni, hogy Nicholasék azért költöztek jó pár éve Devonba, mert hirtelen megtetszett nekik a nyugalmas, békés, vidéki angol élet. Bátorságuk előttem is példa lehetne, hogy titkoljam azt, hogy ez a kis kirándulásom nem több, mint büntetés, de mindig is siralmas voltam abban, hogy befogjam a pofám.
Se napfény, se hőhullám, se napozás és délutáni kávé, likőr vagy bor a teraszon. A briteknek csak langyos víz jutott fűvel, és azt is lopták. Nálunk Franciaországban bezzeg a legkisebb faluban is van valamiféle stílus és elegancia. De itt? Roxmortsban? Bah! Csak a köd és a bagolyszag. Ha a Le Cri De La Gargouille büntetést akart, akkor megtalálta a tökéletes helyet hozzá.
Kelletlenül lapozgatom a sarokasztalnál a határidőnaplót, amit még unokahúgomtól (fogjuk rá, hogy az, és ne bonyolódjunk bele a rokoni szálak tisztázásába, mert az egy külön fejezetet érdemelne) kaptam. Haszontalan eszköz arra, amire kitalálták. Még soha egy időpontra nem érkeztem meg vele. Angelique szervezettsége jól ellensúlyozta az engem ölelő káoszt, így viszont fogalmam nincs arról, hogy miként leszek képes időben odajutni helyekre. Lapozok egyet a láthatóan megviselt, kávéval és borral legalább kétszer lefröcskölt, gyűrött, elsárgult naplóban. Épp a jövő hétre beírt időpontokat próbálom kistabilizálni, már ami még olvasható belőle. Van, amit egy reparo sem hoz helyre. Ilyen például a cigaretta lehullott parazsa által alakult égésnyomok, amik olvashatatlanná változtatták az egész lapot. A határidőnapló maga ironikus módon talán kicsit olyan, mint az életem – épp olyan szétesett, és én épp ennyire élvezem.
A szélek mentén még látom az apró firkákat és jegyzeteket, amiket néhány hete fontosnak tartottam. Most az egész inkább úgy néz ki, mintha valami részegen hozott kelta jóslat lenne, és csak annyit sikerül kihámoznom a lapból, hogy kedden valakit találkozóra hívtam. De kit és miért? Vagy nem lehet, hogy épp lemondtam?
- Ah! Quoi de neuf, Daphné? – pillantok fel az élettel teli lányra. Egyértelmű volt, hogy ő is jelen lesz a tusán, miután egyszer már kiszúrtam a nagyon magas barátnőjét, vár rá azonban elég izgalom ebben a tanévben nélkülem is. Satnya kezemmel intek is neki a mellettem lévő helyre, hogy üljön le, ha akar.
- Hogy tetszik Skócia? Hallottam, a tökpite népszerű. Desszertnek zöldséget, ki hallott még ilyet! Meg az a sok főtt krumpli… – csóválom a fejem, és csak megszokásból tartom a fogaimhoz a pennát. Pedig eredetileg rágyújtottam, ott is az elnyomott cigaretta a fülem mögött, de szóltak, hogy itt nem lehet dohányozni. Ha nem lett volna elég, hogy a macskaköves utakon minden második lépésnél beakadt a cipőm sarka…

Roxmorts, 2005. szeptember 10., szombat

Quelqu'un... d'inattendu?

Philomène&Daphné

Tényleg tante Philomène az, és úgy beszél a tökpitéről és a krumpliról, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő itt van, és ezeket eszi, és nem egy jó vajas croissant-t vagy pain au chocolat-t például, bár úgy láttam (és éreztem) hogy a cigaretta azért ide is elkísérte, ha már a péksütemények nem is. Pedig igazán jöhettek volna, mert még nem sikerült napirendre térnem az itteni reggeli felett. Nem vagyok annyira az édes reggeli híve, szóval a tojás, paradicsom, és a gomba még oké lenne, bár azt a két szelet valamit, amit kapunk mellé, csak nagy jóindulattal lehet kenyérnek nevezni, nade a bacon, kolbász, és az a rettenetes sült bab?! A black puddingról nem is beszélve, miért ragaszkodnak ezeknek, tudják vajon a britek, hogy mennyi finom dologtól fosztják meg magukat? A krumpli lesz itt a legkisebb problémánk, nénikém. Pedig én adtam egy esélyt a reggelijüknek, tényleg.
-Tout va bien, et toi?-kérdezem egy szokásos mosollyal, hiszen tout était super bien, miközben helyet foglalok, a szoknyámat gondosan megigazítva, hogy a lehető legkevésbé gyűrődhessen meg.
-Igazán kellemes, bár valóban más a… skót konyha, mint amit otthon megszokhattunk - hogy finoman fejezzem ki magam, de udvariasabb vagyok annál, mint hogy fényes nappal a nyílt utcán szidni kezdjem a házigazdáink gasztronómiáját. Lehet, csak időt kell ennek adnom, végül is, lesz rá egy évem. - De, Philomène… ha szabad tudni, te mi járatban vagy itt? - mert nem a napfény hiánya és a kulináris élvezetek szintén teljes hiánya vonzottak ide, ebben biztos vagyok. Közben kiszúrom a határidőnaplóját, és egy részem örül, hogy egyáltalán még nála van és nem hagyta el, miközben a másik részemet nagyon vissza kell fognom, hogy ne akarja elsimítani a gyűrött, és megjavítani az elázott, megsárgult, megégett(?) lapokat, rendezni a kézírást, és rendet teremteni a káoszban, ami akarva-akaratlanul is, minden igyekezetem, és tante Angelique minden igyekezete ellenére is elkísérte Philomène-t mindenhova.
-Ha tudtam volna, hogy jössz, hoztam volna egy új határidőnaplót neked ajándékba, nénikém-pillantok az említett tárgyra, ami látott már szebb napokat is. Ugyanakkor hálás vagyok, hogy amíg Philomène kaotikus életével tudtam foglalkozni, addig se kellett a saját zaklatott lelkiállapotommal, pedig igazán lehetett volna valóban a Tusa, vagy a főtt krumpli a legnagyobb problémám, és nem a rémálmaim, meg a mellkasomra telepedő súly, amitől néha levegőt is alig kapok. Ou mon cher frère jumeau… szerencsére Philomène nem látja, ahogy az asztal alatt önkéntelenül is ökölbe szorul a kezem, majd kiengedem, ahogy próbálok valami kontrollt visszaszerezni az érzéseim felett. Ressaisis-toi.
-Ittál már kávét?-kérdezem inkább, még mindig mosolyogva. -A kávé nem olyan rossz itt.

Live. Laugh. Lurk.
···———–—⚜———–—···
@daphné ⚜ 2005. szeptember 10. szombat

Kellemes a fülnek a hazai nyelv és az ismerősen csengő szavak. Bár Franciaország reálisan nézve nincs olyan messze, mégis olyan, mintha egy szeletet visszakapnék a hazámból. Bár a káromkodásom talán a britek is értik. A titok nem a szavak jelentésének ismeretében rejlik, hanem abban, amilyen attitűddel közöljük azt. Hintalovakról és körfésűkről is beszélhetek. Van az a hangsúly, ami miatt inkább a föld alá ássa magát a franciát nem ismerő angol.
Meg persze van az is, amikor inkább sikkesnek akarsz tűnni, és úgy olvasod el a tojásrántotta receptjét, hogy az úgy hangzik, mintha egy párizsi divatlapból idéztem volna. A legfurcsább az egészben, hogy a britek néha úgy bólogatnak erre zavarukban, mintha valami életre szóló bölcsességet mondtam volna.
- Miért, miért, hogyhogy miért, Daphné? Hát nem olvastad a levelemet? – talán elfelejtettem volna elküldeni neki? Non, ce n'est pas possible. Akkor Angelique bizonyára elküldte volna helyettem a baglyot. Jobban mondva egészen biztos vagyok abban, hogy ő az oka annak, hogy a levelem célba ért. Már most látom, hogy nélküle az összes határidőmről le fogok csúszni, amin nem segít az a többszörösen elázott, gyűrött, helyenként cigarettanyomos napló sem.
- Száműztek a Gargouille-tól! az indokoltnál erősebben csapok satnya kezem öklével az asztalra. Még mindig nem fogom fel, még mindig nem tudom elfogadni a történteket, hogy efféle bulvárias cikkek írására kárhoztatnak!
- A főszerkesztő azt merészelte mondani, hogy Philomene, ez nagy lehetőség! Bazsalygott ott a csillogó képével, de én közben csak azt hallottam, hogy húzzam el onnan a képem. Miért nem küldtek valami újoncot, ha ez akkora lehetőség?[ Bah! Cirkuszi porond! – a szakma népszerű, mint mindig. Tolonganak nálunk a gyakornokok. Lepkehálóval lehet fogni őket! Fiatalok, lelkesek, naivak, és mindenképpen rátermettebbek! Mégis hogy fogom felháborítani a köznépet sportcikkekkel meg bulvárral? Ez nem büntetés, ez már kínzás! Azt pedig diák koromban sem toleráltam, különben elmentem volna prefektusnak inkább.
-  Igazán semmi szükség, Daphné, van még hely a naplóban. – lapozom fel az üres, ennek ellenére már most hullámos oldalakat, amik valóban üresek nagyrészt. Bár valahol az üres lapok közepe felé mégis ott egy indokolatlanul teleírt oldal az aktuális heppjeimmel, ötleteimmel.
- De a kávé remek ötlet. Te mit kérsz? Képzeld, dohányozni sem engednek itt. Neked mit kérjek, kedvesem? – természetesen a vendégem. Amint kihozzák, amit kérünk, körbenézek, hogy mennyire figyelnek minket. Pulóverem ujjába rejtek egy kis üvegcsét, amit kinyitva az erős, cseresznyés szesz-szag érezhető. Nemes egyszerűséggel öntöm bele a tartalmát a kávéba úgy, hogy közben úgy rejtem az alkoholt, mintha még tinédzser lennék. Tudom, persze, az íreknek ott a whiskeys kávéja, de még sem tehetem, hogy egyből alkoholistának néznek, amiért ezen a kellemetlen délelőttön azzal kezdem a napomat.
- Így már tényleg nem olyan rossz, igazad van. Azt az egyet az olaszoknak azért hagyjuk meg, hogy náluk még mi sem főzünk jobb espressot. Bedobtad már a neved? Vagy az később van? Tudod-e, milyen próbatételek voltak legutóbb? – kevergetem a kiskanállal az őszies, sikkes cherry-pressomat, ami mellé egy szelet száraz süteményt kaptam, pohár vizet meg egyet sem.

Roxmorts, 2005. szeptember 10., szombat

Quelqu'un... d'inattendu?

Philomène&Daphné

Levél? Levél… igen, valóban kaptam levelet. Még azt is tudom, mit csináltam akkor, és pontosan melyik fiókban van most is éppen. Egyáltalán nem vallott rám, hogy megválaszolatlanul hagyjak valamit - ha Antoine most itt lenne, biztosan szóvá tenné, hogy pedig valakinek mindig találtam időt, hogy minél hamarabb visszaírjak, de könnyen beszél az, akinek egész életében annyira könnyen ment a barátkozás, mint másnak a levegővétel. Felettébb udvariatlannak tartottam volna, ha nem írok vissza Rokuro leveleire, ha megvárakoztatom, mert… hát, rosszabb pillanataimban nem is igazán értettem, miért áll velem szóba egyáltalán. Ha már sikerült egy új… bátorkodom ezt mondani, barátot szereznem, igazán nem szerettem volna megbántani vagy esetleg bármilyen indokot adni arra, hogy ne írjon nekem újra.
De persze ettől függetlenül találhatta volna időt arra is, hogy visszaírjak kedvenc nagynénémnek, és szerettem is volna. Emlékszem, épp a bőröndömet pakoltam, amivel úgy éreztem, sosem leszek kész - egy olyan hét után, amikor minden, ami lehetett, félrement - teljesen kétségbeesve, hogy hogyan vigyek magammal valami jelentéktelen, de akkor elmondhatatlanul fontosnak tűnő dolgot, amikor hallottam a baglyunk kopogását az ablakon. Igen, emlékszem, hogy még örültem is, hogy valami eltereli a figyelmem, - miközben megetettem a baglyot és felbontottam a levelet - hogy bármi jó lett volna, aminek nincs köze Skóciához, a következő tanévhez, a Tusához, a jövőmhöz… De volt, és hirtelen a nyitott ablak ellenére sem éreztem úgy, hogy elég levegő lenne a szobában, hiába kapkodtam egyre kétségbeesetten utána. Je ne peux pas respirer, je ne peux pas...
Nénikém kezének csattanása az asztalon ránt vissza végül a jelenbe. Most is egy kicsit erősebben kezd verni a szívem az emlék hatására, szóval csak a felét fogom fel annak, amit Philomène mond - bűnbánóan lesütöm a szemem, igazán rettenetes hallgatóság vagyok, arról nem is beszélve, hogy udvariatlan, amiért nem írtam vissza - de azt azért még össze tudom rakni, hogy nem önszántából és jókedvéből van itt.
-Sajnálom, hogy válasz nélkül hagytam a leveledet, szóval itt szeretném elmondani, hogy én sem értek egyet a Főszerkesztő úr döntésével - jegyzem meg a magam visszafogott módján, nem vallana rám, ha olyan hevesen tiltakoznék vagy szidnám, mint ő. Azt azért még én is láttam, hogy alapvetően nem kedveli a nagynénémet, a szétszórtságát meg pláne nem (ez utóbbit én sem, de csak olyan szempontból, hogy elképzelni nem tudtam, őt hogyan és miért nem zavarja a káosz), na de, hogy egyszerű sportcikkek, pont neki? -Mit kell pontosan csinálnod? Tudok benne segíteni?
-Azért, ha később mégis kellene, csak szólj-mosolygok rá, és gondolatban már fel is írtam, hogy kelleni fog az az új napló, de nem feltétlen azért, mert teleírta, hanem mert elhagyta, vagy olvashatatlanná tette a lapokat a kávé, a maradékot meg esetleg kiégette a cigaretta.
-Csak egy sima eszpresszót szeretnék, merci beaucoup - felelem - határozottan a legpreferáltabb kávéfogyasztási módom, ritkán ittam még csak tejjel is, bár már láttam, hogy itt állítólag, ha a szemeim nem csaltak, az előttünk lévő itallap alapján sütőtökös latte is kapható? Miért akarna valaki pont sütőtököt rakni a kávéjába? Szerintem azon kimondatlanul is egyetértünk a nagynénémmel, hogy ezt inkább meghagyjuk a briteknek és az amerikaiaknak.
-Egyébként is igen nagy rajongója vagyok az olasz gasztronómiának, a kávé sem kivétel ez alól - bár nem vagyok biztos benne, hogy ők is cherryt raknának bele, még jó, hogy épp nem nézett ide senki. -Még nem dobtam be, kicsit később kerül majd csak sor rá - minden bizonnyal azért, hogy előtte még jó párszor elbizonytalanodhassak. Vajon más is így érez, vagy más teljesen, megingathatatlanul biztos a döntésében?
-Igen. A legutóbbi, 1994-ben megrendezett Tusán, az első próbán egy sárkány által őrzött aranytojást kellett a bajnokoknak megszerezniük, a második próbán, az instrukciók szerint a Fekete tóból kellett egy óra alatt egy számukra fontos, elvett dolgot visszaszerezniük - ez valójában egy szerettük, vagy hozzátartozójuk volt - itt egy kicsit megakadok. Bele se merek gondolni, hogy mi van, ha Miguelt… Vagy, vagy Élodie-t… Ha… Nem. Non. Concentre-toi. A harmadik próba. Mi volt a harmadik próba? -A… a harmadik próba egy komplex, varázslatokkal és lényekkel átszőtt labirintusból való kijutás, aminek a közepén ott várta volna őket a Trimágus Kupa, de… tudjuk, mi volt a vége -fejezem be halkan. Idén mindenkit biztosítottak az extra átvilágításról és védelmi bűbájokról, de ennek ellenére nem hittem, hogy bárki igazán figyelmen kívül tudta volna hagyni ezt a tragédiát. A kávémat kavargatom elgondolkozva, miközben a langyos szeptemberi szélben kavargó leveleket figyelem a szemem sarkából.

Szabad a játéktér.

   

    I tried to hold these secrets inside me. My mind is like a deadly disease.  

Mr. Hamox
Mérges Banya Fogadó, pub
2006.01.03. kedd

Figyelmeztetések: general shaming

Mikor legutóbb errefelé jártál Roxmorts utcái élettel és ünnepi hangulattal teliek voltak - a boldogsággal vegyes izgatottság hullámzott a szállingózó hópelyhek között a karácsonyi dallamokkal egyetemben. Ma azonban minden fáradtan csendes - a lehullott hó sem virít már olyan gyönyörű makulátlanul, mint mikor a sötét fellegek beborították az utcákat fehér lepellel. Már meglátszik a mocsok. Még nem túlzottan, még nem szembeötlő látványosan, de látszik. Te látod.
Mégis tisztább mint Te magad. Annál mondjuk nem nehéz. Még ha kívülről nem is látszik. Lépteid könnyedek a hevenyészetten letisztított utcán, ahogyan a célpontod felé igyekszel: a Mérges Banya Fogadó. Amikor megkaptad a levelet Evelyntől, hogy sikerült elintézniük egy találkozót egy Minisztériumtól független amneziátorral, először el sem hitted. Csak akkor realizálódott benned az egész, amikor megkaptad a férfi levelét - időpont és helyszín egyeztetésének céljából. Nyughatatlan lelked még most is kételkedik - mi van ha nem igaz, mi van ha átvert Samuel, mi van ha...? Mert ugyebár nem lehet senkiben sem bízni. Ezért is hazudtál a céljaidat illetően - azt írtad leveleidben továbbtanulási célzattal szeretnél beszélgetni valakivel. Azt írtad érdekel az amneziátori karrier. Azt írtad...
Mintha lenne jövőd, mintha lennének hosszútávú céljaid, netalán... álmaid? Ugyan. Dehogy. Az egyetlen célod jelenleg, hogy megsemmisítsd a fenyegetést - nem a saját jövődre, saját boldogságodra, ugyanis neked egyik sincs. Viszont Hera, Ő fényesebben csillog minden csillagnál és Jenkins nem fogja tőle elvenni ezt. Nem zsarolhat téged Heraval. Nem. Meg fogja bánni a születésének nyomorúságos pillanatát, minden egyes bűnös légvételét. Azt fogja kívánni bár meghúzta volna magát egy apró visszataszítóan mocskos, bűzlő sarokban - hisz pont oda is való. Jenkins társaságát még a rühes, bolhás, büdös patkányok is visszautasítanák, ha választásuk lenne. Megmutatod neki, hova is való igazából - Ő sosem osztani fogja a lapokat, maximum engedelmeskedhet, de még ehhez is túl alávaló, túl mihaszna, túl...
Bekanyarodsz a fogadó utcájába, mely álmosan tátong, egy-egy lézengő lelket lehet csak látni rajtad kívül. Cipőid kopogása fülsüketítő élességgel szakadnak meg, ahogyan megállsz a Fogadó ajtaja előtt. Felnézel a cégérre, majd veszel egy mély levegőt. Most eldől, hogy az egész átverés-e, vagy valóság. Pálcád azért elérhető közelségben, ám tudod, úgysem rántanál pálcát. Elviselnél bármit, ami csak rád vár. Egy rossz mozdulat és Nem csak Jenkinstől kell megvédened Herat, hanem a "nevelőapádtól" is. A gondolatára is felszínre bugyog a mélyen elfojtott gyűlölet irányába, illetve az erős késztetés, hogy inkább hátat fordíts és elmenj.
Ez biztosan átverés.

Mintha... mintha nem tettek volna meg mindent a bizalmadért. De Te képtelen vagy bízni, bennük nem, Samuelben nem, a férfiakban nem, de úgy igazán senkiben sem Heranoush Fletcheren kívül. Mégis a kezed a kilincsre helyezed és kellemetlen zajos nyikorgással kinyitod az ajtót és belépsz rajta. Először a recepciós pulthoz lépsz és türelmesen megvárod, ameddig az ott állomásozó alapvetően középkorú, de az arcán ülő kellemetlen kifejezés miatt idősebbnek tűnő hölgy méltóztatik veled foglalkozni. Addig csak már-már túlontúl tüneményesen mosolyogsz rá - a gesztusban van némi pimaszság is, de bőven megérdemli. Elvégre nem Te tehetsz arról, hogy Ő megöregedett, meg egyébként is nem a legesztétikusabb arcberendezéssel áldotta meg Őt sem a Sors, sem a genetika. Egy elegáns mozdulattal a hátad mögé dobsz egy nagyobb köteg szőke hajzuhatagot, hogy ne legyen útban, majd kedves hangszínen kérvényezel tőle egy szobakulcsot. Ki is fizeted, majd nem törődve irigykedő pillantásával, illetve a nyelve hegyén pergő kikívánkozó kérdéssel már fordítasz is hátat neki, hogy a vendéglői részen megkeresd mai áldozatod. Tekintve, hogy ez pont az a holtidőszak, amikor az ünnepek alatt itt megszálló varázslók és boszorkányok már nincsenek itt, a tanév során itt megszálló egyének pedig még nincsenek itt. Egy-két kósza lélek leledzik az asztaloknál, így hamar kiszúrod a rád várakozó férfit. Felöltesz egy kellemes, de visszafogott mosolyt, majd felszegett állal, magabiztos léptekkel megközelíted. A kulcsot egyelőre a kabátod zsebébe süllyeszted.

- Üdvözlöm! Mr. Hamox, ugye? - megállsz mellette illedelmes távolságban, megvárod, hogy felálljon, majd nyújtod neki a kezed. - Vivien Smithe, igazán örvendek! Nagyon hálás vagyok, hogy levelem okán elfáradt idáig - a megfelelő köszöntés után helyet foglalsz vele szemben. - Remélem nem várt nagyon sokat, sajnos bizonyos hátráltató tényezők késleltették érkezésem. Ennek okán nem is nagyon húznám az időt. Mint a levelemben is említettem, elsősorban továbbtanulási célzattal kerestem meg Önt. Lehetne pár kérdésem Önhöz a munkája kapcsán? - kék szemeid kíméletlenül szkennelik minden apró reakcióját. Még mindig bizalmatlan vagy a férfivel, elvégre... elvégre már Evelynnek is van oka gonosz dolgokat tenni veled. Erről kivételesen nem Te tehetsz, véletlenül voltál rosszkor rossz helyen, elvégre nem szorítottál pálcát a nyakához, hogy csalja meg azt az undok, pökhendi férjét, ugye? - Jajj, hol hagytam a modorom! Meghívhatom valamire esetleg? - szemed sarkából mozgást látsz, ahogy egy pincérnő tesz látogatást az asztaloknál, rendelésfelvevői célzattal. Gondolataidat is próbálod a felszínen tartani egyelőre. Ha a férfi valóban képes segíteni neked, akkor úgyis bentebb kell engedned, de lehetőség szerint nem szeretnéd a kellemesnek és gyerekbarátnak nem éppen mondható múltadat egyből  megosztani egy ismeretlennel. Addig a pontig el kell jutni, és az mindenképp egy privátabb helyen fog megtörténni. Ha pedig kiderül, hogy mégsem egymást keresitek... hát inkább egy kevés pénz vesszen oda, mint a titkaid, ugye?

[Jövő építésben]

Jövő építésben

Nem egészen tudtad, mit gondolj a mai találkozódról. Egy negyedéves mardekáros diáklány kérte a segítségedet, pályaválasztási kérdésekben. Bár hízelgő volt a megkeresés, egyszersmind disszonáns érzéssel töltött el. Kívülről persze azt a benyomást kelthetted, hogy egyben van az életed, íróként rendszeresen jelentek meg az írásaid, miközben amneziátorként sem panaszkodhattál, voltak munkáid, amik egyáltalán nem fizettek rosszul. És mégis... kilógtál a sorból, minden értelemben. Nem akartál a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozni, ahogy az elvárható és illett lett volna, miután elvégezted a Godrik amneziátori képzését. Az a fajta nyomott, sűrű levegő, ami a minisztériumi létet körbelengte, nem neked való volt, ezt már akkor is tudtad, amikor néhány alkalommal megfordultál az épületben, egyetemista tanulmányaid kapcsán. Amikor határozottan elutasítottad a lehetőséget, hogy hivatásos amneziátor legyél a hivatalban... nos, tanáraid és hallgatótársaid egyértelműen őrültnek néztek.
"De akkor mihez kezdesz majd?" - lebegett az arcukon a kimondott, vagy kimondatlan kérdés, amely egy kissé azért elbizonytalanított. De csak kissé. Mert hogy pontosan tudtad, a szabadságvágy, ami mindig is benned volt, erősebb annál, hogy hivatali láncszemként rendezkedj be felnőtt életedben. Te szabadságra vágytál, mozgástérre, levegőre. És arra a bizonyoságra, hogy a napjaid, a feladataid, az életed felől te dönthetsz. Hogy ez kiváltság volt, azt pontosan tudtad. Talán pont ezért szúrta annyira a szemét mindenkinek... kivéve az apádnak, Dawsonnak. Ő támogatott, nem nézett őrültnek, sőt... büszke volt rád. Támogatása és szeretete minden volt, amire fiú valaha vágyhatott, még úgy is, hogy anyád fájó hiánya minden egyes nap égetett. Szeretted volna elmondani neki, milyen érzés volt az első kliensed fájdalmas emlékét sikeresen eltávolítani, majd meginni egy sört a házához közeli pubban, fényes nappal, ünneplés gyanánt. Jó lett volna elmondani, milyen érzés volt Anglia mohazöld tájai felett kitárt szárnyakkal repülni, átváltozott sólyom-alakban. Szeretted volna elmondani, milyen volt rádöbbenni a záró vizsgád előtti gyakorlaton, hogy ló helyett egy emberlány, Mira gondolataiba férkőztél be... és aztán szabadon engedni őt, hogy vágtasson, amerre kedve viszi.
És aztán azt is, milyen volt az első novelláskötetedet a kezedbe fogni, és viszontlátni a Hertfordshire-i könyvtárban. Nos, leírhatatlan...
Hogy innen hova vezet még a sorsod, nem tudhattad, csak annyi derengett, hogy ma Viviennek segítesz majd, az ő kérdéseire válaszolsz. Aki kis késéssel immár megjelent a találkozóhelyeteken, és odalépett hozzád. Nem volt kérdés, hogy ő az, aki megkeresett, arckifejezéséből és gondolataiból ezt egyből leszűrted, melyekre rutinosan, de diszkréten kapcsolódtál rá. Nem akartál róla egyelőre többet tudni annál, mint amit ő is szívesen elárult magáról. Nem is kellett többet tudnod. Többek között ezért sem akartál minisztériumi keretek között dolgozni. Mindenkinek meg akartad hagyni a szabad akarat biztonságát. Számodra ez így volt fair. A tudásoddal, képességeddel semmi esetre nem szándékoztál visszaélni.
- Úgy van, én is örvendek a találkozásnak, Miss Smithe! - álltál fel, majd ráztál kezet a hölggyel, akin úgy érzékelted, mintha kissé izgult volna. Ezt persze megértetted, elvégre mégis a jövője volt a kérdés, ami miatt felkeresett.
- Egyáltalán nem vártam sokáig, ne aggódjon - mosolyodtál el, majd kihúztad a kisasszonynak a széket, és csak azután ültél le, hogy ő helyet foglalt.
Az ital invitálás kissé meglepett, elvégre alapból téged úgy neveltek, hogy a férfi dolga meghívni a nőt, de ebben a helyzetben szeretted volna, ha Vivien komfortosan érzi magát. Ha neki az jelentette a nyugalmat, a biztos pozíciót, hogy meghívhatott téged, úgy ezt nem akartad férfiúi hiúságból meghiúsítani.
- Nem vagyok semmi jónak elrontója... Egy zöld teát szívesen innék - felelted határozottan. Ez nem az a helyzet volt, ahol illendőnek láttad volna alkoholt fogyasztani, és ami azt illeti, nem is nagyon kívántad jelen pillanatban, így maradtál a jól bevált teánál, még akkor is, ha ez elég ritka rendelés lehetett a Mérges Banyában. A pincérnő ezek után nem sokkal felétek vette az irányt, és fel is vette rendeléseteket.
- Nos, Miss Smithe, kérdezzen bátran bármit, amire kíváncsi... Nagyon bízom benne, hogy a segítségére lehetek - bátorítottad a lányt, aki kissé idősebbnek tűnt neked negyedévesnél. Persze az is igaz, hogy rég beszéltél vele egy idős diákkal... lehet, csak nem emlékeztél rá tisztán, milyen is ez a korosztály. Bár az, hogy már 16 évesen a jövőjét építette, egyértelműen azt mutatta, érettebb lehet a korabelieknél.
- Szóval maga is az amneziátori pályával szimpatizál? Vagy inkább klasszikus aurorként képzeli el magát? - dőltél hátra a széken, kíváncsian hallgatva őt.

   

   

I tried to hold these secrets inside me,

   

My mind is like a deadly disease.

 

Mr. Hamox
Mérges Banya Fogadó, pub
2006.01.03. kedd

Figyelmeztetések: general shaming, manipuláció


Szerencsére az arcod és testi reakcióid irányításában már egészen fiatal korodtól kezdve jeleskedtél, hiszen a földi Pokolban csak az erősek élhették túl, sosem lehetett gyengeséget még csak sugallani sem. Éppen ezért, a gondolataid fonalnak akaratlagos irányításában is egészen otthonosan mozogsz, azonban azt nem tudhatod, hogy ez mennyit ér egy képzett amneziátorral szemben. Egy biztos, ez egy hasznos tudományág, neked pedig egy független fél segítségére van szükséged. Bár rengeteg tehetséges diák érkezett a külföldiekkel, illetve elme-mágiában jól képzett felnőtt kísérők is, de a politikai játszmáikba nem akarsz belekeveredni. És akkor itt lép be Mr. Hamox, aki az angol Mágiaügyi Minisztériumtól is független egyén, aki fő állásban többnyire ezzel is foglalkozik. Kiváló alany lehet arra, hogy segítsen neked. A férfit markáns vonásai egyébként kifejezetten vonzóvá teszik, ahogy kellemesen illedelmes modora is erősen hozzájárul titokzatos bájához. Tekinteted végig az övébe fúrod, megpróbálsz minél többet kiolvasni belőle - mivel még nem rendelkezel releváns gyakorlati ismeretekkel legilimencia terén, ezért csak emberismereti tapasztalataidra hagyatkozhatsz. Tudod jól, hogy egy jól nevelt férfit meglephet az italmeghívásod, és valóban mintha látnád rajta a meghökkenés apró jeleit. Most vagy kiválóan játszik egy szerepet, vagy valóban ennyire kedves lélek ez a Mr. Hamox. Bár egy férfiről beszélünk, őket mindig fenntartásokkal és kellő bizalmatlansággal kell kezelni. Egyelőre azonban érződik az igyekezete, hogy minél inkább komfortosan érezd magad a társaságában.

- Zöld tea? Kifinomult és tudatos ízlésre vall. Gyakran fogyasztja, vagy csak a kiskorú társaságra való tekintettel ez a választása? - egy kecses mozdulattal a füled mögé igazítasz egy tincset, majd mielőtt a kedves felszolgáló hölgy mégis inkább eltűnne, utána szólsz. - Elnézést, mi is rendelnénk! - hangod lágy, de kellő határozottságot sugall. Türelmesen megvárod, hogy megérkezzen a felszolgáló, negédesen rámosolyogsz. - Egy zöld teát és egy dupla espresso kávét szeretnénk kérni, köszönjük szépen - illedelmesen megvárod, hogy a kedves hölgyemény felvegye a rendelést, majd csak akkor irányítod vissza a figyelmedet a férfire, amikor ellép az asztalotoktól. Ameddig pedig vártok az italok megérkezésére, akár fel is tehetsz pár bemelegítő kérdést a férfinek.

- Nos akkor Mr. Hamox, árulja el kérem, Ön miért az amneziátori hivatást választotta? Miért döntött úgy, hogy privát úton végzi a munkáját inkább és nem a Minisztérium kötelékében? - kicsit oldalra döntöd a fejed, ahogy a vonásait vizsgálod. Felszínes gondolataidat igyekszel inkább köré és a munkássága köré összpontosítani, nem tudhatod, vajon turkál-e az elmédben, vagy sem. Fontos az elővigyázatosság.

- Aurorként semmiképp, de a Minisztériumba szerintem fel sem vennének olyanokat, mint én, szóval egyelőre csak a lehetőségeim igyekszem felfedezni. Az elme-mágia felkeltette az érdeklődésem, ezért szerettem volna valakivel beszélni, aki ezen a vonalon dolgozik, de nem a Minisztérium kötelékében, mivel... feltehetőleg oda engem nem vennének fel, vagyis biztosan nem annyira szívesen. Mondja csak, mennyit tud rólam és a múltamról? - ártatlanul csillogó kék szemeiddel pislogsz rá. Komolyan elgondolkodsz azon, vajon tényleg semmit nem mondtak neki rólad? Ez talán valahol egészen... kedves? ...figyelmes? Mondjuk abból a szempontból kellemetlen és sajnálatos, hogy lehet akkor most éppen pazaroljátok egymás idejét. Biztosan vannak olyanok, akiket a tény, hogy vérfarkas vagy, már elijesztene, de többeket inkább az, hogy... honnan is érkeztél valójában jobban megijeszt.
Meglepő módon egészen hamar fel is szolgálják számotokra a rendelésetek, bár a dupla espressot Mr. Hamox elé teszik le, eléd pedig a zöld teát. Miután a pincérnő már elfordult, csak akkor cseréled ki minden mellékes megjegyzés nélkül a két italt, majd várakozol tovább a férfi válaszára.

[Jövő építésben]

Jövő építésben

Vivien ügyében Evelyn Haggerty vette fel veled a kapcsolatot, ő azonban nem sokat árult el a lányról, és mivel nem vagy az a kérdeződködős, pletykálkodós fajta - egyrészt, mert ez távol áll a személyiségedtől, másrészt mert jóideje nem szorultál rá arra, hogy mások benyomásaira és információra hivatkozz egyes személyekkel kapcsolatban... Nos, számodra elég volt annyi, hogy pályaválasztási tanácsadás céljából kéne találkozz a a roxfortos lánnyal.
Most, hogy szemtől szemben álltatok, illetve ültetek egymással... már kifejezetten örültél annak, hogy így döntöttél, és megtartottad magadnak  z örömöt, hogy felfedezd a lányt magadnak... a szavain és természetesen a gondolatain keresztül is. Mert hogy valami itt nagyon sántított... azt az első perctől érezted. Nem a fedősztori miatt, elvégre miért is ne érdeklődhetne egy ötödéves diák a továbbtanulási és elhelyezkedési lehetőségeivel kapcsolatban... A gyanút a tekintete indította el benned, ami nem tűnt egyenesnek. Hogy rejteget valamit, ahhoz nem kellett legilimentornak sem kellett lenned, mezei furkászként is biztos lettél volna benne. De hogy mi is az, amit titkol... nos... ahhoz már be kellett hatolnod a gondolataiba. Ez természetesen nem esett nehezedre, mindössze egy egyszerű nonverbális leglimens-t kellett elmormolnod, miközben egy pillanatra behunytad a szemed. Igazából be sem kellett hunynod... csak egy pislogás, egy szemlesütés, szempillantás volt az egész. Vivien valószínűleg észre sem vette, mert épp ebben a pillanatban adta le a rendeléseteket, és a pincérre nézett. Persze miközben kutakodni kezdtél, az ő kérdéseire is felelned kellett.
- Ami azt illeti, ritkán iszom alkoholt... bezavar a tisztánlátásban a munkámban, nem szeretem a hatásait. Szóval általában teát vagy kávét rendelek akkor is, ha nem kiskorú társaságban vagyok - mosolyodtál el finoman, majd rátértél a másik kérdésére.
- Tudja... az apám arra tette fel az életét, hogy emlékeket gyűjt... én viszont úgy éreztem, nem is tehetnék azzal jobbat, ha segítenék másoknak megszabadulni a legfájdalmasabb szenvedéseik tükrétől... Ezért lettem amneziátor - kezdted röviden.
A pálya és a képzés tehát hihetetlen izgalommal töltött el, de azt már hallgatóként is éreztem, hogy a kötöttségek nem nekem valók. A Godrik utolsó évében ráadásul egy pár hónapig minisztériumi gyakornokként kellett teljesítenünk egy kurzust, és hát finoman szólva cseppet sem éreztem azt, hogy abban a közegben szeretném eltölteni a hátralévő éveimet... Örültem, amikor szabadulhattam onnan. És most, hogy már több mint egy éve magánzóként űzöm ezt a hivatást, cseppet sem bántam meg a döntést. Persze kicsit nehéz néha munkához jutni, így bizonytalanabb a megélhetés, de a szabadságom bőven kárpótol emiatt - fejtetted ki álláspontod nyíltan.
A rivalizálások, talpnyalások, hátba döfések... nos, mindig undorítottak, és mindenhonnan menekültél, ahol ilyesmit tapasztaltál. Bár most egy kis ideig rajtad volt a fókusz, szeretted volna visszaterelni Vivien felé a beszélgetés fonalát, hogy feltűnésmentesen kutakodhass a gondolatai között, melyekből egyelőre semmi érdemlegesre nem derült fény. Gondolt a kávéra, az arcvonásaidra, a nevelőanyjára, és arra, hogy nem igazán bízik a férfiakban... ez persze már nem is volt olyan érdemtelen számodra, de  kulcsnyomnak azért nem nevezted volna.
Igencsak meglepett, hogy magától hozta szóba azt, és ilyen hamar... ami miatt történetesen ez a találkozó valóban létrejött. Vajon mi baj lehet vele? Vetődött fel benned a kérdés, és míg egy pillanatra behunytad a szemed, hogy a kérdése mögött bújó gondolatokra tapadj, amíg a felszolgálóra terelődött a figyelme, és kicserélte az italotokat... nos... már meg is találtad a szóval összefonódó képet a gondolatai között... egy vérfarkas...
- Áhhh... így már érthető... - gondoltad,. Ez természetesen valóban kizáró ok lenne... a varázslótársadalom tagjai soha nem fogadnák el, hogy egy vérfarkas óvja meg az életüket... bármekkora lehetőségtől is fosztanák meg magukat így, elvégre kinek lehetne nagyobb motivációja a gonosz elleni harcban, mint annak, aki maga is megjárta a poklok poklát? Egyelőre nem tudtad, közöld-e Miss Smithe-szel hirtelen jött felfedezésed eredményét. Elvégre nem szeretted volna, ha úgy érezné, kifürkészted a titkait... holott valójában pont ezt tetted.
De ahogy a kék szemek mélyére néztél, hirtelen megszállt az érzés, hogy szeretnél még többet is tudni, onnan, ahonnan ez jött.
- Tudja... nem sokat tudok... bár valamit azért gyanítok... Gyanítok arról, miért nem érzi lehetőségnek a klasszikus minisztériumi pályát... - odáztad el a kérdését egy félválasszal, hátha magától enged be abba a kis, fájdalmas buborékba, amire most rátaláltál.
- Megosztaná esetleg, milyen kifogások merülnek fel a személyét illetően? Kérem, meséljen magáról... Ebben a hivatásban nagyon fontos a személyiség.... hogy mennyire viseli meg az adott embert példának okáért, más emberek fájdalma... - tetted fel végül egyenesen a kérdést, majd a forró bögrét a kezedbe véve, engedted, hogy a zöld tea jázminos, fanyar illata átjárja, majd lassan betöltse a lélegzeted.

[- Tudja Mr. Hamox, talán nem feltétlenül ilyen nyilvános helyen kellene ezt a témát boncolgatnunk...]

I tried to hold these secrets inside me,

My mind is like a deadly disease.

Mr. Hamox
Mérges Banya Fogadó, pub
2006.01.03. kedd

Figyelmeztetések: general shaming, manipuláció


Most érzed csak igazán, milyen félelmetes hely a világ - hiszen bármikor rácsatlakozhatnak a gondolataidra, bármikor kiolvashatják a legnagyobb titkaid, félelmeid, gyengeségeid és ezt potenciálisan fel is használhatják ellened. Ezt most kezded realizálni - már akkor körvonalazódott benned, mikor elkezdtél utánanézni az elme-mágiának, hisz épp ezért vagy felkészülve, ezért tudod nagyjából mit kell tenned, hogy a titkaid még védve maradjanak - pont most, amikor egy olyasvalakivel ücsörögsz szemben, aki megerőltetés és feltűnés nélkül képes az elmédbe hatolni. Amikor kínosan ügyelned kell arra, hogy a gondolataid többnyire felszínes témák körül keringjenek - például a férfi fizikális vonásain, hogy milyen kellemesen selymes a baritonja, milyen kedvesen csillognak a szemei, vizuálisan milyen esztétikus, éles kontrasztban a fogadó berendezésével, egyes vendégek megjelenésével. Mégis, a bizonytalanság felőröl, hogy vajon ameddig nem figyelsz oda, vajon milyen mélyre képes nézni anélkül, hogy Te észrevennéd? Észrevennéd egyáltalán, hogy valaki az elmédben kutakodik?
Inkább a feltett kérdéseidre adott válaszainak szenteled minden figyelmed, és magadban alaposan forgatod meg újra minden szavát, mintha csak egy igazán finom ételt ízlelgetnél.

- Hmm, ezt nem is tudtam. Egyéni ez a befolyás, vagy mindenkit ilyen módon befolyásol negatívan az alkohol? - bár jelentéktelen információnak tűnhet, már megtanultad, hogy bármi lehet hasznos a megfelelő kezekben. A tudás hatalom megfelelően alkalmazva. Felkönyökölsz az asztalra, hosszú, vékony, kecses ujjaidat összefűzöd, hogy megtámaszhasd rajta az állad, amint hallgatod tovább a férfit. Egy pillanatra sem szakítod meg a szemkontaktust vele. Elgondolkodtat, amit mesél.
"...nem is tehetnék azzal jobbat, ha segítenék másoknak megszabadulni a legfájdalmasabb szenvedéseik tükrétől..."
Vajon... lehetnél más ember, ha... elfelejtenél bizonyos dolgokat? Vajon lehetnél jobb, átlagosabb? Vajon...?
De nem, most nem hatalmasodhatnak el rajtad ezek a gondolatok. Majd később, majd az álmatlan éjszakákon, amikor rémálmok miatt nem mered lehunyni a szemeidet.
Végül tényleg arra a következtetésre jutsz, hogy Mr. Hamox valójában egy igazán kedves lélek, ha inkább a bizonytalanságot választja a folyamatos furkálódások, áskálódások és hátba szúrások helyett. Ez valahol igazán aranyos és egyben... ostobaság is. De hát, nem te vagy az erkölcs mintapéldánya, ugye?

- Értem. És milyen úton-módon lépnek kapcsolatba Önnel az ügyfelei? Valamint milyen az ügyfélköre? Magamtól akarva-akaratlanul is arra tudok gondolni, hogy olyanok keresik meg Önt, akiknek rejtegetni vagy félni valójuk van a Minisztériumtól... - az olyanok, mint én.
Ahogy fűződik a beszélgetés fonala tovább, úgy leszel egyre biztosabb abban, hogy valóban nem mondtak neki rólad semmit. Vajon ez is csak egy trükk? Vagy néha talán elhihetnéd, hogy az emberek képesek mögöttes ártó szándék nélkül fordulni mások felé?

Aztán bekapcsolnak a fejedben a vészcsengők. Az ösztöneid azt súgják, valaki figyel, valaki kéretlen mélységekben vájkál. Ahogyan mélyen egymás szemeibe néztek, látni véled a mélyről fakadó kíváncsiságát, azt a félét, akinek elhintettél már morzsákat és többre kíváncsi. Egyre többre. Egyelőre nem akarod Te magad szóba hozni gyanúdat, hogy talán ráéreztél arra, hogy kutakodik benned - de megteszi ezt Ő maga. Kérdései, megfogalmazása elég világossá teszi számodra, hogy már sikerült bizonyos információkat megszerezni tőled, melyeknek nem volt még birtokban a beszélgetés eleje óta. Megfogod a kávédat, a szemkontaktot továbbra is tartva belekortyolsz egyet. Még egy kis mosolyra is futja.

- Gyanítani azért elég meredek lenne egy röpke kis beszélgetésből, nem gondolja, Mr. Hamox? - mosolyod magabiztos, tekinteted higgadt hűvösséget áraszt. Kékjeid, mintha a vihar előtti nyugodt óceán lennének. Egyelőre. - Szerintem mindketten tudjuk, hogy már tud bizonyos dolgokat, és... szeretne többet is megtudni. - még nem mondasz mást. Hangosan legalábbis nem, ki tudja ki figyelhet, ki nem.

- Mondja csak, Ön már megérzi, ha egy képzettebb legilimentor hatol az elméjébe? Vagy csak a saját szintjén képes ezt érzékelni? Hogy működik ez a való életben? - érdeklődve döntöd oldalra a fejed. A beszélgetés medrét felszínesebb vizekre tereled inkább.

- Kifogások? Hát talán első körben azzal kezdeném, hogy nem igazán jók a tanulmányi eredményeim. Idén lesznek az RBF vizsgáim, de sajnos nem számítok túl jó eredményekre, mert... hogy is mondjam: nehezemre esik arra koncentrálni, ami nem fog meg semmilyen szinten. - Ilyen és ehhez hasonló igazságot tartalmazó dolgokat osztasz meg szóban hangosan, de közben a gondolataidban más szavak fogalmazódnak meg.

- Tudja Mr. Hamox, talán nem feltétlenül ilyen nyilvános helyen kellene ezt a témát boncolgatnunk... - már egészen biztos vagy abban, hogy az elmédben kutakodik. Beengedni azonban egyelőre nem vagy hajlandó. Nincs szükséged arra, hogy nyilvánosan kiboruljon, pláne nem akkor, amikor éppen nagyobb mennyiségű ember csörtet be az ajtón - egy részük ráadásul roxfortos diák. Talán ideje privátabb helyszínre vándorolni. - Persze nem hibáztatom, ha kicsit megijeszti a titokzatosságom, de higgye el, jó okom van rá, főleg ha még nem igazán tud sokat...- felállsz, megfogod a kávédat, majd egy sokat sejtető mosollyal nemes egyszerűséggel hátat fordítasz neki, majd elindulsz a szálló részlegre. Azért gondolataidban felvillantod neki a 105-ös szoba egyszerű kis kulcsát, mielőtt oda vennéd az irányt. Természetesen végig úgy, hogy lehetőleg az iskolatársaidnak végig háttal legyél és ne ismerjenek fel - arra most nem lenne szükséged.
Még olyan távolságban vagy, hogy könnyedén ki tudja olvasni belőled egy bizonyos illető szavait - ezek már nem a te finom lágy női hangodon szólalnak meg a fejedben, hanem kegyetlen, karcos mély férfi hangon.

gondolod, hogy készen áll rád, Morgana?

[Jövő építésben]

Jövő építésben

Az alkohol és más tudatmódosító szerek, bájitalok negatív hatásairól már az egyetemen is hallottatok, igaz, ott inkább az elmeolvasás kizáró tényezői kapcsán esett róluk szó, de mióta amneziátorként tevékenykedtél, azóta feltűnt az is, hogy még egy-két nap elteltével is rontja a teljesítményedet az alkoholfogyasztás. Ha nem is drasztikusan, azért megérezted. Ezért úgy voltál vele, hogy cseppet sem érte meg az a pohár bor, ha utána megvolt a böjtje.
- Tudja, Miss Smithe alkoholos befolyásoltság alatt eleve nem tanácsos másol elméjében olvasni, mert az alkohol torzíthatja az információt... különben ugyanez érvényes a legilimencia alanyánál is... ittas ember elméjéből nem garantálható, hogy tiszta információkat tudunk kiolvasni - mesélted nyíltan.
Vivien következő kérdése igen lényegretörő volt, ami felettébb tetszett neked. Sosem szeretted az üres fecsegést, időhúzást, szeretted, ha egy beszélgetésnek van értelme, halad valahová. A mardekáros lánnyal egyértelműen ezt érezted, úgy vélted, hamar sikerült megtalálnotok a közös hangot, ami miatt megkönnyebbültél, mert alapból azért tartottál valamelyest ettől a találkozótól, elvégre nem szoktál senkinek tanácsokat osztogatni, vagy fennköltebb szóval: "mentorálni". Soha életedben nem csináltál ilyesmit, és nem voltál benne biztos, hogy neked való lenne ez a műfaj.
- Eleinte adtam fel hirdetést újságokban, amit néhány kávézóban is kirakhattam, így gyorsan elterjedt a hírem, lett pár megkeresésem... és azóta már, valahogy szájról szájra terjed az információ. Talán meglepő, de vannak visszatérő klienseim is... aki egyszer rákap az emléktörlés ízére, az... nos... nehezen hagy fel vele. Különben engem nem köt hivatalosan semmilyen titoktartási kódex, ezért nem igen fordulnak hozzám bűnözők, körözöttek... Tudják, hogy nem feltétlen bízhatnak bennem. Az én ügyfélköröm sokkal inkább a traumatizált, depressziós emberek közül kerülnek ki... kicsit olyan vagyok nekik, mint egy gyors megoldást kínáló pszichomedimágus - árultad el, fásult félmosollyal az arcodon. Hogy a lány nem vette be a mesét a gyanakodásról, az cseppet sem lepett meg. Valójában azért is fogalmaztál így, hogy ki tudja következtetni, hogyan jutottál bizonyos információkhoz róla. Ez meg is történt, lévén éles esze van.
- Jól látja... tényleg szeretnék többet megtudni - bólintottál, aztán miután kiélvezted a tea illatát, bele is kortyoltál. A forró, keserű íz jótékonyan járta át ízlelőbimbóid, felfrissített és ellazított egyszerre.
- Mondja csak, Ön már megérzi, ha egy képzettebb legilimentor hatol az elméjébe? Vagy csak a saját szintjén képes ezt érzékelni? Hogy működik ez a való életben?
Ezen el kellett egy kicsit töprengened. Furcsa módon olyasvalami volt, amin még nem gondolkodtál.
- Nagyon jó kérdés... ha őszinte akarok lenni, akkor biztos előfordul, hogy én sem veszem észre, hogy valaki az elmémben kutakodik... Az egyetemen sokat gyakoroltuk a behatolást, de akkor még kezdők voltunk, senki sem volt profi, és mivel tudtuk, hogy ez a feladat, érthetően rezonáltunk a kapcsolódásra... A záróvizsgámon ugyan profi elmeolvasóval dolgoztam, de ott ő okklumentor volt a folyamatban, így egyoldalú volt a dolog... de azt érzékeltem, hogy az ő elméjébe sokkal, de sokkal nehezebb volt bejutnom, mint egy kezdőébe. Mindazonáltal bevallom, fogalmam sincs, ebben a pillanatban megérezném-e, ha egy magas szintű legilimentor belém olvasna... Ha a minisztériumban dolgoznék, akkor erre biztos nagyobb hangsúlyt fektettem volna, hogy védjem az avatatlan szemektől az értékes információkat... - vallottad be töredelmesen, majd rajtad volt a sor, hogy befogadd Vivien vallomását.
- Nos, ezzel tökéletesen tudok azonosulni... ami nem érdekelt, annak elsajátítását már a Roxfortban is kész kínszenvedésként éltem meg... A szerencse persze az, hogy a felsőoktatásban már remélhetőleg olyasmit tanul az ember, ami őszintén vonzza... - nyugtáztad egy korty tea elfogyasztásával, közben továbbra is a lány gondolatian tartva a belső hallásod. Amit ekkor hallottál, az most először, igazán megdöbbentett. Természetesen nem az a része, hogy nem akar a vérfarkas-alteregójáról nyilvános helyen tárgyalni. Ez nagyon is érthető és dicséretes volt a részéről... valójában nem is értetted magad, hogyan várhattad el, hogy itt tárja fel az érzékeny kérdés részleteit. Ez egyáltalán nem volt diszkrét részedről.
Ami meglepett, az az volt, hogy szobát vett ki a fogadóban, és egy füst alatt meg is invitált ebbe a szobába. Nem tudtad összerakni, pontosan mit is vár tőled ez a lány... és mi a terve, aminek kivitelezésére láthatóan tudatosan felkészült.
- Merlinre, maga nem fél?! - kérdeztél vissza gondolatban, persze annak tudatával, hogy ő még nem fogja tudni dekódolni a válaszod. A döbbenet bizonyára kiült az arcodra, ennek ellenére kicsit késve bólintottál egyet, s miután Vivien határozott léptekkel távozott az asztaltól, azzal a kísérteties hanggal a fejében... úgy öt perc késéssel te is követted őt a teáddal. Még soha, ilyen fiatal nővel nem voltál kettesben egy szobában, amitől nyilván előre kényelmetlenül érezted magad. Nem tudtad megmagyarázni, miért, mégis úgy érezted, talán egy csapdába sétálsz bele... Ennek ellenére mégis azon kaptad magad, hogy ott állsz a 105-ös szoba előtt, és halkan kettőt koppantasz a sötét faajtón. Ha beeresztést nyertél, úgy lassan beléptél, és miután az ajtó becsukásra került, felvezetés nélkül vágtál bele a közepébe.
- Kérem, mondja el, kinek a hangja szólt a fejében... és... ki az a Morgana? Ugye... maga az?

["- Merlinre, maga nem fél?!"]

I tried to hold these secrets inside me,

My mind is like a deadly disease.

Mr. Hamox
Mérges Banya Fogadó, pub
2006.01.03. kedd

Figyelmeztetések: general shaming, manipuláció, mentális zavar, kármkodás


Milyen érdekes - most mindennemű megerőltetés nélkül képes vagy figyelni a férfi minden egyes szavára, és nem, ez nem azért van, mert jóképű és korban viszonylag közel áll hozzád, hanem azért, mert valóban érdekel minden, amit mond. A levezetésére bólogatsz, magadban elraktározod ezen információkat. Amúgy sem vagy nagy ivó, tekintve, hogy jóval rosszabbul bírod az alkoholt a legtöbb emberhez képest, valamint... egyenesen ráz a hideg a kiszolgáltatottság gondolatától, melyet a túlzott alkoholfogyasztás eredményezhet. Jobb szereted, ha az irányítás a kezedben van, egészen biztosan meglehetősen negatívan hatna rád egy olyan élmény, ahol képtelen vagy megvédeni magad... újra. Egy kósza tincset a füled mögé igazítasz - ez is jelzi, hogy koncentráltan figyelsz a veled szemben ülő férfire, pedig ez még csak egy egyszerű beszélgetés, nem több, ám most is csöpögtet olyan információkat, melyek lényegesek és hasznosak lehetnek számodra. Egy kedvesnek ható mosollyal megköszönöd a válaszát, magadban még egy kicsit emészted a hallottakat, ám hamarosan érkezik a válasz a következő kérdésedre is. Hátra dőlsz a székeden és kifürkészhetetlen arccal hallgatod Mr. Hamoxot, közben gondolatban megfogalmazódnak benned kérdéseid, melyeket amint befejezi a férfi, fel is teszel neki.

- Ezzel kapcsolatban több kérdés is felmerült bennem, az elhangzottak sorrendjében is haladnék én is akkor: ha jól értelmezem, bizonyos negatív eseményeket törül a klienseinek emlékezetéből, de ez nem befolyásolja valamilyen úton-módon a személyiségüket? Mármint a velünk megtörtént események mindenképp formálnak minket. Ha elveszít valaki egy ilyen potenciálisan akár meghatározó részletet, az nincs kihatással az egyén individuumára? - hagysz időt a férfinek a válaszadásra, mielőtt előhozakodnál a következő kérdéses ponttal. - A másik, ami kérdéseket vetett fel bennem, hogy... említette Önt bűnözők... de számomra az lenne a logikus, hogy a Minisztérium kötelékében dolgozó amneziátorokat sem kereshetik meg. Mármint... ha akár közbiztonsági, akár vagyonbiztonsági dolgokról van szó, akkor is érvényes a titoktartás? Ilyenkor, ha mondjuk egy gyilkos akarja a gyilkosság emlékét töröltetni, akkor egy minisztériumi amneziátor kiadhatja ezeket az információkat, nem? Hasonló alapokon nyugszik ez, mint a pszichomedimágusok titoktartási kötelezettsége, nem? Ha alapos gyanú van súlyos, potenciálisan mások életét, testi épségét negatívan befolyásoló bűncselekmény elkövetésére, vagy súlyos öncsonkító magatartásra, akkor ilyen szélsőséges esetekben Ők is adhatnak ki információkat a hatóságok számára - kicsit felviszed a mondat végén a hangsúlyt, mintha kérdés lenne, de mégsem az... teljesen legalábbis. Fejed is kicsit oldalra billented, ahogy a vonásait tanulmányozod, közben egy röpke légvételnyi szünet után folytatod. - Tehát, ha ezen állításom helyes, akkor a bűnözők gondolom... hasonló körökben keresnek segítséget ilyen helyzetekben. Tehát vagy valakit, aki szürke zónában mozog, vagy valakit a saját illegális köreikből. Tulajdonképpen akkor nagyjából meg is válaszoltam a saját felmerülő kérdésem, de kérem javítson ki, ha egy ponton téves feltételezések hangzottak volna el tőlem - elégedetten a kávés csészéért nyúlsz és óvatosan belekortyolsz a forró italba. - És Ön hogy bírja ezeket? Mármint amikor ilyen depressziós kliensei vannak, és a legszörnyűbb emlékeiket törli ki? Gondolom érzelmileg elég megterhelő lehet, de senki sem azért keresi meg Önt, hogy vidám emlékektől fossza meg... - empátiára hajazó érzelmek rezegnek a hangodban, noha számodra maga az együttérzés egy szinte ismeretlen fogalom. Tudod, mit jelent, de nehezen vagy képes értelmezni.
- Mondja csak Mr. Hamox, szokott egyébként kávézni is? - elegánsan helyezed vissza a csészét a kis tányérkájára, mely halk csilingeléssel fogadja a párját.

Mosolyod tónusa megváltozik, amikor alátámasztja szavakkal feltételezésed. Most sokkal kevésbé egy ártatlan tinédzser érzetét kelti, inkább egy számító nőét. Erre egyelőre nem reagálsz szóban, de a testbeszédedből, arcmimikádból leolvashatja, hogy értékeled az egyenességét.

Halkan hümmögve bólintasz a válaszára. Elővigyázatos vagy, már-már inkább paranoiás, de jobb félni, mint megijedni alapon minden eshetőséget számba kell venned. Mondjuk ha egy Mr. Hamoxnál képzettebb legilimentor vegyült el itt a kis közegben, akkor már teljesen felesleges is az egész óvakodás. Nem mintha... olyan nagy titkaid lennének, mert a Minisztériumban tudnak a múltadról - azt viszont csak bizonyos kiválasztott személyekkel vagy hajlandó megosztani, Te hogyan élted meg ezeket az eseményeket, benned milyen folyamatok zajlottak és zajlanak le még most is. Abban nem vagy biztos, hogy Mr. Hamoxot túl mélyre engednéd, de a segítségére mindenképp szükséged van. Vagy ha nem az övére, valaki máséra.

Bár némileg nyugtat a tudat, hogy nem vagy egyedül azzal, hogy csak abba tudsz energiát fektetni, ami valóban érdekel, de nem ezért mosolyodsz el újra. Hanem azért, amit az arcának apró rezzenéseiből, szemeinek legkisebb mozgásából tudsz kiolvasni. Nem hiába csavartál már annyi férfit az ujjaid köré, ameddig meg nem szerezted, amit akarsz. Persze ez egy képzett legilimentornál - azaz helyzetünkben amneziátornál - nehezebb, talán lehetetlen is, de mindenképp elég érdekesnek találod a férfit ahhoz, hogy a következő szintre lépjetek. Egy ajtóval bentebb már hajlandó vagy engedni, aztán majd... kiderül merre tovább.

"- Merlinre, maga nem fél?!"

A fejedben visszhangzó kérdésére a férfinek kénytelen vagy nagyon halkan felkuncogni.

- Félni? Ugyan Mr. Hamox... - nincs okod félni. Körültekintő, óvatos és figyelmes vagy, na meg... a félelem nem itt kezdődik, igaz? Céltudatosan haladsz a szoba felé, az ajtókon a számokat nézed, benyúlsz a zsebedbe, hogy kivedd a szoba kulcsát és benyiss a kérdéses helyiségbe. Nem nézel körül túlzottan, a kávés csészédet az asztalra helyezed, majd a kabátodat és a sáladat felakasztod a ruhafogasra. Most nézel kissé körbe az egyszerű berendezésű szobácskában. Hát, nem vagy lenyűgözve, de nem is azért fizettél - most csak a nyugodtabb légkörére van szükséged. A kis fésülködő asztal tükrében várakozásod közben megigazítod a hajad, majd előveszed a szájfényed, hogy azt is visszapótold - ekkor kopog az ajtón Mr. Hamox. A pálcád egy intésével beengeded, de nem szakítod meg az ajakfényezési folyamatot - csak akkor csavarod vissza az említett kozmetikumot, amikor már elégedett vagy a sminkeddel. Ráérősen, mosolyogva a férfi felé fordulsz. Mosolyod szélesbedik, ahogy a férfi egyből a tárgyra tér. Lassú léptekkel indulsz meg felé, térdig érő csizmád sarka kopog a fadeszkákon.
Kopp. Kopp. Kopp.
Apránként kerülsz hozzá egyre közelebb, de nem sietsz a válaszadással. Mindennek meg kell adni a módját. Érzed rajta, hogy feszült, hogy kényelmetlen számára ez a szituáció.

- Nem kell aggódnia Mr. Hamox, a beleegyezése nélkül nem fog történni semmi - elégedett félmosollyá szelídül az előbbi, ahogy kínzó lassúsággal fogy közöttetek a távolság.
Kopp. Kopp. Kopp.
Direkt fogalmazol úgy, ahogy, direkt nem vagy egyértelmű, direkt állsz meg túl közel hozzá. Egy fél lépésnyire tőle, közben kékjeiddel fogva tartod a férfi sötétbarna íriszeit. Te nem jössz zavarba a helyzettől, nem érzed kényelmetlenül magad, hiszen most is Te irányítod az események fonalát. A hajad, sminked tökéletes, ruháid nem túl hivalkodóak - egy egyszerű ceruza szoknya, mely kicsivel ér túl az ujjaidon, egy vastagabb harisnya, egy passzos vékony garbó, mindened illendően fedve, de mégis kiemeli azon testi adottságaidat, amelyekre méltán lehetsz nőként büszke - terved pedig kifogástalan. Kicsit még aranyosnak is találod a férfi zavarát. Mennyi lehet köztetek a korkülönbség? Tíz, de maximum tizenöt év? Volt már több is, nem igaz? De most első sorban nem ezért vagytok itt...

- Most logikai sorrendben válaszolnék a kérdéseire, rendben? - kérdezed lágy hangon, de közben zavarba ejtően átható pillantásoddal nem ereszted továbbra sem. - A teljes, bár nem születési nevem Vivien Morgana Smithe, szóval igen, Morgana is én lennék. Talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy a múltamat szimbolizálja, egy mementó, tulajdonképpen mondhatni egy szuvenír. Ez nem engedi elfelejteni, hogy honnan jöttem, és ki voltam egykoron... Arra is emlékeztet, hogy ki vagyok most. - hagysz egy kis hatásszünetet, hogy feldolgozza ezeket az információkat.

kezdek türelmetlen lenni...

Az ismeretlen karcos férfihang ismét utat tör elméd legsötétebb bugyraiból. Kénytelen vagy türelemre inteni, ez most a Te vadászatod. Most minden úgy fog történni, ahogyan Te akarod, nem úgy, ahogyan Ő.

- A második kérdésre a választ... mondjam inkább, vagy megmutassam? - megadod a választási lehetőséget a férfinek.

faszomat Morgana, csak engedd már be!

Egyelőre még elnyomod a hangját újra, visszazárod a kis képzeletbeli ketrecbe, úgy, ahogy régen Ő is tette veled. Mert a fajtátok oda való, nem igaz?
Egy mocskos, rideg, sötét ketrecbe.
Mint a veszélyes vadállatok...

[Jövő építésben]

Jövő építésben

Hogy traumáid törlése nem befolyásolja-e a személyiséged? Természetesen de... és itt pont ez a cél. Mert miért kéne egész életedben egy (avagy több) kimerevített fájdalmas pillanatodat festővászonként visszatükröznöd? Ez kicseszett igazságtalannak tűnik, legalábbis számodra.
- Természetesen befolyásolja... igen... de én úgy gondolom, jogunk van befolyásolni a személyiségünket, olyannyira, hogy ennek érdekében még a múltunkat is magunkra szabhatjuk - osztottad meg meglehetősen megosztó nézetedet, amivel már az egyetemen is kevesen értettek veled egyet. De azért akadtak páran, köztük az egyik professzorod, Kayanee is.
- Nyilván ennek a módszernek is vannak korlátai... teljes személyeket nehéz kitörölni úgy az ember tudatából, hogy az ne csonkítsa meg túlzott mértékben az énképet... Ilyen feladatot egyelőre nem is vállaltam el, pedig érkezett már kérés - vallottad be őszintén. Meglepett, mennyit elárultál ennek a lánynak, akit még alig ismertél. Valahogy mégis természetesnek érezted őt beavatni a gondolataidba, a normáidba. Valószínűleg az a fajta személyiség volt, aki könnyen kifürkészte mások titkait, akinek akkor is megnyíltak, ha sejtették, hogy visszaél majd ezzel... úgy vélted, hogy kifejezetten népszerű lehet... ezt anélkül is kikövetkeztetted, hogy efelől kutakodtál volna az elméjében. A testtartása, ahogy hordozta a pillantását, rendezte az arcvonásait, mind-mind magabiztosságról árulkodtak.
- Ilyenkor, ha mondjuk egy gyilkos akarja a gyilkosság emlékét töröltetni, akkor egy minisztériumi amneziátor kiadhatja ezeket az információkat, nem? Hasonló alapokon nyugszik ez, mint a pszichomedimágusok titoktartási kötelezettsége, nem? Ha alapos gyanú van súlyos, potenciálisan mások életét, testi épségét negatívan befolyásoló bűncselekmény elkövetésére, vagy súlyos öncsonkító magatartásra, akkor ilyen szélsőséges esetekben Ők is adhatnak ki információkat a hatóságok számára.
Ezen kérdésén kicsit meglepődtél, valószínűleg félreértette, amit mondtál.
- Lehet, hogy nem fogalmaztam jól, a helyzet az, hogy nem köt titoktartási kódex... bármilyen információt kiadhatok a Minisztériumnak. Éppen ezért egyenlőre nem kerestek meg bűnesetek bizonyítékának eltávolításával kapcsolatban - magyaráztad, mire korrigálta a gondolatmenetét.
- Így van... hozzám ez a kör ezért nem jutott el egyelőre, és nem is tervezem, hogy nyitnék feléjük. Az túl sok veszéllyel járna... - jegyezted meg őszintén. Lehet, emiatt gyávának tűnsz majd a szemében, de ez nem zavart. A megfontoltságot hasznos dolognak tartottad, és ez az életed egyik fontos vezérelve volt. Az érzelmi bevonódás természetesen jelen volt a munkádban... de valahogy... mindig sikerült a megfelelő mértékben kívül maradnod.
- Azt hiszem, ez megint csak személyiség kérdése. Sajnálom a klienseket a traumájuk miatt, igen... de valahogy nem fogadom be annyira  a fájdalmukat, hogy ez hosszú távon hatással legyen rám. Szerintem bennem mindig volt ezzel kapcsolatban egy természetes fal... de tanulható is ez a távolságtartás, valamilyen mértékben... Különben olyan is előfordult már, hogy jó emléket távolítottam el... Hiába boldog egy emlék, ha megjelenik benne valaki, akire fájdalmas rágondolnia az embernek - árultad el, majd kissé lazább téma következett, a kávézás... Hogy ez miért volt fontos a számára, azt nem értetted, igaz, már eddig is néhány szempontból talány volt ez a lány neked, még úgy is, hogy könnyedén olvastál az elméjében.
A pillantásából és az arckifejezéséből könnyedén leszűrted, hogy a kávézás itt szexuális utalás lehet, amivel zavarba hozott, nem értetted, mi a célja ezzel. Kezdted őt igen csak mesteri manipulátor fényében látni és figyelni... olyasvalakiként, akinek minden kimondott szava mögött ellentétes szándék húzódik. Noha eddig ennek az ellentmondásnak a gondolatai között nem láttad jelét,  mégis ez volt a megérzésed.
Amikor tisztán értette a gondolatban feltett kérdésedet...na, akkor te kezdtél el igazán félni. Az, hogy még soha életében nem foglalkozott legilimenciával, és mégis párbeszédet folytatott veled ilyen formán... nos, szokatlan volt. Megrémített.
Nem csoda, hogy ezek után hezitáltál abban, hogy utána menj-e. Végül a kíváncsi éned kerekedett felül a meggondolton.
Ezen vívódásod kiülhetett az arcodra, mert miután beeresztett és feltetted a kérdéseid, szinte kinevetett a megjegyzésével.
- Nem kell aggódnia Mr. Hamox, a beleegyezése nélkül nem fog történni semmi - mondta, mire bármiféle szűrő nélkül, komor arccal, krákogó hangon azt felelted.
- Ebben koránt sem vagyok biztos.
Ahogy kínzó lassúsággal megindult feléd... úgy érezted magad, mint a vad, akit elejteni készülnek. Cseppet sem tetszett neked ez a felállás, kényelmetlenül érezted magad. Akaratlanul is kihúztad magad és szigorú pillantással követted végig ezt a `násztáncot`. Nem tetszett, ahogy a bolondját járatta veled. Mert azt az elejétől érezted, hogy ez csak játék... egy szép, de gúnyos játék, ami cseppet sem illett a helyzethez és az alkalomhoz. Bár nem voltál a hierarchia híve, de azt elvártad ovlna, hogy egy tizenhat éves diáklány igen is adja meg a neked járó tiszteletet. Ha már a segítségedért folyamodott. Az, hogy megpróbált így ledominálni, kihasználva a tényt, hogy vonzó volt és gyönyörű, te meg kétség kívül egy potens férfi voltál, így koránt sem hagyott hidegen ez az ösztönös elejtési kísérlet... miközben teljesen feldühített. Jobban, mint azt el tudtad volna képzelni. De egyelőre nem szóltál semmit. Csak hagytad, hogy lassan elérje az aurádat, és megválaszolja a kérdéseidet. És közben azt is hallottad, ahogy az a mély hang nyomást gyakorol rá. Bármennyire is nem akartad hagyni, a hideg kirázott ettől a hangtól.
Majd amikor ez megtörtént, félre döntött fejjel, nyersen, mégis maró kíváncsisággal feleltél:
- Tudja Vivien, nem árt, ha tisztában van azzal, hogy a képességem birtokában bármi is történik ebben a szobában, módom van rá, hogy azt meg nem történtté tegyem... Tehát ami itt ma történik, annak emléke lehet, soha nem kerül ki innen... Ennek tudatában, árulja el vagy mutassa meg, kérem a választ. A döntés az öné - hangzott a nem is oly burkolt fenyegetés, ami talán felhívás volt keringőre... Magad sem tudtad biztosan.

I tried to hold these secrets inside me,

My mind is like a deadly disease.

Mr. Hamox
Mérges Banya Fogadó, pub
2006.01.03. kedd

Figyelmeztetések: general shaming, manipuláció, mentális zavar, káromkodás


Rezzenéstelen pókerarccal hallgatod az okfejtését, egy szón azért fennakadsz.
Jog.
"Jogunk van..."
Neked is jogod volt a normális életre, jogod volt a családodhoz, jogod volt az ártatlanságodhoz, jogod volt az emberségedhez. De érdekelt ez valakit? Nem, ugye? Kibaszottul nem.

- Tudja Mr. Hamox, érdekes szó ez a "jog". Úgy gondoljuk sok mindenhez van jogunk, de valójában mennyihez van reálisan? Illetve ki az, aki eldönti mihez van és mihez nincs? Ki bírálja el, hol kezdődik az igazságtalanság, és mi történik akkor, ha megfosztanak vélt illetve valós jogainktól? - Talán túl nagy etikai mélységekbe mész? Meglehet. Talán ez megkongatja a férfi fejében a vészharangokat? Előfordulhat. Érdekel ez téged? Nem túlzottan. A reakciója viszont annál inkább. Vajon milyen gondolatok futhatnak t most a fején? Biztosan nagyobb hatalmat és ráhatást kölcsönözne számodra, ha egyenesen a fejéből olvasnád ki a válaszokat, de vérpezsdítőbb, hogy magadnak kell kitalálni a testének apró jeleiből, nem igaz? Túlságosan is élvezed az ilyesfajta elme-játszmákat. A kockázat téged már nem ijeszt meg és éppen ez az, ami olyan veszélyessé tesz, hiszen... mi veszíteni valód lehetne már ezen a ponton? Újra megfosztanak mindentől? Akkor Te cserébe felégeted a világot, hiszen ez már csak így működik, bár ez már túlmutat az egyszerű szemet szemért elven.

- Mondjuk ez igazán érdekesen hangzik. Szeretne eljutni odáig, hogy ilyen kéréseket tudjon teljesíteni Mr. Hamox? Többek bizonyára túl etikátlannak tartanák ezt, és valóban, az egyénben énképében akár helyrehozhatatlan változásokat, torzulásokat okozna egy ilyen. De ha ez a kliens kérése, ki a szolgáltató, hogy megtagadja ezt tőle? Kiváltképp, ha a kliens a beavatkozás minden negatív hátrányával is tisztában van és ennek ellenére is ez az akarata, nem? - nem gondoltad volna, hogy ennyire egyszerű dolgod lesz egy felnőttnek mondható férfivel, de végül is... még elég fiatal, naiv is feltételezhetően, talán benned is a jót keresi? Vagy csak szimplán Ő is a bűvöleted áldozatává vált? Ez mondjuk hízelgő.

Először kicsit olybá tűnik, hogy félreért a férfi, legalábbis a válasza erre enged következtetni. De nem javítod ki, nem akarsz ego-romboló lenni, inkább csak csendben mosolyogva és bájosan pislogva hallgatod. De végül csak sikerül megértenetek egymást, azaz inkább neki téged, úgyhogy csak aprót biccentve megköszönöd neki szíves válaszát.
Túl sok veszéllyel járna...
Az elővigyázatos és intelligens férfiakat kedveled, de veszély és kockázat nélkül nincs nyereség sem. Azonban ezt csak magadban gondolod, állítólag mindenkinek joga van úgy élni az életét, ahogyan azt óhajtja - még ha ez a gyakorlatban gyakran nincs így, ugye? Tőled sem kérdezte meg senki, hogy akarsz-e vérfarkas lenni és...

Igazából nem teljesen tudod hová besorolni az előtted ülő férfit. Egyszerre tűnik ártatlannak és becsületesnek, de közben néhol felháborodásra, távolság tartásra adnak okot nézetei - legalábbis a hópehely lelkűek számára bizonyosan - ami miatt egyre jobban érdekel. Szeretnél többet megtudni róla, az életútjáról, a traumáiról és kezded azt hinni, esetlegesen egymás számára hasznosak lehettek. Azaz Ő a Te számodra biztosan.

Naivitásáról tesz tanúbizonyságot az is, hogy egy egyszerű, ártalmatlan és valóban mögöttes szándék nélküli kérdésedre úgy reagál, ahogy. Csak egy visszafogott, de már-már hátborzongatóan sejtelmes mosollyal pillantasz a szemeibe, mintha egyenesen a lelkéig látnál. De még nem.
Még nem...

A szoba, ha elég sokáig nézed, akár még meghitt is lehetne, a maga ódivatú, egyszerű megjelenésével, csendes, komor közegével. Az ablakon át beszűrődő napfény arany színűre festi válladra selymesen omló hullámos szőke hajzuhatagod, valamint a némán keringő apró porszemcséket - mintha a helyiség is feszült várakozással figyelné az elkövetkezendő eseményeket.

Szavaira és rekedtes hangjára kicsit szélesbedik számítóan tökéletes mosolyod. Igazán hízelgő és egyben aranyos, hogy így vélekedik az egészről, a helyzetről. Nem válaszolsz neki, csak hagyod, hogy lépteid ütemes kopogása legyen az egyetlen nesz. Csak előtte állsz meg, már túl közel, de talán mégsem elég közel. Szórakoztat az arcára kiülő szigorú kifejezés és a testbeszéde, mely több tiszteletet követel. A helyzet azonban az, hogy egyelőre még nem mutatott számodra semmit, amiért tisztelni tudnád - maga a korkülönbség erre nem hatalmazza fel. Neeem, hát mennyi idősebb férfi csúszott-mászott már a lábaid előtt? Hányan ereszkedtek már előtted négykézlábra, csak azért, hogy hajlandó legyél észrevenni őket? Hány felnőtt férfi embert kényszerítettél már térdre? Sokat, de nem eleget. Itt most az a kérdés, hogy vajon képesek lesztek egyenrangú partnerekké válni, vagy képtelen leszel megtörni Őt, majd elhajítani, mint egy használt, megunt játékszert? Pillantásod az ajkaira siklik, ahogyan bársonyos, kissé tekintélytelen hangját hallgatod, majd végül a kezeiben lévő teára. Megvárod, hogy befejezze kis monológját, majd kinyújtod felé mindkét kezed - néma jelzés, hogy átvennéd tőle az italát, s ha hagyja egy nagyon finom mozdulattal kiveszed a kezeiből, miközben pár ujjad a kézfején simít végig a procedúra során. Ez azonban színtisztán csak a véletlen műve, ugyebár? Egyáltalán nem mérnöki pontossággal megtervezett minden mozdulatod, még a legapróbbak is, ugye? Egyelőre nem is figyelve rá túlzottan és a korábbi szavait is figyelmen kívül hagyva a kisasztalra lebegteted a zöld teáját a kávéd mellé.
Majd minden hirtelen mozdulatot mellőzve visszafordulsz felé, tekintetedet lassan végighordozod a testét fedő ruházattól kezdve, az ajkain át, egyenesen a barna szempárjáig.

- Tudja Mr. Hamox... - lassú, kimért, fenyegetően higgadt hangon kezdesz bele, miközben szemtelenül állod a tekintetét. Mosolyod egy pillanatra sem halványul el, ahogy megingathatatlan magabiztossággal állsz előtte. -... az lehetséges, hogy az én emlékeimből képes törölni az eseményeket, de... ahogy utána olvastam, még képzett amneziátorok számára is veszélyes a saját emlékeikkel való babrálás. Szóval... hiába törli ki az Én emlékezetemből az itt történteket, melyre esetleg nem olyan büszke bizonyos érthető vagy éppen érthetetlen okokból, de az Ön emlékezetében továbbra is ott lesz a szégyen, a megaláztatás... És akkor... kénytelen lesz felkeresni mást, hogy enyhítsen kellemetlen gondolatain, a lelkére nehezedő mázsás súlyon, de vajon képes lesz erre? Nem lenne túl... kínos? Esetleg megalázó? - közben az elmédben a karcos férfihang dühödt fájdalommal ordít. Lánc-csörgés, fém csörömpölés, üvöltések, sírások visszhangja hallatszik távolról, de nem engeded ki őket. Egyelőre nyomás alatt tartod a férfit, szeretnéd, ha tudná: a tiszteletért neki is tisztelnie kell téged. Lehet csak tizenhat éves vagy, de elég sok mindenen mentél keresztül ahhoz, hogy megérdemeld az egyenrangú bánásmódot.
- Szóval csak szeretném megismételni magam: ameddig Ön is a kellő alázattal és megbecsüléssel fordul irányomba, addig Jómagam is hasonlóképp fogok cselekedni. És ameddig ez a kölcsönös alázat fennáll, addig valóban nem intencióm semmi olyat tenni, amelyet Ön nem akar. Abban az esetben sem, ha mégsem adná meg számomra a kijáró tiszteletet... nos higgye el, megvannak a módszereim, hogy rávegyem, hogy itt és most akarja azt, ami történni fog, csak utána... a szégyen Önnel marad ugyebár - szavaid nem fenyegetés, hanem ígéret, melyet nyugodt és összeszedett félmosolyod erősít meg jobban. Szórakoztatónak találod, hogy a legkisebb erőfeszítés nélkül is az alap viselkedésed is ennyire feszélyezi. Vagy talán már rég volt nővel kettesben?
Túl rég...?
Nem vagy semmi jónak az elrontója, de kizárólag rajta múlik, hogy milyen szájízzel távozik ebből a fogadóból.

- Tudja, Mr. Hamox... én mindig megszerzem, amit akarok. Így, vagy úgy. Tehetjük ezt mindkettőnk számára egyszerűvé, kölcsönösen hasznossá és kellemessé, vagy... nos a nehéz út is nyitva áll, csak nem biztos, hogy megéri. - Pillanatnyi szünetet hagysz, ahogy még közelebb lépsz hozzá, hogy szinte érzed a leheletét a bőrödön. - De ha túlságosan megrémítem Önt... még büntetlenül elmehet, hiszen nem történt még semmi... - hangodat olyannyira lehalkítod, hogy szinte már egyszerűbb lenne a szádról leolvasni a szavakat. Pár lélegzetvétel erejéig vársz, majd hirtelen véget vetsz a nyomásnak, hátrébb lépsz egy teljes lépést és megszűnik a fenyegető aurád is. Mosolyod is finomabb és kedvesebb lesz, majd odasétálsz az asztalhoz.

- Korábbi kérdésének második felére válaszolva, a férfihang a fejemben Fenrir Greybackhez tartozik. Gondolom hallott már róla - nemes egyszerűséggel közlöd ezt vele csevegő hangon, majd felveszed a csészét az asztalról és újra a férfi felé fordulva belekortyolsz a kávédba.