Lányhálók

Tipikus toronyszoba, kívülről nem is gondolnád, hogy a helyiség ekkora. A sárga-fekete baldachinos ágyak körben helyezkednek el, mindegyik közelében ott van ki-ki utazóládája. A magas toronyablakokat nem takarja függöny, szabad a kilátás a kastélyra és az udvarokra. Innen még a kviddicspálya is jól látszik.
A hálóteremhez fürdőszoba tartozik.

[Chocolate, tea and some girl talk]

Chocolate, tea and some girl talk

Ophelia Langley

2005. szeptember 9.

külső | hangulat

Vacsora után a Nagyteremből kilépve a Hugrabug klubhelyisége felé veszem az irányt. Kint már besötétedett, a félhomályban úszó folyosókon lépdelve még egy ideig hallom a diákok keltette vidám zsivajt, ahogy evés közben beszélgetnek. Rengeteg gondolat száguldozik a fejemben párhuzamosan, ami miatt már csak arra vágyom, hogy egy jó meleg teával bevehessem magam az ágyamba. Körülvesz a csend, a cipőm kopogása visszhangzik, ahogy haladok előre és nem sokkal később befordulok az utolsó sarkon.

· · ─ ·☀︎· ─ · ·

Hatalmas fáradt sóhaj szökik fel a tüdőmből, ahogy becsukom magam mögött a szoba ajtaját. Az üres helyiségen átvágva odalépek az ágyamhoz és előhúzom a párnám alatt tárolt pizsamámat, hogy átöltözzek, de előtte még lerúgom a cipőt a lábamról és beveszem magam a fürdőbe egy gyors zuhanyra. A némaságot immár megtöri a csempéről visszaverődő csobogó víz hangja, nekem pedig elkalandoznak a gondolataim.
Némileg felgyorsultak mostanában az események. Múlt héten visszatértem a Roxfortba, az utolsó tanévemre. Már akkor is eszembe jutott, hogy mennyire fog hiányozni a suli, de eldöntöttem, hogy megpróbálom kihozni belőle a legtöbbet. A vonaton megünnepeltük Ophelia születésnapját, majd az évnyitó vacsorán McGalagony hirtelen bejelentette, hogy idén újra megrendezik a Trimágus Tusát, itt a kastélyban. Az amerikai lvermorny és a francia Beauxbatons diákjai másnap érkeztek meg, mindkét küldöttség szállása a Birtokon foglalta el a helyét. Az amerikaiak valami sárga iskolabuszban laknak, a franciák meg.. Nem tudom.. Házas hintó? Legalábbis kívülről valami olyasminek tűnik.
Aztán a hétvégén kaptam apától egy kis csomagot is egy levéllel, amiben leírta, hogy otthon pakolás közben megtalálta anya régi naplóját és úgy gondolta elküldi nekem. Ahogy felbontottam a papír csomagolást, egy zöld, arany levélmintával díszített kemény fedeles könyvet pillantottam meg. Mikor kinyitottam, majdnem elsírtam magam. Rögtön az első oldalra egy családi kép volt beragasztva, ami a konyhában készült én pedig még karonülő vagyok. A kép alatt ott volt a dátum és a könyv tulajdonosának neve. Sophia Remington. Azonnal felismertem édesanyám lendületes mégis elegáns kézírását. A naplót azóta az utazóládámban őrzöm, hogy ne essen baja.
Amint végzek a zuhannyal, felhevült bőrömön érzem a hűvös levegőt, aminek hatására mindkét karom libabőrös lesz. Gyorsan magamra kapom a pizsamámat és kilépek a fürdőből a még mindig üres szobába. Arccal előre rávetem magam a baldachinos ágyamra, majd, hogy azért levegőt is kapjak, a hátamra gördülök és felbámulok a mennyezetre.
Az évnyitón ért meglepetés és a hétvégi sírás után nem mondanám, hogy fel voltam készülve mentálisan a rám váró órákra, de végülis túléltem, úgyhogy nem panaszkodom. Még csak az első hétnek van vége, de úgy érzem magam, mint akit kimostak. Gyakorlatilag időm sem volt beszélgetni a barátimmal, hogy megkérdezzem mi volt velük a nyáron. Nagyon érződik, hogy ebben az évben tesszük le a RAVASZ-t, az agyam pedig működésképtelenné vált a mai napra, ha tanulásról van szó, úgyhogy nem is erőltetem.
Fáradságom ellenére jó kedvem van, ezen nagyon ritkán változtat bármi. Végül felülök az ágyon és végignézve a Hugrabug színeiben pompázó otthonos kis szobán, amit nem telt sok időbe a magunkévá varázsolni - képletesen és szó szerint -, úgy döntök, hogy meglocsolom a növényeimet. A szóban forgó növények a szoba minden területén felfedezhetők: az ablakban; az éjjeliszekrényemen, egy a polcon és egy nagyobb az ágyam végénél. Halkan dúdolva egyesével odamegyek mindegyikhez, hogy megöntözzem őket.
Már csak egy bögre forró tea hiányzik. Vajon Ophelia mikor ér vissza?

w/ Alma
2005. szeptember 9. péntek este

Hiába telt el az első iskolai hét, a Tusának sikerült olyan szinten felborzolnia a kedélyeket, hogy még a kastély szellemei sem beszélnek másról. Pedig nekik volt alkalmuk végignézni párat abban a fura létezési formában, amiben tengődnek. Ideig-óráig vonja csak el a figyelmünket az órai anyag, de örökkön se az SVK dolgozat, se az új tantárgy izgalma nem elég hozzá, hogy tartósan kizökkentsen minket a Tusa bűvköréből. Ez az izgalommal és feszültséggel teli várakozás átitatta a kastély összes folyosóját. Akár élők, akár holtak, de még a portrék is visszakanyarodnak arra a témára, hogy kik lesznek a Roxfort bajnokai, és vajon milyen próbákra számíthatunk?
Hazugság lenne azt állítanom, hogy engem nem mozgatott meg az egész. Egyre csak azon kaptam magam, hogy álmodozom a dicsőségről mind magam, mind a Hugrabug számára, és arról, hogy ez egyszer nem én ülök a szurkolók kispadján, hanem nekem szorítanak. Ahogyan pedig az arcokon körbenéztem, egyre többeken vettem észre ugyanezt a sóvárgást, még ha a legtöbben ezt leplezni is próbálták. A valóság azonban még időben visszarántott, mielőtt meggondolatlanul mágikus szerződésbe kergetném magam. A Tusa nem az én harcom, nem az én történetem. Vannak, akik sokkal jobban vágynak erre az elismerésre, és sokkal inkább érdemesek erre a címre. Talán Holden is nyugodtabban alszik, amióta letettem eredeti elhatározásomtól és közöltem, hogy akkor még sem dobom be a nevem a serlegbe, még gesztusként sem. Különben is, ha még nyernék is, mire mennék a pénzzel? Tudom, hogy ez másoknak egy életre szóló és sorsfordító lehetőség, de még apám megkésett, pénzügyi nevelése mellett is csak annyit jelentene, hogy hamarabb vehetem meg a kinézett, új táskát. Nem, ez eldőlt. Nem fogom elvenni a helyet attól, aki jobban megérdemli és jobban akarja ezt nálam.
Csak sötétedés után érek vissza hálókörletünkbe. A járőrözés nem tartozik kedvenc feladataim közé, de jobb volt túlleni rajta most, hogy a következő időszakban mentesüljek alóla. Most is akadt az alagsorban pár elkésett diák, akiket vissza kellett terelni, különösen a Mardekár tőlünk nem olyan távoli klubhelyisége felé.
- Szia, Alma! Hát te még mindig ébren vagy? – csodálkozom rá a növényeket locsolgató Almára, miután visszatérek. Nélküle nem ragyogna ilyen zöld pompában a hálóhelyiség, még ha a kastély mágiája gondoskodik is minden igényünkről. Hálásak neki, ebben egészen biztos vagyok, különben nem lennének képesek még az alagsori klubhelyiségünkben is kivirágozni minden tavasszal.
- Képzeld, az alagsorba vezető lépcsősor egyik köve bosszút állt a cipőmön. Valamiért nem tetszett neki… – kinyújtom jobb lábamat, miután leülök az ágyamra, hogy ő is láthassa azt a kicsi, de határozott karcolást, amit a trükkös lépcsőfok okozott. Biztos vagyok abban, hogy tavaly még nem volt ilyen problémája ugyanannak a lépcsőfoknak. Bosszantó az a kis sérülés a lakkozott felületen, bántja a szemem, de talán semmi olyan, amit egy jól irányzott reparo nem tud semmissé tenni. Nyilván a lépcsőnek mindig igaza van, ha áldozatot kíván magának. Talán neki is az nem tetszett, hogy járőröznöm kell.
- Még meg sem kérdeztem, hogy telt a nyarad? Csináltál valami érdekeset? – kibújok a hibás cipőből és a taláromból az ágyamnál, mely felett még mindig ott lóg a Holdentől kapott álomfogó. Bármilyen furcsa, de eddig nem volt igazán időnk arra, hogy átbeszéljük ezt az időszakot, és ez alatt nem csak a Világkiállítást és az ott történteket értem, hanem a nyár további szakaszát, de még ezt az elmúlt másfél hetet is. Azért nem mindennapi dolog az, hogy külföldi diákok érkeznek hozzánk látogatóba.

[Chocolate, tea and some girl talk]

Chocolate, tea and some girl talk

Ophelia Langley

2005. szeptember 9.

külső | hangulat

Elmélyült dúdolgatásom közepette már majdnem elkezdek táncolni is a szobában mikor nyílik mögöttem az ajtó, és egy pillanattal később megjelenik Ophelia. Kérdésére az éjjeliszekrényemen lévő órára kapom a fejem és meglepetten konstatálom, hogy mennyire elrepült az idő, mióta visszaértem a vacsoráról.
- Nem vettem észre, hogy ilyen későre jár - szabadkozom.
Gyorsan befejezem a locsolást, amíg Oph beljebb lép a szobában, majd a kannát letéve az egyik cserép mellé az ablakban, felé fordulok. Kinyújtott jobb lábbal ül az ágyon és kissé megjátszott fancsali képpel mutatja nekem drága lakkcipőjét, aminek az orrát most egy karcolás csúfítja el. Bár abban egyet értünk, hogy a lakkcipők csak akkor szépek, ha karcolás mentesek, képtelen vagyok megállni, hogy egy csintalan vigyor kússzon az arcomra.
- És te csak úgy ott hagytad szegény lépcsőt? Nem csodálom, hogy meg van sértődve!
A szemem sarkában megjelennek a nevetőráncok, ahogy ezt kimondom, de nem sokáig maradok egyhelyben. A szekrényhez lépek és előveszek két nagyobbacska csészét - tekintve, hogy mennyire szeretem a kávét és a teát, nem fogom a roxfortos éveimet saját csésze nélkül végigcsinálni. Az éjjeliszekrényre lerakva őket pedig egy apró pálcaintéssel mindkettőben melegítek vizet, majd beléjük rakok egy-egy hársfavirággal töltött kis csomagot.
- Ugye milyen fura, hogy már egy hete itt vagyunk, de annyira sem volt időnk, hogy rendesen leüljünk beszélgetni? - mosolyodom el Ophelia kérdésére.
Amíg a tea ázik, és mielőtt rendesen válaszolnék szobatársamnak, még visszalépek a szekrényhez és szinte beesve a ruháim közé, előveszek a nasi készletemből egy doboz házilag készített, teljesen átlagos bonbont, amit mugli nagybátyám feleségétől kaptam a nyáron. Seth bácsi felesége alapvetően cukrász, de szokott néha otthon különféle csokoládék készítésével is kísérletezni - eddig hatalmas sikerrel -, és ezekből általában a család többi tagjának is ad. Elmondása szerint ebben a dobozban három féle van: narancskrémes étcsoki, pisztáciakrémes tejcsoki, és nugátkrémmel töltött tejcsoki. Az narancsos és pisztáciás pralinék tetején egyértelmű díszítés mutatja, hogy mi van benne, hogy könnyebb legyen választani. Kimászok a szekrényből és nem törődve összekócolódott hajammal győzedelmes tekintettel mutatom a szerzeményemet és konstatálom, hogy Oph levette a talárt és a cipőt. Bízom benne, hogy mire végzek felveszel valami kényelmeset, mert úgy érzem hosszú lesz ez az este. - fut át az agyamon.
Visszalépve az ágyhoz, lerakom a nyitott édességes dobozt és előkerítek két takarót, amiket a doboz két oldalára dobok, mielőtt visszafordulnék a teához és végre választ adnék a szobatársamnak. Nyugtázva, hogy a tea kész van, kezembe veszem a két csészét és fejemmel az ágyam felé intek, mintegy jelzésszerűen.
- Remélem nem vagy nagyon fáradt, ugyanis, ha belekezdek, akkor nem most fogunk lefeküdni. Szóval helyezd magad kényelembe! Egyébként hársfa - teszem még hozzá a teára utalva, ahogy felé nyújtom a csészét.
Miután az egyik takarót magam köré kanyarítom, helyet foglalok az ágyam végén, hátamat az egyik baldachin oszlopnak döntve. Mélyet szippantok a forró ital illatából, ami egyből megnyugtatja gondolatoktól csapongó elmémet. Belekortyolok a teába és Opheliara nézek, ahogy gyorsan végigpörgetem a fejemben a nyári élményeimet.
- Szóval..! - kezdem - Röviden: apuval voltunk Barcelonában, a Világkiállításon; aztán néhány baráttal voltam kirándulni Skóciában; illetve megtartottuk a szokásos nyári családi összejövetelünket - hadartam el egy levegővétellel.
Mielőtt folytattam volna újra belekortyoltam a kezemben tartott meleg italba, illetve kiválasztottam a kettőnk között elhelyezkedő dobozból egy szimpatikusnak tűnő étcsokoládét - Sokan mentek innen a Roxfortból a kiállításra, te is voltál?
Őszinte érdeklődéssel nézek Oph kék szemeibe, nem emlékszem, hogy láttam volna a katalán tengerparton. Őt ismerve valószínűbb az, hogy elkerültük egymást, minthogy kihagyjon egy jó lehetőséget, hogy ne kelljen a szüleivel időt töltenie. Bár nem tudok sokat a Roxforton kívüli életéről, tekintve, hogy ő nem mesél, én pedig nem feszegetem a témát, de annyit a legtöbben tudunk a barátai közül, hogy a szüleivel nem ápolnak éppen szoros kapcsolatot.
- Édesapám direkt emiatt szabadságolta magát egy hétre, úgyhogy mindent is megnéztem Barcelonában. Hogy mi volt a kedvencem, azt nehéz lenne megmondani, de az északi országokért oda meg vissza voltam! - meséltem izgatottan - Nagyon tetszett, hogy olyan természetközeli a mágiájuk és a rúnázott pálcákról tartott előadás borzasztóan érdekes volt.
Csillogó szemekkel emlékeztem vissza a Világkiállításon szerzett élményeimre és amíg, kíváncsian várom Ophelia véleményét az eseményről, a pálcámmal meggyújtok pár gyertyát a hangulat kedvéért.

w/ Alma
2005. szeptember 9. péntek este

Először értetlenkedve pillantok vissza rá. Ahogyan tudatom elraktározza, hogy a szemei nevetnek, belőlem is kifakad a reakció. Szokták mondani, hogy a Roxfortnak lelke van, de hogy ennyire szó szerint vegyük ezt a kifejezést! És komolyan, mégis mit kellett volna csinálnom?
- Milyen modortalan vagyok. Bárdolatlanságom remélem, megbocsájtja, ha legközelebb üvegcipellővel lépek rá, hátha az jobban elnyeri a tetszését. – bár szerintem a lakkozott, oxford-stílusú cipellőm is igen csinos, nem értem, mi baja volt vele. Seprűt egyébként repüléstanon fogtam életemben először a kezemben, szóval biztosan nem én lennék a legideálisabb a Hamupipőke-core beteljesítésére, bár minél többet gondolok rá, annál jobb ötletnek tűnik az üvegcipellő. Valószínűleg a lelkesedés az első kellemetlenségig tart majd, ahogy szokott. Valami mindig van velem meg a cipőkkel.
- Amúgy valóban az. Másfél hete még a legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy nem a közelgő RAVASZ vizsgákon pörög majd leginkább az évfolyam. – aztán szeptember elsején McGalagony olyat tudott mondani, ami miatt az utolsó évünk garantáltan felfordult. Másnap már meg is érkeztek a külföldiek. Az egyik nap láttam is a Beauxbatonsosok fogatát, és nagyon szeretném egyszer belülről is megnézni, ha megengedik. De az amerikaiak varázslatos iskolabusza is érdekesnek tűnik. Meg persze a leginkább az, hogy egy ilyen, relatíve nem nagy közlekedési eszközben hogy férnek el ennyien úgy, hogy nem csak utaznak vele, hanem gyakorlatilag benne laknak.
A taláromat nagyjából összehajtva teszem az ágyam előtt lévő, pitypangsárga padra, a prefektusi jelvényem ékszereimmel együtt pedig az éjjeli szekrényemre, a tankönyvem tetejére kerül. Innen érzem a gyógynövényes tea aromáját, amint Alma felönti a csészéket vízzel, de csupán az illata alapján nem tudnám megmondani, hogy mi is ez pontosan. Perceken belül már frissen, hálóingben, sminkem nélkül várom az élménybeszámolót. Csak a tőle kapott, fekete kardigánt veszem még magamra, a skót időjárás az ősz ezen korai szakaszában sem kedvez eléggé az indiánok nyarának.
Átveszem a csészét, miután leülök törökülésben Alma ágyára és a lábamra terítem az egyik otthonról hozott, puha pokrócomat. Jó érzés, ahogyan a meleg gőz felszáll az arcomba. Ugyan minden évben elég sok dolgot hozok otthonról, tavaly még egy mágikus zenelejátszóval is megleptem magunkat, az otthon érzését mégsem az adja, hanem az a gondoskodás, amit Almával kapok. Gyakran komolyan arra gondolok, hogy meg sem érdemlem ezt. Pedig még az édességéből is megkínál. Talán veszek egy szemet majd az egyikből, azzal a feltétellel, hogy a reggelim kisebb adag lesz holnap.
- Ah, és apukád is kint volt! Annyira sajnálom, hogy nem találkoztunk ott! – Alma mindig nagy szeretettel mesél a saját apjáról, ahogyan Annie is. Nem irigylem persze tőlük, azt viszont már látom, hogy kizárt dolog, hogy én valaha is egészséges kapcsolatba kerüljek a szüleimmel. Érdeklődve hallgatom, ahogyan a kirándulásról és a családi összejövetelről mesél, közben pedig óvatosan fújkálom a teámat, hogy fogyaszthatóbb hőmérsékletre hűljön.
- Biztosan csak elkerültük egymást, persze, kint voltam. És persze Holden is. Ott csináltattam ezt is! – óvatosan húzom le a kardigán szélét úgy, hogy látszódjon a jobb felkaromon látható, mozgó, molylepkés tetoválás. Jó lenne persze nem kiönteni a teát is közben. Nagyon tehetséges volt az a lány, aki ezt megcsinálta nekem.
- Érdekesek voltak az északiak. Bevallom, róluk se tudtam eddig sok mindent. – és másokról sem, legyünk őszinték.
- Te nem érezted úgy, mintha hirtelen sokkal tágabbá vált volna a világ? – kérdezem, mialatt óvatosan belekortyolok a teába. Talán már nem forró annyira. Alma azért mégis varázslók közt nevelkedett, neki talán evidensek lehetnek dolgok, azonban hiába minden igyekezet, rendszeresen találkozok az ismerethiányból adódó problémákkal. Éppen ezért tartom nagyon hasznosnak az efféle programokat, amivel a világról alkotott képünket és ismereteinket tudjuk tágítani. Igaz, az én világom közben talán le is szűkült valakire, de még mindig a dolog hatása alatt vagyok.
- Na és Skócia? Kikkel voltál, mit csináltatok? – kérdezem a tea kortyolgatása közben.
- Rám is várt egy családi dolog augusztusban. Szép volt, de picit mégis unalmas. Azt hiszem, nem én vagyok a monte carlo-i hajóutak leghálásabb vendége. Apám pedig nem szokott olyankor utazni, de tudod, mezőgazdaság, de muszáj volt megismerni a húgom párjának családját. – már biztosan elmeséltem neki régebben, hogy a nyár, különösen az augusztus mindig csúcsszezon. Előfordul azért, hogy apám nyáron küldi utazásra a családot, de nem jellemző, mindig a teleink a nyaralósabbak. Vagyis azok voltak a bátyám halála előtt.

[Chocolate, tea and some girl talk]

Chocolate, tea and some girl talk

Ophelia Langley

2005. szeptember 9.

külső | hangulat

Boldogan figyelem, ahogy Ophelia a tőlem kapott fekete kardigánban helyet foglal velem szemben az ágyon és betakarózik, ahogy elfogadja tőlem a teát. Bár még éppen csak elkezdődött az ősz, az esték már hűvösebbek és a levegőben már érezni az évszakra jellemző hangulatot. Ahogy a természetben jelentkezik az elmúlás, úgy az emberek is visszahúzódnak, hogy felkészüljenek a sötét, mégis nyugodt hónapokra. Ezt erősíti még az a kellemes, biztonságot ígérő légkör, amit a gyertyák és a meleg tea nyújt. Ilyenkor az ember végre lelassíthat, nem veszi észre az idő múlását, csak élvezi a jelent. Hálás vagyok az ilyen cozy, beszélgetős estékért, főleg ebben az évben, hiszen a RAVASZ mellett most a nyakunkba szakadt a Trimágus Tusa is, ami nyilván mindenképpen izgalmas, de a legutóbbi Tusából kiindulva mégis olyan félelmetes.
Ahogy hallgatom, ahogy szobatársam mesél és megmutatja a karján lévő lepkés tetoválást, képtelen vagyok visszafogni a mosolyom és kicsit jobbra fordulva felhúzom a pulóverem alját, hogy az enyém is látható legyen. Bal oldalon a bordáimon előtűnik egy életfa, ami szerintem remekül szimbolizál nem csak engem, hanem a családomat és annak hagyományait is.
- Hogy kinyílt-e a világ? - húzom fel a szemöldököm - Az nem kifejezés! Főleg mert, sokszor egész életünkben csak az Egyesült Királyság varázslókultúráját ismerjük, amiben visszaköszön az a merev angolosság. Nagyon üdítő volt látni, hogy más kultúrákban, hogyan jelenik meg a mágia és, hogyan használják az emberek.
Miközben beszélek egy újabb csokoládé után nyúlok. A nagynéném mindig finomakat készít, de most tényleg nagyon kitett magáért. A narancskrémes étcsokoládé annyira finom lett, hogy arra gondoltam, most megpróbálkozom egy pisztáciakrémes tejcsokival is.
A mozdulat közben elkapom Ophelia pillantását, ahogy az édességre néz és elfog egy érzés. Nem tudom pontosan megmondani, hogy mi az, illetve, hogy mit vettem észre a lány tekintetében, de nem is firtatom. Hat év együttélés után úgy gondolom, hogy az ilyen típusú gondolatait valószínűleg úgysem osztaná meg velem, ha pedig megpróbálnám belőle kierőltetni, azzal csak ártanék neki és a kettőnk kapcsolatának. Csak abban reménykedem, hogy van egy biztonsági hálója - talán Annie vagy Holden - akik elkapják, ha baj történik.
- Néhány baráttal elmentünk és sátraztunk pár napot - válaszolom meg a feltett kérdést - Egy kisbusszal felutaztunk a Loch Lomondhoz, fürödtünk egyet, illetve megnéztük északabbra a Glenfinnan Viaduktot. Hatalmas élmény volt, nagyon élveztem, hogy mindenhol fák vesznek körbe!
A teámat kortyolgatva hallgatom, ahogy Oph belekezd a családi nyaralásának meséjébe, közben térdeimet kissé felhúzva egy kényelmesebb ülőpozíciót veszek fel. Érdeklődve, enyhén felhúzott szemöldökkel nézek rá, egyfajta jelzésként, hogy annál azért nyugodtan elárulhat többet is, mint: "Monte Carlo" és "nem a leghálásabb vendég". Elvégre nekem sem érdekesebbek a nyári élményeim, mint az övéi.
A "húgom párja" kifejezés viszont megragadja a figyelmemet és felötlik bennem egy kérdés, ami már a Roxfortba tartó vonatúton is kikívánkozott belőlem, de nem szerettem volna vidám szülinapozást félbeszakítani vele.
- Jut eszembe! Ha már párokról beszélünk... - somolygok rá sejtelmesen - Mi is történt közted és Holden között a nyáron?
Sosem volt számomra titok, hogy szobatársamnak tetszik ez a kedves hosszhajú indián, de az valahogy sosem tudtam egyértelműen megállapítani, hogy mi is folyik köztük. Mintha az előző fél évben egyre közelebb kerültek volna egymáshoz, de egyikük sem mondott semmit. Engem pedig természetesen majd megöl a kíváncsiság, illetve az, hogy helyes-e a feltételezésem vagy sem.

w/ Alma
2005. szeptember 9. péntek este

Rettenetesen hálás vagyok a Roxfortnak, hogy megismertette velem a varázslóvilágot. És még hálásabb annak, hogy ezeket az éveimet így olyan környezetben tudtam tölteni, ahol kicsit többet sikerült látnom a világból, mint az az aranykalitka, ahol odahaza felneveltek. Itt a Roxfortban persze a tananyag is inkább a brit, gyakran kelta gyökerű varázshagyományokkal kapcsolatosak, és állítólag rúnaismereten is első sorban az angolszász rúnákkal foglalkoznak. Imádtam a kiállítás minden percét. Illetve, nos… majdnem mindent belőle. Az amerikaiak pavilonjában szerintem mindenki találhatott olyan dolgot, amin jogosan fel kellett volna háborodniuk. Nem értem, ennek ellenére miért nem emeltek szót ellene, vagy hogy engedték egyáltalán ide. Mégis ki az, aki jóváhagyta ezt azt az egészet?
- Azért nagyon merész vagy, hogy ezt a sátrazást bevállalod. – megmondom őszintén, én a kiállításon sem igazán éreztem kényelmesnek, még akkor sem, ha ezek közelről sem voltak hasonlóak a muglik egyszerű sátraihoz. Valószínűleg meghalnék a vadonban, ha mondjuk pár napot nekem kéne eltöltenem a civilizációtól messze, a kényelem hiányáért pedig nem kárpótolna se a festői táj, se az erdei levegő. Apámnak persze azt se mertem elmondani, hogy a kiállításon is technikailag sátrakban aludtunk, még ha egyébként fogalma sincs róla, hogy ezek eltérnek azoktól, mint amiket a muglik használnak.
Túl részletesen nem mesélek a saját, családi utamról, mert tényleg nem tartom annyira izgalmasnak. Millicent összejött valakivel, akit a szüleim nem csak elfogadhatónak tartanak, de egyenesen üdvözlik is, mert pont olyan, mint ők. Minden papírforma szerint halad. Fél éve még azt gondoltam, hogy Millicenttel sokkal több a hasonlóság köztünk, mint azt hiszik, és hogy a problémák ellenére igazán meg tudjuk érteni egymást, mert a teher hasonló. De most már inkább azt látom, hogy én vagyok a fekete bárány a családban. Igazából alig vártam, hogy az a hajóút véget érjen, és találkozhassak újra Holdennel. Ami megint csak nem volt egyszerű, mert neki meg Indiában volt valami dolga, amit nem is értettem igazán.
- Szerinted mi történt? - kortyolok bele az ihatóvá hűlt teába, szemeim pedig furcsán villannak egyet a kérdésre. Mosolyom a csésze sem tudja megfelelően eltakarni, úgyhogy a kiürült csészét le is rakom. Egyáltalán nem terveztem, hogy a dolgok így alakulnak, de teljesen elvette az eszem. Tartok tőle kicsit, hogy a dolog a tanulmányaimra is negatív hatással lesz, mert igen nehezen tudok másra gondolni. Ha ott van mellettem, akkor azért. Ha nincs ott, akkor azért. Ördögi csapda ez, és még nem tudom, hogyan fogok kikeveredni ebből a kelepcéből. Esetleg az segíthet, ha Holdent kiválasztja a Serleg, mert akkor nem lesz időm erre az idegeskedés miatt.
- Szóval az úgy volt, hogy megnéztük az amerikaiak pavilonját. Scrimgeour biztos említette, de tényleg halálfaló propaganda az egész. Eléggé felháborodtunk az egészen. Úgyhogy ittunk egy kicsit. – mert volt is min, és aki ezt nem érti, annak szívesen elmagyarázom, és kikérem a muglik nevében az egészet. Aztán pedig Holdennek is lenne mit mondania, amiért őket meg gyakorlatilag úgy kezelték, mintha nem is léteznének.
- Jó, lehet, hogy nem is kicsit, de azt hiszem, pont ez kellett hozzá. Aztán visszamentünk a pavilonokhoz, és… Ííííííí! – hölgyeim és uraim, Ophelia Langley, a Diákjóléti Bizottság elnöke, akinek felszökik a hangja, és aprót sikolt, mint egy tinilány, mielőtt vigyorgó arcát belefúrná az egyik napsárga díszpárnába. Tiszta idióta vagyok azóta, és folyamatosan a közösen töltött időkön kattog az agyam. A rózsaszín szemüveget mintha a füleimhez ragasztották volna. Rettegek attól, hogy a barátaim agyára fogok menni a következő időszakban.
- Az az igazság, – oldalra fordulok, a párnát a mellkasomhoz szorítva – hogy már elég régóta küzdöttem ezzel. Nem akartam kockára tenni a barátságunkat, és mint kiderült, ő sem. – a tisztességes mennyiségű alkohol szükséges volt ahhoz, hogy leküzdjük ezeket a gátlásokat, különben szerintem ballagásig csak ezen szenvednénk. Utólag úgy látom magamon, hogy talán rólam egyértelmű lehetett egy kívülálló nézőpontjából, és talán Holdenen is, hiába hisszük mindketten, hogy mennyire mesteriek vagyunk ezen dolgok elrejtésében.
- Felhatalmazlak arra, Alma, hogy bármikor rám szólhatsz, ha a kötelességeim rovására megy a dolog. Meg persze arra is, hogy bármikor kirajonghasd magad, ha épp a külföldiek közül ismersz meg valakit, aki szimpatikus. Beszéltél már bármelyik vendégünkkel? Bár tartok tőle, az a dolgozat nem volt a legjobb bemutatkozás. – mert kit ne érdekelnének a múlt mellett a jövő izgalmai? Garantált, hogy egy izgalmas tanévnek fogjuk kezdetét venni. Még tartozom a szokásos helyzetjelentő levelemmel. Még nem tudom, hogy mit fogok írni nekik a Tusáról. De annyi biztos, hogy legalább az a dolgozat inkább csak összehozta a diákokat.

[Chocolate, tea and some girl talk]

Chocolate, tea and some girl talk

Ophelia Langley

2005. szeptember 9.

külső | hangulat

Amint Ophelia sokatmondóan rám pillant a csésze fölött, amivel igyekszik elrejteni a mosolyát, én máris izgatottan ülök fel és húzom magam alá a térdeimet, közben majdnem az ágyra löttyintve a maradék teámat. Hatalmas vigyorral az arcomon kicsit előrébb hajolok, szemeimben égő kíváncsisággal nézek szobatársamra, várva a folytatást. Erre nem is kell sokat várnom, ugyanis miután leteszi az üres csészéjét, egyből elkezd beszélni. Az amerikaiak pavilonjára csak legyintek. Még Barcelonában eléggé kidühöngtem magam rajta, hogy milyen undorító módon propagálják a mugliellenes nézeteiket. Ennyi erővel kiírhatták volna egy táblára azt is, hogy: "Voldemort a példaképem!"
Figyelmemet inkább az előttem ülő lányra koncentrálom, és hallgatva amit mond, egyre szélesebb lesz a mosolyom és együtt visítok vele, mikor befejezi a mesét. Örömömben meg tudnám ölelni, de kipirult arcát szégyenlősen belefúrja a párnába, hogy elrejtőzzön, úgyhogy inkább felállok és elkezdek fel-alá ugrálni a szobában, mint egy őrült. Amint újra felém fordul, az előbb említett párnát ölelgetve, visszaülök az ágyra, a szemeim még mindig csillognak és egy picit pihegek az ugrálástól.
- Merlinre! Mindketten annyira..! - bolondok, hülyék, vakok. Inkább elharapom a mondat végét, hitetlenkedve felemelem a kezeimet, tekintetemet az ég felé fordítom és kiengedek egy hatalmas sóhajt.
A külföldiek említésére halkan nevetek. Soha nem gondoltam bele, hogy milyen lenne, ha lenne párkapcsolatom, ha lenne egy párom, akire teljesen rá tudnám bízni magam. Nyilván voltak apróbb fellángolásaim, hiszen nem vagyok vak, de a szerelem még nem talált meg. A britek között sem találtam senkit, aki így felkeltette volna az érdeklődésem, nemhogy a külföldiek között! Ráadásul bár borzasztóan szociális személyiség vagyok, ha nekem kell kezdeményezni az ismerkedést, egyszerűen megnémulok és fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Egyáltalán nem tudom, hogy mit kellene kérdeznem, vagy mondanom és csak kínosan pislogok a másikra, hátha kihúz a slamasztikából - ami általában nem történik meg.
- Én? - kérdezem nevetve - Nem még senki újjal. Ismersz, ha valaki nem szólít meg, én nem piszkálom. Túl béna vagyok a kezdeményezéshez, úgyhogy jobbnak látom mindenki érdekében, hogy ez így is maradjon, elkerülve a kínos helyzeteket.
Bár a Sötét Varázslatok Kivédésén írt szintfelmérő milyenségét nem vitatom és csak egyetérteni tudok Opheliaval, azért azt meg kell hagyni, hogy voltak érdekes emberek aznap a teremben. Kiürítve a csészémet végiggondolom, hogy milyen ismeretleneket láttam aznap. Volt egy nagyon magas szőke lány, akit az egyenruhája alapján a franciák közé soroltam. Szegény nagyon idegesnek tűnt, mikor meghallotta a dolgozat szót. Aztán egy másik francia srác, mintha életrajzot írt volna a papír hátuljára, egy ilvermornys ázsiai fiú pedig - gondolom - az anyanyelvén magyarázott valami nem túl biztatót. Máson hirtelen nem akadt meg túlságosan a figyelmem, a bunkó hozzászólóktól eltekintve.
Végül elhessegetem az SVK óra emlékét és újra egy kényelmes ülő pozíciót veszek fel, majd kíváncsian Ophelia felé fordulok.
- Te elkezdted már behálózni az új jövevényeket a roxforti életbe? - kérdezem összehúzva magam körül a takarót - Jut eszembe! Ha már itt tartunk, mi lesz a Diákjóléti Bizottsággal? Kár lenne érte, ha a következő tanévben elhalna, szerintem egy jó kezdeményezés volt a részedről.
Eszembe jutott az újság, amit pár éve csinált pár diák, de aztán valahogy az is abbamaradt. Mi is volt a neve?... Valamilyen Firkász... Fü.. Fu.. Furkász! Furkász Firkász, ez az! Na pedig az is jó ötlet volt.

w/ Alma
2005. szeptember 9. péntek este

Mindketten annyira…
- Ostobák vagyunk, tudom. - Alma csak jól nevelt és illedelmes, ezért nem fejezi be a mondatot úgy, ahogyan azt megérdemeljük. Megteszem hát helyette. Kicsit kedvem lenne vele együtt ugrálni, de akkor nem fúrhatnám bele az arcomat a párnába, hogy vigyorommal együtt vörösödő arcomat is elrejtsem pásztázó tekintete elől. Holott jól tudom, hogy nincs menekvés, ahogyan eddig sem volt. Hiába igyekeztem mindig is a lehető legkevesebbet mutatni a valós problémáimból, amik meghaladják azt, hogy egy plakátra vajon tengerészkék vagy oxfordzöld színnel írjam fel a címet, naiv a gondolat, hogy akaratlanul is, de nem látott át rajtam egy-egy nehezebb napomon. Ahogyan eddig sem, így a jövőben sem tervezem terhelni őt a problémáimmal, mert nem érdemli meg senki, hogy rázúdítsam saját magamat. Talán a nyáron történtek hatása, talán az, hogy elkezdtem komolyabban foglalkozni magammal, de úgy érzem, hogy ezt a tanévet sokkal nyugodtabban és sokkal több energiával tudtam megkezdeni.
Felülök ismét az ágyon, ahogyan Alma válaszát hallgatom. Valóban, sose volt ez a típus, de azért nem temetném még a dolgot, az ember ugyanis rövid idő alatt sokat képes változni, ha a körülmények ezt lehetővé teszik. Talán ez az egy hét még tényleg kevés volt arra, hogy megismerkedjen velük, és ezt nem feltétlenül olyan értelemben állítom. Amellett, hogy a Tusa egy internacionális megmérettetés nagy hírértékkel, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ez nem csak a kiválasztott bajnokoknak egyszer-az-életben lehetőség, hanem azoknak is, akik hozzám hasonlóan nem kívánják bedobni a nevüket a serlegbe. Nyilvánvalóan eljátszadoztam a gondolattal egyszer-kétszer, jó lenne néha nem a múzsának, hanem a műnek lenni, de a valóság az, hogy nem tudnék mit kezdeni azzal, ha olyan próbákat kéne kiállnom, mint amiket az előző turnusok bajnokainak kellett kibírniuk.
- Aztán nehogy az legyen a vége, hogy a tanároknak kell majd kitalálniuk, hogyan barátkozunk egymással. Mondjuk közös projectfeladatokkal, vagy büntetőmunkával… Bár ezek biztosan működnének. – úgy hiszem, hogy a tanáraink elképesztően kreatívak tudnának lenni egy ilyen cél érdekében. Nem mintha valaha is voltam volna büntetőmunkán. Eddig még a Bloody Wandsot is megúsztam, ami talán az egyedüli kihágásom volt az iskolában hat elvégzett év alatt.
- Kedden útbaigazítást adtam az egyik francia lánynak, de túl sokat nem tudtunk beszélgetni. Pedig nagyon kedvesnek tűnt. – óvatosan veszek magamhoz egy darabka étcsokoládét a dobozból – talán ebben kevesebb a cukor, mintha azt mondták volna. Úgy hiszem, bárkihez odament volna, aki kellően úgy néz ki, mint aki pontosan meg tudja mondani, merre található az asztronómia torony. Nyilván mi, prefektusok megkaptuk a külön utasítást, hogy segítsünk nekik a hétköznapi dolgokban is, ha azt igénylik, viszont szerintem ezek olyan dolgok, amiket elmondani és kérni sem kell.
- Jövő héten tervezem az első bizottsági gyűlést. Azért a Tusa elég sok mindent megbolygatott. Szeretném, ha a külföldiek is tudnák, hogy bátran kereshetnek. És szeretnék többet tanulni az ő iskolájukról, hogy tanulhassunk tőlük. – a számhoz emelem az étcsokis bonbont, és harapok belőle egy kis darabot. Az édes, de sűrű tölteléke meglep picit, az illata alapján talán meggy vagy cseresznye lehet talán.
Talán ez az utóbbi fontos inkább. Úgy érzem, hogy ez az év nem az aktív cselekvésé, hanem a tanulásé és megfigyelésé lesz. Azt viszont nem tudom még, hogy mi lesz a Bizottsággal, ha nem leszek. Jövő héten a gyűlésen a tagok szavazhatnak az elnöki posztról. Elméletben lehetséges, hogy nem engem szavaznak meg, de én annyira nem gondolom, hogy más akarja ezt annyira csinálni, mint én. Az évben megteszek mindent azért, hogy úgy tudjam itt hagyni a Roxfortot, hogy büszkén tekinthessek vissza erre az időszakra, de utána már a nálunk fiatalabbak dolga az, hogy mit kezdenek az iskolával.
- Nyilván örülnék annak, ha jövőre is folytatnák, de ez már nem rajtam múlik majd. Gladiátornak biztosan többen jelentkeznek majd, mint politikusnak, valahogy vonzóbb sárkányok által majdnem elhalálozni, ki érti ezt. Jó, a Tusára végül én sem jelentkezem, ami apró áldozat Holden békés álmaiért. De mi a helyzet veled? Bedobod majd a neved? – tudom, hogy mindenki Orint várja a Roxfort női bajnokaként, de üdvözölném azt, ha lenne legalább egy Hugrabugos bajnokunk, már csak Diggory miatt is. Biztosra tudom, hogy Holden szeretné kísérteni a szerencséjét, de legalább egyikünk legyen kellően őrült ehhez a végzős borz tagozatból.

[Chocolate, tea and some girl talk]

Chocolate, tea and some girl talk

Ophelia Langley

2005. szeptember 9.

külső | hangulat

Örömmel veszem észre, ahogy szobatársam végül ráveszi magát, hogy vegyen egy csokoládét, miközben a Bizottságról beszél. A szemem sarkában megjelennek a nevetőráncok a jelenetre, de nem mondok semmit, csak megnyugodva figyelem, ahogy óvatosan beleharap az édességbe. A Diákjólétit azért tényleg sajnálom, mert rengeteg benne a lehetőség, ha a diákok valóban meglátnák, hogy milyen üzenetet hordoz és komolyan tudnák venni.
- Talán ha a pozitív dolgokat is kiemelnéd, vagy egy valódi mozgalomszerű dologgá tudnád alakítani. - vonom meg a vállam - A Tusa most egy jó alkalom arra például, hogy aki szeretné, az megadja a címét, és így véletlenszerűen alkotnának levelezőpartnereket. Bár ez csak egy kósza ötlet, de érted, hogy mire gondolok. Az emberek jól érzik magukat a közösségekben.
Nem hazudok, ha azt mondom, hogy én szívesen segítek bárkinek, aki kéri, de sosem voltam olyan proaktív és tettre kész, mint Ophelia. Ezért mindig is csodáltam őt. Mert szeretne változtatni, kijavítani a rendszer hibáit, jobbá tenni az emberek életét. Ő mindenkivel törődik, nem csak a hozzá közel állókkal. Csak attól félek, hogy ez a csupaszív, folyton adó természete fogja a végén a sírba vinni.
Ahogy témát váltunk és a Tusa kerül terítékre, felkelek az ágyról és a kezembe kapom a két kiürült csészét, hogy egy újabb adag teát készítsek. Ezúttal levendulára gondoltam, hogy később nyugodtan és mélyen tudjunk aludni. Mindkettőnkre ráférne, ha ki tudnánk pihenni a hétvégén ezt a másfél hetet, hogy legyen erőnk az előttünk álló kihívásokra.
- Jó ég, dehogy! Eszemben sincs! - felelem a kérdésre, talán egy kicsit túl hevesen, úgyhogy moderálva magam folytatom  - Szerintem én lennék az iskolában az utolsó, aki bedobná a nevét a serlegbe.
Beszéd közben kihalászom a szekrényből az előre kiporciózott teafüvemet és belerakom őket a két csészébe, amiket aztán felengedek forró vízzel.
- Ne érts félre, nagyon izgalmas ez az egész és nagyon örülök, hogy én is tanúja lehetek egy ekkora eseménynek, mint a Tusa, de csak addig, amíg nézem. Nem vágyom a dicsőségre meg a pénzre, a halálra meg főleg. Arról nem is beszélve, hogy szegény apám rögtön szívrohamot kapna. Éppen elég lesz azokért aggódni, akik bedobták a nevüket és kiválasztották őket! Csak azt remélem, hogy nem lesz egy újabb Diggory, abba beleroppanna a házunk..
Lassan visszasétálok az ágyhoz, vigyázva, hogy ki ne borítsam a teát. Azt, amelyikből az előbb Oph ivott, odanyújtom neki, az enyémet pedig lerakom az éjjeliszekrényre, de éppen csak annyi időre, amíg újra körbebugyolálom magam a takaróval. Azért most már kezdenek az éjszakák kicsit hűvösek lenni, az ősz hamar ideér. A takaróval a vállamon és a gőzölgő csészémet újra a kezembe véve, leereszkedem az ágyra és veszek egy csokoládét.
A gyertyafényben úszó szoba látványa megnyugtató hatással van rám, és egy kicsit visszakúszik az az édes-keserű érzés is, amit az utolsó évünk váltott ki belőlem. Olyan, mintha előre búcsúztatnám a roxfortos életünket, az emlékeinket. Mintha olyan dolgon nosztalgiáznék, ami még nem történt meg.
- Ráadásul.. - folytatom Opheliara pillantva - Nekem épp elég lenne, ha ki tudnám végre találni, hogy mihez kezdjek a Roxfot után. Kár, hogy a múltkor lemaradtam a pályaorientációs napról. Nagyon figyelmetlen voltam és kihagytam egy ilyen jó lehetőséget! Nem tervezel egyet az őszre?
Izgalommal tölt el a sok lehetséges jövő gondolata, hogy mennyi mindent tudnék tanulni vagy csinálni az iskola után. Olyan vagyok mint egy gyerek, aki mindenre is kíváncsi. De közben olyan érzésem van, mintha valami sürgetne, mintha ketyegne az óra, csak éppen azt nem tudom, hogy miért. Törökülésben kicsit megfújom a levendula teámat, hogy ne égessem le a nyelvem, majd belekortyolva érdeklődve nézek szobatársam kék szemébe.
- Visszautalva a politikusos megjegyzésedre, gondoltál már arra, hogy abba az irányba menj tovább a suli után? Szerintem igazán jó lennél benne.