Nem voltam még teljesen jól, de sosem vallottam volna be, hogy még eléggé fájt így… Mindenem konkrétan. Rohadtul el akartam húzni a Gyengélkedőről és így is egy éjszakát bent kellett maradnom. Bleh, most nem volt kedvem, bár annak örültem, hogy az ünneplésről így lemaradtam. A második meccs óta teljesen megváltozott a hozzáállásom az egészhez. Bár szerettem volna leadni a posztomat, hiszen ha a meglehetősen fos állapotban lévő Tavish ellen sem sikerült semmit felmutatnom, akkor kajak kurva felesleges voltam a csapatban. De Connor nem hagyta a dolgot és annyit megadtam neki, hogy két hónappal az utolsó meccs előtt tényleg jó nagy faszkalap move lett volna átadni a helyemet. Ezzel viszont rohadt nagy terhet pakolt rám: nem csak a csapat helye volt elég nagy részben a kezemben, nem csak a saját (nem létező) reputációm, de most már a kviddics iránti szeretetem is. Rossz volt magamnak bevallani, de valóban ezzel játszottam most. Ha most sem sikerült volna, majdnem biztos voltam abban, hogy képtelen lettem volna újra visszaülni bármilyen seprűre… De szerencsére nem így lett.
Ettől függetlenül az elmúlt két hónapban teljesen megváltozott a viselkedésem az edzéseken. Az első meccs előtt pofátlanul beszóltam mindenért és közepesen voltam együttműködő. Aztán mikor elpicsáztak minket és Connor le akarta adni a csapatkapitányságot, akkor rájöttem, hogy ennek semmi értelme és inkább a közös munkát választottam. Akkor kezdődött megváltozni minden köztünk is… Ami a munkát illeti, én tényleg vehemensen, teljes erőbedobással, saját magamat nem kímélve edzettem, hogy jobb legyek és megmutassam, nem feleslegesen vett vissza a csapatba, de ez is kevés volt. Kevés volt az edzés, kevés volt a külön edzés Connorral és Nialennel is. Pedig minden lehetőségem meg lett volna elhalászni Zafira elől a cikeszt, nem volt a helyzet magaslatán. Mégsem ment. Ez annyira taccsra vágott és annyira szégyelltem magamat a csapattársaim előtt (a háztársaimat leszartam, ők ennyit se tudtak volna tenni), hogy az addigi lelkes, hangos, buzdító Jenkinsből egy csendes, a háttérbe beolvadó, a feladatokat megoldó, de utána minél hamarabb eltűnő Gemma lett belőlem. Nem éreztem úgy, hogy helyem lett volna itt, vagy legalábbis nem ezen a poszton, igyekeztem nem sok vizet zavarni hát. Az edzéseken részt vettem, beletettem minden energiámat, de nem akartam, hogy észrevegyenek. Csendes és hatékony tagja voltam hát az edzéseknek és a csapatnak.
Ennek megfelelően a meccs után sem tomboltam. Amúgy sem tudtam volna, de ha nem törtem volna szarrá magamat, akkor is csak szolidan tudtam volna lelkesedni. Persze, Connor öröme ragadós volt, ahogy a nyakamba vetette magát, én is vidáman vigyorogtam, jó érzéssel töltött el az öröme, de én… Én úgy éreztem, ez volt a minimum az egész év után. Ha egy éppen beugró fogó ellen sem tudtam volna nyerni, akkor tényleg semmi keresnivalóm nem volt a csapatban. Már így sem hittem magamban eléggé. Vártam, hogy Connor leszidjon a meccs után, hogy minek áldoztam be magamat a másik fogóért. Persze, mondhattam volna, hogy eszem ágában sem volt hagyni, hogy még egyszer megtörténjen az, ami vele tavaly és nem csak a sérülés miatt, hanem a féléves basztatás miatt sem, aminek egyébként én is aktív részese voltam. Hugrabug jószívűsége ide vagy oda, kapta volna az ívet a többiektől, ha a saját házától kevésbé is. Meg aztán én így tudok tükörbe nézni ma is, az én lelkiismeretem tiszta volt, mert tettem a baleset ellen. De szerencsére nem jött lebaszás.
Vajon milyen lehetett, amikor Connor földbecsapódott? Nem voltam ott, nem láttam, de én fel tudtam kelni, ő meg nem. Elképzelni sem tudtam, mit érezhetett. Azt tudtam, hogy én már sok sérülést szenvedtem életemben, rengetegnek a nyomát is viseltem a mai napig, amiről most már Connor is tudott, még ha a történetek nagy részét nem is meséltem még el neki. Látta a lőtt sebem hegét a vállamnál, látta a szúrt sebem nyomát a hasamnál, látta a kezemen húzódó, hosszú vágásnyomot, amelyet Ash kirohanása okozott (ezt pont elmeséltem neki, szóval tudott arról, mi történt akkor), látta a megannyi apró sérülést, mely bizonyítékul szolgált mindarra a szörnyűségre, amelyet túléltünk együtt a testvéreimmel. És láttam az ő testét behálózó hegeket is, amelyek csak még vonzóbbá tették őt a számomra, de hát ezt már mondtam neki a kviddicspályán is és rengetegszer gondoltam amúgy is, mikor félmeztelenül lófrált akkor, mikor még nem is gondoltam ilyen gyengéden rá. Többek között a zuhanyzós esetnél.
Volt tehát jó pár hegem, amit bár eltüntethettem volna, mert a nagyobb része nem mágikus eredetű volt, ez is a részemet képezte, és szerettem az emlékeztetőt azzal kapcsolatban, honnan jöttem és hova jutottam. Ettől függetlenül a becsapódás az valami egészen más volt. Nyilván nem segített az sem, hogy Brown rajtam landolt és úgy hemperegtünk a talajon, de még sosem jutottam el ilyen gyorsan az ájulás közeli állapotba. Nem bírtam megmozdulni, hiába parancsoltam az izmaimnak, meg sem mozdultak. Fejem ködösen érzékelte csak azt, hogy megállt a meccs, hogy valakik körülöttem sertepertéltek, hallottam Madam Hooch, Madam Pomfrey, talán Hézi és mindenképpen Connor hangját. Próbáltam abba kapaszkodni, de elcsúszott minden, összekuszálódott, és könnyebb lett volna átadni magamat a pihe-puha feketeségnek. Mégis tudtam mélyen, hogy ha most elájulok és feladom, annyi mindennek, úgyhogy kapaszkodtam görcsösen az ittlétben és hamarosan megéreztem, hogy a fájdalom gyengült, már nem folyt ki minden a kezem közül, meg tudtam mozdulni, szememet is ki tudtam nyitni. Nem mondtam, de bár a sebeim nagy része begyógyult, a testem fájt. Minden porcikám sikoltott az ellen, hogy visszaüljek és ezt Madam Hooch is látta, nem véletlen tartott ott még egy rövid diskurzusra. Szerencsére elég meggyőző tudok lenni, ha arról volt szó, hogy nem engedtem abból, hogy itt teljesítenem kell és teljesíteni fogok, ezt pedig ő is értette, így elengedett. És én mindent is beleraktam. Ezek után nem veszíthettem, még ha beledöglöttem is.
Kitartásom és az adrenalin addig tartott, amíg le nem szálltam a seprűről. Ismertem a határaimat, nem húztam az időt, azonnal ereszkedtem, mert nagyon gyorsan fejbe tudott kólintani a fájdalom. Így is lett: már benne volt a csapat az örvendésben, mikor megszédültem és csak nagy koncentrációk árán nem ájultam el. Megrángattam Connor ruháját, hogy elmondjam neki, hogy én most elhúzok a Gyengélkedőre, majd ráparancsoltam, hogy itt marad és csapatkapitányként örömködik és koordinál, majd leléptem. Mondtam, hogy később meglátogathat, csak rendezze le a csapatot előbb és dicsérje szarrá őket. Úgyhogy az előző éjszakát még ott töltöttem, de már rohadtul elegem volt, szóval szinte könyörögtem, hadd lépjek le és szerencsére elég idegesítő tudok lenni, hogy Madam Pomfrey elengedjen. Ettől függetlenül még sok lila-fekete-zöld-sárga és egyéb színű foltom volt, és több helyen sajogtam rendesen, szóval még kellett pár nap, mire visszaállok az eredeti állapotomba, de szerencsére nekünk már véget ért a szezon, így pihenhettem.
Mivel behazudtam a néninek, hogy jól vagyok és ne adjon semmit, kénytelen voltam megkérni Connort, hogy adjon már valami krémet, mert lehet, hogy megpusztulok a fájdalomtól egyébként. Na, nem mintha bántam volna a kettesben töltött időt (ami időnként valóban elég nehéz volt így, hogy nyertünk és bajnok is volt, nem mellesleg velem is szerettek időt tölteni az emberek, szóval ja), pláne nem a hálószobában, ami valamilyen gondviselésnek hála üresen ásítozott, amíg be nem léptünk.
- Csak nyugodtan… - mondtam Connornak szórakozottan, ahogy lehuppantam (vagy inkább lezuhantam) az ágyára, majd lóbálni kezdtem a lábamat, mert persze itt sem ért le a földre. Mármint amelyik nem fájt. Vicces volt nézni, ahogy konkrétan kihányta minden cuccát az ágyra. Néztem, mennyi minden elfért abban a ládában. Ahogy a ruháit is kipakolta, nem szarakodtam, fogtam a kedvenc pulcsimat, majd mielőtt tiltakozhatott volna, hogy ne csórjam a cuccát, már magamra is kaptam. – Szerintem nekem úgyis jobban áll… Bár te sem panaszkodhatsz! – kacsintottam rá játékosan. Utána elkezdtem kezembe venni a tárgyakat is. Dobáltam kicsit a kvaffjait, de ezt gyorsan abbahagytam, mert a karom hamar sajogni kezdett, pedig nagyon is nosztalgikusan éreztem magamat a labda tapintását illetően. Kezembe vettem a könyveit, de azokon is hamar túladtam, nem kötöttek le. Nézegettem pár apróságát, forgattam a kezem között. – Tényleg van egy ragadós Ginny Weasley poszter a ládád alján? – kíváncsiskodtam ugratva őt, ahogy próbáltam belesni a ládájának az aljára. Tőlem aztán lehetett több is, mit érdekelt engem. Sőt, tőlem aztán fantáziálhatott is róluk így vagy úgy, ha szeretett volna, bár bíztam abban, hogy elég indokot szolgáltattam neki az elmúlt időben arról, hogy a fantáziálgatásainak a fókuszában én legyek inkább. Nem tagadtam, továbbra is imádtam húzni az agyát, és azzal, hogy megtörtént köztünk az első intim együttlét, csak még egy lehetőséget adott a kezembe. Persze nem voltam én egy szörnyeteg, azért az első pár alkalommal meglepően lágy és támogató voltam, tényleg szerettem volna, ha jól sül el neki az egész és azt hiszem, ez sikerült is. Viszont amint úgy éreztem, hogy kezdte megszokni ezt a helyzetet, abban a pillanatban kezdtem el ezzel is húzni az agyát: egy megjegyzés itt, egy érintés ott, egy aprócska jelzés amott… Imádtam a zavarát, bár egyre jobban és jobban kezelte ezeket a helyzeteket, sőt, egyre inkább úgy éreztem, hogy szívesen válaszol hasonló stílusban. Ennek meg kifejezetten örültem. Ettől függetlenül érezhetően én is sokat változtam az elmúlt három hónapban: ez a hangos, viccelődős, ugratós Gemma kiegészült egy lágyabb, támogatóbb és nyugodtabb Gemmával. Igenis lehetett velem komolyan is beszélni, igenis lehetett tanácsot kérni tőlem, és segítettem, ahol tudtam. Eddig ezt főleg csak Tetsu és kisebb mértékben Annie, éppen hogy Malachi tapasztalta meg tőlem, de most már Connor is megérkezett a top kettő közé és veszettül sietett az első helyért... Tényleg jó hatással volt rám egyébként: sokkal kiegyensúlyozottabb és stabilabb voltam, mertem bízni benne, végre nem mindent egyedül akartam elintézni. Már nem csak a griffendéles pajtijaim voltak, akikkel megoszthattam fájdalmamat (ezt amúgy is igyekeztem egyedül intézni, bár Connor mellett ebben is sokat fejlődtem), örömömet.
Tény és való volt, hogy azért nem avattam be a családi szarokba. Tudott a családom helyzetéről, tudta, hogy nem könnyű az egész, de tudatosan nem árultam el neki semmit az illegális részéről. Nem akartam belekeverni, mert azzal a jövőjét is veszélyeztettem volna. Így is többet tudott a múltamról vagy a családomról, mint a legtöbb ember, azért még bőven a jéghegy tetejéről csúsztunk éppen le. És amennyire felszabadító volt beengedni őt, azért még mindig féltem ettől az egésztől, hiszen ő volt az első ember, akinek önként és dalolva akartam átnyújtani azt a sok szennyet, amit magammal hoztam. De nem bántam. Vele úgy éreztem, megéri és együtt tudunk belőle építkezni. Hogy azokat a bizonyos bőröndöket ne csak úgy húzzuk magunk után, hanem együtt, egymást segítve tudjunk egy olyan világot építeni magunk köré, ahova ezeknek a tartalmát kipakolhattuk. Hogy a benne lévő nehézség eltűnjön és a tartalma beépüljön úgy, hogy az hasznos legyen a jövőnkre nézve. Nem szerettem volna, ha feleslegesen éltem volna át mindent és azt sem szerettem volna, ha ő hátragyja azokat, amik ilyenné formálták. Erőt szerettem volna meríteni ezekből magunknak, hogy segítsenek és ne hátráltassanak. De ez hosszú folyamat volt és sok volt a bőrönd… De legalább már kevésbé féltem ezektől.
- Hm? – pillantottam fel. Éppen a kezem ügyébe kerülő leveleit vizsgáltam, mikor megtalálta a krémet, szóval leengedtem a kezemet, hogy megnézzem. – Ó, a híres-neves? – mosolyodtam el féloldalasan. – Hát, igen-igen, nem véletlen spúrkodtál eddig is vele, azóta sem kaptam belőle egy kenetnyit sem… - sóhajtottam teátrálisan. – Vagy most, hogy végre elkaptam azt a retkes cikeszt, méltóvá váltam a használatára, édes? – húztam az agyát felhúzott szemöldökkel. Persze eszem ágában sem volt túlfeszíteni a húrt, így is akadt elég eset, amikor vagy nekem sikerült túl messzire lőnöm vagy neki, bár szerencsére egyikőnk sem volt az a sértődős vagy hisztis típus. Még szoknunk kellett azért egymás határait, ettől függetlenül igyekeztem mindig rámutatni, ha feleslegesen morgott valamin és úgy éreztem, egyre többször veszi észre ő is, a vidámabb, boldogabb énje meg kifejezetten jól állt neki. Örültem, ha a többieknek is megmutatta, mekkora egy cukker, jófej ember is ő, de azért attól még messze voltunk, hogy Connor O’Hara vidáman nevetgélve elvolt hosszabb ideig nagyon sok ember között. Én azért nem győztem mondani neki, mennyire látom a változást és csak így tovább, mert csodálatos irányba halad és el kellett hinnie, hogy nem szabadott félnie vagy feladnia azt az énjét, amit eddig ezzel a tüskés, elutasító burokkal védett.
Azért nem felejtettem el, hogy mennyit marcangolta magát a próba után, hiába magyaráztam kiváló logikával, hogy a teljesítménye abszolút kiegyenlített és stabil volt és hogy bőven nem hibázott, hibáztak annyit vagy olyan mértékűt, mint mások, nem éreztem úgy, hogy elhitte nekem. Pedig tényleg így gondoltam ám, de hát ha a nagy amplitúdójú eredmény számított inkább (függetlenül attól, hogy volt nagy negatív amplitúdójú része is), akkor azzal nem ment sokra. Szerintem szépen szerepelt a próbán, ha valakire rábíztam volna magamat, az a roxfortos páros lett volna, meg talán Lolita, bár nem felejtettem el a Halloweenkor letolt kiborulását, amit azóta sem tudtam megmagyarázni. Bár Barbon is stabil tag volt, még küzdöttem azzal, mit gondoljak a cselekedetéről és hogy ez mi is volt. Viszont feltűnően került azóta minket… Azért ennek is igyekeztem utánajárni, de még semmire nem jutottam igazán, csak arra, hogy ez gyanús volt.
Persze mivel gyűlölt veszíteni, még nagyobb hangsúlyt fektetett az utolsó próbára, így meg hogy kiment az uccsó meccs, pláne neki fog állni. Nem bántam addig a pontig, amíg nem feszült rá túlzottan vagy nem szűkült be a látótere csak erre. Azért a RAVASZ-ok ott voltak, a kviddics is, a csapat, a barátai, a jövője… Amúgy baszki, én is, szóval ja. De igyekeztem támogatni, készültem vele, gyakoroltam vele, néha lebasztam, hogy kurva gyorsan lerakja a könyvet és kijön a friss levegőre, hogy repüljön, sétáljon egyet, mielőtt begolyózik a sok felesleges stressztől vagy esetleg randizzon a kedves barátnőjével… Szóval csak ilyen bézik hjúmön rilésönsippes lazaságokban voltunk. Vagy mi. Mert amúgy nem értek hozzá. Mindenesetre nekem segített nem a saját, tragikusan gyorsan közeledő szarságaimmal foglalkozni. Hehe.
Ahogy Connor levetette magát mellém, én is csábítóan rámosolyogtam. Imádtam, hogy így belazult mellettem, imádtam a reakcióit, imádtam a mosolyát, a nevetését, az illatát, az egész lényét. Elképesztő módon belehabarodtam Connor O’Harába és továbbra is tinilányos módon megdobogtatta a szívemet…
- Milyen kedves tőled… - súgtam vissza. – Tudod, még mindig rettenetesen fájnak a karjaim, alig bírom megemelni… - biggyesztettem le az ajkamat, ahogy előadtam a hattyú halálát. – Nagyon értékelném, ha bekennnél… Mindenhol… - hajoltam közelebb, ahogy megfogtam egy kicsit az arcát, hogy utána lepillantsak az ajkára, majd végig is simítsak rajtuk, miközben a másik kezemet a belső combjára raktam. Egy pillanatig úgy tettem, mintha megcsókolnám, de utána felkuncogtam és elhúzódtam, mielőtt ajkaink valóban összeérhettek volna. – Mit szólnál, ha… A hátammal kezdenénk, ha már szegény januárban is kimaradt? – kérdeztem, majd se szó, se beszéd, lekaptam magamról a pulóverét és azzal együtt a pólómat is. Időt sem hagytam arra, hogy reagáljon, egy cinkos mosolyt küldtem csak felé, majd hátat is fordítottam, mielőtt elveszhetett volna meztelen felsőtestem bámulásában. A pulóver és a póló egyelőre takart elől valamennyit, ha valamelyik kedves szobatársa betántorgott volna, mégsem illett volna félmeztelenül mutatkoznom, bár ez engem sosem zavart kicsit sem, tudtam, hogy Connornak kényelmetlen volna a szituáció. Heh, milyen kurva figyelmes voltam, nem?
Nem adtam meg neki az örömöt arra, hogy hátrapillantsak, azt szerettem volna, ha kicsit… Küzdene értem. Ha kicsit szenvedne, ha jobban fel tudtam volna izgatni a minimális távolságtartásommal, miközben karnyújtásnyira sem voltam tőle. Még tetéztem is azzal, hogy látványosan mással kezdtem foglalkozni, holott tudtam, hogy tisztában volt azzal, hogy szinte teljes figyelmem az övé és hogy arra vártam, hogy kezdjen velem valamit. Szerettem, hogy kreatív volt, így bíztam abban, hogy megint meg fog lepni. De addig is tovább húztam az agyát és az előbb félredobott leveleket vettem a kezembe újra. Nem akartam ám nagyon kutakodni, tehát egyikbe sem néztem bele engedély nélkül. Volt pár levele az apjától, aztán következett pár kviddics csapattól is… Egyik-másik igen vaskos volt, valamelyik egyenesen úgy tűnt, mintha ki sem nyitotta volna még… És nem egy vagy kettő csapat levele volt a kezemben… Rossz előérzetem támadt.
- Te figyelj már, kiscsillagom… - kezdtem, próbáltam fenntartani a vicces hangnemet, de minimálisan érezhető volt a változás. Ilyen neveken is csak csesztetésből szoktam szólítani, igyekeztem a lehető legbénább, leggázabb neveket találni a megfelelő pillanatokban, amikre előszeretettel pakoltam a kicsinyítőképzőket is. Persze komolyabb helyzetekben mellőztem ezt. – Mikor volt érkezésed utoljára megnézni vagy foglalkozni a leveleiddel, hm?
Roxfort RPG
Szerző