Lassan egy hete, hogy a második próba is véget ért. Kifejezetten elégedett voltam az eredménnyel, mert nem csak Barbon első helye volt viszonylag kedvező számunkra, hanem a többieké is. De Saint-Vinanttal nem tudtam mit kezdeni, kiesett, nem az ő napja volt vagy csak tényleg ennyire életképtelen volt, illetve ha O’Hara is kicsit előrébb végzett volna, akkor az még jobb lett volna, de így is megnyugodtam. Bíztam abban, hogy ez az eredmény elégséges mindenféle elégedetlenkedés elcsitításához az elkövetkezendő időben.
Tudtam, hogy Barbon nyerni akar, erre egyébként elég sok esélye is lehetett volna, ha nem lett volna olyan hisztis és sértődékeny. Valahogy meg kellett volna tanítani neki, hogy a körülmények ellenére is hozza ki a legjobbat magából, mert láthatóan kissé szétszórttá vált, ha tudta, hogy a saját céljaival ellentétes vagy legalábbis nem párhuzamos azzal az, amire kérték. Annyira bizonyítani akart, hogy ő több, mint aminek látták… Valahol megértettem, mert én láttam, hogy tényleg több, de nem pazarolhatta el az életét arra, hogy bizonyítson másoknak. Nyilván fontos volt a fejlődés, de nem a mások által állított mérce alapján, mert akkor nem több az ember, mint egy szolga, aki aláveti magát a másik igényeinek. De talán most már kicsit tisztábban látta ezeket és elindulhatott azon az úton, mely megmutatja neki, hogy teljesen felesleges sok esetben ezeken rágódni. Fejben kell tartani, számolni kell vele, de nem szabad, hogy befolyásoljon, pláne nem negatívan. Szerencséjére alapállapotban is meglehetősen erős volt, illetve ez a próba kifejezetten az ő asztala volt, ha már ezzel akart foglalkozni. Ettől függetlenül sok tekintetben nem voltam elégedett a teljesítményével. Olyan hibákat ejtett, amiket nem szabadott volna és ami tőle kifejezetten nevetségesnek hatott. Természetesen ezeket már elmondtam neki nagy vonalakban, és természetesen volt, amivel nem értett egyet, de abban talán megállapodhattunk, hogy nem jár rosszul, ha fejlődni szeretne, én pedig segíteni fogok neki. Barbont amúgy is azon emberek közé soroltam, akikbe érdemes volt energiát fektetni, így reméltem, hogy elgondolkodott azokon, amiket már mondtam neki.
Annak kevésbé örültem, hogy még mindig annak ittuk a levét, hogy Barbon szétcsúszott az ajánlat és a megszeghetetlen eskü miatt. Már sokkal összeszedettebb volt, de a próba előtt felhalmozott lemaradásait még mindig pótolnunk kellett. Ez természetessen csak minimálisan bosszantott, mert legalább az őszinte hajlandóságot láttam rajta, hogy szeretne felzárkózni, így meg egyértelmű volt, hogy szívesen segítettem neki. Tulajdonképpen sosem hajtottam el senkit, ha tanulásban kért volna segítséget, mert fontosnak tartottam, hogy értelmes, gondolkodó emberek kerüljenek ki az iskolapadból. Emiatt is hőböröghettek volna a fejesek. „De hát az ostoba bárányokat egyszerűbb irányítani, mint a tanultakat! Hogy akarod így összefogni az egészet?!” Erre mindig csak csalódottan a fejemet csóváltam. Ha arra volt szükségük, hogy vakon kövessék őket és ne értsék, ne kérdőjelezzék meg a rendszert, akkor rossz rendszert akartak építeni, mert titkolni akarták a valódi problémákat. Az én felfogásomban központi szerepet kapott a kritikus gondolkodás és az, hogy mindenki a legtöbbet hozza ki magából. Az én elképzelésemben a felvilágosult ember is látta, hogy ez hasznos volt és megérte részt venni benne, tehát nem volt értelme titkolni semmit…
Csak bólintottam egyet Barbonnak, ahogy beléptem az ismerős terembe. Gyönyörű volt, mint mindig. Szerettem itt lenni és kétségtelen volt az a hatalmas belefektetett munka, amit ezzel a toronnyal végeztek. Szerettem, ha az erőforrásokat értelmes helyre csoportosították és ennek a toronynak a visszaállítása kifejezetten annak minősült. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon melyik terem a legszebb az összes közül.
- Úgy érzem, túl sok még a felfedezetlen kincs a kastélyban, hogy ezt ki lehessen jelenteni, de valóban páratlan… - pillantottam fel a tetejére, ahogy táskámat leraktam az egyik asztalra. Barna bőrtáskámból előhalásztam a rúnaismeret felszerelésemet, majd helyet is foglaltam, amíg Barbon az időt húzta. Vagy átszellemült. Vagy nem tudom, miért simogatta a rúnákat, de addig én kinyitottam a könyvemet és olvasni kezdtem azt a részt, amivel ma foglalkozni terveztünk. Alapvetően türelmes embernek tartottam magamat, de ha sokáig tervezte nézegetni azt a termet, amit lassan hét hónapja is minden héten látott, akkor kénytelen leszek szólni érte, mert azt viszont nehezen viseltem, ha az időmet húzták. Mikor azonban végre megszólalt, kissé meglepetten pillantottam fel, nem erre számítottam most tőle. Leraktam a könyvet, kezem a pergamenen pihent, hogy ne csukódjon be.
- Ezt örömmel hallom… Bíztam abban, hogy előbb vagy utóbb belátod ezt. Ez nem jelenti azt, hogy fel kell venned a szemellenzőt, mert mindig tudnod kell, éppen hányadán állsz az emberek szemében, de ettől ennek még nem kell aktívan befolyásolnia téged. Ne hagyd, hogy leszívjanak! Elégedetlenkedők mindig lesznek, hát, én hol tartanék, ha minden véleményt hagytam volna betalálni? – emeltem rá a tekintetem, természetesen csak költői kérdés volt. – Illetve remélem, ez nem azt jelenti, hogy a szokásosnál is jobban teszel arra, hogy a szavaid, cselekedeteid milyen hatást gyakorolnak a körülötted lévőkre és a távolabbiakra is... - figyelmeztettem finoman, mert ezekről hajlamos volt elfeledkezni tapasztalatom szerint. Szavai után finoman megemeltem a szemöldökömet, próbáltam leolvasni róla, hogy most gúnyolódik, hazudik, próbálkozik vagy komolyan gondolja-e. – Valóban? Mivel érdemeltem ki ezt a kegyet? – kérdeztem enyhe cinizmussal a hangomban. Soha nem érdekeltem eddig ezt a fiút, pláne nem a véleményem, meg is vetett, kicsit furcsán csengtek hát a szavai hét év távlatából. – És mégis mivel kapcsolatban adsz éppen a véleményemre, Barbon? – néztem rá érdeklődve, tekintetem nem engedte szabadon az ő sötét szemeit, ahogy figyelmesen hallgattam a válaszát.