Botanikus szoba

maybe i lied, when i said i was okay

Rokuro

2005. november 30.

TW: 18+, önbántalmazás, vér, öngyilkossággal/halállal kapcsolatos gondolatok, traumák

Nézem a papírt, ami még fehér, és nem színezte, nem mocskolta be semmi, amit még nem tettem tönkre. Nézem, de közben nem itt vagyok, hanem máshol, egy másik életben egy másik lány, és emlékszem egy gyengéd érintésre az arcomon, egy dallamra, spanyol szavakra, valakire, aki hasonlít rám, még ha a mosolyát, a hangját, nem is tudom felidézni már, álmomban sem. Vajon… hiányoztam neki valaha? Úgy, ahogy nekem hiányzott, évekig, hogy átöleljen, hogy megnyugtasson, hogy azt mondja, hogy szer… Hiányoztam vajon… bármelyiküknek is? Nem. Biztosan nem, hiszen… sosem írtak. Sosem jöttek értem. Soha soha soha.
Vártam, magamra, hogy merjek gondolni rá, hogy le tudjak írni bármit, mit tudnék mondani, mit tehetnék, hogy helyrehozzam, hogy ne rettegjek elküldeni a leveleket a ládám mélyéről, amikor végre sikerült leírnom valamit, még ha csak annyi volt a papíron, hogy más que nada, de nem tudtam megtenni. Mert én… nem érdemlem meg a megbocsátásukat, miért akarnának hallani rólam, azok után, amit tettem? Mert önző módon vártam, bármelyikükre, mindegyikükre, az any… rá is, a bátyámra is, hogy megírja, hogy nem gyűlöl, hogy a húga vagyok akkor is, ha óceánok, kontinensek, ha világok választanak el minket, hogy soha, semmi sem választhat el minket, amiben addig a pillanatig hittem, amíg ki nem derült, hogy ez nem így van. Amíg hittem abban, hogy a szü… hogy ők… jó emberek, amíg ki nem derült, hogy ez nem így van. Amíg hittem bármiben is, de utána már semmiben.
Eltűnik, ahogy eltűnt az évek alatt már, és felváltja valaki más, világos hajjal, búzakék szemmel, más vonásokkal, amik nem az enyémek, tu es ma petite fille, ahogyan a zsírkrétát is felváltotta az olajfesték, bársonyvirágot a levendula, a gitár húrjait a zongora billentyűi, őt pedig… én.
A fejem tele van képekkel - emlékképekkel, nem csak a halloweenről, de az egész életemről is. Képtelen vagyok megragadni akár csak egyet is, az egyetlen, amit érzek, a szorítás a mellkasomban, a torkomban, mintha nem kapnék rendesen levegőt, mintha fuldokolnék, hiába tudom, hogy nincs így. Vajon ki lennék, ha Miguellel növök fel? Ha amin átmentünk, nem történt volna meg soha? Ha… ha nem jövök Franciaországba, ha… Mexikóban élem le az életem? Ha… ha Daphné soha nem lenne, csak… Mikaela?
Nem számít, nem számít, nem számít.
Sosem fogjuk már megtudni.
Trauma.
Rokuro, te ezt látod, amikor rám nézel? A traumáimat? Azt, aki vagyok, vagy azt akinek… lennem kellett volna? Te mit szeretnél, ki legyek? Lehetek bárki. Annyira mindegy már.

Furcsának találom, hogy nem húzza el a kezét, hogy hagyja, hogy simogassam a kézfejét, még ha nem is vagyok benne biztos, hogy sikerül-e megnyugtatnom vele, vagy bármilyen… hogy használna bármi ebben a helyzetben. Bármi, amit mondani próbálnék neki, hogy ne hibáztassa magát olyan dolgok miatt, amihez nincsen köze, hiszen… hogy lehetne? Csak óvatosan megrázom a fejem a felvetésre. Nem tudom, Élodie és Miguel mi alapján maradtak ki ebből, hogy volt-e köze… bármihez, bárkihez, de még mindig inkább.. sokkal inkább én, mint ők. Legalább eddig a pillanatig tudtam magam azzal nyugtatni, hogy Rokuroval sem történt semmi de… de tévedtem. Vajon meg… meg tudtam volna akadályozni?
- Ha te okoztad volna… akkor… ugyanott kellett volna lennem, mint neked és… és nem valakikkel, akiket alig ismertem. Amycus és Skylar… ők sem… lehettek ott miattad. Nem is láttalak velük - óvatosan tovább mozgatom az ujjaim a kezén, szinte észre sem véve, hogy csinálom, legyelem a rosszullétet, ami rámtör, miközben próbálok találni valamit, bármit, hogy enyhíteni tudjam a bűntudatát. Nem, biztosan nem kerülhettem oda miatta. Ha valami… ha valaki okozta ezt, az inkább én lehettem, hiszen… - Az alak azt… azt mondta ez… egy büntetés. Hogy ott.. hogy ott vagyunk. Azt mondta azért, mert minden… szépnek és jónak vége lesz a közelemben - talán ezt már mondtam, talán magamat ismétlem, talán nincs igaza, nem tudom, nem tudok semmit, csak a fájdalmat érzem. Ennyire rossz volt az, amit… amit tettem. Mert máskülönben biztosan nem…kerülök oda. Nézem a kezeinket, mintha összeillenének, de csak arra tudok gondolni, hogy biztosan ezt is tönkre fogom tenni, még ha nem is most. Nem akarom. Pedig tényleg, én nem… nem érdemlek jó dolgokat. - Végig Ms... Ms. Fuentesnek hívott. Nem… senki nem hívott így hat éves korom óta - továbbra is kerülöm a tekintetét, nem tudom eldönteni, mit érzek ezzel kapcsolatban, hogy szeretném-e, hogy újra így hívnának, hogy számít-e egyáltalán. Mert ugyan Miguelt megkértem, hogy hívjon Mikaelának, és tudom, hogy örül neki, de én… én mit érzek? Nem tudom. Nem logikus. Ez csak egy név. Csak egy név.
Hallottam már ezt a kifejezést, hogy grounding, de nem hiszem, hogy az én érdemem lenne valaminek az alkalmazása, amiről… nem is tudtam, hogy használom.
- Nem volt… tudatos - vallom be, felnézve egy pillanatra, mielőtt a papírt nézném továbbra is, nem tudom, mi volt az utolsó tudatos dolog, amit tettem azon az estén. Talán az, amikor beléptem a házba, talán… - Az… lett volna ha… ha működik, ha nem… veszi át a helyét a… szén és az agyag és a.. a v… a.. a vér… - remegek, mintha fáznék, ahogy kimondom, alig bírom kimondani, rosszul vagyok, most is, azóta is mindentől, aminek hasonló szaga van, kivéve a saját… a saját véremtől. Attól… attól nem, attól valahogy… nem. Az furcsán… furcsán megnyugtató, miközben most semmi sem az, és egyre jobban szorít a mellkasom is, és.... - Mindenhol, mindenhol v…vér volt, rajtam, a… a lábam körül, vér, vér a… a h.. a hajamban, az arcomon, a számban, mind.. den…hol - érzem a gyorsuló szívverésem, nem, ne, nem jut elég levegő a tüdőmbe, bármennyire szeretném, NEM, szinte érzem a torkomban az ízét megint, nem, nem, nem, ne, annak, hogy… a vérnek.

Egy részem kapaszkodik abba, még ha tudja, hogy nem is lehetséges, hogy legyen logikus magyarázat a velünk történtekre. Ezért segítek neki hangosan gondolkodni, mert még a saját legnagyobb félelmemmel is könnyebb lenne szembenézni, mint ezzel a valamivel, amit nem ismerek. Érzem, hogy a torkomra akadnak a szavak, amikor Roku megemlíti az apját, mint a legnagyobb félelmét, különösen amiatt, amit még hozzátesz. Mit tett, hogy pont ő lett a mumusa? Harci öltözet, kardok… tudom, hogy Roku maga is kendozik, miért félne ezektől, hacsak… kell, hogy ennek is legyen jelentősége, oka, hogy pont így jelenjen meg az apja. Mintha ártani akarna. Vajon… azt akar? Vajon… meg is tette? Ha bántotta… lehetséges, hogy… emiatt reagált eddig mindig meglehetősen… furcsán, arra, ha hozzáértem? Mi van, ha köze van… máshoz is, amit még tudok róla?
- Amennyiben ez így van… akkor még kevésbé valószínű, hogy találni fogunk bármilyen logikus magyarázatot - lassan, lemondóan fújom ki a levegőt.

Hagy sírni, én pedig sírok, mintha használna bármit, mintha könnyebb lenne utána, bárcsak segítene, de csak ürességet érzek, nem is akarok érezni mást, semmit sem. Semmit. Meg akarom mondani neki, hogy hagyjon békén. Hogy nem érdemes velem foglalkoznia, hogy nem tud segíteni, hiszen semmi és senki nem tud. El akarom lökni magamtól, kiabálni akarok, hogy csak hagyjon itt, menjen el, mert én… belefáradtam. Nem tudom megcsinálni. Nem megy, nem, én csak… szeretnék lefeküdni, lehunyni a szemem és nem… nem felkelni többet. Akkor vége lenne. Csak szeretném, ha… ha vége lenne.
Érzem a tenyerének az érintését a hátamon, lassú és ritmikus, és kicsit könnyebb tőle levegőt venni. Be és ki, amíg csillapodik a remegés és lassan abbamarad a zokogás. Be és ki. Megrázom a fejem arra, hogy meditáltam-e már, és hagyom, hogy kivegye a kezemből a papírt. Eső. Szeretem az esőt.
- Ez hogyan fog segít felszabadítani a… negatív energiákat? - suttogom egészen erőtlenül, ahogy megigazítom a szoknyámat és kicsit máshogy helyezkedem el, hogy kényelmesebben tudjak ülni. Úgy teszek, ahogy mondja, de az első, bőrömre érő esőcsepptől egy pillanatra önkéntelenül élesebben szívom be a levegőt, mielőtt lassan kifújnám. Hiába… hiába tudom, hogy csak eső, hogy a varázslat működik, nem… látnom kell, hogy tényleg csak… csak víz. Csak eső, nem… nem más. Lehunyom a szemem újra, próbálok hozzászokni, egy ideig tényleg csak a hangokra figyelni, a vízcseppek halk kopogására a leveleken, a földön, a cserepeken, és a bőrömön, és akaratlanul is valamivel lejjebb ereszkednek a vállaim. Mélyet lélegzem, az eső elnyomja a hangokat körülöttem, a még mindig nem szabályos légvételem hangját, a hangos szívverésem, hagyom, hogy... hogy csak... megnyugtasson. Talán ha elég időt hagyok neki, el tudná mosni a gondolataimat is, minden más rosszal együtt, még ha nem is érdemelném meg.
- Szokatlan érzés az esőben ülni - a hangom halk és még mindig rekedtes a sírástól. - Egy kicsit… nehezebb a levegővétel, de most csak a… a pára miatt. És emiatt… meleget érzek. Így… így gondoltad? - furcsa erről beszélni, miközben egészen a csontjaimban érzem a vibrálást a mennydörgéstől. Érzem a páratartalom emelkedését, a sűrűbb levegőt, valahol fullasztó, hideg és nedves de… máshogy. Ennek élő, nedves föld és moha illata van, felerősíti a virágokét is, amit szeretek. Ez friss és nem… nem az a rothadó, fémes, dohos szag, amit… egy pillanatra megremegek újra, mielőtt reflexszerűen kapaszkodót keresnék a talajban, mintha fizikailag is megérinteni segítene, hogy ne vesszek el az emlékekben megint. Tudom, hogy Rokuro itt van mellettem, még ha nem is látom most, de így valamivel… könnyebb. Hosszú pillanatokig nem szólalok meg újra, csak hallgatom a vihart, és fókuszom valahogyan arra terelődik, ahol másabb, a leghangosabb.. az üvegen, azt hiszem. Valami egészen… más emléket juttat ez most eszembe, valamit… otthonról.
-Van egy zeneszobánk. Otthon, egy… egy kicsit arra emlékeztet, a hang, ahogy az esőcseppek az itteni üveghez érnek. Van egy egészen… más akusztikája ott. Az a kedvenc helyem, hogy az esőt hallgassam - lassú, még mindig tompa hangon beszélek, továbbra is a körülöttem lévő dolgokra fókuszálva inkább, hogy a jelenben tartsanak, még ha ez egy... jobb emlék is. - Vagy a télikertben, ott még elég… gyakran szoktam tanulni is, vagy csak… ha egyedül szeretnék lenni. Esetleg a könyvtárban, bár ott egészen halk - nem tudom, miért beszélek erről, hogy miért jut eszembe pont most, pont ez, de folytatom, ha nem szakít félbe. - De a szobámban soha. Nem… nem szeretek egyedül lenni a szobámban. Mi… a bátyámnak és nekem, közös szobánk volt, még mielőtt… - elcsuklik a hangom, képtelen vagyok befejezni a gondolatot. - Bár ez biztosan nem… nem segít most. Neked mi… mi jut eszedbe?