A feje tetejére állt terem

A folyosón elhaladva a diákok egy figyelmeztető táblákkal ellátott ajtót pillanthatnak meg. A bejárat el lett barikádozva, Frics két jókora deszkát szögelt keresztbe az ajtófélfára, azonban a kíváncsi diákot ezzel sem tudta feltartóztatni. Belépve a terembe, azonnal megtudjuk, miért is zárták le azt. Amint lábunk elhagyja a küszöböt, feje tetejére áll a világ. A teremben mintha megszűnt volna a gravitáció. A mendemonda úgy tartja, hogy még az 1800-as években „ment tönkre” a terem, azóta használaton kívül van, a tanárok pedig úgy döntöttek, hogy nem kívánják megjavítani, sőt, megőrzésre méltónak találták a varázslat ezen formáját. A bemenet azért tilos, mert a padok, valamint a réges-rég itt felejtett könyvek és egyéb ingóságok szabadon repkednek a teremben, és nem túl kellemes, amikor az ember feje találkozik az asztal sarkával…

[Connor O'Hara]

 

Oh, won't you save yourself?

Yes darling, save yourself

Go on and save yourself for someone else

Címzett: Connor O'Hara

2006. január 17., takarodó előtti óra

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol, drog, öngyilkosság említése

I wanna feel something... I drink to feel something...

I sleep and feel nothing…

Save Yourself

Ash,

Értékelem, hogy ennyire aggódsz egyetlen húgod miatt, de tudod, hogy a Roxfortban elég gyorsan terjednek a hírek… Eljutott hozzánk is, számítottunk is rá, úgyhogy annyira nem lepett meg minket. Az igen, hogy ilyen rövid idő alatt mennyi mindent talált rólunk az a bérnőstény, de majd intézkedek otthonra is, emiatt ne fájjon a fejed.

Bevallom, annyira nem megy ez a számoljunk be eseményekről dolog, pláne ilyenről… Fura. Jól éreztem magamat vele, Ash. Nagyon, tényleg. Igen, tudom, hogy eddig leginkább tarkón legyinteni szerettem, de pénteken… Más volt. Nagyon és teljesen összezavart a viselkedésével. A rohadt életbe, pár óra alatt sikerült olyanokat kihoznia belőlem, amiről azt hittem, hosszú hónapok munkája lehetne csak. Tudod, hogy nem vagyok egy könnyen megnyílós vagy gyengéd ember... Hát, most egészen az voltam, azt hiszem. És hajlandó volt küzdeni értem, akármennyire is próbáltam elhúzódni…

Mindegy is, nem megyek nagyon bele, mert a lényeg úgysem ez, hanem az, hogy úgyis felesleges volt minden. Te is tudod, mi volt közte és Tavish között és a hatéves történetüket nem is tudom és nem is szabad egy este alatt megváltoztatni. Azt hiszem, elég egyértelmű volt számomra, hogy minden után inkább őt választaná és ez így van rendjén. Még időben derült ki, még el tudom engedni és neki is sokkal jobb lesz. Nekik is.

Szombaton elég fosul voltam emiatt, de most már összeraktam magamat, úgyhogy no para, tényleg! Nem kell aggódni miattam, van elég sok minden most úgyis. Nem tudom, hallottad-e, de Malachi (tudod, az amerikai srác, akiről meséltem, hogy egészen összebarátkoztunk) öngyilkos akart lenni… Annie időben megtalálta, úgyhogy most lábadozik. Tetsuya sincs a toppon, az én kis bánatom nem teperhet most le a földre, ott kell legyek nekik, nekem is könnyebb így. Tudod, milyen vagyok… Majd fogok írni arról, milyen volt a bál pontosan, csak kell egy kis idő, amíg nem fáj annyira visszaemlékezni rá, jó? Bocsi, tudom, ez nem sok, jövőhéten többet írok, de káosz ez a pár nap, csak nem akartalak már lógva hagyni.

Remélem, veled minden rendben! Várom majd a leveledet! Ja, és ha találkozol Daltonnal, add át üdvözletem neki!

Gems

A kissé gyűrött levél ott pihent a Mandragóra Gyógyítóképző Intézet és Ispotály logójával ellátott vászontáskámban (igen, becsórtam még január elején Ashtől, amikor nála voltam az egyetemvárosban) a másik levéllel együtt, amit Jacknek, Ryannek és Sammynek küldtem. Az hosszabb volt, részletes leírást tartalmazott arról, hogy mi történt pontosan – szigorúan objektíven és tárgyilagosan nagyrészt – és hogy mi derült ki pontosan mindenkinek és hogy ez mit jelent a családom számára. Mellékeltem a Reggeli Próféta címlapját is, hogy pontosan lássák, miről volt szó és milyen óvintézkedéseket kellett tenniük ahhoz, hogy biztosan ne kerüljenek bajba. Szerencsére most még nem kellett megmozgatnom egy kapcsolatomat sem és annyira kompetensnek éreztem az otthoniakat, hogy ha szükségesnek érezték, akkor megoldották vagy szóltak legalább, úgyhogy egyelőre ezzel is megvoltam és vártam majd a választ, ha végre feladtam a leveleket.

Az üzeneteken kívül volt még nálam jó pár üveg alkohol is: ideje volt a következő adagokat elrejteni, fel kellett tölteni a készleteket. Az elmúlt pár nap rengeteget ittam és az volt a rossz hír, hogy egyre jobban kívántam az alkoholt. Vágytam a bódító hatására, hogy kicsit egyszerűbb legyen minden és már most éreztem, hogy a testem követeli a napi adagját. A kábítószereimhez nem nyúltam egy ideje: az valahogy… Most még a szokásosnál is jobban bántott volna. Akkor az azt jelentette volna, hogy akármennyire is igyekeztem elhitetni magammal, nem voltam jobban. Pedig igyekeztem, tényleg! Valóban úgy éreztem és gondoltam, hogy sikerült összekapnom magamat, amiben egyrészt segített a kis rövid kirándulásom egyedül, ahol végiggondolhattam mindent, másrészt az is, hogy Malachinak és Annienak is igyekeztem segíteni. Egyrészt ez tényleg nagyon fontos volt nekem, másrészt ezzel elterelhettem a gondolataimat, szóval amit szombaton nem sikerült lerendezni vagy ami néha megrohamozott, azt félretettem, nem foglalkoztam vele, mert a barátaim fontosabbak voltak. Vagy csak megint gyáva vagy szembenézni magaddal és az érzéseiddel, Gemma...

Annie lelki állapota persze eléggé taccsra vágott, ahogy Malachi öngyilkossági kísérlete is. Tetsuya novemberi próbálkozása után (amiről azóta is csak én és Vivien tudtunk, ha minden igaz) amúgy is sokkal érzékenyebb voltam minden ilyesmire, de arra nem számítottam, hogy ilyen hamar eljön a következő. Nem zuhantam annyira szét, mint Tetsunál, de gyakran kaptam azon magamat, hogy elszakadtam a valóságtól és nem vettem észre a környezetemet, ahogy próbáltam az ezzel kapcsolatos érzéseimet is helyretenni. Vagy csak az alkohol tett rám ilyen hatást, ki tudja. Nem nagyon hagytam a véralkoholszintemet nullára csökkenni, bár az is igaz volt, hogy nem is látszott rajtam, hogy szinte folyamatosan innék, mert nem voltam részeg ám, sőt, a közelében sem voltam legtöbbször. Csak szinten tartottam magamat, hogy a kellemetlen érzések ne tudjanak megrohamozni legtörékenyebb pillanataimban sem.

Most is éppen ez történt. Csak mentem előre, még öt üvegem volt meg egy pár csomag kábítószerem, ezeket rejtegettem el a kastélyban így este, még takarodó előtt, de erősen közeledve afelé. Alapvetően letagadni sem tagadhattam le magamat, elég felismerhető voltam a farmeremmel, fakózöld-fehér csíkos pólómmal és felette a nagypapa mintás, kötött és kinyúlt világosbarna-szürkéskék rombuszokkal díszített kardigánommal. Legalább annyi eszem volt, hogy a sulis köpenyt magamra vettem a kapucnival együtt, szóval nem látszódott belőlem semmi nagyjából. Táskám tartalmát is elrejtettem egy varázslattal, hogy tankönyveknek tűnjenek az üvegek, mégsem akartam azért lebukni. Mindenesetre éppen megint hatása alá kerültem a napokban történteknek, így teljesen fókuszt vesztve vittek a lábaim egyenesen a feje tetejére állt szoba felé. Oda nem sokan mentek be, akik mégis, ritkán nyitogatták a bent lévő, repkedő tárgyakat, így tökéletes búvóhelyet biztosítottak a kis szereimnek és egy üveg italnak. Az évek alatt pár titkos helyet is felfedeztem egy-egy bútornál, szóval még jobb lesz. Arra persze rohadtul nem számítottam, hogy nem leszek egyedül.

…Maybe that's where you come in, maybe that's where You and I begin

Nem is gondoltam erre, így gondolataimba merülve léptem be a szobába, közben szabad kezemmel lelöktem a csuklyámat és már egy megbontott üveg került a kezembe, amiből azonnal ittam jó pár kortyot, hogy a rámtörő érzéseket és elvonási tüneteket kezeljem. Már majdnem be is löktem magam mögött az ajtót, mikor megláttam őt. Pedig eddig elkerültük egymást… Az a kurva sors, mi? Hogy pont itt és most találkozunk újra?! Féltem megmozdulni, hogy akkor észrevesz, de menekülni akartam innen. Eddig csak a gyengélkedőn láttam őt, meg egyszer talán a nagyteremben vagy a klubhelyiségben? Már nem is tudom… De akkor jótékonyan takartak minket az emberek. Most ketten voltunk és a szívem a fülemben dobogott hirtelen. Egyszerre szakadt rám az összes érzés, amit eddig azt hittem, egészen jól lerendeztem már. Szerencsére elég hamar megzaboláztam magamat, mielőtt teljesen letaglózhatott volna az egész, így belépésem után pár másodperccel már fordultam is volna ki az ajtón, hátha sikerül kiosonnom úgy, hogy ne vegyen észre. Mindkettőnknek egyszerűbb lenne, neki sem kell magyarázkodnia, másrészt nekem sem kellett eljátszanom, hogy mennyire örültem nekik. Mármint tényleg örültem, sőt! De azért még mindig fájdalmasan dobogott a szívem, ahogy ránéztem és agyam gonosz módon levetítette előttem az összes gyengéd és kedves pillanatunkat abban a pár másodpercben, amíg nem bírtam elszakítani a pillantásomat róla. Még Annie szavai is eszembe jutottak egy futó pillanatig: "Nos, én úgy gondolom, a te sztoridnak még nincs vége. Én csak annyit mondhatok, hogy várd meg a “befejezést!” De akartam én erre várni? Nem volt egyszerűbb csak elfutni a helyzet elől és megkímélni magunkat egy olyan beszélgetéstől, ami úgyis csak fájdalmat okozna mindkettőnknek? Dehogynem... Pontosan emiatt végül összes lopakodó képességemet felhasználva próbáltam kisurranni hát a félig nyitott ajtón, hogy őt se zavarjam meg és én is el tudjam húzni a csíkot, mielőtt megtörténne a baj. Mert akármennyire is szerettem volna lezártnak tekinteni az egészet, ahogy így megláttam a teremben, rá kellett jönnöm, hogy ehhez még idő kellett, akármennyire is csak egy napig tartott köztünk bármi is. És ahhoz, hogy ez hatékonyan és fájdalommentesen menjen, távolság is kellett...

When the sun sets, we're both the same,

Half in the shadows, half burned in flames

[- Most tényleg ezt fogjuk innentől játszani?]

Újrakezdem

2006. január 17.

A feje tetejére állt terem falaiból évszázados por és penész kesernyés, szürke íze szivárgott, míg a levegő tompa zúgással kavargott, mintha csak egy láthatatlan tenger hullámai verdesnék a boltozatát. A gravitáció itt csupán udvariatlan vendég volt: aki bár nem maradt sokáig, de nem is tartotta be a házirendet. Könyvek úsztak hangtalanul a térben, mint tintába mártott madarak, gyertyatartók himbálóztak lassú, baljós keringőben, egy rozsdás lovagi sisak pedig időről időre tompán koppant valaminek - néha a falnak, néha a padlón heverő széknek, néha Connor vállának.
A fiú törökülésben ült a tanári asztalon, mintha a világ tengelye éppen ott futna át a testén. Könyékig feltűrt fekete vászoninge, jobb térdénél szakadt, sötét farmernadrágja és magas szárú tornacipője olyan volt rajta, mint egy felvett árnyék. Varázspálcáját lazán tartotta az ujjai között, szemét pedig lehunyva pihentette. A külvilág így egyszerűbb volt: egyenletesebben zajlott, és kevésbé fájt.
Belül azonban nem volt csönd.

A gondolatai olyanok voltak, mint a repkedő tárgyak körülötte - kiszámíthatatlan pályákon keringtek, időnként nekiütődve valaminek, amit még nem plombált le végleg az újból felöltött márványmaszkja. Zafira könnyáztatta arca fel-felderengett előtte, s fülében visszhangzott a lány rekedt hangja, amikor kimondta neki azt az utolsó, végzetes mondatot: ne rajtam keresztül dolgozd fel a veszteséged. És akkor ott volt Gemma, és az a furcsa, idegen pillantás, amivel elválásukkor rátekintett. Vagy az a fájó pillanat, amikor meg már észre sem vette őt, csupán keresztülnézett rajta, s ő hirtelen úgy érezte, mintha valaki kitépett volna belőle valamit, aminek létezéséről mindaddig tudomást sem vett.
Aztán ott volt a sajtó is. A szombati cikk óta egyfolytában nevettek rajta a társai. A folyosókon suttogás követte, és az emberek tekintete csípős, savanyú ízű volt, mint a romlott gyümölcs. Régebben nem érdekelte volna. Régebben a világ felőle akár porig is éghetett volna. Most azonban minden gúnyos félmondat mögött Gemma arcát látta, az ő szenvedése visszhangzott bennük, és ettől a dolog valahogy személyessé vált. Fájdalmassá...
Ezért ült itt. Ezért menekült ide, ebbe az elrontott varázslatba, ahol a fizika törvényei épp úgy hulltak darabjaira, mint az ő élete. Ide, ahol végre nem kötelezte őt semmi arra, hogy egyenes háttal álljon a világ ítélőszéke elé.

Lassan szívta be a levegőt. Négyig számolt. Megtartotta. Egy… kettő… három… négy... Kifújta. Egy… kettő… három… négy… A dühe egy vöröses, fémes ízű árnyékként kavargott benne, de a légzés ritmusa tompította azt, így a tornádóból csupán enyhe, nyári vihar maradt.
Egy könyv lapjai végigsúrolták a haját, mintha csak egy óvatos kéz ujjai szántottak volna végig a koponyáján. Ő megrezzent, mert az érintés furcsán gyengédnek érződött, s a pillanat egy pár nappal korábbi emléket ébresztett fel benne. Aztán egy gyertyatartó durván nekikoccant a hátának, ezzel helyreállítva a világ rendjét, melyben ő, Connor O’Hara mentes mindenfajta finomságtól, és melyben neki, Connor O’Harának csak a nyers, keserű valóság jutott. Nem reagált. Ezúttal nem. Túl ismerős volt ez a mozdulat, s ő úgy tett, mintha csak ő maga is része volna a teremnek. Mintha maga is lebegne.

Az ajtó nyikordulása először csak egy újabb hang volt a szoba kusza szimfóniájában. Connor nem fordult meg, nem is mozdult. Csak akkor nyitotta ki lassan a szemét, amikor a vele szemben magasodó üvegablakban megrezzent egy alak. A lenyugvó nap fénye aranyszürke fátyolként csorgott végig az ólomkeretes üvegen, és abban a törött tükörként vibráló felületben meglátta őt.
Gem…
Látta, érzékelte a lány mozdulataiban a menekülést - azt a keserű próbálkozást, amit ő maga is túl jól ismert. Látta, ahogy a csuklya lecsúszik a sötétbarna tincsekről, ahogy az üveg megcsillan a kezében, ahogy a teste már félig az ajtó felé fordul. Mintha csak egy álom pergett volna le épp visszafelé a szemei előtt.
Connor ujjai megfeszültek a pálcája markolatán. Egy pillanatra minden lebegő tárgy mozdulata lelassult körülötte, mintha a terem is visszatartotta volna a lélegzetét egy szekundumra. Nem nézett hátra. Nem volt rá szüksége. Hangja csendesen szólalt meg, mégis élesen vágta ketté a teret, mint egy váratlanul felcsendülő harangütés.
- Most tényleg ezt fogjuk innentől játszani? – kérdezte.

[Connor O'Hara]

 

Oh, won't you save yourself?

Yes darling, save yourself

Go on and save yourself for someone else

Címzett: Connor O'Hara

2006. január 17., takarodó előtti óra

TW: nyers nyelvezet, enyhe szégyenítés, káromkodás, alkohol említése

- Szóval szimpatikusabb vagyok így? Gemma Jenkins… a végén még megkedveled a folyton komor, bunkó, rohadék, mindenkin átgázoló, aljas, féreg, szemétláda, semmirekellő, gonosz Connor O’Hara-t?

Hát, úgy tűnt, hogy ez a szemétláda Connor O’Hara sikeresen megmutatta, hogy igen, szimpatikusabb így. Úgy tűnt, ez a folyton komor, bunkó és rohadék Connor O’Hara emellett feltétlen arra hajtott, hogy meggyőzzön az igazáról és szarjon arra, amit pofázni igyekeztem neki, csak hogy mégis nekem legyen igazam a végén, ugye? Úgy tűnt, hogy ez az aljas, féreg, gonosz Connor O’Hara a változatosság kedvéért nagyon hasonlóan viselkedett, mint én: ő is menekülni próbált a többiek elől. Igen, én is kaptam az ívet, de biztos voltam benne, hogy őt lélegezni sem hagyják. Arról nem is beszélve, hogy nem csak ez történt az elmúlt napokban…

- Én… sajnálom - bukott ki belőle sután, majd önmagát is meglepve a kezem után nyúlt, kivette belőle a poharat, amivel addig játszottottam, és megszorította azt.

Hát, én is rohadtul sajnáltam. Azt meg pláne, hogy az elcseszett agyam ilyenkor gondolta kurva jó ötletnek az összes jó emléket lejátszani a fejemben. Elég legyen már…

Az zökkent ki, ahogy érzem, hogy összefűződnek ismét az ujjaink, hálásan megszorítom a kezét, ahogy fel is mosolygok rá lágyan, kedvesen. Ahogy jobb keze végigsimított a hátamon, jól esően megborzongtam, s a lágy érintése az arcomnál meglepően zavarba hoz. Egészen biztos vagyok benne, hogy elpirultam. Nem akarom, hogy lássa zavaromat, egy gondterhelt sóhajjal nekitámasztom a homlokomat a mellkasának. Nem hosszan, alig pár másodperc az egész és magam sem értem, de a közelségéből most erőt tudok meríteni, hogy a majdnem remegő lábaimat is megzabolázzam, s mikor Connor szól, hogy induljunk, egy szó nélkül követem.

-  Gyönyörű vagy…

-  Kibaszottul szép vagy, amikor ilyen mérges vagy, Gem… Hülye vagyok, hogy ezt nem vettem észre már szeptemberben...

-  Csak azt tudom, hogy jó veled lenni...

Vajon ez a semmirekellő Connor O’Hara tudta, mennyire fos érzés volt megint egyedül maradni? Miután végre megmutatta, hogy milyen lehet rábízni magamat valakire, aki vállalja a felelősséget és megtartott? Felfogta, mit okozott vajon?

-  Nem tudsz te semmit, Gemma Jenkins… Sem rólam… Sem magadról…

Nem tudott ő semmit… Sem rólam, sem magáról, sem az egész elbaszott helyzetről, amibe belerángattuk egymást. Ostoroztam magamat, hogy nem parancsoltam megálljt előbb, de őt is okoltam, hogy nem értett a szép szóból. Igaza volt: tényleg rohadt idegesítő tudott lenni, hogy fejjel ment a falnak.

Minden kétségem, tiltakozásom és aggodalmam eltűnik, amint megérzem az ajkait az enyémen. Nincs többé kviddics, mint jövőkép. Nincs többé Tusa. Nincs többé sajtó. Nincs többé Reggeli Próféta. Nincsenek pletykák. Nincs többé Zafira Tavish sem. És legfőképpen: nincsenek Jenkinsék sem odahaza. Minden eltűnt és csak mi ketten maradtunk ezen a padon.

Ismét elhallgatott minden tiltakozó, visszakozó, továbblépő hang, ami eddig tudatomat ostromolta, ahogy végtelenül finom csókot lehelt a homlokomra. A védőpajzs, melyet eddig is körénk feszített, visszatért és a negatív érzelmeim, félelmeim, kétségeim kívül maradtak.

Ha maradt is volna ellenállásom, az is végleg elveszett volna. A tied vagyok, Connor O'Hara, feladom a küzdelmet ismét.

Vajon az aljas és féreg Connor O’Harának végigfutott a fején, mennyivel egyszerűbb lett volna, ha egyszer az életben nem konok és makacs és felfogja a szavaim súlyát? Hogy esetleg van rálásom arra, miről is beszélek és nem csak úgy kihányom a szavakat a számon? Nem, neeeem, ő kigondolt valamit abban a csinos kis fejében és akkor az úgy volt. Mondhattam bármit, a kurva életbe, mindent lesöpört nem egyszer, hanem mindig. Én meg voltam olyan ostobán reménykedő, hogy szerettem volna hinni neki, hogy ne kelljen megint azt éreznem, hogy igazam volt és tényleg lehetetlen voltam.

Soha senkivel nem éreztem még így magam, mint Connor O'Harával...

Vajon a folyton komor, szemétláda és semmirekellő Connor O’Harában felmerült, hogy azzal, hogy így próbálkozott, milyen érzéseket keltett bennem? Hogy mit indított el? Hogy mennyire szerettem volna tiltakozni, hogy meg is tettem, de a folyamatos ostromával ezt is romba döntötte? Hogy tényleg feladtam és átadtam magamat neki?

-  Legalább áruld el, hogy miért! Azt hittem minden a helyén van. Megcsókoltalak, te visszacsókoltál. Azt hittem te is érzed azt, amit én…

-  De hát pont ezt tettem ma, Gemma… És olyan… felszabadító volt másnak lenni. De ehhez te is kellettél. Ez más mellett nekem nem megy… Mégis… Pofán vágott a valóság, amikor ott hagytál. Hogy hihetném azt, hogy ez a jó irány, ha közben menekülsz előlem, amikor ilyen vagyok?

-  Hasonlítunk, mert mindketten félünk közel engedni másokat magunkhoz. De basszameg, azt hiszem nálam már nincs visszaút. Te már bejutottál…

-  Arra kérlek, mint szeptemberben is: adj nekem egy esélyt!

Vajon a gonosz, komor és rohadék Connor O’Hara fejében átfutott-e azóta bármelyik mondata is, amit hozzám intézett aznap este? Biztosan… A kérdés inkább arra utalt, hogy milyen érzések párosultak ehhez? Szégyen? Megbánás? Minimális nosztalgia vagy jó érzés? Csak negatív vagy esetleg pozitív is? Vajon mire gondolhatott most? Eszébe jutottak, amiket én mondtam? Elhitte nekem, hogy tényleg mennyit jelentett a csókja? Az egész estés viselkedése? A törődése, kedvessége, figyelme? Vagy a bűntudata miatt csak azzal volt elfoglalva, hogy neki jobb legyen?

- Oda kell mennem… Megkereslek…

Ó, igen, nyilván nem tudott engedni a saját szarjából. Nem zavart annyira a döntése elsőre, még ha meg is vitt a gondolata annak, hogy megint nem én voltam az első. Nyilván nem én voltam az első, miért lettem volna? Annyiszor végigfuttattam már a gondolatmenetet, hogy mennyire logikus is volt a döntése, hogy már magamat untam. Persze ettől nem fájt kevésbé az egész…

-  Dehogynem tudod, hogy mit szeretnék, Gemma… Téged…

És a fájdalom mellé most már jött egy végtelen mélyről bugyborékoló harag is: belehazudott a pofámba, elárult, összetörte a szívemet. Tudom, hogy előző este azt mondtam, hogy bármikor lehet visszakozni, de annyit azért érdemeltem, hogy a képembe mondja, hogy nem kellek neki. Hogy rájött arra, ami miatt téptem a számat többször és ami miatt küzdött nagy erőkkel. Ahogy a képek leperegtek a szemem előtt és ahogy ránéztem az előttem ülő, nekem háttal lévő fiúra - aki arra sem vette a fáradtságot, hogy felém forduljon vagy rámnézzen, már ennyire sem tartott-, egyszerűen a tompa, fájó lüktetés minden egyes felidézett képkockával vált erősebbé, hogy a tompaság helyett a szívem új életre keljen és heves dobogásba kezdjen. Pumpálta a vért testem minden pontjára, fülemben éreztem a dobogást, s ahogy a vérem áramlása felgyorsult, úgy lettem egyre mérgesebb is. Éreztem, hogy vibrálni kezdtem a feszültségtől, szinte remegtem, ahogy volt képe egy ilyen mondatot mondani, miután napokig rám sem nézett. Legszívesebben leüvöltöttem volna. Legszívesebben felpofoztam volna, mert a fizikai fájdalomból mindketten jobban értettünk, hátha sikerült volna átadnom, mennyire is rombolt apró darabokra a cselekedeteivel. Hogy közben magamat is gyűlöltem, hogy ha ez nem lenne, akkor sem hagyhatnám, hogy történjen valami köztünk. Igazából ez a gondolat ránt vissza attól, hogy elrugaszkodjak a küszöbről és részese legyek a szobának: most még csak kívülálló voltam, karomat védekezően összefontam a mellkasomon, s hogy még jobban takarjam idegességemet, lezseren megtámaszkodtam az ajtófélfán, de szigorúan figyeltem arra, hogy bármikor egy másodperc alatt elhagyhassam a termet, ha arra kerülne sor.

- Nem is tudom, kettőnk közül ki szeret jobban játszadozni jelenleg… - hangom élesen mart bele a szavainak a maradékába, szarkazmusom és keserűségem megmérgezte az amúgy sem feszültségmentes és törékeny környezetet és hangulatot. – Vicces azért… Tényleg erre a mondatra futotta tőled össz-vissz? – fintorodtam el kicsit lekezelően és hitetlenkedve. Éreztem, hogy rettenetesen bántó voltam, de hirtelen annyi eltemetett feszültség és agresszió volt bennem, amivel magamat is megleptem. Azt hittem, sikerült lezárni a dolgot, azt hittem, megbékéltem az egésszel. De csak elhitettem magammal és másokkal a dolgot, a valóság sokkal rosszabb volt: kicseszettül haragudtam rá, hogy összetörte a szívemet, emiatt pedig automatikusan támadtam vissza rá, hátha az megmentett a saját fájdalmamtól. És ez most jött ki, mikor ketten maradtunk, mert az órákon vagy egyéb helyeken, ahol véletlen sikerült egy helyiségben a levegőt rontanunk, ott a többiek miatt maradt a megbékélt szerep. Arcon csapott a gondolat, hogy nagyjából olyan szinten voltam mérges rá, mint szeptemberben, mikor kiosztottam vagy mikor kibaszott a csapatból. Vissza a start mezőre, hm? Nem… Neeeem… Ez sokkal mélyebbről fortyogott, ez bizony azokon a bizonyos falakon belülről eredt, ahova naiv módon hagytam bejutni, hogy utána kénye-kedve szerint romboljon le mindent, amit az elmúlt években felépítettem. – Bár nem tudom, mit lepődök meg valakin, aki minden után annyival nem tisztel meg, hogy rám nézzen… Ennyire szégyelled az egészet? Vagy az én személyem lett ennyire taszító az egész után, Connor? Félre ne érts, abszolút értem, de nem sok dolgot kértem tőled, csak hogy legyél baszd meg őszinte velem! – hangom feszültségtől vibrált, nem voltam hangos, de indulatos és agresszív? Az igen. Nagyon közel voltam hirtelen, hogy mindent a fejéhez vágjak. Nem szépen, rondán, úgy, hogy biztosan fájjon neki, úgy, hogy ő is a padlóra kerüljön, mint én. De egyelőre megzaboláztam indulataimat, amennyire tudtam. – Leszarom, ha nem kellek, de legyen annyi gerinced, hogy a szemembe mondod és nem ilyen elbaszott szövegekbe takarózol vagy a hátad mutatod! – kissé megemelkedett a hangom is, ahogy még több frusztrációt sikerült ebbe a pár mondatba belesűríteni. Nyelvemre harapok végül, hogy ne ejtsem ki a kikívánkozó „Vagy csak megfutamodtál, Connor?” gúnyolódó mondatot. Nem fogok a szintjére süllyedni. Ha ő nem kezelt egyenlő partnerként, akkor nekem sem kellett volna, de nézzenek oda, én minden fos után is tudtam emberszámba venni. Tudtam, hogy régen átléptem a határt és kurvára nem érdekelt most. Érezze, hogy baszottul nem volt okés, amit csinált és amit jelenleg művelt, az olyan szinten volt felháborító, hogy még az üveget is majdnem összetöröm a kezemben, úgyhogy inkább biztonságba helyeztem a táskámban, mielőtt vagy én vágom szarrá a kezemet vagy őt vágom fejbe. Egy hajszál választott el attól, hogy faképnél hagyjam. Kurvára válogasd meg a szavaidat, Connor...

[- Nem is tudom, kettőnk közül ki szeret jobban játszadozni jelenleg…]

Újrakezdem

2006. január 17.

- Nem is tudom, kettőnk közül ki szeret jobban játszadozni jelenleg…
A terem mintha összébb húzódott volna körülöttük. A lebegő tárgyak pályája szűkebb íveket rajzolt, a levegő sűrűbb lett, nehezebb, mint vihar előtt a nyári ég, de a villám még nem csapott le. A nap utolsó fénye tompa, aranyszürke csíkokban szűrődött át az ablakon, és ahogy megtört a lassan sodródó por szemcséin, olyan volt, mintha maga a csend is darabokra hullana a térben.
- Vicces azért… Tényleg erre a mondatra futotta tőled össz-vissz?
Connor nem mozdult. Gemma szavai, mint apró, éles kavicsok csapódtak a hátának. Nem egyszerre, hanem sorban, egyenletesen, könyörtelen pontossággal fúródva a bőrébe, hogy aztán a hús-, vér-, és csontrétegen át utat találva egyenesen a szívébe marjanak, éppen oda, ahol a legjobban fájt neki. Nem volt bennük semmi váratlan.
Connor ajkának egyik sarka alig észrevehetően megemelkedett a kérdés végére. A mozdulatban azonban nem volt vidámság. Inkább csak egy halk, kimerült reflex volt ez, semmi több - mint amikor az ember felismeri egy már ezerszer lejátszott jelenet első képkockáit.
Lassan lehajtotta a fejét, majd egy aprót csóvált rajta, mintha már most belefáradt volna abba a láthatatlan körforgásba, ami újra és újra ugyanoda vezette vissza őket. A mozdulatban nem volt fölény, sem gúny, csak egy tompa, kopott beletörődés. Mintha előre tudta volna minden következő mondat súlyát, ízét, irányát.
Héjanász az avaron…

Nem értette.
Nem értette, hol lett ebből játék.
Nem értette, mikor lett ő az, aki játszadozik.
Az ő világában a dolgok egyszerűbbek voltak. Nyersek, de egyenesek. Fájtak, igen - de legalább tiszták voltak. A szombat… A Gyengélkedő… Zafira sápadt arca… A kimondott mondat súlya… Nem menekült. Nem bújt ki semmi alól. Elment, mert el kellett mennie. Lezárta, amit le kellett zárnia. És amikor visszanézett, már nem volt ott semmi, amihez vissza lehetett volna lépni. Csak egy félrehúzott függöny a Gyengélkedőn. egy másik fiú keze, és az a jól ismert, szeretett arc, ami abban nyugodott.
Ez volt az üzenet. És ő értette az üzeneteket.
Gemma hangja azonban nem hagyott teret a csendnek. Mondatai élesebbek, nehezebbek lettek.
- Bár nem tudom, mit lepődök meg valakin, aki minden után annyival nem tisztel meg, hogy rám nézzen… Ennyire szégyelled az egészet? Vagy az én személyem lett ennyire taszító az egész után, Connor? Félre ne érts, abszolút értem, de nem sok dolgot kértem tőled, csak hogy legyél baszd meg őszinte velem!
A lány vádja épp úgy hasított belé, mint tette azt korábban egy célt tévesztett dárda egy magányosan sétálgató hugrabugos lánnyal. Az igazságtalanság miatt érzett kesernyés íz azonnal elöntötte és végigmarta a torkát. Lassan felemelte a fejét.

- Mikor nem voltam őszinte veled, Gem? - kérdezte.
A hangja nem volt hangos. Nem emelkedett meg. De volt benne valami éles, feszes tartás, mint egy túlfeszített húrban, amely még éppen nem pattant el, de már veszélyesen közel került hozzá.
Ő nem hazudott. Soha nem hazudott. Lehetett kegyetlen. Lehetett nyers. Lehetett elviselhetetlen. De nem hazudott. És ezt nem lehetett csak úgy elvenni tőle.
Gemma szavai azonban tovább gördültek, mintha a kérdés el sem hangzott volna.
- Leszarom, ha nem kellek, de legyen annyi gerinced, hogy a szemembe mondod és nem ilyen elbaszott szövegekbe takarózol vagy a hátad mutatod!
Connor ujjai enyhén megfeszültek a pálca körül. Egy lebegő könyv hirtelen irányt váltott mellette, mintha megérezte volna a változást a térben. A „nézz rám” már nem csak kérés volt. Parancs volt. Vád. Követelés.

Egy pillanatra lehunyta a szemét. Aztán megmozdult és ellökte magát a tanári asztaltól. A mozdulat könnyed volt, szinte súlytalan - mintha a teste pontosan emlékezne arra, milyen érzés is igazából repülni. Rövid, tiszta ívben emelkedett el, a levegő sűrűje pedig köré simult, mint a víz az úszó test köré. A gravitáció hiánya azonnal felkapta, és Connor hagyta, hogy pár másodpercig csak vigye őt szabadon. Ezért járt ide. Itt nem zuhant. Itt nem esett el.
Egy kecses, pontos szaltót írt le a térben, a lebegő tárgyak között, és a világ egyetlen pillanatra megfordult körülötte, ezzel helyreállítva a szoba eredeti formáját – ismét a fent lett a fent, a lent pedig a lent - majd visszarendeződött a maga kaotikus valójába, amikor szembefordult a lánnyal.
Most már látta őt. Nem csak az alakját az üveg tükrében, hanem őt magát. Ahogy Gemma is láthatta a fiút, akit magára hagyott. Connor szemei fáradtak voltak, karcosak, mélyen ülő árnyékokkal, amelyek nem az elmúlt percekből származtak. De tiszták voltak, és őszinték. Nem rejtettek el semmit. A márványmaszkját a tanári asztalon felejtette.
- Mikor nem voltam őszinte veled? - kérdezte újra.

[Connor O'Hara]

 

Oh, won't you save yourself?

Yes darling, save yourself

Go on and save yourself for someone else

Címzett: Connor O'Hara

2006. január 17., takarodó előtti óra

TW: nyers nyelvezet, káromkodás

Ádám és Éva az almafáról egy almát lop le éppen

Éreztem én is, hogy a teremben mintha megfagyott volna a levegő. Nekem is légszomjam lett attól, ahogy a harag megemelte pulzusomat. Próbáltam szabályozni, de egyszerűen olyan hirtelen vágott pofán ez a bugyborékoló érzés, hogy egyelőre örültem, hogy nem hordtam le megint a sárga földig. Nem akartam, hogy ugyanaz legyen, mint tavaly. Nem akartam, hogy ugyanaz legyen, mint szeptemberben. Nem akartam, hogy ugyanaz legyen, mint eddig… Ahogy lehajtotta a fejét és meg is csóválta azt, ökölbe szorult a kezem. Annyiszor éreztették már, hogy csalódtak bennem, annyiszor mutatták, hogy idegesítő, hogy felesleges, hogy zavaró volnék… Egy idő után persze megtanulja az ember elengedni és nem felvenni ezeket, de nem akkor, amikor valaki olyan reagált így, aki számított. Olyankor kurvára fájt, hogy megint csak úgy tűntem, mint egy idegesítő, hisztis kisgyerek, aki követelőzik, de feleslegesen. Utáltam, ha lenéztek, utáltam, ha azt érzékeltették velem, hogy nem értek valamit vagy hogy érdemes sem vagyok a megértésre. Tudtam, hogy nem én vagyok a legokosabb, se nem a legbölcsebb és megítélésem javulásához az itt nyújtott teljesítményem sem járult hozzá. És most pont úgy ült ott a lehajtott fejével, hogy azt sugallta, nem éri meg belém ölni egy csepp energiát vagy áldozatot sem, úgysem fogom megérteni. Vagy csak meg sem érdemlem valamilyen ismeretlen oknál fogva. Hát, menj a francba, Connor O’Hara, tavaly már eljátszottad velem, hogy szart sem érek, mikor kibasztál a csapatból, hónapokig szenvedtem azon, hogy ismét örömmel fel tudjak ülni arra a kurva seprűre, ami előtte éltetett. Elhitetted velem, hogy semmit nem érek, hogy ami eddig a mindennapjaim kedvenc elfoglaltsága volt és amiben azt hittem, jó is vagyok, valójában csak képzelgésem volt. Aztán persze rájöttem, hogy nem így volt és még mérgesebb voltam rád emiatt. Mennyi elpazarolt idő! Hát, most nem fogod újra megtenni ezt velem! Nem! Milyen kár, hogy túlságosan egyetértettem veled abban, hogy nem vagyok érdemes erre sem, így a haragom sem ellened irányult, csak fájdalmamat lepleztem vele. Mint eddig is.

Mi is ennénk egy nagy kosárral, ha ott lennénk a fánál,

Nem fogtam vissza magamat. Vele sosem… Se akkor, amikor leüvöltöttem, se akkor, amikor gyűlöltem, se akkor, amikor hagytam neki, hogy belépjen egy olyan ajtón, ami szinte mindenki előtt zárva volt eddig. És nem kellett hónapokig vagy évekig keresnie a nyamvadt kulcsot: egy kicseszett este alatt nyitotta ki azt a kicseszett ajtót és lépett be rajta, úgyhogy nem, ezen a téren sem fogtam vissza magamat a körülményekhez mérten. Éppen ezért csúsztak ki a szavak a számon, pedig én komolyan hittem, hogy mosolyogva és lazán el tudom majd rendezni ezt az egészet, de úgy tűnt, megint tévedtem. Igazából fogalmam sem volt, mit vártam, nem volt tervem, nem volt célom a szavaimmal, ami már önmagában is meglepő volt, hiszen mégiscsak ez volt általában a legerősebb fegyverem. De vele sokszor csak úgy kiestek a számból a mondatok, nem volt előre elgondolva, hogy mit miért mondok. Na, jó, ötleteim voltak, mit vártam tőle reakcióként: hogy leüvöltsön, hogy elküldjön a francba, hogy azt mondja, soha többet látni sem akar, annyira borzasztó személy vagyok, pláne ha ilyeneket tudok neki mondani. De nem, ő egyetlen mondatot ejtett ki a száján, hangja úgy zizegett a visszafojtott érzelmektől, mint akit csak egy apró, halvány szakadás választott volna el attól, hogy mindent rám zúdítson. Hát, gyere, Connor O’Hara, zúdíts rám mindent, másra sem vágyok, csak hogy told a képembe, mi jár a fejedben és értsem meg végre. Az sem érdekelt már, ha azt mondod, hogy megint csak egy hiba voltam. Akármennyire is üvöltöttem belül, hogy éppen meggyőztem magamat arról, hogy ez megéri, hogy elfogadtam, hogy elengedhetem magamat, éreztem, hogy megint csak egy kurva lecke lesz az életemben ez. Pedig végre szerettem volna, ha ez más, tényleg, de végülis mindig figyelmeztetnem kellett magamat, hogy a te érdekedben ez biztosan jobb lesz majd. Csak legyen végre egyértelmű… Megőrültem a ki nem mondott szavaktól és hiába rendeztem le magamban és hittem, hogy elengedtem, amíg nem köpsz le a szavaiddal, hogy nem volt ez semmi, addig egy nagyon apró, mélyre temetett részem vágyakozni fog még egy ideig rád és… Reménykedik. Reménykedik, hogy visszafordulsz még hozzám, hogy nem csak egy rossz döntés leszek, hogy nem csak egy pillanatnyi komfort vagy jóérzés… Akar a faszom reménykedni, hagyj! Mondd a szemem közé, hogy kész, ennyi, azzal tudok mit kezdeni, de megint csak terelsz, Connor, nem reagáltál lényegében, megint úgy érzem magam, mintha...

De csak ülök a padlón, magamba bújva,

- Te most szórakozol velem, O’Hara? – sziszegtem olyan halkan és remegő hangon, hogy ha nem lenne néma csend a teremben, biztosan nem hallotta volna. Egy pillanatra visszavedlettem abba az agresszív és pofátlan Jenkinsbe, aki még elviselhetetlennek tartotta ezt a fiút és muszáj volt mélyen belemarnom mindkét felkaromba, hogy ne robbanjak én előbb. Úgy éreztem, hogy azzal büntetett, hogy pattanásig feszítette a közöttünk lévő feszültséget. Ott remegtek mindkettőnk gondolatai egymással szemben és se ő, se én nem engedtük le azt a falat, ami hagyta volna, hogy egymásra borítsunk mindent. Nekem egyértelmű volt, miért tettem így: nem fogom még egyszer hagyni, hogy meglásson és utána kénye-kedve szerint belém rúghasson és összetörhesse a szívemet. Azt azért nem, most már védtem magamat és feltett szándékom volt minden támadásától megvédenem magamat – legyen az negatív… Vagy esetleg pozitív.

És nincs veszély, nincs sziréna, nyugodt a lidércálom,

A bál óta nem hívtam a vezetéknevén, még gondolatban sem és ahogy kimondtam, már meg is bántam. Idegenül csengett az ajkamon, mintha egy teljesen más emberhez intéztem volna a szavaimat, mint szerettem volna. Ő még mindig képes volt becézni engem, és a rohadt szívem még mindig képes volt megdobbanni, mikor kiejtette a nevemet attól függetlenül is, hogy nem tudtam eldönteni, hogy ez most őszinte volt vagy ezzel is csak belém akart marni, mint én az előbb saját magamba. De annyira felidegesített ezzel a mondatával, hogy csak úgy kicsúszott. Éreztem rajta, hogy ő is ideges. Kis híján gúnyosan felnevettem. Te miért vagy ideges, Connor? Nem téged hagytak ott a Nagyteremben, hogy utána futva vesd magad más karjába… Nem téged hagytak ott a Nagyteremben egy hazugsággal, mely már akkor érezhetően erőtlen volt, mikor kimondtad. Nem téged hagytak ott a Nagyteremben akkor, amikor már éppen kezdted elhinni, hogy fontos vagy, esetleg értékes… Nem téged hagytak ott a Nagyteremben… Nincs jogod dühösnek lenni csak azért, mert éppen kellemetlen a szituáció neked vagy túl sok. Tetsu jól mondta: rohadt meggondolatlan volt tőled ez az egész, pláne hogy most hogy is állunk vagy inkább nem állunk ugyebár. Persze, takarózhattam azzal, hogy nem én csókoltam meg őt, hanem fordítva, de azért nem tiltakoztam ellene egy pillanatig sem. És nem is ő volt az, aki az ugratást kezdte. Vagy aki végigsimított a hátán. Vagy aki megfogta a kezét. Vagy… A kurva életbe, még mindig meg tudok lepődni, mennyire vak voltam az egészre, pedig ott volt az orrom előtt az egész. Már a bál eleje óta jól éreztem magamat vele, de azt nem fogta fel a csökött kis agyam, hogy a tetteim és szavaim már rég átlépték a „jól érzem magamat vele” kategóriát. Aztán csodálkoztam, hogy megcsókolt… A rohadt életbe!

A párna csendes, a takaró hüs, én mégis másra vágyom

Ahogy megmozdult, hogy végre felém forduljon, továbbra is csak dacosan és haragosan néztem rá, védekező ösztönöm még erősebben kapcsolt be – most már látott. Láthatta csökönyösségem, harciasságom, az összefont karomat, ahogy lazának tűnő pózban nekidőltem az ajtófélfának, mintha nem érdekelne az egész, mintha csak zavarna… De láthatta a felkaromba görcsösen maró ujjaimat – a fizikai fájdalommal tudok mit kezdeni… -, vagy a szememben a harag mellett a fájdalmat, a megbántottságot… És a kiszolgáltatottságot, a bizonytalanságot. Mert bár minden egyes szavammal belevágtam egyet, valójában ez csak és kizárólag azért volt, hogy ne ő tegye meg velem.  De én is láttam őt és akármennyire is szerettem volna haragudni, megmagyarázni, láttam a szemét és ez egy pillanatra megtorpanásra késztetett. Láttam a sebeit, láttam, hogy nem húzódott vissza és ez sokkal jobban megrémisztett, mintha nekem jött volna. Erre nem számítottam, ezzel nem tudtam mit kezdeni. Kizökkentett az addigi tombolásomból és egy lépést hátraléptem, ahogy megéreztem a gyomrom tájékán a bűntudat mardosását. Miattad ilyen, Jenkins. Ha nem is amiatt, mert hiányzol neki, akkor azért, mert megnehezítetted az eddig is kurva bonyolult helyzetét. Tusa, kviddics, RAVASZ, élet… Zafira… Egy este alatt törted meg őt. Egy. Pedig Connor O’Hara nem volt híres arról, hogy szétzuhant volna. Most pedig vészesen közel került hozzá. Talán éppen ezért volt ebben a szobában: míg ő a könnyed súlytalanságot választotta, mely talán a lelkén is könnyített, én továbbra is két lábbal álltam a talajon, jelen esetben a küszöbön topogtam. Sosem mertem a szárnyalást választani, még most sem, micsoda irónia. Most is hagytam, hogy a valóság láncai visszatartsanak attól, hogy felemelkedhessek, pedig valahol vágytam arra, Connor, hogy kinyújtsd a kezedet és feloldozz. Hogy magad mellé húzz, hogy megszabadíts a láncaimtól, hogy végre szárnyalhassak én is, hogy veled legyek... De nem léptem át a határt, mintha ezzel is csak védeném a törékeny falaimat, melyeket annyira könnyen rombadöntöttél több alkalommal is már. Ha átlépem a küszöböt, ha én is a lebegést választom, akkor azzal már egy lépést tettem feléd és nem tudtam, hogy akkor mi lesz, de azt nem akartam, hogy megint fájdalmat okozz. Gyáva voltam ismét.

Tudom, alszol, ha ébren volnál,

A hátrahőkölésem és pillanatnyi megtorpanásom vad vérengzésemben egy hátulról jövő, halk és rettenetesen fájdalmas gondolatot hagyott előtérbe kerülni: végülis nem tagadta le. Egyiket sem. Se azt, hogy szégyellné az egészet, se azt, hogy taszító lennék, se azt, hogy nincs igazam… Se azt, hogy nem kellek neki. Nem tagadta le… Nem tagadta le, csak hárított. Hát, még most is össze tudta törni a szívemet… Örültem, hogy támaszkodtam az ajtófélfának, mert olyan szinten vágott mellkason ez, hogy minden erőmmel azon voltam, hogy ne látszódjon rajtam túlzottan. Egy pillanatra megremegtek a lábaim, de ahogy még erősebben martam a karomba, már vissza is állt minden a régi kerékvágásba. Éreztem, hogy most rendesen sikerült felkaparni a bőrömet is, de hát, ez sosem zavart annyira, meg a ruháim jótékony takarása alatt nem volt baj, a konstans égető érzés pedig folyamatos emlékeztető volt, hogy ne inogjak meg. Pedig eddig mindig hevesen ellentmondott nekem, ha ilyenekről volt szó, azért tartottunk ott, ahol. Egy pillanatra egy rövid nevetés hagyta el a számat, de nem volt ebben sem semmi vidámság, ahogy kicsit lehajtottam a fejemet. A maradék reménysugarak is lassan kialudni látszottak és én megremegtem belülről. Nem baj. Már egyszer meggyőzted magad. Így akartad, Gemma.

A csillagok közt barangolnánk,

- Mennem kéne, igaz? – kérdeztem erőtlen hangon. Egyértelmű volt belőle az üzenet: nem kívánatos személy voltam itt, csak rontottam a levegőt, csak megzavartam, csak probléma voltam. Nem akartam hangosan feltenni a kérdést, mégis úgy sikerült. Mennyire béna, mennyire gyenge voltam. Pedig eddig erősnek éreztem magamat. – Sajnálom, hogy így megkeserítettem az elmúlt napjaid, igazán nem ez lett volna a cél… - mondtam neki, ahogy felpillantottam rá. Ott lebegett köztünk a mondat ki nem fejtett második fele: hanem pont az ellentéte. De nem voltam benne biztos, hogy eljutott hozzá: lehet, ez is csak ott keringett a szárnyaló könyvek, a pörgő gyertyatartók és lustán hömpölygő fiókok között. Lehet, egyszer ez is bele fog ütközni a hátába és akkor végre megérti majd. Akkor majd talán meg is fog tudni bocsátani. Talán… És talán majd én is neki. Francokat... Én is magamnak. – Ég veled, Connor… - nem tudtam nem enyhén elfúló hangon mondani, a rohadt életbe. Azt persze nem tudhattam, hogy ő is ezekkel a szavakkal köszönt el Zafirától. Elfordultam tőle, kezemet a kilincsre tettem, hogy ismét magára hagyjam. Hogy ismét elfussak előle…

Megkereslek…

A szó úgy vágott gyomron, hogy még a kilincset is elengedtem, hogy visszadőljek a falnak. Majdnem biztos voltam benne, hogy neki is eszébe jutott a két alkalom, mikor faképnél hagytam. Vagy amikor ő engem. Lehajtottam a fejemet és mély levegőket vettem, hogy csillapítsam a légszomjam, ami olyan hirtelen tört rám, mintha elfogyott volna bentről minden oxigén. Eszembe jutott a szombat reggel, mikor magamra hagyott, mikor elfutott előlem, mikor elszakította a fonalat, ami összekötött minket. Az én sebzett és csonka fonalamat azóta húztam magam után, mint egy véres sebet. És minden egyes találkozás csak még mélyebbre vágott benne, nem tudott begyógyulni. Viszont azt megígértem magamnak, mikor ott hagyott, hogy soha többet nem fogom ezt tenni. Akkora egyedüllét, mint aznap, mikor magamra hagyott, nagyon rég nem szakadt rám. Annyira fájt, annyira mardosott, hogy nem akartam ennek kitenni senki mást, még akkor sem, ha nem volt kíváncsi rám, mert ezt eléggé egyértelművé tette az elmúlt napok kerülésével és a mostani viselkedésével is.

Körbe néznénk, a felhök csúcsán,

- Azt mondtad, megkeresel… - kezdtem vádló, de halk hangon, a düh és a harag már rég a teremben keringett valahol máshol. Talán elbújt a szekrényben vagy a zárt ablaknál próbált menekülőutat találni. – Azt mondtad, jó velem lenni. Azt mondtad, jelentettem valamit neked, hogy bejutottam… Arra kértél, adjak egy esélyt neked, én adtam… - megfordultam, hogy a szemébe nézzek, a védekező dac visszatért hozzám, miután felfedezte a szobát, de a hevességét és élét a te márványmaszkod mellett hagyta a tanári asztalon, Connor. Most nekem sem maradt semmim, amivel még egyet beléd marhatnék, csak a nyers, karcos őszinteség. Lehet, fájdalmas, lehet, erős, de ennek már nem célja a tudatos fájdalom okozása. Most már egyenlőek vagyunk, Connor. - És olyan… felszabadító volt másnak lenni. De ehhez te is kellettél. Ez más mellett nekem nem ment eddig… Mégis… Pofán vágott a valóság, amikor ott hagytál. Hogy hihetném azt, hogy ez a jó irány, ha közben menekülsz előlem, amikor ilyen vagyok? – idéztem fel a kviddicspályán mondott szavait, egy halvány, keserű és szomorú mosoly maradt csak az ajkamon utána, majd megráztam a fejemet és lehajtottam azt kicsit. Kár volt próbálkoznom, kár volt engednem az évek alatt kitapasztalt védekezési mechanizmusaimból is. Kár volt elhinnem, hogy érte megéri, ha most úgyis eldob, mint egy használt zsebkendőt. - És mikor végre úgy éreztem, hogy akkor meglépem azt, amit soha nem tettem meg úgy igazán, akkor fogtad magad és faképnél hagytál. Értettem én a döntésedet, természetes volt, hogy őt választod, nem lepett meg, ezt próbáltam neked pofázni azóta, mióta megcsókoltál, de mindig csak ideges lettél miatta. Nem leptél meg, de attól még fájt – megrántottam a vállam, mintha ilyen egyszerű lett volna az egész. – Még fáj, mert tényleg elhittem egy pillanatra azokat, amiket mondtál aznap este. Bevallom, először hezitáltam, hogy bemenjek Malhoz is, mert tudtam, hogy ott vagytok… Érted, mekkora önző fasz vagyok! Azon gondolkodtam, hogy nekem mennyire lesz szar látni titeket, mikor egy kedves barátom éppen csak visszatért közénk… Tényleg szar volt, alig bírtam rátok nézni... Mindegy… - ráztam meg a fejemet, mert éreztem, hogy megint jön a szófosásom és elejét akartam venni. Úgyis feleslegesnek éreztem minden kimondott szót. Ha lett volna értelme, nem véletlenszerűen találtam volna rá egy random teremben egy random este. - Nem fontos, készültem erre, csak azt vártam volna tőled, hogy legalább a szemembe mondd, hogy rájöttél erre és nem elégszel meg annyival, hogy láttalak titeket a gyengélkedőn két pillanatra – megint belenéztem a szemébe. – Tényleg nem haragszom amiatt, hogy Zafirát választottad, tényleg komolyan mondom, hogy örülök nektek, ennek így kellett lennie, még ha én csak egy köztes mező is voltam, nem baj, hát, ezt mondtam aznap éjjel is: teljesen rendben van, ha rájössz, hogy mégsem azt érzed irántam, amit hirtelen felindulásból gondoltál – védekezően felemeltem a kezemet, hogy lássa, tényleg így gondoltam. Egyébként tényleg számítottam is rá, hogy csak pillanatnyi elmezavarában gondolta úgy, hogy többet jelentek neki, tehát meglepetésként tényleg nem ért a dolog. – Szóval hogy mikor nem voltál őszinte? Annyi őszinteséget talán megérdemltnek éreztem, hogy ne csak így kerülgess. Kedd van, Connor. Kedd! Azt mondtad, megkeresel és én ostoba, vártam rád! – egy pillanatra megint mérges leszek, ismét belemartam a karomba, ahogy eszembe jutott, mennyire idióta módon vártam minden gondolatom és döntésem ellenére is, hogy hátha mégis megjelenik. Hátha mégis ellentmond nekem megint. De ezúttal nem jött és én az elmúlt pár napban visszazártam. Az elején lett volna esélye még visszafordítani az egészet, de most már úgy éreztem, hogy az elmúlt pár napban erősebbre építettem a falaimat, mint valaha. Nem ismételjük meg azt, ami volt. Úgyhogy hiába próbálnál meg gólokat lőni, hogy megingass, Connor, nem fog menni: hogy is mehetne, ha mind a három karika előtt magasodik egy megkerülhetetlen fal? Hidd el, így a legkönnyebb nekem is és talán neked is. Bár neked már nem is számít igazán, azt hiszem. – Annyi alkalmad lehetett volna, azóta még közös óránk is volt. Nem vártam sokat, kettő mondatot, hogy lezárd az egészet vagy hogy mit vársz majd, mi legyen az edzéseken, akármit! Szerinted nem értettem az egyértelmű jelet arra, hogy eszed ágában sem volt megbeszélni az egészet? Hogy ennyire sem tartottál, hogy legalább odaböfögd nekem, hogy hagyjalak békén? Vagy egy kurva levelet? Dehogynem értettem… Úgyhogy ne merj úgy ott állni és feltenni nekem azt a kérdést, hogy mikor nem voltál őszinte velem, mert ha az lettél volna, már rég elém álltál volna és elmondtad volna, hogy mi a szitu, ahogy kértem aznap éjszaka is, hogy ne ez a faszkodás legyen, mint most! – néztem kőkeményen a szemébe, eszem ágában sem volt elengedni a pillantását, látni akartam a reakcióját, hogy legalább abból olvassak, ha megint kitérni szeretett volna. De ezúttal nem fogom hagyni: ki fogja mondani és akkor mindkettőnknek egyszerűbb lesz az élete, nekem biztosan: akkor legalább elindulhatok a lezárás felé most már teljes szívvel. Úgyis ezt akartad, Gemma, nem? Így lesz a jó neki is hosszabb távon...

Megszületnénk egymás ajkán.

Esti Kornél - Ha ébren volnál

[- Te most szórakozol velem, O’Hara?]

Újrakezdem

2006. január 17.

- Te most szórakozol velem, O’Hara?
BAMM!
Mintha egy ökölbe szorított kéz puffant volna a fiú arcán.
O’Hara? Hát újra itt tartanánk?
De Gemma kezei nem emelkedtek ütésre. Görcsösen kapaszkodott saját testébe, mintha csak attól tartana, hogy a szoba örvénylő kozmosza magával ragadja őt, ha nem vigyáz. Talán ezért sem merte átlépni a küszöböt. Ott álltak pár centire egymástól, fejjel lefelé látva egymás arcát. Connor a káoszban, a mennyezetet taposva, míg Gemma a túloldalon, az ajtófélfának dőlve. Meglehet ezért beszéltek el ennyire egymás mellett. A maguk szemszögéből mindketten igazságot láttak, de hogyan is egyezhetne a két nézőpont, ha a perspektíva ennyire más?
- Mennem kéne, igaz?
Nem értette őt. Összevonta a szemöldökét. Az arcizmai rozsdásan recsegtek az ismeretlen mozdulattól, a megkopott, poros mimikától.
- Sajnálom, hogy így megkeserítettem az elmúlt napjaid, igazán nem ez lett volna a cél… Ég veled, Connor…
Nem mondta neki, hogy maradjon. Nem kapott utána. Nem… Ezúttal nem. De Gemma mégis visszafordult.

- Azt mondtad, megkeresel… Azt mondtad, jó velem lenni. Azt mondtad, jelentettem valamit neked, hogy bejutottam… Arra kértél, adjak egy esélyt neked, én adtam…
A szavak vízesésként ömlöttek rá, míg tüdejéből el nem fogyott az oxigén. Kapálózni akart, levegőért kapni, kijutni a szárazföldre, de Gemma minden egyes mondata egyre mélyebbre és mélyebbre taszította őt.
- ...És mikor végre úgy éreztem, hogy akkor meglépem azt, amit soha nem tettem meg úgy igazán, akkor fogtad magad és faképnél hagytál. Értettem én a döntésedet, természetes volt, hogy őt választod, nem lepett meg, ezt próbáltam neked pofázni azóta, mióta megcsókoltál, de mindig csak ideges lettél miatta. Nem leptél meg, de attól még fájt. Még fáj, mert tényleg elhittem egy pillanatra azokat, amiket mondtál aznap este.
Nem válaszolt neki. Hagyta őt tombolni, míg ő maga csendesen fuldoklott a víztömeg alatt.
- Bevallom, először hezitáltam, hogy bemenjek Malhoz is, mert tudtam, hogy ott vagytok… Érted, mekkora önző fasz vagyok! Azon gondolkodtam, hogy nekem mennyire lesz szar látni titeket, mikor egy kedves barátom éppen csak visszatért közénk… Tényleg szar volt, alig bírtam rátok nézni... Mindegy…
„Kedves barátom?”
Egy korty levegő.
Most akkor mi van?
- Nem fontos, készültem erre, csak azt vártam volna tőled, hogy legalább a szemembe mondd, hogy rájöttél erre és nem elégszel meg annyival, hogy láttalak titeket a gyengélkedőn két pillanatra. Tényleg nem haragszom amiatt, hogy Zafirát választottad, tényleg komolyan mondom, hogy örülök nektek, ennek így kellett lennie, még ha én csak egy köztes mező is voltam, nem baj, hát, ezt mondtam aznap éjjel is: teljesen rendben van, ha rájössz, hogy mégsem azt érzed irántam, amit hirtelen felindulásból gondoltál.
Nevetni akart.
Vajon felpofozna, ha nevetnék?
Annyira abszurd volt hallgatnia Gemmát. Sajnálta őt, amiért fájdalmat okozott neki, de ugyanakkor kezdte szórakoztatni a helyzet komikussága, mennyire félreértették egymást, és mennyire elmentek a másik mellett. Az egész olyan volt, mint egy rosszul megírt színházi darab, amiben a konfliktus forrása egy banális félreértés volt. És Connor ettől végre ismét kapott levegőt a vízzuhatag alatt.

- Szóval hogy mikor nem voltál őszinte? Annyi őszinteséget talán megérdemeltnek éreztem, hogy ne csak így kerülgess. Kedd van, Connor. Kedd! Azt mondtad, megkeresel és én ostoba, vártam rád!
Még mindig nem felelt. Nem is mozdult. A vihar még tombolt. Csak az ostobák repülnek bele a vihar szemébe. Csak egy makacs idióta száll egyre feljebb és feljebb a seprűjével, mikor odafent villámlik. Csak egy elmeháborodott, konok kölyök képes lezuhanni olyan magasról, hogy összetörje a gerincét, és vele együtt az egész addigi életét.
- Annyi alkalmad lehetett volna, azóta még közös óránk is volt. Nem vártam sokat, kettő mondatot, hogy lezárd az egészet vagy hogy mit vársz majd, mi legyen az edzéseken, akármit! Szerinted nem értettem az egyértelmű jelet arra, hogy eszed ágában sem volt megbeszélni az egészet? Hogy ennyire sem tartottál, hogy legalább odaböfögd nekem, hogy hagyjalak békén? Vagy egy kurva levelet? Dehogynem értettem… Úgyhogy ne merj úgy ott állni és feltenni nekem azt a kérdést, hogy mikor nem voltál őszinte velem, mert ha az lettél volna, már rég elém álltál volna és elmondtad volna, hogy mi a szitu, ahogy kértem aznap éjszaka is, hogy ne ez a faszkodás legyen, mint most!
És akkor hirtelen csend lett.
„Hát jól van. Remélem kitomboltad magad. Nagyon szép beszéd volt.”
Szinte ott égett benne a szeptemberi mondata, amit egy hasonló beszéd után vágott a lány fejéhez. Ám ehelyett…
- Válaszolhatok? - kérdezte csendesen, s ettől olyan érzése támadt, mint mikor a hangos vihar után csak a fák ágairól halkan csepegő esőcseppeket hallja az ember.

- Azt mondtam megkereslek, és így is tettem. A Gyengélkedőn voltam szombaton végig, ez igaz. De miután Madam Pomfrey kidobott onnan, egyből a Klubhelyiségbe mentem, hogy megkeresselek és megmagyarázzam a dolgokat. Nem voltál már ott… Vagy még nem voltál ott… Igazából bárkit kérdeztem, senki sem látott téged. Gondoltam oké, akkor megvárlak az egyik kanapén, de hiába virrasztottam ott, nem jöttél. Bizonyára lefeküdtél addigra aludni. Hajnalban tértem magamhoz, majd fogtam magam és egyből visszamentem a Gyengélkedőre. Ez… hiba volt… Meg kellett volna várnom, hogy felébredj, és hogy legyere a hálóból.
Végigsimított a tarkóján, majd egy nagy levegő után folytatta.
- Visszamentem Tav… Zafirához, ugyanabban a ruhában, büdösen, koszosan, mert be voltam szarva attól, hogy nem ébred fel. És bárcsak azért lett volna így, mert szerelmes vagyok belé… Akkor könnyebb lenne a tükörbe néznem. De az igazság az, hogy csak magamat féltettem. Mert Tav… Zafira miattam indult neki az éjszakának, és miattam támadták meg. Csak mert az a rohadt jenki rajta keresztül akar ártani nekem, amiért tavaly laposra vertem őt. Rohadt Halálfaló kutya…
Az utolsó mondatot már csak maga elé morogta, és ismét el kellett számolnia négyig, hogy egy kicsit megnyugodjon.
- Aztán Zafira felébredt. És elmondta, hogy mit érez irántam, mire én… - Connor nagy levegőt vett. - A szemébe mondtam, hogy nem szeretem őt. Volt idő, amikor azt hittem… Sejtettem… De aztán… Aztán jöttél te, és minden annyira valóságossá vált. Hogy is lehetett volna az a gyerekes képzelgés szerelem, ha te a puszta nézéseddel ott a zuhanyzóban képes voltál így felforgatni mindent? Nem akarom, hogy békén hagyj. Nem akarom, hogy annak szurkolj, hogy ő és én… Mert mióta megcsókoltalak, nekem más sem jár a fejemben, csak te…
Lehunyta egy pillanatra a szemét, mielőtt folytatta volna a nagy monológot.
- De attól még oda kellett mennem a Gyengélkedőre, mert nem bírtam volna elviselni, ha miattam lebénul, vagy megbolondul, vagy mit tudom én… Sok furcsaságot láttam a Szent Mungóban, mikor tavaly bevittek oda a hátam miatt. Van egy osztályuk, ahol csak olyan emberek fekszenek, akiket valamilyen varázslati trauma ért. Nem akartam belegondolni, hogy talán ő is… Hogy miattam… És amikor felkelt, és én elmondtam neki, hogy mit érzek, az… Kurvára nem volt ám könnyű Gemma. Összetörni valakinek a szívét szemtől szemben, csak mert egyenes akarsz maradni… Az nem könnyű. Szóval ne mondd nekem azt, hogy hazudok neked, meg hogy játszadozok, mert megbántasz vele. Mert én nem hazudok… Sose… És bármennyire fáj is az igazság, én akkor is egyenes maradok. Nyers, durva, de egyenes.
Szemeiben tüzes láng lobogott.
- És te akkor jöttél be. Mit bejöttél!? Berobbantál… És rám se néztél, hanem mentél ahhoz a… ahhoz a sráchoz. És belehajtottad az arcodat a tenyerébe, aztán berántottad a függönyt. Ez egy üzenet volt számomra, hogy akkor ennyi, hagyjalak békén. És én búcsút vettem Tav… Zafirától is, és mentem, hogy kinyírjam azt a mocskos jenkit, ha már - bár nem tudatosan, de szétbaszta az életemet… Úgyhogy ezért nem mondtam neked semmit utána sem, mert nem volt mit.
Ezzel a szónoklat végére ért.
- Nincs egy kis vized? Kicsit kiszáradt a torkom. Valószínűleg sosem beszéltem még ennyit egyhuzamban… - húzta mosolyra a száját. - Kibaszott idióták vagyunk. Ezért illünk össze…
Még mindig fejjel lefelé látták egymást, de Connor elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, ezúttal nem ő lesz az, aki berántja a másikat a káoszba. Ezúttal a lányon volt a sor, hogy lépjen.
- Megcsókolnál végre, bazdmeg?
És Connor O’Hara úgy nevetett, mintha az elmúlt napok eseményei meg sem történtek volna.

[Connor O'Hara]

 

Oh, won't you save yourself?

Yes darling, save yourself

Go on and save yourself for someone else

Címzett: Connor O'Hara

2006. január 17., takarodó előtti óra

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol, gyerekkori problémák említése, pánikroham

Miles from the surface and I ride out and weather the war

In a tin submarine where the seams couldn't hold back the shore

Valahol jó érzés volt ezeket kimondani végre. Annyira feszítettek már ezek belülről, hogy tényleg majdnem felrobbantam és erre csak most jöttem rá. Mégis tudtam, hogy túl sokat mondtam megint és még nem tudtam eldönteni, hogy ez melyik irányba fog elvinni később. De közben meg… Reszkettem megint. Szorosabbra fontam magam körül a karomat, ahogy éreztem, hogy ezzel a vallomással tulajdonképpen megint kicsit kevesebb réteg volt rajtam és féltem, hogy a hiányos téglák között át fog látni és megint be fog sétálni a falaim mögé, pedig most feltett szándékom volt távolt tartani őt magamtól. Neki mégis valahogy különleges képessége volt ahhoz, hogy megtalálja a legapróbb repedéseket is. Őrjítő volt… Minden értelemben.

Far out of reach and a thread from coming undone

Frayed as I pray, disarray's had its day in the sun

Az is rettenetesen őrjítő volt, hogy én akármennyire is feszült és ideges és szorongó voltam, ő továbbra is halk maradt, óvatosabb… Mikor történt a váltás, hm? Mikor lettem én az agresszív kismalac kettőnk közül? Eszembe jutott a barátsággyűrű, amit Tetsunak készítettem még első félévben alkímián, abba is egy agresszív kismalacot véstem neki. Heh, mindig is az voltam, igaz? Végül csak rettenetesen hosszan kifújtam a levegőt, ami eddig bentragadt és intettem a kezemmel, hogy övé a pálya, végeztem. Le nem vettem volna a tekintetemet róla, ahogy beszélt. Legalábbis szerettem volna… Hát, ez egészen addig tartott, amíg oda nem ért, hogy nem talált a klubhelyiségben, mert akkor kissé lesütöttem a szememet, ahogy eszembe jutott, hogy kirándulni mentem és jeges fürdőt is vettem és elrendeztem magamban mindent, hogy utána véletlenül se tudjak még találkozni vele egy este erejéig… Másnap már nem volt vele problémám, de aznap még nem ment, ezért bujkáltam előle. Úgyhogy igaza volt, egy szavam nem lehetett, mert kurvára nem könnyítettem meg a helyzetét. Szerettem volna megállni, hogy ne szóljak bele, ahogy ő sem szakított félbe, de persze a lepcses pofámra nem tudtam ráülni eléggé, szóval felpillantottam, mikor arról beszélt, hogy meg kellett volna várnia.

On a bed made of "what have you done?"

- Hát, ja… Vagy valami üzenetet hagyhattál volna… De bevallom, szombaton nem tudtam volna veled találkozni, nem véletlen menekültem előled… Kellett egy kis idő, hogy ne essek szét, ha rád nézek, szóval kerültelek. Úgyhogy emiatt ne fájjon a fejed, miattam nem találtál meg – rántottam meg a vállam, ami már egészen jól viselte ezeket a mozdulatokat. Te jó ég, a gurkó és a lapockám esete mintha egy másik életben történt volna… Ahogy az is, ami kettőnk között történt ott. Kicsit tényleg olyan is volt, mint egy másik élet. Utána megint hallgattam kicsit, de megint nem tudtam szó nélkül hagyni a dolgokat. – Nincs igazad, Connor és ne is tegyél így: nem miattad indult meg az éjszakának és nem miattad támadták meg. Hanem miattunk… - járattam a mutatóujjamat kettőnk között és ezt most nagyon komolyan mondtam. Akármi is lesz ennek itt a vége, azt szerettem volna tisztázni, hogy nem viheti el a felelősséget egyedül, mert nem volt így. – És nem vállalhatod magadra az egészet, mert nem te kezdted… Lehet, hogy te csókoltál meg, de ha én nem teszem előtte azokat a… Mindent, eszedbe sem jutott volna, azt hiszem. Szóval nem a te felelősséget ez csak és ne is vedd feleslegesen magadra, akármennyire is örülnék, ha nem kéne részt vállalnom ebből… Együtt vagyunk benne és kész - forgattam a szememet. Azzal az érzéssel egyelőre semmit nem terveztem kezdeni, hogy mekkora ijedt, de izgatott bukfencet vetett a szívem, mikor kimondta, hogy bárcsak szerelmes lenne belé. Ez önmagában még nem jelentett ugyebár semmit és nem is akartam beleélni magamat egy pillanatra sem. A fejemet is nekidöntöttem az ajtófélfának, mintha a kifakadásomba belefáradtam volna és úgy néztem rá megint egy ideig kussban. Oké, elég nagy kussban. Nagyon sok mindenre fel voltam készülve, hogy mikor újra látjuk egymást, hogyan fog reagálni rám, mit fog mondani, mi lesz a végkimenetel… De egyiknél sem szerepelt ez. Csak pislogni tudtam, majd képtelen voltam ismét tartani a szemkontaktust és ahogy kissé elpirultam zavaromban, lesütöttem a tekintetemet is. Te jó ég… A rohadt, mocskos, kurva életbe… Connor O’Hara itt és most bevallotta, hogy gyengéd érzelmeket táplál irántam. Nem picit vallotta be, nem egy dolgot említett. Azt akarta, hogy vele legyek. Megint kimondta, hogy engem választott. Megint megerősített abban, hogy a faszkodás és a sok hülyeség ellenére is mellettem maradna. Megcsóváltam a fejemet.

Tone-deaf with a headache for one

- Kurva nagy baj, ha pont belém habarodtál, Connor… - morogtam még mindig kicsit zavarban, de letagadni sem tudtam volna, mennyire jól esett és hogy kicsit felderült tőle az arcom. Francba, pedig nem akartam, hogy lássa. De tényleg, mi a fasz… Nagyon sok gondolat cikázott a fejemben. Elképesztően jól esett a vallomása, de… Egyrészt még jobban meggyőződtem arról, hogy amit kifejtettem abban a levélben, amit Zafirának írtam, amíg ő éjszaka aludt és mellette ültem a gyengélkedőn (és amit soha nem fogok odaadni neki természetesen, mert gyáva voltam), az tényleg így volt: egyetlen kibaszott másodpercen múltak ők ketten. Egyetlenegyen. Egy pillantás. Egy mosoly. Egy ugratás. Egy csók. Egy szórakozásnak induló nézés, ami mindent megváltoztatott. Megint belenyilallt a bűntudat a gyomromba: ha ennyin múlt, akkor tényleg mit csinálok amúgy? Tényleg szerettem volna nekik szurkolni, de… De már mindegy volt ezek szerint, szóval csak el kéne ezt engednem, igaz? Másrészt mennyire szólt ez rólam valójából? Mennyire szólt ez rólam és mennyire arról, hogy a megfelelő nézéssel és szavakkal ki tudtam hozni belőle valamit, amiről eddig nem tudott? Mennyire voltam ez én és mennyire voltam az igazából, akit ő szeretett volna?

Back to the water below

- Én járok a fejedben vagy a rólam alkotott kép, amit mutattam? – vágtam rá reflexből, majd megcsóváltam a fejemet, hogy inkább ne is válaszoljon. Úgyis az utóbbi, mert az előbbit nem ismerhette. Nagyot sóhajtottam, ahogy beleharaptam a számba, majd inkább rágni kezdtem a nem létező körmömet, amit az előző négy nap tövig rágtam nagyjából. Nem akartam ezt kimondani, de kicsúszott. Szétszóródtak a gondolataim, mint a tárgyak a teremben. Hirtelen úgy éreztem magamat, mintha én magam is ott lebegnék és képtelen voltam koncentrálni rá. A szavai visszhangzottak a fejemben: Nem akarom, hogy békén hagyj… Nekem más sem jár a fejemben, csak te… Egyszerre dobogtatta meg nagyon a szívemet, aztán töltött el jeges rémülettel: most mi lesz?! Örültem, hogy a torkomra forrtak a szavak, mert még ki mertem volna mondani, hogy nekem is csak ő járt a fejemben (na, jó, azért helyet kapott Mal, Annie és Tetsu is néha, ha nagyon letaglózott Connor gondolata) és képtelen voltam még elengedni és hogy ez mennyire ijesztő volt nekem, mert egész életemben a legkönnyebben az elengedés ment, akkor ez most mi?! Alig egy este alatt forgatta fel ő is az én világomat, de szerencsére most nem jöttek a szavak a számra, inkább hallgattam tovább, bár az elejénél még nem tudtam figyelni, ahogy önmagammal viaskodtam.

I'm alone, as I float like a stone

Kár volt. Ahogy a Szent Mungóról kezdett mesélni, hányingerem lett. Nagyot nyeltem, ahogy megjelent előttem az apám képe, aztán Tavish képe, aztán Connor arca. Szorosan lehunytam a szememet. Nem kívántam én senkinek sem azt a vergődést, amit az jelentett, hogy egy olyan embert kellett időről-időre meglátogatni, aki nagy százalékban már biztosan nem jött vissza közénk. Mit nagy százalékban… Soha nem fog felkelni már, mégsem adod fel teljesen a reményt, mert ott van az a minimális esély... És nem akartam elképzelni, hogy miattunk került volna oda Zafira is. Azt meg végképp nem, hogy Connor is ott fekszik köztük akármi miatt is… Csak bólintottam egy nagyot hát arra, hogy nem akart belegondolni. Hát, ne tegye, valóban kurva szar. Szerencsére gyorsan átvezette az egészet, szóval hamar eltűnt apám kórházi ágya is. Felpillantottam az arcára, látnom kellett, hogy így történt-e. Tényleg megmondta neki, hogy nem akar semmit… Majdnem zsigerből megszólaltam, hogy miattam aztán nem kellett volna összetörnie a szívét, de pont az előbb mondta el, hogy tényleg így akart cselekedni, tényleg így érezte, szóval csak erősen ráharaptam a nyelvemre, megéreztem az ismerős, fémes ízt. Csak bólintottam neki arra komolyan, hogy megbántottam, természetesen nem volt célom, de ezt ő is tudja. Értettem, miért mondta. Egyébként tapasztalatból mondhattam, hogy tényleg nem tartozott az eszköztárába a hazugság és a legtöbb esetben tényleg egyenes volt. Kegyetlen, de egyenes.

Sinking to the bottom, lost but not forgotten

- Bocsánat… - szúrtam közbe röviden, mert már folytatta is hevesen, én pedig koncentráltam, nagyon is, bár még mindig az előbbi vallomásának foszlányai terelték el a gondolataimat, mikor… - ÁCSI! – mondtam hevesen, még a kezemet is felraktam, amitől az üvegek összekoccantak a táskámban. – Te komolyan… Te komolyan azt hitted, hogy én és Mal…? – prüszkölve felnevettem a helyzet abszurditásán. – ANNYIRA IDIÓTA VAGY, CONNOR O’HARA! – nevettem továbbra is, mintha a frusztráció egy része kiszakadt volna most belőlem, de sajnos, nem elég, majd a fejemet csóváltam és mérgesen néztem rá, ahogy megütött még egy gondolat. – Azért a rohadt életbe, hát, ennyit értek neked a szavaim?! Hát, nem megmondtam, hogy jól éreztem magamat veled, hogy rég nem esett ilyen jól csók, hogy alig várom, hogy elhívjál?! A büdös picsába, hát tudom, hogy van egy hírnevem, hogy nem vagyok egy kapcsolatfenntartó lány és sok mindenkivel összefekszem, de ha valakinek egy ilyen vallomást tolok, akkor az igenis jelent valamit… - néztem rá morcosan, most azért kicsit megsebezte a nőiességem… Meg féltem, hogy tényleg ennyire nehezen megbízhatónak tartott, amihez egyébként minden joga megvolt. Eddig tényleg nem volt senkivel semmilyen komoly kapcsolatom, miért gondolta volna, hogy bármit is értek volna a szavaim? Teljesen jogos volt a reakciója, tényleg mindig más karjában voltam, ha szórakozásra vagy testi élvezetekre vágytam… De a bál óta kicsit sem akartam senki más karjában lenni, csak az övében, mert végre valami olyat tapasztalhattam, amiért megérte küzdeni. Amiért megérte megélni az érzéseimet, amiért megérte a félelem ellenére is óvatosan tapogatózni felé. Legalábbis eddig azt hittem, most túl erősek lettek a falak és kicsit elakadtam ezzel. - Oké, igen, Malachi jól néz ki és jó társaság… Nem tagadom, hogy ha lett volna elég időnk és ő is úgy gondolta volna, lehet, meg tudott volna tetszeni – megforgattam a szememet. – Bár ahhoz nagyon ideálisnak kellett volna lennie sok mindennek… De az a nagy büdös helyzet, hogy valaki már amúgy is kurvára beelőzte a nemlétező sorban a bál óta, szóval ha lett is volna esélye, akkor sincs már péntek óta… - mosolyogtam játékosan rá, ahogy csípőre vágtam a kezemet, majd lehervadt a mosolyom a vallomásom miatt és egy nagyot sóhajtottam, aztán csak néztem rá hosszan. Néztem a kócos haját, néztem a feltűrt ingjét, néztem a barna szemeit, a borostáját, a száját, a karikáit… Szerettem volna odamenni hozzá, szerettem volna azt érezni, mint legutóbb, szerettem volna, ha mindketten megnyugodhatnánk végre, ha csak elfogadhatnám ezt az egészet és folytathatnánk úgy, mint előtte. De túl sok minden történt azóta és a szépen felépített útja a szívem felé visszakerült jó pár lépést és rengeteg új akadály magasodott előtte. És annyi, de annyi mondanivalóm lett volna neki és annyira, de annyira nem tudtam megszólalni. Virágokat növesztettél a hangszálaimban szavaiddal, Connor, úgy éreztem kivirágoztam sok szempontból miattad, és bár gyönyörűek, kurvára nem kapok levegőt. Örültem, hogy hirtelen másra terelődött a téma, így nem kellett belesüppednem még a saját gondolataimba, ahogy kezdett kicsit feloldódni. Éreztük mindketten a félreértések abszurditását, de ellenben vele, én még nem lebegtem ám a megkönnyebbülés súlytalanságával. Engem még fojtogatott a realitás lánca és egyre szorosabbra fogta a nyakamat, ahogy egyre egyértelműbb volt, hogy nem, nem az lesz a vége, hogy leüvölt és faképnél hagy, miután megmondta, hogy többet látni sem szeretne.

Down I go again, heart swinging like a punch bag

- Nincs… Töménnyel tudok szolgálni csak… - néztem rá kérdőn és ha kért, akkor kivettem a bontott üveget és egy pontos, egészen kecsesnek mondható dobással megindítottam felé az üveget. Próbáltam belekalkulálni a terem tulajdonságait, reméltem, nem számoltam el. Aztán nehéz szívem ellenére is felnevettem. – Nem, szerintem még sosem hallottalak ennyit beszélni… Pláne nem magadról! – vigyorogtam vissza rá a fojtogató érzés ellenére is. Jó érzés volt mosolyogni. Jó érzés volt vele mosolyogni. Lehetséges volna, hogy egyszerre lett könnyebb és nehezebb a szívem? – Ja, hát, igen… Tényleg kicseszett idióták vagyunk, de hát, ez nem újdonság, nem igaz? – nevettem tovább fejcsóválva, majd felpillantottam rá, ahogy kimondta, hogy összeillünk. Én is éreztem. Azóta éreztem ezt, mikor először mondtuk ki ugyanazt a mondatot még a folyosón. Akkor még nem volt erős, de már lágyultam. És a táncnál… Akkor már biztos voltam, hogy elvesztem valamilyen szinten, már akkor tudtam, hogy az a bizonyos fonal rátekeredett a csuklónkra és nem volt menekvés. Lehet, azóta elszakadt, de mintha a terem furcsa fizikájában ismét táncra perdültek volna, hogy egymásra találjanak. Közel voltak hozzá, de még kerülgették egymást, pont elvitte az egyik áramlat, pont nem érték el egymást. Mekkora szenvedés volt ez az egész, nem igaz? Utolsó mondata engem is nevetésre késztetett. – Nagyon romantikus és lovagias a kérés stílusa, Connor O’Hara! – nevettem vele egy rövid ideig, mert egy másik helyzetben rendkívül viccesnek találtam volna. Egy másik helyzetben szórakoznék vele egy kicsit, megviccelném, kéretném magamat, majd persze megadnám neki, amire mindketten rettenetesen vágytunk. Hagytam, hogy egy pillanatig a beálló csendben ez a jelenet jelenjen meg mindkettőnk arca előtt. Így is lehetett volna. Ennyire egyszerű is lehetne az egész. De kurvára nem ilyen egyszerű… A szívembe hasított a fájdalom és az arcom is eltorzult, ahogy bennszakadt a nevetés és vennem kellett egy mély lélegzetet, mielőtt lassan, fájdalmasan megráztam volna a fejemet.

Waiting on you to pull me through

- Nem, Connor… - olyan nehezen és súlyosan jöttek ki a szavak a számon, mintha fizikai fájdalommal jártak volna. Mintha a terem légiességét ellensúlyozva rámszakadt volna minden, ami a teremből hiányzott. Valójában így is volt. Legszívesebben most rögtön elrugaszkodtam volna a küszöbről, hogy pár másodperc alatt átöleljem, mélyen a szemébe nézzek és meggyőződhessek arról, hogy igazat mondott-e. Mégsem tehettem. Tudtam, hogy most én jövök: háromszor csókolt meg ő, háromszor mondta ki így is, hogy engem választott, teljesen jogos volt tőle, hogy most nem neki kellett ezt bizonyítania. Nekem kellett volna, de rettegtem a kötődéstől és attól, hogy mit is jelentene az, ha odamennék hozzá. – Én… Nem… Nem tehetem... – ráztam meg a fejemet, éreztem, hogy a szívverésem felgyorsult és megint kerülgetni kezdett az a bizonyos szorító érzés a mellkasomban, pont mint a kviddicspályán, mikor azt kérdezte, hogyan tovább. Akkor sem tudtam megfogalmazni, csak nagy nehezen. Akkor segített az érintése, a támogatása, most rettenetesen messze volt és tudtam, hogy ha hagyom, hogy a közelembe kerüljön, akkor elvesztem. Teljesen. És valószínűleg ő is. Menekülni akartam, de nem tettem, mert tudtam, hogy nem előle akartam eltűnni… Saját magam elől akartam eltűnni már olyan régóta.

Everything to prove, got nothing left to use

El akarom neked mondani, Connor. Az egészet. Attól kezdve, hogy milyen volt először egyedül lefeküdni aludni a szüleim nélkül, azon keresztül, hogy először vert meg a faszkalap nagybátyám, amíg felkelni sem tudtam a padlóról, azon át, hogyan éltük túl a testvéreimmel az összes megpróbáltatást, egészen addig, hogyan váltam azzá a rettenetes személlyé, aki előtted állt most. Szeretném, ha hallanád ezeket a szavakat, melyeket annyira félek kimondani. Félek, mert ha elmondom neked ezeket, akkor úgy fogsz látni engem, mint én magamat. És azt nem akarom. Mert ha meglátsz… Ha tényleg meglátsz úgy, akkor… Be fogod látni, hogy nincs értelme küzdeni értem, hogy borzalmas vagyok, hogy undort keltő vagyok… És azt nem élném túl, ha egyszer megadtam neked a bizalmat. Tudom, önző vagyok… Attól is félek, hogy ezek ellenére is engem választanál és téged húzlak le ezzel. Nem akarlak… És akármennyire is lesöpörted számtalanszor ezt, akkor is bennem van és akkor is így érzem magam és akkor sem fog elmúlni. És az utóbbi három napban azon voltam, hogy visszaállítsam a falaimat és Connor, túl jól ment… Túl jól, a rohadt életbe, egy hang nem jön ki a számon most, amikor a legfontosabb lenne. Állok itt veled szemben, nézek rád kétségbeesve, fogom egyik kezemmel a torkomat, mintha ezzel szóra bírhatnám, belemarok inkább, fájjon, hátha attól életre kel, de nem történik semmi, most én fuldoklom, de nem csak a te szavaidban ám, hanem abban a rengeteg mocskos és rothadó iszapban is, ami beterít engem: az összes szar, amit tettem az elmúlt években, a félelem a mélyebb kapcsolattól, a félelem a bizalom megelőlegezésétől, a félelem a valódi énemtől... A te szavaid kicsit még talán oldják is ezt, de aztán visszasűrűsödik és nincs menekvés, összecsap a fejem felett. Szédülni kezdek, leguggolok inkább és megdörzsölöm az arcomat, de a pulzusom és a légszomjam csak emelkedik, mintha egy pillanatra elhomályosulna a terem is, ahogy látom magam előtt, hogy megunod a bénázásomat, ahogy látom, hogy elszalasztom a lehetőséget, pedig fontos vagy nekem, Connor, fogalmad sincs, mennyire, mert egy idióta vagyok és nem merem rendesen megmutatni neked, mert akkor nincs visszaút. Ezért sem mehetek most oda megcsókolni téged. Az üvegek összekoccantak a szatyromban, most mégsem érzem a vágyat, hogy igyak, leveszem a pántját a táskának, érzem, hogy meg kéne szólaljak, túl sokáig hallgattam, de nem megy, még mindig nem, egyre jobban nem, lassan megfulladok a saját ki nem mondott szavaimtól, Connor, mit tegyek? Neked miért ment ilyen könnyen? Nekem miért nem megy? Egyszerű lenne pedig, másra sem vágysz, minthogy végre én is kimondjam a szavakat, igaz? Vagy ha a szavakat nem is, akkor végre közelebb menjek, igaz? Miért nem tudok megmozdulni? Miért nem tudok megszólalni? Nem akarlak elbizonytalanítani, Connor, esküszöm, hogy nem játszadozom veled. Most nem. Még sosem voltam ilyen komoly és még sosem rettegtem valamitől ennyire, mint ettől. Mert az elvesztésed egy újabb reménysugár után… Rettenetes volna. De nem is tehetem meg veled, hogy csak úgy engedek az érzéseimnek, pont az előbbi gondolataim miatt. Nem értek máshoz, mint a pofázáshoz és a fizikai kontaktushoz, hát, ha előbbi megtagadtatik tőlem, akkor marad az utóbbi, akkor hátha valahogy a fájdalom megereszti a nyelvem, de nem, hát, hiába kaparnám véresre az egész testem, hiába fosztanám le az engem védő bőrt, hátha akkor meglátnád, amit képtelen vagyok megfogalmazni. Hányingerem lesz, Connor, egyre jobban belespirálozódtam saját gondolataimba és abba, hogy most foglak elveszíteni, pedig milyen közel vagyok ahhoz, hogy soha többet el se engedjelek. És mégis kicsúszol pániktól remegő kezeim közül, mert egy idióta vagyok, s rettegek az egésztől. Mert nem tudom elengedni azt, aki vagyok. Mert féltelek magamtól, akármennyire sem érdekel ez téged. Mert féltem magamat tőled. Mert képtelen vagyok befogadni téged. Annyi szar van az életemben, hogy nem tehetlek ki ennek, Connor. Tudom, ellentmondásos vagyok: vágyom rád, hogy mellettem állj, de amint itt vagy, ellöklek… Hülye vagyok, igaz? Pedig dehogynem képes lennék befogadni téged, érzem magamban, hogy a testem és a lelkem is érted áhítozik most is. Olyan közel a megoldás és mégis annyi a fal előttünk, melynek nagy részét én építettem. Rettenetesen sok percig hallgatok, ahogy próbálom a rakoncátlan gondolataimat megzabolázni, ahogy próbálom a szívverésemet és légszomjamat csillapítani. SZÓLALJ MÁR MEG, TE SZERENCSÉTLEN! De nem megy, akármennyire is üvöltök magammal…

Want the truth? I need you

To pull me through

So won't you pull me through?

Royal Blood - Pull Me Through

[- Nem, Connor…]

Újrakezdem

2006. január 17.

És akkor Gemma Jenkins végre elhitte: Connor O’Hara választott, ráadásul éppen őt, Gemma Jenkinst választotta, sőt akarta őt, mindazok ellenére, amit ő maga gondolt Gemma Jenkinsről. És ez hirtelen teljes súlyával nehezedett a lány lelkére. Egy olyan embernek, akinek már mókuskerék volt a lelki sérülés, az elutasítás, az elszigeteltség, nem a veszteség volt a legijesztőbb, hanem éppen az, amikor valami végre valódivá vált. És Gemma Jenkins megijedt. Talán még rettegett is…
Connor látta a zöldesbarna szemekben tükröződő gombafelhőt, egy mindaddig valóságnak hitt világ összeomlását, de nem értette teljesen. Ő csak az elutasítást hallotta mindebből.
- Nem, Connor…
Olyan volt, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna rá álmában, s ő felriadva ott találta volna magát csurom vizesen az ágyában. Hogy is hihette, hogy éppen neki kijárna a boldogság?
- Én… Nem… Nem tehetem…
CSATT-CSATT-CSATT…
A metszőolló serényen dolgozott, és nyeste vissza Connor frissen kivirágzott önbizalmát. Pedig már tényleg elhitte, hogy csupán egy ostoba félreértésről van szó. Tényleg azt hitte, hogy egy rosszul megírt tragikomédiába került csak, ahol a színdarab eleji félreértés végre feloldást nyert, hogy most már jöhet a happy end, a boldogan élünk, míg meg nem… De Gemma könyörtelenül vágta a szemébe: nem foglak megcsókolni Connor O’Hara. Nem tehetem…
- Nem… teheted?

A sóhaj mélyről tört fel, mintha egyenesen a fiú lelkének egy darabja szakadt volna le a teljes egészről, hogy aztán a torkán át távozzon. Összefacsarodott a szíve, és mintha gyomorszájon vágta volna őt egy gurkó. Még sosem érzett ilyen fájdalmat, ilyen elutasítást. Még sosem érezte magát ennyire… semmilyennek… Egy szerethetetlen, jelentéktelen senki volt, aki nem volt elég jó ahhoz, hogy viszont… szeressék? Nem, ez talán nem a megfelelő szó. Vagy pont, hogy azért fájt volna ennyire a visszautasítás, mert ő már szerette Gemma Jenkinst?
Az elutasítás közepette egy újabb zavar lépett fel a rendszerben. Connor nem értette mi zajlik le benne, és ettől az egész olyan volt, mint mikor egyszerre két front találkozik egymással, és összeütközve hatalmas vihar keletkezik belőlük, ahol már csak az a kérdés, hogy mekkora lesz a pusztítás. Márpedig neki nem volt biztosítása semmire. Ha a jég elveri a szívét, ha a szél elfújja a lelkét, azt ki fogja végül megfizetni neki? Senki…
- Megértem…
Lehajtotta a fejét, így nem láthatta a lány testében beálló rövidzárlatot, a fulladást, a saját karjaiba maró körmöket, az émelygést, a remegő lábakat.
Ő csak ezt hallotta: Kevés vagyok…
A gondolat kiölt belőle minden mást. Vakká tette őt, és nem láthatta a bajba jutott lányt, aki ezúttal tényleg az ő megmentésére várt. Nem karolta át, nem volt támasza neki, mint akkor és ott a bálterem közepén. Nem fogta meg a kezét, és nem vezette a mozdulatait, mint mikor osztrigát enni tanította. Most nem volt az a figyelmes és empatikus fiú, akit mindig is olyan jól rejtegetett mások elől, de nem volt az a Connor O’Hara sem, akit hét éve figyelhettek a többiek. Ő egyszerűen csak megtört a fájdalomban, és összenyomta őt a saját büszkeségének súlya.

- Semmi baj…
Nem tudta miért mondja ezt. Talán csak saját magát nyugtatta ezekkel a szavakkal. Önkénytelenül törtek fel belőle, s kimondva ezeket érezte csak igazán, mennyire nem tartoznak hozzá.
Elfordult, és a szoba hömpölygő tárgyait figyelte. A hatalmas ólomüveg ablakon át már alig tört be fény, de a sötétség, amely odabent keringett, sokkal inkább passzolt most őhozzá.
El akart menni innen, vagy csak szimplán felszívódni, eltűnni a semmiben, hogy ne kelljen Gemma mellett elhaladnia, mert a szégyen, amit miatta érzett, talán ki se fért volna vele együtt az ajtón. Aztán mégis csak a szoba közepe felé vette az irányt, mint egyetlen lehetséges út. Lábai nehezek voltak, de nem a szoba zabolázatlan gravitációjától.
PAFF-PAFF…
Magas szárú tornacipője gumírozott talpa tompán puffant a katedra deszkáin. Connor megkapaszkodott a tanári asztal lapjában, majd visszaült oda, ahol korábban is helyet foglalt. A márványmaszk valahol ott hevert mellette, de ezúttal túl gyenge volt hozzá, hogy felöltse azt. Kételkedett benne, hogy egyáltalán képes lesz-e még eltakarni ezt a fajta fájdalmat, amit az összetört szíve miatt érzett.
Leült, és újból kipillantott a hatalmas ablakon, melyen át ezúttal már nem a naplementét, csak a tintafekete égboltot láthatta, s rajta a csillagok éppen úgy ragyogtak, mint akkor réges-régen, mikor az első csókjuk elcsattant. Egy emberöltőnyi élettel ezelőtt…

[Connor O'Hara]

 

Oh, won't you save yourself?

Yes darling, save yourself

Go on and save yourself for someone else

Címzett: Connor O'Hara

2006. január 17., takarodó előtti óra

TW: 18+: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol, gyerekkori problémák említése, pánikroham, vér, falcolás

These are my burdens

A fejemet ráztam, továbbra sem tudtam megszólalni. Pedig belül sikoltottam: félreérted, nem úgy gondoltam, hallgass végig… De mit is? Egy kurva hang nem jött ki a torkomat szorító gombóc miatt, örültem, hogy nem fulladtam bele saját gondolataim örvényébe. Letéptem magamról a köpenyemet, mintha megóvott volna így a fojtogató érzéstől, de nem segített sokat, alatta csak a mellényem és pólóm szolgált színes foltként ebben a rettenetes jelenetben. A hideg levegő simogatta csupasz karomat, de most ez sem nyújtott menedéket. Mert nem tudtam mit tenni, Connor, húzott lefelé az egész, akármennyire is szerettem volna kinyújtani feléd a kezemet, hogy végre melléd kerülhessek, ez az egész a torkomat szorongatta, fojtogatott és rángatott lefelé, hogy még véletlen se tudjak semmit reagálni érdemben. Pedig valahol halványan felfogtam a szavaidat. Éreztem a sóhajodat, mintha az arcomat simogatta volna terheid súlya. Gyere, Connor, aggasd rám a fájdalmadat, megérdemlem, elbírom. Én már úgyis ide vagyok láncolva, te még szárnyalhatsz, ha most elengedsz, nem igaz? Vagy már késő volt? Már sikerült megmérgeznem izmaidat, s te is képtelen voltál már elrepülni innen?

This is that dark I embrace

Nem vagy kevés, Connor! Szerettem volna a világba üvölteni, hogy ne csak te tudd, hanem mindenki más is. Nem akartam, hogy így érezd magad, még ha hangosan ki sem mondtad. És kurva nagy volt a baj. Nagyon nagy volt, és nem tudtam megakadályozni. Mert itt guggoltam remegve, fulladozva, mint egy utolsó idióta, pedig csak két mondatomba kerülne azt mondani neked, hogy akarlak. Hogy számítasz, hogy nem csak te választottál már, akármennyire is féltem ettől. És így is gondoltam, és hiába feszültem meg a küszöbön kuporogva, nem tudtam kimondani ezeket. Oldalvást pillantottam rád, ahogy ismét hátat fordítottál nekem és ebben a pillanatban nem csak neked tört össze a szíved, Connor. Úgy éreztem, hogy az előbbi közeledésünk a távolság áthidalására most fényévekké nőtt köztünk. A szoba és a küszöb olyan áthidalhatatlannak tűnt most már, mint még soha semmi. Látásom homályosult, a félhomályban lassan csak a körvonaladat láttam, Connor. Mintha szavaiddal, tetteiddel te magad tűntél volna el előlem végleg. Talán tényleg el fogsz tűnni, talán tényleg elájulok a levegőhiánytól és akkor végre van menekülőutad. Talán az lenne a legegyszerűbb most már, nem?

Tell me I'm heavy

A lábaim feladták a küzdelmet, kicsúsztak alólam, fejemet kicsit bevertem az ajtófélfába, ahogy leültem. Mozdulatom a küszöbön pihenő táskámat is meglökte, aminek köszönhetően tartalmát felkapta a szoba saját vonzása: a táskából előkerült három üveg ital, pár zacskó por… És keringeni kezdtek a szobában, mint minden más. Én szinte észre sem vettem, csak halványan érzékeltem a koccanást és hogy eltűnt a táskám a küszöbről. Felhúztam a lábamat, fejemet lehajtottam, hátha ez segíthetne rajtam. Zokogni lett volna kedvem, de most sem jöttek a könnyek, mint megannyi alkalommal sem előtte. Védekezési mechanizmusom önkéntelenül zárta el előlem a könnyeim útját minden alkalommal, mikor nem egyedül voltam. Ez volt a megszokás végülis… A csonka fonalam a kezemen bágyadtan próbált közelebb araszolni a tiedhez, de gyenge volt, gyenge volt, mint a gazdája és a terem olyan könnyedén kapta fel és tartotta távol a tiedtől, Connor, hogy a tragédiánk írója biztosan örömmel nézte ezt most.

As you trace the lines on my face

Hallottam koccanni az egyik üveget a gyertyatartón. Hát, ha már te is feladtál minket, Connor, akkor mi marad? Küzdjek? Megéri még? Vagy már elkéstem végleg? Vajon tényleg olyan idiótán ostoba voltam, hogy egy mondattal basztam el mindent? Elég… Elég… Nem bírom tovább, nem akartam, hogy ez legyen, nem akartalak elengedni igazából és erre akkor jöttem rá, mikor már túl késő volt? Értettem, miért tiltakoztam ellened annyira hevesen, most sem voltam teljesen biztos abban, hogy képes lennék teljes mértékben elfogadni ezt az egészet, de… Nem akarlak többé távol érezni magamtól, mégis áthidalhatatlannak éreztem a távolságot. Hányszor fogom még összetörni a szívedet, mielőtt felfogom, hogy mekkora egy idióta vagyok? Soha többet, igaz? Már elkéstem… Elég… Legyen vége már! Hiába fogtam be a fülemet, hogy kizárjam az összes hangot, mely egyszerre tolult a fejembe, így is hallottam a robajt, mellyel egy másik üveg sok darabra robbant szét, ahogy nekiütődött valamelyik tárgynak. Nem volt loccsanás, valószínűleg a tartalma is keringett a teremben, s meg is éreztem rövidesen a most fojtogatónak ható alkoholszagot. Az üvegdarabok pedig vészesen közel keringtek hozzád, Connor, láttam, ahogy ijedt tekintettel kaptam fel a fejemet. Megcsillant a sok, apró üvegszilánkon a holdfény, pánikban kezdtem keresni a pálcámat, hogy rendbehozzam az üveget, de nem volt sehol… Az is ott keringett a teremben a táskámban, ki is kandikált kicsit a galagonya belőle.

They came with my fall from grace

- Connor… - szóltam pániktól elcsukló, de sürgető hangon, hogy tegyél valamit, nehogy megvágjon téged a sok, borotvaéles üveg. Féltem, hogy csalódottságodban már ez sem fog vissza. Hogy inkább várod a vágásokat, semmint hogy tegyél ellene. Kérlek, hadd ne nézzem végig… Képtelen voltam mozogni, rettenetesen remegtem még mindig, és a hangok csak egyre jobban ostromolták az elmémet…  

Look at my two hands

Hirtelen úgy láttam, mintha egy villanás után a torkodat vágta volna el az egyik, bennszakadt a levegőm, ahogy feléd kaptam, de aztán megfordultál, Connor, nem is te voltál, te soha nem néznél rám ilyen eszelős tekintettel, ugye? Ez nem te voltál, ez a fiú volt, akit Ryan olyan brutálisan meggyilkolt, akit eltemettünk, akiről semmi nem maradt fenn, csak egy jelöletlen, rejtett sír. Felém lebegtél, Connor, de nem, megint figyelmeztettem magamat, hogy nem te voltál, már láttam is, tényleg a fiú volt az, ömlött a vér a torkából. Hallottam a hangját, hogy vádolt, hogy én is ugyanannyira hibás voltam, hogy a vérét nem moshattam le, hogy te is így fogod végezni mellettem, Connor. Aztán új hangot hallottam, Ash legjobb barátjának szelíd hangja volt, csak kicsit volt mérges, ez még rosszabb volt, ez jobban fájt, mintha fojtogatott volna, azt mondta, mellettem bizony senki nem húzta eddig sem sokáig, vele is mi lett, egy este alatt került a bűvkörömbe, egy este alatt esett vissza az alkohol mámorába, egy este alatt lőtte magát túl. Miattam. És veled is csak egy estét töltöttem, igaz, Connor? Aztán megjelent még sok ember arca, akiknek ártottam az elmúlt években, akármennyire is csak a túlélés miatt történt minden, de közülük is előbukkant Alistair gúnyosan vigyorgó arca, most is makulátlan volt a ruhája, de valami furcsa volt… A te ruháid voltak rajta, Connor, nem értettem, nem tudtam, mi történt, de a gyomrom rángatózni kezdett, ahogy megragadta a nyakamat, hogy még jobban fuldokolni kezdjek. Azt mondta, akármennyire is szerettem volna, hogy működjön, úgysem fog, mert hiába terveztem aprólékosan, hogyan teszem el az útból őt, ő mindig két lépéssel előttem fog járni és ha nem adom be a derekamat, akkor rajtad keresztül fog gázolni, de ígyis-úgyis az övé leszek. Vivien gúnyos, diadalittas nevetése csak a háttérben sejlett fel. Még jobban szédülni kezdtem, látásom most már teljesen homályosodott, öklendezni kezdtem, de nem jött fel semmi, fuldoklottam Alistair kezétől a nyakamon és úgy éreztem, tényleg itt volt a vég.

Look at theses cracks and the holes

Egy nagyobb darab üveg hömpölygött lustán előttem, mintha csak kérette volna magát, hogy fogjam meg. Így tettem és ahogy a halvány holdfényben megláttam az arcomat, hirtelen a fiú, Ash legjobb barátja, Alistair is visszahúzódott, Smithe nevetése is elhalkult. Riadt arcom részlete fintorgásra késztetett. Ez nem én voltam. Ez nem Gemma Jenkins volt. Régen láttam magamat ennyire szétesve, csak akkor, ha komoly, nagy ügyeink voltak. De hát, ez is nagy, komoly ügy volt, igaz? Küzdöttem valamiért, ami már lehet, nem is létezett és amelyet úgy éreztem, nem nyerhettem meg. Túl nagy volt a gát, a fal, ami távol tartott tőled, Connor és nem tudtam, hogyan tudnék diadalt aratni. A hideg üveg finoman simult a kezembe, végigsimítottam rajta, az élein. Finom szúrást éreztem ott, ahol kicsit megvágott.

I am my savior

Akkor vesztettem el minden önkontrollt, mikor a riadt arcú Gemma gúnyos mosolyra húzta száját és szórakozva csóválta a fejét. Rászorítottam az üvegre, mintha ezzel összenyomhattam volna azt a torz arcot, aki visszanézett rám, de nem tört össze, nem tűnt el, nem töröltem le a mosolyt az arcáról, cserébe fehér bőrömön véggiszaladt a vörös színű vérem, halk csepegésbe kezdett a küszöbön: itt nem volt varázslat, ami megakadályozta volna földrehullanni a vércseppeimet, Connor. Ezért nem tudtam melléd sem menni: ide voltam szegezve. Élesen vágott belém az üvegcserép, felszisszentem az égő fájdalomtól és ez végre kicsit segített. Vivien nevetése eltűnt, az alakok is beolvadtak az árnyékok közé, csak Alistair szemei figyelték a mozdulataimat, jól szórakozott gyengeségemen. Mert nem tűntek el ők sosem, mindig ott vártak a sötétben, hogy akkor jöjjenek elő, mikor a legsebezhetőbb voltam…

I found my truth letting go

Kettesben maradtam hát a tükörképemmel, melyet kissé elcsúfított a véres maszat, mely az üvegre került. Torzzá vált amúgy is torz képem. Ahogy felemeltem a kezemet, már ott ült a másik ajtófélfának dőlve és téged méregetett, Connor…

Az emberek sosem tudják legyőzni a legnagyobb félelmeiket, Gemma…

Tűnj innen…

Hogy tűnnék? Hiszen én te vagyok…

Nem…

Ó, dehogynem, hát, te is tudod, hogy mi vagyok… Hiszen tőlem félsz a legjobban, nem? Szeretnéd, hogy mindent, ami bennem van, meg tudnád osztani azzal a fiúval, mi? Nézd, milyen elgyötörten néz… Ezt te tetted vele, Gemma!

Nem én… Te!

De hát mondtam már! Én te vagyok! Itt vagyok benned, a szívedben, a gyomrodban, egész testedben, érezd csak, ahogy hozzád érek, ott kering benned, de nem fogod tudni kimondani, mert nem mered bevallani a félelmeidet, Gemma! Ugye? Látom ám, hogy félsz, hogy magadra hagy, amint meglátja, mi van a felszín alatt. Félsz, hogy olyannak fog látni, ahogyan te látod magadat és akkor elmenekül, igaz?

De meg akarom próbálni… Miatta…

Miatta? Miért? Miben más, mint mindenki más? Miért kockáztatnád a biztonságodat? A többiek biztonságát? Nem látod, mekkora ostobaságot követsz el? Miért éri ez meg neked, Gemma? Mit látsz benne, amiért feltennél mindent egy lapra?

Mindent, amit te nem, mert vak vagy…

And I've never felt so alone

Élesen szívtam be a levegőt, ahogy újabb fájdalmat éreztem, ezúttal a karomban: észre sem vettem, de lassú vágásokat húztam mindkét felkaromon és alkaromon az üveggel, hátha az visszaránt majd a valóság talajára, s ez az utolsó kicsit mélyebbre sikerült, ez húzott ki az újabb képzelt arcomtól. Mintha csak az előbbi torz képem vágta volna mélyre magát a bőrömbe, hogy kiserkenő véremmel is mutassa, mennyire gyenge voltam. Szívem továbbra is hevesen vert, de a légszomjam csillapodott végre, még ha ehhez az is kellett, hogy szétvágjam mindkét karomat. Nem voltam híve a falcolásnak, de alkalomadtán hasznos volt. Sosem csináltam csak úgy, sosem voltam annyira rosszul, hogy rendszeres legyen, de néha tényleg kirántott egy-egy súlyos szituációból. A nadrágom, karom, pólom, a köpenyem, de még a küszöb is tiszta vér volt és nem tudtam elállítani, mert a pálcám valahol ott kerengett a szobában. Inkább fintorogva a karomra szorítottam a köpenyemet, s még egyszer utoljára belenéztem a véres üvegbe, hogy megmutassam: nincs többé hatalma felettem. De ezúttal nem a gúnyos vigyor fogadott, hanem valami sokkal fájdalmasabb: egy ártatlan, de riadt és aggódó tekintetű, fiatal Gemma. Az a Gemma, aki akkor elveszett, amikor belépett a nagybátyjának az ajtaján. Eddig azt hittem, hogy meg is halt, de most… Most talán lehet, valóban csak elveszett volt eddig és most várta a szabadulását a rabláncaiból.

- Megbocsátasz nekem? – kérdeztem remegő hangon az alaktól, most fel sem fogtam, hogy ezt hangosan is kimondtam, de az alak csak mosolyogva megrázta a fejét.

Nem, Gemma… Még nem… Majd ha teszel érte! Majd ha teszel értem... Értünk...

- Mit kell tennem, hogy lásd: érdemes vagyok a megbocsátásodra? – suttogtam. Nem tudtam volna elviselni, ha a legtisztább, legbensőbb énem fordult volna el tőlem. De ő nem felelt, csak egy titokzatos mosollyal pillantott rád, Connor és ennyi volt. Elvesztem. És újra megtaláltam valamit magamban…

In one unending moment

Elmúlt a szorító érzés a mellkasomban vagy legalábbis csillapult. Végre kaptam újra levegőt, ha a pulzusom továbbra is az egekben volt, ha továbbra is vadul remegtem, de tisztán láttam mindent már. Téged, a termet, mindent. Még nem tudtam felállni, de végre volt valamennyi erő bennem. És felfogtam és elfogadtam, hogy nem, nem fogok tudni neked ezekről beszélni, még nem, ha megszakadok, akkor sem. Majd ha teszek azért, hogy menjen. Ha teszünk azért, hogy menjen... Együtt... Talán figyelmeztetni tudlak majd, talán azt sem. Mindenesetre most rajtam volt a sor, hogy küzdjek értünk, igaz, Connor?

I fall within your reach

- Emlékszel, mikor SVK-n a mumusokról tanultunk? Biztos nem emlékszel már, miért is emlékeznél, de nekem saját magam voltam. Saját magam, ahogy kihánytam minden egyes mélyre temetett titkot magammal kapcsolatban. Bizony… Azóta is ez… - rettenetesen mélyet sóhajtottam, ahogy eldobtam az üvegcserepet, ami hangos koppanással ért földet a küszöbön. – Szeretném neked elmondani ezeket, mert… Fontosnak tartom, akármennyire is lesöpörted már ezeket számtalanszor... Attól még ezzel nem segítesz, nem tűnik el, csak félre van rakva, hogy utána visszamásszon rám egy másik pillanatban... Kérlek, ne söpörd le ezeket az aggályaimat, akármennyire sem értesz velük egyet, mert... Ezek a részem és amíg nem rendezzük őket, addig itt lesznek... És mert... Szeretném, ha működne. Én is érzem, hogy összeillünk, én is szeretnék küzdeni értünk… De nem rángathatlak bele teljesen vakon ebbe az egészbe, ahhoz túl sokat cipelek. Csak… Nem vagyok képes még megosztani ezeket, sajnálom… Azt hittem, talán mégis, de… Talán… Talán sosem fog menni, nem tudom… És tudom, tuuudom, hogy csak hagynom kéne, hogy megismerj, de… Félek, mert ez túl sok, én is alig bírom és ha engedek egy kicsit, ha átadom a terhek egy részét és utána magamra hagysz… Akkor darabjaimra hullok, Connor és azt nem engedhetem meg magamnak… - néztem a hátadra kétségbeesve. – De azt hiszem, most már értem, hogy muszáj meghoznom ezt a rizikós döntést. Mert lehet az, hogy élből elutasítalak, és akkor megspórolok egy lehetséges törést, de továbbra is egyedül maradok… Vagy beléd helyezem a bizalmamat és megpróbáljuk. Lehet, fájni fog… De az is lehet, hogy végre… Szóval érted… Hogy végre valaki mellettem állna ebben a sok szarban... - sóhajtottam megint egy nagyot. Ez a része rettenetesen nehezen ment: vakon megbízni valakiben, aki semmit nem tudott rólam? Próbáltam félretenni azt a hangot, amelyik azt suttogta a fülembe, hogy miért akarnál te, Connor, egy szörnyeteggel lenni, s hogy amint kicsit is megismersz majd, annyi lesz... Próbáltam nem erre figyelni, hanem megragadni ezt a furcsa erőt, bizalmat és abba kapaszkodni. Nem rám vallott, de… Talán veled, Connor, megéri. Talán te is szeretnél megérteni, talán te is szeretnéd fogni a kezemet ezen a rettenetesen hosszú és rögös úton. Talán hajlandó vagy értem áldozatokat hozni, mert én biztosan hajlandó leszek érted… Ha még egyáltalán van értelme kinyitnom a számat minden után… Keserűen felnevettem, aztán imbolyogva felálltam, magamra vettem rendesen a köpenyt, hogy takarjam pusztításom nyomát, bár még mindig vérzett mindkét karom, aztán egy pillanatnyi hezitálás után végre valahára sikerült elrugaszkodnom és végre elindultam feléd, Connor, attól függetlenül, hogy továbbra is rettegtem valamennyire ettől az egésztől. Csendben, egy hang nélkül siklottam feléd, kerülgettem az üvegcserepeket és a tárgyakat, végül megkapaszkodtam az asztalban, hogy egy könnyednek ható mozdulattal látóteredbe kerüljek. Végigmértem összetört arcod, ismét gyomron vágott a fájdalom, de te is láthattad az előbbi küzdelmem maradékát még a szememben, emelkedett pulzusomban, vértől csatakos ruhámban. Finoman kivettem kezedből a pálcádat, érezheted apró remegéseit még, talán vérem meleg, ragacsos masszájával is összekentelek. Remegett a kezem még, de nem tudtam többé, hogy a karomba nyillaló fájdalomtól, amit éppen alig éreztem, az izgatottságtól vagy éppen a félelemtől. De talán nem is számított többé, mert itt voltál velem, Connor, és ilyenkor sokkal könnyebbnek hatott magamnak is megbocsátanom bizonyos dolgokat.

My song a sweet surrender

- Reparo… - suttogtam ajkaidba, ahogy átkaroltam a nyakadat, finom, gyengéd és érzelmektől terhes, de nem túlfűtött csókot lehelve ajkaidra. Lassú volt, édes, reményteli, hasonló az elsőhöz, mellyel megajándékoztuk egymást, mégis kissé tétova, félénk. Féltem az elutasításodtól, hogy ellöksz majd, hogy elkéstem... Megérdemeltem volna. Én mégis igyekeztem minden ki nem mondott szavamat, érzésemet belesűríteni ebbe a pár pillanatba. Szerettem volna, ha látnád, ha éreznéd a félelmeim, az engem lehúzó terheim, az irántad érzett, még kutató, tapogató érzelmeim, az izgatottságomat, örömömet, megnyugvásomat, a belőled nyert erőmet... Mindent. Mert mindent szerettem volna megosztani veled, Connor, csak még nem tudtam, hogyan tudom megtenni. De talán mégsem volt akkora baj, ha nem ment minden elsőre. Mert most már elhittem, hogy akkor ketten talán meg tudunk birkózni ezzel valahogy. Ha elfogadod a kezemet persze… A rövid csókot követően szorosan megöleltelek, Connor, kapaszkodtam beléd, mintha attól tartottam volna, hogy ha elengedlek, akkor eltűnsz előlem örökre, s mintha kicsit a lábam is elgyengült volna, talán a vérveszteség volt az oka, megint kicsit szédülni kezdtem, de most ez sem zavart. S ahogy az üveg és a benne lévő folyadék óvatosan újra testet öltött mellettünk, talán a mi szívünk is úgy fércelődött éppen össze. Nem csak úgy: a kezünkön eddig elszakítva, magányosan kókadozó cérnával gyógyítottuk be egymás szívén a sebeket, amit eddig húztunk magunk után azóta, hogy elfutottál előlem, s melyek azóta annyira magányosan várták a másikat...

Hold on to me

SYML - Everything All At Once

[- Connor…]

Újrakezdem

2006. január 17.

A háta mögött egy idegen tárgy darabjaira tört. Connor nem láthatta a szilánkjaira hulló üveget, mert nem fordult a hang irányába, de pontosan átérezte annak helyzetét. Mintha csak a saját lelke esett volna darabjaira, s hömpölygött volna tovább a szoba mágikus atmoszférájában, belekeveredve az évszázados káoszba.
- Connor…
Valahol messze egy lány sikoltott.
Nem… Talán csak képzeltem az egészet.
Gemma elhaló hangja valósággal üvöltésként hangzott a fiú kiüresedett belsőjében. Mintha csak a lélek távoztával egy tágas, húsból, vérből és csontból épült csarnok maradt volna, melyben visszhangként keringett az ő, Connor neve.
Mit sem sejtett róla, hogy pár méterrel mögötte – bár ő több száz kilométeres távolságnak érezte – Gemmában is éppen összeomlott egy világ. Nem láthatta a lány küzdelmét a saját démonaival, mert mint oly sokszor korábban, ezúttal is zárt ajtók fogadták őt, s csak olykor-olykor pillanthatott be a küszöb alatt. Ám most háttal ült a sötétben, vakon mindenre és mindenkire, belefeledkezve a saját fájdalmába.

Talán órák teltek el, de lehet csak pár másodperc volt az egész. Connor megrezzent a lány hangja hallatán, mintha csak elfelejtette volna, hogy van ott rajta kívül más is. A Hold sápadtan világított be a feje tetejére állt terembe, mintha csak egy színházi reflektor fénye vetült volna a tanári asztalra. Ő belepillantott az ólomüveg ablakba, ám a lány tükörképe már nem volt ott. Alakját elfedte a kastélyra hulló éjszaka homálya. De a hangja tisztán csendült a sötétben.
- Emlékszel, mikor SVK-n a mumusokról tanultunk? Biztos nem emlékszel már, miért is emlékeznél, de nekem saját magam voltam…
Lélegzet visszafojtva figyelt és hallgatta a lányt. Fogalma sem volt, hogy hová akar kilyukadni, ahogy azt sem értette, hogyha nem csókolhatja meg őt, akkor mégis mit keres még mindig ott. Mi értelme az újabb vargabetűknek, ha végül ugyanoda lyukadnak ki? Miért kell játszadozni, miért kell hitegetni, és végképp miért kell fájdalmat okozni a másiknak? De bármennyire is fájt, itta a lány minden szavát. Nem akarta, hogy elmenjen, de közben rettegett tőle, hogy mit fog mondani, és hogy mennyire lesz fájdalmas mindazt hallania.
- Szeretném neked elmondani ezeket, mert… Fontosnak tartom, akármennyire is lesöpörted már ezeket számtalanszor... Attól még ezzel nem segítesz, nem tűnik el, csak félre van rakva, hogy utána visszamásszon rám egy másik pillanatban…
Connor lesütötte a szemét. Eszébe sem jutott, hogy Gemma így élte meg azt, amikor ő kijelentette, hogy nem érdekli milyen bőröndöket cipel a lány, neki akkor is ő kell. Hiszen ő nem félretenni akarta ezeket a problémákat, és nem azért mondta mindezt, mert nem tartotta volna elég fontosnak az ő bajait…
- Kérlek, ne söpörd le ezeket az aggályaimat, akármennyire sem értesz velük egyet, mert... Ezek a részem és amíg nem rendezzük őket, addig itt lesznek... És mert…
Én nem akartam lesöpörni őket, én csak…
- Szeretném, ha működne.
Mit mondtál?
- Én is érzem, hogy összeillünk, én is szeretnék küzdeni értünk…

Connor szíve olyan hevesen kalapált a mellkasában, hogy a fiú tartott tőle, hogy kiszakad onnan. Vajon akkor az is ott keringene a felbolydult szobában a lelkével együtt?
- ...ha átadom a terhek egy részét és utána magamra hagysz… Akkor darabjaimra hullok, Connor…
Érezte a tüdejéből kiszakadó sóhajt.
- De azt hiszem, most már értem, hogy muszáj meghoznom ezt a rizikós döntést. Mert lehet az, hogy élből elutasítalak, és akkor megspórolok egy lehetséges törést, de továbbra is egyedül maradok… Vagy beléd helyezem a bizalmamat és megpróbáljuk. Lehet, fájni fog… De az is lehet, hogy végre… Szóval érted… Hogy végre valaki mellettem állna ebben a sok szarban…
- Ezzel azt akarod mondani… - kezdte óvatosan, de torkára forrt a szó, amikor megpillantotta Gemmát.
- Te… vérzel…
Mozdult volna, hogy segítsen, de ezúttal Gemma gyorsabb volt. Egy fogónak fürgébbnek kell lennie, mint egy hajtónak. És a lány ügyesen kivette kezéből a pálcát, ami már nem hányt szikrákat magából. Érintése nyomán langyos, ragacsos vérfoltok maradtak a kezén, de nem foglalkozott vele. Gemma ajkai túl gyorsan közeledtek ahhoz, hogy bármi másra figyelni tudjon...
- Reparo… - suttogta a lány, miközben csókot lehelt a szájára.
Connor pedig érezte, ahogy a szilánkjaira hullott lelkének darabjai ismét egy teljes egésszé rendeződnek. Szíve még hevesebben vert, ahogy karjaiba fűzte a lányt, hogy aztán csak tartsa őt a szoros ölelésben, fejjel lefele egy kaotikus világban, el nem engedve őt többé.
- Hiányoztál… Nagyon-nagyon…

[Connor O'Hara]

 

Oh, won't you save yourself?

Yes darling, save yourself

Go on and save yourself for someone else

Címzett: Connor O'Hara

2006. január 17., takarodó előtti óra

TW: 18+: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol, szerhasználat, gyerekkori problémák említése, pánikroham, vér, falcolás

A szívem óceán, vihar dúl azon

Abban ülsz te egy lyukas csónakon

Rettenetesen sebezhetőnek éreztem magamat az előbbi szavaim után. Nem csak azért, mert megint felfedtem egy részemet előtte, nem csak azért, mert éppen a kezébe raktam magamat, a bizalmat, hogy nem fog összetörni, nem csak azért, mert ezzel a beszéddel nagyjából sikerült visszakapnom magam felett az irányítást megint, hanem azért is, mert nem válaszolt semmire. Talán csak kifogyott a szavakból, talán túl gyors voltam, talán ideje sem volt reagálni, de akkor sem reagált arra, amit mondtam és ez megijesztett. Örültem, hogy elrejthettem arcomat, ahogy a vállába fúrtam azt, örültem, hogy gyenge reszketésem és remegő térdeim a vérveszteségnek is köszönhető volt, nem csak annak, hogy itt álltam előtte és rettegtem attól, hogy megint kinyíltam kicsit és megint meg fog sebezni. Hiába az előbbi „Te… vérzel…” mondatára csak szemforgatva és mosolyogva legyintettem, pontosan úgy, ahogy pár nappal ezelőtt még ő próbált arról meggyőzni, hogy a gurkók vagy a hideg idő részegen nem volt probléma. Akkor hogy kiosztottam, hogy mennyire felelőtlen volt, most meg ugyanazt csináltam végülis… De persze nem volt ugyanaz a helyzet, csak a reakció és a komolyan vevése. Most fontosabb dolgaim is voltak annál, semmint hogy a vérző kezemmel foglalkozzak. Féltem, hogy már mindegy volt minden. Mindegy volt, hogy a legelső kört megnyertem magam ellen. Mindegy volt, hogy szétvágtam a karomat. Mindegy volt az is, hogy a magam rettenetesen béna módján, de azért mégis tudtára adtam, hogy számít nekem és nem akarom, hogy itthagyjon. Tudtam, hogy nem voltak erős szavak, tudtam, hogy mindig mindenki többet várt tőlem, mert amúgy jól forgott a nyelvem, de nem akkor, mikor rólam vagy a mélyebb érzéseimről volt szó. És féltem, hogy ez most kevés volt…

A szívem egy folyó, gyilkos áradat

Gát vagy ott, ami lassan átszakad, és

Aztán mégis átölelt és már nem csak a saját szívverésemet éreztem, hanem az övét is. Ahogy magához húzott, megint azt éreztem, hogy elengedhettem magamat. Hogy meg fog tartani. Hogy ennyi volt, végre én is rábízhatom magamat másra. És akkor talán rám is rám bízhatja magát ő. Akkora súly szakadt le a mellkasomról, hogy szinte ittam a levegőt: végre rendes utat kapott az oxigén a tüdőmbe. A libabőr is elmúlt, melyet a képzelt figyelő szemek okoztak az árnyékokban, helyette jóleső borzongás vette át a helyét, ahogy arcomat az övének döntöttem. Bár ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy ettől függetlenül nem reagált a többire egyáltalán, próbáltam jó hátulra és mélyre száműzni azt.

Mégse hagysz egyedül

- Te is nekem… - vallottam be szemlesütve. Mert akármennyire is lerendezettnek éreztem magamban ezt az egészet, azért tényleg annyira jól éreztem magamat vele, hogy szerettem volna, ha még több ilyen lehetőségünk lenne. Másrészt meg… Zavarba jöttem ettől a mondatától, mert nem tudtam hovatenni azt. Mármint persze, értettem, mit jelentett az, hogy hiányoztam neki, csak… Nehezemre esett elhinnem, hogy valóban ilyen erős érzelmeket váltanék ki belőle ilyen rövid időn belül… Vagy hogy bármilyen gyengéd érzelmet kiváltanék bárkiből… – Nem akartalak ám megbántani… Azt hittem, előbb el tudom mondani a dolgokat, hogy azzal együtt dönthess, ígyis szeretnél-e őőő, velem lenni, deee… Nem ment… Remélem, majd idővel... - folytattam egy nagyot sóhajtva. Azt már nem tudtam hozzátenni, hogy csak reméltem, hogy nem ez a hiányosságom fogja később a sok problémát okozni… Hogy talán mégis el kellett volna mondani valahogy, akárhogy… De már mindegy volt és inkább megelőztem, hogy megint elszoruljon a torkom. – Meg most… Akkor… Most akkor mi lesz? – kérdeztem nagyon halkan, nagyon őszintén és utáltam, hogy hallatszott benne egy kis ártatlanság is. Nem szerettem sebezhető lenni és nem gyakorta engedtem meg magamnak ezt a luxust. Éreztem is, hogy lassan összeszedtem magamat. Most először jutott eszembe, hogy rohadtul remélem, nem érződött rajtam annyira az alkohol… Az elmúlt négy napban szinte megállás nélkül volt bennem valami ital, biztos voltam benne, hogy érződött rajtam és most rettenetesen gáznak éreztem magamat… Pedig nem szoktam szégyellni az alkohol- vagy drogproblémáimat, most először mégis felmerült bennem, hogy vajon mit gondolhatott erről… Persze soha nem hoztam volna szóba, így maximum csak rágódhattam rajta.

Az utolsó vagy, romok közt keresel életet

A teremben keringő üvegeimet és zacskóimat néztem egy kicsit, mikor határozottan homályosulni kezdett a látóterem, fekete pontok táncoltak a szemeim előtt és érezhetően sokkal gyengébb lettem. Alig bírtam koncentrálni, összekuszálódtam, ahogy az első örömhullám lejött rólam. Tényleg egészen komolyan szétszabdaltam magamat… Biztos az italba is ment egy kis vér, fúj már… Ahogy öleltük egymást – mert nem akartam elengedni őt -, feltűrtem a köpenyem ujjait vállig, bár ez is egy perces hadművelet volt, s elémtárult az a pusztítás, amit saját magammal tettem. Ragacsos, sötétvörös massza volt az egész karomon felkartól csuklóig, ahol már megalvadt a vér, azt tarkította a vágások körül még szivárgó vagy éppen folyó, élénkpiros szín. Magam is meglepődtem ezen most. Eszembe jutott Ryan és a fiú, akit olyan brutálisan meggyilkolt, s akkor nem hittem volna, hogy valaha én képes lennék ilyenre. Életemben először elbizonytalanodtam… Ha magamban képes voltam ilyen mértékű rongálást végezni egy rossz pillanatomban, akkor mi lenne mással egy hasonló helyzetben? Ijesztő volt…

Te még nem mondtál le rólam

Már emeltem is Connor pálcáját, hogy nekiálljak ellátni magamat, addig sem kellett neki látnia ezt, de lecsúszott a karomról a hegye, ahogy egy pillanatra elsötétült a látóterem. Nem voltam benne biztos, hogy képes voltam most erre, ráadásul más pálcájával. A sajátom már sokszor kihúzott a csávából adott helyzetben, mikor érezte, hogy kicsit többet kell beleraknia, mint átlagban, ha túl akartuk élni, de Connor pálcáját nem ismertem. Azt gyanítottam, hogy erős, mint a gazdája, de nem tudhattam mást sem… Ám ahogy ott próbáltam kicsit összekapni magamat, hogy ne ájuljak a karjaiba – bár ez biztos valahol nagyon romantikus lett volna… -, egy hang azt suttogta hirtelen, hogy de hát nem voltam egyedül. Nem kellett megszakadnom többé azért, hogy megoldjam. Itt volt velem valaki, akinek az imént mondtam el, hogyan érzek, akkor talán ideje lenne nyugodtan támaszkodnom is rá és nem csak azzal, hogy kapaszkodom, hogy ne rogyjak össze, már ha ebben a teremben ez megtörténhetett egyáltalán. Jóban, rosszban, nem így volt? Hát, akkor talán nem volt bűn, ha most megosztottam vele a fájdalmamat és nehézségemet, igaz? Ugye?

Halk remény

- Hm, Connie drága, volnál oly kedves és begyógyítanád a kis kezeimet, ha már az előbb kifejezted aggodalmadat, hogy vérzek? Persze csak ha nem romantikusabb számodra, ha beleájulok az öledbe vagy elvérzem éppen… Igazán nem szeretném elvenni az élményt tőled! – féloldalasan és játékosan elmosolyodtam, ahogy próbáltam kicsit elviccelni a helyzet súlyosságát, miközben eltoltam magamtól kicsit, persze nem nagyon, csak kicsit. Visszanyújtottam a pálcáját (ami persze tiszta vér volt), aztán készségesen előreraktam mindkét karomat, miközben mosolyogva néztem rá, bár biztos voltam benne, hogy a tekintetem már kicsit felhős volt a nagy koncentrálásban és nem elájulásban. Ám mégis nagyon kíváncsi voltam a reakciójára. – Tudom, tudom, én is szívesebben maradtam volna a két szép kezed között jelenleg, de azt hiszem, szükségem van csodás képességeidre jelenleg… - mondtam, majd nem tudtam befejezni a mondatot, mert megint kicsit elhomályosult a tekintetem, muszáj megkapaszkodnom szabad kezében. – Hm, eskü meghálálom… - motyogtam még, mielőtt lehunytam volna egy pillanatra a szememet, hogy összeszedjem magamat, utána csak az arcát és a szemeit néztem, próbáltam tartani a fókuszt. Tényleg szívesebben maradtam volna a karjaiban, annyira biztonságban éreztem magamat ott. És érdekes módon eddig tényleg egyszer sem éreztem tőle azt, hogy elítélne vagy furán nézne rám magam miatt és ez rohadt sokat számított nekem. Nagyon súlyos helyzetben voltunk, ugye? A kérdés már csak az volt, meddig tartottak ki ezek a most még nagyon erős, nagyon egyértelmű érzelmek. De ezzel most nem akartam foglalkozni, nem most, mikor egy falatnyi boldogság jutott nekünk. Így is lesz elég akadályunk, nem kell előre is félni, igaz?

Kis patak vagy, csordogálsz befelé

Esti Kornél - Óceán