It takes around six minutes

[- Kérsz egy cigit?]

It takes around six minutes

To smoke a cigarette

 

Még mindig kicsit fáj a karom ott, ahol a gurkó eltörte fél nappal ezelőtt, de alig foglalkozom vele- a hatalmas súly, amely a mellkasomra nehezedett a közelgő meccs miatt, végre eltűnt, és ez sokkal fontosabb annál, hogy kellemetlen valami. Akár százszor is újra eltörném a karomat, ha ez kellene hozzá, hogy ne legyünk utolsók, hogy visszaszerezzem a Griffendélnek a becsületét.

 Persze, a rengeteg alkohol segít a lelki dolgok mellett.

 Úgy érzem, hogy most minden a helyén van: végre kaptam egy kedvesebb, gratuláló baglyot vacsoránál anyámtól, sikerült olyan ocsmány módon megátkoznom Barclayt, hogy Pomfrey sem fogja tudni leszedni az arcáról (és egyéb részeiről) a keléseket a ballagási fotójuk előtt, és ami a legfontosabb: Revan visszatért. Az fontosabb mindennél, a győzelemnél, anyámnál, a bosszúmnál, a szórakozásomnál.

 Lassan lehal a buli a Toronyban, az igazán nagyot a Hollóhát tarthatta, amiért formálissá vált a győzelmük. Azért örülök neki, hogy közösen ittunk, egyesek, mint Edward, Bates és Alma, akik már egy ideje a csapat részei, megkapták az elismerést, amit mindig is megérdemeltek, és hogy Annienek mindenki gratulált az alsósok közül is a játékához, ami elképesztően jó volt, különösen annak fényében, hogy kezdő. Ha a gyenge láncszemet (engem) eltávolítunk, és lesz egy nálam jobb fogónk, tényleg győzni fogunk. Különösen Tetsuyával, elképesztően jól játszott.

 A harmadik ciderem után kimentem magam, hogy elmenjek levegőzni- elsősorban, hogy hagyjam a csapatunk veterán, még hetedéves tagjait nosztalgiázni Tetsuyával, aki velük végezne most. Örülök, hogy nem így lesz, de tudom, hogy ez az egyik utolsó lehetőségük együtt. Holnaptól elnyeli őket a RAVASZ, azután a felnőtt élet.

 Gyors léptekkel felsietek a Kifutóra, közben előásom a kardigánom zsebéből a cigarettás dobozt, amit a Szigeten rejtettünk el a ládánkban Revannal, és amit, úgy érzem, hogy megérdemlem, hogy megcsapoljak. Azt is megérdemlem, hogy a létező legminimálisabb edzéseken erőltessem túl magam, és élvezzem a Roxfortot- az segített tegnap este, Oakley órája után, hogy kifestettem a körmeimet, még ha nem is maradt sok belőlük a meccs utánra, különösen a bal kezemen nem. Kicsit szerencsétlen, de holnap kifestem újra, és bent maradok a hálószobában Revannal- hacsak nem lesz elég jól hozzá, hogy megnézzük a kneazle fészket. Most nem hagyom egyedül elmenni.

 Megtorpanok, ahogy észreveszem Skylart is a Kifutón. Túl későn hozzá, hogy ő ne vegyen észre engem. Elállom előle a lépcsőket is, akaratomon kívül- egy hete megfejtettem, hogy az egyetlen másik kivezető út az ablakon keresztül vezet innen, és nem látok seprűt nála.

 Kicsit felgyorsul a szívem, ahogy újra lejátszódik bennem a legutóbbi találkozásunk.

 Nem értem továbbra sem, hogy mi történt, a magyarázatok pedig, amelyeket végigpörgettem a fejemben, mind meglehetősen valószínűtlenek. Fogalmam sincs, hogy pontosan mi baja van. Miért nem vagyunk már barátok, miért menekült előlem. Nem állítom, hogy nem esett rosszul- és azután nem esett rosszul a tudat, hogy milyen sokáig ignoráltam újra a problémát.

 Persze, nem fogom tudni megoldani ezt, ha csak én akarom megtalálni a megoldást. Elengedem a korlátot, és a késztetést rá, hogy megforduljak, és visszasiessek a lépcsőn, csak feljövök, és kissé félreállok az útjából.

 „Szép esténk van... Hogyhogy nem ünnepelsz a többiekkel? ... Nem tudsz aludni? ... Piroska lenyűgöző volt ma, ugye?” Egy normális ember valahogy így kezdené a beszélgetést. Nekem is így kellene. Talán a ciderek miatt nem teszem. Talán a múltkori miatt.

  - Kérsz egy cigit?- felemelem a dobozt. Tudom, hogy ostoba kérdés, ahogy a mosolyom is ostoba és naiv lehet, valakinek a mosolya, aki azt hiszi, hogy ez az egész megoldható. Néhány mondat, némi jó szándék, és minden, ami történt, csak elszáll.

 Az ablakhoz megyek, és nekidőlök háttal. Megütöm a cigisdoboz alját, visszatolom a felesleges szálakat, egyet a számba veszem. Nem nyújtom túlzottan felé, csak egy alig elkapható mozdulattal jelzem neki, hogy azt szántam neki.

  - Nem tudom, hogy mi a baj, Sky. De próbáljunk beszélni, csak amíg elszívjuk. Utána, ha nem szeretnéd, nem piszkállak többé.- érzem, hogy kicsit elszorul a torkom. Fogalmam sincs, hogy mi történt vele, mi történt velünk, hová tűnt a barátságunk. Nem tudom, hogy megtaláljuk-e. De úgy érzem, hogy még nem állok igazán készen rá, hogy feladjam, a legutóbbi után sem.

[Sienna]

Sienna

2005, május 14

how wild it was
to let it be

nyelvezet

Erősen a határvonalán billegek, hogy nem rúgtam be még eléggé, vagy már túlságosan is.
A levegő hideg a bőrömön - és nem elég hideg. Már keveredik benne a nyár szele, már suttog, hogy nincs sok hátra, néha még a nap is megvillan pár pillanatra, mintha figyelmeztetni akarna, mennyire kurvára közel van. Túl közel van.
Égeti a cigaretta a torkomat. Éppen csak egy kicsit, éppen annyira, hogy a valóságban tartson. Úgy kapaszkodok belé, mint egy utolsó kis baszott fűszálba - szorongatom azt a szálat, mintha nem volna annyira érdemtelen, hogy még néhány következő szívás után szörnyethaljon úgyis a korláton át. Néha szeretem a metaforáját - nem igazán szeretem, de jobb, mint a semmi, ugye?
Nem mondanám, hogy nem érzek semmit, jelenleg. Sok mindent érzek - minden túl keserű, mint ez a kibaszott cigi.
Talán jobb volt, ugye? Amíg egyszerűen csak... nem foglalkoztam senkivel, nem volt rá szükség, amíg elromantizáltam a saját magányomat, mintha nem etettem volna vele egy Cryus által ásott gödröt valahol a mellkasomban. Amíg annyira hajthatatlan voltam, hogy ne engedjek be senkit. Sokkal inkább másokat védve vele, mint magamat, ugye? Mert utóbbit már minek, azt már egy ideje... nem néztem különösebben sokra.
Könnyű addig, igazából. Amíg már nem emlékszel, hogy milyen is lehetne... hogy milyen lehetett volna. Amikor már elszürkül, ami hiányzott. Amikor már nem hiányzik.
És most? Kétségbeesetten kapaszkodok belé - reménytelenül, egészen... érdemtelenül.
Mert nyilvánvalóan nem érdemlem meg - csupán úgy tűnik, hogy ezt mostanra kurvára elfelejtettem valahogy.
Túl régen voltam otthon, valószínűleg.
Észre kellett volna vennem, ugye? Minden esélyem megvolt rá, mikor tegnap végigültem Piroska mellett az egész bájitaltant, még láttam is, hogy sápadt, de persze egyszerűbb volt ráfogni valami jelentéktelen kis porszemre, ami amúgy már tényleg régóta nemérdekel nettó kurvára senkit, meg persze; persze. Kurvára magammal voltam elfoglalva az utóbbi... néhány napban. Hetekben? Túl régóta - szánalmasan régóta, ugye?
Tulajdonképpen, belegondolva? Ez a része a dolgoknak talán annyira nem változott sokat. Csak minden más cserébe.
Nem ringatom bele magam abba, hogy ez tartós volna. Legalábbis kurvára állítom, hogy nem teszem, közben meg? Tudom, mennyire mocskosul hiányozna, ha nem lenne. Tudom, mennyire mocskosul hiányzik az is, ami volt.
Mármint, persze. Amikor épp megengedem magamnak, hogy eszembe jusson egyáltalán. Mert olyan élesen tartom magam előtt azt a falat, hogy abba már beleremeg mindenem, beleremegek annak hazugságába is, a saját tömérdek hazugságomba, amelyek olyan sötét pocsolyaként gyűlnek alattam, amibe már önként fogok belefulladni - még a bátyám sem kell már hozzá, ugye?
Annyira igyekszek nem gondolni arra az áprilisi napra sem - meg ha már, akkor a hamarosan megérkező eljegyzési... nos, egészen biztosan nem partyra, vacsora maximum, ahol valószínűleg a főfogás is én leszek. Stílusosan, ugye? A jóérzés meg a lelkem valami kis maradéka, feldarabolva, ezüsttálon tálalva, tessék.
De persze olyan dolgokra nem gondolni, amik még nem történtek meg, sokkal könnyebb. Olyanra, aminek minden részlete pontosan él az emlékeim között? Már egészen... más.
Nehéz kerülni valakit, ha olyan, mintha azóta még a klubhelyiség is összement volna - nehéz úgy elfordítani a fejemet, hogy ne legyen egyértelmű, ha egyszer annyira kurvára egyértelmű. Ha nem léteznek távolságok, amik bizonytalanságot keltenének. Ha pontosan tudjuk mindketten, mi történik, miközben annyira próbálkozunk úgy tenni, mintha semmi.
Én legalábbis tudom - Sienna valószínűleg meg... továbbra sem érti, hogy mivel érdemelte ki ezt, és nyilvánvalóan fájdalmasan semmivel. Nem az ő hibája - tényleg annyira kurvára nem az ő hibája.
A cigaretta szörnyethal valóban a korláton át, én meg figyelem egy pillanatig, amíg még látom, amíg el nem nyeli a sötétség. Talán csak néhánnyal több felesre van szükségem, és rendben lesz a dolog, ugye? Legalább ma estére. Legalább csak addig, amíg tart a szédülés meg a mámoros jókedv.
Stílusos ez is - pont ezek a fajta gondolatok szokták megelőzni azt, mielőtt az, amire nem gondolunk, belesétál a képbe. Vagy pillanatnyilag épp... fel a lépcsőn, éppen abban a pillanatban, ahogy én késznek nyilvánítva a cigiszünetet leindulnék azon.
- Désolée... - Egyetlen szó, egyetlen lélegzetvétel, amíg nem jövök rá. Amíg nem pillantok fel, és addig ez csak egy egészen könnyed véletlen - amíg valami egészen keserédessé válik.
Szóra nyitom ajkaim, magam sem tudom, miért, hogy mit szeretnék neki mondani? Ezen már amúgyis túlvagyunk, ugye? A kimondott kimondatlanságok, az elfojtott gondolatok, az elnyelt bocsánatkérések, az elharapott magyarázatok - túlvagyunk, és nem maradt a helyében semmi. Csak én, ahogy szótlanul hátrálok pár lépést, engedem, hogy feljöjjön - és nem indulok tovább sem.
Biztosan csak az alkohol.
Mi más lenne, ha nem az alkohol?
Figyelem cserébe a felém billentett dobozt, utána meg az arcát. Egy pillanatig csupán. Néma kérdés... néma, mert nem lehet semmi más. A válasz sem hangos. Egyszerűen csak magamhoz veszek egy szálat, mintha rendben lenne.
Mintha ez itt... annyira kurvára rendben lenne?
A fenyő csendes mágiája játszik a bőrömön - mintha kissé az is megrészegült volna, csak merlin tudja, mitől? -, ahogy előhúzom, és felajánlom neki az aprócska lángot, mielőtt meggyújtanám a saját szálamat is. Mintha ennyire könnyű lenne, és én? Egy pillanat erejéig tényleg elhiszem, hogy az.
Mielőtt megérkezik az a kérdés - nyilván. Mindig az a bizonyos kérdés.
Kedvem lenne kiugrani azon az ablakon Sienna háta mögött. Nekifutásból, vagy még az sem kell, a megfelelő ihlet megvan hozzá, és tulajdonképpen csak egy mozdulat volna. Valószínűleg egy ideig még észre sem vennék - nekem meg már úgyis mindegy lenne. 
- Sienna... - rekedt a hangom attól a slukktól, vagy az előző soktól, vagy az előző két évtől. - Miért... miért? Én... nem értelek. Nem értem, hogy miért nem gyűlölsz azért, amit... amit tettem a barátságunkkal. Amit tettem veled. Sokkal jobban megérdemelném, hogy lenyomd a torkomon az égő cigarettát, minthogy megkínálj vele.
De persze az is lehet, hogy ez is csak a vodkától van.

[- Nem állítom, hogy nem esett rosszul, vagy nem haragudtam. De biztos vagyok benne, hogy van valami komoly oka.]

It takes around six minutes

To smoke a cigarette

 

Nem tudom, hogy mit akart mondani, hogy mit jelent a szó. Hogy egyáltalán nekem szánta-e; nem vagyok benne biztos, hogy Skylar beszélni akar-e velem. Talán a legjobb lenne, ha tiszteletben tartanám ezt, ha nem próbálnám rávenni én sem arra, hogy helyrehozzunk valamit, amit talán túl késő helyrehozni, sem arra, hogy magyarázatot adjon. Nem tartozik nekem semmivel.

 Nem tudom nem magamat hibáztatni, ahogy a fiúra nézek. Nem tettem eleget annak idején, hogy megoldjuk a problémáinkat, ahogy, ha belegondolok, kevés emberi kapcsolatért tettem igazán sokat. Revan létezését mindig garantáltnak tekintettem, ahogy Amycus esetében is úgy érzem, hogy váratlanul kialakult barátságunk természetesen, de nem emlékszem egy alkalomra sem, amikor róla, az ő érzéseiről beszéltünk. Talán anyámra is igaz ez, talán soha nem próbáltam megérteni, hogy mit miért mondott, tett vagy gondolt. Mindig belehelyezkedtem egy kényelmes pozícióba, ahol majd elmondják nekem mások, hogy hogyan érzik magukat, és mi a problémájuk- és talán a megoldást is. Skylar esetén ugyanezt vártam; hogy egy napon majd elmondja, hogy mi bántja, magától, ő teszi meg az első, kellemetlen lépéseket.

 Hagyom a fiúnak, hogy meggyújtsa a cigarettámat, és egy pillanatra a szemébe nézek a feltámadó lángocska fényénél. Mindig szerettem a társaságát, amikor még szóba álltunk, mindig örültem neki, amikor leültünk körben az egyik asztal köré, és nem csináltunk mást, csak kártyákat nézegettünk, házi feladatot írtunk, megbeszéltük az iskolai pletykákat. Persze, soha nem voltunk korábban legjobb barátok, de mindig gyorsan eszembe jutott, ha a kis társaságunk szóba került.

 Nem szabadott volna hagynom, még ha talán mások meg is mondanák, hogy igazam volt. Hogy nem én voltam, aki megszakított mindent- végül soha nem számít, hogy kinek volt igaza. Talán apám is ezt rontotta el; talán igaza volt, amikor nem bízott többé Dumbledoreban, aki nyilvánvalóan az államtól függetlenül, sokszor annak ellenére akart harcolni Voldemorttal. Mégis, talán az elejétől élne, ha rugalmasabb. Talán mi is barátok lennénk, ha nem adom fel.

 De eszembe jut, amit a mai meccs alatt éreztem, amikor üldöztem a Cikeszt. Ahhoz késő volt már, hogy helyrehozzam a korábbi két meccsünket, de ott megtaláltam a megfelelő mentális állapotot: bármennyi hibát követtem el a múltban, már csak előre tudok haladni. Késő visszamenni és tökéletessé tenni mindent, kierőszakolni, hogy megmaradjon a barátságunk. Ahhoz talán nincs késő, hogy újraépítsük.

 - Nem állítom, hogy nem esett rosszul, vagy nem haragudtam. De biztos vagyok benne, hogy van valami komoly oka.- az az ok pedig biztosan nem olyasmi, amin negyedikben gondolkodtam: egy rosszkor kimondott mondat, gesztus, valamilyen tett, amit elkövettem. Egyértelmű, hogy megváltozott, elég látnom, ahogy mozog, ahogy beszél, a tekintetét. Nem vagyok különösebben jó az emberek olvasásában, de ezt még én is könnyen meg tudom mondani, ahogyan azt is, hogy nem személy szerint nekem szól. Csak azt nem, hogy mi lehetett a változás oka, hogyan történt.

 Érzem a vágyat, hogy védelmezőn magam köré fonjam a karjaimat, de a szabad kezemet határozottan a zsebem mellett tartom, ahová a cigis dobozt süllyesztettem, a másikban pedig a cigarettát tartom. Ez nem rólam szól, nem engedhetem meg magamnak, hogy látványosan ideges legyek, látványosan ne viseljem jól az egészet. Talán a legutóbb is ezért ment el. Meg kell értenem őt, ez az egyetlen megoldás, ez az egyetlen módja annak, hogy helyrehozzam ezt.

 - Nem gyűlöllek. Biztos vagyok benne, hogy ez a pár év sokkal rosszabb volt neked, mint nekem.- tudom, hogy milyen nehéz lehet felfedni, elárulni, hogy milyen belső problémáink vannak. Önkéntelenül eszembe jut, ahogy utoljára megtettem, amikor összefutottunk azon a hajnalon. Most is azt érzem, amikor eszembe jut, hogy szívesen visszafutnék a szobámba, elbújnék a takaróm alatt, és megpróbálnám elfelejteni ezt az egészet, mert sokszor azt érzem, hogy az emberek lenéznek majd, ha tudják, hogy mennyit idegeskedem. Hogy az a kép, amit magamról építettem, egy hazugság. Tudom, hogy bármi is az, amit elrejtett, ami miatt elzárkózott, neki sem lehet könnyű. Talán még nehezebb, nem hiszem, hogy olyan szánalmas apróságok okozták ezt, melyek nálam.

 Hosszan beleszívok a cigarettába. Megérzem az erős alkohol szagát, miközben lent tartom a füstöt. Fogalmam sincs, mi történt vele, de azt szeretném, hogy újra boldog legyen, és ne csak úgy, ahogyan én eljátszom, hogy az vagyok.

 - Már nagyon régen fel kellett volna ajánlanom ezt. Szeretnék segíteni. Bármi is okozza ezt az egészet.- egyelőre nem próbálom meg rávenni a fiút, hogy elárulja, miben kell egyáltalán segítenem. Hogy tudok-e. De remélem, hogy elhiszi, hogy tényleg akarok.

[Sienna]

Sienna

2005, május 14

how wild it was
to let it be

nyelvezet

Egyre szimpatikusabb az az ablak - már-már aggasztóan szimpatikus.
Szerintem egészen gyors halál lenne; talán elegánsabb is, mint a kúria padlóján, a saját véremben és szánalmamban, utolsó képként a tiszafa sötét fáját bámulva. Talán az ablak még megnyugtató is volna - hívogatna, felsegítene a peremre, elsuttogna valamit, amit csak én meg az éjszaka hallhatunk. Talán azzal az utolsó lökéssel még halványan mosolyogna is - ki tudja, hányan járták már meg előttem?
Mindig ugyanez. A terv gyönyörű, csodálatos, hízelgő, és mégis elfordulok tőle, hogy Sienna arcát nézzem, hogy elfogadjam azt a cigarettát. Könnyed jelentőségtelenségnek tűnik, már-már baráti,  egészen egyszerű, és mégsem az - mégsem lehetne ennél... komplikáltabb.
Van ezekben a dolgokban valami: az a fajta bonyodalom, amit valójában nem maga a csomó okoz. Mi magunk harapunk rá és halunk szörnyet rajta, mert még az is édesebb, mint az igazság. Mert még azt is könnyebb elviselni, mikor már a tüdő feszít, a torok éget, az ujjak lezsibbadnak, a gondolatok összegabalyodnak, a világ elmosódik. Meghalni, újra és újra, mindig egy kicsit jobban, könnyebb, mint szembenézni valamivel, ami... apróság, valójában. Rövid kimondatlanság; a csend maga. Annak minden borzalmával.
Valószínűleg csendben kellene maradnom - miért nem maradok csendben? Ez az egyetlen dolog, amihez tértek, az egyetlen dolog, ami talán még életben tart. Egy néma pillantás, egy néma biccentés, egy oldalra forduló áll, egy visszahúzódó lépés - a csend, az a kibaszott nagy csend, ami szétfeszíti a koponyámat, amitől úgy érzem, hogy megbolondulok, amitől már fáj a torkom, ami bőrömet karcolja belülről. Olyan, mint egy állandó kis dallam - sosem lesz vége, sosem lesz csend, sosem lesz zaj. A világ is már csak akkor színes, ha annyit iszok, hogy el tudjam képzelni - de néha már-már úgy érzem, hogy elfelejtem a színeket is.
Szóra nyitom ajkam - nem tudom, mi volt az az első, fellángoló kis gondolat, ami erre vitt. Valószínűleg nem is érdemleges. Nem lehet az, nem itt, nem most, és talán sosem. Nem, ha... megvolt az esélyem? Ott, áprilisban, a birtok közepén, hajnalban, a szemerkélő esőben; a tompa, halk zenefoszlányok nélkül a lépcső felől, az éjjel mámoros, finom szuszogásán túl. Talán hálásnak kellene lennem az alkoholért; és talán el kellene átkoznom magam, amiért nem maradtam inkább a Gyengélkedőn Piroska mellett.
Szívok egy slukkot, mert ez egyszerűbb. Mindig egyszerűbb, vagy mindig várom tőle, hogy majd az lesz - egyetlen lélegzetnyi szünet, néhány másodperc, mint az ébredés, mint az első korty alkohol, mint a lustán elbújó napsugarak az ablaküvegen. Egy pillanatra megáll minden, mert vannak dolgok, amiket még a világ is tiszteletbentart. Amit még az is megvár, hiába feszül közben minden úgy köztünk, mint a túlpattanni tervező cérna. Ártalmatlan hazugság az a slukk; gyengéd, finom, mintha csak a füst képes lenne elmosni köztünk azt a sok évet; persze akkor még nem cigarettával a kezünkben álltunk egymás előtt. Valami sokkal... valódibbal, sokkal gyermetegebbel.
Muszáj vagyok elnézni a szavaira - kibámulok az ablakon, és kurvára próbálok keresni valamit, ami pillanatnyilag érdekesebb lehet, mint a szavai. Ami... mélyebb nyomot hagy bennem. De igazából bármi jobb lenne, mint ez. Az érzés, mintha pengét húzna végig a bőrömön, mintha lefejtené azt a külső réteget, amit az évek alatt annyira szorosan magamra tekertem. Amiben előbb volt hely megvetésnek és haragnak, mint bármennyi... együttérzésnek.
- Én nem szeretném, hogy rosszul érezd magad miattam, Sienna. - Értelmetlen. Már úgyis teljesen értelmetlen, ugye? Már mindegy, hogy mit mondok, vagy mit nem mondok; már annyira fennakadtunk ezen a kibaszott csomón, hogy régóta teljesen mindegy minden. És én vagyok az egyetlen, aki úgy tesz, mintha ez nem így lenne. - Nem szeretném, hogy mindig, amikor rám nézel, akkor arra gondolj...
Bárcsak egyszer be tudnám fejezni ezeket a mondatokat, ugye? Bárcsak... fel tudnám vállalni egyáltalán azt a keserű ízt a nyelvem alatt, ami már-már észrevétlenné fészkelte ott magát.
- Tudom, hogy az én hibám az egész. Hogy... hogy így viselkedtem veled. Veletek.
Mennyivel könnyebb volt, amíg ezt nem kellett bevallanom senkinek - amíg nem álltunk itt a cigifüstben, pár lépésre az ablaktól, annyira... kellemetlenül őszintén.
Amíg lehetett minden Cryus hibája. De mi van, ha... ha igaza volt? Ha valahol, tényleg, kurvára igaza volt abban, amit bennem látott? Ha az egésznek csak... annyi értelme volt, hogy kihozza annyira, hogy elég látványos legyen.
Mert amit Siennával műveltem, azt nem ő tette- az teljes egészében, csak és kizárólag én voltam.
- Nem... kell segítened. - Megállok egy pillanatra, mielőtt felütne a gondolat, hogy mennyire félreérthetően fogalmaztam. - És nem azért, mert nem értékelném, amiért ezt mondod. Hanem, egyszerűen... nem a te felelősséged... ez. Ez az egész. Nem kell, hogy az legyen, és sajnálom, hogy azzá tettem.
Úgy szorongatom azt a kibaszott cigarettát, mintha tett volna ellenem valamit. Miközben az egyetlen, aki tett ellenem bármit is valaha, az én magam vagyok.

[- Biztosan volt rá valamilyen okod.]

It takes around six minutes

To smoke a cigarette

 

  Bármilyen nehéz, türelmet erőltetek magamra. Soha nem volt az erősségem a türelem, mindig félek tőle, ha nem teszek semmit egy pillanatig, nem mondok semmit, a lehetőség úgy ellángol, mint egy cigarettacsikk. Úgy érzem, hogy beszélnem kellene ahelyett, hogy bent tartom a füstöt- akkor talán nem fog itt hagyni, talán utoljára, mert ha ezt az esélyt is elvesztegetem, ki tudja, hogy lesz-e még? Hányszor hagyhatom még cserben, hányszor lehetek még tehetetlen?

 Most természetes, hogy együtt cigarettázunk, még ha ott is van a levegőben, hogy bármikor vége lehet. Még ez a természetesség is csak jelzi, hogy milyen távol van az az időszak, amikor jóban voltunk: akkor még aggódtam volna, hogy valaki meglát közben, hogy bajba kerülök, amiért rá merek gyújtani a Klubhelyiség bármely részén, hogy egyáltalán rágyújtottam. Harmadikban valószínűleg azért jöttünk volna fel, hogy kilessünk az erdőre, megnézzünk egy vihart, reménykedjünk benne, hogy látunk egy hippogriffet a fák felett.

 Nem tudom, hogy most sikerül-e. Megváltozott rengeteg dolog- mi is megváltoztunk. Szeretném, ha újra barátok lennénk, de bármennyire kellemetlen a gondolat, a cigaretta emlékeztet rá, hogy már nem lehet semmi ugyanolyan. Ha barátok is leszünk újra, az nem épülhet már a régi alapokra, maximum emlékeket hozhatunk a múltból. Az új barátságunk nem lehet olyan ártatlan, gyermeki és gondtalan, mint a régi: önző dolog lenne elfelejteni, hogy van valami baj, amiben segítenem kell. Amit negyedikben nem volt kényelmes látnom, és nem harcoltam igazán érte.

 Az idő csak előre halad. A megbánásnak szinte semmi értelme nincs, vissza nem hoz semmilyen lehetőséget.

 Érzem a vágyat, hogy közbevágjak, hogy biztosítsam Skylart, hogy nem az ő hibája, hogy bármikor bármennyire rosszul érzem magam. Szeretnék beszélni, de megerőltetem magam, rákényszerítem magam, hogy ne tegyem. Most annak van itt az ideje, hogy hallgassak, figyeljek, most nem próbálhatok meg úgy tenni, mintha üres kifejezések és szavak segítenének, anélkül, hogy meghallgatnám. Talán ezzel rontottam el mindent negyedikben, és talán ezért ért az a rengeteg szociális kudarc az elmúlt két évben: annyit beszéltem, hogy elfelejtettem figyelni másokra. Talán kiszúrtam volna, hogy Barclay mit csinál, talán Revannak és Amycusnak is többet segíthetnék, talán nem lenne ez az egész viszály anyámmal.

  - Biztosan volt rá valamilyen okod.- a szemébe nézek, ahogy halkan válaszolok. Nem is olyan hangnemben mondom ezt, mintha jelezném, elvárom, hogy elárulja azt az okot, nem is próbálok úgy tenni, mintha bármilyen magyarázatot kellene adnia. Egyszerűen csak szeretném, ha tudná, hogy nem gondolom, hogy egy napon megunta, hogy beszél a barátaival, egy napon csak kisétált az életünkből, és úgy döntött, hogy egyedül fog mindent csinálni a Roxfortban, kimarad mindenből.

 Nem nehéz felismernem a saját szavaimat a füstben, amikor meghallom őket az ő hangján. Tudom, hogy én is utálok segítséget kérni, én is utálom belerángatni a többi embert a problémáim megoldásába. Talán azzal szeretem megindokolni, hogy ezek a problémák az enyémek, hogy nem érdemes miattuk kellemetlenséget okoznom másoknak, mert nekem fáj, engem zavar, én leszek gyengébb, ha nyitok, és amúgy is, soha nem tudhatom, ha a valódi engem lát valaki, mit tesz. Kevés ember van, aki abban a helyzetben nem undorral fordul oda, és próbál kihátrálni, mert hirtelen azt érzi, hogy tehetetlen, nem tud segíteni. Tudom, hogy nekem mire lenne szükségem, talán azt is, hogy Skylarnak.

   - A barátok azért vannak, hogy segítsenek. Az én felelősségem is volt. Úgy érzem, hogy most is az.- megpróbálok a létező legkevésbé követelőző lenni. Talán én vagyok az egész iskolában a leginkább magáról hamis képet mutató diák, mostanra szinte teljesen az ellenkezőjét mutatom annak, aki vagyok. Tudom, hogy milyen nehéz beengedni valakit, én is csak Revant és Amyt tudom. Talán lassan Anniet. Talán egyszer őt. Tudom, hogy bármi is történt, nem lehet könnyű elmondani.

 Egy pillanatra elkap az érzés, hogy ég az ujjam, de ahogy a cigarettára nézek, látom, hogy még nem égett le teljesen. Még nincs közel hozzá, hogy tényleg megérintsen a láng, hogy elfogyjon az idő. De nincs túl sok időm.

   - Tudom, hogy bármi is az oka, nem könnyű beszélned róla.- túl jól tudom, hogy milyen nehéz. Szeretném azt mondani, hogy nekem milyen nehéz a saját problémáimról, de úgy érzem, hogy nem kellene erről beszélnem. Talán legutóbb pont ezzel üldöztem el, talán úgy érezte, hogy igazán nem érdekel, magamról, a saját problémáimról akarok beszélni vele.

 Talán sok szempontból önző vagyok, és csak bizonyítani akarom magamnak, hogy jó ember vagyok, nem engedem el, vissza akarom kapni a boldogabb, gondtalanabb változatát. Pedig a valódi Skylarnak van szüksége rám, a jelenben.

 Mélyen beleszívok a cigarettába.

   - Szeretném, ha újra barátok lennénk, és a problémáid az én problémáim is lennének. Talán tudok segíteni.- szeretném hinni, hogy tényleg.

[Sienna]

Sienna

2005, május 14

how wild it was
to let it be

nyelvezet

Tudom, hogy nem érdemlem meg azt a megértést, amivel felém fordul - sosem érdemeltem.
Kívülről mindig egyszerűbbnek tűnnek a dolgok, az ablakon túlról. Könnyebb így figyelni néha saját magamat is, habár nem sokkal kevésbé fájdalmas - fáj az, ami lett belőlem, fáj az, ahogy állok Sienna előtt; szótlanul, valami maradvány darabokból összeszedett fallal körülöttünk, amit minden szavával igyekszik lebontani. Én pedig mindegyikkel újraépíteni.
Mintha ez lenne a biztonság - valamiféle távolság, annak hideg levegője, ami bekarcol pulóverem alá, ami lesimít nyakamon, valami, ami hazudik.
Néha belegondolok, vajon mit lát; egészen biztosan nem azt, amit én a tükörben, ami elől menekülök folyamatosan, mert nem láthatja azt, szeretném, hogy ne lássa azt. Egyszerűbb volna az is, ha egyszerűen csak nem látna semmit. Ha nem akarna - ha képes lenne feladni, de persze őt is griffendélesből faragták. Őt tényleg, nem csak viccből; valami szánalmas, hihetetlen poénból. Néha arra gondolok, hogy elvettem valaki helyét - valahonnan, mindenhonnan, nem, mintha tartoznék bármelyik házba is. Vagy bárhová.
Szeretném, ha tudná - azt, hogy mennyire fáj kapaszkodni a múltba. Az emlékek vörösébe: ahogy nevetünk a klubhelyiségben, ahogy legközelebb mellém huppannak le a vonaton. Ahogy még minden érdekes, még bárkiből lehet bármi - a nyakkendő már meghatározó, már mindent jelent, de még semmi nem jelent semmit igazán. Még senki nem kérdez, nem tudja, hogy lehet, talán nem is érdekli - engem sem, ott még elhiszem, hogy azért nincs csak minden rendben, mert majd egy nap, az a nap pedig mindig csak készül eljönni: a csendes karácsonyfa alatt otthon, ahogy anya olvas a kandalló mellett, ahogy Cryus már a vörösborért nyúl. Ahogy apa dolgozik, valakinek ilyenkor is muszáj, de talán csak nem akar otthon lenni, talán annyira már nem érdekli - talán csak nem akar látni sem minket. Ahogy a toronyablakban ülök, a szél hideg az arcomon, de a hálókörlet behúz, ott még lehetek valaki, valaki, aki otthon nem, amit máshol nem szabad. Még belerajzolok Sienna könyvének a sarkába, ő még talán mérges is, még megteheti, még nem tudja, hogy egy nap talán bánni fogja - még nem tudja, hogy nem kellene neki azt sem.
Akkor még minden apró, mégis hatalmasnak tűnik - a kastély, a folyosók, az új élet, valami a hátad mögött. Egy halk szó, hogy inkább ne gyere haza. Egy csendes kérdés, még annyira erős az akcentus. Még keresed a napot a felhők között, még otthonra emlékeztet, még mosolyogsz tőle, még nincs vérszaga. A sötét még csak sötét - még nem hiszel benne, hogy bujkálnak benne dolgok.
Bárcsak értené; ezt kívánom, hogy értse. Anélkül, hogy el kellene mondanom - anélkül, hogy meg kellene kérnem, hogy inkább hagyjon itt. Egyedül, a cigarettája az ujjaim között, az ablak a hátam mögött, ahogy lassan nekidöntöm peremének a derekam.  Tudom, hogy nem szeretné, hogy még rosszabbul érezzem magam - tudom, hogy nem szándékos, hogy ő csak segíteni szeretne, de… de talán ez a legrosszabb, amit tehet. Nem szándékosan, sosem szándékosan - én sem szándékból nem kapok levegőt. Szeretem azt hinni, hogy nem - de talán? Már csak megszokásból.
Mert van az a pont, amikor minden égetni kezd, ami előtte volt. Ami után már semmi sincs rendben - úgy tenni sem, mintha.
Emlékeztet - olyan dolgokra, amiket rég szerettem volna elfelejteni, amiknek már léteznie sem kellene, ami egy másik élet volt.
- Sienna.
Akkor még nem éreztem ennyire saját értéktelenségemet - akkor még elég volt néhány mosoly, egy ölelés a klubhelyiség torkában. Saját tehetetlenségemet - akkor még nem volt mi ellen tenni, nem igazán. Saját ürességemet - azt, hogy talán már itthagyhattam volna én; de már megtettem, már megpróbáltam. Már elhittem, hogy az könnyebb lesz - már tudom, hogy ostobaság volt.
- Sienna, s'il te plaît.
Lehunyom a szememet egy pillanatra, fél kézzel megkapaszkodok a párkányon - a cigaretta füstje túl forró, én túl hideg. A szél hátulról belekap a hajamba, valami cseng a fülemben, valami, aminek nincs helye sehol. A saját szenvedésem, annak fáradtsága - amit néha, amikor eléggé fúj a szél? Olyan könnyűnek tűnne… elengedni. Úgy tenni, mintha nem számítana. Mintha ne volnának… következményei. Mintha nem állna itt előttem az egyik - mintha nem kérné a bocsánatomat valamiért, amit sosem ő követett el. Mintha nem kérne valaminek a jóvátételére, amit sosem ő tört el. Mintha még ugyanazt látná bennem - valahol, mélyen, de még ugyanazt. A kisfiút a vörös nyakkendővel, ami sosem ment a szeméhez. A nevetést a klubhelyiség kanapéján, ami egykor még igaz volt.
Talán… néha? Talán csak egy pillanatra - épp, amíg fúj, épp, amíg érzem az alkoholt a számban. Amíg ketten vagyunk, idefent, túl magasan, túl távol mindentől. Talán csak addig - amíg nem látja senki, amíg nekem is hunyva a szemem. Amíg egy pillanatig kapok levegőt. Amíg egy pillanatig… csend van.
Ellépek az ablaktól, magam után hagyom a csikket, eleven kis parázs a párkányon - talán csak egy pillanatra. Habozok egy pillanatig, habozok a saját ostobaságomtól, a kételyeimtől, amíg nem marad más; nincsenek, csak kételyek. Mégis átlépem a távolságot - óvatos az a mozdulat, amivel átölelem.
- S'il te plaît, arrête. - Tudom, hogy nem érti - én sem értem, csupán nem a szavaimat. Azt, ahogy megkapaszkodok benne; ahogy magamhoz húzom, ha engedi, ahogy lehunyom a szemem,  ahogy halkan felsóhajtok, mintha csak ettől nem fájna annyira. Az, amire kér - az, amire emlékszik.
Az, amit mondanom kellene - az a rengeteg dolog, amivel tartozok neki, és amit képtelen vagyok megtenni. Talán egy nap - mint gyerekként, amikor abban reménykedtem, hogy egyszer majd minden rendben lesz, hogy egyszer majd minden… olyan lesz, amilyennek lennie kell.
Talán - nem ma. De talán - talán egyszer.

[- Én…]

It takes around six minutes

To smoke a cigarette

 

  Ahogy Skylar az ablaknak dől, egy pillanatra elkap a félelem- nem is tudom, hogy mitől. Talán attól félek, hogy annyira el akar hátrálni, hogy kizuhan, talán hagyja magát kiesni, talán annyira nem akar a közelében tudni. Persze, tudom, hogy a valóság inkább az, hogy megterhelő számára, hogy beszélnie kell. Tudom, hogy milyen nehéz őszintén konfrontálódni a problémáiddal.

 Minden erőmmel azon vagyok, hogy legyőzzem a türelmetlenségemet. Szeretnék mondani valamit, tenni valami többet, ami segíthet, de nem akarom túlterhelni, bármennyire bizonytalan vagyok azt illetően, hogy mi fog történni. Nem látom biztosan, nem tudhatom, hogy nem megy-e el, nem száll-e el ez az esély is. Szeretném, ha legalább ez nem a szerencsén múlna, mint az a kviddics meccs, ahol el kellett törnöm a karomat, a Hugrabug pedig épp csak nem magának lőtte a gólokat, és így is alig sikerült. Utálom a szerencsét.

 Persze, ez nem az. Benne van, ahogy megkérdeztem tőle elsőben, hogy mi a bájitaltan professzor neve, ahogy ránéztem, amikor rajzolt a könyvembe, benne vannak azok a hosszú esték a kandalló feletti asztalnál. Benne van, ahogy feladtam, újra és újra minden nap, amikor látta, hogy jól érzem magam, elfelejtettem, nevettem és egy undorító gyökérrel szórakoztam, miközben egyedül volt. Meg tudnám bárkinek ezt bocsátani?

 Szinte érteni vélem a franciát, akkor is, ha egyetlen évig tanultam, és már le voltam maradva belőle- talán csak a szeméből olvasok, talán csak látom, hogy mit érezhet. Érzem, hogy felgyorsult a szívverésem- most kevésbé a félelemtől, inkább a reménytől, izgatottságtól. Miért ne lehetne, hogy egyszer nem vagyok haszontalan, hogy nem hagyom cserben legalább őt újra, amikor haszontalan voltam Revan számára, majdnem meghalt miattam, amikor Amycusnak is csak újra és újra a terhére vagyok. Miért ne működhetne?

 Elejtem a cigaretta maradványait, ami elgurul a földön.

 Érzem, hogy kapar a torkom, csíp a szemem, mintha a cigaretta lángja próbálna megfojtani. Óvatosan ölelem át, mintha a fiú üvegből lenne, mintha össze tudnám zúzni azzal a boldogsággal, ahogy a karjaimba zárom. Talán tényleg, mert így is nagyon szorosan fogom, és nem engedem el. Úgy érzem, hogy soha nem is fogom- nagyon kevesen vannak. Revan. Amy. Annie. És Skylar. Tudom, hogy ezúttal, bármibe kerül, többet nem hagynám hátra egyiküket sem.

 - Én…- nehezen beszélek azonnal. Érzem, hogy elszorul a torkom, hogy nem is akarok mást, csak átölelni a fiút, hogy tudja, hogy soha többet nem fogok hátat fordítani neki, soha többet nem vallok kudarcot. Hogy bármi elől is fut, rám számíthat, örökre.

  - Én itt vagyok. Mindig.- nem várom el, hogy ma este mondja el, hogy mi bántja, mi történt vele. Csak azt akarom, hogy tényleg tudja, hogy nem csak egy régi, kedves barátságot, gondtalan idők árnyékát igyekszem visszakapni. Én sem vagyok már az a mindig vidám, mindig energiával telt, mindig erős lány, nem vagyok olyan ostoba, hogy ne lássam az időt. Persze, bizonyos dolgok soha nem változnak meg. Tudom, hogy sok szempontból ugyanazok vagyunk.

 Érzem, hogy néhány könnycsepp lefolyik az arcomon. Veszek egy hosszú, mély levegőt, a plafonra nézek, hogy a többit megállítsam. Talán az a néhány megszárad, mire hátralép a karjaimból. Talán nem.

  - Bármi történt, nem kell megvédened tőle, Skylar. Bármi is az ok… én örökre a barátod leszek.- tudom, hogy a szavaim gyengék, gyengébbek az ölelésemnél, ami talán átadja az érzéseimet, erősebben azoknál a közhelyeknél, amiknek bánom az ügyetlenségét, melyek akár spanyolul is lehettek volna. Talán jobb lett volna úgy.

[Sienna]

Sienna

2005, május 14

how wild it was
to let it be

nyelvezet

Talán mindannyiunknak egyszerűbb volna - egyszerűen csak abbahagyni a küzdelmet.
Futunk, megállás nélkül, állandóan valami elől, állandóan valami felé; valami megfoghatatlan, egy elkent gondolat, egy kimondatlan szó a torkom hátuljában. Sosem valódi igazán; mindig sokkal hangosabb mindennél.
És ez néha sokkal jobban fáj - jobban, mint az a szorítás a torokban, jobban, mint a crucio, mikor szétolvad a bőröm alatt. Talán abban már… van valami megszokott, valami ismert.
De ez olyasmi, amit sosem értem el igazán - csak szerettem volna.
Figyelem Sienna arcát, nézem benne saját magam; talán az alkohol teszi, talán csak emiatt annyira egyszerű, pedig nem az, sosem volt az, sosem lehet az, nem is szabadna ránéznem. Tudom, hogy úgy menekülök előle, mintha kellene - mintha ő tett volna valamit, mintha az ő hangját hallanám éjszakánként, mintha megérdemelne ebből bármit is. Mintha ő lenne az árny a szobám falán - ahogy a lehető leggyorsabban kelek át a klubhelyiségen, minél hamarabb a szobámban, annák kisebb a lehetősége, hogy észreveszem, ha szerencsém van, egyébként is vannak körülötte; mindig vannak körülötte. Akkor mégis miért?
Tudom a válaszát - tudom, egy részem, egy nagyon ostoba részem még kapaszkodik belé, mint valami utolsó falatba, abba az utolsó gondolatba, amíg még parázslik, mielőtt minden lángolni kezd.
Tudom azt is, hogy magát hibáztatja - látom rajta, az arcán, abban, ahogy figyel, ahogy próbál elkapni. Összeseperni a darabkákat, amelyek még maradtak, ami még Sky, ami még hasonlít arra, amit ismert.
Tudom, hogy valami olyasmit lát, amiről elhiszi, hogy az ő hibája, és tudom, hogy minden próbálkozásom reménytelen; tudom, hogy még csak ezt sem tudnám igazán megmagyarázni neki. Mert mindig annyival könnyebb elsétálni.
Akkor is, ha egyre nehezebben megy - néha már-már lehetetlennek tűnik.
Hogyan tudnám elmondani neki, anélkül, hogy magát gyűlölje érte? Anélkül, hogy megtalálja a kis réseket szavaim közt, mert az elme ilyen, megássa a saját gödrét, megcsúszik benne, amíg már minden távolinak tűnik - hogyan tudnám elmondani neki, hogy értse, hogy mennyire gyűlölöm azt, amit okozok neki, hogy mennyire gyűlölöm azt, hogy nem tud egyszerűen csak gyűlölni, elfelejteni, gyűlölni az emlékem, gyűlölni az arcom, gyűlölni a hangom, gyűlölni bennem mindent. Hogyan… mondhatnám el igazán, valahogy, hogy elegek legyenek a szavak, hogy szembenézni vele? A saját bűntudatom. Valami megtépett, valami már-már elfeledett, valami eltűnő íz a nyelvemen.
Hogyan mondhatnám el neki, miközben kapaszkodok belé?
Mintha segítene lélegezni. Mintha valami visszatérne a bőröm alá, ahogy ő is átölel, ahogy beszívom az illatát, ahogy egy pillanatra hagyom, hogy fájjon. Talán ha hagyom… ha hagyom kivérezni, talán egyszer; talán egyszer utolérem magam. Talán egyszer képes leszek mást is érezni; talán, amikor már eleget fájt.
- Tudom. - Még csak nem is hazugság; tényleg tudom. Azt is, hogy nem lenne itt most sem, ha nem gondolná komolyan - ha nem volna hajlandó vállalni valamit, amit… azt hittem, hogy már olyan régen reménytelen.
Nem akarom elengedni - talán így is fáj, kurvára fáj, de talán… talán valahogy mégis. Valahogy máshogy. Egy pillanatig - amíg a világ annyira messzinek tűnik.
- Köszönöm. - Mintha nem is az én hangom volna; halkabb, tisztább, valami kiürül belőle, ahogy ellép. Figyelem a könnyek lenyomatát az arcán, megérintem a karját - mintha még muszáj lenne. - Sajnálom, hogy nem tudtam… jobb barátod lenni. Vagy akármilyen. - Nem bújtatott ígéret; nem bizonylat, hogy ez megváltozik. Csupán… valami. - És sajnálom, hogy nem… egyszerűbb. - Hátrébb lépek egyet; éppen csak az aprón, ismét az ablak felé, de ezúttal már? - Szóval… mondd, hogy te is úgy érzed, hogy nem ittál még eleget?
Talán nem azért, hogy kivessem magam rajta; talán csak néhány pillanatig.
Lábam megérinti a párkány, óvatosan leülök rá - halvány, még erőtlen az a kis mosoly, amit megpróbálok felé. Talán egyszer majd jobb lesz - könnyebb.
Egy új lélegzet, egy friss papírdarab - a régi sarkából letépve.
És talán egyszer még arra is képes leszek, hogy tényleg elmondjam neki.

[- Nem kell sajnálnod... most barátok vagyunk.]

It takes around six minutes

To smoke a cigarette

 

   Érzem, hogy egy hatalmas súly, amely mintha évek óta nyomta volna a mellkasomat, legördült végre, bár a súly hiánya furcsa- olyan régóta cipeltem ezt a problémát, a megbánást, neheztelést magamra és rá, a szomorúságot, talán haragot, hogy hirtelen fura a hiánya nélkül. Az is furcsa, hogy eddig elviseltem- ahogy a mosoly halványan visszakúszik az arcomra, nehéz elképzelnem, hogy újra cipelném. Hogy újra kibírnám, hogy Skylar nem a barátom, nem beszél hozzám, menekül előlem.

 Boldoggá tesz, hogy megölel, hogy úgy tűnik, hogy minden helyreáll- és talán tényleg minden helyreáll. Lassan, talán újra barátok lehetünk, az új Skylar és az új Sienna- nem akarnám, hogy azt higgye, hogy csak a régit akarom visszakapni. Tudom, hogy a fiú és az a fiú, akit megismertem elsősként, valahol továbbra is ugyanaz a személy, de bőven elég dolog változott hozzá, hogy ne legyen minden olyan egyértelmű, egyszerű, mint régen.

 Kicsit félve törlöm le a könnyeimet, mintha attól tartanék, hogy a látványuk, vagy az üresnek csengő ígéret, amit két évnél tovább nem tartottam meg, mégis újra elijesztik. Nem tudom, hogy mit éreznék akkor, ha ismét csalódást okoznék neki, ismét hátrahagynám. Azt egészen biztos, hogy nem tudnám soha megbocsátani magamnak, ha ma éjjel újra úgy térnék vissza a szobámba, hogy nem vagyunk barátok, hogy megint cserben hagytam. Nem vagyok hajlandó hozzászokni ahhoz, hogy újra és újra ezt teszem velük, a barátaimmal. Most, hogy itt állunk, úgy érzem, hogy minden más kudarc lényegtelen- talán már apám véleménye sem számít, talán soha nem is számított, mert hogy is felelhetnék meg neki? A barátaimnak mindenképpen meg kell.

 - Nem kell sajnálnod... most barátok vagyunk.- érzem, hogy elszorul a torkom, miközben ellenállok a késztetésnek, hogy utána lépjek, ahogy az ablak felé lép. Tudom, hogy nem csinálna semmit, nem akarna kiugrani, tudom, hogy már elfutott volna, ha menekülni akarna ma éjjel is, és érzem, hogy nem hazudik, csak hogy megszabaduljon tőlem. Mégis félek- Skylarban bízom, magamban nem.

 Veszek egy mély levegőt, elhárítom az érzést, amely gyűlik a mellkasomban, bár most nem olyan agresszívan- talán egyáltalán nem agresszívan. Talán hosszú ideje azzal a gondolattal: most eleget tettél. Nem kell többet tenned, nem kell még egy dolgon erővel átjutnod. Talán nem tettem semmi különlegeset, most mégis olyan érzés, mintha mozgattam volna egy hegyet a puszta kezemmel. Sokkal nagyobb győzelemnek érződik, mint az, amit a Hugrabug ellen arattunk ma reggel.

 - Le akarsz itatni?- most játékos a mosolyom, bár láthatja rajtam, hogy nem feltételezem róla, hogy valóban így lenne. Ma éjjel talán tényleg nem az az éjszaka, amikor mértékletesen kellene innom: el kellene engednem magam, egyszer tényleg rendesen, ahogy Amy mindig mondja, hogy nem teszem, ahogy érzem, hogy tényleg nem teszem, mert az egész lényem hatalmas szorongás, szenvedés azok miatt a dolgok miatt, amelyeket elrontottam, nem tettem, tehetnék és tennem kellene. Most, érzelmileg kicsit fáradtan érzem, hogy elég egy napon megvívni egy középszerű kviddics meccset, azután őszintén átölelni valakit.

 - Nem is tudom, hogy mit szeretsz inni... bár gondolom, főleg az a kérdés, hogy mit hagytak nekünk.- lenézek a cigaretta csikkre, ami lassan kialszik. Nehéz belegondolni, hogy milyen rengeteg dolog változott azóta, hogy meggyújtottam.

 Nehezen tudom elfordítani a tekintetem az arcáról, nehezen múlik el a mosolyom. Most úgy érzem, hogy tényleg, tényleg boldog vagyok, hogy ma tényleg sikerült valami. Valami, ami lehetetlen volt, annyi év után hirtelen valósággá vált, itt állunk, és az egész alig igényelt néhány percet. Soha nem szabadott volna ennyit várnom erre.

 De már nem számít. Ma nem vártam tovább.

[Sienna]

Sienna

2005, május 14

how wild it was
to let it be

nyelvezet

Különös dolog - magunk mögött hagyni az éveket.
Mint kopott képeslapok - az egyik pillanatban olyan, mintha meg sem történt volna sosem, aztán pedig túl valóságos; bőr alá szúr, érzed az emlék ízét a nyelveden. Valaki suttog a háttérben, minden túlságosan ismerős; mintha nem itt vennél most levegőt. Akkor - valamikor régen, már erőtlenül, már nem akarod érezni, tudod, hogy az a gyertya, ami ott égett a háttérben, már hosszú ideje kialudt. Mégis érzed az illatát - az árnyékát, amit vetett közétek. Ami néha mintha elérne egészen a jelenig.
Mint apró repedések, mintha mindig elhagynánk valamit magunkból - akarva, akaratlanul, néha szinte könyörögve, néha még kapaszkodva. Mintha össze tudnánk varrni azokat a sebhelyeket, ha elég sokáig szorítjuk rá a tenyerünket. Mintha egy törött váza összetologatott darabkái elegek volnának ahhoz, hogy azt mondjuk: nem is történt semmi.
Tudom, hogy engednem kell, és most valahogy mintha azt érzném, hogy képes vagyok rá; valami furcsa, valami ismeretlen felé, ahol valójában… ugyanaz a gyertya ég, mint évekkel ezelőtt. Csak mi vagyunk mások - sok-sok letöredezett darabkával.
Egészen biztos vagyok benne, hogy évekkel ezelőtt? Hagytam magam felrángatni ide, figyeltem a tájat az ablakból, kapaszkodtam a szélébe; akkor még nem szerettem volna kivetni magam rajta. Még nem volt ismerős a gondolat - valami kellemetlen idegen az ajtóban, akit nem szeretnél beengedni. Nem tudod, hogy szabad-e. Hogy mi történik, ha megteszed.
Talán már akkor is Siennába kapaszkodtam - valahogyan egészen máshogyan, gyermeki módon, ártatlanul, még cigarettafüst nélkül, még köhögve a gondolatától is.
Minden teljesen más, mégis - mintha a képeslap részletei néha visszaköszönnének.
Most barátok vagyunk. Ígéretnek hangzik, kérdésnek érzem - valaminek, amit nekem kellene feltennem. Amit meg kellene válaszolnia újra és újra, hogy egyszer elhiggyem; hogy elég nagy legyen ahhoz, hogy be tudjak vele forrasztani dolgokat. Sebeket - repedéseket. Szilánkok nyomait. Valaminek a hiányát, amit már sosem fogok tudni visszaszerezni - visszaadni saját magamnak, vagy neki. Éveket - annyira elvesztegetett éveket.
Talán nekem kellene válaszolnom - talán neki is éppen ennyire szüksége van rá, talán egy kicsit tovább kellene hagynom, hogy kapaszkodjon belém. Talán ha nem lennék önző, és kegyetlen, akkor megtenném. Vagy talán már nem lennék itt - talán néhány dolog örökké kérdés marad, talán sosem fogom igazán megérteni. Lefejteni róla a hazugságokat, megkóstolni alatta a valóságot; mivel okozok nagyobb fájdalmat. A hiányommal, vagy saját magammal?


Nevezhetjük könnyűnek - vagy lehet akár kibaszottul pofátlan is. Csupán az, ahogy visszamosolygok rá, ülve előtte az ablak szélén; szinte olyan, mint évekkel ezelőtt, talán szégyellnem kellene magam, talán újra és újra emlékeztetnem kellene magamat az elmúlt percekre a lábaink között heverő kis csikkel. Vagy azzal ott az ujjai között - de az a néhány utolsó lélegzetvétel, amíg végleg kialszik? Talán elég - elengedni. Dolgokat. Valahonnan a távolból.
- Egészen csúnya dolgokat feltételezel te rólam, nem? - Még érzem a mosolyt a hangomban, ahogy lepillantok; talán a játék elől, talán csak addig, amíg előveszem a pálcámat. Az az invito szinte néma - nem teljesen, olyasmi, amit könnyedén elfúj a szél, de ha csend van? Mintha próbálna suttogni valamit; néha arra gondolok, hogy egyszer majd kiérzem belőle, mit szeretne mondani. Néha pedig arra, hogy már csak halkabb lesz - évekről-évekre.
- Én? - Felpillantok, mintha csak illetlen volna a kérdés. - Nos, általában… ami megmarad.
Az üvegek halkan összecsengenek a lépcsőfokok felett; átrebbenve a küszöbön.
- Persze lehet, hogy tényleg naiv gondolat azt feltételezni a griffendélesekről, hogy mostanra hagytak akár egy kortyot is elvetemültségükben.
Elrakom a fenyőt a helyére, miközben az üvegek felsorakoznak előttünk a földön; az egyik valóban üres - pedig igyekeztem -, a másik kettőben viszont még lötyög valamennyi.
Arrébb csusszanok egy kicsit a párkányon, hogy helyet csináljak neki, miközben lehajolok az egyikért.
- Szerinted ez mi? - Röviden pillantok rá, miközben odakínálom neki az üveget. Úgy tűnik, valaki már leáztatta a címkét róla. - Gratulálok, egyébként. A meccs miatt.

[- Attól függ, hogy mivel itatsz le. Bizonyos esetekben, bizonyos italokkal nem csúnya dolog.]

It takes around six minutes

To smoke a cigarette

 

   Nehéz elhinni, hogy nem álmodom, hogy boldog vagyok, hogy érzem, hogy valami sikerül, ami ma van, nem hagytam holnapra. Gyakran éreztem, hogy az elmúlt évek nem többek egy hosszú, felesleges kudarc történetnél- minden nap egy újabb harccal töltött küzdelem a tudat ellen, hogy lassan elrepülnek az esélyeim. Minden órán ránéztem Skylarra, és megfogadtam, hogy elérem, mert láttam a jövőt, ahol felnőttünk, amikor túl késő. Amikor nem volt, lefoglalt Barclay, a kviddics, a párbajok, az apám hagyatéka, azután túl késő lett.

 Ahogy a fiú mosolyára nézek, ahogy érzem, hogy enyhén most is ég valami a torkomban, a mellkasomban, az jut eszembe, hogy talán soha nincs tényleg késő. Talán minden nap lehet az első győzelemé a vereségek után.

 - Attól függ, hogy mivel itatsz le. Bizonyos esetekben, bizonyos italokkal nem csúnya dolog.- kicsit törékenynek érződik még a viccelődés. Régen természetes volt, most viszont mintha szélviharban kviddicseznék, mintha próbálnám kitapasztalni, hogy a vihar merre lök majd az égen. Ijesztő, de belevágok.

 - Én nagyon rákaptam a ciderre meg a boroskólára. Ha erősebbet iszom, borzalmasan elviselhetetlen dolgokat mondok. És hülyeségeket csinálok…- egy kis balszerencsével már hallotta a szöveget Amytől, amit kicsit részegen mondtam az egyik bulin hat ismeretlen eredetű pohár után a kórus egy tagjának arról, hogy olyan hangja van, mint egy mandragórának: szívdöglesztő. Most is kiráz a hideg a szégyentől, és ez nem is a legrosszabbak közé tartozhat.

 Mosolyogva leülök a helyre, amit Skylar kínált fel maga mellett, és megnézem az üveg tartalmát. Kedves, szinte természetes, hogy itt ülünk együtt- kedvem lenne visszatérni a régi viccekhez, még régről, de nem teszem.

  - Talán bor… nem hiszem, hogy a drága fajtából... nem, tudom is szerintem, hogy mi ez, én is szereztem egy üveggel a Roxmortsban egy sráctól, aki négy éve végzett.- és minden bizonnyal soha nem lenne ilyen sikeres az üzlete, ha nem lenne olyan nehéz a Roxmortsban roxfortos diákként alkoholt szerezni. Biztos vagyok benne, hogy ez a minőség egy mugli bevásárló központban a felébe kerülhet- és talán onnan is szerzi, csak a brandinget cseréli ki rajta. Amivel könnyebbé teszi, hogy valaki letartóztassa, ha egyszer egy auror nyomozni kezd.

 Én szeretnék ennél nagyobb problémákkal foglalkozni. Például a vadorzókkal, akik egy hete megtámadták Revant és Nebelwaldot.

 - Ó... köszönöm! Nos, nem sokban járultam hozzá az idei évhez. Elég pocsék fogó vagyok- könnyen lehet, hogy rontott a teljesítményemen, hogy nagyobb lettem. Jövőre már hajtóként fogok játszani. A mai inkább Chikara és Annie érdeme.- meg a Hugrabug katasztrofális állapotáé, amiért Finnighan az utolsó pillanatban hátrahagyta őket. A legtöbben nem értik, hogy mit jelent kapitánynak lenni: a győzelem a csapatodé, a vereség a tiéd. Aki nem képes együtt élni ezzel, nem való vezetőnek- ami engem illet, készen álltam rá, hogy elfogadjam, hogy veszítettem.

 - Ha szeretnél játszani jövőre, szívesen látlak a válogatón, sokan elballagnak. Bár gondolom, nem hozta meg túlzottan a kedvedet, hogy minden meccsünkön láthattad, hogy eltöröm valamimet... de láttalak néha futni, úgyhogy biztos jó esélyekkel indulnál. Hm, ez most egészen jól esik...- meghúzom az üveget, és átnyújtom a fiúnak, azután rámosolygok, és nekidőlök a kőfalnak. Talán csak az alkohol teszi, de hirtelen úgy érzem, mintha soha nem történt volna semmi, mintha tegnap beszélgettünk volna utoljára, tegnap lettünk volna utoljára barátok. Még akkor is, ha nem tudok semmit. Fogalmam sincs, hogy mi történt vele, még most sem.

 A következő levegővel felkészülök rá, hogy rákérdezzek, hogy megpróbáljam megtudni, de nem engedem ki a kérdést- túl korai lenne. Túl rég volt, hogy igazán bíztunk egymásban, akkor, amikor talán még igazán titkaink sem voltak. Nekem talán most sincsenek- talán egyértelmű és látványos, hogy megbújik valami a vidám és gondtalannak tűnő mosolyok mögött.

 - Jársz nyáron Londonban valamikor? Kiülhetnénk valamelyik parkba inni este- meg igazából bárhová el fogunk tudni menni, ha megkapjuk a hoppanálási engedélyeinket végre.- várom is a nyarat, meg nem is. Tudom, hogy rengeteget leszek otthon, ami újabb és újabb konfliktusokhoz vezet majd- az viszont mindenképpen sokat segíteni, ha találkozhatnék Skylarral. Talán akkor... talán akkor megtudnék valamit.

[Sienna]

Sienna

2005, május 14

how wild it was
to let it be

nyelvezet

Néha néhány perc távolabbnak tűnik, mint az örökkévalóság - mint a kilélegzett cigarettafüst, figyeled, ahogy távolódik, figyeled, ahogy eltűnik, olyan, mintha sosem létezett volna; de néha csak könnyebb úgy dönteni, hogy valóban nem létezett.
Mintha eltörölhetnénk éveket - mintha nem hagyna maga után nyomot semmi, mintha minden csak egy döntés volna, egy hirtelen jött mosoly. Szeretném, ha léteznének rá szabályok; valami, amihez tarthatom magam a saját érzéseim helyett, annak kavalkádja helyett, valami helyett, ami csípi a szememet, aminek az íze örökké ott marad a torkom hátuljában. Minden lélegzettel, minden szóval, minden mosollyal.
De talán most eldöntjük - lehet, hogy nem tart majd tovább, mint az éjszaka, amíg eltűnik az alkohol bizsergése, lehet, hogy visszatér holnap, de addig… addig lehet csend. Egy pillanatig. Ugye?
Még érzem magamon a mosolyomat, ahogy visszapillantok rá - azt még én is tudom, hogy a cider a kedvence, nem lett volna különösebben nehéz kitalálni sem abból a néhány elszökött pillantásból az este folyamán: mindig volt egy a közelében.
- Nos, ha ez megnyugtat, én egészen biztos vagyok benne, hogy egyszer annyira berúgtam, hogy megpróbáltam - és erős a hangsúly azon, hogy próbáltam - karaokizni… itt. - Kipillantok az ablakon a vállam felett. - Csak egy kis balszerencsén múlt, hogy nem zuhantam át helyette a párkányon.
Még csak arra sem emlékszem, hogy kikkel voltam - de valószínűleg nem emlékeznek ők sem. Ez talán a leggyönyörűbb része az alkoholnak; hirtelen nem számít semmi, senki, csak te, a dolgok benned, amelyek máshogyan nem léteznek, és azok, amiket végre senki nem vár el, hogy magyarázz meg.
A másnapról pedig? Kollektíven inkább csak nem is beszélünk.
Nézem az üveget, mintha csak válaszokat várnék tőle, de valójában nem is igazán számít - tényleg nem szoktam válogatni, általában egyszerűen csak minden jobb, mint a valóság, legyen az akármilyen olcsó vagy drága, legyen az alkohol egyáltalán, vagy valami, ami a nyelv alatt olvad.
- Hmmm. - Figyelem a földön maradt üvegeket, miközben beszél; a szél hideg, épp besimít az ingem alá, és bár már nagyon késő van, érzem benne a tavaszt - mintha puhább lenne, mintha hirtelen nem akarna lehúzni a mélybe. - Szerintem kicsit szigorú vagy magaddal. Nélküled nem lenne csapat, és tudom, ez így kívülről nem sokat ér, de ők is biztosan így gondolják.
Elfogadom tőle az üveget, belekóstolok - tényleg bor, de elég ahhoz, hogy kellemesen végigmelegítsen a torkomon és a mellkasomon.
- Ami engem illet, nem értek túl sokat a kviddicshez. A meccsekre is leginkább csak a… griffendél-érzés visz ki, azt hiszem. Akármennyire hülyén is hangzik ez az én számból. - Nos - nem én vagyok a griffendél-összetartás mintapéldája, ugye? Iszok inkább még egy kortyot, addig sem beszélek, addig sem gondolok olyasmikre, ami lehetett volna, és addig sincs annyira hideg. Mégis, ahogy helyezkedek én is, hogy a párkány lehetőségeihez mérten szembefordulhassak vele, nem érzem azt a… szorítást a mellkasomban, azt, ami már annyira természetes, amivel már megtanultam együttélni minden kis szavam után, ami többet árul el a valóságból, mint kellene - mintha hirtelen bíznék benne, hogy neki, éppen neki, nem kell megmagyaráznom magamat. Nem kell úgy tennem, mintha nem ismerne, még akkor sem, ha minden annyira rég volt - nem kell úgy tennem, mintha valaki más lennék, ha az, aki vagyok… megmaradhat mellettünk, valahol a csendben. Valahol, elnézett kérdések között; olyanok közt, amiket elvisz a szél.
- Jól hangzik. - Visszaadom neki az üveget, én magamhoz veszek egy másikat a földről. - Egyébként is szokott hiányozni London nyaranta.
Nem annyira, mint amennyire ez hiányzott - talán kimondhatnám, talán bízhatnék benne, hogy ezt is továbbviszi majd a szél, mint a jelentéktelen dolgokat szokta. De talán… hirtelen sokkal inkább bízok abban, hogy ki tudja olvasni a mosolyomból - csak egy pillanat, utána eltűnik egy korttyal, ami sokkal égetőbb, mint az előző, amitől még el is grimaszodok egy kicsit, ami hirtelen mégis könnyebbnek tűnik, mint akármi, amit az elmúlt négy évben lehúztam. Bármilyen likőr, bármelyik érzésem - örökkévalóság. Annak tűnik, én pedig hajlandó vagyok elhinni - talán csak néhány percre. Épp annyira, amennyi elegendő ahhoz is, hogy minden megváltozzon.
Mert néha lehetetlenül hosszúnak tűnik - néha pedig csupán egy elszívott cigaretta.

[- Ha egyszer eleget iszunk, megpróbálhatjuk együtt.]

It takes around six minutes

To smoke a cigarette

 

  Ma úgy érzem, hogy szabad vagyok. Szabad az űrtől, amely elnyelte az önbizalmamat, a reményt, az űrtől, melybe belefolytak az álmaimból a darabok, a szín, a szépség és a fény, míg nem maradt más, csak a rémálom puszta csontváza. Ma biztosan fogok aludni, és ma merem remélni, hogy minden megváltozik, minden megfordul, ma visszatérek a boldogság útjára. Oda, ahol akkor jártam, amikor legutóbb barátok voltunk.

 Szeretném, ha örökre így maradna a kör: megtörve, nem ismétlődnének többé azok a hibák, amelyek belevágnak a boldogságunkba.

 - Ha egyszer eleget iszunk, megpróbálhatjuk együtt.- már túl sokat ittam, hogy rossz ötletnek tűnjön az éneklés gondolata, akkor is, ha évekkel ezelőtt tanultam utoljára zenét nagyon alacsony iskolai szinten. Most nem ijeszt meg semmilyen esetleges következmény, hogy esetleg kinevetnek, mert itt lenne Skylar, és baj esetén együtt vagyunk benne, együtt esnénk ki a toronyból is.

 Tudom, hogy a gratulációja nem üres hízelgés. Nem jut eszembe, hogy talán azért ilyen kedves, mert udvarias, tudom, hogy nem gondolja, amit én, hogy lehúztam magunkat azzal, hogy milyen középszerű fogó vagyok. Őszintén örülök a dicséretnek, ami biztos a legfontosabbak között volt számomra azok közül, amiket kaptam.

 - Ha mégis szeretnél játszani, szívesen vesszük. De örülünk a lelkes szurkolóknak is, nem igazán vinnénk semmire nélkülük.- a kviddics felfoghatatlan messzeségben van most, ahogy a jövő még ismeretlen kihívásait sem látom. Nem is számít most egyik sem; egyik sem fontos, a mai eredményt sem érzem fontosnak, csak azt érzem annak, hogy itt vagyunk, beszélünk, és bárkikké váltunk, ott vannak bennünk egymás barátai. Mindketten látjuk, mindketten akarjuk; tudom, hogy neki sokkal ijesztőbb, mert nem ismerem még a titkait, az enyémek pedig, egyre inkább úgy érzem, csak számomra rejtélyek.

 Bármi történt, most úgy érzem, hogy újra barátok leszünk. Akkor is, ha egy évtizedig tart majd, hogy elmondja, mi változott meg, akkor is, ha csak egy apró darab maradt abból a változatunkból, akik társasjátékoztak a Klubhelyiségben.

 - Bármikor szívesen látlak.- nem érdekel most, hogy talán olyasmit ajánlok mosollyal az arcomon, amit nincs hatalmamban megadni, hogy anyám egyáltalán nem biztos, hogy ugyanolyan készségesen engedné egy fiúnak, hogy ott aludjon, mint a barátnőimnek. Ebben a pillanatban a realitás nem számít, ha tehetném, neki adnám az egész várost a harangtoronnyal, a palotával, az összes darabjával. Most, amikor hosszan beleiszom az üvegbe, úgy érzem, hogy meg is tehetem, nem is merül fel bennem, hogy kudarcot vallhatok. Ma egész hegyeket mozgathatok a szavaimmal, az akaratommal, bármikor.

 Kevés alkalommal éreztem magam hasonlóan boldognak. Évekig üldöztem jelentéktelen dolgokat, miközben elveszítettem fontos, pótolhatatlan kincseket, és az, hogy ma újra itt vagyunk, mintha fénnyel töltené be ezt az öreg, kissé pókhálós tornyot, melynek az ablakában álltam egy hete, készen rá, hogy a vihar kiragadjon belőle. Szeretném elhinni, hogy most végre tényleg sikerült, most végre tényleg véglegesen megváltoztattam az életem menetét; szeretném hinni, hogy bármi történt Skylarral, legalább egy kicsi átragad belőlem a mosolyból, ahogy az ő mosolya elhozta a pótolhatatlan, megismételhetetlen boldogságot, amit annyi helyen kerestem. Végig itt volt, az estékben a Klubhelyiségben, a Három Seprű egyik asztalánál, a közelgő tavaszban a viadukt melletti téren.

 - Felfedeztem néhány helyet a városban az elmúlt években, amit szívesen megmutatnék.- és azt hiszem, hogy tetszene. Nem tudom, hogy most is azok a dolgok teszik-e boldoggá a fiút, mint régen, de úgy érzem, hogy akárhová elmennék vele, akárhol szívesen töltenék időt vele. Úgy érzem, hogy soha többé nem fogom elengedni, bármi történik. Bármi történik, amíg ők velem vannak, soha nem leszek szegény.