It takes around six minutes
To smoke a cigarette Még mindig kicsit fáj a karom ott, ahol a gurkó eltörte fél nappal ezelőtt, de alig foglalkozom vele- a hatalmas súly, amely a mellkasomra nehezedett a közelgő meccs miatt, végre eltűnt, és ez sokkal fontosabb annál, hogy kellemetlen valami. Akár százszor is újra eltörném a karomat, ha ez kellene hozzá, hogy ne legyünk utolsók, hogy visszaszerezzem a Griffendélnek a becsületét.
Persze, a rengeteg alkohol segít a lelki dolgok mellett.
Úgy érzem, hogy most minden a helyén van: végre kaptam egy kedvesebb, gratuláló baglyot vacsoránál anyámtól, sikerült olyan ocsmány módon megátkoznom Barclayt, hogy Pomfrey sem fogja tudni leszedni az arcáról (és egyéb részeiről) a keléseket a ballagási fotójuk előtt, és ami a legfontosabb: Revan visszatért. Az fontosabb mindennél, a győzelemnél, anyámnál, a bosszúmnál, a szórakozásomnál.
Lassan lehal a buli a Toronyban, az igazán nagyot a Hollóhát tarthatta, amiért formálissá vált a győzelmük. Azért örülök neki, hogy közösen ittunk, egyesek, mint Edward, Bates és Alma, akik már egy ideje a csapat részei, megkapták az elismerést, amit mindig is megérdemeltek, és hogy Annienek mindenki gratulált az alsósok közül is a játékához, ami elképesztően jó volt, különösen annak fényében, hogy kezdő. Ha a gyenge láncszemet (engem) eltávolítunk, és lesz egy nálam jobb fogónk, tényleg győzni fogunk. Különösen Tetsuyával, elképesztően jól játszott.
A harmadik ciderem után kimentem magam, hogy elmenjek levegőzni- elsősorban, hogy hagyjam a csapatunk veterán, még hetedéves tagjait nosztalgiázni Tetsuyával, aki velük végezne most. Örülök, hogy nem így lesz, de tudom, hogy ez az egyik utolsó lehetőségük együtt. Holnaptól elnyeli őket a RAVASZ, azután a felnőtt élet.
Gyors léptekkel felsietek a Kifutóra, közben előásom a kardigánom zsebéből a cigarettás dobozt, amit a Szigeten rejtettünk el a ládánkban Revannal, és amit, úgy érzem, hogy megérdemlem, hogy megcsapoljak. Azt is megérdemlem, hogy a létező legminimálisabb edzéseken erőltessem túl magam, és élvezzem a Roxfortot- az segített tegnap este, Oakley órája után, hogy kifestettem a körmeimet, még ha nem is maradt sok belőlük a meccs utánra, különösen a bal kezemen nem. Kicsit szerencsétlen, de holnap kifestem újra, és bent maradok a hálószobában Revannal- hacsak nem lesz elég jól hozzá, hogy megnézzük a kneazle fészket. Most nem hagyom egyedül elmenni.
Megtorpanok, ahogy észreveszem Skylart is a Kifutón. Túl későn hozzá, hogy ő ne vegyen észre engem. Elállom előle a lépcsőket is, akaratomon kívül- egy hete megfejtettem, hogy az egyetlen másik kivezető út az ablakon keresztül vezet innen, és nem látok seprűt nála.
Kicsit felgyorsul a szívem, ahogy újra lejátszódik bennem a legutóbbi találkozásunk.
Nem értem továbbra sem, hogy mi történt, a magyarázatok pedig, amelyeket végigpörgettem a fejemben, mind meglehetősen valószínűtlenek. Fogalmam sincs, hogy pontosan mi baja van. Miért nem vagyunk már barátok, miért menekült előlem. Nem állítom, hogy nem esett rosszul- és azután nem esett rosszul a tudat, hogy milyen sokáig ignoráltam újra a problémát.
Persze, nem fogom tudni megoldani ezt, ha csak én akarom megtalálni a megoldást. Elengedem a korlátot, és a késztetést rá, hogy megforduljak, és visszasiessek a lépcsőn, csak feljövök, és kissé félreállok az útjából.
„Szép esténk van... Hogyhogy nem ünnepelsz a többiekkel? ... Nem tudsz aludni? ... Piroska lenyűgöző volt ma, ugye?” Egy normális ember valahogy így kezdené a beszélgetést. Nekem is így kellene. Talán a ciderek miatt nem teszem. Talán a múltkori miatt.
- Kérsz egy cigit?- felemelem a dobozt. Tudom, hogy ostoba kérdés, ahogy a mosolyom is ostoba és naiv lehet, valakinek a mosolya, aki azt hiszi, hogy ez az egész megoldható. Néhány mondat, némi jó szándék, és minden, ami történt, csak elszáll.
Az ablakhoz megyek, és nekidőlök háttal. Megütöm a cigisdoboz alját, visszatolom a felesleges szálakat, egyet a számba veszem. Nem nyújtom túlzottan felé, csak egy alig elkapható mozdulattal jelzem neki, hogy azt szántam neki.
- Nem tudom, hogy mi a baj, Sky. De próbáljunk beszélni, csak amíg elszívjuk. Utána, ha nem szeretnéd, nem piszkállak többé.- érzem, hogy kicsit elszorul a torkom. Fogalmam sincs, hogy mi történt vele, mi történt velünk, hová tűnt a barátságunk. Nem tudom, hogy megtaláljuk-e. De úgy érzem, hogy még nem állok igazán készen rá, hogy feladjam, a legutóbbi után sem.