Vivien Morgana Smithe
Figyelmeztetések: 18+, kínzások, nemi erőszak, kannibalizmus, gyilkosság, öngyilkosság részletezése, trágár szavak, mentális betegségek. Alapok jelszó || Főborz Tanárúr Farmerja
nem || nő
születési hely, idő || Wales, Newport; 1989. 11. 01.
kor || 15
vér || félvér
évfolyam || IV.
A múltAkár tökéletes is lehetett volna. Akár vihette volna valamire. Akár boldog lehetett volna.
De nem.
Minden álom, minden remény, minden esély akár a por, megállíthatatlanul hullott ki a kezei közül.
Ami pedig maradt? Arra már nem elég, hogy várat építsen belőle, csak arra, hogy fájdalmasan, idegesítően a szemeibe fújja a szél. S akárhogy is próbálkozik, nem tudja kitörölni onnan.
Vivien Smithe Mindenszentek napján, pontban 00:01-kor látta meg a napvilágot Gloria Pinkerton és David Smithe egy szem leánygyermekeként. Az élete tökéletes volt: anyuci szeme fénye, apuci tökéletes kis hercegnője. Vivien kissé elkényeztetett volt, mi tagadás, de első gyermeke a fiatal párnak. Mindent megadtak neki, amire csak gyermeki szíve vágyhatott. Szülei aktívan támogatták a Rendet, amelynek tagjai is voltak. Egyikük sem volt kiemelkedő varázsló, de amiben hittek, azért rendületlenül kiálltak. Vivi édesanyja erősen érdeklődött a gyógynövények iránt, amelyeket különböző teák készítésére használt. Mint a legtöbb kislány, Vivi szeretett édesanyja sminkes dolgai között kutatni, szerette, ha ő is be volt vonva a szépítkezési procedúrákba. Minden este apukája karjaiban nézte a hercegnős meséket a mugli televíziókon, szinte minden este esti mese mellett aludt el, vagy apukája, vagy anyukája nyugtató hangjára. Vivi életének ezen boldog, már-már tökéletesnek mondható szakasza sajnos nem tartott túl sokáig.
Nem a te hibád. Sosem volt az. Nem tehettél semmit. Egy ártatlan, csillogó szemű gyermek voltál. Nem a te hibád…
Olyan négy éves forma lehettél.
Telihold volt.
Teljesen átlagos estének indul ez is, mint a többi. Éppen édesanyáddal végzitek az esti fürdés utáni rutint: egy kis szórakozás a sminkes ecsetekkel, majd fogmosás, arcmosás és a napi arcápolási rutin a fürdőszoba meleg párával teli helyiségében. Ahogy anyukáddal kéz a kézben kiléptek onnan, gőz kíséri utatok. Még a hálószobához sem értek el, mikor baljóslatú, robbanás szerű hang üti meg a fületeket.
- Anya… Mi volt ez? - kérdezed aggódva, félelem csendül a hangodban, visszatükröződik a tekintetedben. Anyukád megszorítja a kezed.
- Minden rendben lesz drágám! - Fiatal vagy még, fájdalmasan fiatal, de nem győz meg anyukád remegő hangja és félelemmel teli tekintete. Minden egyes porcikádban érzed, hogy nagy a baj. Apád fájdalmas üvöltése pedig jeges késként hatol a szívedbe. Anyukád, akár egy rongybabát, rángat maga után. Legalább te kerülj biztonságba… A kandallóhoz vezet, amellyel egyszer utaztál eddig. Mire felfoghatná bármelyikőtök, hogy túl késő, egy zöld fénycsóva szeli át az emeleti társalgót, anyukád pedig összeesik előtted. Tekintete üveges, nem reagál már semmire: sem a kétségbeesett jajveszékelésedre, sem arra, hogy erőszakkal elrángatnak mellőle. Édesapád megkínzott hangja mellé most már a te rettegő, bömbölő visításod is társul a gonosz, lelketlen kacajok mellé: azonban akárhogyan is próbálsz szabadulni, akármennyire is keserves a sírásod, csak kegyetlenül leráncibálnak a lépcsőn. A fizikai fájdalmadat elnyomja az az átkozott adrenalin, így nincs mi elterelje akár egyetlen pillanatra is a figyelmedet a tényről, hogy éppen az egész kis életed kicsusszan apró kezeid közül. Rúgkapálsz, karmolsz, torkod szakadtából üvöltesz, taknyod-nyálad egybefolyik s azoktól majdnem meg is fulladsz, de ez nem érdekel senkit. Végül lehajítanak apáddal szemben a padlóra. A férfi, akire mindig is felnéztél, aki az erőt, akaratot, kitartást szimbolizálta számodra, magatehetetlenül vergődik a földön a Crutiatus átok hatására. Ez az első alkalmad, hogy találkozol ezekkel az átkokkal, de sajnálatos módon közelről sem az utolsó…
Édesapád könyörögne, de egy perc nyugtot sem hagynak neki. Szenvedései közepette végig a te arcodat látja, te pedig az övét, amely már teljesen eltorzult. Egyáltalán nem hasonlít arra, amit megszokhattál. Te is könyörögsz, sírsz, hogy hagyják abba, kíméljék meg, de csak nevetnek rajtad. Azt hiszed, ártatlan gyermeki szíveddel, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Hát… tévedsz…
Egyszerre csak úgy, hirtelen, mint derült égből villámcsapás, elengednek. Üvöltésed megszakad, mintha csak cérnát vágtak volna el ollóval. Szipogva felülsz, baba-szerű arcod nem tükrözi a korábbi nyugodt boldogságot, ahogy gyönyörű napcsókolta szőke hajad is csapzottan meredezik mindenfelé. Édesapádtól is ellépnek a gonosz emberek. Azt hiszed vége. Azt hiszed ennyi volt, bár nem igazán érted miért. De remélsz. Pedig… a rémálom csak most kezdődik.
Egyre erősödő, fenyegető morgást hallasz a hátad mögül, a vállad fölött hátra pillantva pedig egy, az árnyékból felemelkedő, rémisztő farkasalakot látsz.
Sikítasz, mintha az elijeszthetné a rád rontó fenevadat. Sírsz, apukádért könyörögsz, aki… csak nézi a jelenetet. Dermedten, de talán egy kicsit megkönnyebbülve nézi, ahogy a lányát egy vérfarkas marcangolja szét. Mintha csak ezt gondolná: addig sem engem kínoznak… Tekintetét látva rájössz: nem fog segíteni. Senki sem fog segíteni. Apró tested nem bír ellenállni a csúnya nagy farkasnak, apukád nem siet a megmentésedre, anyukád az emeleten fekszik élettelen tekintettel… te magad pedig… csak feladod. Átadod magad a sötétségnek, mely a vérveszteség miatt magával ránt. Ott legalább már nem fáj semmi, nem bántanak, nem csalódsz, nem félsz. Csak lebegsz a sűrű, már-már nyomasztó tompa sötétségben.
Azonban a halál egyelőre nem vett Téged a szárnyai alá szerencsére… vagy mégsem?
Az enyhe félhomány is bántó erőszakossággal vesz rá arra, hogy hunyorogva kinyisd a szemed. Minden porcikád visít a fájdalomtól, ahogy egy nagyobb levegőt vennél. Halkan nyöszörögsz, tekinteteddel anyukádat és apukádat keresed. Óvatosan megpróbálsz körül tekinteni a szobában, ahol vagy. Azt már meg tudod állapítani, hogy egy koszos, földre hajított matracon fekszel egy ismeretlen, rideg szobában.
- Anyu? Apu? - hangod cérnavékony, félős, bizonytalan, erőtlen. Egyelőre a sokk miatt nem térnek vissza az emlékeid, csak egy érzés: a csontig hatoló félelem. Bár ezt te nem tudod, mivel eszméletlenül hevert csöpp tested, lázzal küzdve, de elszakítottak a családodtól. Fogalmad sincs hol vagy, ahogy arról sincs tudomásod, miért vagy ott, ahol. Egyáltalán, kik hoztak ide, és mit akarhatnak tőled? Talán belül valahol a rettegés mögött örülsz, annak, hogy élsz. De nem sokáig.
Nyikorog az ajtó, belép rajta egy magas, testes férfi. A kinézete számodra nem ismerős, egyedül az a gonoszságtól csöpögő, félelmet szító szempár. Mintha ezt a szempárt már láttad volna valahol…
- Úgy látom végre felébredtél… Morgana - szólal meg mély, karcos, legkisebb mértékben sem bizalomgerjesztő hangon a férfi. Értetlenkedésed kifejezése végett ráncolod a szemöldökeid. Körbe pillantasz újra, de egyedül vagytok a szobában.
- Az én nevem Vivi, nem Morgana… - javítod ki a férfit remegő hangon. A férfi ajka egy semmi jót nem ígérő félmosolyra rándul, amitől megfagy az ereidben a vér. Fájó lassúsággal vesz elő egy varázspálcát, de nem olyan esztétikus külalakkal rendelkezőt, mint ami anyukádnak meg apukádnak van, hanem sokkal nyersebbet, olyat, amire még ránézni is kellemetlen.
- Crucio… - egy halkan, már-már inkább kegyetlen hidegséggel és vérszomjjal elmormogott számodra ismeretlen varázsige. Mellé nem társul fénycsóva, amit szüleid mágiájában mindig annyira csodáltál, cserébe minden eddiginél rosszabb fájdalom rándítja görcsbe az egész testedet. Nem csak a szoba, de a nyitott ajtón keresztül az egész elhagyatottnak tűnő, omladozó félben lévő kúria a te fájdalmas sikolyaidtól zeng. Nem érted, nem jössz rá, mivel érdemelted ezt ki. Egészen addig az áldozata vagy ezeknek a láthatatlan, mégis kegyetlen átkoknak, ameddig jó barátod, az eszméletlenség újfent magához nem szólít.
Gyógyulásodat eszméletlenséged elősegíti, bár az talán még jobb volna, ha tápanyaghoz jutnál. Csak moslékot kapsz, ki tudja mennyi ideje fonnyad az étel ott melletted. Először nem eszel bele, de egy újabb kínzások utáni ébredés alkalmával vagy annyira farkaséhes, hogy ráfanyalodsz. Azonban a nevedből még naaaagyon sokáig nem engedsz. Túl sokáig. Törékeny testeden a fog és karomnyomok mellett itt-ott egy egy újabb heg jelenik meg, amit nem értesz akkor még. Habár egy idő után rájössz, hogy emiatt kínoznak, egyszerűen nem vagy hajlandó elengedni a régi életednek azon kis darabkáját, amely megmaradt számodra. Ez adja számodra a fényt a sűrű, lelkedet felemésztő sötétségben, ezért kapaszkodsz olyan görcsösen belé.
Azonban eljön az a pont, amikor már nem bírod egyszerűen tovább. Mikor már a komatózus állapotból is felriadsz, a férfi arcát látva. Már nem kell az átok, hogy érezd a testedbe beleivódott kínt, nem kell a jelenléte, hogy görcsösen összerándulva magzatpózban sírj. Az egész napos egyedüllétek pedig a lelkedet törik meg, és noha fájdalommal jár minden egyes alkalom, mikor a férfi megjelenik… mégis minden nap várod, mint valami megváltónak az eljövetelét: mert akkor legalább nem maradsz egyedül a gondolataiddal, ami jelen helyzetben nagyobb büntetés, mint bármelyik kínzás.
Furcsa módon, ahogy egyre telik az idő, egyre fáradtabbnak érzed magad. Alvásodat egyre sűrűsödő gyakorisággal már nem a megtörtént események rémképei szakítják meg, hanem egy szempár. Egy halk, vészjósló morgás. Egy hatalmas árnyék, mely sötétebb, mint a sötétség, amelybe burkolózik. Még nem tudod mi lehet ez. Még…
- Hogy vagy ma, Morgana…? - érkezik meg ismét a férfi. Pálcája már jobb kezében készenlétben, izgatott vibrálással, szinte már követeli azt a bizonyos átkot. Azonban nem ma… legalábbis nem ezért.
- Kifejezetten kurva szarul - nézel egyenesen a férfi szemébe. Hangod sértően ridegen cseng, mintha nem hozzád tartozna. Ma már nem javítod ki, nem ellenkezel. Nincs benned félelem a férfi felé. Egyszerűen csak ki akarsz jutni innen. Az első napokban azt hitted, hogy csak ti vagytok itt, de aztán a fülsüketítő csend kiélezte az érzékszerveidet, és elkezdtél más hangokat is hallani. Onnan tanultad ezt a beszédet is. Fogalmad sincs hol vagy, fogalmad sincs mit akarnak tőled, ahogyan azt sem tudod, képes leszel-e rá. Egy valamit tudsz biztosan: szabadulni akarsz az egyedüllét börtönéből. Vakmerő megjegyzésedre a férfi karcos, szívszorongatóan gonosz hangon felkacag. Számodra ez a kacaj mégis inkább dallamos és kellemes, hiszen a szabadság ígéretét hordozza magában. A pálca, legnagyobb bánatára visszakerül a helyére.
- Fel tudsz állni? - érkezik a következő, szinte már degradáló kérdés. Most rajtad a sor, hogy hasonló módon nevess fel, mint a férfi. A szeméről visszaverődő félhomály is úgy csillog, mint a legfényesebb csillag az égen, legalábbis annak, aki már mióta nem látott természetes fényt.
- Hogy a faszba ne tudnék? - ha anyukád hallaná ezt a beszédet, menten elájulna, apukádtól pedig kiköltözésig szobafogságot kapnál. De ők most nincsenek itt, neked pedig alkalmazkodnod kell a közeghez, bármennyire is idegen, undorító és kellemetlen számodra ez a viselkedés. Testi sebeid már begyógyultak, lázad már lement, immáron csak a mozdulataiddal járó, a lényeddé vált szúró fájdalom marad, valamint a lelki sebek, melyek sosem fognak elmúlni. Szemed sem rezzen, mikor egy elegáns mozdulattal lehajítod magadról a mocskos-véres rongyot, melytől a meleget remélted a hideg éjszakákon, noha az egész testedbe belenyilall az ismerős érzés. Az érzés, mely bizonyítja: még élsz. Felállsz, és még kissé bizonytalanul, de magasra szegett állal, büszkén a férfi elé sétálsz. Megtanultad, hogy gyengeséget nem mutathatsz, mert azt kifejezetten élvezi. Élvezi, ha sírsz, ha könyörögsz neki, hogy hagyja abba. És ahelyett, hogy abbahagyná? Csak még inkább vérszemet kap.
- Itt az ideje, hogy megismerd a többieket. Ha jó kislány leszel, ma este már velük aludhatsz - erőszakosan megpaskolja a hátadat, mire majdnem összeesel. Nem mondasz semmit a jó kislányos megjegyzésre, noha tudod, hogy kellett volna. Helyette csak sietve kilépsz az ajtón, mintha csak attól tartanál, hogy meggondolja magát és visszazár. A levegő és a hangulat az ajtó mögött sem más, de mégis… itt legalább nem vagy egyedül. - Kövess! - int a fejével, ahogy elhalad melletted. Nem kérdés, hogy nem számít a véleményed, ahogy különösebben az sem, hogy tudod-e tartani a lépést avagy sem. Szeded rövid pipaszár lábaid amilyen gyorsan csak lehet.
- Neked mi a neved? - torpansz meg egy kicsit, reméled a kérdésed egy lélegzetvételnyi idővel megajándékoz. A férfi is megáll, majd vészjóslóan lassan fordul meg, miközben a sárga fogait láttatni engedő tömény gonoszságot árasztó vigyort villant rád.
- A nevem Fernir Greyback. Csodálkozom, hogy nem hallottál még rólam… - a szavak mint fekete kátrány, sűrűn folynak ki ajkai közül, minden egyes szó, minden hanglejtés kéretlenül megragad elmédben.
Fenrir Greyback…
A férfi után loholva emlékezetedből nem tudod felidézni, hallottad-e a nevét, de ahogy beszélt, úgy érzed mégis ismerned kellene. Aztán egyszer csak mégis bevillan valami… egy félmondat, egy apró kósza megjegyzés, mely azonnal elhalkult, mikor beléptél a helyiségbe. Akkor hallottad a nevet és… a Reggeli Próféta mozgó oldaláról többek között visszanézett rád ennek a férfinek az arca. Akkoriban nagyon megijedtél tőle. Most is rettegsz, de mégis… úgy követed, mint a messiást.
Rengeteget meneteltek lefelé, egyre mélyebbre és mélyebbre, ahová a fény sem ér már el. Helyette fáklyák reszkető fénye próbálja bevilágítani a teret, közepes mértékű sikerrel. Arra mindenképpen jó, hogy ne bukjál orra a hatalmas lépcsőfokokon lefelé ugrálva. Végre valahára egy örökkévalóságnak tűnő menetelés után egy nagy ajtó elé értek. Bentről nyüzsgés nesze hallik, ami egyből felkelti érdeklődésed. Fenrir erőszakosan kivágja a kétszárnyú ajtót, mire minden beszéd egyszerre hal el, a bent lévő gyerekek és nem annyira gyerekek sorba rendeződnek és főleg a fiatalabbak remegő térdekkel, lesütött szemekkel állnak ott. Az idősebbek már nem félnek, de cserébe a tekintetük is arról árulkodik, hogy az emberségüket már elveszítették. Ekkor még nem tudod, hogy nem is olyan sokára te is hasonlóképpen fogsz festeni az újonnan érkezettek számára.
- Friss hús, csőcselék! - zúgó hangja csak úgy visszhangzik a kőfalakon, majd erőszakosan megragadva a most már testeden rongyokként lógó ruháidat, és egy egyszerű mozdulattal elhajít pár méterre. Erőteljesen nyekkensz a padlón, térdeid felhorzsolódnak, teljesen megalázva érzed magad. A nagy többség csak kinevet téged. Felnézel, de nem kapsz segítséget senkitől sem, csak gúnyos mosolyokat, lesajnáló tekinteteket, vagy még annyit sem.
- Ő itt Morgana, mától a testvéretek.Érzed a megvetésüket, némelyekről süt a szánalom, mások annyira rettegnek, hogy rád sem mernek nézni. Gúnyos nevetésekhez hitetlen pillantások társulnak. Ahogy te sem, ők sem értik, miért vagy itt, de szinte hallod a gondolataikat, hogy nem fogod sokáig húzni. Gyenge vagy. Erőtlen. Gyáva. Éppen ezért, mert erőteljesen makacs természettel áldott meg a sors, csakazértis felállsz, álladat felszeged, s lenéző pillantásokkal bombázol mindenkit, ki kételkedni mer benned. A rendszer nem fog megtörni téged… te fogod szétzúzni a rendszert!
Tudod, hogy nem kellene ezt tenned. Már megtanultad. Mégis… talán mert utoljára lehetsz az a kislány aki régen voltál. Talán később már nem is emlékszel majd egykori nevedre, mit szeretett szüleid adtak neked. Bátor, határozott, de metsző tekintettel fordulsz vissza Fenrir felé, közben egy fölényes mosoly kúszik észrevétlen ajkaidra.
- A nevem Vivien Smithe… - alighogy befejezed, már érzed is az ismerős fájdalmat, amitől a földre rogysz. A sikításaid visszapattannak a komor, dohos kőfalakról, azokon kívül Fenrir gonosz nevetése, és fenyegető üvöltése a többiek felé az egyetlen melódia a szobában.
Eljött az idő.
A következő telihold.
Az éjjel, mely minden reményt elvesz tőled.
Nem jutott neked túl sok idő, hogy beleszokj a rendszerbe. Társaid adtak neked egy felvilágosítást, hol is vagy és miért is vagy itt. Ez itt Fenrir Greyback vérfarkas tábora, ahol az általa átváltoztatott gyermekeket gyűjti össze. Már akik túlélték a támadást. Mint kiderült, hosszú idő után te vagy az első, aki ilyen fiatalon a táborban túlélte a sérüléseit és az azt követő magas lázzal járó időszakot. Nagy részét azonban nem érted a dolgoknak, a többiek meg nem is veszik a fáradságot, hogy elmagyarázzák neked, hisz biztosak abban, hogy nem fogod sokáig bírni a strapát.
Az erdő sűrű sötétségbe burkolózik, az éjszaka hangjai jeges rémületként hatolnak bőröd alá. Baglyok huhogása, mintha csak figyelmeztetni akarnának valamire, a konstans neszezés a lépteitek szünetében pedig folyamatos figyelésre sarkall. Ekkor hallod meg az első fájdalmas sikítást. Ruha szakadása, csontok törése, fájdalmas sikolyok, egyre több és több. Nem érted mi történik, ki bántja a többieket és miért. A telihold fénye megtalál téged is. Felnézel az égre, a hold megbabonáz, elbűvöl. Mint távoli szülő, aki nem akart téged sosem, csak nyűg vagy számára néz le rád. Érintés nélkül büntet, csak a jelenlétével, tiszta rideg fényével, mely egyfajta ítéletként sújt le rád.
Reccs.
Csontod törik, torkodból keserves sikítás szakad fel. A szülőd azonban csak ugyanazzal a halovány fényességgel tekint le rád az égből, mint a többiekre. Mintha nem hatná meg, hogy megannyi gyermeke szenved az átváltozástól. Csontok törnek, izmok szakadnak, bizonyos részeid meghosszabbodnak, tested arányai megváltoznak, vastag, dús szőr borít be. Tudatod sötétségbe borul, már nincsenek gondolatok, nincsenek érzelmek, csak az ösztön. A farkasösztön.
Egy erőteljes, parancsoló vonyítás hasítja ketté a csendet, mely az után telepedett az erdőre, miután szemtanúja volt ennek a tömeges kínzásnak. A többiekkel együtt válaszolsz a hívásra. Vonyításod jóval tisztább, erőt sugárzóbb, mint kis rekedtes vékonyka gyermeki hangod. Most egy szörnyeteg vagy. Szörnyeteg, de erős. Falkában pedig… legyőzhetetlennek érzitek magatokat. Cselekedeteidet nem tudod kontrollálni, ahogy gondolataid is szunnyadnak. Vivi, de Morgana is mélyen szunnyad odabenn valahol, most egy vagy a vérfarkasok közül, kik a telihold rideg fényében keresik áldozatukat.
Nem emlékszel a két átváltozás közötti időszakból semmire, ám a visszaváltozás éppen ugyanolyan fájdalmas, mint az átváltozás. A legrosszabb az az egészben, hogy pont erre az időszakra térsz újfent magadhoz. Minden egyes törést, szakadást, deformálódást érzel, teljes tudatoddal megélsz, ez pedig még borzasztóbbá teszi az egészet. Kimerülten zihálsz, először a hajnal metsző hidege, a füvön lévő harmatcseppek azok, amiket először érzel csupasz, védtelen bőrödön, amint a fájdalom enyhülni látszik. Ki tudja mennyi ideig fekszel ott a földön zihálva, arcodat könnyeid áztatják, hátadat, karodat, lábaidat pedig a nedves talaj. Egy darab rongyként heverve hagyod, hogy a fák sűrű lombjai között magát átverekedő halovány fénysugarak megpróbáljanak melegségükkel talpra állítani. Végül azonban nem saját erőből tudsz feltápászkodni, hanem egy harmadik fél erőszakos felrángatása által. Fáj, de szinte már meg sem kottyan az eddigiekhez képest. Azonban a megaláztatás, hogy mezítelenül rángatnak végig az erdőben, majd később az elhagyatott kúriában, mindenki szeme láttára, annál sértőbb.
Mikor még apuci kicsi hercegnője voltál, sosem ízlelted meg a vér ízét. Mióta azonban Morgana vagy, már többször előfordult ez, bár mindeddig csak a sajátodat érezted. Akárcsak egy sérült farkas, nyalogattad sebeidet, azt remélve hátha ez segít a gyógyulásban. A sok pofontól nem egyszer szakadt fel a szád, te pedig régi jó barátként üdvözölted a szádat elterítő ismerős, meleg fémes ízt.
Még nem tanultad meg sajnos a saját károdon, hogy kár olyat gondolni: ennél már úgysem lehet rosszabb. Mindig lehet rosszabb. Mindig lesz rosszabb.
A mai alkalommal nem mehetsz a többiekkel az erdőbe portyázni. Nem érezheted bőrödön a tél fagyát, ahogy levetkőzöl meztelenre, hogy ne a ruháid szakadjanak le a testedről. Nem ringathatod magad abba a hitbe, hogy remélhetőleg nem került az éjjel folyamán senki ragadozó lényed útjába. Eleinte nem érted, mi történik. Mit akarnak tőled. Hiszen a telihold felkeléséig, az átváltozásotokig alig egy-két óra lehet hátra.
A tegnapi napon természetesen “rossz fát tettél a tűzre” azzal, hogy a fejadagod egy részét odaadtad másnak. Arról azonban nincs tudomásod, hogy arról is tudnak, hogy egyik társadat álomba vigasztaltad. Még mindig próbálod az éj leple alatt tartani a többiekben a lelket, hogy egyszer kiszabadítanak innen titeket. Hogy egyszer lesz még jobb.
Nem sejted még, hogy mi vár rád.
- Tudod, miért vagy itt? - kérdezi tőled torz grimasszal az arcán Fenrir Greyback, ahogy megállsz előtte.
- Honnan a faszból tudnám? - válaszolod neki egyenesen a szemeibe nézve. Igazat mondasz, úgy tudod, hogy apró törekvéseid az ő szemeiknek láthatatlan. Porszem vagy a rendszerben, nem veszik észre, hogy Te éppen mikor mit teszel, vagy éppen suttogsz. Fenrir elvigyorodik, mire ereidben meghűl a vér. Tudod, mit jelent ez a mosoly. Ez a tipikus: mindig lehet rosszabb mosoly. Jól hallhatóan nyelsz egyet. A férfi azonban mindenféle magyarázat nélkül megfordul és tovább gyalogol. Te pedig engedelmes kölyökkutya módjára követed. Lépteitek egyhangúan verődnek vissza a komor falakról, a levegő dohos és nehéz, vibrál a feszültségtől. Mégsem próbálsz menekülni. Nem is tudnál hova. Nincs helyed ebben a világban, csak itt, mellette. Egy vagy közülük. Mindig is az maradsz, ez nem változik.
Majdnem belefutsz az előtted megálló férfiba, de még pont az utolsó pillanatban sikerül lefékezned. Annyira elmerültél a gondolataidban, hogy nem is figyeltél arra, hogy hová tartotok éppen. Orrodat megtölti a vér nehéz, ugyanakkor üdítően ismerős illata, mely izzadtság és könnyek sós illatával keveredik. Halk, normál fülnek érthetetlen nyöszörgés szűrődik ki a rácsok mögül, mely nem csak a füleidet sérti, hanem apró lelked még megmaradt részét is. Fenrir nem szól semmit. Még nem legalábbis. Érzed, hogy menekülnöd kellene, futnod, meg sem állnod, míg össze nem esel holtan a kimerültségtől. Lábaid azonban mégiscsak földbe gyökereznek, és várod a fejleményeket.
A cellában a kulcs hangos csattanással fordul el, majd dobhártyaszaggató nyikorgással nyílik a cellaajtó. A nyöszörgések az illető tüdejébe szorulnak. Nem kellenek ide állati ösztönök, hogy tudja… ebből semmi jó nem sülhet ki.
Mielőtt felfoghatnád, mi fog történni, mielőtt megpróbálhatnál menekülni már Fenrir keze akárcsak egy aligátor állkapcsa összezárul törékeny karodon, és beránt a cellába. Az ajtó mögötted óriási csörömpöléssel bevágódik, hamarosan már a kulcs is ráfordul a zárra, pont mielőtt a te apró kezeid a rács köré fonódnának. Tekintetedben rettegés, értetlenség tükröződik, de csak Fenrir rideg, gúnyos, kegyetlen pillantásával találkoznak.
- Mit akarnak tőlem?! - egy gyenge, remegő, bizonytalan női hang csendül fel mögötted. Hirtelen pördülsz meg, így egyensúlyod elveszítve a hideg, nyirkos rácsnak csapódik a hátad. Légzésed felületessé válik és szívveréseddel együtt az egekbe szökik. Kezded kapizsgálni, mi fog történni, de nem akarod elhinni.
Csak egy rossz álom lehet… Ez nem lehet valóság.
Azonban sajnos teljesen valóságos. Teliholdkor összezártak egy élő emberrel. Nem ismered a nőt, fogalmad sincs, mit követhetett el, vagy mit nem, ki lehet ő egyáltalán. De ezt a Sorsot, ami rá vár, senki sem érdemli meg…
Pánikolni kezdesz.
- Ne! Ne! NE! NEM! EZT NEM TEHETED! - ismét a rácsok felé fordulsz, eszelősen rángatni kezded, mintha bármit is érhetnél vele, de teljesen esélytelen. Egy gyenge kislány vagy, ez a rács pedig olyan erős, hogy egy szörnyeteget is képes bent tartani. Azaz jelen esetben téged, amikor átváltozol majd azzá a bizonyos szörnyeteggé.
- Már hogy ne tehetném meg? Viszont lásd, milyen “kedves vagyok”... - előhúz egy rozsdás, itt-ott már csorbult, de egyébként használható neki kicsi, de neked méretes méretű késfélét, azt behajítja a rácson át. Egyéb utasítást nem ad hozzá.
- NE HAGYJ ITT! FENRIR! KÉRLEK! KÉRLEK NE TEDD EZT! - még hosszú ideig rángatod a rácsot utána üvöltve, de neki csak egy élvezettel röhögős
“Jó éjszakát, Morgana…!” volt a válasza, mielőtt végleg eltűnt a szemed elől. Léptei még hosszú ideig visszhangzanak füleidben, ahogy visszataszító, undorító, mégis éltető szaga is hosszú ideig megül orrodban. Reménykedsz még, hogy visszatér, hogy kivisz innen. Megígérnéd neki, hogy jó kislány leszel, hogy többé nem teszel ellene. Lehet még valóban tartanád is a szavad. Ám sem Fenrir, sem más nem tér vissza. Hiszen senki sem azt akarja, hogy te itt jó kislány légy. Egy szörnyeteget akarnak belőled faragni, és ezt te is tudod jól, egyszerűen csak nem vagy hajlandó megadni magad a sötétségnek. Foggal körömmel ragaszkodsz egy kis részedhez, ami még reménykedik abban, hogy a hosszú, kegyetlen, sötét éjszaka egyszer véget ér, és egyszer újra napfényben fürdőzhetsz.
- Kérlek…segíts… - halk, könyörgő hangon, már a sírás szélén szólít meg a nő. Ezúttal lassan elengedik kis kezeid a rácsot, tehetetlenül hullanak tested mellé, ahogy felé fordulsz. Te is rettegsz, fogalmad sincs, mitévő legyél. A nő arca meggyötört, több helyen vérzik, ki tudja mit tettek vele ezidáig. Könnyek gyülekeznek a szemeiben, amik már amúgy is vörösek. Szája felszakadt, és ki is van száradva. A tekintete jeges tőrként hatol a szívedbe. - Kérlek, szabadíts ki… - pillantása melléd siklik, te pedig követed, és megpillantod a rozsdás kést. - Ha eloldozol, ketten valahogy kiszabadulunk innen - szép ígéret. Talán még egy röpke pillanatig ő is meg te is elhiszitek, hogy innen van kiút. Azonban a túlélési ösztöneid bekapcsolnak. A nő, akármennyire is sebesült, legyengült, még mindig sokkal nagyobb és erősebb, mint te magad. Lassan, akadozó mozdulatokkal lehajolsz a késért, apró kezeid megragadják a markolatot, amely eléggé megviselt, sérti is a kezed. Ha kiszabadítod, és rájön, hogy innen nincs kiút… Felegyenesedsz. Átváltozás közben sebezhető vagy, és ha a nőnek van egy kis élni akarása, akkor még mielőtt befejeznéd a transzformációt, a tőrt a szívedbe állítja. Ha kegyes lenne, még meg is forgatná benne, majd pár újabb szúrással biztossá tenné halálodat ebben a kifacsart, inhumánus állapotodban. Akkor véget érne minden szenvedés. Megtehetné azt, ami eddig neked nem jutott eszedbe. Amire eddig nem mertél gondolni sem. Eltorzult tükörképed nézed a tőr rozsdás pengéjén. A nő kellemesen dallamos hangjával suttogva ígér mindent, amire eddig te csak az éjszaka leplén mertél gondolni, de az is bűnnek számított. Ennek ellenére nem mozdulsz, mintha csak egy nonverbális sóbálvány átokkal sújtottak volna. Így telnek a percek, órák, ki tudja mennyi idő. A nő kezd egyre türelmetlenebb és hisztisebb lenni. Hangja először sürgető, majd vádló lesz,hisztérikusan egyre csúnyább dolgokat vág a fejedhez. Majd sírni kezd, hátha attól megesik rajta a szíved. Bár nem tudja, de az már rég megtörtént, de nem tudsz mozdulni. Félsz. Nem akarsz meghalni. Magad sem tudod miért, de ragaszkodsz ehhez a nyomorúságos élethez. Mert ez az egyetlen, ami ebben a kegyetlenül változékony, visszataszító világban úgy-ahogy a tied maradt.
A komor kőfalakon át beszűrődik kintről az első vonyítás. Elkezdődött. Pillantásod a nőre emeled, mintha könnyektől csillognának szemeid, de mégsem sírsz. Sajnálat, szánalom, fájdalom, szégyen, tehetetlenség érzése sugárzik arcodról felé. Hallod, ahogy megemelkedik a pulzusa a nőnek, légzése felületessé válik, ő is pánikolva néz vissza.
- SEGÍTS KÉRLEK! TEHETNÉL VALAMI JÓT IS! KÉRLEK! NEM AKAROK MEGHALNI! Félek… - a hangja elbicsaklik a végén, már karcos, rekedtes a sok korábbi ordítástól, sérti a folyamatosan kiélesedő hallásodat. Picit meg is rezzensz, de eldobod a kést. Elé, de nem elég közel, nem úgy, hogy érdemben bármit tudjon kezdeni vele. Az illúziója legyen meg annak, hogy te megtettél érte mindent. Pedig a valóságban tudod, hogy most már mindegy. Mindkettőtök számára.
- Sajnálom… - alig több, mint egy erőtlen halk suttogás. Az első csontod hangos reccsenéssel törik, megint kezdődik az egész tortúra. De most amennyire lehet visszafogod magad. Csak hangosan nyögsz az égető fájdalomtól, a nő sírása teljes mértékben elnyomja a te szenvedésed. Az átváltozásod megmérgezi az ő kétségbeesése. Hamarosan tudatod elszunnyad…
A barátságos, óvó sötétséget először a tömény vér szaga és íze hasítja ketté. Szemeid szépen lassan először laposan, majd egyre jobban tágulva nyílnak és csukódnak. Óvatosan ülésbe tornázod magad, és bár ne tennéd. A látvány… borzasztó. Visszataszító. Émelyítő. Kegyetlen. Nem kisgyereknek való. Egy szétmarcangolt holttest, elég sok és jókora darabok hiányoznak belőle. Belei kifordulva, arca relatíve sértetlen, azonban fájdalomtól eltorzulva, szemei rémülten fennakadva merednek a plafon felé, nem sokat kell találgatni, milyenek lehettek az utolsó percei, órái. Bélsár és vizelet orrfacsaróan fanyar illata keveredik a vérével és az izzadtságéval. A kés ott hever a nő mellett, vérben és szarban úszik az is. Hiperventillálni kezdesz, ahogy szépen lassan visszatérnek az emlékek. Lepillantasz a nyárfalevélnél is jobban remegő kacsóidra, melyek vértől vöröslenek, de nem a sajátodtól. Körmeid alatt húscafatok, bár a különböző testnedvek alatt nem annyira látszik, de a nagy marcangolásban a nő félholt állapotában még próbált küzdeni ellened, ezeknek nyomai egyelőre nem láthatóak számodra, de érzed a kaparások, a köröm nyomát. A vér, a karmolások égetik a bőrödet, az elfogyasztottnak vélt egyéb dolgok miatt pedig kavarog a gyomrod, mintha hányni akarnál, de mégsem tudsz. Arcod eltorzul a horrortól, üvölteni, sírni, törni-zúzni akarsz, meghalni, de közben élni is valamilyen teljesen érthetetlen okokból. A külvilág megszűnik számodra, nem is igazán tudod mi történik ezután közvetlenül, de valaki rendbe tesz…i a külsődet legalábbis. A rászáradt vért azonban sosem tudod lemosni magadról. Beleégett a bőrödbe, az elmédbe, s ha mások számára láthatatlan is, te érzed, hogy ott van… és olykor látod is.
Fogalmad sincs mennyi idő telt el, de idősebb vagy. Az idő múlása sötét ketrecedben relatív, az emberek jönnek-meghalnak. Természetesen sokak nem élik túl az első átváltoztató támadást, voltak olyanok is, akik megpróbáltak elszökni… mondanom sem kell, példát statuáltak velük nektek.
Egy szó mint száz, azóta sok víz lefolyt a Severn folyón, te is rengeteget változtál, természetesen nem előnyödre. Amiért viszont hálás voltál, hogy egymásra találtatok Natalie-vel, aki bár nem régóta volt közöttetek, idősebb is volt mint te, de valahogy hamar megtaláltátok a közös hangot halandó földi Poklotokban, tartottátok egymásban a lelket, erőt adtatok egymásnak. Bár ekkorra már szinte feledésbe merült régi neved, de egymás között általatok kitalált kódnevet használtatok, egyfajta egyezség, ígéret volt a másik felé, hogy kitartotok egymás mellett akkor is, ha eljő az általatok ismert világ vége.
Ma valamilyen oknál fogva megint gyülekeznetek kell a nagyteremként titulált helyiségben, ami csak méreteiben sugall nagyságot, a kinézete, berendezése egyszerű, szakadt, rongyos, komor, visszataszító. Ez általában sosem kecsegtetett jóval, ha mindenki megjelent egy helyen, ilyenkor mindig történt valami. Valami szörnyűséges.
Natalie szinte észrevétlenül a kezed után nyúl.
Tompa kiáltások, ütődések visszhangzanak, amit egyelőre csak az hall, aki odafigyel. Te pedig odafigyelsz, ebben a kiszolgáltatott nyomorúságos helyzetedben ez az egyetlen fegyvered. Irritálóan zajosan nyílik a hátsó ajtó, az eddig csak haloványan átszűrődő friss vérszag lavinaként tódul be a nyitott ajtón keresztül, de azon a ponton már túl vagy, hogy ettől rosszul legyél. Natalie azonban a szája elé kapja a kezét, láthatóan lesápad és rosszul lesz. Bármennyire is megfognád bátorításképp a kezét, már megtanultad, hogy nem teheted. Azzal csak magatokra vonnátok a figyelmet, és megtorlás következne.
- Szedd össze magad… - súgod oda neki.
- Ha meglátják, hogy rosszul vagy… - nem kell folytatnod, tudjátok jól mindketten, akkor mi fog történni. Figyelmedet visszafordítod az előttetek vergődő, de már-már félholt állapotban lévő férfire. Egykor valószínűleg könyöröghetett, de az összes fogát kiverték, vég ömlik a szájából, már csak halkan fájdalmasan nyöszörög. Egyetlen ép szemével küld csak lapos segélykérő pillantásokat, amit vagy nem vesz észre senki, vagy nem vesz tudomást róla. A jóérzésűek elfordítják tőle a tekintetüket, amint feléjük néz, a romlottak rá sem néznek, de gúnyosan, élvezettel vigyorognak. Eljut hozzád is a pillantása. Te szánakozva állod, tekinteteddel azt üzened, innen nincs menekvés, és ő? Mintha csak értené. Látod ahogy a pánik elködösíti a szemét, de már nincs ereje ellenkezésre.
- Hoztunk nektek egy kis friss húst… - a szavak csöpögnek a mocsoktól, már csak attól undorodsz saját magadtól is, hogy hallod ezt a mondatot. Pár kivétellel ez azért mindenkit megrenget.
- Nagyjából 5-6 főnek bőven elég a húsa egy étkezésre. Na, nem kell szégyenlősködni…! - El sem hiszed, amit hallasz. De azt talán még kevésbé, hogy vannak, akik önszántukból lépnek elő… és…? Az első elmebeteg a még élő ember húsába harap, kitépve egy tetemes darabot belőle. A férfi újult erővel ordít, a földön levő vértócsa növekedni kezd, ahogy a harapott sebből táplálkozik. Natalie megkapaszkodik a válladban, mindjárt elájul.
- Egy embernek még van hely… - Fenrir jól ismert, torz vigyorként gúnyolt grimaszos arca éppen felétek fordul.
Egy szívdobbanás.
Pillanatnyi hatásszünet a férfitől, mond valamit, de nem hallod a füledben dübörgő vértől.
Újabb szívdobbanás.
Üvölt a férfi a fájdalomtól, ahogy egyre többen tépnek ki darabokat belőle. Szenvedése nem fog egyhamar véget érni… nem az a cél elvégre.
Újabb szívdobbanás.
Mielőtt Fenrir név szerint szólíthatná a melletted lévő Natalie-t, önkéntelen mozdulatokkal megindulsz. Nem veszed le a pillantásod a vergődni próbáló, már-már a saját testnedveitől fuldokló, de meghalni képtelen férfiről.
Minden lépés kínzó lassúsággal követi a másikat, mégis túl hamar, de közben túl későn érsz oda. A haláltusa ismerős melódiája másként hat ezen alkalommal. Felpillantasz Fenrir-re, tekinteted üres, megtört, közben meg kemény. Ahogy annak lennie kell. Nem kérdezed, hogy szabad-e, nem érdekelnek a következmények. Nyúlsz az övén lógó késért, azzal együtt térdelsz le a férfi arca elé. Nem mondasz semmit, nem is biztos, hogy lenne értelme. Egyszerűen csak a halántékánál a fejébe állítod az éles tárgyat. A többiek is abbahagyják a “falatozást” és vádló pillantásokat lövellnek feléd, ahogyan azon társaid is, akik ide sem mernek jönni. Na meg természetesen az idős “felügyelő” csőcselék is. Valaki még számon is kér.
- Kibaszottul idegesített az értelmetlen dobhártyaszaggató vinnyogása… - mintha nem is a te hangod, nem a te gondolataid lennének. Fenrir felé fordulsz, közben lassan kihúzod a fejéből a tőrt. Utána pedig? Végig nyalod a pengét, nyelveddel elmosva a rajta lévő vért és egyéb… maradványokat. A mutatványod elég volt ahhoz, hogy mindenki figyelmét elvonja a többiekről, azok akik gyengék, akik ragaszkodását leginkább el akarják törölni.
Ami pedig Greyback-et illeti? Mintha… de csak mintha… büszkeség csillanna a szemeiben? Natalie tekintetével ellentétben, akiből csak úgy sugárzik a horror, a rettegés, az undor, a rosszullét. De biztos tudja, hogy érte csinálod. Legalábbis minden idegszáladdal, az összes porcikáddal ebben reménykedsz. A test még meleg, a vér folyása lelassult, de még orrfacsaróan friss. Ahogy ráteszed a kezed a bőrére, nem tudod eldönteni, hogy vajon a saját ujjaid bizsergését érzed, vagy még a férfiét. Gyomrod kavarog, legszívesebben ide hánynál, sírnál, elfutnál. De ezt nem teheted meg a többiekkel, sem magaddal. Ezért nyelsz egy nagyot, mielőtt a többiekhez hasonlóan belemélyesztenéd a fogaidat a halott húsába. Legalább nem dübörög a vére a halovány bőre alatt, legalább már nem érez fájdalmat. Irigykedsz. Bár nem ismerted a múltját, de legalább immáron véget értek a szenvedései, a tieiddel ellentétben. A húsából áradó vér elönti a szádat. Ismerős, de mégis teljesen idegen még meleg, fémes folyadék préselődik ki a szövetek közül, bőrcafat akad a fogaid közé. Kiráz a hideg, ahogyan éppen rövidke kis életed legborzasztóbb élményét éled át. És még csak részeg sem vagy, és egyéb tudatmódosító szer sincs benned, nem úgy, mint annak a szerencsétlen nyomorult Randy-nek. Ahogy természetellenes kötőszövet szakad, már a hangjától is rosszul vagy, nem hogy az érzéstől magától. Ráadásul az a bűz… vérrel, izzadtsággal, szarral és húggyal keveredő bűntudat és önutálat, amiért ezt teszed. Azzal nyugtatod magad, hogy legalább a többieknek egyelőre nem kell átélniük ezt a borzalmat… Mondjuk a büszkeség szikrája Greyback szemeiben… kellemes bizsergést küld a gyomrodba, teljesen érthetetlen okokból…
A csend súlyos lepelként hull a táborra, egyenletes szuszogások tömkelege, a félhold ablakon beszivárgó halovány de mégis vakító fénye, mezítelen lábad halk neszezése a hideg kőpadlón. Az idő hűvös, a talpad alatt a kő jéghideg, de te mégis úgy érzed menten felforr a véred. Nem tudtál aludni, de igazából? Már jó ideje nem tudsz rendesen aludni, kivéve ha mással szorosan összebújva teszed, vagy ha tested a sok kínzástól megfárad, feladja a harcot az ébrenléttel. Minden egyes idegszáladdal fohászkodsz minden egyes lépésednél, hogy aludjon mindenki elég mélyen. Hogy az ajtó recsegő nyikorgása, a véletlenül visszaejtett kilincs kongása ne verjen fel senki mást. Mostanában már lassan a levegővételed is bűnnek számít, egyáltalán nem kellene, hogy rajta kapjanak ilyesmin. Esetleg gondolhatnák azt, hogy meg szeretnél szökni, vagy más egyebet, igazából mindegy mit, csak alkalmuk legyen egy újabb kínzásra, aminek a gondolatától is megborzongsz. Már rájöttél, hogy semmi értelme magadra vállalnod ezeket a terheket, folyamatosan magadra vállalni a büntetéseket, hiszen hála az véletlenül sem csurran cseppen, mégis… Mégis ettől érzed magad még embernek. Ettől nyugszik meg háborgó lelked, hogy te mindent megteszel, de… valóban így van ez? Azok, akik szeretnék megőrizni önmagukat, már rég nincsenek itt, vagy azért, mert megölték őket, vagy azért mert… elvették saját életüket.
Halkan becsusszansz a résen, amit nyitottál a fürdőszoba ajtón, egyből megcsap a hiányzó ablakon át besuhanó jeges szellő, valamint… a széllel érkezik egy ismerős szag és egy meglepett sóhaj.
Értetlenül fordulsz a másik ijedt szempár felé. Először nem rakod össze a dolgokat, Nat csak az ujját a szája elé teszi csitítólag, nem mintha szerettél volna egy árva hangot is kiadni. Nem, most nem te leszel elővéve. Nat a régi, ütött-kopott kádban ücsörög ruhástul, kezében a hold sápadt fénye egy hosszúkás körvonalú tárgyat sejtet. Nem küld el, de nem is hív közelebb, te magadtól lépdelsz oda. Közelebb érvén már tisztán ki tudod venni az éles tárgyat, már csak az kérdéses számodra, hogy… miért?
- Te sem tudtál aludni? - kérdi tőled Natalie rekedtes hangon, kiszáradt, vékony ajkai egy fáradt, erőtlen mosolyra húzódnak. Lassan lépdelsz felé, majd letérdelsz a kád széle mellé, végül pedig egy óvatosat bólintasz. Kérdő tekinteted előbb a pengére, majd a kezén ejtett próbavágásokra siklik. Eddig fel sem tűnt a vér összetéveszthetetlen savanykás illata, de kezd helyére kerülni annak a bizonyos kirakósnak minden apró darabkája…
- Miért…? - csak ennyit vagy képes kipréselni kiszáradt torkodon, de még ez is felemészti szinte az összes energiádat. Megszorítod a kád szélét, ujjaid végei elfehérednek tőle.
- Terhes vagyok. Teljesen ledöbbensz. Nem tudod, mire számítottál volna, mivel rukkol elő, de erre biztosan nem. Még a szád is tátva marad a döbbenettől, Nat szemében tompa fény csillan, ahogy mosolyog rád. De ez a mosoly nem vidám, nincs benne szeretet, inkább hűvös, távolságtartó és semmibe révedő.
- Nem fogok egy ilyen világra gyermeket szülni. Főleg nem az Övét… - Áltathatnád azzal magadat, hogy erről fogalmad sem volt, próbálkozhatnál a tudatlanság takarója alá bebújni, de mi értelme? Mindketten tudjátok, ha nem is kristálytisztán, de tisztában voltatok ezekkel a dolgokkal. Veled még nem történt meg, de… idő kérdése mikor fog. Talán szerencsésnek érezheted magad, legalábbis mások irigykedve gondolhatnak rád emiatt, de a valóságban… te más miatt szenvedsz. Ezt azonban senki sem hajlandó látni, csak az, akinek rohadtul nem kellene ugyebár.
- Nem mondasz valamit? - kinyúl a kezedért, megszorítja azt. Megnőtt körmei kicsit belevájnak a húsodba, mintha nyomot akarna még hagyni ebben a világban. Ugyanis tudja, hogy te nem fogod az egyszerűbb utat választani. Neked nem jár a csendes elmúlás, neked teljesen meg kell élned a szenvedést. Minden létező formájában.
- Nem tudom mit mondhatnék… - kicsit lehorgasztod a fejed. Szeretnéd, hogy maradjon. Nem akarsz egyedül maradni ismét. Mint eddig mindig. Valahogy mindig… elveszítesz mindenkit magad mellől. Bármennyire is fáj azonban, tudod, hogy nem lehetsz önző, hogy el kell engedd őt, ennyivel tartozol neki. Pont Te tartozol neki? Azok után, hogy Te mennyi mindent feláldoztál érte? Nevetséges…
- Azt hittem meg akarsz majd állítani…- Nem tehetem ezt veled… Ha ezt a döntést hoztad meg, ki vagyok én, hogy… - elcsuklik a hangod, a vége kimondatlanul lebeg kettőtök között.
[color=#lavender]- Undorító ez a végtelen önfeláldozásod. Komolyan elhiszed, hogy ezzel bárkinek is segítesz? Vagy csak ezzel ámítod magad? [/color]- minden szava jeges tőrként hatol beléd, bár már azt hitted nincs nagyon mit tönkre tegyen… Mintha a bűnbánó arcod csak olaj lenne arra a bizonyos tűzre, Nat szorítása erősödik a nyélen, majd egy határozott mozdulattal egy mély vágást ejt a bal alkarján. A vörös sűrű vér megállíthatatlanul folyni kezd, mindketten csak megbabonázva figyelitek, ahogy az egykoron fehér kád vörösre festődik, legalábbis bizonyos részei. Nat a vérző karját megemeli, majd tenyerét az arcodra simítja gyengéden, mintha egykor tényleg úgy szeretett volna, mint Te Őt.
- Az elején azt hittem, hasonlítunk. Aranyos, tiszta szívű lánynak gondoltalak… - belenézel a szemeibe, de valami benned is megváltozik. A barátságotok… hogy a nővérednek hitted… mind hazugság volt.
-... de aztán ahogy telt az idő… - hangja egyre gyengébb. Szaggatottan beszél, arca a vérveszteség miatt fokozatosan egyre sápadtabb lesz. Irigykedsz rá, utálod Őt, hogy itt hagy, de talán mégjobban utálod magad, hiszen… ezek szerint ezt is Te tetted.
Ez is a Te hibád…!
-...ahogy telt az idő, megláttam. Te csak áltatod magad azzal, hogy a tetteiddel másoknak segítesz, de közben… közben kellett neked az Ő elismerése… Nem mások miatt csináltad azokat a borzalmakat, hanem magad miatt - erőtlenül cirógatja az arcodat, neked viszont olyan minden egyes simítás, mintha egy rozsdás érdes pengét húznának végig a bőrödön. Elhúzódnál, de mégsem teszed.
- Olyan lettél, mint ők… mint Ő. Egy… szörnyeteg… - az utolsó szó már hang nélkül, utolsó leheletként csúszott ki a száján. Arcodat simogató keze élettelenül hullik alá, már a vér is lomhán csurdogál kifelé belőle, mintha már fogyna ki a tartalékaiból. Nat tekintete üres, csillogása megszűnt, mered a semmibe, azonban még így is kivehető belőle a tömény megvetés irányodba.
Ki tudja mennyi ideig ülsz ott szinte mozdulatlanul. A lány teste már kihűlt, a vérveszteség miatt nem merevedett meg. Vele együtt a te tested is, mintha a haláltól megmerevedtél volna, de neked csak a lelked halt meg ma ismét és talán… végleg?
Talán az ajtó kivágódása, talán a hangos susmorgás, talán a követelőző erélyes hang rángat ki a transzból. Nem sieted el a megfordulást, tekinteted üres, tompa fény csillog benne, mintha nem is tartoznál az élők közé, Natalie vére az arcodra száradva. Nem hallod a kérdést, mégis válaszolsz.
- Gyenge volt. Az ilyenekre úgysincs szükségünk - a szavak olyan hangon érkeznek a torkodból, mintha nem is tőled származnának. Felállsz, majd minden elborzadó susmus ellenére odasétálsz a mosdóhoz. Belenézel a törött tükörbe, de már nem ismered fel többé, aki visszanéz rád… Te nem ismered, de mégis pontosan tudod ki az ott a tükörben.
Morgana…
Te vagy, de mégsem.
A hold ma éjjel nem világít, s a csillagok is a makacs esőfelhők mögé bújnak, mintha csak nem akarnák beszennyezni a fényüket. A levegő állott szagú, mozdulatlan, a csendet sem töri meg tücskök ciripelése, vagy idegesítő horkolás, hanem teljes nyomasztó valójával telepszik mellkasodra, akárcsak egy halom tégla. Minden egyes lélegzetvételért meg kell küzdened, mert nem magától értetődő. Ha nem emlékeztetnéd magad, hogy először az éltető levegőt beszívd, majd utána ki is fújd, akkor egyszer csak megszűnnél létezni. A fülsüketítő néma csendet csak úgy kettéhasítja távoli léptek visszhangja. Légzésed lelassul, igyekszel minél halkabban létezni, mintha már csak azzal hibázol, hogy levegőt veszel. Próbálsz úgy tenni, mintha aludnál, pedig a lépések egyelőre távoliak, de nem annyira mint régi életed emlék maradványai. Annál messzebbi, annál elérhetetlenebb dolog már nincs is számodra.
A léptek közelednek. Nem gyorsulnak, nem lassulnak, öblös, egyenletes léptek, ezer közül is felismernéd. Szorosan lehunyod a szemeidet, mintha aludnál, mintha az megmenthetne bármitől is.
“Úgysem ide jön… úgysem ide jön…!” nyugtatod magad, a szívverés számod azonban akaratlanul is a magasba szökik, kezeid ökölbe szorulnak a takaródon, mellkasod szaggatottan emelkedik és süllyed viszonylag ritmustalan ütemben.
A lépések megtorpannak, szíved kihagy egy, de talán két ütemet is, lélegzeted visszafojtod, mintha csak a halk szuszogás már sértő lenne. A kilincs halkan nyikorogva, mintha csak könyörögne valamiért, lenyomódik egy nagy kéz által. Pontosan tudod, miért járkár Fenrir ezen az órán… Éppen ezért, mert tudod, akarsz elsüllyedni a föld alá, eltűnni a szemei elől, egy kicsit megszűnni. A sok borzalom közül valamiért ez az, amitől a legjobban tartasz. Azonban a lépések egyre inkább közelednek. Nem egyszer voltál fültanúja már a dolgoknak, de sosem szólaltál fel, sosem mukkantál meg, csak próbáltál nem feltűnő lenni.
- Tudtam, hogy fent leszel… - hangja alig hangosabb, mint egy suttogás, s annak ellenére, hogy biztos vagy abban, hogy szavai neked szólnak, nem mersz megmozdulni, nem mered kinyitni a szemeid. Hátha elmegy. Hátha érdektelennek talál reakció hiányában. Ám azt nem tudod, hogy pont ez az, ami egyre jobban felkelti a vágyát. Minden túl gyorsan történik. Egy kéz a szádon, a nehéz súlya a testeden. Moccanni sem tudsz, segítségért kiáltani sem, de ha tudnál is… ugyan ki segítene? Szemeid kipattannak, bennük rémület tükröződik. Amatőr, nagyon amatőr hiba. Greyback arcának csak a körvonalait látod, de lelki szemeid előtt tökéletesen kirajzolódik az undorító pofázmánya, ahogy éhesen, de elégedetten vigyorog le rád, vagyis inkább talán helyesebb megfogalmazás a vicsorgás esetében. Majdnem kicsurran egy könnycsepp, majdnem elgyengülsz, majdnem… Aztán eszedbe jut, ki vagy Te, mi vagy Te.
Morgana, a vérfarkas.
Egy vérfarkas pedig nem sír, nem könyörög, nem gyenge.
Greyback egy egyszerű mozdulattal letépi rólad a pizsamának gúnyolt rongydaradot. Jóval nagyobb, jóval erősebb, mint Te, és mégis.
Keze úgy tapad a szádra, mindjárt megfojt vele, és igazság szerint… lehet nem is lenne gond. Azonban…
Egy vérfarkas az utolsó leheletéig küzd. Foggal, körömmel kapaszkodsz az élet mocskos, éles fonalába, harcolsz azért, ami még a tied maradt. Elkezdesz ellenállni, bár az elkerülhetetlent így sem ódázhatod el, de mégis… kell a tudat, hogy Te megpróbáltad. Legalább már az orrod kiszabadul a büdös keze alól, ő pedig közben… behatol.
Fáj, kurvára fáj, hogy a faszba ne fájna, hát te egy kisgyerek vagy, ő pedig egy megtermett férfiember… vagyis inkább vadállat. Sikíthatnál, de azzal neki adnád meg az örömöt, no meg ez nem rosszabb, mint a Cruciatus átok, csak a méltóságodnak. Most már egy olyan porcikád sincs, amit ne éreznél ocsortány mocskosnak, ami esetleg tiszta maradhatott volna, amit ne fertőzött volna meg ez a rohadék.
Beleharapsz a kezébe, de olyan erősen, hogy a vére serken. Fájdalmában felmordul, majd visszakézből felpofoz, de olyan erővel, hogy ajkad felszakad, utána pedig rászorít a torkodra. Fuldokolni kezdesz.
Azonban…
Félelem helyett elégedettség ül ki a orcádra, diadalittas vigyor jelenik meg ajkaidon, gúnyos fölényesség rajzolódik ki homályosan a kék szempárodban.
- Rohadt szuka… - sziszegi Fenrir. Pillanatnyi diadal számodra, de nem tart soká, ugyanis érzed a dermedt fülledt levegőben, ahogy elvigyorodik. Kavarog a gyomrod, miközben a teste egy pillanatra sem áll meg. A kurva életbe, ugye?
Legszívesebben arcon hánynád, de jelen helyzetben az egész végül visszafröccsenne rád. Éppen úgy, ahogy a harapás is.
A torkodat szorító vaskos kéz kegyetlenül belemarkol a hajadba, majd olyan erőszakosan oldalra rántja a fejed, hogy úgy gondolod, menten leszakad. Majd következő pillanatban a nyakad és a vállad találkozásánál egy erőteljes harapás, nemsokára a nyálával keveredő véred kezd lecsurogni a bőrödön az ágyneműdre. Nem tudsz mindent elfojtani, egy halk nyögés kiszakad belőled, amire csak még erősebben harap a nyakadba. Közben az egyik kezedben már szinte elszorítja a vérkeringést, a másikkal hiába próbálod karmolászni, a körmöd alatti bőrcafatok ellenére sem sikerül túl nagy kárt okoznod benne.
Persze, hagyhatnád is magad, és előbb szabadulnál.
De nem teszed, mert így legalább? Ezen az éjszakán nem fog más szenvedni tőle.
Ki tudja mennyi idő telik el, ki tudja hogyan ért véget, de egyszer véget ért… Eltűnik felőled a mázsás súlyként rád nehezedő test, de a mocsok hátramarad. Zihálva, könnyekkel küszködve meredsz a feketeségbe, erőtlenül, abban a pozícióban heversz, amiben Ő hagyott…
“Baszódj meg, Fenrir Greyback!”Háború.
Legtöbbetek számára ez csak egy szó. Mivel fiatalok vagytok, nem tudtok pálcát használni, ezért nem visznek titeket magukkal. Bele sem gondolsz abba, hogy Greyback nem tér vissza többé. Mindig visszatért eddig, miért a mostani lenne másképp?
Számotokra a nap ugyanúgy zajlik, mint megannyiszor, amikor a “felnőttek” elmentek ide-oda varázslókat vadászni, gyilkolászni, szórakozni, vagy ki tudja miket csinálni. Sosem érdekelt, ilyenkor mindig viszonylag nyugodalmasabb az élet, noha van nem egy mini Fenrir, vagy legalábbis Fenrir Greyback wannabe, vagy Fenrir Greyback 2.0., de igazából? Az összes Fenrir és nem Fenrir is bekaphatja a nyeles faszt, amennyire téged ez érdekel.
A helyzet az az, hogy most furcsán hosszú ideje nem térnek vissza az eltávozottak. Helyette azonban idegen szagokat hoz a szél.
Kiáltások, sikítások, robbanások, vázák, egyéb törékeny dolgok törése, villanások, zűrzavar. Megfogod a legfiatalabbakat, majd elrejted őket, miközben az ismeretlenek a férgesét irtják, vagy legalábbis hasonló. Az eddigiekkel ellentétben nem kezdesz el nagyon vérszagot érezni, pedig arra számítanál, hogy egy ilyen támadás rengeteg vérrel jár. Nem hagyod, hogy gondolataid elkalandozzanak, a lehető leggyorsabban gondosan elhelyezed a pöttömöket. Éppen időben.
Nem egy pálca szegeződik feléd, ahogy egy röpke fellélegzés után megfordulnál. Rengeteg felnőtt varázsló, tekintetükből sok mindent ki tudsz olvasni, és sok mindent nem.
Nem látod értelmét annak, hogy a pálcádat előhúzd, esélyed sem lenne ellenük, így hát szépen lassan felemeled a kezeidet.
Meglepődsz: nem lőnek rád. Helyette kérdezgetni kezdenek. Ahogy elcsitulnak az ellenállás zajai, a kérdések tömkelege végére úgy ítéled meg, hogy talán rosszabbat már nem jelenthetnek ezek a varázslók, mint Fenrir Greyback. Valahol elméd legtávolabbi sarkában még élnek a régi emlékképek, bár elmosódva, eltorzulva, nehezen kivehetően a régi életedről. Annak ellenére, hogy itt azt neveltétek belétek, hogy a varázslók utálják a magatok fajtát…? Nos, igazából minden okuk megvan rá, ezt be kell ismerned.
Végül nem bántanak. Sem téged, sem a pöttömöket, akiket előhalásztál a rejtekhelyükről. Félnek, te sem vagy biztos abban, hogy jó döntést hozol, de… talán majdnem mindenhol jobb, mint itt.
Csepp a tengerben, tengerben a csepp. Egy újabb kis törékeny test,, semmivel sem másabb, mint a többi, egy újabb ártatlan lélek voltál a táborban, ami csak arra várt, hogy megrontsák, eltöröljék, átalakítsák. Mikor bekerültél még Vivien Smithe voltál, de utána? Morgana a vérfarkas.
Négy éves korodban kerültél be, öt évvel később szabadultál… vagy legalábbis elkerültél onnan máshova.
Közben pedig? Mi is történt közben?
Csoda, hogy túlélted a sérüléseidet megfelelő orvosi ellátás hiányában. Beilleszkedni sosem tudtál, ameddig lehetett kapaszkodtál egy névbe, amely szüleiddel együtt eltűnt azon a bizonyos estén. Édesapád sorsáról nincs tudomásod, arra viszont kristálytisztán emlékszel, hogy milyen volt a pillantása az ájulásod előtt, valamint hogy… milyen volt édesanyád üveges élettelen tekintete.
Morgana egyedül volt a világ ellen. Egyedül a varázslók világa ellen, egyedül a muglik világa ellen, egyedül a vérfarkasok világa ellen. A régi énedet teljesen elvették tőled, de az új éned sem volt képes beállni a sorba. Kénytelen voltál tanulni a saját, illetve mások hibáiból. Az átváltozások borzalmasak voltak, az elsőt is egyedül, bárminemű útmutatás, segítség nélkül kellett kibírnod, de egy idő után? Megszokható volt. Ellenben azokkal az alkalmakkal, amikor még élő emberekkel zártak össze. Eleinte féltél kegyelemből elvenni az életüket, így azzal kellett együtt élned, hogy kínok kínja közepette haltak meg, de legalább nem általad, hanem a benned lakozó szörnyeteg által. Azonban később… később már kegyesebb voltál, és inkább te magad is megadtad magad a szörnyetegnek, cserébe viszont az áldozataid nem élték meg minden húscafat kitépését a testükből, nem elborzadt rettegő halott pillantásokkal találkoztál reggelente. A vért nem tudtad sosem igazán lemosni magadról, ahogy Greyback mérgét sem tudtad soha lecsapolni a véredből. Kénytelen voltál/vagy/leszel ezzel együtt élni. Azt már a te gyomrod is nehezen vette be, hogy emberi alakban is emberhús fogyasztására vettek rá titeket, de mégis nyeltél, abban a reményben, hogy ezzel az áldozattal legalább másokat megkímélsz bizonyos borzalmaktól, legalábbis ideig óráig. A hab a tortán pedig? A rendszeres nemi erőszakok természetesen. Sosem lehetett tudni mikor és kitől érkezik az “égi áldás” de abban bizonyos lehettél, hogy szinte mindig megérkezett egy bizonyos kor után.
Talán az egyetlen pozitívumnak mondhatnád, hogy kaptál egy pálcát. Hogy honnan? Az áldozatként elrabolt és megkínzott varázslóktól. Annyi nem volt, hogy mindenkinek jusson, de te ilyen téren a szerencsésebbek közé tartoztál. Viszont… nem tanították meg rendesen használni sosem. Arra nem volt se ideje, se affinitása senkinek sem. Ennek ellenére vidáman suhogtattad a pálcát, és epekedve figyelted az okozott rombolást.
Ezután érkezett egy újabb pozitív történés: Natalie megérkezett a táborba. Jóban lettetek, te pedig elvétetted azt a hibát, hogy túl közel engedted magadhoz. Hogy bíztál benne. Hogy azt hitted ő majd megjavít téged. De a valóság: csak még jobban összetört, pedig nem hitted volna, hogy ez lehetséges. Halála után már nem követted el újra ezt a hibát, de a gyámoltalan kicsik védelmezője, iránymutatója, nővérkéje lettél, akik utánad kerültek be a táborba. Ezt pedig még maga Fenrir Greyback is tiszteletben tartotta, ugyanis ha róluk volt szó, egy olyan tűz gyulladt lángra benned, amely még talán őt is megijesztette? Lenyűgözte? Nem tudni biztosan. Talán csak Te magad váltál jobban manipulálhatóvá, és ezt kihasználta. A lényegen nem változtat az egész, elérted legalább azt, hogy az új fiatalok, már akik túlélték az átváltozató támadást kevésbé nyomorúságos fogadtatásban részesültek.
Aztán egyik napról a másikra megszűnt a világ, amelyet addig ismertél és egy teljesen újba voltál kénytelen csöppenni, holott még nem sikerült kiszabadulnod a láncaid fogságából. Talán sosem tudsz megszabadulni tőlük, mert már a láncszemek a húsodba vájtak, a lényeddé váltak.
Roxfort RPG
Szerző