E L T Ű N T !
Imogen Sinclair, 6 éves
Eltűnés helye, ideje: Bristol, 1995.11.23.
A család hátsó kertjében látta utoljára édesanyja. Eltűnésekor egy rózsaszín ruha, fekete kabát és csizma volt rajta. Amennyiben bármilyen információval tud szolgálni a kislányról, azonnal keresse fel a rendőrséget.
☽ ✴ ☾
Mindig is különc volt. Már egészen pici korában felhagyott a sírással, az a még kifejletlen öntudat, a mostani elnagyolt árnyéka már akkor felfedezte, hogy a könnyek nem jelentenek megoldást semmire. Sokkal érthetőbben beszél helyette a korgó pocak, az alfele felől áradó szag, a néma ásítások. Édesanyja megállás nélkül cipelte egyik orvostól a másikig, mert biztosra vette, hogy
valami baj van a gyerekkel. Diagnózis egyszer sem született, ám az édesanyja meggyőződése, aggodalma és a szíve mélyén lassan gyökeret verő, tüskés félelem egyre erősebbé vált.
Később sem sírt soha. Se a lehorzsolt térd, se a darázscsípés, se a véletlenül túl csípősre sikerült étel nem csalt könnyeket a szemébe. Csendes eltökéltséggel viselte a megpróbáltatásokat és ugyanilyen makacs módon fukarkodott a szavakkal is. Ha nem volt lényeges mondanivalója, hát hallgatott. Négy éves korában a kandallóból kicsapó szikrát sem tartotta elég érdekfeszítőnek arra, hogy szóvátegye, pedig fél méterre tőle harapott bele a szőnyeg elnyűtt szálaiba. Tetszettek neki a vörhenyes lángok, a megszokott helyükön túl, bár az égő szövet és por szaga szúrta az orrát. Az édesapja fedezte fel a meghitt jelenetet, még mielőtt mást is meleg ölelésébe vont volna a tűz. A férfi ekkor értette meg felesége aggodalmát, amire korábban mindig csak legyintett. Ha Imogen emlékezne a pillanatra, akkor fel tudná idézni a kivirágzó
iszonyatot apja szemében.
Sosem szeretett a szomszéd gyerekekkel játszani. A szomszéd gyerekeket se szerette. Sírtak. Állandóan csacsogtak, kurjongattak, rángatták, mert muszáj volt hercegnőset játszani, utána labdázi és fogócskázni, meg bújócskázni. Az utóbbit játszotta mégis a legszívesebben. Verhetetlen bújó volt, órákig képes volt csendben, a legeldugottabb sötét sarokban ülni. Minden alkalommal egyre tovább és tovább tartott a megtalálása és ő egyre büszkébb volt magára. Végül eljött a pillanat, hogy már nem is keresték meg. Sötétedés után talált rá végül édesanyja. A nő keserűen zokogott. Imogent átjárta a diadal elbűvölő érzete.
Végül már senki sem hívta játszani, amit egyáltalán nem is bánt. Egyedül bóklászott a kertben, a hangyákat tanulmányozta, a pókot csodálta hálószövés közben és ámulva nézte a különböző bogarak fényes-színes kitinpáncélját. Kísérletezett. Figyelte, hogy milyen gyorsan menekülnek a hangyák, mikor vízzel töltötte fel a bolyt. Szétszedte a hernyó bábját, hogy lássa, miért bújt bele. Kislapáttal vágott ketté gilisztákat és lenyűgözve figyelte, ahogy két különböző irányba kúsztak el. Az anyja sikoltva dobta el az egyik enciklopédiát. Pillangótetemeket talált benne. Ugyanolyan szépek voltak, mint a préselt virágok.
Egy férfi állt az út túloldalán. Imogent figyelte. A lány pedig a férfit. Hosszú, csapzott haja volt és mintha nem pislogott volna. Imogen se pislogott. A férfi átsétált az úton és közvetlenül az egykor fehér, repedezett léckerítésnél állt meg. Imogen a saras kislapátját szorongatva ácsorgott. A férfi lassan kinyitotta a kertkaput, majd körbenézett és belépett. Imogen pedig hagyta, hogy az idegen a szájára tapassza a kezét, felkapja és magával vigye. Nem sírt, nem kapálózott. A kislapátot nézte az udvar közepén.
A plakátok csak három nappal később kerültek ki városszerte. Még egy mozaikdarabka a hirdetőtáblák kusza papírtengerében.
☽ ✴ ☾
Nappal. Csönd.
Éjszaka. Kiabálás. Hideg.
Nappal. Csönd. Éhség.
Éjszaka. Kiabálás. Csörömpölés. Hideg.
Nappal. Éhség. Szédülés. Kiabálás. Ajtónyikorgás. A férfi az ajtóban.
Egy csöpp szoba lett az új otthona. A tapéta több helyen lepergett már a falról, a sarkokban penészfoltok ékeskedtek rajta. Takarítva is rég volt, az ágy és az egyetlen kis komód alatt hatalmas porcicák szaladgáltak. A tucatnyi koszrétegen át a nap sugarai is alig találtak rá Imogen arcára. Hosszú, magányos napok alatt sikerült megismernie a szoba minden apró zegzugát, a plafonról lógó pókhálókon át, a pici helyiségben megbúvó koszos wc-ig. Éjszakánként hallotta a férfit ordítani. Mintha valaki mással veszekedne, de igazából saját maga a vitapartnere. Kihallott szavakat a tömör ajtón át.
Szörnyeteg. Megölni. Bűnös.Hat évesen ezeknek a szavaknak nem kéne, hogy különösebben mély jelentésük legyenek. De már látott egeret a virágágyásban, ami nem mozdult többé. Már hallotta összesúgni a nagyobb szomszéd gyerekeket a háta mögött.
Szörny. Róla beszéltek. A férfi is biztosan róla beszél.
Másnap egész nap mozdulatlanul feküdt, akár az egér. Próbált nem pislogni és lassan venni a levegőt, hogy még jobban hasonlítson rá, de túl sokat viszketett az orra és a talpa. A gyomra is elkezdett hangosan korogni, de szerencsére a nyugtalanító-bugyborékoló hangot este elnyomta a férfi újbóli vívódása.
Harmadnap végre kinyílt az ajtó, élesen nyikorgott a zsanér. Újból farkasszemet néztek egymással, majd a férfi eldobta a kezében lévő kést és a puszta két kezével verte meg a lányt. Imogen fel-felnyögött, összekuporodott, de nem sírt. Nem kiabált. Dacosan, vérző szájjal és tucatnyi zúzódással nézett a férfira, mikor megkérdezte, hogy hívják.
- Imogen.A férfi hümmögött, megrázta a fejét, majd reszelős, őrült nevetés rázta meg a kis szobát.
- Nem félsz? - kérdezte torz vigyorrá szelidítve a nevetését és a lány arcába bámult. Imogen a fejét rázta. Igazából fogalma sem volt, hogy mit jelent maga a szó. Sosem magyarázta el neki még senki.
- Tudod mit jelent meghalni?A kisegér jutott eszébe. A pillangói anyja enciklopédiájában. A nagymamája, akit az apja emlegetett többször, hogy
szerencsére már meghalt a vén szipirtyó. Imogen oldalra biccentett fejjel bólintott. A férfi elégedettnek tűnt.
- Mit szólsz a Gemmához? Az én nevem Silas. Mit szólsz ahhoz, ha mellettem maradsz te kis torzszülött?Nem mondott semmit. Onnantól fogva Gemma volt és Silas magával vitte az ország másik felébe, egy apró faluba, hogy sose akadjon rájuk senki.
☽ ✴ ☾
Forró vér csöpögött le az ujjain. Megborzongott az elégedettségtől. Szép, tiszta vágást ejtett, vér patakokban hullott alá a felmetszett torokból. A nyúl kettőt rándult még, majd nem mozdult többé. Precíz mozdulatokkal nyúzta le a bundáját, majd vágta fel és dobta ki a zsigereit. Két nyúltetemmel tért vissza a tanyasi házba, amit minden irányból vaskos fák vettek körül. A büszkeség bizsergető dallamát zokogás fojtott hangja váltotta fel. Silas elment. Ahogy ilyenkor mindig. Gemma pedig a konyhában hagyva a húst, a saját szobájába ment. Ahogy ilyenkor mindig.
A lány fiatalabb volt nála, talán nyolc éves lehetett. A szeme vörösre dagadt a sírástól, a földön kuporgott és rettegés csillant a szemében.
Ahogy az összes lány mindig.Együttérző mosoly kúszott Gemma arcára, ahogy térdre ereszkedett mellette és lágyan megsimogatta a haját. Nem marad sokáig. Egyik lány se maradt két napnál tovább. Mind eltűnik, ahogy Silas visszatér.
Angyalok nem valók a pokolba. Minden alkalommal ezt mondta, mikor egyedül tért vissza a vaskos fák árnyékából.
- Segíts! Haza akarok menni! Félek - rémület csendült a lány hangjában és Gemma közelebb húzta magához a reszkető törékeny testet. Csitítgatta, simogatta, míg picit alább nem hagyott a reszketése.
- Segítek kicsike. Nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz.Folyamatosan duruzsolt, míg lágy hangszíne lassan álomba nem ringatta a kétségbeesett lánykát.
Silas az ajtóban állt Gemma háta mögött, az édeskés illat hamarabb csapta meg az orrát, mint meglátta volna a férfit. Lassú ütemben cirógatta tovább az apró hátat.
- Nem csináltad meg a nyulat - Silas hangjába düh férkőzött. Gemma nem volt angyal. Gemma a pokol saját szülötte volt. Nem úgy, mint a padlón szendergő kislány.
Kiment a konyhába, mielőtt a férfi beljebb lépett volna. Mire befejezte az ételt, Silas is visszatért és a kését törölgette egy koszos rongyba.
- Angyalok nem valók a pokolba.A kést a konyhapultra tette és akkor egy pofonnal kezdődött. Gemma kedves ismerősként üdvözölte a fájdalmat.
☽ ✴ ☾
Bagoly ült az ablakpárkányon.
Silas nem lepődött meg a levél tartalmán, ám újabb veréssel nyugtázta azt. Gemma nem lepődött meg a verésen, a levél tartalmán annál inkább. Másnap kijelentette, hogy nem akar menni. Nem akarta elhagyni az erdei tanyát, ahol élt, a kis falut, ahol tanult. Silas tudott gyengéd lenni, Gemma szerette, mikor úgy néz rá, mintha egyformák lennének. Olyankor megsimította a haját és nem tépte. Az arcát cirógatta ujjbeggyel, a tenyér éles csattanása helyett. Akkor épp ilyen volt. A férfi elengedte őt, bízott benne, miután megfenyette. Gemma amúgy se mondott volna senkinek semmit. Ez volt az élete, vissza akart térni. A férfi volt a családja, pedig emlékezett néhány elmosott képre a szüleiről. Ők nem verték. Nem hoztak haza idegen lányokat. De nem is fogadták el soha. Nem értették meg.
Csendes lány volt a kastély falai között. Nem nyitott senki felé, csak a könyveibe temetkezett és szinte minden nap írt levelet Silasnak. Észrevehetetlen kis folt volt a hátsó sarokban. Mikor tehette, hazament. Számára jelentéktelen volt az első év. Ahogy mások számára ő maga jelentéktelen volt.
Az első éve utáni nyár döntött számára romba mindent. Rendőrök lepték el az otthonukat. Piros és kék fénybe borították a sötétbe burkolózó tanyát. Silast a földre teperték, Gemmát lefogták, aki próbálta kitépni magát a vaskos szorításból. Nem engedték Silashoz. Akkor érzett először félelmet életében.
Kihallgatták. Elmondták neki, hogy most már minden rendben lesz, megmenekült attól a szörnyetegtől.
Szörnyeteg. Fájdalmat érzett, feszítette a mellkasát és szúrni kezdett a szeme. Dacosan nézett a rendőrre, tekintete kényelmetlen volt, a férfi torkát köszörülve nézett félre.
- Megtaláltuk a szüleid. Nagyon várnak haza. Azt hitték, hogy sosem látnak többé. Holnap reggel elviszünk hozzájuk, addig pihenj. Rádfér. - elmosolyodott, majd magára hagyta. Gemma egész éjszaka a plafont bámulta, mozdulatlanul. Pontosan úgy, ahogy az egér a virágágyásban.
☽ ✴ ☾
A kastély hatalmas falai meleg árnyékkal ölelték át. Egy évvel ezelőtt, mikor utoljára itt járt, utálta, most mégis hosszú idő után először képes levegőt venni. Az elmúlt esztendő, amit vér szerinti családjával töltött, fájdalmasan… üres volt. Lehangoló. Fullasztó. Egyedül kistestvéreit derengte körbe némi fény, akik mind azután születtek, hogy ő eltűnt. Senki sem akarta, hogy visszatérjen. Ő a pokol saját szülötte volt, nem egy kis angyal a falatnyi mennyországban, amit a fehér léckerítés képviselt.
Pszichológushoz járatták és kihagyattak vele egy évet, hogy újra összeszokjanak. Pár hónappal később feladták a kötelező erőlködést. Elfogadták, hogy a lányuk még furcsább jelenség, mint aki kiskorában volt. De aki egy
szörnyeteg mellett nevelkedik, mégis mivé válhatna?
A kastélyban mindenkinek hazudott, akiben volt elég mersz megkérdezni, hogy miért maradt távol. Senkinek sem beszélt Silasról. Senkinek sem beszélt a tanyáról. Egyszer hallotta két mugliszületésű diáktársát beszélgetni, ahogy a sztoriját vesézgették. Beléjük kötött egy mondvacsinált indokkal és engedély nélküli párbajba torkollott és ő maga is a gyengélkedőn kötött ki. Attól a naptól kezdve már nem bolyongott céltalanul a folyosókon. A gyengélkedő lett az ideiglenes kuckója, miután Madam Pomfrey meglátott benne valamiféle potenciált. Nagyon jól ért a sérültek nyelvén.
☽ ✴ ☾
Azóta is keresi a helyét. Keres valamit, valakit, aki kitölti a Silas után maradt űrt.
Keresi a fájdalmat. Keres egy tükörképet a tömegben, mert titkon vágyik arra, hogy ne legyen egyedül.
Keres valakit, akit széttéphet, akinek a vérét veheti.
Aki széttépi, aki a vérét veheti.
Keresi az otthont.
Téged.Ő a metsző hideg, ami a bélelt kabátod alá kúszik. Észre sem veszed először, csak mikor már késő, mikor már jéghideg fogai égetik a bőröd. Nem tudod kidörzsölni a zsibbadó tagjaidból, mert már a csontodat kaparássza.
Ő a kandalló melege a legszomorúbb napodon. A fa kellemes szaga, ami simogatja a orrod, a táncoló színes láng, amibe belefeledkezel, a hömpölygő meleg, ami anyáskodva, óvón ölel, a pattogó láng nesze, ami elűzi a kéretlen gondolatokat, ami megnyugtat és elaltat.
Ő a legrégibb könyv a tiltott részlegen, aranyozott gerince és éjfekete borítója hívogat, becézget, rád kacsint, pedig tudod, hogy nem szabad még csak ránézned sem. Mégsem tudod kiűzni a gondolatot a fejedből, hogy vajon mit rejtenek a lapjai. Vérrel írták vajon? Hazugságokkal édesget vagy az igazsággal kínoz? Vajon örökre elkárhozol, ha felcsapod?
Ő a már megfakult tükör a raktár mélyén. Az eget átszelő, süvítő nyílvessző. A tőr a szemed előtt. Az utolsó lélegzet. Az elhervadt virágcsokor. A falra szögelt lepke. A lágyan meglebbenő függöny.
Gemma rejtély mindenki előtt. Sose tudni, hogy mit gondol, érzelmei sosem mutatkoznak az arcvonásai között, de még a mozdulataiban sem. Minden lépése, gesztusa, mintha előre belé lenne kódolva. Nem beszél feleslegesen, olykor még akkor sem, ha kéne. A rá irányuló kérdéseket, metsző válasszal illeti, próbál oda szúrni szavaival, ahol a legjobban fáj, csakis azért, hogy elterelődjön őróla a figyelem. Ha provokálják, ő is provokál és nincs ellenére se pálcát ragadni, ha így teszel, se a körmét hegyezni vagy az öklét emelni.
Kedves azzal, akit gyengének tart. Sajnálat csillan a szemében, óvón közelít, mert az angyalok nem valók a pokolba. Nem hagyja, hogy bántódásuk essen, de egyáltalán nem érdekli, ha őt bántják. Néha még ki is provokálja azt.
Azt gondolnád, hogy amúgy nem érdekli semmi igazán. Azt gondolnád, hogy nem képes érezni, mert nem hagyja, hogy megközelítsék. Igazából még senki sem próbált áttörni a szögesdrót-kerítésen, amit maga köré emelt. Mert ha valaki felé nyújtja a kezét, ő először harap, mintsem elfogadná azt. Így nem nyújtják a másik kezüket felé.
Testet öltött kísértet. A bőre sápadt, mintha kényszeresen kerülné a napsütést és sötét tónusú ruhái csak még inkább kiemelik azt. Szeme fénytelen, tekintete csontig hatol, és úgy bámul rád, mintha rovátkákkal vésték volna bele minden piszkos kis titkodat és ő lenne az egyetlen, aki le tudja olvasni azokat. Még nem is vetted észre, de a hideg már végigborzolta a gerinced vonalát. Nesztelen léptekkel halad el melletted, mintha lába a földet se érintené, mintha az első könnyed fuvallat képes lenne felkapni és elrepíteni. Válla felett hátrapillant, úgy néz rád és metsző mosolyt ül ki vékony ajka szegletébe, amitől neked egyáltalán nincs kedved felfelé görbíteni a sajátod. Inkább lejjebb viszed a tekinteted, elidőzől a póklábakra hasonlatos hosszú, vékony ujjain és egy pillantig elgondolkodsz, hogy vajon mik azok a fekete foltok a kézfeje oldalnán és az ujjbegyein. Aztán inkább arra jutsz, hogy nem is igazán akarod tudni.
Aztán megérkezik a gyengélkedőre. Meglátja, hogy vérzik a karod, mert megharapott egy bestia Ms. Salamander óráján és a szeme csillogni kezd. Üdvözli Madam Pomfreyt és mire odaér melléd, már némi szín és együttérző mosoly is megjelent az arcán. Elidőzik az arcodra száradt könnyeken és kedvesen vigasztalni kezd, te pedig valami furcsa mód tényleg megnyugtatónak találod ezt. Hangja betakar, mintha tényleg nem érhetne már semmi baj. Ahogy ott ül melletted és a vért itatja fel a karodról, mintha tényleg ő is hús-vér-lélek lenne.
Még mindig idegennek érzi a kezében a pálcáját, de ez nem azt jelenti, hogy ne tudná használni, ha szükségét érzi. A bűbájok terén nem jeleskedik, de elegendő gyakorlással elfogadhatóan teljesít. Az átkok, rúnák és bájitalok állnak legközelebb a szívéhez és ez a teljesítményén is meglátszik. Ám ami nem kelti fel az érdeklődését, abba nem is hajlandó energiát ölni. A legendás lények gondozása, a történelem (a boszorkányégetés kivételével) például pont ebbe a kategóriába esik.
Roxfort RPG
Szerző