Leonard nyűgös ténykedései

Piros sál

2004.04.28

Gyönyörű nap a mai. Hogy miért? Na nem a jó időjárás miatt. Tavaszhoz képest cudar idő van most, esőre áll és a szél is fúj. Alig vannak emberek az utcán, tócsa és víz mindenütt, de ez benne a gyönyör. Alig vannak emberek az Abszol úton. A magány, az egyedüllét szinte akkora mosolyt karcol az arcomra, hogy ha valaki most szembe jönne velem, hülyének nézne. De nem érdekel, jól érzem magam és nem érdekel senki véleménye. Végre egy szabad nap, amit nem kell az iskola falai között töltenem, azon aggódva ki vesz észre, ki akar velem csacsogni vagy melyik lány szaladgál utánam egy levéllel, amit a barátnője küld. Nincs különbség, also évesek mondjuk többen vannak, de ugyanúgy ötödévesek is bombáznak ilyen levelekkel, de még a házvezetőnk is folyamatosan a nyomomban van. Nyűg ez nekem, mit szólna édesapám ahhoz, hogy ha híre megy annak, hogy egy mugli születésű há-zvezető professzorral kamatyolok, bele se merek gondolni. Megadóan sóhajtok, ahogy kirázott a hideg, hiába csinos Fitzgerald professzor, ez mégis megengedhetetlen. Megrántottam a vállamat, majd mélyet szippantottam a citromos teámból, amit nem messze vásároltam egy büfés standnál. A legjobbkor jött, már éppen haza akartam repülni a seprűmön, mert átfáztam, de egy jó tea újjult erővel tölt fel így nem kell édesapám még talán az én arcomnál is morcosabb képét bámulnom a vacsora asztalnál. Gyárilag utál, nem is kell csinálnom semmi rosszat, talál valami kifogást, amiért megróhat és akkor még a húgom is rátesz egy lapáttal. Micsoda nyűg.
De ezt a pillanatot, amiben vagyok, most nem ronthatja el senki és semmi. Belekortyolok a forró teámba és élvezem a…
Lökés. Égető érzés az arcomon. A kezemen. A ruhámon szét terül a citromos tea ragadós, finom zamatos leve.
- Ááááhhh, az arcoooooom!! – üvöltöttem a hirtelen fájdalomtól, majd gyorsan, ahogy tudtam, letö-röltem a forró tea maradékát a pofázmányomról.
Testalkatomnak hála nem borulok fel azonban, de meginogok és a kezemben tartott poharat a maradék italom tartalmával együtt a földre ejtem, a másik kezemben tartott seprű is majdnem a földön végez-te. A nekem eső idegen rosszabbul járt, a földön végezte, négykézláb próbált feltápászkodni és nyöszörgött kegyetlenül. Arcom eltorzult a dühtől, elpattant vagy két, három ér a halántékomon. Letö-röltem a maradék lecsurgó levet a kabátomról is, majd a problémámat okozó idegen fölé hatal-masodtam kezeimet ropogtatva. Neked öregem, reszeltek.
- Remélem jól vagy…mert most neked vég… - morogtam alig hallhatóan, mikor hirtelen, olyan förgeséggel vetette rám magát az időközben láthatóvá váló tettes, köpni nyelni nem volt időm.
- A sááállaaaaaaahahaaam, jááájjj, ídös gyerököm! – kiáltotta az arcomba egy idős kis nénike, és úgy megrángatott, hirtelen nem tudtam eldönteni ki vesz kin elégtételt. A mérgem egy pillanat alatt elszállt és zavartság vette át a helyét, nem tudtam eldönteni, hogy ez megbolondult és pálcát kellene ragadnom vagy tényleg nagy bajban van. A lényeg, hogy fellökött és még hozzám is ért azokkal a mocskos kezeivel. Hát hogy nézek most én ki? Leerőltettem a kezeit a kabátomról és hátrébb löktem, majd megigazítottam magamon az öltözetet és a szétrázott frizurámat.
- Na idefigyeljen nénje, tartozik nekem egy teáááááávaaaal. – kezdett el megint esztelenül rázni, ugyanott megragadva a ruhámat ahol korábban tette.
- Hááááátt nyeeeem értöööd hülyegyerrööök. A sáááálaaaaaam. – ordította torka szakadtából arcomba ejtve minden beszédhez szükséges nyálát és szájának lebomló illatát.
- Hagyjon már nénje! – rántom ki magam a szorításából, majd lépek egyet hátra. – Milyen sálról beszél maga? – kérdeztem mérgesen ismét igazgatva magamon a cuccomat.
- Ottané. – mutat a levegő felé, majd még mindig vegyes érzelmekkel néztem fel az égre, ami egy furcsa és különös sálat emelt egyre feljebb a szél hathatós segítségével. Jó volt elnézni, ahogy játszik vele a szél, jobbra, ballra tolta, míg engem teljesen megbabonázott maga a ruhadarab. Volt benne valami különleges, varázstárgy lehet, érdekes, mi lenne ha…
- Hozdééé ide nekem a sálaaaaat té gyerök! – rázta meg megint a ruhámat a néni, mire már elveszítettem a türelmemet.
- Hagyjon már nénje! – ordítottam rá, majd ellöktem magamtól. Elővettem a pálcámat, majd ráakartam mutatni a levegőben táncoló sálra, mikor eszembe jutott, itt nem használhatok mágiát. Gondolkodtam, mit is tehetnék, mikor egy koppanást éreztem a tarkómon.
- Hülyégyerööök, ez így nem mööögy. Hozzad idé nekem. – morgott, mire egy pillanatra rászegeztem a pálcámat, majd vettem egy mély levegőt és eltettem.
- Na idefigyeljen nénje, csak azért nem bántom, mert idős és néni, hagyjon engem és menjen a dolgára. – utasítottam rendre, majd megfordultam, hogy hazainduljak. Elegem volt ebből a vénasszonyból és a sálából.
- Ééééééééjjjj hozzád idé a sáááálaaaaam, Könyörgöhöööm. – kezdte megint rángatni a kabátom, de most hátulról. Kiidegel. Visszanéztem türelmetlenül, majd figyeltem, ahogy a sál az egyik ház tetején landolt. Vettem egy mély levegőt, majd lenéztem a könnyes szemű nénikére. Megráztam a fejem, majd ismét ellöktem magamtól, és elindultam a ház irányába.
- Lehozom, de aztán hagyjál! Vénség. - szúrtam oda neki mérgesen, mikor elemeztem a helyzetet és a lehetőségeimet. Magam alá kaptam a seprűmet, majd egy könnyed szökkenéssel felemelkedtem a magasba. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy csak úgy elrepülök, de ha egy Flint ígéretet tesz, azt nem szokta megszegni…Legalábbis ez nem. Amúgysem hagyna bégén ez a vénség, lehet még álmaimban is kísértene a szaros sáljával. Az időjátási viszonyok ellenére könnyen feljutottam a ruhadarabig, majd levettem a tető zsindejéről, amihez hozzáragadt. Hirtelen erős vibrálást éreztem a kezemből, amivel tartottam, egy pillanatra majdnem le is billentem a seprűmről, ahogy csökkentettem a magasságot. Terjedni kezdett bennem valami furcsa, valami erőteljes, hatalmas jól eső érzés. Mintha tele lennék energiával, mintha megfiatalodtam volna.
Leérkezésemkor még furcsább dolgot tapasztaltam. Mintha, megnyúltak volna a rajtam lévő ruhadarabok, a cipő meg mintha nagyobb lenne, mi történt velem? Elképedve bámultam a sálat, mikor a néni elém sétált. Felnéztem rá és meglepődve tapasztaltam, nyugodtság ült az arcán és mosolygott. Csalafintaság volt kivehető a szemeiből, végül félrehajtotta a fejét.
- Jó érzés ugyi? – kérdezte, majd hozzátette. – Elkérhetem? – a kezét nyújtotta. Ismét lenéztem a ruhaanyagra, bár a kezemre rábukott a kabátom ujja. Mi a fene. Bizonytalanul, szinte ijedten nyújtot-tam át az anyagot, bár éreztem, valóban fáj megválnom tőle. A néni magához vette, majd elkezdte feltekerni a nyakára.
- Köszönöm fiatalember. Hálás vagyok neked. – változott meg a hangja és a vénséges, rekedtes tónust most egy fiatalabb, kellemesebb hanglejtés intézte hozzám szavait. Elképedve figyeltem, ahogy a né-niből több évvel fiatalabb hölgy válik. A haja szebbé válik, a ráncok szépen lassan eltünnek és mosolya is kellemesebbé válik. Mi a fene történt?
- A sál áldás és átok egyben. Jól döntöttél. Talán egyszer ismét hozzád kerül, hiszen megérezted a hívását. – tette hozzá, majd megfordult, ahogy én elképedve álltam seprűvel a lábam között tátott szájjal.
- További szép napot fiatalember. Áldjon az ég téged. – tette hozzá, majd úgy sétált el, mintha mi sem történt volna. Én pedig úgy álltam ott az Abszol út járdáján, vissza belenőve a ruháimba, teától ragadva, és annak forróságától vörösődő pofával. Talán percek teltek el mire ismét magamhoz tértem a kábulatból. Hihetetlen. Ilyen ereje van tehát egy elbűvölt tárgynak…

Vége.