+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Joy and Sorrow
| | | | |-+  Aiden J. Fraser (Moderátor: Aiden J. Fraser)
| | | | | |-+  A hold szemei
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: A hold szemei  (Megtekintve 840 alkalommal)

Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2023. 03. 10. - 19:08:07 »
+1

MONGÓLIA

Naplózva


Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2023. 03. 10. - 20:07:35 »
+1


2004. március  27.
outfit >><< x

Nekem az a felfogásom, hogy aki aggódik, az kétszer szenved.


A zsupszkulcs erősen beszippantott minket, miközben én minden ilyen alaklommal a hányingeremmel küzdöttem. Nem volt gusztusom sosem ilyen fos randa dolgokhoz hozzányúlni. Ez is mi volt már, egy szakadt tangapapucs, ami akár egy leprás földi hagyatéka is lehetett volna. Nem értettem, hogy lehetett a varázslóvilág ezekben ilyen igénytelen. Értettem a szándékot és mégis minden egyes alkalommal megrázott. Gyűlöltem a zsupszkulcsokat, inkább hoppanáltam volna városonként előre, mint hogy egy ilyen szörnyűséghet még a kisujjam hegye hozzáérjen. De nem volt mit tenni, Elliotot tényleg el szerettem volna vinni egy kincskeresésre. Egy kicsit szerettem volna  akledvében járni, hogy hátha érzi majd azt a heves kalandvágyat, ami mindig is hajtotta előre. Bár ehhez jobb társ lett volna neki az öcsém, aki minden szartól felizgult még most is, mintha egy öt éves lenne, de nem is volt az a gyerek sosem több egy nagyra nőtt óvodásnál. Én az ilyenekben inkább megfontolt voltam, racionális és gyakorlatias, az eredményt vártam, a hasznot belőle, az izgalom meg megmaradt Elliotnak. Kellet ide egy józanabbik fél, aki tisztán látta a dolgokat és nem sétált bele röhögve a csapdákba.
A rántás véget ért, én pedig kinyithattam a szememet. Pusztasáh tárult a szemem elé, vadregényes ősi vidék, erőktől formált masszív hegyekkel a távolban, és dús szteppék hátán járt a szél. Mint egy festmény, olyan volt a táj. A horizont alatt legelő ménes sziluettje olvadt bele a zöldellő vidékbe. Sátrak apró körvonalai hófehér pöttyökként bukkantak elő, mintha csak valami furcsa szépséghibái lettek volna a földnek. Volt ebben valami megmagyarázhatatlanul gyönyörű és hatalmas. Nem voltam az az ember, aki imádta a természetet, a túrázást, de a nagy alkotásokat elismertem, és itt a természet határozottan elemében volt, amikor megszületett a táj.
Hümögtem is egyet-kettőt, miközben elbámészkodtam a környezetben.
- Nem rossz - mormogtam, és igyekeztem minél messzebb lépni attól a ronda kacattól, amivel ideérkeztünk. - De nem élnék itt - nyomatékosítottam, leginkább csak magamnak, mert ez határozottan a semmi közepe seggének a bibircsókja volt, csodálatos környezet ide vagy oda.
- Remélem tudod, hogy merre kell menni pontosan, mert itt minden olyan kibaszottul... ugyan úgy néz ki - tettem még hozzá, és Elliot felé fordultam, miközben beletúrtam a hajamba az egyik kezemmel, kisimítva azokat a hülye hullámokat a fejemen, amiket én midnig is utáltam, de Elliot valamiért nem.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2023. 03. 12. - 10:35:03 »
+1

◂a hold szemei▸
2004. március 27.


◃a i d e n ▹
turn the pain
into power

style: mongolia zene: i love you

Már a zsupszkulcsnál álltunk, mikor azon agyaltam, mégis csak jobb lett volna otthon maradni. Az elmúlt időszakot a szokásosnál is nehezebben éltem meg. Ha éppen nem fájdalmaim voltak, akkor önmagammal küzdöttem, hogy megmutassam Aidennek, meg tudok változni. Meg akartam változni. Elengedni az árnyékát annak, aki egyedül járta a világot. Csak húsz évet határozott meg az életemből, de ezzel a házassággal és Rosie születésével valami egészen újat vállaltam.
Nem is tudom miért engedtem Aidennek, hogy ebbe belevonjon. Biztosan meg akart menteni, többet adni, hogy az életem ne tűnjön ilyen múlttal olyan sivárnak. Igen, kicsit úgy éreztem, elvesztettem önmagamat, de az élet, amit éltem más volt. Hogy lehettem volna ugyanaz? Hogy mehettem volna állandóan kincsek után, mikor ott volt nekem Rosie és az üzlet? Aiden mindkettőt nekem adta, rám bízta… és én csak egy kicsit szerettem volna úgy tenni, mintha felelősséget vállalhatnék mindenért.
A zsupszkulcs szokásos rántással vont magával, hogy London legmocskosabb szegletéből végtelen, napsütötte pusztára érkezzünk. Itt nem volt más, csak fű, egy-egy fa a távolban… és sátrak. Ménes sziluettje rajzolódott ki a napfényben, ahogy tömegesen csámcsogtak a növényzeten. Nem kívánkoztam a közelükbe menni. Ha valamit ki nem állhattam, azok a nagydarab állatok voltak, amik simán áttaposhattak rajtam. Jobban szerettem a magamnál alacsonyabb dolgokat.
– Nem rossz – mormogta Aiden. Tudtam, hogy ez nála azt jelenti, hogy „ez egy kibaszott katasztrófa.” Muci és a természet találkozása nagyjából a káosz rövid leírása volt. Amiben én könnyen mozogtam, abban ő nem. Nem is értem, miért akart eleinte velem dolgoznia. Ez olyan munka, amihez az embernek be kell piszkolni az ujjait és én szívesen tettem, de tőle távol állt.
Ha annyira kellett volna az Aranyfognak a Holdborjú szobor, hát eljöhettem volna egyedül is érte. De Aiden nagyon ragaszkodott hozzá, miután olvasott egy cikket a Belch közelében zajló kőrakások feltárásról. Sóhajtva, kicsit nehezen, de elfogadtam, hogy idejöttünk. Én nem sokat tudtam persze a hun sírokról, ahogy a sztyeppei népekről sem. Ez még az én ízlésemnek is túl keleten volt, ráadásul a hullarablást is legfeljebb hobbiként csináltam egyszer-kétszer.
– De nem élnék itt – nyomatékosította Aiden a tényeket, miután még mindig nem válaszoltam neki. Az én fejemben ezer meg ezer információ száguldott. Például az, hogy túl világos volt még, hogy holdborjakra bukkanjunk és ők vezessenek el a sírhoz. A naplemente még messzebb volt s talán nem is jó helyen voltunk. Egy szent fát kellett keresni, aminél a hihetetlenül nagy szemű lények összegyűlnek és körbe táncolják a holdfényben.
– Nyugi, nem is kell itt élned.
Ha minden igaz, ma telihold lesz… de túl sok fa volt közel s távol. Legalább három, amikből nehéz lehetett megállapítani, hogy pontosan melyik lehet szent.
– Remélem tudod, hogy merre kell menni pontosan, mert itt minden olyan kibaszottul... ugyan úgy néz ki – szólalt meg Aiden. Ahogy felém fordult, én is ránéztem. Láttam, ahogy a hajába túr, de minek… tökéletesen nézett ki. Odanyúltam, hogy elhúzzam a kezét.
– Hát valami fához. – Vontam vállat és megint körbe fordultam. Továbbra sem tudtam sokat megállapítani. Az egyik fa vékony volt, girbe-gurba, mintha valaki megcsavarta volna az egészet. Volt egy magányos, terebéjes lombozatú és egy harmadik, ami egyenesen tört az ég felé, ám levelei alig voltak.
– Egyik sem tűnik túl mágikusnak – sóhajtottam egyet, majd megindultam a girbegurba felé, remélve, hogy megérzem a varázslatot belőle, ha közelebb kerülök. Az az érzésem támadt, hogy tönkrementek a megérzéseim.

Naplózva


Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2023. 03. 12. - 15:19:42 »
+1


2004. március  27.
outfit >><< x

Nekem az a felfogásom, hogy aki aggódik, az kétszer szenved.

Olvasott embernek tartottam magam, és leginkább azért, mert a kölyökkorom felét a könyvtárban a családom könyvei között töltöttem, vagy pedig a roxforti könyvtárba, hol tanulva, hol olvasva. Sosem vett olyan sok időt igénybe a leckék megírása vagy azoknak megtanulása, és belegondolva akkor jól is tettem, hogy minden könyvön átrágtam magam, ami akkor éppen a kezembe akadt. Művelt akartam lenni, mint az anyám, és olyan bölcs, még ha nem is vallottam be sohasem, mint az apám. Na meg ott volt ellenpéldaként az öcsém, akiről mindig azt gondoltam olyan hülye, mint egy darab kő. Ez nem volt igaz, csak ő mindent abba az egy kibaszott álmába fektetett bele. Kíváncsi lettem volna hanadik lehet a toplistás hajtók között. Én meg csak úgy éreztem üres volta, és mindent megtettem, hogy legalább az írott szövegek kitöltsenek.
Szóval annyira nem volt előttem ismeretlen Mongólia sem, de sosem akartam annyira közel kerülni hozzá, hogy mondjuk érezzem a közelben lévő ménes jellegzetes lószagát. Nem igazán voltam olyan állatbarát, mint az öcsém, elvoltam a kisebbekkel, mint Elliot, és nem, én sosem állítottam haza semmivel sem az erdőből, hogy megtarthatom-e. Meg ami büdös volt, az büdös volt, és ahhoz nem akartam, hogy közöm legyen.
Nem akartam, hogy ELliot úgy érezze le kell mondani a kincskeresésről, nem akartam, hogy mindent feladjon értem. Azt valahogy a magam részéről már elfogathatatlanul önzőnek tartottam volna, és sosem volt ez az elvárásom felé. Ezért is döntöttem úgy, hogy nem költözünk vissza Hamutartóba. Végül is, Benjamin is túl fogja élni azt a furcsa távolságot kettőnk között, amit mindig is éreztem, ha nem voltunk egy helyen. A dolgok változtak, a világ változott. Én is túléltem ezt.
Kissé még feszengtem túl nagy volt a tér, túlságosan aprónak éreztem itt magam, sehol a civilizáció, mármint az a normális civilizáció, amihez én nagyon is szokva voltam. Bezzeg az öcsém már itt rohangálna üvöltözve fel-le, hogy vajon körbe tudná-e futni. Még a gondolattól is elborzadtam. Nem tetszett ez a nagy tér, ilyen volt, amikor a vízre néztem, és ilyen volt, amikor százévente egyszer seprűre kényszerültem. Szerettem a behatárolt környezetet. Reméltem legalább Elliot lelkes volt, és ha esetleg nem is szerezzük meg a cuccot, majd veszek itt valami huntól egy holdborjút.
Ezzel csak Elliot kedvében akartam járni, hogy úgy érezze, tényleg nem akartam visszafogni. Végül is, van rá mód, hogy újra jók legyünk. Nem akartam az a seggfej lenni, aki voltam a büszkeségem falai között. Nem akartam már olyan lenni, aki úgy tesz, mintha senki se lenne fontos saját magán kívül.
Azért reméltem hogy hamar be fog sötétedni, és nem kell itt táboroznunk a természetszagú természetben olyan sokáig, bár nagyon isófiú voltam, és annyira nem panaszkodtam látványosan, habár idegesített a kissé nedves föld is a lábam alatt, mindig féltem, hogy az éppen valami állatból kijött valami, de szerencsére még csak egy kis sár volt. Csak.
– Nyugi, nem is kell itt élned - válaszolta Elliot, én meg csak megforgattam a szememet és cigit nyomtam a számba, majd a régi öngújtóval meggyújtottam azt. Már megint egy kicsit éreztem, hogy neheten lobban benne fel a tűz, egyszer már Elliot megjavította, végül is öreg darab volt, de én meg nem akartam ezt kidobni. Épp elég emléket vettem el magamtól és az apámtól, hogy ezt meg akarjam őrizni.
- Teljesen nyugodt vagyok - válaszoltam a cigivel a számban, majd szippantva belőle, elvettem az ajkaimtól, és még meggyőzően bólogattam is hozzá. Lehet kicsit korábban érkeztünk, de legalább a telihold miatt szerencsénk lehet. Tudtam, hogy Elliot imádta a holdborjakat, és azt gondoltam legalább emiatt egy kicsit fellelkesül, habár elég random rohantam le vele. 
– Hát valami fához. – magyarázta, én meg csak hümmögtem egyet és elgondolkodtam azon, hogy mi számíthatott szent fának? Általában azokat megjelölték valamivel, de voltak olyanok is, amikből csak a mágia lüktetése árulta el, hogy különleges. Nekem nem voltak olyan jó érzékeim, mint Elliotnak, úgyhogy megindultam vele a fák felé.
- Legalább nem szent lovat kell megkeresni - mondtam rendkívül humorosan. - Ha holdborjú lennél, hol táncolnál - dünnyögtem magam elé, miközben kerülgettem a lótrágyákat amik szemét módon próbáltak a fűben meglapulni.
– Egyik sem tűnik túl mágikusnak - mormogta én meg csak megvontam a vállamat.
- Lehet az egyik olyan színű, mint a borjak bőre... bundája... - vagy mi a fene van nekik. Sosem érdekeltek annyira a varázslények, még baglyom sem volt, mert az öcsémét használtam inkább. Odaértünk a girbegurba fához és néztem, néztem, hátha megérzek valamit. De egyelőre nem éreztem semmit, csak azt, hogy a ménes szagát a szél felénk hordta és az büdös volt.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2023. 03. 12. - 20:20:27 »
+1

◂a hold szemei▸
2004. március 27.


◃a i d e n ▹
turn the pain
into power

style: mongolia zene: i love you

Én sem vágytam annyira Mongoliába. Egyszer voltunk erre Nattal is, emlékszem, hogy egy jurtában aludtunk, miközben odakint őrült hóvihar tombolt. Az is csak egy nap volt, amikor el kellett menekülnöm a világ elől… Nat is idehozott, ahogyan Aiden is. Hát ennyire belém látna? Ennyire érezné a kétségeimet? A gyomrom görcsbe rándult. Nem akartam, hogy a kétségeim nyomot hagyjanak benne vagy úgy érezze, meg kell mentenie. Ahogyan Nat, úgy ő sem lehetett képes arra, hogy saját magamtól megóvjon. Ezek a kétségek kellettek ahhoz, hogy előbb-utóbb átalakuljak és elfogadjam ezt az új életet.
– Teljesen nyugodt vagyok – jegyezte meg Aiden. Észre sem vettem, hogy cigire gyújtott, csak most talált szembe a füst, ahogy felé fordultam. Eddig ezer meg ezer gondolat zakatolt végig a fejemben. Azon agyaltam, vajon melyik fa lehet az, amelyik körül a holdborjak táncolnak.
– Valami szent fához… – egészítettem aztán ki a mondandómat. Nem, mintha az én ötletem lett volna ide jönni, azt hittem, Aiden jobban utána járt a dolgoknak, mint én… kettőnk közül ő volt a tervező típus, na meg az alapos is. Én rendszerint csak sodródtam a dolgokkal. Jó. Nem kellett volna rá morognom, mégis csak holdborjak, amik édes, gülüszemű cukiságok. Ráadásul úgy doromboltak, mint a macskák. Gyakorlatilag az egyetlen olyan varázslény volt, amitől nem féltem.
Még a Roxfortban találkoztam az elsővel. Egy LLG órára hozták be és el lehetett menni megnézni. Sérült volt a lába, ezért a Roxfortban tanítók gondozták, míg helyre nem jött. Borzalmasan élvezte a fésülgetést és a jutalom falatot is úgy ette, mintha cukorka lenne. Talán éppen Hagrid mondta, hogy minden állat olyannak érzi, ami a kedvence. Vajon mi lehet egy holdborj kedvence? Ennyire nem értettem hozzájuk. Csak lenyűgöztek… még a kulcstartómon is egy ilyen kis izé volt.
– Legalább nem szent lovat kell megkeresni – mondta vicceskedve. Tudtam persze, hogy menet közben azért néz le, mert a közelben legelésző lovak nem egy kellemes aknát helyeztek el az egyre magasabbra növekvő fűben. Vajon milyen lehet, amikor itt beüt a nyár? Még éppen csak tavasz vége volt.
– Ha holdborjú lennél, hol táncolnál – dünnyögte Aiden.
– Ahol a legjobban világít a telihold… de még nem ment le a nap – mondtam és a három fa közül a girbegurba felé mentem. Tudtam, hogy érezni fogom, ha van ott valami mágikus, de a mugli sámánok javarészt olyan fákat tartottak szentnek, ami furcsán nézett ki, vagy különös helyen nőtt. Ezért akármelyik is lehetett valójában. A holdborjak úgyis csak a fényre mennek.
– Lehet az egyik olyan színű, mint a borjak bőre... bundája...
Vállat vontam.
Elég sok féle színe lehet egy holdborjnak. Voltak kékek, fehérek, foltosak. A fák meg mind faszerűek voltak… mármint barnák. Ezen kívül mégis mit lehetett volna egy holdborjhoz kötni mellette? Odahajoltam a fa törzséhez, végig simítottam rajta. Voltak rajta karistolások, mintha valami hozzá dörgölőzött volna.
– Talán pont itt vakarta meg a popsiját az egyik… – Állapítottam meg. – Egyszerűbb lenne, ha nélkülük is meg lehetne találni a sírt. De a holdborjúk táncának iránya mutatja, meg a kőrakást. – Magyaráztam Aidennek. Benyúltam a zsebembe és kivette megy marék bonbont. Megmutattam neki.
– Ezzel fogom őket megvesztegetni. – Meséltem lelkesen és vissza is tettem az édességet a zsebembe. Mégis ki tudna ellenállni ilyen finomságnak? Én biztosan nem.
Naplózva


Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2023. 03. 13. - 17:21:57 »
+1


2004. március  27.
outfit >><< x

Nekem az a felfogásom, hogy aki aggódik, az kétszer szenved.

Igazából úgy éreztem minden döntést csak úgy meghoztam, magamtól, mintha Elliotnak nem is lett volna beleszólása. Úgy viselkedtem, mint egy családfő, nem csak a mi kis családunkban, hanem tágabb értelemben is. Felelősséget éreztem értük, és egy kicsit talán túl határozottan is a kezembe vettem az irányítást, nem akartam, hogy mindent úgy érezzen Elliot, hogy ráerőszakolom. Hamutartó a közös döntésünk volt, de nem kérdeztem meg, hogy hova is vágyott igazán. Most meg azért döntöttem amellett, hogy maradunk a faluban. Sok-sok évet volt távol a családjától, és Deannek is jó volt, hogy a közelében élt, meg Danielnek is. Anyáék otthon megvoltak egymásnak.
Akartam neki teret engedni, hátha valamiben segít neki, hogy egy kicsit megtalálja az utját, mostanában úgy éreztem elveszett volt, talán a szülinapja miatt, pedig én pont leszartam, hogy hány éves volt. Nem akartam, hogy azt érezze, elsorvad mellettem, csak mert sokkal több év volt közöttünk, a hagyományosnál.
Kerülgettem a bűzösnek tűnő, bizarr kupacokat, miközben itt minden már túl vad volt. Nem voltam a vidéki élethet sem még hozzászokva, valahogy furcsán idegen volt, még a bárányok szemétől is mindig a frász kerülgetett, de az embernek előbb utóbb meg kellett szoknia a dolgokat. Megszoktam a húgom és az apám örökös hiányát, nem mintha beletörődtem volna abba, amit velük tettem.
A szél néha felénk sodorta a közeli kis csopor lovainak a szagát, a fű és az erdő zöld illatát. A szél nem volt kifejezetten langyos, és a szagoktól még sokkal súlyosabbá is vált. Távolabb porzó, homokos út hömpölygött, a szél hordta szét a föld törmelékeit, én meg csak tovább ráncoltam az orromat, miközben a tekintetemet a hegyek csúcsos vonulatára emeltem. Azokban volt valami mélóságteli, ahogy felgyűrődtek az ég felé. De, jobb szerettem én ezeket fetsményeken megcsodálni.
- És mi számít itt tényleg szentnek? - kérdeztem, mert a mugli sámánok tényleg máshogy látták a dolgokat, és volt bennük valami bájos, ahogyan varázstalanként vitték bele a mágiát az életükbe. De ennyire futotta belőlem eme világ iránt a hódolat. - Bár kétlem, hogy az a borjakat anynira érdekelné - dünnyögtem, mert tényleg lövésem sem volt ezekről az állatokról. Nem is vettem fel azt az órát, nem fecséreltem az értékes időmet ilyen gyakorlatias dolgokra, inkább jártam Számmisztikára és ilyenekre, mint hogy Jóslástanon vagy az LLG-n ücsörögjek. Nem akartam nyakig lényszagú lenni, mint az öcsém.
– Ahol a legjobban világít a telihold… de még nem ment le a nap - mondta ELliot lényegre mutatóan, mire én egy szippantás közepette felsandítottam az égre. Kicsit még messzebb volt az éjjel, de legalább volt időnk tökölni azzal, hogy megnézzük a fákat. Oda is értünk a fához, amit Elliot kiszemelt magának, ő inkább tűnk szakértőbbnek ezen a téren, mint nálam. Én csak a a cikket olvastam, és arra gondoltam ELliot imádná azt a szobrot. Szerettem, amikor odavolt valamiért, bájossá tette. Lehet, hogy dorombolt is, ha olyan kedve volt, ki tudja. Örömet akartam neki szerezni, és már régen nem kerestünk együtt semmit. Meg még a végén Sean orra is elkopna.
– Talán pont itt vakarta meg a popsiját az egyik… Egyszerűbb lenne, ha nélkülük is meg lehetne találni a sírt. De a holdborjúk táncának iránya mutatja, meg a kőrakást. - magyarázta tovább Elliot, mire elengedtem egy félmosolyt. Hát lehetne bájosabb a holdborjú popóknál? Maximum Rosie volt bájosabb az édes kis babatestével, meg a babaillatával.
- És biztos nem hagynád ki ezt a csomó holdborjút, meg ahogy táncolnak - tettem hozzá vigyorogva és fújtam felé egy kevéske füstöt, miközben néztem, ahogy előhúzta a bonbont a zsebéből.
– Ezzel fogom őket megvesztegetni - magyarázta határtalan lelkesedéssel.
- Tuti imádni fogják - válaszoltam volna, a fa mögött egy nyikhaj kis bokorban megrezzent valami, egyszer, szinte alig hallhatóan, aztán kis idő múlva megint. Óvatosan a pálcámért nyúltam, sosem lehetett tudni, mikor támadták hátba az embert ugyebár, majd Elliot felé néztem.
- Na vajon kit csalt elő a nasid - dünnyögtem halkan felé.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2023. 03. 17. - 11:07:27 »
+1

◂a hold szemei▸
2004. március 27.


◃a i d e n ▹
turn the pain
into power

style: mongolia zene: i love you

Tudtam, hogy Aiden miért csinálja ezt. Nem akarja, hogy elvesszek, hogy feladjam és csak sodródjak vele tovább. Csendesen hagytam magam idehúzni, mintha Mongólia tényleg meggyógyíthatna… de valójában nem akartam előtte gyengének tűnni. Ha megtalálom a szobrot, majd azt hiszi minden rendben, én meg szépen szokhatom meg ezt az új élethelyzetet. Elvesztettem a kontrollt a bennem dolgozó mágiák felett. Az a gömb… az a támadás egész egyszerűen felkavart.
Előtte is rossz volt persze, hiszen éreztem, amit éreztem. Az átkok szép lassan felemésztettek belülről. Talán hónapjaim, talán éveim voltak mielőtt egészen elsorvaszt… és ezt nem akartam kimondani még egyszer, de Aiden tudta, én tudtam.
– És mi számít itt tényleg szentnek? – kérdezte Aiden, mikor megindultunk a felé. A kezemet elrejtettem a zsebeimbe menet közben, bár jobb lett volna az ő kezét fogni. Persze tudtam, ha csak hozzáérnék, máris elterelné a figyelmemet és még a holdborjas szobor sem érdekelne többé. – Bár kétlem, hogy az a borjakat anynira érdekelné.
– Talán érzik a mágiát körülötte. – Vontam vállat. Fogalmam sem volt, hogyan működnek a holdborjak. A legtöbb varázslénytől tartottam, de tőlük pont nem. A hatalmas csillogó szemeik, a doromboló kis hangjuk egészen megragadott. Egy lényparkban találkoztam velük, ahova még Nat vitt el. A közelükben ugyan nem voltam, de éppen etetés volt és ahogy vakargatták őket egy bájos kis fésűvel, boldognak tűntek.
A fa törzsénél egyértelmű volt, hogy valami odadörzsölte a testét. Végig simítottam a kis felületen, mielőtt felegyenesedve körbe néztem. Még mindig túl világos volt ahhoz, hogy a holdborjak táncának szemtanúja lehessünk. A leírások alapján persze nem is igazán tánc. Inkább valamiféle nyargalás, amivel mintát hagynak a földön. Ez a minta vezetett volna el minket a sírhoz – gondolom.
– És biztos nem hagynád ki ezt a csomó holdborjút, meg ahogy táncolnak.
Megráztam a fejemet. Nem tudom, még túl keserű voltam, hogy Aiden úgy érezte, meg kell mentenie a lelkemet. De közben persze, valahol vonzottak a holdborjak és vártam is, hogy leszálljon végre az éjszaka a végtelen pusztaságra. Ezért is hoztam magammal édességet. Biztos voltam benne, hogy a csoki le tudja nyűgözni a holdborjakat. Olyan kis aranyosak elvégre.
– Tuti imádni fogják.
Aiden szavaira a háttérben megrezzent egy apró bokor. Kizárt dolog volt, hogy a holdborjak ilyenkor kint legyenek. Bizonyára valahol meghúzták magukat sötétedésig, hogy aludjanak egy nagyot.
– Na vajon kit csalt elő a nasid – mondta halkan Aiden.
– Még túl korán van a holdborjaknak – suttogtam vissza. Ezért nagy lassan leguggoltam és a kis bokor felé nyújtottam a kezemet. Nem mertem közelebb menni, nehogy elijesszem a valakit. Erre még egyszer megrezzent a bokor. Egy madár hangosan sikoltva reppent ki a rügyező levelek közül. A zörgés azonban nem maradt abba.
Apró, tétova, hatalmas szemű lény lépett elő. Bundája szép kék volt, akárcsak a pillantása. Egy kicsi holdborj volt… talán távol maradt a csordától.
– Merlinre de édes… – dünnyögtem. – Guggolj le, túl nagy vagy és fél. – Szóltam Aidenre, ha pedig megtette, a kis lény közelebb bandukolt. Nagy álmosan ásított egyet, majd dorombolva a tenyerem felé szaglászott.
Naplózva


Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2023. 03. 20. - 18:59:50 »
+1


2004. március  27.
outfit >><< x

Nekem az a felfogásom, hogy aki aggódik, az kétszer szenved.

Faszság lett volna azt állítani, hogy Elliotot helyre lehetett volna hozni egy holdborjú szoborral. Iagzából egy egész csordát is szerezhettem volna neki, akkor sem maradt volna abba a belőle áradó furcsa és már-már keserű lemondás. Nem tudtam volna rendesen megfogalmazni, hogy mit éreztem felőle, de éreztem, nem feltétlenül a gyűrű miatt. Ha valaki sok időt tölt a másikkal, akkor ráhangolódik, és ez történt velünk is. Anya és apa is ilyenek voltak szinte sokszor csak egymásra kellett nézniük és tudták, mit gondolt a másik. Ők voltak szemünkben a követendő példa, és tudtam, hogy miket tettek meg egymásért, így én sem akartam csak úgy cserben hagyni Elliotot. Az életem része volt, a másik felem, még akkor is, ha azt hitte ketyegnek a benne hemzsegő átkok, amire még egy lapáttal rátehetett az apja átka is.
Csak sétáltunk Mongólia festményszerű tájában a szarszagon keresztül. Rohadtul romantikus volt, de most komolyan. Hogy Dickens is miért nem erről írt? Modnjuk, mert nem járt itt, de mindegy. El is értünk a fához, miközben azon gondolkodtam, hogyan is nézhetett ki élőben egy holdborjú. Nem nagyon láttam még élőben őket, csak rajzokon, és amikor Benjamin is ment el apával és Chrissie-vel a lányparkba én inkább persze csak azért is otthon maradtam. Nem sok lényt láttam így életemben, de a kutyamanó miatt amúgy is a tököm tele volt néhánnyal. De reméltem legalább a borjak a normális kategóriába sorolhatóak, ami azt jelentette nálam, hogy ne legyenek büdösek, rondák és gusztustalanok. De ha elliot rajongott értük, akkor annyira nagy gáz nem lehetett.
– Talán érzik a mágiát körülötte. - Én csak hümmögtem egyet válaszul, és követtem a fáig, miközben lassan elszívtam a cigit is, amit nem volt szívem eldobni ebbe a természettől duzzadó környezetbe elhajítani, még a végén befalta volna egy ilyen kis lény a nagy legelés közben. Egyáltalán ettek ezek füvet? Inkább megsemmisítettem egy rövid pálcamozdulattal, míg Elliot a holdborjú popós fát nézte meg magának.
Szerettem volna tényleg jó formában látni, és itt nem csak arra gondoltam, hogy szex közben. Rosie is megérezte rajta, ha nem volt olyan, mint amilyen szokott lenni. Érzékeny volt a hangulatváltozásainkra, ez meg bájossá és néha nyűgössé tette.
Megzörrent a bokor, én meg ELliot mellett álltam, hogy vele együtt füleljek. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehetett ott, valami eltévedt mongol háziállat, vagy egy törpeló, esetleg egy szörnyű fenevad, ami meg akart minket enni.
– Még túl korán van a holdborjaknak - mondta ELliot én meg helyeslően hümmögtem egyet hozzá.
- Ezért gyanús, azért legyél óvatos - mormogtam halkan felé, miközben csak vártam, hogy mi fogja leharapni Elliot nasit tartó karját. Először csak kirepült egy madár, aztán a következő pillanatban megjelent egy kis, bájos, kék bundájú, hatalmas kék szemű lény.
– Merlinre de édes… Guggolj le, túl nagy vagy és fél - mondta, mire én csak sóhajtottam, és melléjük guggoltam.
- Lehet megijesztette valami, és azért szakadt el a csordától - találgattam halkan, miközben a borjú ásított, előre nyújtott nyakakkal szimatolt felénk, majd nagyokat pislogott a szemeivel, és szüntelenül dorombolt. Én se láttam még ennél édesebb dolgot. Na jó, de. Rosie-t.
Lassan egészen közel került hozzánk, és az orrát Elliot tenyeréhez nyomva folytatta a szimatolást, majd egy kissé bátortalan mozdulattal elcsent egy finom kis darabot a felé kínált nasiból. Ettől még hangosabban drombolt, az egész teste bele is remegett.
- Azon godnolkodom... - kezdtem el hangosan, de akkor éles vijjogást hallottam, és a borjú rémülten futott Elliot mögé. Fent egy hatalmas madár körözött, és gyanúsan egyre közelebb került hozzánk az ereszkedés közben. Nem tudtam mi volt az, de olvastam olyan madárról, aki képes lenne egy embert is felkapni magával.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2023. 03. 23. - 13:00:11 »
+1

◂a hold szemei▸
2004. március 27.


◃a i d e n ▹
turn the pain
into power

style: mongolia zene: i love you

Túl régóta burkolództam bele ebbe a béna önsajnálatba. „Jaj, feladtam a régi énemet…” De hát azért adtam fel, hogy Aiden karjaiban lehessek, hogy ne csak egy önpusztító, magányban úszó valaki legyek. A régi életem éppen csak azért tűnt olyan idillikusnak, mert abban nem volt benne az elvesztés félelme. Nem kellett azon aggódnom, hogy a számomra legfontosabb személyek egyszer csak kikerülnek a mindennapjaimból és én újra magányos senki leszek. Senki voltam… csak Aiden, Rosie és Lulu tettek valakivé. Ezért pedig valójában minden nyafogás ellenére is végtelenül hálás voltam.
Ha Aiden nem jelentette volna ki tematikusan, hogy vidéken maradunk, megint távol kerültem volna a családomtól is, de ő ragaszkodott hozzá. Nem voltam ostoba, tudtam, hogy miattam tette és éppen ezért akartam lebeszélni róla. Tudtam, hogy előbb-utóbb ez az egész majd visszaüt rám… Natnál is ez volt. Azt mondta, hogy KisLakba jön értem, aztán nem fért el, beverte a fejét és én voltam a hibás érte. Végül visszamentem vele Tengerszembe, de már sosem volt semmi sem ugyanolyan közöttünk.
A mongol táj valójában egész hangulatos is lett volna a lemenő nap aranyló fényében, de nem tudtam átérezni a romantikát, ahogy a saját problémáimat sem. Kicsit, mintha passzivá váltam volna a világra… és ezt borzalmasan szégyelltem. Nem akartam. Érezni akartam hevesen, drámaian, sírva, nevetve, szerelmesen. Csakhogy volt bennem valami akadály. Valószínűleg éppen ez az azt sem tudom igazán ki vagyok gondolat. Ahogy haladtunk előre, a fa irányába, felhúztam kicsit a kabátom ujját, hogy az óraszíj felett kirajzolódó feliratot – „Senki” – elolvassam. Azért kaptam, mert valaki el akart pusztítani, akit végül én pusztítottam el. Rossz emléknek kéne lennie, mégis ez volt az egyetlen kapcsolatom az akkori énemmel, az érzéseimmel. A „Senki” erőt adott, a pajzsom lett, a fegyverem, minden, amivel szembe mentem a világgal.
A fa környékén nem sok nyom akadt. A dörgölés nyomon kívül egyedül a zörrenő bokor árulkodott arról, hogy valamiféle teremtmény él itt. De arra nem számítottam, hogy hatalmas kék szemével egy holdborjú apróság kerül elő. A kiskölyök láthatóan érdeklődő volt, kevésbé félénk, mint az idősebb társai. Gyönyörű volt és bájos, a szívem szinte olvadozni kezdett, ahogy leguggoltam elé. Szerencsére Aiden is odakuporodott mellénk, így mindkettőnkkel megbarátkozott. Már azon volt, hogy közelebb jön, ahogy felé nyújtottam a finomságokat. Még nyüszített is édesen.
– Miért nem hangzik meglepőnek. – Mondtam az apróságnak, mintha csak beszélgetnénk. Erre dorombolni kezdett. A nedves kis orra a tenyeremhez nyomódott és elcsent egy finom kis bonbont. Ízlett neki, mert olyan lelkesen csámcsogott, hogy már hangosabban is dorombolt… egészen úgy, mint Zeusz, mikor a fülénél vakargatom a szőrös kis buksiját.
– Azon godnolkodom... – kezdte Aiden, de a hangját erőteljes, visító zaj szakította félbe. A holdborjú rémülten pattogott mögém, mintha megvédhetném egy akkor dög madártól, ami felénk közeledett. Azonnal kinyújtottam a pálcámat és elnyomtam egy néma Protegot, de ez nem védhetett meg a madártól. Amíg kitartottam a varázslatot úgy léptem, hogy a kis borjú be tudjunk bújni a lábaim közé. Ott volt a legnagyobb esélye, hogy ne tudják csak úgy elragadni.
– Na jó, ennél valami erősebb kell! – Állapítottam meg fennhangon Aidennek. – Ventus! – A védelmi bűbáj hatása megszűnt, helyette erős széllökés támadt, amitől a madár távolabb került tőlünk. Ijedten visított egyet az égbe és talán el is szállt.
Nem figyeltem már rá, lehajoltam és a karomba vettem a kis holdborjút, aki szinte azonnal bújni kezdett. Igazi apróság volt, amit könnyen a karjába vehetett az ember, pedig nem volt oda való. Inkább illet egy csordába, a családja körébe, de meg akartam óvni.
– Kétlem, hogy te meg tudnád mutatni, merre van a sír… ugye?
Naplózva


Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2023. 03. 27. - 12:24:53 »
+1


2004. március  27.
outfit >><< x

Nekem az a felfogásom, hogy aki aggódik, az kétszer szenved.

Az életem változott, de egy kicist úgy éreztem, hogy Elliottal révbe értem, és mellette minden változást sokkal jobban el tudtam fogadni. Nem akartam, hogy azt gondolja ezek miatt majd egyszer jól el fogom hagyni. Nem voltam az a fajta.
Ahogy egymás mellett lépkedtünk, láttam a szemem sarkából, hogy a kezét nézte, ahol a feliratot égették bele a bőrébe.  Tudtam, hogy nem utálta, inkább adott neki erőt az élethez, de most önző módon szerettem volna, ha inkább belőlem merít, és nem a múltjának árnyaiból, amik körbevették. Én azokat szerettem volna magam mögött hagyni, pedig követtek, a nyomomban voltak. Néha amikor úgy hozta az élet tényleg adtak valamit a sötétségből, hogy folytatni tudjam.
A lemenő nap fénye bronzasra festette a hegyek csúcsait, kissé túlvilági volt az egész és a maga módján még szép is. A nappalnál jobban szerettem az éjjelt, akkor a sötétségben az ember sok mindent megtehetett. Néha lenéztem a lábam elé, hogy elkerüljem a ronda bűzös kupacokat, mert kényes voltam a ruháimra. Meg egy kicsit nyomakt is kerestem, de frissek nem igazán voltak. Kicsit bántam, hogy nem hoztuk magunkkal Seant, ő biztos kiszagolta volna már Londonból is a sírt, nem hogy innen. Az érzékeny orrával még azt is meg tudta mondani, mit főztek a szomszéd koszos lebujában.
A holdborjú popók azért rohadt cukik voltak a fa körül, és amikor megzörrent egy bokor, onnan elő is jött egy kicsit. Előjöttek belőlem a szülői ösztönök, mint a játszótéren, amikor elém keveredett egy-egy apátlan anyátlan köjök. Körbenéztem szinte ösztönösen hogy nincs-e valaki a közelben de csak mi hárman voltunk. Egy kicist még megesett rajta a szívem is, és persze rögtön kinézte a pótanyagának Elliotot, hozzá kezdett el közeledni, mert a kaja mindig is jó taktika volt. Lehet csak egy meghitt vacsora kellett volna Ben főztjéből és akkor Voldemort se lett volna ekkora farok. Merlinre miféle gondolatok ezek, ennyit tesz, ha Sophie meglátogat minket. A végén túl rózsás leszek tőle.
– Miért nem hangzik meglepőnek - válaszolta Elliot és közben a holdborjú kötelességtudóan dorombolt a kajától. Az egész olyan meghitt volt, de aztán valami hatalmas nagy madár közeledett felénk, és szinte ELliottal egyszerre kaptam elő a pálcámat, bár ő gyorsabban és hatásosabban cselekedett
– Na jó, ennél valami erősebb kell! Ventus! –
- Fedezlek - mondtam azért, és magunk köré vontam egy másik protegrot, ki tudja még hány madár akarna felénk rohanni, majd néztem egy kegyetlen mosollyal a megrettent szárnyas lényt, ahogy elkörözött tőlünk. - Túl messze van, pedig szívesen megpirítottam volna hogy hazavigyük szuvenírnek - mondtam és jót virultam a saját magamon.
Elliot a karjaiba kapta és a lény megnyugodni látszott, én meg közelebb léptem hozzájuk, Édesen bújt meg Elliot ölelésében, mintha az lenne a világ legjobb helye.
– Kétlem, hogy te meg tudnád mutatni, merre van a sír… ugye? - kérdezte, mire a lény nagy szemekkel nézett fel rá, majd egy kicsit félre fordította a fajét és nézett egy bizonyos irányba.
- Szerinted arra menjünk? - kérdeztem, majd megindultam abba az irányba amerre nézett a borjú, aki kellemesen berregett magának továbbra is ELliot ölében. Nem volt hosszú az út odafelé, és lassan látni is lehetett a jellegzetes sír körvonalát, a borjú meg büszkén kihúzta magát.
- Ennyit a holdfényes táncikálásról - néztem körbe a helyen
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2023. 03. 31. - 12:20:40 »
+1

◂a hold szemei▸
2004. március 27.


◃a i d e n ▹
turn the pain
into power

style: mongolia zene: i love you

A hatalmas kék szemek láttán szinte azonnal megfeledkeztem a csuklómat tarkító hegről. Már nem csengett többé minden gondolatom mögött a legerősebb szó, amibe kapaszkodni tudtam. Senki. Az élet megváltozott, már kevés dologba kellett igazán beleadnom mindent. Aiden mellett kevesebb volt a küzdelem és ez a nyugalom valahogy szükséges volt. Annak ellenére is, hogy én még mindig arra vártam, mikor kell újra harcolnom. Kitől kell megóvnom őket. Még Forestet is. A maga nemében fontos volt, hiszen hosszú évek után megtanított rá, hogyan kell őszintén szeretni, egy család részének lenni. Nélküle sosem tartottam volna itt.
A védelem sem ebből az erőből fakadt. Ha így akartam volna megvédeni a holdborjút, bizonyára kézzel tépem szét a madarat. De nem. Most mágiát használtam, szépen, mégis elég hatásosan csalva elő a szelet pálcám hegyéből. Egyetlen lökéssel, de kellően ijesztően taszította hátra a madarat, ami hatalmas vijjogás közepette távozott, préda nélkül.
- Túl messze van, pedig szívesen megpirítottam volna hogy hazavigyük szuvenírnek- vigyorodott el kegyetlenül Aiden, mire a kis állat remegve pislogott fel rá, még mindig a lábaim között ácsorogva.
- Muci... megijeszted a kicsit. - Pillantottam meg a cipőm orra mellett kukucskáló kisállatra célozgatva. Csak ezután vettem fel, bár kistermetéhez képest volt súlya, mint mondjuk egy kisbárány. Azonnal megnyugodni látszott és ahogy végig cirógattam rajta még dorombolt is, mint egy macska. A szívem beleremegett ebbe a cukiságba. - Nyugi, Aiden senkit sem süt meg és visz haza a polcra. - Adtam neki egy kis puszit a fejére, mintha a gyerekem lenne. Ezek érzékeny lények.
Akkor szólítottam meg csupán a sírral kapcsolatban, mikor a nyugalom eluralkodott rajta. A fejét elfordította, majd apró, nyüszögő hangot adott ki, mintha azt mondaná: Arra menjetek. Nyeltem egyet és elmosolyodtam, ahogy a tekintetét megint rám emelte. Talán elismerést várt, mint a kisgyerekek általában.
- Szerinted arra menjünk?-  kérdezte Aiden, de a válaszom nélkül is elindult arra, így csendesen követtem előre.
- Nem tűnik ez túl egyszerűnek...? - érdeklődtem halkan. A lépéseim persze nem lassítottak, annak ellenére is, hogy néha-néha a sérült combomba nyilallt a fájdalom. Persze el kellett volna fogadnom, hogy néha valami csak simán szép és ártatlan... de éppen egy szobor, amit meg akarunk szerezni? Lényegében ellopni? Na az furcsa volt.
A gondolatmentemet megakasztotta, hogy néhány fatörzs között, egy kőhalom rajzolódott ki. Nem amolyan rendes sír volt, hanem nagyobb, kupolaszerűbb... bizonyára ez volt itt a hagyományos, amiről a cikk is írt, amiben olvastam.
- Ennyit a holdfényes táncikálásról - állapította meg Aiden.
- Azért annyira ne lelkesedj. Bármi lehet még, ami védi a sírt. - Figyelmeztettem, nem mintha kellett volna. Kettőnk közül én sétáltam bele minden hülye csapdába, csak azért, mert annyira kellett egy csillogó vacak... Egyiptomban meg csak én fértem be kettőnk közül abba a hülye lyukba.
Közelebb sétáltam, a lábam alatt egy ponton pedig besüllyedt a talaj. Olyan volt, mintha homok lenne, de Mongóliának ezen a részén az nem volt éppen jellemző. Megint léptem egyet, addigra már egyenesen szétnyílni látszott a föld a lábaim alatt. Úgy ugrottam ki jobb oldalra, remélve, hogy Aidennek gyorsak voltak a reflexei és nem esik bele mondjuk. Nem tudtam rá figyelni, mert éppen előttünk, ahogy a nyílás szélesedett, hosszú lépcsősor és odalent aranyos fényt árasztó boltív várt.
- Mondtam, hogy nem ilyen egyszerű! - Jegyeztem meg és megöleltem a holdborjút. - Lehet, hogy oda nem kéne levinnünk.
Naplózva


Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2023. 04. 03. - 17:28:22 »
+1


2004. március  27.
outfit >><< x

Nekem az a felfogásom, hogy aki aggódik, az kétszer szenved.


- Muci... megijeszted a kicsit - pislogott a reszkető kis lányre a lábai között, mire án csal elnyomtam egy sóhajt. A gyerekekhez nem értettem, és mégis mindenki azt mondta, hogy jól bántam velük. Amber is valami miatt furcsán szimpatikusnak talált, állandóan fecsegett hozzám, amikor meglátogattok Danieléket, és ő volt a legkisimultabb mindenki közül odaát. Nem értettem ezt, olyan múlttal, ami nekem volt inkább csak taszítanom kellett volna a gyerekeket is, hiszen a saját húgommal is én végeztem. Mégis olyan őszintén csillogó szemekkel nézett rám néha Olivia is, ha az ölembe vettem, Rosie-ról és Amberről nem is beszélve. Egyedül Ada volt az aki nem kedvelt. Meg most megijesztettem a borjat is.
- Pedig az ő érdekében mondtam - kémleltem az eget, de a madár nem volt sehol és ELliot is az ölébe vette az apró jószágot, ami úgy nézett ki, mint egy régi játék Chrissie plüssei közül. Csak megforgattam a szememet, ahogyan a borjút nyugtatta, miközben azzal voltam elfoglalva, hogy végre megszokjam a lovak és a lótrágya felénk áramló szagát, bár eddig nem ment túlzottan jól. A szélirány sokszor változott erre, hol messzebb hol közelebb hordva felénk a lovaktól áradó, ázott szőr, és minden egyéb szagot. Nem értettem miért létezett olyan ember a földön, akiknek ez "jó illat" volt. Fúj.
Megindultunk közben a borjú pillantását követve, lehet így akarta meghálálni, hogy megmentettük az életét. Leginkább Elliot, de hát én meg az élete része voltam. Persze neki is gyanús volt, meg nekem is, de valahogy egy ilyen ártatlan lényből nem néztem ki, hogy szándékosan valami kurvaszar csapdába vezetne minket.
- Nem tűnik ez túl egyszerűnek...? - tette fel a kérdést, mintha csak a gondolataimba látott volna, de megszoktam már ezt tőlünk. Az öcsémmel ez természetes volt, és Elliot mellett is egyre inkább azzá vált.
- Pont emiatt vagyok kétszeresen elővigyázatos - válaszoltam.Ekkor érkeztünk meg a fatörzsekkel tarkított kupolaszerű sírhoz. Furcsán nem hagyományos sírnak nézett ki, mintha a föld alatt lett volna valami, de az is lehet, hogy errefelé így temetkeztek. Annyira nem érdekelt errefelé a halottkultusz, habár lehet nem ártott volna erről is egy kicsit jobban utána olvasni. A tudás ugyanis hatalom volt.
- Óvatosan lépkedj, Nyuszi - tettem még hozzá ahhoz, hogy bármi védhette még a sírt. Ebben igaza volt, nem is robogtam a kis kiemelkedés felé, jobban szemügyre akartam venni a környezetemet, és még a pálcámat is az ujjaim közzé vettem, ha bárki bármilyen hirtelen is megtámadt volna minket, akkor tudjam őket leszerelni.
A nap komótosan ereszkedett le a hegyek mögé, mintha egy örökkévalóságig tartott volna neki, hogy nyugovóra térjen, és így az égbolt tartósan aranyszínben és vöröses rózsaszínben pompázott. Meglehetősen drámai megvilágítása volt ez így, a sírhalom előtt állva. De persze nem volt időm sokat bámészkodni, hogyanis Elliot talpa alól szokásosan kicsúszott a talaj, és megindult az én lábam alatt is. Szinte egyszerre léptünk ki a csuszamlós föld elől, miközben figyeltem, hogy tűnt el a homok, és bukkant fel előttünk valami lejáratszerűség.
- Tudtam, hogy ez alatt van valami - állapítottam meg egoistán okoskodva, majd odaléptem hozzá, hogy egyedül még több baja ne legyen.
- Mondtam, hogy nem ilyen egyszerű! Lehet, hogy oda nem kéne levinnünk - mondta, miközben magához ölelte a borjút, aki egy kicsit reszketett még az előbbi események miatt, még a szeme is duplájára kerekedett ki.
- Igaz, odalenn még több csapda lehet. Hagyjuk fent, biztos meg fogják találni a szülei. - Ahogy ezt hozzátettem a borjú panaszosan adott ki egy hangot, mintha értette volna mit beszéltem. - Itt jobban biztonságban lesz, kétlem, hogy kellene a másik szoborhoz egy holdborjú - hümmögtem, majd ha ELliot elbúcsúzott a kis lénytől és letette, megindultam lefelé, óvatosan, előreszegezett pálcával.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2023. 04. 07. - 15:35:27 »
+1

◂a hold szemei▸
2004. március 27.


◃a i d e n ▹
turn the pain
into power

style: mongolia zene: i love you

- Pedig az ő érdekében mondtam. - Jegyezte meg Aiden némi sóhajtozás után. Hát persze, de attól még ugyanúgy megijesztette a pirítással az apróságot... és amúgy is felesleges volt az agresszió. Ő is láthatta, hogy a madár már régen tovább állt. Az állatok bántalmazását igyekeztem elkerülni. Akármilyen helyzetben voltam, inkább csak az elijesztésükre törekedtem, kárt tenni bennük nem akartam. Túlságosan kedveltem őket, ráadásul védtelenek is voltak lenünk szemben.
A kis holdborj a kezeim között már kevésbé remegett. Kicsit még vakargattam a fejecskéjét, ahogy tovább álltunk a kisebb facsoportosulás irányába. Sejtettem, hogy ott lesz a keresett sírhalom, vagy valami ami kötődik hozzá... egyébként miért bámulta volna olyan megbabonázott képpel a kis jószág? Sietősre vettem a tempót az első pillanatok óvatoskodása után. Valahogy túl könnyűnek tűnt ez az egész: megismerkedtünk egy holdborjjal, aki történetesen pont arra nézett, ahol a fák között kis kőrakás jelezte a sír helyét.
- Pont emiatt vagyok kétszeresen elővigyázatos - felelte Aiden, mikor szóvá is tettem a dolgot.
A kőhalom általános temetkezési forma volt itt, de ha az ember nagyon figyelt, érezhette azt a finom kis mágiát, ami mind jobban azt jelezte: van itt valami. Még a gondolatba is beleborzongtam, mire a holdborj kicsit dorombolni kezdett a kezemben. Talán meg akart nyugtatni.
Lelassítottam, de azért igyekeztem még így is közelebb keveredni a sírhoz.
- Óvatosan lépkedj, Nyuszi.
- Tök óvatos vagyok... - dünnyögtem vissza, ahogy megálltam a teljesen átlagosnak tűnő halom előtt. Talán egy leheletnyi pillanat volt még vissza, míg a nap eltűnt a horizonton és a szürkület vette át az aranyórák helyét. Hihetetlen, milyen kékes szürke tud lenni az ég, a világnak ezen a pontján s az évnek ebben a szakában. Éppen ebben a pillanatban a talpam alatt megindult valamiféle remegős érzés, a talaj repedezni kezdett, majd hatalmas recsegéssel ketté nyílt. A kisállat erre remegve hozzám nyomta a fejét. A zaj nem tetszett neki, ahogyan nekem sem... de az a varázslat! Erős volt és gyönyörű. A semmiből hatalmas lépcsősor épült fel, ami lefelé vezetett a sír alá.
- Tudtam, hogy ez alatt van valami - szólalt meg Aiden. Legalább egyikünknek volt ennyi sütnivalója... én csak éreztem azt a kis mágiát, ami ott vibrált a levegőben és ami ezt a szépséget létrehozta. A kis borjat nem akart levinni magunkkal. Azért egy ilyen akció sosem egyszerű... de odafent is rengeteg veszély leselkedett rá. Például a madár.
-  Igaz, odalenn még több csapda lehet. Hagyjuk fent, biztos meg fogják találni a szülei. - Felelte Aiden a felvetésemre. -  Itt jobban biztonságban lesz, kétlem, hogy kellene a másik szoborhoz egy holdborjú.
Az állatot ugyan letettem, de azonnal hatalmas, könnyes szemekkel nézett rám. Még mindig érthetetlen volt, hogy miképpen keveredett ilyen távol a családjától, de nem volt normális, hogy ilyen aprócskán egyedül volt.
- Na jó! - szólaltam meg már a lépcsőről, mikor meghallottam a kicsi nyüszítését. - Nem hagyhatom itt egyedül. - Mondtam és visszasiettem az állatért, hogy a karomba vegyem. Benyomtam a kabátom alá, aztán visszarohantam a lépcsőre, hogy úgy, megelőzve Aident térjek vissza a sír alatti valamibe vezető útra.
Két lépéssel a boltív mögötti sötétben találtam magam. A következő lépésemnél a fáklyák maguktól felvillantak, én pedig máris megszorítottam a lucfenyő pálcát. Aztán egy lépést tettem előre megint, valamiféle zaj érkezett belülről. A borjacska bedugta a fejét a kabátomba, mintha félne, de nem is volt baj. Ott még mindig biztonságosabb volt nek, mint kint.
- Furcsa... nem érzek semmilyen anomáliát... - dünnyögtem hátra Aidennek. Nem olyan volt, mint amikor az ember egy ősi sírba sétál be és inferusok meg mindenféle óriáspókok támadnak. Meglepően otthonos érzés volt. Egy földbe vésett helyiség következett, aminek a falán rajzok voltak. Valamiféle gyümölcsök voltak. Közelebb lépve látszott, hogy egy alma, egy barack és egy dió volt.
- De fura... állapítottam meg. Ujjaimmal végig simítottam ezeken a jelképeket, azonnal felvillantak aranylóan, nem történt semmi. Talán csak egyet kellett volna kiválasztani. - Ezek valamit jelentenek. A dió a bölcsesség szimbóluma... a barack... huh. Hát talán a halhatatlanságé a kínai hagyományokban. Az alma szerelmi jelkép... várj, van itt valami még! - Megtöröltem a fal egy részét, újabb szimbólum rajzolódott ki. Egy szőlő. - Nem csoda. Egy tudós ember sírjában vagyunk. A szőlő a mámort jelképezi. Különböző kultúrák jellegzetes gyümölcsei.
Nem akartam lenyűgőzni Aident. Általában senkit sem akartam a tudásommal, de sok ragadt rám tizenöt év magány után.
- Talán ki kell választanunk egyet. - Erre a kis lény purrogott egyet a kabátom alatt. - Azt, ami nekünk a legfontosabb.
Naplózva


Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2023. 04. 09. - 19:10:50 »
+1


2004. március  27.
outfit >><< x

Nekem az a felfogásom, hogy aki aggódik, az kétszer szenved.


- Látom, milyen óvatos vagy - pislogtam ELliotra a dombok árnyékában, miközben a napot lassan maga alá gyűrte a táj is. Festői volt, már-már romantikus utazás is lehetne, ha nem éppen ki akarnánk rabolni valami faszinak a sírját. Azt hittem a holdborjú téma feldobja Elliotot meg a kedvét, de volt valami furcsa, és ez inkább aggasztott. Nem akartam elveszíteni még egyszer Elliotot, és szerettem volna, ha tudja még egy ilyen furán groteszk... küldetésfélére is eljövök vele. Még ha lószaros is leszek közben, de férjként is kötelességem volt támogatni. Kinyújtottam volna felé a kezemet, hogy fogja meg, de jelenleg el volt foglalva a borjú pátyolgatásával, amivel egészen bájosan nézett ki. A borjú meg bizonyára még biztonságban is érezte magát nála, de ez nem volt meglepő, Rosie is szeretett Elliot karjaiban lenni, és ha néha Benjamin arra vetemedett hogy Oliviát is a kezébe nyomja, mert éppen nagyon főzött és Esther éppen Sophie-val lógott, egészen elvolt vele is.
Néztem, ahogy a képlékennyé vált talaj alatt kirajzolódott előttünk, és lefelé vezetett, ki tudja milyen csapdák és veszélyek közzé. Engem nem pörgetett ez fel, sem a kaland, sem pedig annak az útja, ahogyan megszerzek valamit. Nemizgatott fel az ismeretlen, kihívásokkal hemzsegő kaland. Én azt imádtam, ha valami már a kezemben volt, az volt igazán az enyém, az odavezető út kurvára nem érdekelt. Talán ezért is tudtam higgadtabban kezelni a helyzetet, és feltérképezni a helyet. Végül is semmi jó nem származott abból, ha út közben meghalok és még csak meg se szerzem azt, amit akarok. Micsoda pazarlás lenne amúgy is, ha a csodás személyem eltávozna innen. Na meg most már egy családért is feleltem. Jó, többért öcsém és anyáék révén, de az részletkérdés volt.
Megakartam indulni lefelé, de ahogy a borjú ottmaradt, és könnyes szemekkel nézett ránk, szinte vártam, hogy mikor fordul vissza Elliot.
- Na jó! Nem hagyhatom itt egyedül. -magyarázta, én meg csak az ég lassan vöröses rózsaszínbe forduló  színei felé pislogtam nagyokat.
- Az lett volna a furcsa, ha tényleg itt hagyod - jegyeztem meg. Megcsóváltam a fejemet, és megeresztettem egy elnéző mosolyt. Ahogyan a kabátja alá rejtve visszasietett, miközben kivont pálcával vártam. A fehér nyárfa még mindig túl tisztának tűnt az én kezemben. És mégsem hiányzott az a szaros galagonya.
Odabent, vagyis inkább odalent sötét volt, ahogy leértünk, de aztán lassan felvillantak a falra felhelyezett fáklyák. Óvatosan haladtunk, miközben furcsa volt, mintha nem lenne lent semmi különös, de ennek ELliot is hangot adott.
- Furcsa... nem érzek semmilyen anomáliát... - magyarázta, mire csak hümmögtem, aztán még az is fura volt, hogy még csak kígyóktól hemzsegő verembe se estünk bele. Errefelé a népek meglehetősen barátságosan várták a.. hmm, sírrablókat. De helyette egy terembe értünk, ahol képek lógtak gyümölcsökkel azt hiszem. Inkáb át is adtam a terepet Elliotnak, míg én az esetleges csapdákat kerestem a félvak szememmel.
- Ezek valamit jelentenek. A dió a bölcsesség szimbóluma... a barack... huh. Hát talán a halhatatlanságé a kínai hagyományokban. Az alma szerelmi jelkép... várj, van itt valami még!  Nem csoda. Egy tudós ember sírjában vagyunk. A szőlő a mámort jelképezi. Különböző kultúrák jellegzetes gyümölcsei. - magyarázta én meg imádtam, amikor ilyen volt. Lelkes, és midnig is becsültem, hogy olyan dolgokat tudott, amiket én nem, pedig én is általában mindenféle könyvet olvastam. De az más volt, mintha hosszú évek tapasztalata beszélt volna belőlem. Nem értettem a kincsekhez, ezért is volt velünk Sean is. Egy halvány kis mosoly is bújkált a szám sarkában.
- Egy meglehetősen barátságos tudós, aki nem nyom az arcunkba mérgező párát - dünnyögtem, bár nem ártott elővigyázatosnak lenni. Megnéztem én is a gyümölcsöket.
- Hmm, és mi van ha mind a ketten mást választunk? - kérdeztem, majd ELliotra pillantottam. Elliot volt számomra a legfontosabb, de nem nagyon érdekelt egész életemben a szerelem. A mámor is Elliot mellett öntött el a legtöbbször, a halhatatlanságot baromságnak tartottam, úgyhogy csak a dió maradhatott. Fontosnak tartottam a tudást. Mégis Elliot teljesen átírta az életemet a céljaimat, úgyhogy az almához léptem.
- Meg kell csikizni vajon, mint a konyhában a szőlőt? - kérdeztem félig humorosan, miközben Elliotra néztem, meg a doromboló kabátjára.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2023. 04. 16. - 10:36:35 »
+1

◂a hold szemei▸
2004. március 27.


◃a i d e n ▹
turn the pain
into power

style: mongolia zene: i love you

Az este hamar alászállt Mongóliában. Egészen olyan volt, mintha az idő is felgyorsult volna, ahogy az aranyló napsütés felváltotta a szürkület megnyugtató, kékes árnyalata, mielőtt az ezüstös hold kacsintana ránk. Volt ebben valami hátborzongatóan gyönyörű, ám aligha volt idő szemlélni ezt az átmeneti állapotot, hiszen a kis borjú pontosan oda vezetett minket, ahol lenni akartunk. Legalábbis én így gondoltam. A lépcső a semmiből tűnt elő, ahogy a talaj ketté nyílt. De nem az ismerős lüktetés hajtott, nem a megszállottság, hogy valamit megszerezzek, az mintha kiveszett volna belőlem és egész egyszerűen kiürültem volna. A kíváncsiságom hajtott ahhoz a boltívhez odalent.
És akkor, mikor már lefelé haladtunk a lépcsőfokon valahogy minden, amit addig magamról gondoltam megszűnt. Felül írta az az idióta felelősségérzés, aminek a magvait - ha tetszik, ha nem - Nat Forest ültette el bennem. Nem szerettem ezt. Nem szerettem, hogy megváltoztathatott csak azzal, hogy rám erőszakolta a tökéletes életét, amit ő egyszerűen szerelemnek nevezett. Most mégis úgy futottam vissza a kis holdborjhoz, mintha erről nem is akarnék róla tudomást venni. A változás egész egyszerűen elborzasztott, mégis, amikor a kezembe vettem és dorombolni kezdett, édesen öleltem őt magamhoz. Elrejtettem a kabátom alá, éreztem a melegét, a kapkodó szívverését.
- Az lett volna a furcsa, ha tényleg itt hagyod - jegyezte meg Aiden. Ő az új kiadásomat ismerte, nem azt, aki voltam. Nem látott keménynek, hidegnek és megtörtnek. Neki nem kellett betörnie, mint valami vadlovat, azzal, hogy a tombolásom közepette hideg víz alá dugott vagy éppen addig csókolt, míg meg nem nyíltam neki. Aiden a legjobbat kapta. A régi életem mértékével a legjobbat, de ez talán nem is én voltam.
Odabent, mégis valami szikra az én énemből felvillant.
Rá akartam kapcsolódni a hely energiájára. Vagy nem volt ott valóban semmi, vagy csupán én nem éreztem, mert már annyira elkoptam. Talán már nem is Elliot O'Mara voltam... nem is senki. Nem is tolvaj. Nem is kalandor. Csak egy átlagos apa és férj. Elborzasztott ez a gondolat. Az átlagos életre vágytam, mégis azonnal rettegni kezdtem tőle, ahogy magaménak éreztem.
Aiden nem tudom mit csinált, ahogy leértünk a földbe vájt terembe. Az én tekintetem azonnal a gyümölcsöket ábrázoló képekre vándoroltak. Nem igazi festmények voltak, valaki mágiával véste őket a falba, de a föld bepiszkolta őket. Az ujjaimmal kellett végig dörzsölni a felületükön, hogy alaposan kirajzolódjanak.
- Egy meglehetősen barátságos tudós, aki nem nyom az arcunkba mérgező párát - jegyezte meg Aiden. Igaza volt. Nem sokszor jártunk olyan helyen valamit "ellopni" vagyis inkább "birtokba venni," ahol nem akadt még véletlenül sem csapdák, mérgek és egyebek. De ez a hely valahogy olyan végtelenül békés volt.
- Hmm, és mi van ha mind a ketten mást választunk?- Lépett végül ő is a képekhez. Figyeltem, ahogy végig méri őket.. és közben nem értettem a kérdését. Tudtam nagyon jól, hogy ugyanazt fogjuk választani. Közte és köztem nem volt kérdés.
- Kizárt. Olyan helyzet nem létezhez. - Válaszoltam és a tekintetem végig vándorolt a gyümölcsökön. Tudás és mámor. Mindkettő annyira az enyém volt, amennyire akármelyik másik is a felsoroltak közül. De valójában egyetlen egy mozgatott meg.
-  Meg kell csikizni vajon, mint a konyhában a szőlőt?- kérdezte Aiden. De nem válaszoltam neki, csak megfogtam a kezét és közösen a saját tenyeremmel odanyomtam az almára. A gyümölcs aranylóan felvillant. A barlangszerű helyiséget fény töltötte meg.
- Mindketten ugyanazért a célért küzdünk mindennap. - Mondtam és a szemeibe néztem. Nem figyeltem a körülöttünk zajló változást. A fal, amin a gyümölcsök képe szerepelt, egész egyszerűen köddé vált és hatalmas, fáklyákkal megvilágított folyosó rajzolódott ki. Ez színtiszta mágia volt. Talán nem is létezett a hely, csak egy varázsló elmélyében, aki már nem volt közöttünk. Az egész olyan volt, mint egy illúzió.
- Hm... a végén lehet a sír. - Állapítottam meg, de a kis holdborj kiugrott a kabátom alól és rohanni kezdett a folyosó. Olyan volt, mint egy kölyök macska. Pár méter után megállt, visszanézett követjük-e, így megindultam utána.
- Valamit mutatni akar.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2023. 03. 16. - 11:46:53
Az oldal 0.294 másodperc alatt készült el 47 lekéréssel.