+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Raven Harvey
| | | | |-+  Annwn (Moderátor: Raven Harvey)
| | | | | |-+  you make me nervous
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: you make me nervous  (Megtekintve 1256 alkalommal)

Raven Harvey
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2022. 11. 01. - 16:01:47 »
+1

HAKON & RAVEN

Naplózva


Raven Harvey
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2022. 11. 01. - 16:35:15 »
+1

t a l án n i n c s e n m i n d e n r e n d b e n
2003 • november • 5.



s k i n s o f t c o r e

to: HåKoN


Pirkadat sincsen még, én meg már megérkeztem a kocsmámba. Kissé bezért szag fogadott, és egyedül társam most a sötétség volt. Kint unalmas köd gomolygott a hátam mögött, és a szemem előtt nagyjából kirajzoldótak az asztalra feltett székek körvonalai, a pultom, a mellette lévő lépcső is. Jól esett ez a sűrű, állott feketeség, és egy kcsit hagytam is magam benne. Beletúrtam a szőke tincseimbe, ahogy elnyomtam egy sóhajt, és megindultam a pultom felé, hogy ledobjam mögé valahová a fekete bőrkabátomat. Általában ilyen tájt szoktam megérkezni, pedig leginkább délután szoktam kinyitni a kocsmát. Még volt egy kis dolgom azelőtt, hogy ordibálnék a sok szerencsétlen pasassal. Le kellett adnom a rendelésemet Sorennek, meg nekem is volt pár cuccom, amit el kellett szállítania a különlegesebb emberkéknek a világ körül. Aiden bizonyára szeretett széles kapcsolati hálóval rendelkezni. De jót tett az üzletnek. És mivel Soren a városban volt, azt jelentette, hogy Hakon is. Nem mintha első dolga lett volna beköszönni. Még ha hülyén is nézett volna ki tőle, azért morcos voltam rá. Mint általában. Nem értettem magamat, nem kellett volna ennyire ragaszkodnom hozzá. Még csak nem is nagyon ismertük egymást. De mostanában egy kicsit aggódtam érte.
Mostanában sokat voltak nem túl kellemes látomásiam. Bár egyébként sűrűbben rohantak le a fronttól fel-fel bukkanó indokolatlan hallucinációk is. De azoknak nem volt jelentése csak torz képek voltak elrohadt gyeremekkorom csökevényesedett darabkái, vagy teljesen indokolatlan képek a levegőben, a szemem sarkában, a lábam előtt. Néha szakadék volta járdán, hasadék az égen, galambok a levegőben. Természetes volt, és megszoktam. De a látomásokkal más volt a helyzet, hordozták a jelentést valami rossznak, valami nehéznek. És a legszarabb az volt, hogy még csak meg se akadályozhattam őket. Megtörténtek, valahogy mindig megtörténtek, a sors meg bizarr volt, aminek a húrjain nem tudtam és nem is szándékoztam játszani.
Felgyújtottam a lámpát, haloványan törte meg a sötétséget. Az ajtó nyitva volt azok számára, akiknek dolga volt itt, Aiden embereinek, vagy akár valamilyen törzsvendégnek, aki meg akart húzódni egy szobában odafent. De akik inni jöttek volna ide, azoknak zárva volt. Meg annak is, aki ártani akart. Szerettem magam biztonságban tudni, főleg, hogy az apám még valahol kint volt. Elfintorodtam, és unottan a kezembe vettem egy sörös üveget, ami a pulton pihent, hogy a helyére pakoljam, mert még az én agyamat is működésre kellett bírnom, ami nehéz volt, ha az embert két végletű látomások gyötörték. Nem is számítottam mondjuk hajnali fél ötkor látogatóra.
A tekintetemmel elkalandoztam magam elé bámulva, de akkor valami halkan puffant, a padlón, amire összerezzentem. Szinte ösztönösen néztem ki a pult mögül az előttem lévő félhomályban-félárnyékban lévő padlóra, amit haloványan világított meg a lámpa fénye. A kezemből kicsúszott az üvegpohár, és hangosan darabokra tört, de meg sem hallottam a zajt, mert már magába rántott, benne voltam. Egy holló teteme feküdt előttem a padlón, én pedig öntudatlanul léptem közelebb hozzá. Egy felfestett kelta jelekkel tarkított kör közepén feküdt, de amint felé akartam indulni elkapta a kezemet egy árny. Egy szénfekete, ráncos, kéz, amin a csontra égett a hús, és a helyiséget megtöltötte a tűz és a halál bűzének égő húsú szaga. A gyerek üreges szájával bámult felém, és csak suttogott, rekedten.
- Közeledik - súgta túlvilági hangon, miközben a kör közepén a többi test tüzet rakott, égett a holló teste, és egyre csak azt súgták: - Közeledik. Tik-Tak.
És tényleg hallottam lépéseket, tompán a jelenemből szűrődtek be hozzám, miközben a kezem ösztönösen a pálcámért nyúlt.
Naplózva


Håkon Arnesen
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2022. 11. 06. - 12:40:49 »
+1

történt valami?



2003. november 5.
Raven

A hideg megérkezett Londonba, mintha csak mi hoztuk volna magunkkal, mikor behajóztunk a kikötőbe Soren öreg hajóján... vagy királynőjén. Nem is számított, mikor hogyan nevezte, a lényeg az volt, hogy a hajó befutott és meghozta a jégmarta hajnalokat a városba. Szerettem ilyenkor sétálni. Még éppen csak szürkület volt, emberek nem voltak az utcán. Csend volt. Néma csend.
A talpam néha meg-megcsúszott a macskaköves járdán. Nem zavart. A bakancsom gumitalpa elég biztos volt ahhoz, hogy még ez ne jelentsen akadályt az előre haladásban. Akármennyire is élénkítő volt azonban ez a hideg és a kora reggeli séta, éjszaka óta furcsa tompaság ült meg rajtam. Kusza álmaim voltak, vagy éppen látomások, amikben a falunk odafent, északon lángokban állt. Alfred arca véres és kormos volt, ahogy visszarohant menteni Helgát, ahogy fogta az öcséimet - akik látomásomban még apró gyermekek voltak - és vitte őket kifelé, az erdő irányába, míg nem összeesett a forróság és a füst hatására. Nem. Alfred nem halhatott meg, ő volt az egyetlen, aki a hagyományokat életben tudta tartani...
Még éreztem a nyirkos verejtéket a tarkómon, pedig megmosakodtam, mielőtt elindultam. Ráadásul az üres gyomromban is ott ült a görcs, ami ilyenkor csak még erősebb volt. Tudtam, hogy ott kellett volna maradnom apám falujában, segítenem kellett volna, ám a lelkem máshová vágyott, olyan vidékekre, ahol az a sok szörnyűség nem kísértett. Azonban mindig is ott volt.
Meg kellett állnom egy pillanatra. Ujjaim azonban már ráfonódtak a kilincsre.
Nem léphetsz be úgy, hogy elhányod magad a küszöbön. Bíztatni próbáltam magam, ám ahogy lehunytam a szemem valami mást láttam. Nem sötétséget, nem is a saját szemhéjam belső tükrét. Holló. Egy hollót láttam, aki berepül az Annwn falai közé, ám onnan nem jön ki többét. Füst és égés szaga terjengett. Halál szag. Rothadás bűze csapta meg az orromat, majd rekedt hangú beszéd érkezett, én pedig még mindig az ajtóban álltam. Az ajtóban, ahol úgy rezzentem össze, mint egy ijedt kisfiú, aki izmos, férfias testbe költözött véletlenül. Elengedtem a kilincset és tettem hátra egy lépést.
Megköszörültem a torkomat.
Kihúztam magam.
Felszegetem az állam.
Magabiztosan, lendületből nyitottam be.
- Asszony! Megjöttem! - Kiáltottam be a kocsmába. Először nem is szúrtam ki, ám aztán kirajzolódott alakja a félhomályban, ahogy erősen szorongat egy pálcát. Hát nem lepett volna meg, ha megint meg akar ölni. Ragaszkodott hozzám, minden ellenére is. - Na mi van, most megint el akarsz átkozni? Megnyugtatna, ha azt mondanám, hogy kivételesen nem dugtam ágyba egy nőt sem? - kérdeztem. A hátamon éreztem, ahogy a jeges izzadtság végig folyik. A kezem is remegett még, sőt a térdeim is.
Aztán csak úgy kicsúszott a számon:
- Közeledik. -  Nyeltem egyet. Fogalmam sem volt, mit beszélek, ám a tenyeremet azonnal az ajkaimra szorítottam.
Naplózva




Raven Harvey
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2022. 11. 10. - 14:44:48 »
+1

t a l án n i n c s e n m i n d e n r e n d b e n
2003 • november • 5.



s k i n s o f t c o r e

to: HåKoN


A sötétség egyre jobban beszőtte magát a falak közzé. Szinte burjázott idebent, ezen a félhomályba burkolt helyen. Nyomasztó érzés volt, mintha valami egyenesen a lelkemre ülepedett volna. Nem akartam teljesen elveszni ebben az állapotban, pedig egyre inkább magával ragadott. A hajnal is olyan messzinek tűnt ebben a félhomályban, mintha még éjszaka lett volna. A kocsmám falai még ásítoztak. Szerettem itt lenni általában, jól esett a csend a nyugalom, elintéztem néhány dolgot, amire nem lett volna alkalom, hogy ha kinyitok. Most viszont parázs volt a lelkemben. Parázs és sötétség. Talán a furcsa álom miatt is éreztem így. Egy falut láttam a messzi északon, olyan emberekkel akiket sose ismertem. Furcsa volt és mintha nem is az én álmom lett volna teljesen. Inkább betudtam egy olyan átlagos viziónak aminek nem volt értelme. Pedig lehet jelentett valamit.
Meredten bámultam az előttem lévő halott madarat, a puffanása megült a levegőben, mintha csak egy elhalt sikoly lett volna. Éreztem, ahogy elfogott a rémület, a kezemben szorongatott pálcám meg-meg remegett. A halál szaga úgy borított be, mintha egyenesen visszarepültem volna az időben, és a falum hamvai előtt álltam volna.
Megtettem, sok-sok életet elvettem. Nem voltam jó ember, és mégis azon küzdöttem, hogy mégsem vagyok olyan, mint az apám. Az apám akinek megéreztem jöttét.
Tompán hallottam az ajtót kinyílni, és azok az ismerős léptek zaja igyekezett betörni az elborult tudatomba. Pedig bennem egyre csak az zubogott, hogy nem, nem jöhet ide. Nem jöhet ide. Még nem tudom megölni. Még nem.
-Asszony! Megjöttem! Na mi van, most megint el akarsz átkozni? Megnyugtatna, ha azt mondanám, hogy kivételesen nem dugtam ágyba egy nőt sem?
Az ujjaim szinte elfehéredtek, ahogy szorítottam a pálcám, megrezzentem, ahogy felém lépett de egyelőre még nem fogtam fel, hogy kit láttam.
Rábámultam, miközben lassan kivettem a sötétben az arcátnak a körvonalát, a világos színű szemét, és a hatalmas erős alakját. Azonban félig még a látomásban voltam, beleragadva a halott, égett testek látványába. Én tettem ezt velük és most ők üzennek nekem minden egyes alkalommal, ha a múltamról volt szó.
-Nem lenne szabad itt lenned - szólaltam meg, de ahogy teljesen Hakonra emeltem a tekintetemet, szinte hallottam ahogy a halott gyerekek csattogtak a nyelvükkel, mintha csak tiktakkolást utánoztak volna.
-Közeledik- szólalt meg én pedig kikerekedett szemekkel néztem rá. Végigszaladt rajtam a jeges borzongás, és hirtelen nem is értettem hogy ő igazából volt e itt, vagy ennek az elbaszott látomásnak volt - e a része.
- Tudom. De te igazi vagy?-pillantottam rá és teljesen összezavarva érintettem meg a mellkasát. Úgyis szerte fog foszlani.
Lehunytam a szememet, és azt akartam, hogy vége legyen. Ennek az egésznek. A látomásnak, és annak hogy az apám ne legyen már itt. Nem akartam ha Hakon tényleg itt volt, akk olyan rohadt gyengének lásson. Nek akartam megmutatni magamból, milyen sebezhető is voltam.
-Még mindig itt vagy - dünnyögtem, és fel akartam hozzá ágaskodni, hogy negcsókoljam. Még csak nem is üvöltöztem vele. De egy kéz a csuklómra szorult, és nem engedett el.
-itt van…
És hallottam ahogy újra nyílt az ajtó.

Naplózva


Håkon Arnesen
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2022. 11. 14. - 18:24:05 »
+1

történt valami?



2003. november 5.
Raven

A kilincshez érve különös sötétséget éreztem. Nem egészen magam körül, inkább úgy, mintha a levegővel szívnám be. Ebbe az érzésbe burkolózott bele a látomás, aminek a végén holló reppent ki az Annwn falai közül. Még éreztem a sápadtságot és a remegést, amit ez váltott ki, de beléptem az ajtón. Az arcomra igyekeztem felerőltetni a szokásos maszkot, mintha az ég világon semmi sem történt volna. Raven jelenlétében nem akartam látomásokat, egyszerűen csak élvezni akartam a zavarát és a vágyakozását, még akkor is, amikor az üzlet a téma.
- Nem lenne szabad itt lenned - szólalt meg kisvártatva. Elsőre azt hittem, észre sem vette, hogy beléptem az ajtón... túl lassú voltam reagálni. A látomás még ott kacsingatott a tudatom mélyén, s az ajkaim közül jóslatmódjára még kiszakadt egy szó. Közeledik. De még is mi a fene? Remegő kézzel túrtam végig a szakállamat, össze akartam szedni magamat. Hakon Arnesen vagyok, nem valami nyápic, aki még azt sem tudja, hogyan kell egy nő bugyijába nyúlni.
- Tudom. De te igazi vagy?
Közelebb ért. A tenyere a mellkasomon pihent, miközben én magam fel sem fogtam, hogy egyáltalán elindult. Az ujjaim az övéire simítottak. Most nem jött a szokásos csipkelődés. Válaszként csupán bólintottam. Miért ne lettem volna igazi? Hiszen érezhette minden érintsem, minden sóhajom.
Lehunyta a szemét. Egyértelműen szenvedett, de nem akartam rákérdezni. Ehhez még kábulatban sem voltam elég figyelmes. Lefoglalt a hideg verejték a tarkómon, ami kis libabőrt hagyott maga után, ahogy a ruhám alá folyva végig cikázott a hátamon.
- Még mindig itt vagy- motyogta. A szavait pedig apró csókkal koronázta  volna meg bizonyára, de valahogy megakadt a mozdulatban. Olyan volt, mintha valamit vagy valakit várna, de sokkal-sokkal zavartabban, mint az várható lett volna.
- Hol lennék? Soren ideküldött... - Feleltem, már-már nem törődöm stílusban. Kezdtem visszanyerni a valósággal való kapcsolatomat, így egy kicsit hátrébb léptem tőle, hogy a szokásos mederbe folytassam a beszélgetést.
A szavaira az ajtó kitárult. Hallottam, ahogy nyikorog és valaki belép rajta, ezért teljes testtel oda fordultam. Úgy tűnt Raven fél, vagy legalábbis kellőképpen tart az érkezőtől.
- Ez ki...? - kérdeztem halkan, kissé felé fordulva. Attól tartottam, még össze is kell csapnom az érkezővel, akiről aztán tényleg semmit sem tudok. De ahogy mondani szokás, egy igazi férfi megóvja a saját territóriumát, én pedig határozottan készen álltam erre.
Naplózva




Raven Harvey
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2022. 11. 15. - 19:12:51 »
+1

t a l án n i n c s e n m i n d e n r e n d b e n
2003 • november • 5.



s k i n s o f t c o r e

to: HåKoN


Minden... Minden olyan fojtott volt, mint azok a napok, amiket felégettem a hátam mögött. Sokszor éreztem még a szagukat. A hangjukat. A dühöt vagy könyörgő sikoltásukat, az éjszakában. Könyörögtek. Azt mondták ők nem akarták ezt.  Azt mondták, hogy had égjen bent mindenki, csak ők ne. A halálfélelem képes kioldani az emberből az az arcát, amit még maga is rejteget. De azon a helyen nem volt már senkinek sem igazi arca. Csak elvakított, agymosott emberek tömege, akik a gyerekeik életét is odaaták volna, csak hogy ők élhessenek. Az apám műve volt, ő éptette ezt fel. Az emberek. A házak. A fal. Az erdő és a fehér torony, csak a torz elméjének beteges kreációja volt. Úgy mint én is. Egy húsból és vérből alkotott szörnyeteg. Az ő képmásai, mintha valami elbaszott isteni teremtéstörténet résztvevő lettünk volna mi mind. De nem sajnáltam. Egyet sem. Nem bántam meg. Kikopott belőlem a részvét. Kikopott belőlem aznap minden érzés csak a tűz volt bennem, és kurvára leszartam, hogy én voltam-e a fehér szarvas, ami mindent felégetett. Én nem voltam aznap semmi, csak a tűz maga.
A sötétségben elfolyó, elégett testek bűze, és a múltam árnyai között alig vettem észre, hogy Håkon itt megjelent. Betudtam egy sima illúziónak, mert már képtelen voltam bármit is reálisan felmérni. Csak a sötétség lengte be a kocsmámat, ami amúgy nem feltétlenül volt ilyen... sűrűn fekete. Lassan fordultam Håkon felé, mintha azt vártam volna, hogy ha megérintem a mellkasát eloszlik én pedig itt maradok a hangok vészjósló ütemével egyedül. A kéz pedig a csuklómon markolt az a nedvesen csillogó, véres húsos kéz, majd Håkon hátrébb  is lépett, miközben én a hangjára kezdtem kijózanodni.
- Hol lennék? Soren ideküldött... - válaszolta, én pedig megráztam a fejemet, miközben a fülemben csengett a gyerek utolsó lehelete mielőtt elfoszlott volna, mocskos érintését maga után hagyva a bőrömön. Próbáltam összeszedni magamat, hogy ne egy esetlen nőt lásson magam előtt, és még csípőre is tettem a kezemet.
- Aha. Szóval Soren küldött - emeltem ki a nevet, hogy érezze min is akadtam fent, hogy valamennyire visszatérjünk abba a létbe, amiben mindig is voltunk. De a hangom még így is meg-meg remegett, nézettem rá akármennyire is megjátszott hűvösséggel. Még hozzá akartam vágni valami gorombaságot, meg talán a fejéhez a pálcámat, esetleg egy széket, asztalt, bármit, amivel a sértettségemet meg az előző stresszt levezessem. De a fülemben még ott dobogott a szívem, nem sok időnk volt már.
Francba.
Kinyílt az ajtó, ő pedig teljesen a felé fordult, ami nyitva volt, és a küszöbön egy fekete köpönyeges alak állt, arcát csukja fedte, csak annak árnyéka simult körvonalaira. Én pedig éreztem, hogy kiszökött a fény a helyről. Az apám jelenlétében pedig máris megfagyott a levegő. Még csak látni se kellett hozzá teljesen. Összeszorítottam az ajkaimat, miközben olyan erősen markoltam a pálcámat, hogy ha valami gyenge gally lett volna kettétört volna az ujajim között.
- Ez ki? - kérdezte, ő meg lehajtotta a csukját az arcáról, és előbukkant a karakteres arca, mintha ezzel egyértelművé tette volna, hogy ki ő.  Szénfekete haja volt, mert az apámból kívül belül csak a sötétség áradt. Hideg nyugalommal nézett végig rajtunk, és aki látta, aki tényleg látta, tudta, hogy veszélyes volt. Egy olyan ember, aki képes addig manupulálni bárkit, hogy elvesse magától az életét. Aki képes elérni azt, hogy egy nőt felgyújtsanak. Aki képes rávenni bárkit, hogy ölje meg a saját vérét, rituális faszságok miatt.
- Egy darab szar - válaszoltam, mert nem. Nem fogom ezt az ember az apámként emlegetni. Ő csak elvigyorodott, és szürke tekintete kifürkészhettelen fénnyel villant felénk. Sosem tudhatta róla senki, hogy mire gondolt.
- Jobban is üdvözölhetnéd az apád - szólalt meg és még negédes vigyorra is húzta a száját. Amvel olyan rohadtul megnyert magának mindenkit. De egy pszichopata sose látszott annak. - Se egy levél, se egy meghívás - folytatta, mire előrébb léptem és rászegeztem a pálcámat.
Naplózva


Håkon Arnesen
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2022. 11. 17. - 17:45:58 »
+1

történt valami?



2003. november 5.
Raven

Az ujjaim erőtlenül dörzsöltek végig a tarkómon. Éreztem még a hideg verítéket, melynek cseppjei végig siklottak a nyakamon, be a ruhám alá, hogy megnedvesítsék a hátamat is. Nem szerettem ezt az érzést, mert minden látomás után ugyanezek a tüntetek kínozták a testem.
- Aha. Szóval Soren küldött - közölte a tényt, amit mondtam. Szinte éreztem a sértettséget a hangjában, amiért nem loholtam hozzá azonnal... ilyenek a nők. Akkor is ilyenek, mikor az ember eleve az orrukra köti, hogy nem, nem akarok komoly kapcsolatot. Csak és kizárólag kalandra vágytam vele, mindenféle kötelesség nélkül. De ő máris komolyan vett.
- Ez talán meglep...? - kérdeztem kicsit erőtlenül. Meg-meg feszítettem a nyakamat, hátha úgy kicsit kilazulnak az izmaim. Most még azok is őrülten görcsöltek.
Szinte éreztem, ahogy a szívem olyan őrült ritmusban lüktet, hogy a fülemben érzem a dobogást. Nem voltam izgatott, nem értettem, miért történik ez az egész. Egyszerűen csak a testem reagált valami megmagyarázhatatlan, sötét érzésre, ami ott lengett az Annwn falai között. A gyomrom is beleremegett, mintha csak valamire várakoznék.
Aztán megtörtént.
Az ajtó kinyílt és egy férfi lépett be. Az elmém szinte lelassította a jelenetet, ahogy közelebb került hozzánk. Nem volt rajta semmi különös, legalábbis az én északi szemeimnek, mégis valami fagyos aurora vette körbe, amitől az ember ösztönösen tart.
- Egy darab szar - mondta Raven. Talán a pasija? Talán valaki, aki úgy összetörte, mint én? Mégis ki másról beszélne így egy lány, aki mindenféle férfiak társaságában megfordul egy ilyen helyen.
- Jobban is üdvözölhetnéd az apád - a férfi hangját elváltoztatta a vigyor, ami kiült az arcára. -  Se egy levél, se egy meghívás - nem figyeltem Ravenre. Könnyedén előre lépett, kezében pálcát szorongatott. Azonban nem ez volt a félelmetes, hanem az arckifejezése. Ösztönösen nyúltam a pálcámért és szegeztem előre én magam is, ám aligha látta volna ezt a férfit.
- Na jó. Mi folyik itt? - kérdeztem, mielőtt még belekavarodok valami olyanban, amibe nagyon nem kéne. Én nem akartam volna ellenségeket szerezni, azokból volt már éppen elég.
Naplózva




Raven Harvey
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2022. 11. 20. - 14:33:58 »
+1

t a l án n i n c s e n m i n d e n r e n d b e n
2003 • november • 5.



s k i n s o f t c o r e

to: HåKoN


Furcsa zavar uralkodott az arcán, a kék szemei egyenesen tükörképei voltak az enyémnek. Az árnyak nem tűntek el, ott húzódtak a falak mentén, egészen a plafonig nyúlva, mintha nyújtózkodó kísértetek lettek volna, és fekete csillagokat rajzoltak felénk, hogy minden még sötétebb legyen. Az anyám egyszer azt mondta, látta a fekete csillagokat az apám feje felett. Nehezen értettem meg, hogy mit jelent. Talán a sötétség akkor a legrosszabb, amikor mér a csillagok is éjfeketék. Ilyen volt ez a hely most kilátástalan, nehéz, és koromsötét, amiben a lélegzetvétel is sokkal súlyosabb volt. Mintha az ember alumíniumot és hamut lélegzett volna be, egészen a tüdőig, hogy azok aztán felkarcolják belülről.
Próbáltam ebben a sötétben visszatalálni magunkhoz, hogy egy kicsit embernek érezzem saját magamat is, mert egyre csak húzott bele a mélységbe mindaz, ami itt életre kelt. A hamu és a hús fanyar, fojtogató szaga még a torkomba kapaszkodva ült meg. Mintha nem létezne semmi ezen a világon, ami képes kimosni belőlem a halált. Azt akartam, hogy lássa, nem iagzán változtam meg ezalatt a pár hosszúra nyúlt pillanat alatt. Akartam hallani a saját nevettséges, sértett dühöm, mert ezalatt a lepel alatt még a gyerekes viselkedésem is hiányzott. Persze, hogy nem kellett volna, hogy meglepjen. Nem vezethetett hozzám minden uta minden egyes alkalommal. Csak játszottunk egy játékot, ami mind a kettőnknek kényelmes volt. Mégis volt benne valami amitől egy kicsit talán szerettem. De szerettem-e tényleg? Ezt nem tudom, sose hittem a szerelemben, a szeretetben, mégis hol láthattam volna rá példát? ELbazsott múltam volt, elbaszott sérülésekkel. Egyszerűen csak hagyni akartam, hogy egy kicsit jó legyen, és játszak megint úgy, olyan ártatlanul naivan, mint kislányként a réteken, fehér ruhában, fehér virágok között. A jóság illúziójába ringatva, vakon.
- Ez talán meglep...? - kérdezte, de a hangja erőtlennek tűnt a megfeszült sötétben. Håkon egész lénye vibrált ezen a helyen, ahogyan én is. Továbbra is néztem őt, majd kissé sértettséget játszva felkaptam az orromat, aztán csak megráztam a fejemet.
- Hogy engem ez meglepjen? Ugyan, szépfiú, nem vagyok naiv - jegyeztem meg felhúzott orral, kissé büszkén is, de a beszélgetést nem igazán tudtuk folytatni. Megjelent az apám. És minden fekete lett, feketébb, mint a halál.
Az apám lassú mozdulatokkal lépte át  aküszöböt, mintha csak valami vadállat lett volna, aki be akarta cserkészni a zsákmányát. Sunyi gyors pillantással mérte fel Håkont is, mintha ezzel képes lett volna minden létező gyengepontját kiszúrni. De ez volt ő, érzéke volt ahhoz, hogy rátapintson bizonyos dolgokra és azokat felhasználja. Veszélyes volt, pszichopata, mániákus, és ki tudja még micsoda.
- Nekem te nem vagy az apám - mondtam idegesen és közelebb léptem hozzá, miközben hallottam, hogy Håkon is megmozdult. Erre Markus csak elhúzta lassan a száját, mintha olyan mulattatónak találta volna az egész helyzetet.
- Na jó. Mi folyik itt? - kérdezte Håkon, mire felé se nézve neki intéztem a szavait, miközben az apám csak szenvtelenül nézelődött, mintha joga lett volna itt lenni, aztán csak nekitámaszkodott az egyik asztalnak és hideg mosollyal nézett minket.
- Ez nem a te dolgod... Jobb lesz, ha elmész - dünyögtem felé, mire az apám csak felhorkantott.
- Hah. Kedves neked. De ne aggódj, egyelőre nem akarom bántani - jegyezte meg aztán újra rászegezte a tekintetét Håkonra. -  Az anyjára ütött, azt hiszem... - jegyezte meg és olyan vigyorra húzta a száját, hogy nem bírtam tovább, hozzá dobtam egy átkot, amitől egyenesen a falig repült.
- Neked nincs jogod az anyám a szádra venni. Nincs jogod kielemezni őt se. TŰNJ EL INNEN - kiabáltam, majd közelebb léptem az apámhoz, aki csak beletúrt a sötét fürtjeibe.
- CSak ennyire vagy képes? Pedig azt hittem, hogy szereted, ha valami ég - jegyezte meg sötéten, és a pálcájával támadni készült, de nem engem, hanem Håkont.
Naplózva


Håkon Arnesen
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2022. 11. 27. - 14:59:06 »
+1

történt valami?



2003. november 5.
Raven

Olyan érzés volt, mintha ezer meg ezer árny táncolna körülöttünk. Rítusszerű volt az egész, pedig ezek az árnyak csak a fejünkben léteztek. Az őrült látomások pedig most már nem csak akkor voltak jelen, amikor lehunytuk a szemeinket, hanem ott voltak akkor is, mikor a kékes árnyalatú szempárba néztem. Az is hideg és fagyos volt, mint az enyém, mégis annyi érzés, kis rémület is táncolt benne. Ez volt az első, hogy nem csak testi köteléket éreztem, hanem valami annál sokkal, de sokkal mélyebbet is. Aztán az árnyak csendesedtek, a lelkünk már nem kapcsolódott össze és visszatért a szokásos csípkelődés.
Nem értettem, mit vár tőlem. Nem valami herceg voltam fehér lovon, aki azért jött ide, hogy megmentsen az Annwnban rekedéstől. Nem. Én csak egy utazó voltam, aki nem kötődött sehova és senkihez. Legalábbis próbáltam nagyon ezt a látszatott fenntartani. Valójában hiányzott a bátyám, a lányom és az egész család. Északon a telek mások voltak. Hidegek, sokkal, de sokkal hidegebbek, mint ezen a helyen.
- Hogy engem ez meglepjen? Ugyan, szépfiú, nem vagyok naiv- kérdezett vissza szinte sértetten. Éreztem, hogy megint ez lesz, aztán egy kis szexszel majd mindent elsimítok. Mindig ez volt. Többet várt, mint amit adni tudtam. Valójában akármilyen alakok is jártak erre a helyre, Fraser szárnyai alatt biztonságban volt. Az a kölyök is úgy indult, mint én. Soren mellett találta meg az útját, aztán jó helyen kefélt egyet és Elliot mellett, megkapaszkodva az új kapcsolataiba szépen feltört. Én nem vágytam ilyesmire, de hálás voltam a srácnak, hogy felügyeli ezt a helyet. Nem voltam teljesen érzéketlen. Raven fontos volt, csak éppen szerelmes nem voltam. Én nem is tudok szerelmes lenni.
A beszélgetést nem tudtuk folytatni.
Sötétség borult a kocsmára, szinte éreztem, ahogy valami ismeretlen, negatív erő megtölti a teret. Egy férfi lépett be az ajtón. A tekintetét vettem először észre, amivel végig mér engem. Nem volt rendben az egész helyzet. Éreztem, ahogy Raven vibrál az indulatoktól, a férfi is elfojt valamit. Szülő-gyerek kapcsolat. Aligha létezik egészséges belőle.
- Nekem te nem vagy az apám -Szólalt meg Raven. Az ujjaim közben erősen szorították a pálcámat. Éreztem, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű. Ez a pasas nem fog csak úgy kisétálni innen, bizonyára valamit akar. Mi másért jött volna a lányához, aki így reagál a puszta jelenlétére? Rá kellett kérdeznem, mi folyik itt. Tudnom kellett, mibe keveredtem, csak azért meg eljöttem hozzá.
- Ez nem a te dolgod... Jobb lesz, ha elmész.
Na persze. Komolyan azt hitte, hogy egyedül hagyom. Nem mozdultam semerre.
- Hah. Kedves neked. De ne aggódj, egyelőre nem akarom bántani - pillantott rám. Fogalmam sem volt, mit hablatyol. Voltak látomásaim, de nem értettem az ilyen szövegelést. - Az anyjára ütött, azt hiszem.. - Továbbra sem láttam értelmet a szavai mögött. Ravenről lényegében semmit sem tudtam. Azt viszont igen, hogy valami elpattant ettől a mondattól és a csajszi pálcájából átok futott végig az épületen, majd a falnál állt meg. Célozhatott volna pontosabban, akkor túlestünk volna a dolgon.
- Neked nincs jogod az anyám a szádra venni. Nincs jogod kielemezni őt se. TŰNJ EL INNEN - Kiabálta, én pedig kiléptem mellé, hogy elé tudja lépni, ha gond lenne. A pálcámat előre szegeztem és az nem is volt olyan nagy baj, ugyanis most engem célzott meg a fickó.
- CSak ennyire vagy képes? Pedig azt hittem, hogy szereted, ha valami ég.
A pálcája még nem is lendült, mikor az enyém már régen célba talált. Fogalma sem volt, hogy már régen fontolgattam a támadást. Attól a pillanattól kezdve, hogy belépett a helyiségbe. Hogy miért akartam megvédeni Ravent? Nem tudom, mert nem kellett volna a családi dolgaiba beavatkoznom. A néma Ventus erős széllökést támasztott. A pasas pedig neki repült a falnak.
- Bocs, papus, de nem így szokás bemutatkozni. - Jegyeztem meg gúnyosan. - A lányod nem akarja, hogy itt legyél, úgyhogy takarodj. - Tettem hozzá. Persze inkább olyan varázslatokban voltam jó, amik a tengeren hasznosak, de azért meg tudtam védeni magamat. Ha más nem is volt hatásos, a meglepetés erejével a kabátom zsebéből mindig elő tudtam kapni a bicskámat és szúrni.
- Partis Temporus - suttogtam el. A pálcám hegyéből tűzörvény tört elő. Tudtam, hogy elég kellemetlen égési sérüléseket lehet vele okozni, de ha volt egy kis esze, kimenekült az épületből.
Naplózva




Raven Harvey
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2022. 12. 01. - 20:22:39 »
+1

t a l án n i n c s e n m i n d e n r e n d b e n
2003 • november • 5.



s k i n s o f t c o r e

to: HåKoN


Parázs és hamu, hús és vér. Olyan illatok ezek, amik kemény takaróként ölelnek körbe, én pedig csak abba tudtam menekülni, hogy a levegőt körülöttem megtöltötte az alkohol kesernyés illata, a részeg emberek szaga, akármilyen mocsok is volt, jobb volt, mint a tetteim súlyának örökös lenyomatát érezni az orromban. De tudtam, hogy ez is csak gyerekorom árnya, és az agyam szórakozott velem, és a bennem lévő maradék anyagog, amikkel megtöltöttek minket.  Ki akartam innen szakadni, mert a világ nem volt szar hely, lehetett benne szexelni, jókat röhögni és inni, meg ölelgetni a két kutyámat. Csak a testem vált romossá, az elmém árnyékai pedig néha túl nagyra nőttek. EZért is szerettem a társaságában lenni, még ha nevetséges és gyerekes is voltam, talán ez volt az ami miatt jobban a világban maradtam, és nem sodródtam le róla, mint homokos partról az uszadék anyag.
Szerettem hozzábújni, fagyos volt, és talán ez tetszett benne anynira, a sok tűz között jól esett ez, hiába mart belém a fagy, talán annak ez hozhatott igazi megváltást, aki a tűzben született. Onnan jöttem, egy lángoló világ maradékával, hamujával a testemen. Hakon érintései pedig lemosták rólam a tüzet. Nem akartam jobban belemerülni ebbe a kapcsolatba, mint amilyen ténylegesen volt kettőnk között. Távolság néha pedig valami egészen hűsítő, furcsa lángolás. Kihívóan néztem házt a szemébe, némi nacossággal, de azt hiszem ez is csak rövid ideig tartott nálam, elég volt a közelbe jönnie, és máris hagytam magam, hogy sodorjon ahová csak szeretne.
Persze nem jutahttunk a végére, az apám mindent tönkre tett, mint ahogy általában. Belefolyt az életembe, ez pedig minden egyes alkalommal egy kicsit jobban tönkretett. Nem akartam, hogy bekattanjak tőle, pedig szivárgott belém a jelenléte, az a pulzáló, őrült jelenléte, és féltem, hogy teljesen megőrülök. Nem akartam Hakon szeme láttára megölni, de most még ahhoz is kevésnek éreztem magam, hogy támadjak.
Nem voltam gyenge, egyszerűen ő tett azzá, mert megint annak a tehettelen kislánynak éreztem magam, aki végig nézte az anyját, amint elégett. Az előbb Hakon felől is éreztem a nyugtalanságot, mintha mind a ketten ugyan azt láttuk volna, furcsa képek kötöttek össze bennünket, de ez lassan széthullott, a valóság az apám arcával fúrta bele magát közénk. Aztán én még el is hibáztam a támadást. Remegett a kezem, és éreztem, hogy a szavira dühös, röhejes könnyek gyűltek a szemembe. Az egészből Hakon felől jött támadás zökkentett ki, össze is rezzentem tőle, láttam az apám meglepődött arcát, aztán a dühének árnyai mérgezték az arcát.
- Bocs, papus, de nem így szokás bemutatkozni. A lányod nem akarja, hogy itt legyél, úgyhogy takarodj - magyarázta Hakon én pedig először fel se fogtam, hogy miket mondott, csak az apám figyeltem, ahogy felröhögött, majd feltápászkodott, és olyan szálegyenesre húzta ki magát, mintha semmi se árthatna neki.
- Megjegyeztem az arcod, kölyök - pillantott rá, kegyetlen rideg, és mégis valami őrült fénnyel a szemében. Nem akartam, hogy Hakon ebbe belekeveredjen. Aztán újabb támadás már felébresztette a lángokat a levegőben, amik eddig láthatatlan füsttel táncoltak a kocsmám belsejében, az apám meg hátrálni kezdett, de félelemnek nem is volt nyoma az arcán, csak annak a mosolynak, ami akkor se olvadt le az arcáról, amikor megölette az anyámat.
- Még találkozunk - vetette hátra magát a tűz elől aztán eltűnt, mintha a lángok nyleték volna el, én meg remegő hangon felsóhajtottam és ideges mozdulattal a hajamba túrtam.
- Nem kellett volna... Iagzából ura voltam a helyzetnek - fordultam felé, persze cseppet se lehetett a szavaimat komolyan venni. De nem akartam, hogy lássa a könnyeket a szememben. - A füst... - magyaráztam, persze csakis amiatt. A füst ami belőlem áramlott, és mindennek elvette az ízét. Közelebb léptem hozzá és a homlokomat a mellkasának támasztottam.
- Miért szültál bele, nem akarom, hogy bántson - szorítottam ökölbe a kezemet és megütöttem vele a mellkasát, de még csak ereje sem volt. Féltettem, és mégis, mégis ő mentett most meg, és még csak szavakba se tudtam rendesen önteni azt amit éreztem.
Naplózva


Håkon Arnesen
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2022. 12. 07. - 20:04:49 »
+1

történt valami?



2003. november 5.
Raven

Raven nyugtalansága megfertőzött. Éreztem, amint sötét betegségként árad szét a testemben és újra, meg újra furcsa látomások férkőztek a lelki szemeim elé, vagy ahogyan odahaza hívták, a belső szemeim elé. Északon sok látó volt, az én képességeim még sem voltak kiforrottnak nevezhetők. Olyan volt, mintha sötétben tapogatóznék. Nem volt soha egyértelmű a kép, inkább homályos és félelmetes, ezért nem is feledkeztem bele soha egyikbe sem.
A fickóról gyorsan kiderült, hogy Raven apja. A karjaimat a mellkasom előtt fontam össze, kicsit remegő gyomorral mondtam ki azokat a szavakat. Nem féltem tőle, egyszerűen csak éreztem rajta, hogy nem jó ember, volt egy kisugárzása, mint a legtöbb gyilkosnak. Ez pedig azért ölt, mert élvezte.
– Megjegyeztem az arcod, kölyök – Közölte hideg pillantással. Elküldtem, nem tetszett neki… és valójában nekem sem. Nem kellett volna kiállnom Ravenért, a családi életébe még annyira sem kellett volna belefolynom, mégis megtettem. Mi nem tartoztunk össze. Csak dugni jártam hozzá, ő meg élvezte, hogy van kit piszkálnia, amiért nem foglalkozik vele eleget.
– Én is megjegyeztem az arcod, öreg – feleltem ugyanabban a stílusban. Eddigre már nem csak sziklaszilárdan álltam előtte, hanem egy támadáson is túl voltam. A tűz volt az én fegyverem a ridegség ellen, na meg az ő kegyetlensége ellen is.
– Még találkozunk – Mondta, ahogy hátraugrott a tűz elől. A lángok így nem árthattak neki, de éppen elég volt, hogy megérezze az ijesztő forróságukat. A hozzáhasonló emberek gyengék, nem tűrték a saját fájdalmukat, a többiekét viszont élvezték. Undorító fajta volt, mégsem köptem utána, ahogy megérdemelte. A fenyegetései alig hatottak meg, volt már nála rosszabbal is dolgom.
– Nem kellett volna... Iagzából ura voltam a helyzetnek – Szólalt meg Raven, én pedig egész egyszerűen csak felé fordultam. Nem mondtam semmit, csak végig mértem. Ideges volt, ráadásul a szemei is könnyfátyolosak voltak. – A füst...
– Nem most jöttem le a falvédőről. – Jegyeztem meg, de csak is az ő kedvéért intettem egyet a pálcámmal, hogy a kocsmában gyülekező füstöt eloszlassam és a helyét a megszokott levegő vegye át. – Ne legyél már hülye. Látom, hogy félsz tőle… – Folytattam. Nem volt hozzá közöm, egész egyszerűen nem volt, de csak azért sem tudtam visszafogni a szavaimat. Gyűlöltem, hogy retteg és nem ismeri be, pedig éppen ez volt az az erő, amivel a legnagyobb mumust is le lehet győzni.
– Miért szültál bele, nem akarom, hogy bántson – törte a szavakat, ahogy ököllel a mellkasomba ütött. Cseppet sem fájt, ezért csak felvontam a szemöldökömet. Ez lehetett volna az az alkalom, amikor végre őszintén elbeszélgethettünk volna, de az egyikünknek sem volt az erőssége. Én sem mondtam ki soha, hogy nem akarok tőle semmit, mert félek. Félek, hogy mi várna itt, ha visszajönnék, hogy mi lenne vele, ha nem is jönnék többé… mi történne velem, ha kint ragadnék a tengeren vagy ha megtudná, hogy van egy lányom.
– Engem ez az ember nem tud bántani. – Jelentettem ki olyan határozottsággal, hogy az talán meg is lephette. – Csak egy vén fószer. Látszik rajta, hogy olyanokat bánt, akik nem tudják megvédeni magukat. Te meg tudod védeni magad, Raven, ahogy én is.   – Sóhajtottam, majd hátat fordítottam neki.
 Valahogy nem akartam, hogy a szemembe nézzen.
– Kérek egy sört.
Naplózva




Raven Harvey
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2022. 12. 12. - 15:48:30 »
+1

t a l án n i n c s e n m i n d e n r e n d b e n
2003 • november • 5.



s k i n s o f t c o r e

to: HåKoN


Olyan furcsa érzésem volt, mintha kétféle félelem bújt volna meg bennem. Az egyik belőlem áradt, terjedt szét a testemben, a vérerekben, mint egy lappangó fertőzés, ami egyre pusztítóbb volt. A másik pedig mintha egyenesen Hakon felől áradt volna, és ezen a szinten hirtelen mintha benne is az én nyugtalanságom dúlt volna. Összezavart ez az érzés, és még csak koncentrálni se tudtam erre teljesen, hogy rendes magyarázatot találjak erre. Lefoglalt mindaz ami bennem hömpölygött, meg az apám őrült, rettenetes tekintete. Az apámé, aki élvezettel hízlalta magát mások félelmén, mint egy hatalmas, óriási pók a hálójában. Összekapcsolódott mindenkivel, rálátott arra, ami az embert tényleg gyengévé tette, és csak suttogott és suttogott, és suttogott... Szítva a halódó parazsat, az emberek torz elméjében bújt meg minden szava. Undorodtam tőle. Undorodtam, hogy ő volt az apám, és undorodtam saját magamtól is. És gyűlöltem, hogy pont Hakon lát ilyen szánalmasan mocskosul gyengének. Egyszerűen szégyelltem ezt. Az életemen, az egész múltamat.
– Én is megjegyeztem az arcod, öreg - magyarázta Hakon, én meg próbáltam úrrá lenni magamon, meg azon, hogy ne boruljak ki. Nem akartam ebbe belerángatni, egyszerűen túl rosszkor volt túl rossz helyen, és még csak nem is egy könnyű ellenfelet szerzett magának. remek, nem elég hogy amiatt is aggódtam, hogy kint halyókázott valami túlméretezett pocsolyában, még az apám miatt is féltenem kellett. Miért is nem hagyott itt... Ezt godnoltam, de mégis kegyetlenül jól esett. Jól esett, hogy itt volt. Még ha semmi értelme sem volt.
Nem tartoztunk egymásnak semmivel, egyszerűen csak néha-néha jó volt pont az ő társaságában elmerülni, elfelejteni a soha nem szűnő, szemem előtt lebegő formákat és alakokat, a fülemben csengő halálsikolyokat. Azzal győzködtem magamat is, hogy ez így jó, tényleg. És nem kellett volna többet éreznem iránta a kelleténél, mert nem is érdemelte volna meg, hogy egy ilyen elfuserált nő belezúgjon. Sokkal-sokkal jobban érdemelne. Inkább csak megpróbáltam valamennyire visszatalálni magamhoz, miközben a füst és a saját magam szánalmassága csípte a szememet. Még az kellett volna, hogy tényleg bőgjek előtte, Merlin faszára.
– Nem most jöttem le a falvédőről. - szólalt meg, miközben a füst úgy szívódott fel a kocsmában, mintha csak egy távoli emlék lett volna egy kiszivárgott múltból. Lehunytam egy rövid pillanatra a szememet, hogy ne kelljen ránéznem, hogy ne lássa, mi próbál kicsordulni onnan. – Ne legyél már hülye. Látom, hogy félsz tőle…
Erre tényleg duzzogva megcsapkodtam a mellkasát. Féltem. Persze, hogy féltem, egész életemet úgy éltem le, hogy valami torz világképet tukmált belénk, és olyan kibaszottul valóságos volt, hogy én is elhittem. Viszont a belőle áradó érzések is egy kissé megzavartak. Mind a ketten féltünk. És mégsem beszéltünk róla. beszélni nehéz volt, főleg hogy olyan helyen nőttem fel, ahol hangja se lehetett az embereknek. Se saját akarata.
– Engem ez az ember nem tud bántani. Csak egy vén fószer. Látszik rajta, hogy olyanokat bánt, akik nem tudják megvédeni magukat. Te meg tudod védeni magad, Raven, ahogy én is. - Meglepett a határozottsága. Egy kicsit, halovány mosoly suhant át az ajkaimon erre. Talán még egy kicsit vissza is rántott a talajra, de közben tudtam, hogy nem ismeri.
- El nem tudod képzelni, milyen veszélyes - suttogtam halkan, miközben még mindig csak a mellkasát bámultam, aztán elfordult, én meg csak sóhajtottam, és visszasétáltam a pulthoz, mintha csak érezném, hogy mit szeretne. -Szeretnéd tudni, hogy mire képes? Rávenni egy halom embert, hogy elvegyék a gyerekek életét. Hogy tüzet rakjanak egy nő alatt, és nézzék ahogy elég. Rendben, beismerem, félek tőle. És magamtól is. - Aki megöl mindenkit azon a kibaszott helyen, veszélyes. És még csak már nem is mentegetem magam azzal, hogy ott már senki sem volt ember. A tényen nem változtat semmi.
Még magamat is megleptem ezzel az őszinteséggel, miközben Hakonnak kiöntöttem a kedvenc sörét, ha már kiérdemelte. Nem mintha nem azt kapta volna, akkor sem, ha csak úgy betoppan, mintha övé lenne ez a hely... velem együtt.
- Na jó, gyere szépfiú, a ház ajándéka - biccentettem inkább a sör felé, miközben én is öntöttem magamnak valamit. Teljesen mindegy, hogy mit.
Naplózva


Håkon Arnesen
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2022. 12. 16. - 09:54:51 »
+1

történt valami?



2003. november 5.
Raven

A vak is látta volna, hogy Raven mennyire kikészült az apjától. Mégsem hagyhattam ott, akármennyire is jobbnak láttam volna kihátrálni a helyzetből. Addig működött minden, míg megvolt a távolságtartás, mostanra viszont belebonyolódtam és még meg is védtem. Többet tudtam róla, mint amennyit ő tudott rólam, és ilyenkor viszonzást várnak a nők. Nyíljak meg, mondjam el, honnan jöttem. Nem voltam erre felkészülve. Én északra tartoztam, nem ide, nem Ravenhez.
Ellenkezett ugyan. Be akarta bizonyítani, hogy nem fél, de én láttam a könnyeket a szemében. Nem volt szabad elmennem. Sokszor összetörtem a szívét, és még össze is fogom. Csakhogy rettegésben képtelen voltam elmenni. Én is voltam ilyen. Ismertem az érzést.
– El nem tudod képzelni, milyen veszélyes – suttogta halkan. A mellkasomat bámulta, mintha nem akarná látni az arcomat. Nem olvashatott volna le sok mindent róla. Az aggodalmat mindennél jobban tudtam álcázni. A tulajdon lányomért is aggódtam, de sosem mondtam neki, sosem mutattam az anyjának, pedig az én életvitelemmel aztán bármi megtörténhetett volna.
– Szeretnéd tudni, hogy mire képes? Rávenni egy halom embert, hogy elvegyék a gyerekek életét. Hogy tüzet rakjanak egy nő alatt, és nézzék ahogy elég. Rendben, beismerem, félek tőle. És magamtól is. – Magyarázta. Bizonyára azt hitte, megráz. Sok dolgot láttam már az életben és aki őrült volt, csak az nem félt. Nem, nem a haláltól kellett félni, inkább attól, amit láthatunk. Egy kegyetlen tett egész életünkre bele tudott ivódni a tudatunkba és ott élt a sötétben, ott kísértett az éjszakában.
– Éreztem rajta az égett hús szagát… – magyaráztam csendesen. Nem tudom miért mondtam el a látomást… nem kellett volna vele megosztanom. Semmi köze nem volt ezekhez a képekhez, hiszen nem tudott rólam mindent. Nem tudhatott. Addig volt jó, míg ott volt közöttünk az a fal. Nem engedhettem meg magamnak a ragaszkodást senkihez és semmihez, hiszen az életem a tengerhez és az utazáshoz kötött. Ha Soren ment, én is mentem.
– Láttam mindent.
Túlzás volt látásnak nevezni persze. Inkább csak éreztem. Égett hús, sikítások és remegő, kegyetlen levegő, ami körbevette egyfajta védőburokként. Nem féltem tőle. Szerencsétlen embernek tűnt. Csak az a beteg csillogás volt ott a szemébe. De mivel én nem rettegtem, mert nem ismertem eléggé, alkalmas voltam arra, hogy megvédjem Ravent.
– Csak egy bolond nem félne.
Eltereltem a témát, mielőtt túl mélyen belementünk volna. A sörömet akartam, odaadni, amit hoztam és letudni ezt az egészet. Egy részem menekülni akart innen, mielőtt még egyszer a könnyes szemeibe kellett néznem.
Figyeltem, ahogy kinti az italt.
– Na jó, gyere szépfiú, a ház ajándéka – biccentett fejjel a korsó felé.
Odaléptem, elvettem és megemeltem. Gúnyos kis mosollyal kacsintottam rá és nagyot kortyoltam az italból. Most jól esett a kesernyés, frissítő íz.
– Szerencsém van, hogy a ház ennyire oda van értem. – Szólaltam meg egy nagy, elégedett sóhajt követően. Egészen oda voltam érte. – Szóval munkaügyben jöttem ide. Soren azt mondta, le akarod adni a megrendelést.
Jobb volt témát váltani. Rátérni az ületre és elfelejteni a korábban történteket. Nem kellett hánytorgatni a múltat feleslegesen. Szóval, ha készen állt, átadhatta a jegyzéket, én pedig megmutattam neki a mostani szállítmányt, ha kellett valami, jó pénzért hozzájuthatott.
Naplózva




Raven Harvey
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2022. 12. 21. - 13:44:23 »
+1

t a l án n i n c s e n m i n d e n r e n d b e n
2003 • november • 5.



s k i n s o f t c o r e

to: HåKoN


A francba.
Nem akartam, hogy ezt megtudja, sokkal jobb volt az az édesen keserű tudatlanság ami kettőnket valahogy mégis összetartott. Az apám volt az, amit szégyelltem, az ő vére voltam, a játékának egy őrült darabkája, és tudtam, hogy ezt nem szabad magamból megmutatni senkinek. Bűnös voltam, sok mindenben, jó volt magamat és másokat is valami könnyed felszínességen ringatni, mert a mély... a mély kígyózó, tüzes feketeségbe fulladt, velem együtt. Mást ebbe nem akartam berántani. Más életet nem, mert elég volt az én saját magam elcseszettségét elviselnem, ezzel a bőrrel, és múlttal, látomásokkal és íllúziókkal ébredve. Könnyebb volt. Biztonságos távolban másokat nem lehetett megsebezni. De persze itt volt, látta ki az apám, ettől meg csak még szarabbul éreztem magam. Mintha látták volna a legrondább szennyesem, amit csak kiteregethettem volna magamból, szégyelltem magam érte, az apám miatt, pedig neki kellett volna. De az egyetlen különbség közte és köztem az volt, hogy vele ellentétben bennem volt lelkiismeret. MÉg ha csak egy kevés is, de volt. Az anyám pecsétje ez, és miatta nem voltam hajlandó ezt is eltépni magamtól.
Dacosan próbáltam ellenállni azoknak a hülye könnyeimnek. Mintha valami óvodás lettem volna, aki elől elvették az utolsó fajéjhas csigát. Gyűlöltem ezt, és bárcsak elég lett volna ennyi is, hogy itt hagyjon, mint olyan sokszor eddig. De most maradt ettől meg még kínosabban éreztem magam. Szóval még csak a szemébe sem mertem nézni, mert röhejes volt és béna. A szavak is, ami utána csak úgy előtörtek belőlem.
– Éreztem rajta az égett hús szagát…  - s[zólalt meg aztán mire először azt hittem rosszul hallok. Nem volt az a fajta férfi, aki csak úgy közöl ilyen dolgokat és igazából talán ez zavart a legkevésbé. A nyomtalanul felszívódásai annál inkább, meg a random felbukkanásai, hogy ugyan úgy kellene fogadnom, mint minden szerelmes nő vagy nem is tudom. Hát az volt ami idegesített. Aggódtam érte, pedig nem is tartoztunk úgy össze, hogy jogosan aggódnom kellene. Fellestem az arcára, bár a tekintetét még most is kerültem. – Láttam mindent. -tette hozzá, én meg megértettem, mit akart ezzel mondani. Hogy azt látta, amit én az jelentette volna hogy összekapcsolódtunk, de ez valahogy hihetetlennek tűnt. Talán csak apám volt túl intenzív és ezért. Megráztam a fejemet.
- Az az ember rohadással van tele A félelem hiánya meg a bolondok kiváltsága. Talán néha jobb lenne annak lenni - sóhajtottam és inkább hagytam is, hogy másfelé vigye  a témát, a költői kérdésem után. Nem volt jó ilyenekről beszélni nem voltam az a nyitott könyv típus, és ő sem. Inkább ordibálok meg veszekszek és dobálom a berendezést. Szóval inkább csak odaadtam neki a sört, és igyekeztem olyan arckifejezést ölteni, mint minden alkalommal, mintha fájna hogy adnom kell neki, de közben szívesen tettem. Még a kacsintására fel is húztam sértettséget játszva az orromat. Jobb volt átlépni bizonyos dolgokon.
– Szerencsém van, hogy a ház ennyire oda van értem - Erre gúnyosan horkantottam egyet.
- A ház aztán főleg - forgattam meg a szememet és előre döltem a pultra támaszkodva, kicsit felé billentve magamat.
- Szóval munkaügyben jöttem ide. Soren azt mondta, le akarod adni a megrendelést - magyarázta én meg bólintottam és egy pálca intéssel odahívtam a rendelési listámat.
- Kiittál a vagyonomból - jegyeztem meg csipkelődve és felé toltam, majd előrébb rugaszkodva magamhoz húztam szakállastól és megcsókoltam, az előre gondolkodás sosem volt az erősségem. Csak érezni akartam őt, és elfelejteni minden szart.
- Talán elfogadom fizetségnek a sörért - suttogtam az ajkaira, és rápillantottam sokat mondóan.
Naplózva


Håkon Arnesen
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2022. 12. 26. - 11:54:26 »
+1

történt valami?



2003. november 5.
Raven

Jobban belebonyolódtam, mint kellett volna. Sokkal, de sokkal mélyebbre nyúltam Raven életébe, ahogy azt szabad lett volna. Én csak távolabb akartam volna lökni magamtól és azt súgni a fülébe, hogy többé nem lát... de nem volt szívem megtenni, pedig nem tartoztam neki semmivel. Az orromban mégis ott ült az égett hús szaga és sikolyok hangja, meg egy kislány vígasztalhatatlan sírásának hüppögő kegyetlensége.
- Az az ember rohadással van tele A félelem hiánya meg a bolondok kiváltsága. Talán néha jobb lenne annak lenni.
Bolodn vagyok bizonyára akkor. Az apja nem keltett bennem félelmet, sőt. Az ellenkezőjét, minden erőmmel neki akartam menni, hogy távol tartsam őt Raventől. Miféle érzés volt ez? Nem tudom. Összekapcsolódtunk, mint egy láthatlan egész két fele. Az ő akarata gyökerett bennem, ahogyan az ő emlékei is. A félelem válthatta ki ezt belőle.
- Az apád egy roncs. Nem félni kell tőle, hanem eltaposni, mint egy csótányt – feleltem keserűen. Ezt az oldalamat Raven nem ismerte. Nem látott harcban, nem látott olyankor, amikor a bennem lévő keserűség test öltött és képes volt mindenen áttrapolva pusztítani. Az persze csak akkor működött, amikor valamit vagy valakit meg kellett védenem. Eddig csak Alfredért és a lányomért voltam képes ilyesmire. Ők voltak a családom... Raven csak egy nő volt, akivel Londonban szexeltem.
Jobb volt tovább terelni a témát, semmint elmerülni benne. Az csak újabb látomásokat váltott volna ki és én még nem álltam rá készen, hogy megmutassam mindazt, ami bennem lakozott. Ezért sört kértem. Amúgy is rám fért volna egy korty hűvösség. Kimerített az apjával való küzdelem és a látomások egyvelege.
- A ház aztán főleg – forgatta meg a szemeit, ahogy a pulthoz léptünk mindketten. Tetszett, ahogy kekeckedik velem. Jól állt neki. Ezért, mikor előre dőlt a pultnál, én is kicsit közelebb hajoltam, hogy érezhesse a leheletemet a bőrén. Közben egy kézzel a zsebembe gyűrtem a listáját.
- Kiittál a vagyonomból. – Nyúlt előre. Az ujjait a szakállamba fúrta, én pedig élvezettel sóhajtottam bele a nekem szánt csókból. Végre ő próbált meg elcsábítani engem és nem fordítva. - Talán elfogadom fizetségnek a sörért – tette hozzá. A kacér csillogás a szemében mindent elárult.
- Szóval arra kérsz egy igazi vikinget, hogy adj neked a testét egy sörért... ehhez azért kicsit többet kell tenni... – Kacsintottam rá. Hátrébb léptem, de nem azért, hogy elmenjek, hanem, hogy megkerülve a pultot odalépjek hozzá és felkapjam. A lábait szépen magam köré simítottam, hogy tartsa meg magát.
A legközelebbi üres falfelüleltnek nyomtam.
- Ezért még sok-sok ingyen sör jár... - leheltem a nyakára a szavakat két csók között. Nem is igazán azért estem neki, mert el akart csábítani csak ki akartam tölteni az űrt. Ez az üresség érzés minden látomás után ott maradt, mintha hiányozna valami, mintha ezek a látomáosk felemésztették volna bennem azt az akármit. Bebúrkolóztam hát Raven illatába és remegésébe.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva



Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.147 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.