Granger - Weasley ház

TO; Hermione

Egy újabb nap. Egy újabb hosszú, fárasztó, mégis izgalmakkal és sikerekkel teli napnak értünk a végére, és ahogy kinyújtóztatom magam otthon jövök rá, hogy a fene egye meg, már megint egyedül vagyok otthon. Megint. Persze semmi meglepő nincs ezen, hiszen mióta elkezdtünk a Minisztériumban dolgozni mindenki sokkal később ér haza, na de az azért már mégiscsak kezd sok lenni, hogy Hermione gyakorlatilag a munkahelyén él. De komolyan! Próbálok nyugodt, higgadt maradni, mert értem én, hogy neki iszonyatosan fontos a munkája, mióta ismerem munkamániás. Azt is tudom, hogy neki a manók ügye igenis fontos, mert már a Roxfortban is kiállt mellettük, ez pedig csak erősödött, ahogy telt az idő.
Nem igazán tudom, hogy mivel üssem el az időt Hermione hazaérkeztéig. Egy darabig csak kóvályogtam a házban, aztán megfordult a fejemben, hogy átmegyek Harryékhez, mégse legyek már egyedül, na meg valószínűleg Ginny is örülne a társaságnak. Viszont mire eljutottam volna addig, hogy el is induljak, addigra hazaér a hullafáradt, mégis vidámnak tűnő lány, és már nem is tervezek menni sehova. Ez van, de nem is nagyon bánom.
- Szia! Hogy telt a napod? - köszönök neki egy öleléssel és egy puszival. Nem feltétlenül tudom megmondani, hogy épp milyen kedve van, de azért most látszik rajta, hogy nem lesz semmi gond az érzelemnyilvánításból, így meg merem kockáztatni.
- Figyelj csak...! Azt... azt hiszem, beszélnünk kellene! - Nem merem nyíltan felhozni a témát, mert ez biztosan elég kényes kérdés ahhoz, hogy felszínre törjenek az indulatok, az pedig könnyen elfajulhat. Azért remélem, meg tudjuk ezt beszélni és oldani veszekedés nélkül is. Mindenesetre kíváncsian várom a választ Hermione arcát fürkészve.

everything she wants
to; Ronald


2003. október 19.
“I’m hoping to do some good in the world!”

zenéd: night changes ● outfited: style

Ronnal még a háború után költöztünk össze. Úgy döntöttünk, hogy jól jönne egy kis saját zug, miután végre bemertük ismerni egymásnak az érzéseinket. Mind a ketten hazaszoktunk járni pár hetente, hiszen egyikünk se akarna távol maradni a családjától. Ron családja rengeteg veszteségen ment keresztül a háború után, bele se tudok gondolni miken mentek keresztül a sok halál eset után…
Viszont az élet ment tovább, elkezdtünk a Minisztériumban dolgozni, aminek következtében sajnos kevesebbet látjuk egymást, de végre azt csinálhatom amit annyira szeretek. Segíthetek az elnyomottakon. Muszáj, hogy valaki kiálljon a manók jogaiért és harcoljon értük. Felháborító ahogy egyes varázsló családok a manókkal bánnak. Értem én, hogy miért tartják őket, de szerintem ettől még lehetne szépen bánni velük.

Nagyon hosszú és fáradtságos napom volt, így megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat amikor belépünk a közös kis lakásunkba, leveszem magamról a magassarkúcipőmet illetve a kabátomat, és beljebb lépek. Mikor megpillantom azt a vörös bozonts hajat amit annyira szeretek, halovány mosoly terül szét az arcomon.
- Szia. – köszönök neki kedvesen és egy csókot lehelek az ajkaira.
- Azt hittem sosem lesz vége. Rengeteg volt ma a papírmunka. Szokottnál is több. – belépek közbe a konyhánkba és csinálok magamnak egy jó forró cappucinót. Úgy érzem jól esne a szervezetemnek egy jó nagy adag coffein.
Nem hangzik túl jól ahogy Ron elkezdi a következő mondatát… Hirtelen rossz megérzés kezd el terjedni a testemben.
- Kezdesz megijeszteni Ron… mi a baj? – az italomat leteszem az asztalra és odalépek hozzá.
Valójában sejtem, hogy mit akarhat megbeszélni. Nagyon kevés időt töltünk együtt amióta mind a ketten dolgozunk, nekem is ugyanúgy rossz, mint neki, de az tartja bennem az erőt, hogy tudom este összebújva alszunk el, és ő az első akit reggel megpillantok.

TO; Hermione

Na igen... ahogy gondoltam. Már megint a papírjaiba temetkezett egész nap... ahelyett, hogy hamarabb hazaküzdötte volna magát, hogy együtt lehessünk legalább egy keveset. Oké, oké. Tudom. Világos, hogy a munkájának él, de hahó! Nem a munkájával van kapcsolatban, Merlin szakállára! Illetve... azt hiszem pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy nem csak a munkájával van kapcsolatban.
Egy halk sóhaj szökik ki kissé összeszorított ajkaim között Hermione szavait hallva. Én? Most komolyan? Pont én kezdem megijeszteni őt? A fene egye meg, az a munkamánia ijesztő, amit gyakorlatilag a Roxfort első évétől kezdve tapasztalhatunk, ha róla van szó! Nem hiszem el, hogy nem fáradt még bele az évek alatt ebbe a folyamatos készenlétbe. Persze nekünk is állandóan figyelnünk kell, hiszen az aurorok élete sem fenékig tejfel és bármikor bevethetőek vagyunk, de azt hiszem teljesen más, ha valaki azért van állandóan feszült harci készültségben, mert lehetséges, hogy terepre kell menni bármelyik pillanatban, vagy azért, mert könyvek között akarja leélni, hát... élete nagy részét, bár azon sem lennék meglepve, ha azt mondaná, hogy az egész életét könyvek között akarná leélni. Sőt, azon sem lennék meglepve, ha az egyik, majd valamikor a jövőben talán megszülető gyermekünket Könyvnek nevezné el... sajnos vagy nem sajnos, de kinézem belőle.
Kiszakítom magam a gondolataimból, gyorsan megrázom a fejem hogy legalább egy kicsit hátha tisztábban látok mint az előbb, és újra Hermione felé fordulok.
- Baj? Nekem? Semmi! Ugyan már, mi bajom lenne? Hacsak azt nem vesszük bajnak, hogy gyakorlatilag alig vagyunk együtt, mert vagy későn jössz haza, vagy ha mégis sikerül időben hazaérned, akkor itthon temetkezel a munkádba. Szerinted ez normális? Mert szerintem egyáltalán nem az! - Igyekszem nem rázúdítani a haragomat és visszafogni magam, de fogalmam sincs, mennyire sikerül, mert ha egyszer elkezdem mondani, akkor nem gondolkozom, csak engedem, hogy jöjjenek a szavak a számból, ahogy nekik tetszik.

everything she wants
2003. október 19.
< Ronald & Hermione >



stlye: outfit ∞ zene: night changes

Valami megromlott a kettőnk kapcsolatában mióta elkezdtünk dolgozni. Nem tesz jót a különlét, leginkább Ront viseli meg. Szinte minden este látom rajta, hogy feszült, de nem teszi szóvá, mert nem akar megbántani engem, de úgy néz ki eddig bírta ő is.
Nem sokszor vitáztunk amióta ismerjük egymást. Talán még negyedikben amikor kiakadt, hogy Victor Krummal mentem a téli bálra, de ő nem hívott meg, pedig vele akartam menni! Na meg amikor kerestük a horcruxokat és azt hitte, hogy látott valamit Harry és én köztem, de akkor is csak magának képzelte be a dolgokat. Harry és köztem soha semmi nem volt, csak a legjobb barátom, szinte már olyan, mintha a testvérem lenne. Ron más. Beleszerettem és közös életet akarok vele élni. Együtt megbírkozni a problémáinkkal és gondjainkkal, együtt megélni a boldog pillanatokat és majd amikor odajutunk, akkor gyerekeket is szeretnénk. Egyenlőre viszont úgy néz ki, hogy a vita jutott kettőnknek…
Mikor Ron belekezd a monológjába, már akkor érzem, hogy ez a beszélgetésünk rossz irányt fog venni és ebből semmi jó nem sülhet ki. Eleve utálok vitázni is, nem beszélve arról, hogy nagyon hosszú és fáradtságos napom volt.
- Te is tudod, hogy mennyire fontos nekem ez a munka. – próbálok nyugodt hangnemben beszélni és nem szítani a vitát ami ígyis már kialakulóban van köztünk. - Ez a munka segít abban, hogy befolyásos emberekkel tudjak beszélni és találkozni. Akik talán tudnak nekem segíteni abban, hogy a házimanóknak legyenek végre jogaik. Azt hittem neked is fontos Dobby után ez az ügy. – Dobby mindannyiunknak nagyon sokat jelentett. Nyilván nem annyit, mint Harry-nek, de például neki köszönhetjük, hogy a Malfoy Kúriából kiszabadultunk. Ő mentett meg minket. Életét áldozta a miénkért… A többieknek nem szoktam mondani, de minden évben vissza szoktam menni oda ahol Harry eltemette Dobbyt és viszek neki virágot. Hiszem azt, hogy most már egy jobb világban van.

TO; Hermione

Amikor elborul az agyam, akkor bizony nem nézek semmit és senkit, csak faltörőkos módjára megyek előre. Én magam is tisztában vagyok vele, hogy ez nem feltétlenül működőképes megoldás, de nem igazán tudok mit csinálni. Na meg van, amikor nem is nagyon akarok, csak hagyom, hadd folyjanak a dolgok a saját medrükben.
Érzékelem Hermione meghökkenését, és valami mást is leolvasok az arcáról... talán fájdalmat? Rosszul esett neki a kifakadásom? Az mondjuk lehet, de én sem így terveztem. Illetve... nem is terveztem sehogy, talán ezért is tartunk ott, ahol tartunk. A fenébe is, nem tudom, ki tett többet kettőnk közül azért, hogy most ott tartunk, ahol... úgyhogy természetesen megértem az érzéseit.
- Persze, hogy tudom, hogy fontos neked a munkád! De akkor is, Hermione! Nem csak a munkád van az életben... én is itt vagyok. Vagy nem?- Kérdő tekintettel figyelem őt, próbálom kitalálni, mi is történt. Megváltozott valami? Nem hiszem el, hogy csak a manóknak meg a könyveinek képes élni... és mégis, még így is szeretem. Bármit is csinál, avagy nem csinál. Ki érti ezt? Meg kellene kérdezni Ginnyt vagy anyát, de az egyik valószínűleg azt mondaná, hogy majd megértem, a másik meg hogy úgyse fogom megérteni, mert fiú vagyok. Mondom, ki érti? Én biztosan nem.
- Oké, értem... de akkor mit csináljunk? Mi legyen? Mert azt remélem Te is érzed, hogy ha nem teszünk valamit, ennek rossz vége lesz!- Nem... nem tudom, merre lépünk épp, de az egészen biztos, hogy egy helyben nem maradhatunk többé, vagy ha mégis, akkor súlyos ára lesz annak az egy helyben toporgásnak.