– Hú, Alexej, szétrobbantottál az erőddel egy macskaszobrot.
Záporozott a fejemre meg a környezetemre a furcsa alakú darab, mint valami bizarr jégeső. Kár, hogy nem étcsokoládé. És kár, hogy a híd alatt vagyunk. Máskülönben belekóstolnék, ahogy kölyökkoromban, kinyújtott nyelvvel, ahogy vártam, hogy a számba essen egy aprrócska darab
- Te voltál, nem én. Én csak egy felet. Te meg egy egész ajtót.
Én is feltornáztam magam először térdre, onnan meg takoram de csak azért, hogy a következő pillanatban kis híján vissza is kerüljek a padlóra. Elliot karjai körbezártak, s ez egyszerre támaszt is adott, de ki is vitte a lábaimból a szükséges erőt. Feszengtem egy kicsit, s megfordult a fejemben, hogy elmeneküljek, de aztán… Aztán elgyöngültem.
Ahogy megéreztem a nyakamon finom érintését, kicsit elakadt bennem a levegő, s kihagytam talán egy szívdobbanást is. Magam se tudom, hogy pont erre volt-e szükségem, vagy pont nem, de egy kis időre a hajába fúrtam az arcom, és behunytam a szemeimet. Ha a szem a lélek tükre, most ez volt a legjobb, amit tehetek. Bezártam a pillák alá mindent, kifejezéseket, gondolatokat, a szemembe gyűlő bosszantó cseppeket. Nem juthat ki semmi, nem juthat be semmi. Kivéve Elliotot, aki megkerülte a rendszert, és azzal jutott be a fejembe, hogy hozzámbújt.
Régen éreztem már magam ilyen nyomorultnak. Nagyjából akkor, mikor Anna összefércelt, aztán kosarat adott. Persze, azon segített, hogy nem fogadtam el a döntését, és eltökéltem, megszerzem magamnak. De most… most nem volt a lábam alatt biztos talaj, csak ingovány. Hát kapaszkodtam Elliotba, míg odébb nem lépett. Talán túl hamar tette, de arra jó volt, hogy ráncba szedjem magam, és egy reszelős, rövid szusszanással végre megálljak a saját lábamon.
– Mégis mi a fenéért akar az a nő téged bántani?
Jó helyen volt a keze, ha azt akarta érezni, ahogy a bőr, csontok és miegymás alatt megszakad valami. Minden szívdobbanás fájt. Az az egy furcsa, mágneses féle erő tartott vissza tőle, hogy bevessem magam a hátunk mögött hömpölygő folyóba. Mert nem fogott igazán, de mégis.
- Aza nő…
Mit is mondhatnék? Hogy már nem is önmaga? Hogy a húsvér, kegyetlen tükre annak, amit a Falka tesz az emberekkel, és ez elborzaszt?
- Szerintem előre nem tudta, hogy én leszek. Csak le akart ütni egy bábut a sakktábláról.
Még sosem mondtam azt a történetet senkinek. Voltak a kollégák között, akik szorosabban együtt dolgoztak velem, és észrevették, hogy sokat járok utána. Páran tudták, hogy ő a gyengém. Hogy egy időben egészen megszállottá tett a bújócskájával, amiben folyton veszítettem. Azt hitték, valami játék nekem. De egész másról volt szó.
– Tudnom kell, hogy mitől védjelek meg téged… és ne, ne kezdj el férfiasan ellenkezni, hogy nekem nem kell semmit csinálnom.
Hagytam, hogy fogva tartson szép vágású szemeivel. Jobb volt elmerülni sötét tekintetében, mint a Temze sötét hullámai közt lett volna. És én… Azt a lehetőséget választottam, amit eddig sohasem. Belevetettem magam inkább ebbe. Talán nehezebb volt, mintha a Temzébe ugrom, de… Nem tudom. Velem tartott idáig, pedig itt is hagyhatott volna.
- Pár éve egyszer ő hozott vissza az életbe.
Nagy sóhajjal kezdtem, és hiába, a szem a lélek tükre, és most az egyszer meg sem próbáltam palástolni Elliot előtt, milyen nyomorult is vagyok.
- Fiatalabbak voltunk. Én befolyásolhatóbb. Ő pedig egy másik ember. Tiszta, ártatlan, csak egy fiatal lány, és én egyszerűen tökéletesnek láttam. Tudtam, hogy neki én csak… Az vagyok, ami valóban voltam. De meg akatam szerezni magamnak, mert… Tudod.
Kicsit széttártam a kezeimet. Elliotnak nem kell elmondanom, milyen alak vagyok, tudja anélkül is. Pont az hiányzik belőlem, ami akkor még Anna volt.
- Sok idő eltelt azóta. Próbált elmenekülni a Falka elől, de közben… Ez lett belőle.Akit láttál. És az valaki, akiről mi annyit tudtunk, hogy egy feltörekvő, egyre nagyobb befolyással rendelkező és nagyon agresszív személy. Szövetkezni akart vele a Falka, összefonódni a cégével meg az embereivel, aztán belülről bomlasztani. De ő megelőzött Minket ebben. Átvert. És most… Láttad mi történt.
Halvány, keserű mosollyal csóváltam meg a fejem, és Elliot arcát kutattam, remélve, hogy jobban nem kell elmagyaráznom. Nem bírtam tovább, megint behunytam egy pillanatra a szemem, sőt erősen összeszorítottam a szemhélyam, még a fél kezembe is beletemettem, de ígyis felszakadt belőelm egy fájdalmas, rövid kínkacaj. Aztán megint Elliotra néztem hamisan csillogó szemekkel.
- Szót sem érdemel. Már nem az a lány, aki akkor volt, mikor visszaadta az emberekbe vetett hitem. És még ha az is lenne… Talán már nem érdekelne. Nincs szükségem hitre. Csak Rád. Akkor is, ha ettől nem hinném, hogy meg tudsz védeni… Ez már… Ez már megtörtént, és nem gyógyul meg.
Átkaroltam a vállát, s próbáltam, hogy ne remegjen a kezem közben. Az jutott eszembe, hogy talán ő is lepihenne. Ha más nem, a hoppanálás biztos megviselte.
- Azért kösz, hogy beáldoztad miattam egy jó bicskád. Biztos te is elfáradtál. Kéne egy hely, ahol a sebeinket nyalogathatjuk, nem?
A fülébe leheltem huncutul, játszottam újra a szokásos játékot. Ha elég sokáig játszom, talán úgy maradok egyszer újra, és ez, ami ma történt, már csak egy újabb, szép sebhely lesz a gyűjteménybe.

– Amikor meglátott téged, már nem csak egy bábut látott, Alexej.
- Az ő szemében pedig nem vagyok már több, mint egy bosszantó gyalog.
Csendesen vitatkoztam. Ha már ez volt a helyzet, nem is esett nehezemre kimondani. Hadd halljam hangosan én is, előbb tudatosodik igazán.
És csak beszéltem neki, minden szó kényelmetlenül hangzott, és egyre inkább úgy éreztem, jobb volna hallgatni. De valahogy csak folytattam. Ahogy ő meg a cirógatást.
– Ha egy seb nem gyógyul meg, jobb kivágni.
- Félelmetesen jó vallatótiszt lennél.
Sötét félmosollyal sóhajtottam fel, aztán elmerültem kicsit a kezei között, ahogy futólag hozzám érintette ajkait.
– Tudok egy helyet.
Nem itt a híd alatt volt a világ legbiztosabb és legmeghittebb helye, de valahogy tudtam, hogy nem fognak már minket követni. Jó volt kettesben maradni. Elliot itt maradt, ujjai az enyémre fonódtak, én meg hagytam, és csak mintegy mellesleg érzékeltem, hogy megváltozik az őt körülvevő háttér, s a levegő szaga.
- Hé, te. A tizenhármast.
Foltozott Üst. Ki ne ismerné? A legtöbben, akik itt élnek varázsló népek, mind megfordulnak erre legalább néha.  Én eddig csak átrohantam rajta. Magamtól sosem jutna eszembe megszállni valahol, ahol ennyi a kíváncsi szem és éles fül. De most… Elliotra bíztam magam.
– Csak erre a napra.
Rásandítottam, és örültem, hogy nem akar ideköltözni hetekre. Majd mindjárt utána, ahogy nekieredtünk felfelé, arra gondoltam, vajon itt nevet sem kérnek a foglaláshoz, esetleg úgyis tudják. Hát…
– Öröm újra látni, Mr. Fraser.
Felvontam a szemöldököm, de nem szóltam most. Nekem joban ment a hallgatag kísérő szerep. Talán a csokigyárban is ott rontottam el, hogy nem ezt a felállást osztottam ki. Hagyhattam volna inkább rá az egész tárgyalást, azon a fura, kínos kínaias akcentusos hangján, és akkor tán Anna halálra röhögi magát rajta.
Ahogy eszembe jutott a lány, felsóhajtottam. A szoba ajtaján a zár halkan kattant mögöttünk, de én megszokásból hozzáérintettem a pálcámat is, hogy bezárjam varázslattal, de olyannal, amit nem egy alohomora fog kinyitni.
Körbe se néztem különösebben, csak bemértem az ágyat, és ledobtam magam rá, úgy ruhástól, ücsörögtem a közepén, és Elliotot figyeltem.
- Szóval, miért pont ide jöttönk, Mr. Fraser?
Kicsit megnyomtam a nevet, és sandítva kutattam a vonásai közt a szóbeli válasz kiegészítését.
- Szép név. Biztosan története van… - tettem hozzá jelentőségteljes somolygással. Amíg erre a dologra koncentrálok, addig sem kell a történtekkel foglalkoznom.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz…
Nem tudok én semmit. De már nem akartam vele vitatkozni tovább. Furcsa, pedig nem lehet épp Elliotot szentimentálisnak nevezni, de ahogy próbált arról meggyőzni, hogy létezik még a világban jóság… Egy kicsit önmaga lett ennek a példája. Bár ő sem egy szent, azt azért tudtam róla. De miért is hiányzik nekem a világból ez a gyengédség-gyengeség egyáltalán? Többé nem fog. Annával együtt ezt is elengedem.
Egy ágy. Pont ennyi, ami kellett. Fáradtnak lenni nem engedtem magam, de töltődni muszáj. Megtépáztak az elmúlt idők rendesen, s Elliot csodás példát mutatott, ahogy végignyúlt az ágyon, jólesőn sóhajtva, ezért követtem, és melléterültem én is.
- Talán van története… Sokszor szálltam már meg ebben a szobában, ami azt illeti.
Találkozott a tekintetünk, és én rájöttem, hogy nincs is olyan történet, ami érdekelne most. Csak úgy feküdtem zsibbadtan, hagyva, hogy hozzám simítsa a tenyerét, s azon gondolkodtam, hogy volt-e olyan szálláshely, amit életemben egynél többször használtam. Volt, amit pár napig, nyilván. Talán a cég oroszországi rezidenciáján többször megfordultam, de ennyi. Már kinőttem az otthonból, a szokásokból, meg a megszokottból.
- Ez volt a menedékem, mikor az előző házasságom elkezdett rosszra fordulni. Nat mindig tudta hol keressen, de a Foltozott Üst nem tartozott azok közé, ahol rám is talált volna.
- Akkor mégsem tudta mindig.
Ahogy ajkával hozzámért, felsóhajtottam. Hogy tud egyszerre ennyire jó, de ennyire felzaklató is lenni? Lakás… Házasság… Csupa kötöttség, és csupa sebezhető pont. Én úgy vagyok vele, hogy csak akkor nem vesztesz el semmit, ha nincs semmid. Elliot talán merészebb, mint én, de persze ez nem tartozik azok közé a dolgok közé, amiket hangosan valaha is kimondanék.
- És mégis belementél egy következő házasságba? Te bátor ember…
Hasra fordultam mellette, és felkönyökölve sandítottam rá kicsit csipkelődve.
- A mostani házastársad vajon tudja, hogy itt kéne épp keresnie?

Az, hogy áttette rajtam a lábát, nem volt egy súlyos cselekedet. Hiszen olyan könnyű volt, alig kellett volna megéreznem, hogy ott van. És mégis… Nem a súlya miatt, de mozdulni sem bírtam tőle. Mégis olyannak hatott, mintha ólomból lenne, és ha akartam se tudtam volna küzdeni ellene. Az ilyenfajta beletörődéstől kissé morcosan feküdtem hát ott, és piszkáltam, és közben elszenvedtem, ahogy cirógat.
- Inkább vakmerő...
Szóban nem, de sötét somolygással helyeseltem erre, kicsit olyan vészjósló tekintettel, felkönyökölve kicsit, mikor megéreztem, ahogy a gombjaimon matat. Az inggel is úgy volt, akár a lábával; nem képezett fizikailag hatalmas akadályt, de azért ott volt, és bizonyos határok közé szorított. De csak bontsa ki azokat a piciny, műanyag zárakat, és lehet, hogy elszabadul, amit eddig visszatartottak…
Követtem Elliot pillantását a kis arany bilincsre az ujján, de arra sem volt ráírva, mennyi a valós ereje, mennyire köt igazából. Azt csak Elliot tudhatta, mert három gramm aranynak sem a tömegében áll a hatékonysága.
- Hm... talán…
Most már nem az ing volt köztünk, mert kijátszotta a gombokat. Éreztem a bőrét a bőrömön, ő pedig érezhette, hogy mély lélegzetvétellel hűtöm le a tüzet, amit ezzel okozott. Talán a kifejezés az arcomon, talán valami más vezérelte el, de visszavonult, én pedig dacos képpel igazgattam meg az ingemet, amit az imént szétzilált. Nem mintha eleve nem lett volna leamortizálva az iménti éles helyzettől, de az nem piszkált ennyire.
- Szóval kapok pénzt és veszünk neked lakást? Vinnék neked mindig kajááát... meg összebújhatnánk....
Ahogy rám sandított fektéből, megint fordultam egyet, és kicsit átvetve a kezemet a felső testén, elkaptam a nyakkendőjét, majd visszahúztam szorosra, de aztán nem engedtem el. Kárörvendő mosoly futott végig az arcomon. Nem nehézkedtem rá teljes súllyal, csak… Ő tudja mennyivel. De azért éreztem az érintésem alatt, ahogy veszi a levegőt, és hogy valahol mélyen, valamilyen sebességgel dobog a szíve. Az ujjaim a nyakkendő selymes anyagába kapaszkodtak, s felette közelebb hajoltam Elliothoz.
-És tényleg… veszélyesen vakmerő vagy… Hiszen kettesben vagyunk. Egy ágyon. Egy eldugott helyen, ahol talán megtalálhatnak. Mi lenne, ha lenne egy biztosabb helyünk? Szerintem tudod is, hogy a tűzzel játsszol.
Vártam egy kicsit így, hogy vajon mennyit jelent köztünk a ruha. Ő is érezhette, ahogy lassan, fegyelmezetten veszem a levegőt, s talán azt is, hogy a szívem majd kiüti a bordáimat. Sok volt nekem ez a mai nap, épp most szembesültem vele, hogy nem létezik az ember, aki eddig a világ minden gonoszságának ellenpontja volt a szememben. Szóval már nincs más, csak a gonoszság.
De ez a gondolat, meg a hozzá társuló fájdalmas sóhaj segített elfújni azt a tüzet. Igen, talán ezért áztunk el mindig, ha találkoztunk. A tenger vize, a tó hidege, az eső… Valami mindig volt, ami elmosta a fellángolást. De most ránk volt bízva a feladat. Volt egy részem, ami azt mondta, nem érdekel tovább, és hagyjam pusztítani a forróságot. De tudtam, hogy ő mennyire vakmerő. És nem akartam, hogy ez eleméssze őt, pedig rá volt csak veszélye. Úgyhogy nekem kellett egyensúlyozni ezen a vékony határmezsgyén.
Lazítottam ujjaimon és mélán figyeltem, hogy a nyakkendő selymes anyaga kisiklik az ujjaim közül. Aztán elhúzódtam tőle kicsit, és megint hanyatt feküdtem, hogy inkább a plafont bámuljam. Szinte öntudatlan mozdulattal fektettem egyik tenyerem a szívem fölé, talán a bordáimnak segítve azt benntartani, nehogy kiüsse valamelyiket.
- Vehetsz egy lakást. És néha, talán ott leszek.
Nem akartam megint belemenni, hogy nem hiszek a biztos helyekben. Ahogy nem hiszek a biztos pontokban, vagy a biztos emberekben sem. De akárhogy is, Elliot lelkes volt, és őrülten felkavaró, úgyhogy ahogy tette ott magát az előbb, hogy meggyőzzön, azt a nézést képtelen voltam kiverni a fejemből, még akkor is, ha tudom, hogy csak szédít. Gonosz egy játékot űz velem… Én meg önként, és dalolva hagyom.
- És talán, ott összebújhatnánk.
Utánoztam most a nagyon-nagyon szexin meggyőző stílusát, s mellékeltem hozzá egy olyan: “csináld csak” vigyort.

- Amelyik kutya ugat, az nem harap…
Mivel válaszolhatnék erre őszintébben, mint egy halk, magam sem tudom, milyen színezetű mordulással? És azzal, hogy kicsit hagytam a gravitációnak mélyebbre húzni a testem a sokat látott matracba, Elliot mellett. Vagy alatt? Felett?
Összegabalyodtunk, aztán valahogy szét, én pedig már csak sodródtam vele. Talán ez a furcsa beletörődés vezetett oda, hogy nem tiltakoztam valami saját-féle hely ellen. Pedig a szokások, a biztos pontok sebezhetővé fognak tenni. Tudtam én, de mostanra belenyugodtam - ez a pasi lesz a halálom.
- Nem poénkodom Alexej.
Ahogy fölém került, kicsit félrebillentettem a fejem, és nagyon egyértelm
En úgy tettem, mint aki most megadta magát. És ebben az igencsak kellemesen szoros helyzetben kénytelen voltam közbe vágni.
- Az összebújással? Ez új, de tetszik…
Csendesen, sanda félmosollyal aprót moccantam alatta, csak hogy érezze, hogy mindent érez, ha egyszer rajtam ül. De a szemem sarkából szomorkásan hunyorogtam rá, ahogy folytatta, merthát tudtam én, hogy próbál komoly lenni. De rosszul megy neki.
- Azt akarom, hogy legyen egy helyünk... és te ott legyél. Azt csinálsz, amit akarsz, de oda menj haza aludni.
- És Te majd vigyázol Rám ott álmomban?
Pont oda bökött szemtelen ujjával, ahol már éreztem is a tőrt, vagy átkot, amit valaki ellenség belémvág majd, aki kinyomozta a lakásomat. Ugyanakkor, hogy Elliot is ott érhet, visszatartott a nagyobb tiltakozástól. Teljesen kiterültem alatta, és hagytam, hadd korholjon kedvére.
- Tudod te, milyen szar, amikor keresnélek, de nem tudom, hol?
Eltúlzott sajnálkozással néztem rá, de a szemem, az továbbra is szomorkás-huncutul csillogott.
- Hát… akkor ne keress. Használd ki, mikor megvagyok.
Piszkálódva még kacsintottam is mindehhez, de ó, ő annyira szerencsétlenül nagy komoly próbált lenni, hogy ezzel az erőlködésével kimosott a fejemből végleg minden egyéb problémát és csak elmerültem ebben, hogy ezen szórakozom.
- Én komolyan veszlek... és kellesz.
- Túl komolyan is… Kellek? Hát… most itt vagyok. Szóval… mit teszel?
Persze tudtam, hogy semmi komolyat. Ott ült rajtam, és felugorhattam volna, ha nagyon akartam volna, hogy kiszabaduljak, mégsem tettem. Nekem is kellett. Sosem mondtam volna ki úgy, ahogy ő, de azért így volt. Tetszett, hogy a szívem szaporábban ver az érintésétől, tetszett, hogy létezik valaki, aki ilyen pofátlanul rámülhet, és csak úgy, tetszett az egész. Persze, nem lakok majd ott, ami helyet szerzünk, de azértneki majd azt mondom. És tényleg, azért az a mi helyünk lesz.

Talán létezik valaki, valahol, aki ezért majd meg akar ölni. Hallgattam Elliotot, ahogy azt fejtegeti, vajon hogyan állok én ehhez az egész dologhoz… Hát… Valahogy biztosan. Közben pedig szurkoltam neki, hogy megfejtse helyettem, miről is szól ez az egész a számunkra.
- Hát még nem döntöttem...
- Még én sem. Ez eddig biztonságos terep - suttogtam, aztán tett róla, hogy elakadjon a szavam.
Szót fogadtam neki már megint, pedig nem akartam, dehát… ez volt a csábítóbb út. Belefeledkeztem, nem is csak az érintésébe, hanem az egész jelenlétébe, ahogy leterített, a maga pehelysúlyával, meg a nehéz szavakkal. Ahogy a nyakamba fújt, megborzongtam, felsóhajtottam volna, ha a levegő nem szakad benn. Milyen meglepően kevés választja el ezt a kellemes állapotot a szívrohamtól…
- Már érted, miért kell közös hely nekünk?
Meköszörültem a torkomat, morgósan, odamozdulva a szája érintéséhez, és lpva megpróbáltam viszonozni, egy elbűvölt félmosoly kíséretében.
- Elég érthetően magyarázol…
Huncutul célozgattam, kicsit félrebillentve a fejemet, és úgy figyeltem a vonásait, csak úgy kedvtelésből. Vannak pillanatok, amikor pedig azt se hinném el neki, mikor csendbe van, de most… Most inkább csak jobbnak láttam tettetni a hülyét, mert az szórakoztatóbbnak tűnt. Ahogy vele minden.
- De sajnos elég nehéz a felfogásom. Szóval… Félek, vissza kell majd térnünk erre. Azon a csodás, új helyen…
Ebben a pillanatban nem is érdekelt, hogy rávett valamire, amit már nem is tudom, mióta elengedtem. A bizarr gondolatok a jelenlétében valahogy izgalmasak voltak, a veszély pedig szórakoztató. Persze, fennállt a kockázat, hogy valami üvegkastélyt választ ki nekem, szóval azt azért el is döntöttem (már persze, mikor már hagyott gondolkodni úgy értelmesen), hogy teszek pár kikötést. Se ajtó, se ablak. Ne legyen címe sem, se neve a helynek. Ne legyen feltűnő - igen, ezt attól tartok, többször nyomatékosan ki kell majd kötnöm. De ha ő ott meglátogat néha… Akkor sem lehet ajtaja.