+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  A Kövér Macska és a csokoládé mennyország találkozása
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: A Kövér Macska és a csokoládé mennyország találkozása  (Megtekintve 2839 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2022. 05. 01. - 20:06:05 »
+1

T Ö B B
H E L Y S Z Í N



2003. május 13.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2022. 05. 01. - 20:09:55 »
+1

◂chocolate heaven▸
2003. május 5.


◃alexej▹
i licked it, so it’s mine

style: style of may zene: skugge

Volt abban a kávézóban valami furcsán bájos, ahol Alexejjel találkozni készültem. Szándékosan Londonon kívüli helyet választottam, ígyhát Godric’s Hollow egyik csendes kis kávézójában ücsörögtem, talpig szürkében és feketében. A szememet egyelőre napszemüveggel fedve el. Odakint már erősen sütött a nap, de az angol időjárás nem hazudtolta meg magát, a szél kellően hüvössé tette az időt, hogy ne lehessen egy szál ingben mászkálni.
A Kövér Macska nevű kávézó azonban kellően védett volt. Csak a szél süvítését hallottam az ablak mellett ücsörögve, és ki is pillantottam, közeleg- e már Alexej. A legutóbbi elválásunk elég drámaira sikeredett, már-már drámaibbra, mint az egy házas ember életében tisztességes volna, így most még jobban vigyáztam. Nem hazudtam én Aidennek, szimplán kerültem a blökiről való értekezést. Így is tudott róla ezt-azt… és ahogy ő mondta, tudta, hogy flörtölök Acsarkovval. Azt persze nem részleteztem, hogy az Óriások útján álló, két csizmaforma sziklába még a nevünket is belevéstük, mint a szerelmesek. Alexej kezdte, én csak befejeztem s, ha visszatért láthatta is, hogy „Elliot és A” helyett, „Elliot és Alexej” áll rajta. Ahogy rágondoltam, nagyot dobbant a szívem.
– Kedvesem! Kedvesem! Mit hozhatok? – Ekkor hallottam meg, hogy a hely tulajdonosa, a macskás kötényt viselő öregasszony már nem a pult mögött mosogatta a bögréket, hanem egyenesen az asztal mellett áll és próbál rávenni, hogy ugyan szólaljak már meg.
– Egy eszpresszót kérek, meg egy eszpresszót, felöntve némi lángnyelvvel. A barátomra rá fér… – böktem a szemközti székre, de láttam, ahogy kikerekedik a szeme. Nyilván azt hitte, bolond vagyok és egy kitalált emberről beszélek, ezért egy zavart mosolyt engedtem meg magamnak és hozzá tettem: – Hamarosan érkezik.
Láttam, hogy erre megkönnyebbül. Még egy nagyot sóhajtott is, majd kicsit megfordulva egy táblára mutatott. „Új vendégeknek az első kávé mellé macskaformájú teasütemény jár.”
– A barátja mennyire édesszájú? – kérdezte. Az jutott eszembe, mikor csókolt és érintett, azt finomnak érezte. Én pedig világ életemben édes voltam, hiszen hol csoki, hol valamilyen süti volt a számban, mást nem is nagyon ettem. A kávé meg nem tudta annyira lemosni, sem pedig az alkohol.
– Nagyon is. – Bólintottam. Az asszonyság elsietett, még hallottam, ahogy előkapja a bögréket a pult mögött és valamit dúdolva elkezdi a kért kávékat készíteni. Nem volt nálam valami sok pénz, mert Aiden nem adta még oda a fizetésemet, de úgy voltam vele, hogy majd Lexi fizet. Legutóbb belevágott a vízbe, ennyi a minimum… hosszú éveken át kell még győzködnie arról, hogy bocsássak meg neki.
Megint kinéztem, várva, hogy mikor pillantom meg a szikár alkatot s nem csalódtam. Alexej megérkezett, talán pontosan akkora, amikor ígérte magát, nem pillantottam az órára. Majd az öregasszonnyal együtt érkezett az asztalhoz. A nő lepakolta az asztalra a rendelést.
– Nagyon fess ember. – Nézett rám, ahogy végig mérte Lexit, majd egész egyszerűen visszaindult a pult felé, én pedig egy bájvigyorra néztem Alexejre.
– Meghívtál egy kávéra. Köszi. – Mondtam megjátszott lelkesedéssel végig nézve a kajákon. – És ez a cica alakú süti. Hát igazi gavallérva, Lexikém. Tudod te, hogyan bánj a pasiddal. – Kacsintottam rá.
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2022. 05. 02. - 13:27:20 »
+1

to Elliot
2003. Május 5.

 


ruha / ♪ chocolate ♪



Tudtam, hogy a helyi varázslóközösség számára kivételes fontosságú helyen járok, de nekem ez is csak egy álmos kis falu volt, akár a többi. A nap hétágra sütött, és tavaszhoz képest igencsak meleg volt. Fekete ingem felső két gombja így begombolatlan maradt, de talán nem is csak az időjárás, hanem amiatt is, akivel találkozni készülök.
Nem aggódtam azon, vajon meg tudom-e győzni róla Elliotot, hogy tartson velem. Ha nem, úgy is jó. Legalább nem keverem olyasmibe, ami… megszabadíthatna tőle egyszer és mindenkorra. Ha igent mond, akkor viszont megint vele keveredek bele valami érdekesbe . Ráadásul nem kell az épelméjűségem miatt aggódnom, mert ez az ötlet az Alfáé, és nem az enyém. Én csak szokás szerint elszenvedem - egyelőre még kérdéses mértékben. Szorosabbra fogtam a kezemben tartott aktatáska fogóját, aztán bekanyarodtam a megadott címhez. A Kövér Macskát el se tudtam volna téveszteni.
Elliot pedig az ablaknál ül, hát persze. Ahogy megláttam az üvegen át, aprót biccentettem, aztán eltűntem előle az ajtó felé. Giccses kis kávézónak láttam et a helyet elsőre, de legalább az édes illatok kellőképpen alapozták azt a helyet, ahová mindjárt megyünk. A zsupszkulcs tíz perc múlva indul, addig… Talán odaérünk az asztalhoz. Egy öregasszony tartott épp ugyanarra, a kezében két bögrével és egy süteménnyel a kezében, de ha még a kora nem lett volna elég arra, hogy előttem lassúzzon, rátett egy lapáttal az is, hogy közben hátra-hátrabámult rám. Hát, ezt benézte, még a farkas is rágósnak találta volna már. De nem is miatta jöttem.
– Nagyon fess ember.
Csendben intettem Elliot felé köszönésképp, és egy meglehetősen vértelen műmosollyal válaszoltam a kéretlen dicséretre, majd helyet foglaltam Elliottal szemben, ölembe fogtam az aktatáskát, és megvártam, amíg a nő magunkra hagy minket. Addig legalább Elliot csacsogott helyettem is.
– Meghívtál egy kávéra. Köszi. És ez a cica alakú süti. Hát igazi gavallérva, Lexikém. Tudod te, hogyan bánj a pasiddal.
- Azt hittem, nem a pasim vagy, hanem a cicafiúm.
Most már sokkal valódibb somolygás ült az arcomon, aztán kezembe vettem azt a kávét, amelyiket az illata alapján inkább nekem szánhatták. Kavartam rajta egyet, s a kanál halkan csengett össze a porcelánnal.
- Mondjuk, hogy egy kávéra is. De főleg, meghívlak egy érdekes munkára. Velem. Most.
Belekortyoltam a kávéba, aztán letettem az asztalra a csészét, és a zsebemből egy kis cetlit húztam elő, majd Elliot felé csúsztattam az asztalon, csábító arccal, és nem csak azért, hogy kicsit összeérhessen a kezünk. De hátha a cetli után is odakap. Ha széthajtva belenézett, láthatta, nem volt rajta sok információ, sőt. Még csak betűk sem. Volt rajta viszont sok számjegy. Szép, kerek nullák, egész sok. Sokjegyű számot alkottak. Érzésre úgy saccolom, Elliot három-négy havi keresetét biztos.
- Könnyű pénz. Visszahívhatsz belőle arra a kávéra, egy párszor. Csak el kéne játszanod, hogy a partnerem vagy. Üzleti partnerem.
Megnyomtam egy kicsit a jelzőt, kaján somolygással keresve a tekintetében, célba ér-e az információ. Aztán az asztalra raktam egy összegyűrt csokoládépapírt.
- Zsupszkulcs. Öt perc, és indul.
Nem néztem az előbb említett tárgyra, csak biccentettem felé, de sokkal fontosabb volt a velem szemben ülő tekintetének rabul ejtése… Hacsak nem fordítva történt a dolog, de akár így, akár úgy, már sejtettem, innen együtt megyünk tovább.
- Elvisz egy gyárba. Ott lebonyolítok egy gyors tárgyalást, te pedig eljátszod a fontos keleti üzleti parnert, aki kezeskedik a cégünk megkérdőjelezhetetlen megbízhatóságáról…
Most már szélesen mosolyogtam, hisz mind a ketten tudtuk, kiknek dolgozom, milyen társaság tagja vagyok. De tény, ami tény, magával az áruval nincs baj. A nálam lévő aktatáskában többek között van néhány üveg minta is. Minden mást… Majd Elliot szép vágású, csillogó szeme elrendez.
Felhajtottam a kávé maradékát, és vártam, hogy a velem szemben ülő is így tegyen. Nem kérdeztem, akar-e jönni, csak könnyed mozdulattal felé nyújtottam a csokipapírt tartó kezem az asztal felett, és csendben, ravaszkásan mosolyogtam rá. Vártam, hogy megérezzem az ő puha érintését, hogy ujjai az enyémekre kulcsolódjanak a zsupszkulcsot átfogva. A boltos nőszemély hátrament valahová, senki se látta, mi történik velünk.
Aztán megéreztem az ismerős, nem túl kellemes rántást, és egy szempillantás, meg némi gyomorkavaró forgás után már egész máshol találtuk magunkat. Nagy ipartelep közepén, egy parkolóban, két hatalmas tartálykamion között állapodtunk meg. Jöttek-mentek a ponyvás teherautók, áruval megrakodott targoncák, emberek futkorásztak ide-oda a dolguk után, de minket a takarásban még senki sem vett észre. Felettünk gusztustalanul tömény, émelyítően édes illatok szálltak, de az én figyelmem valaki más illata kötötte le.
- Ez az öltözet nem igazán alkalomhoz illő…
Mivel el kell adjuk a tehetős és elegáns üzletember benyomását, előhúztam az aktatáskából egy szép inget, véletlenül épp Elliot méretében. A kezébe nyomtam a drága anyagot.
- Úgyhogy vetkőzz…
Nagyot kacsintottam, és mélán kutattam a táskámban a bekészített, hozzáillő nyakkendő után. Talán könnyebben megtalálom, ha odanézek, de ahelyett Elliotot figyeltem - persze csak azért, hogy öltözik-e szépen.
- Ja! Ez nagyon fontos. Bármivel is kínálnak, ne fogadj el sem inni, sem ennivalót. Jobb az óvatosság. Nem mondom, hogy meg akarnának mérgezni, vagy hogy veszélyben lennél… De azért inkább ne fogadj el semmit.
Végülis, mégiscsak mondtam, de Elliotnak talán van is tapasztalata benne, hogy mennek az ilyen dolgok. Én is felkészültem bizonyos eshetőségekre... De most elég lenne, ha minden menne szépen, simán. Szóval megvártam, míg Elliot elkészül - hajlandó elkészülni. Csak aztán léptünk ki a két óriási, de szokatlanul tisztán tartott tartálykocsi közül, hogy végre felnézhessünk magára a gyárépületre, melyen hatalmas, kakaóbarna betűk hirdették: CATbury Csokoládégyár






Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2022. 05. 05. - 09:12:02 »
+1

◂chocolate heaven▸
2003. május 5.


◃alexej▹
i licked it, so it’s mine

style: style of may zene: skugge

Fess volt. Valóban fess. Ezt még én is láttam, ahogy idős nő a vicces köténnyel távozott az asztalunktól. A kávé illata mindent szebbé tett, de közel sem annyira, mint Alexej kék szemeinek látványa. El tudtam volna lenni ezzel a pillanattal talán örökre, ám ehelyett kicsit szívtam a vérét.
– Azt hittem, nem a pasim vagy, hanem a cicafiúm. – Felelte somolyogva. Aztán gondolkodás nélkül felvette a bögrét. Talán meg is érezte benne a jellegzetes, lángnyelves aromát. Erre felé ez inkább fordul elő, mint a vodka, bár sejtettem, hogy inkább választotta volna azt. – Mondjuk, hogy egy kávéra is. De főleg, meghívlak egy érdekes munkára. Velem. Most. – Érekezett a folytatás.
Sejtettem, hogy nem randizgatni akar velem, pedig határozottan jobban esett volna. Hamarosan úgysem fogok tudni dolgozni és akkor majd visszasírom ezeket az alkalmakat… vagy nem. Alexej társasága miatt jöttem ide, ha ez neki azt teszi ki, hogy segítek egy munkában, hát legyen.
– Az csak egy szinonima a pasidra.– Feleltem nagy vidáman és én is beleszürcsöltem a kávéba.
A kis cetlit, amit odatolt elém, széthajtottam. Egy szám állt rajta, sok nullával, én pedig azonnal visszatolva azt hátradőltem a székben. Csak megcsóváltam a fejemet. Ajaj, Lexikém… ajaj… A hang kellemetlen éllel szólalt fel bennem, azonban, még mielőtt bármit is mondtam volna, feltoltam a hajamra a napszemüvegem, hogy úgy nézzek rá.
– Könnyű pénz. Visszahívhatsz belőle arra a kávéra, egy párszor. Csak el kéne játszanod, hogy a partnerem vagy. Üzleti partnerem. – Magyarázta, mintha csak meg akarna győzni. Tudta jól, hogy nem ez a módja. Ezért hát, kicsit közelebb hajoltam hozzá, hogy egyenesen a szemeibe nézzek.
– Miért hiszed, hogy fizetned kell érte? – kérdeztem csak úgy mellesleg hangon, mintha cseverésznék. Valójában engem sosem érdekeltek a galleonok, amit akartam úgyis elértem, hogy megvegye nekem valaki. Saját vagyonom nem sok volt, csak amit örököltem, meg amim maradt a házam eladása után. – Mégis mire kéne nekem ennyi? – Pislogtam rá. Nem éltem olyan nagylábon önmagamban, Aiden meg kicsinálna, ha másnak vállalnék ekkora munkát. Nem kérdés, megtenném Alexejnek, de a pénzt nem fogadhattam el. – Majd fizetsz természetben.
Megköszörültem egy torkomat, majd ravaszkás mosollyal végig mértem. Aztán belekortyoltam a kávémba, élvezve a kesernyés ízt. Persze a sütemény is tetszett, ezért a villával letörtem egy darabot és Alexej szájába nyomtam. Megint elmosolyodtam, visszahúztam az evőeszközt és szemérmetlenül végig nyaltam rajta.
– Hogy megyünk oda? Mi a munka, a helyszín? Részleteket akarok. – faggattam kicsit úgy, mintha nem is érdekelne és még egy darab süteményt nyomtam a szájába. Őt etetni még mindig élvezetesebb volt, mintha én tömném a fejemet.
Aztán jött a csokoládéspapír és a hozzátartozó magyarázat. Milyen leleményes zsupszkulcs… és persze még volt öt perc, én mégis a tenyerébe simítottam az ujjaimat, hogy érezzem a bőrét. Az sem érdekelt, ha indulásig így maradunk, amúgy sem élvezhettem sűrűn a társaságát. Én belesüllyedtem a mindennapokba, ő meg ki tudja merre járt és mit művel a világban.
– Elvisz egy gyárba. Ott lebonyolítok egy gyors tárgyalást, te pedig eljátszod a fontos keleti üzleti parnert, aki kezeskedik a cégünk megkérdőjelezhetetlen megbízhatóságáról…
Kicsit visszahúztam a kezem tőle, de csak azért, hogy meg tudjam inni a kávém alját. Nem akartam azonnal válaszolni, bár az ötlet tetszett. Kellően izgalmas volt és akadt lehetőség is bőven, hogy kiéljem a színészi vágyaimat, elszórakozzak az emberekkel.
– Hát. Benne vagyok. De utána meg kell jutalmaznod.– Jelentettem ki és letettem a bögrét én magam is, mintha csak a tükörképe lennék. Csak ezután nyúltam hozzá, a papírgalacsin felett összekulcsoltam az ujjainkat, aztán már rántott is be az örvény. Forogva, sötéten, hányingerkeltőn akadtam össze Alexejjel utazás közben. Nem bántam, bár gyűlöltem a gyomromban kavargó érzéseket. Az ő illata megnyugtatott.
Valami ipartelep féle helyen voltunk. Túl muglisnak hatott, de nem néztem körbe annyira, hogy ennek ellenkezője bebizonyosodjon. Takarásban voltunk, így nem vehetett észre minket egyelőre senki. A körülöttünk lévő zajok pedig amúgy is elnyomták a halk neszelésünket. De nem is ez zavart meg, hanem az édes, csokoládés illat. Kicsit beleborzongtam. Aiden mellett igyekeztem egészséges lenni, nagyrészt az ő étrendjét követtem, ha nem éppen virslipolippal tömtem magam. A csoki ritka alkalmak vendége volt.
– Ez az öltözet nem igazán alkalomhoz illő… – szólalt meg Alexej, mire egy sértett pillantást vetettem rá. A lehető legdrágább kollekcióm volt rajtam, amit egyenesen imádtam és rendszeresen hordtam is. – Úgyhogy vetkőzz…– Kacsintott is hozzá.
– Ez most komoly? Rohadt jól nézek ki. – közöltem, miközben ő valamit matatott az aktatáskában, amit azóta hurcolt, hogy találkoztunk. Kelletlenül vettem el a felém nyújtott inget. – Segítened kell, tele van a kezem inggel és nyakkendővel. – Tettem hozzá és odaléptem elé, hogy érintsen meg, kezdje el levenni rólam szépen a ruhákat. Ha én szenvedek, hát szenvedjen ő is. Utáltam a nyakkendőt, utáltam a pingvin cuccokat, anélkül is elég szép voltam.
– Ja! Ez nagyon fontos. Bármivel is kínálnak, ne fogadj el sem inni, sem ennivalót. Jobb az óvatosság. Nem mondom, hogy meg akarnának mérgezni, vagy hogy veszélyben lennél… De azért inkább ne fogadj el semmit.
Csak bólogattam, hogy persze-persze. Majd nagyon figyelek, hogy ne igyam meg a kávét, amit adni akarnak egy unalmas tárgyaláson. Aztán persze, kicsit ki is húztam magam, mikor Lexi segített elkészülni s még az utolsó pillanatban is a nyakkendőmet kötöttem.
– Ha még egyszer nyakkendőt adsz rám, azzal foglak kikötni egy ágyhoz és addig kínozlak, amíg… – Rákacsintottam és felnéztem a gyárépületre. CATbury Csokoládégyár. A csokira szinte azonnal fel is csillant a szemem, még egyszer végig simítottam a hajamon a pálcámmal, hogy tökéletesen álljon, majd azt visszarejtettem a ruhám alá.
– Mi lesz a személyazonosságom? Vagy rögtönözzek?

Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2022. 05. 09. - 14:55:13 »
+1

to Elliot
2003. Május 5.



♪ chocolate ♪



A szinonímák csalókák. Ráfogjuk, hogy két szónak ugyanaz az értelme - de nem véletlenül alakult így. Az az árnyalatnyi különbség igenis látszik, Elliot macskavágású szemében, kisfiús vigyorában, és a valóságban, hogy nem a “pasim”. Talán egy szó sem írja le jól, mi is ő nekem, de főleg, a birtokjelző hazug is lenne bármelyiken.
Mi sem bizonyítja jobban önnálló macskalelkűségét, mint a sok nullára adott reakciója…
– Miért hiszed, hogy fizetned kell érte?
… Bosszantó, kiszámíthatatlan, érthetetlen reakciója. Nagyot sóhajtok, mert miért is lenne valami könnyű és egyszerű, ami vele kapcsolatos. Pedig tudom, hogy nem, semmi sincs ingyen. És főleg nem az olyasmi, ami a két szép szememért megy. Meglátásaim szerint pont azok a dolgok vannak a legtöbbe.
– Mégis mire kéne nekem ennyi? Majd fizetsz természetben.
- Tudom, hogy nem boldogít, de vehetsz rajta olyasmiket, amik igen. Vagy esetleg a családodat boldogítaná... De hát ha nem kell, hát nem kell.
Ahogy méregettük egymást, csak megerősödött bennem a gyanú. Jaj, de még milyen sokba lesz ez nekem… De hát én nem tiltakoztam az Alfa felvetésére, úgy kell nekem, most pedig itt tartunk. Később majd kifaggatom, mi is lenne az a természetbeni fizetség, mert ahogy a csészébe kortyolt, az ujján most is ott volt az a bizonyos gyűrű. Amellett pedig fizikálisan csak a süteményt kóstolgatta, nem engem, úgyhogy éreztem, ez még annál is bonyolultabb, mint aminek hangzik. Így aztán én ezt az egészet már részletekkel nem akartam megspékelni.
– Hogy megyünk oda? Mi a munka, a helyszín? Részleteket akarok.
Annyit adtam is neki, amennyi a következőkhöz feltétlen szükséges volt. Úgysem a szavak számítottak, mert azoknak meg voltak a korlátai, de a csokipapír felett összetalálkozó érintésünk pontosabban kifejezett mindent. Kiegészítve a hozzá tartozó arckifejezésemmel, ami pedig elég vegyes volt. Logikusan nézve ennyi pénz… Sok mindenre elég. Ha neki nem kell… Akkor megtartom addig én, letétbe. Ha ezt a mai napot túléljük.
– Hát. Benne vagyok. De utána meg kell jutalmaznod.
- Erről meg majd te közölhetnél néhány részletet.
A zsupszkulcs elrántott minket. Nem a legkényelmesebb, de vitathatatlanul az egyik legpraktikusabb utazási mód. Érdekes körülmény, hogy pontosan én sem tudtam, hova hozott minket. Persze azt tudtam, hogy ez egy élelmiszeripari cég gyártelepe, de a térképen nem tudtam volna belőni. Elég sokat adnak errefelé a biztonságra… De gondolom ez van, ha olyan közkedvelt áruval dolgoznak, mint amilyen mondjuk a tartálykocsikban mérhető mennyiségű kiváló, belga csokoládé. Ami nyilván valóan pont annyira kézenközön került hozzájuk, ahogy a mi minőségi, de hamis címkés vodkánk fog. Elliot közbenjárásával, aki itt igazából az én csinos kis kíséretem lesz.
– Ez most komoly? Rohadt jól nézek ki.
- Igen. És öltözködés közben még inkább jól fogsz. De most rohadtjó üzletembernek kell kinézned.
– Segítened kell, tele van a kezem inggel és nyakkendővel.
- Ha muszáj…
Duruzsoltam, és gyakorlatias mozdulatokkal húztam le a cipzárját, meg a többit. Inkább nem gondoltam bele, mit csinálok most, mert túl azon - és első sorban: dolgoztam. Ez csak munka. Ezért találkoztunk. Az, hogy ez mellesleg egy elég hektikus és izgalmasan kiszámíthatatlan alkalomnak ígérkezik, csak szerencsés körülmény.
Már látom, hogy lehetnek problémák, csak ahogy méla “nemisfigyelek” fejjel bólogat a figyelmeztetésemre. Újabbat sóhajtok, aztán nagy műgonddal eligazgatom a gallérját meg a nyakkendőjét. Nem mintha ne állna rajta tökéletesen, de valahogy… Kellett.
– Ha még egyszer nyakkendőt adsz rám, azzal foglak kikötni egy ágyhoz és addig kínozlak, amíg…
- Ja… A kínzást még nem kezdted el? Majd ha itt végeztünk a dolgunkkal,  keresünk egy ágyat… Na, gyere!
– Mi lesz a személyazonosságom? Vagy rögtönözzek?
- Semmiképp!
Talán kicsit hirtelen vágtam rá, de ha ez az ajánlat bárki más szájából hangzott volna, fel se vettem volna. Ám, mivel ő mondta, most vissza kellett rendeznem az arcomra a nyugalmat.
- Khm… Ne rögtönözz. Inkább hallgass. Majd ráfogjuk, hoyg nem jól beszéled a nyelvet. Vagy nem vagy beszédes típus.
Szinte megsüketültem a fejemben szűkölő farkastól, aki mint egy vészriadó szólt, mialatt kimondtam ezt a képtelenséget.
- Itt vannak a hamis papírjaid. De majd én odaadom ellenérzésre, ne bajlódj vele. Megyünk, aláírjuk a szerződést, eljövünk, ennyi.
Megszaporáztam a lépteimet a bejárat irányába. A gyárépület elég tetszetős volt. Bejött, hogy a szokásos kétes üzelmeket folytató kompániák bázisainál ez tisztább, sőt, mondhatni pedáns. Modern gépeket, nagy, rozsdamentes acél üstöket, fehér ruhás, hajvédő nejlonos dolgozókat és keresztbe-kasul menetelő, végtelen labirintusszerű acél gyártósorkígyókat láttunk, ha elnéztünk a bejárati recepció mellett. És csokoládét… Rengeteg csokoládét.
- Itt várj. És ne nyúlj semmihez.
Halkan suttogtam, hogy csak Elliot hallja, aztán kihúztam magam, és odaléptem a recepcióhoz, hogy bemutassam az iratainkat, és elmondjam miért jöttünk. Csakhogy amíg én ezzel voltam elfoglalva, egy lila-arany ruhás csinos hostess lépett oda Elliothoz, és amíg beszélt, egy tál apró, mindenféle cicafej alakú bonbont tolt az orra alá.
- Üdvözöljük a Catbury gyárban! Amíg az elnök úr fogadja Önöket, engedjék meg, hogy megmutassam, hol készítjük ezeket a prémium kategóriás luxustermékeket. Kóstolót? - kérdezte, és olyan édesen mosolygott Elliotra, hogy az vetekedett a csokoládéval, amivel kínálta.






Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2022. 05. 12. - 07:57:26 »
+1

◂chocolate heaven▸
2003. május 5.


◃alexej▹
i licked it, so it’s mine

style: style of may zene: skugge

– Tudom, hogy nem boldogít, de vehetsz rajta olyasmiket, amik igen. Vagy esetleg a családodat boldogítaná... De hát ha nem kell, hát nem kell. – Állapította meg végre, ahogy újabbat kortyoltam a kávéból. Éreztem, hogy a kezem bámulja a feltűnő eljegyzésigyűrűvel, ami alatt ott díszelgett a házasságot jelző egyszerűnek ható, aranykarik. Pontosan tudta, miképpen áll a helyzet, én még sem tudtam elengedni őt. Önző kis szörnyeteg voltam, amit nevezhetett macskának, nyuszinak, rohadéknak vagy ahogy tetszik, de azokon nem változtatott, amiképpen ragaszkodtam hozzá.
– Az csak pénz. Megkapok bármit, amiért fizetni kell, ha úgy akarom. – Válaszoltam mocskos kis mosollyal a képemen, majd jól végig mértem. Tetszett, hogy megint játszunk, pedig annyival könnyebb lenne kimondani: „akarlak.” – Ennyi pénzből vehetnél magadnak Londonban egy lakást.– Tettem hozzá, finoman célozva arra, amire vágyom. Egy helyre, ahol bármikor láthatom. Így nehezebb volt, levelet küldhettem ugyan, de nem tudtam merre keressem.
– Erről meg majd te közölhetnél néhány részletet.
Nem volt időm válaszolni, a zsupszkulcs kegyetlenül rántott be minket, forgolódva, hányinger keltően. Éppen csak annyi erőm volt, hogy erősen kapaszkodjak, sőt bújjak Lexihez, míg a végére nem értünk a szédítő utazásnak és egy gyárnál nem találtuk magunkat. Érdekes, hogy az ilyen helyen általában büdösek és koszosak, itt azonban kellemesen édes, finom csokoládéillat terjedt. Már majdnem jól éreztem magamat, míg nem közölte, hogy aktakukacnak kell öltöznöm. Öltöny. Nyakkendő. Milyen idejét múlt gondolkodás ez. A rajtam lévő márkás ruhák többet értek ezeknél a vackoknál.
– Igen. És öltözködés közben még inkább jól fogsz. De most rohadtjó üzletembernek kell kinézned. – A válaszára megforgattam a szememet. Aztán persze, nem is restelltem kihasználni a helyzetet. Ha azt akarja vetkőzzek, hát dolgozzon meg érte. Figyeltem, ahogy cipzáraz és gombolt, aztán ahogy a csupasz bőrömből mind több látszott, öltözködni kezdtem.
– Te választottad ki ezt nekem?– kérdeztem. Közben hagytam, hogy megigazítsa rajtam az amúgy tökéletesen álló ruhát. Pontosan tudtam, mire megy ez ki. Érinteni akart, érezni, mert az ő szíve is olyan hevesen vert, mint az enyém. Talán csak erősebben érezte a Gucci félreismerhetetlen, luxus illatát, amit reggel a hajamra és a bőrömre spricceltem a kis üvegből.
– Ja… A kínzást még nem kezdted el? Majd ha itt végeztünk a dolgunkkal,  keresünk egy ágyat… Na, gyere!
Sóhajtottam egyet.
– Az ágy izgalmasabb lenne, mint ez az unalmas, szürke munka… – sóhajtottam fel, majd egész egyszerűen elindultam utána. Kihúztam magam, felszegtem az állam, majd zsebre dugtam a kezemet. Színésznek jó voltam és élveztem is volna, de Alexej egészen mást tervek között szerepelt nálam. Lényegéban csak azért voltam itt, hogy vele legyek.
– Khm… Ne rögtönözz. Inkább hallgass. Majd ráfogjuk, hoyg nem jól beszéled a nyelvet. Vagy nem vagy beszédes típus.– Éreztem, hogy ez érzékeny pont. Azért elterveztem, hogy kicsit meglepem… izguljon csak. Ha már itt unatkozom, kellett egy kis adrenalin.
– Itt vannak a hamis papírjaid. De majd én odaadom ellenérzésre, ne bajlódj vele. Megyünk, aláírjuk a szerződést, eljövünk, ennyi.
– Uncsi.– Közöltem dacosan és úgy sétáltam be a bejáraton, mintha valami herceg lennék. Aztán persze megint lepasszolt, hogy várjak, míg intézkedik. Csak biológiai kelléknek jöttem ide, semmi egyébnek… ami valljuk be, szánalmasan béna. Már tényleg majdnem eluntam magam, mikor valami fémruhás csaj megjelent a semmiből és volt nála egy tálca édesség.
– Üdvözöljük a Catbury gyárban! Amíg az elnök úr fogadja Önöket, engedjék meg, hogy megmutassam, hol készítjük ezeket a prémium kategóriás luxustermékeket. Kóstolót?
Azonnal odanyúltam az egyik cicafejért és közelebbről megnéztem magamnak. Még meg is szagoltam, elfelejtve azonnal a korábbi utasításokat.
– Xiexie – hajoltam meg felé, az egyetlen általam ismert kínai szót ismételgetve. – Lenni nagyon kedves, kici fémruhás asszonyka – mondtam elég akcentusosan ahhoz, külföldinek higgyen. Aztán beleharaptam a csokiba. – A kutám nem örülne, ha megnézni én készítés… izé… – Magyaráztam, majd úgy néztem végig a nőn, mintha akarnék tőle valamit. Na, hát színészetben jó voltam.

Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2022. 05. 18. - 19:57:37 »
+1

to Elliot
2003. Május 5.



♪ chocolate ♪



– Te választottad ki ezt nekem?
Csendben elgondolkodva ingattam a fejemet. Igazából van a raktáron néhány ilyen öltöny, ami éppen akkora lesz, mint az, aki felveszi. Úgyhogy nem válogattam, csak levettem egyet neki a polcról. Talán mégis választottam. De a fejemet nem ez töltötte ki. A londoni lakás gondolata észrevétlenül, de csak gyökeret vert ott. Ahogy említette, fel se vettem, de az idő elteltével egyre inkább bekúszott a gondolataim közé. Még jó, hogy Elliot itt volt rá, hogy visszaterelje a figyelmemet a jelenre. Nem a munkára feltétlenül, de legalább ide.
– Az ágy izgalmasabb lenne, mint ez az unalmas, szürke munka…
- Előbb a munka, aztán a szórakozás.
Nem is tudom, honnan ismerem ezt a közhelyet, ami épp ilik Elliot jelzőihez. Talán sosem mondta nekem így senki a családomból, vagy azok közül, akik gyerekkorom óta részt vettek a formálásomban. De ez az elv ott volt mindig, mindenben anélkül is. Így kimondva… Pont olyannak hangzik, amivel legalább felpiszkálhatom Elliotot.
– Uncsi.
- Helyes. Maradjon is az. Hamarabb ágyba kerülsz.
Nyugodtan sétáltam mellette, és furcsa módon már most éreztem, hogy itt nem ő az én kíséretem, hanem épp fordítva. Oh bolsevoj, mire vállalkoztam…
Egy pillanatra sem lett volna levennem róla a szemem. Nem is szívesen tettem, ha már itt tartunk, de a papírmunka, az még akkor is papírmunka, ha hamis. Nem lep meg, hogy amikor visszafordulok felé, épp egy bonbont szagolgat gyanús képpel. De feltűnés mentesen nem tudtam volna rászólni, és ráadásul… Nem is tudtam volna egyáltalán szólni attól, ami kijött belőle.
– Xiexie. Lenni nagyon kedves, kici fémruhás asszonyka. A kutám nem örülne, ha megnézni én készítés… izé…
Abban sem voltam biztos, hogy én értem ezt. Vajon volt abban a csokiban valami? Lehet, hogy a furcsa beszéd már a méreg hatása, de a nálam lévő ellenszer elég ritka ahhoz, hogy csak közvetlen életveszély esetén használhassam. Ellito mondjuk alaposan ki is meríti ezta  fogalmat.
- A kutám nem örülne, ha megnézni én készítés… izé…
- Köszönjük, inkább az iroda előtt várunk. Sajnos az üzlettársam cukorbeteg, nem ehet ilyet.
Gyorsan és határozottan vágtam közbe, és Elliotba karoltam, hátha úgy nemcsak megakadályozhatom a további figyasztását, de talán magammal is vezethetem, el az ártatlanul döbbentnek tűnő hölgyike társaságából. Az orrom alatt morogtam halkan, hogy kívülről ne lehessen látni, de Elliot hallja.
- Azt mondtam, nem jól beszéled a nyelvet, nem azt, hogy értelmi zavarban szenvedsz. Jobb volna eljátszani inkább a kevésbé beszédest…
Az iroda előtti váróból egyébként remek kilátás nyílt az egész üzemre. A hatalmas üvegezett galériáról látszódott az egész gyár, a többszáz literes csokoládékeverő üstökbe bele is láthattunk, de voltak itt színes cukorkahalmok, selyemcukorhúzó gépkarok, különböző futószalagokon pedig mindenféle alakú bonbonok utaztak ide-oda, mígcsak valamilyen dobozba nem értek. Ezektől hála az égnek egy jó vastag üvegablak választott el, de a váróban álló asztalra persze nem felejtettek el odakészíteni egy nagy tálban mindenféle színes, zörgős és csillogós papírba csomagolt pralinét. A lány ugyan magunkra hagyott, de azért megjegyezte előtte, hogy nyugodtan fogyasszunk belőlük.
De ahogy felszívódott, és kettesben maradtunk, Elliotra szóltam.
- Ne is gondolj rájuk. Gondolj inkább arra, milyen jutalmat kapsz, ha ezeknek ellenállsz. Meg is oszthatnád velem, amíg várunk.
Kíváncsian vártam a válaszát, vártam a tárgyalást is, amire lehet, hogy pofátlanul sokat váratnak majd minket nyilván hiába, de az eszemben egyre csak az a lakás járt Londonban. Venni talán túl nagy elkötelezettség lenne, de bérelni nem is volna ostobaság. Költséghatékonyabb, egyszerűbb. Igaz, lekövethetőbb is, de arra vannak bűbájok. Talán fél évre kivehetnék valamit… De mit? Mivel az ötlet nem tőlem származik, rájöttem, akár a megvalósítást is hagyhatom másra.
- Ha elfogadnád a pénzt is, kinézhetnél nekem egy olyan londoni lakást, jutalmul…






Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2022. 05. 24. - 17:28:37 »
+1

◂chocolate heaven▸
2003. május 5.


◃alexej▹
i licked it, so it’s mine

style: style of may zene: skugge

– Előbb a munka, aztán a szórakozás. – Megforgattam persze a szemeimet a válaszára. Nem akartam még véletlenül sem azt mondani, hogy persze, igazad van. Nem volt igaza, nekem a munka és a szórakozás általában ugyanazt jelentette, Alexejjel dolgozni meg maga volt a kín. A társaságát akartam élvezni, főleg az Óriások útján történtek óta… nem tudom. Volt ott egy pont, amikor úgy éreztem, közelebb kerültem hozzá.
– Helyes. Maradjon is az. Hamarabb ágyba kerülsz.
Elhúztam a számat. Nem, nem volt helyes. Ezt pedig Alexej is érezhette, hiszen azonnal szerepbe vágtam magamat. Ha már iderángatott, hát olyan jól fogok szórakozni a mézédes csokoládé illatban. Végül is itt én vagyok a menő ázsiai üzletember, aki bugyután beszél, de sok pénze van. Alexejt meg majd elcsábítom a bájommal közben, mert igenis bájos vagyok. Hát jó, akkor játszunk megint a farkasfiúddal, O’Mara… – Csendült fel bennem a hang. Igazából engem is az érdekelt, meddig bírják az idegei, mielőtt inkább elrángat, hogy kettesben legyünk egy ennél jobb helyen.
Odabent persze minden modern volt és legalább annyira édes illatú, mint kint. Alexej meg persze elment fontoskodni, szóval egyedül maradtam egy fémcuccba csomagolt csajjal, aki máris etetni akart. Hát hülye lettem volna nem venni a csokiból, amit az arcom alá toltak.
– Köciköci… – hajoltam meg még egyszer a nő felé, mikor másodikat haraptam a bonbonba. Isteni volt, tömény és cukros, tökéletesen megfelelt annak, amit imádtam. Persze tudtam, hogy ennek kegyetlen hasfájás lesz a vége, de megérte azért az ízorgiáért a nyelvemen. Sokszor kaptam meg, hogy kulináris barbár vagyok, de a csokoládéhoz nagyon is értettem.
– Köszönjük, inkább az iroda előtt várunk. Sajnos az üzlettársam cukorbeteg, nem ehet ilyet. – Lépett közbe Lexi, mert persze neki is akkor kell ott kotnyeleskednie, mikor már éppen nekem megfelelő helyzetet teremtettem. Valamit közben szóltam volna, de attól, hogy belém karolt, elakadtak a szavak nyelvem helyén.
– Őőőő… – dünnyögtem és hagytam magam félre vonni. Nem nagyon néztem körbe, inkább csak felé fordultam és bámultam a kék szemeket, a borostás arcot. Még mindig jól állt neki így ez az egész egyben.
– Azt mondtam, nem jól beszéled a nyelvet, nem azt, hogy értelmi zavarban szenvedsz. Jobb volna eljátszani inkább a kevésbé beszédest… – magyarázta halkan, ahogy megérkeztünk az iroda előtti váróba. Persze az nem sima váró volt, hanem egy kilátó az üzemre. Miért nem lep meg, hogy ez is modern és letisztult? Mostanában egyre ridegebbé vált még a gyártás is… pedig régen, azok a finom, klasszikus csokik mind koszos gyárakban készültek, koszos nénik keze munkájának köszönhetően.
– Ennyi művészi szabadság jár nekem. Mellesleg tökéletesen beszélem az akcentusos kínaiak angolját. – Feleltem ugyanolyan halkan, mint ő és megnéztem magamnak a csokikat. Nem értettem miért nem vagyunk ott ehelyett az unalmas izé helyett. Ahogy ezt megállapítottam a szaloncukor lány magunkra hagyott, így megint kettesben voltunk.
A tekintetem persze egy tál édességre vándorolt. Kicsi becsomagolt pralinék, meg bonbonok álltak ott. Az már érdekesebbnek tűnt, mint az üzem steril környezete, na meg az unalmas várakozás.
– Ne is gondolj rájuk. Gondolj inkább arra, milyen jutalmat kapsz, ha ezeknek ellenállsz. Meg is oszthatnád velem, amíg várunk. – A tekintetem visszavándorolt Alexejre, de aztán megint a csokira.
– Légy kreatív és lepj meg. Ha mindent a szádba adok, hogyan leszel jó pasim? – kérdeztem és közelebb léptem. Úgy néztem fel rá, hogy végig simítottam a mellkasán. A szemében csillogott valami, ami nem egészen a munkával kapcsolatos volt. Egy ideje már ott volt az a fény, de nem tudtam hová tenni és amúgy is sejtettem, előbb-utóbb kiböki. Talán éppen ebben az intim pillanatban. Hát nem kellett csalódnom benne.
– Ha elfogadnád a pénzt is, kinézhetnél nekem egy olyan londoni lakást, jutalmul…
Félre billentettem a fejem, a tekintetem a gallérján időzött, hogy aztán lassan nézzek végig a nyakán, az állán, az ajkain, majd a szemébe pillantsak.
– Az nekem jutalom vagy neked? kérdeztem és az ujjaim kicsit a gallérjára szorították, úgy vontam közelebb magamhoz. Az enyhe agresszió persze csak annak eredménye volt, amit a közelében éreztem. – Legyen. De eljössz velem lakást nézni és közösen válaszunk bútorokat. – Tettem hozzá és amíg az arcom bámulásával volt elfoglalva, beletúrtam a bonbonos tálba. Nekem akkor is kell. Így hát a hátam mögött kicsomagoltam egyet és belenyomtam a szájába.
– Máris édesebb vagy... és még azt mondják, a kutyáknak nem szabad csokit adni.
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2022. 06. 04. - 05:06:32 »
+1

to Elliot
2003. Május 5.



♪ chocolate ♪



– Köciköci…
Itt döntöttem el magamban, hogy minden egyes ilyen borzasztó idétlen megszólalásáért ki fog kapni, ha majd oda kerülünk. Bizony, keményen megbüntetem. De minek, az is igaz, valószínűleg pontosan azt akarja. De nehéz nem belemenni a játékába… És még ki is magyarázza.
– Ennyi művészi szabadság jár nekem. Mellesleg tökéletesen beszélem az akcentusos kínaiak angolját.
Hidegvérrel ölök meg bárkit. Teljes nyugalommal hazudok, lopok, csalok, ha arra van szükség. Ő meg kettő perc alatt képes felbaszni, és a legrosszabb, hogy tudtam, hogy ez lesz, szinte házhoz mentem a pofonért, elvégre én hoztam ide.
- Igen, nagyon ügyesen beszélsz bármilyen akcentust. Csak éppen most hallgatni kéne.
Inkább csak morogtam az orrom alatt, és próbáltam nem haragudni rá. Végülis, nem is lehet. Azok a francos szemek. Amik inkább engem nézegetnének, mintsem azt a tál kihelyezett édességet, előttünk az asztalon. Szerencsére, vagy sem, de vissza is tértek hozzám.
– Légy kreatív és lepj meg. Ha mindent a szádba adok, hogyan leszel jó pasim?
- Lehet, hogy inkább rossz leszek.
Igen, abban jó vagyok, rossznak lenni. Nem szokásom játszani a jófiút, vagy andalogni. Sem kedvére tenni másnak. Hiszen magamnak sem szoktam. Ő az egyik kivétel, még akkor is, ha megint egyszerre tudnám megfojtani és… Továbbszítani azt, amit ezzel a matatással a szívem fölött elérni próbál.
De a londoni lakhatás lehetőségét már beültette a fejembe, és az ott terjedt-szövevényesedett, lefojtva a józanabb gondolataim, mint valami gonosz gyom indái.
– Az nekem jutalom vagy neked?
Ez jó kérdés volt, de a válaszadással nem bajlódtam, csak néztem őt kicsit bosszúsan, de azért kedvtelve. Már nem is tudom, végülis meggyőztem-e, vagy éppen ő szedett rá megint engem, de ami lett belőle, az nekem sem volt ellenemre.
– Legyen. De eljössz velem lakást nézni és közösen válaszunk bútorokat.
- Legyen - sóhajtottam halkan, kissé még mindig bosszankodva, de végül is minden, amit vele csinálok, az úgysem olyan, amilyennek elsőre gondolnám, ígyhát lehet, hogy ez majd jobb lesz, mint elsőre gondolom. Az első saját lakásom lesz, ami állandó, és lekövethető, és jól kiszámítható hely arra, hogy álmomban megöljenek ott. Csodás. Remélem, az kevésbé romantikus program, hoyg védőbűbájokkal és csapdákkal lássam el, mert azt egyedül fogom csinálni.
Amíg elgondolkodtam ezen, orvul a számba nyomott egy bonbont. Próbáltam pókerarccal átesni a meglepettség fázisán, bár a szemem talán elárult.
– Máris édesebb vagy... és még azt mondják, a kutyáknak nem szabad csokit adni.
A csoki rettentő gyorsan olvadni kezdett a számban. Édes volt, dühítő és csábító… Meg tökéletesen tilos. Úgy tűnik, ez a nap ilyesmikkel tesz próbára, de mára egy ilyet már kerülgetek, úgyhogy a csokit egy bosszús mozdulattal ívesen beleköptem egy közeli, nagy cserepesnövény tövébe. Aztán még igazgattam egy kicsit a számban a nyelvemet, mielőtt morcosan válaszoltam volna.
- Te leszel a halálom.
Ez elég esélyesnek tűnt, és egyre inkább az lett, mert nyílt az igazgatói iroda ajtaja, és egy másik kis hölgy, egy jobban titkárnőnek tűnő jelent meg a helyén. Halk, kissé vékony hangon szólított meg, és valahogy olyan benyomásom támadt tőle, mintha egy reszkető kisegér állna előttem, aki örökké félelemben él.
- Az igazgató most fogadja. Kérem fáradjon be.
Először nem értettem, mert eddig nem erről volt szó. Miért csak hozzám beszélt? De az asszisztens, látva a hezitálásomat, meg is erősítette ideges cincogással.
- A másik kedves úr nem, csak maga.
- Akkor… Mindjárt jövök.
Próbáltam határozottan és jelentőségteljesen pillantani Elliotra, de az összképet nem csak a huncut képe rontotta, hanem a mellette levő édességeket tartalmazó tál látványa is. Akárhogy is dönt, marad vagy bepofátlankodik, az mindegy, mert valahogy akkor is azt fogja csinálni, amit nem szabadna. Mondjuk ezt nem vethetném a szemére, mert nekem ez az egyetlen valami éppen ő.






Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2022. 06. 06. - 10:55:25 »
+1

◂chocolate heaven▸
2003. május 5.


◃alexej▹
i licked it, so it’s mine

style: style of may zene: skugge

Túl könnyű volt Alexej idegein táncolni. Bár adta hideget, de a hangjában volt egy leheletnyi változás, ahogyan beszélt. A szemében is ott villant a fény... nem tetszett neki a szerep, amit játszottam. Ő a szexi Elliotot szerette, aki csak ránézett, és máris bizsergett deréktól lefelé tőle. De most nem ez voltam. Most a bohóc szerepe jutott rám, amit nem mellesleg, éppen ő kért. És, ha már itt tartunk, az a kiscsaj egyenesen imádott engem.
- Igen, nagyon ügyesen beszélsz bármilyen akcentust. Csak éppen most hallgatni kéne.
Szemforgatás. Ennyit érdemelt meg válaszként. Értékelnie kellett volna, ha már azért töröm magamat, hogy elégedett legyen és végre kettesben töltsünk egy kis időt. Tényleg erre vágytam, beszélgetni, bámulni az eget, meginni egy-két pohár bort. Nem voltak nagy vágyaim, házas ember voltam, de a társaságát akartam, nem ezt a csokipalotát - habár tény, hogy imádtam az édeset.
- Lehet, hogy inkább rossz leszek.
- Hmm... ezt már hallottam párszor. - Paskoltam meg a mellkasát finoman a tenyeremmel. Túl közel álltunk egymáshoz, én pedig túlságosan is élveztem Alexej testének közelségét. A forróságot, ami belőle áradt és a kis remegést, amivel reagált rám. Aztán a lakásra tértünk át... mintha csak valami közös ki lak lenne. Én menedékként gondoltam rá, ahová, ha ellátogatok, találkozhatok Lexivel, láthatom, hogy jól van. Na meg, minden kutya megérdemel egy rendes házat.
A romantikus hévben persze egy darab csokit is az ajkai közé nyomtam. Igazából csak meg akartam érinteni a puha szájat, a borostás, ami kissé körbeölelte. Egészen jól állt neki ez a kevéske szőrzet, hozzátett az amúgy is rosszfiús külsejéhez. Aztán természetesen elrontotta az érzéki pillanatot, ahogy félrefordult és beleköpte a cserepesvirágba a csokit.
- Te leszel a halálom.
- Otromba... - közöltem felháborodva, ahogy a barna szemeim találkoztak a jeges kék tekintetével ismét. Lábujjhegyre álltam, mintha meg akarnám csókolni, hátha még érzem a csokoládé ízét, de valójában csak azt akartam, hogy gyorsabban kalapáljon a szíve, ahogy ilyen közel állunk hozzá. A kis pillanatot meg is zavarta az iroda nyíló ajtaja és a szaloncukornak öltözött nőszemély.
-  Az igazgató most fogadja. Kérem fáradjon be. - Az asszisztens egyenesen Alexejhez beszélt, engem még csak nem is említett. Kezdtem átlátszónak érezni magam, ami nem tetszett. -  A másik kedves úr nem, csak maga.
Megköszörültem és kihúztam magam.
- Hogy mi...? - kérdeztem kevésbé akcentusosan, mint korábban. Hát nem is volt időm gondolkodni, egyenesen felháborított, hogy nem tarthatok a kutyusommal odabentre.
- Akkor… Mindjárt jövök.
- Együtt jöttünk. Együtt megyünk be. - Jelentettem ki a magam Elliotos szigorúságával és belekarolva Alexejbe, indultam el befelé a farkas barlangjába. Nem voltam hajlandó még véletlenül sem hátramaradni, miközben neki valami baja is eshet.
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2022. 06. 23. - 06:15:03 »
+1

to Elliot
2003. Május 5.



♪ chocolate ♪



- Otromba…
Úgy feldobott a felháborodása, hogy elfelejtettem tovább morgolódni egy pillanatig, és szélesen rávigyorogtam. Mikor is sikerült így kibillentenem? Végre egyszer ez is bekövetkezett. Mondjuk nem emiatt nem engedték be, de arra jó volt, hogy ez már megalapozza a hangulatot. Arra pedig rátett még egy lapáttal a megjelenő asszisztens finom, de elég határozottnak tűnő elutasítása.
- Hogy mi...?
Próbálom még visszatartani, mert a kérdéséből már látszik, mit fog tenni, de persze megy a saját helyes kis feje után, ahogy szokott.
- Együtt jöttünk. Együtt megyünk be.
- De Uraim…
A hölgyike még megpróbált valami figyelmeztetést cincogni, de tulajdonképpen ha nem akartuk, meg se hallottuk. Elliot kedélyesen belémkarolt, mintha valami elcseszett kiránduláson sétálgatnánk, én pedig egy bosszú sóhajjal beletörődtem, hogy úgyis azt csinál, amit akar. Szóval irányba vettem az ajtót, aztán bevezettem magammal együtt őt is. Az asszisztens cincogó hangon aggodalmaskodva, a kezét tördelve követett bennünket.
- Jobb lenne, ha inkább nem tartana a másik úrral… Kérem…
Az igazgatói szoba leginkább egy modern, de szerény irodához hasonlított. Letisztult volt a maga csillogóra csiszolt, sötétszürke járólapjával, fehér falaival és óriás ablakaival a gyárra, volt ott fekete íróasztal és ugyanilyen iratrendezős szekrények, valamint egy szépen kivilágítot üvegvitrinben mindenféle doboz csokoládé. A helyiségben itt ott kisebb vitrinekben mindenféle fehér-, tej- és étcsokoládéból formázott, tarka macskaszobor is helyet kapott, szintén szépen megvilágítva, különböző pózokban. Az íróasztal előtt két csokoládészín kanapé és egy kávézóasztal is helyet kapott, nyilván a vendégek fogadására, de az asztal melletti irodai forgós szék is üresen állt most. A helyiség, és az egész gyár tulajdonosa az egyik nagy ablak előtt állt, és nekünk háttal a munkálatokon merengett - vagy legalábbis úgy tett, s közben mégis a mi tükörképünket tanulmányozta.
Nem gondoltam volna, hogy Elliotba kell kapaszkodnom. Nem gondoltam, hogy az igazgató lehet olyan személy, akitől elakad a szavam, vagy megrettenek. Amíg közelebb nem értünk, csak annyit láttam, hogy az illető egy nő. Alacsony, de kemény kiállású nő, egyszerű fekete-fehér, ing-kosztümnadrág, majdnem férfias öltözetben, de nagyon kecses. Ez önmagában nem kellett volna aggasszon. De volt az a furcsa megérzésem, ami egyrészt másik farkasok társaságában szokott elfogni, másrészt az érzés, hogy én ezt a sziluettet már ismerem.
Amikor odaértünk a kanapék mellé, akkor láttam, ahogy sóhajt egyet. És az üvegen visszatükröződni véltem egy halvány arcot, egyelőre csak nem tudtam hová teni, mert annyira nem láttam jól, de az idegesség apró szikráját már elültette bennem. Aztán teljesen hatalmába kerített a kiborulás, mikor hátranézett a válla felett, és megszólalt.
- Jobb lett volna, ha egyedül jössz. Muszáj volt mást is belekeverned, nem igaz? Hát… Kár. Minnie, menjen csak, elleszünk.
Anna éles tekintetétől úgy éreztem, megfordult velem a világ. Csak egy utolsó, apró biztos pont maradt, amibe kapaszkodhattam, hogy ne veszítsem el a talajt a lábam alól, és az Elliot volt. Bár ő karolt belém, most mégis jól jött, hogy ott volt. Az asszisztens távozását szinte fel se fogtam, csak az ajtó halk csapódását hallottam, meg a kattanást, ahogy be is zárult.
- Oh, ráadásul ismerjük is egymást…
A nő sajnálkozó mosollyal fordult meg, aztán odasétált az asztala felénk eső sarkához, és lazán nekidőlt félig ráülve. Onnan tanulmányozott minket, de engem nem sokat. Az én arcom üres volt, a szívem alig dobogott.
- Nos, helló, Alex. És helló… Elliot, ha jól emlékszem. Találkoztunk az Illuzionista előadásán, igaz? Ja! És te voltál az, akivel Cartwright összefeküdt a hátam mögött…? Mármint… Az egyik. A sok közül.
Ahogy ezt felemlegette, már nem is vágott olyan sajnálkozó és aggodalmas képet. A szeme villogott, a szája mosolygott, és nem lehetett eldönteni, melyik aggasztóbb dolog. Keserűen, röviden fel is nevetett, mielőtt folytatta.
-  Na mindegy, azért sajnálom, hogy belerángatott ebbe. Még olyan fiatal vagy.
Majdnem bocsánatkérőn nézett Elliotra, de közben felvette az íróasztalról az ott heverő pálcáját. Alig feltűnően intett vele, nem is tűnt varázslatnak a mozdulat, de miközben felemelte, a helyiségben a csokoládé macskaszobrok mind megmozdultak, lassan és lustán, de mindegyik helyezkedni kezdett, majd ugyanolyan szigorú, szoros macskaülésben megálltak, felénk fordulva. Ha valaki jobban megnézte, akkor feltűnhetett, hogy minden vitrin nyitott az egyik oldalról, s ott nincs üveg.
Nekem eszembe se jutott, hogy a magam pálcája után kutassak. Csak bámultam a nőt, és a fejemben az járt, hány évig kutattam hiába utána, és most, mikor feladtam, erre itt van az orrom előtt. De mintha nem is ő lenne… Inkább valaki egész más. Én egy kedves álomkép után jártam, ami már régen nem létezett. Talán soha előtte sem. Az utolsó ember is, akiről azt gondoltam, ő más, mint a többi, aki megmentette az életem, aki olyan ártatlannak és gyógyítónak tűnt, most itt állt előttem, és bebizonyította, hogy ez nem igaz. Látszatra kedves és kedélyes szavai mögött gonoszság és gyilkos szándék mutatkozott. Engem pedig ez annyira letaglózott, hogy csak üres arccal tudtam bámulni rá, fel se fogtam, mit mond.
- Hát… Igazából a papírmunkára már nincs is szükségem. Csak azt akartam, hogy az ellenfélnek eggyel kevesebb fontos embere legyen, de erre most itt vagytok ketten. Ah… Nincs kedvem ehhez… Mi lenne, ha inkább csak kitörölném a fejedből ezt az egészet?
Elliotot faggatta, velem nem is törődött. És hirtelen rájöttem, én sem törődöm vele. Se magammal. Az egyetlen, akivel itt igen, az Elliot. A csokoládészobrok ebben a pillanatban teljesen egyszerre leugrottak a helyükről. Annyira szinkronban mozogtak, hogy úgy hallatszott, mintha csak egy macska lépkedne felénk, pedig voltak vagy tízen.
- Lépj el szépen mellőle, és akkor Neked nem esik bántódásod…
Anna hangját még ennyi macska között sem dorombolásnak, inkább halk, dallamos morgásnak lehetett volna nevezni. Elliotot győzködte, én pedig valahol mélyen szurkoltam neki. Persze, nem kizárt, hogy a sokkból mindjárt magamhoz térek, és megpróbálok tenni valamit a magam érdekében is, mert úgy logikus… De valahol talán nem szerettem volna. Inkább azt vártam, abban bíztam, hogy Elliot menti magát. Ez a világ már csak ilyen.






Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2022. 06. 29. - 12:42:21 »
+1

◂chocolate heaven▸
2003. május 5.


◃alexej▹
i licked it, so it’s mine

style: style of may zene: skugge

Nem tetszett, hogy Alexej kiköpte a csokoládét, ami minden bizonnyal jobb volt mindegyiknél, amit valaha kóstoltam. Jó. Tudom. Túlzás. Nat Forest valahogy mindig faszméregetésre ment a csokival kapcsolatban. Minél nagyobb, minél különlegesebb volt, annál inkább meg akarta nekem venni. Ez volt a kapcsolatunk alapja, nagy ház, drága ruhák, ékszereket, szex és egymás idegrendszerének végleges kicsinálása.
Végig simítottam Alexej csokis ajkain, éppen azzal egy időben, hogy megjelent az szaloncukor kinézetű nő. Összehúztam a szemeimet, ahogy végig mértem. Mégis miért nem mehettünk be együtt? Nem most pottyantam le a menyországból, hogy minden hülyeséget benyeljek. Együtt jöttünk ide, együtt is megyünk be.
– Jobb lenne, ha inkább nem tartana a másik úrral… Kérem… – Cincogott a nő, én viszont belekaroltam Alexej karjába és készen álltam vele együtt léptem át az iroda küszöbét. Jobban érdekelt mi van odabent, semmint, hogy vitatkozni álljak le a személyzettel.
Letisztult, modern iroda volt. A fehér falak között viszont egy nagydarab, kövér gyártulajdonost vártam erőteljes bajusszal. Ehelyett egészen mást kaptunk, macskaszobrokat, furcsa vitrinbe pakolva… és minden bizonnyal mindegyik csokiból készült. Az iroda tulajdonosa, egy viszonylag kistermetű nő az ablak előtt állt, mintha csak a munkálatokat figyelné. Valójában ránk figyelt. A lépteinkre, a tükörképünkre. Éreztem magamon az átható tekintetét és valahogy olyan ismerősnek tűnt. Nem láttam az arcát, mégis az az érzésem támadt, hogy ismerem… de nem is ez volt a legmeglepőbb, hanem Alexej reakciója. Eddig is belé karoltam, ám ő rámarkolt az alkaromra, olyan vehemenciával, mintha támaszték kéne.
A szabad kezemmel hátra nyúltam, hogy a pálcámat előhúzva ott tartsam, távol a fürkésző szemektől. Ha Alexej fél, talán rosszra is fordulhat a dolog.
– Jobb lett volna, ha egyedül jössz. Muszáj volt mást is belekeverned, nem igaz? Hát… Kár. Minnie, menjen csak, elleszünk. – Hátra pillantott a válla felett, így láthattam a karakteres profilt. Tudtam ki ez. A nő, aki Cartwright ágyát melegített és hogy éppen mi okból ő, arra még nem sikerült megtalálnom a választ. De persze, ki voltam én, hogy ítélkezzek a döntés felett. Christopher érdekes figura volt.
– Oh, ráadásul ismerjük is egymást… – állapította meg, ahogy megnézett magának, majd addigra teljes testtel felénk fordulva, odalépett az asztalához. Éreztem, hogy az arcomat nézi, miután végzett Alexej megfigyelésével. – Nos, helló, Alex. És helló… Elliot, ha jól emlékszem. Találkoztunk az Illuzionista előadásán, igaz? Ja! És te voltál az, akivel Cartwright összefeküdt a hátam mögött…? Mármint… Az egyik. A sok közül.
Nyeltem egyet. Leszartam, hogy mit tudott rólam, az jobban zavart, hogy becézgeti a vérfarkast mellettem. A hátam mögött az ujjaim ösztönösen szorítottak rá a pálcára.
– Na mindegy, azért sajnálom, hogy belerángatott ebbe. Még olyan fiatal vagy.
– Ha mindegy lenne, nem került volna szóba. – Közöltem kicsit nagyobb hangon. Tudtam, hogy jön az a pillanat hamarosan, amikor majd Alexej elé kell lépnem, bár nem ringattam magam olyan reményekbe, hogy engem nem bántana. Láttam a pálcáját előtte, aztán, ahogy könnyedén felemelte. Egy mozdulat volt csupán s a vitrineket lakó csokoládémacskák mozgolódni kezdett.
– Hát… Igazából a papírmunkára már nincs is szükségem. Csak azt akartam, hogy az ellenfélnek eggyel kevesebb fontos embere legyen, de erre most itt vagytok ketten. Ah… Nincs kedvem ehhez… Mi lenne, ha inkább csak kitörölném a fejedből ezt az egészet? – egyértelműen csak nekem szánta azokat a szavakat. Fel sem merült benne, hogy Alexejt esetleg bevonja a társaságba, mintha csak egy kutya lenne mellettem.
– Ne merészelj pálcát emelni rá. – Nem érdekelt az, amit mondott, tudtam, hogy „Alex” a célpont és nem én. Közelebb léptem hozzá, de most már úgy, hogy a testem nagyrésze kifedte Alexejt. – Chris gondolom nem örülne, ha kiskanállal kéne összekaparnia a csaját. Szóval ezt az elbaszott ötletet most felejtsd el.
A pálcát előrántottam a hátam mögül, egyenesen őt célozva meg vele. Nem szerettem, ha valaki piszkálja a dolgaimat és Lexi igenis az enyém volt. Undorító, önző dolog volt ez tőlem, mert jobbat érdemelt volna, mint az állandó epekedést. Azonban, éppen ez a kimondhatlan egoizmus volt az, amivel meg tudtam volna védeni.
Csakhogy a macska szobrok leugrottak a vitrinből és egyenesen felénk indultak meg. Csak bűvölt csokik voltak… azonban a harc előtt még meg kellett védenem Alexejt.
– Lépj el szépen mellőle, és akkor Neked nem esik bántódásod…
– Circus Protegum – Dünnyögtem magunk elé. A varázslat látványosan vont burát kettőnk köré. – Ha baja esik a kutyámnak, letépem az arcod, kislány. – Fújtam rá egyenesen, mint egy dühös macska. – Aestuosus – céloztam meg a macskákat, remélve, hogy a felforrósító bűbájtól szépen elolvadnak. De azért még egy kis törést is bevetettem: – Flipendo!
Hangosan kapkodtam a levegőt. Túl sok varázslatot használtam fél perc alatt. Ezért csak előkaptam a bicskámat és a nő felé hajítottam. Jobb volt rövidre zárni a dolgot, ha pedig ehhez a vérét kell vennem, hát megkapja.
– Szar emberrel kezdtél ki! – közöltem mérgesen.

Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2022. 07. 24. - 21:35:55 »
+1

to Elliot
2003. Május 5.



♪ chocolate ♪



A csoki íze a számban, az a torokmarón émelyítő édesség íz csak hozzátett még egy idegesítő érzéket a teljes borzalomhoz, amivel az járt, hogy besétáltam egyenest a csapdába. Ezzel az ízzel a számban fogok meghalni. S ami még rosszabb, Elliotot is belerángattam ebbe. De a legrosszabb az a bénultság, ami letaglózott, hogy még csak küzdeni se jusson eszembe.
– Ha mindegy lenne, nem került volna szóba.
Ha a vonásaim nem is változtak, bizonyosan kifutott a vér az arcomból, s falfehéren ingattam a fejemet. Szavakba nem tudtam volna önteni azt a helytelenítést, a csalódottságot… Annyit kutattam ezt a nőt, szinte megszállottan, mint a vadászó farkas, de most pont, mikor feladtam, így elémkerül. És ez már nem is ő, aki után jártam. Megmentette az életem, visszahozott a halálból, kedves volt és ártatlan… De most levegőnek nézett. És elvenni készült, amit visszaadott. Én pedig csak néma megkönnyebbülést éreztem, hogy legalább Elliotot megkíméli. E lehetőség ismét megerősített abban, hogy ne is küzdjek, hiszen neki így lehetne esélye. Lehetne. De persze mióta ilyen egyszerű Elliottal?
– Ne merészelj pálcát emelni rá.
Anna talán az egyetlen élő ember ezen a világon, aki úgy emelhetett rám pálcát, hogy nem akartam volna megvédeni tőle magam. És most, ahogy a védelmemre kelt, rá kellett döbbennem, hogy az egyetlen, aki ezt megtenné értem, az pedig éppen Elliot. Oh, miért… Miért ilyen akaratos?!
- Hagyd, és menj.
Be akart lépni elém, de ez a mozdulata hirtelen adott annyi adrenalint, ami kizökkentett a bénultságból. Szó sem lehet róla. Halkan, duruzsolós morgással parancsoltam rá, és kiléptem mellőle oldalra, hogy ne álljak a takarásában. Nem féltem a furcsa édességlényektől, ha a csokoládé íze helyett a saját véremé lesz, amit utoljára érzek, még hálás is leszek nekik.
– Chris gondolom nem örülne, ha kiskanállal kéne összekaparnia a csaját. Szóval ezt az elbaszott ötletet most felejtsd el.
Anna erre elegáns, apró kacajjal válaszolt, és majdnem unottnak mondható mosollyal dőlt az íróasztala lapjának. Egy macska felugrott mellé az asztallapra, és a válla felett szigorúan bámult előre vakon csillogó csokoládészemével.
- Ugyan Elliot. Chrisnek nincs csaja. Vagy lehet, hogy van, több is, de én nem tartozom közéjük. És nem hinném, hogy ilyen nagy fenyegetésben volnék.
- Amíg őt ebből kihagyod.
most szólaltam meg először igazán, és Elliot felé biccentettem a fejemmel, majd megpróbáltam inkább én eltávolodni tőle. Mivel Anna hiába is figyelmeztette. De Elliot persze nem fogadott szót. Komolyan kedvem lett volna magam is nekiesni, csakhogy inkább mégis jobb lett volna, ha ő ezt épen és sértetlenül megússza. A védőkörrel azonban  összezárt minket, én pedig bosszúsan fújtam, mint egy körbekerített nagyvad.
- Mit művelsz?! Nem éri meg...
Halkan morogtam, de már nem hagyott más választást, odaálltam mellé, feltartott pálcával. A csokoládémacskák sunyin kerülgetni kezdtek minket, a védőbúra határán. Az egyik hirtelen, hangtalanul vicsorogva nekiugrott az erőtérnek, próbára téve azt. A körmei pengeélesnek tűntek, csakúgy a fogai. Minket persze nem ért el, de azért elég csúnya előjelnek tűnt.
– Ha baja esik a kutyámnak, letépem az arcod, kislány.
Anna a fejét csóválta, látványos sajnálkozással, de hogy ez valódi volt-e, avagy csak szórakozásból színjáték, azt nem lehetett eldönteni. De egyelőre nem zavartatta magát. Lustán játszott a pálcájával az ujjai között, s a mellette lévő csokoládé figurához húzódott.
- Aestuosus!
Az előbbi, agresszívebb macska képe leolvadt, furcsán eltorzult, s egy kis csokoládé a padlóra csepegett, de maga a test azért még egyben maradt. A flippendo levitte a válla egy részét, felborult, majd nagy tócsává és törmelékké roskadt.
A bicska hirtelen villanását pont elkapta a tekintetem, s elakadt lélegzettel figyeltem, ahogy Anna meg sem próbál előle félreugrani. Pedig, ha ez egy trükkös bicska, akár egy karcolásába is belehalhatna… De a mellette testőrként szobrozó csokoládéfigura sebesen beugrott a támadás elé, és kivédte azt.
Vagyis, mind azt gondoltuk elsőre. De a találat átment a lényen, a nő halkan felszisszent, aztán vékony hangon, oroszul káromkodott valamit. Az összes szobor egyszerre vetette rá magát a védőkörre, hirtelen nem is lehetett tőlük látni, mind egyszerre és dühösen támadott. Látni sem lehetett tőlük a kavarodásban.
- Bombarda!
Ritkán használok vokális igéket, de most olyan nehezen koncentráltam, hogy kénytelen voltam. Majdhogynem vaktában lőtem, egy figura fele pedig égetően forró cseppekké robbant, beterítve mindent, a többi macskát, a nőt, de minket is. Talán Elliotot is. próbáltam kitakarni őt, de nem tudom, sikerült-e. Bár a figura másik fele egyben maradt, és ment tovább, de szabaddá vált az út egy pillanatra, s én a következő varázslatra készültem, ezúttal már hangos ige nélkül, de előtte még Elliotra szóltam:
- Menj már! Engem akar!
Próbáltam határozottnak és parancsolónak hangzani, mert ha kérlelném, az szánalmas lenne. Pedig hiába igyekeztem, nem tudtam kendőzni, mi jár a fejemben. Én nem számítok annyira, mint ő. Ő is tudhatná. És a lények lassan teljesen áttörtek a védőbúra maradékán. Tovább nem tarthatott ki. Azt nem tudtam, Volkovával mi lehet, de most nyilván nem figyelt, nekünk pedig lépnünk kellett... Nekünk, mert Elliot valamilyen érthetetlen, bosszantó okból egyedül nem volt hajlandó...






Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2022. 07. 26. - 17:57:10 »
+1

◂chocolate heaven▸
2003. május 5.


◃alexej▹
i licked it, so it’s mine

style: style of may zene: skugge

Megbolondulok… legalábbis kezdtem nagyon azt érezni. Alexej egy önfejű, makacs kutya volt, aki még akkor is próbált keménykedni, mikor én voltam az egyetlen esélye, hogy ez a nő ne tépje le a golyóit és szolgálja fel vacsorára. Mégis mit vártam tőle? Hogy majd hagyja magát mögém kerülni? Jó… egy kicsit elhittem, hogy sikerül, mert ha valaki védelméről van szó, hát én úgy mentem előre, mint egy hatalmas faltörő kos. Mindent elpusztítottam, ami előttem volt, ez a nő pedig a lehető legrosszabb helyen volt… Alexej és köztem – még ha nem is szó szerint.
– Ugyan Elliot. Chrisnek nincs csaja. Vagy lehet, hogy van, több is, de én nem tartozom közéjük. És nem hinném, hogy ilyen nagy fenyegetésben volnék. – Kontrázott rá a nő… Anna. Akármi is a neve. Felőlem aztán a kiskutyájának vagy a kispárnájának is nevezhette őt Christopher, pontosan tudtam, hogy nem hagyja hidegen. Sosem vállaltam volna, hogy egy ilyen piti dolog miatt legyek az ellensége valakinek, akit egykor barátomnak tartottam… de ha a nő elpusztítása Alexej életét óvja meg, úgy ezt is vállaltam volna.
– Amíg őt ebből kihagyod.
Nem értettem, miért nem érti, hogy ebben most együtt vagyunk. Nincs egyedül és nem is lesz, ha az éppenséggel rajtam múlik.  Csak most beszéltük meg, hogy Londonba költözzön, legyen egy hely, ami a miénk… ahol, ha látni akarom, kereshetem. Egyszerűen csak nem hagyhattam, hogy ez a nő tönkre tegye ezt. Önzőség volt persze így megkötnöm Alexejt, de éppen ez az önzőség nem engedte, hogy kárt tegyenek benne a szemem láttára. Ő az enyém volt. Csoki macskák ide vagy oda, én kijuttatom ebből a szarból s ha kell, hát vér is fog folyni.
– Mit művelsz?! Nem éri meg... – Mormogta Alexej, ahogy mellém lépett. A védőkör közben teljes védelmébe vett minket. Tudtam, hogy ez nem lesz elég, mert a mágiám bőven nem volt elég ahhoz, hogy komolyan varázslókkal mérjem össze az erőmet. Nem maradt hát más választásom, mint a gyorsaság és a célratörő terveim.
– Nem ezért írtad… írtam a nevünket az Óriások csizmájára. – Közöltem egyszerűen. – Vak vagy… vagy hülye… döntsd el, nem érdekel, de nem fogsz itt meghalni. – Folytattam, bár az indulatom inkább a macskáknak és a nőnek szóltak. Kénytelen voltam ezen a ponton véget vetni a beszélgetésnek. Nem értem rá romantikus megjegyzéseket tenni arra, hogy miért védem a seggét. A legközelebb eső, legagresszívabb macskát megfosztottam az arcától, de a másik kezemmel gyorsan elhajítottam a bicskámat egyenesen a nő felé. Nem céloztam meg, csak azt akartam, hogy legalább nagyjából megsértse valahogy.
A támadásomat végül az egyik csoki állat védte ki. Nem érdekelt. Ez is több volt, amit eddig Alexej tett a saját védelmében. Azért egy kis részem reménykedett benne, hogy a csokoládé test nem volt olyan kemény és áthatolva rajta a nőt találta. Valami makogás jött abból az irányból, de nem volt lehetőségem jobban elemezgetni. A csoki macskák őrült módon ostromolták meg az egyre gyengülő védőkört. Fel kellett készülnöm valami erőszakosabb támadásra, mert másképp ezeken a vackokon nem keveredünk át.
– Bombarda!
Talán az egyik macska robbant szét. Fogalmam sem volt, csak azt éreztem, ahogy az arcom és a kezem forró cseppek érik.
– Menj már! Engem akar! – Parancsolgatott, amire csak egy kérdő pillantást vettem rá, nagyjából úgy, mintha azt kérdezném: Ez komoly? A védőburok közben megadta magát, már nem sokáig tartott ki. Talán egy fél percünk volt.
– Együtt megyünk. – Erőszakosan beszéltem, hogy vegye már komolyan, amit mondok. Nem szórakozni jöttem ide, hanem vele együtt lenni és vele együtt csinálni valamit, aminek a végén mindketten megkapjuk a magunk jutalmát és nem, az nem a csokizás. Az ujjaimat Alexej ujjai közé fúrtam, erősen szorongattam meg a kezét. Aztán elkezdtem húzni, mert az egyetlen megoldás a menekülés volt.
– Csak fuss… – vettem át a parancsolgató stílust, majd egyetlen mozdulattal az ajtó felé böktem. – Bombarda Maxima! – Éppen eléggé dolgozott bennem az adrenalin ahhoz, hogy csak meneteljek előre, megóvva Alexejt. Ahogy az ajtó nagy robajjal kiszakadt, bizonyára más is megsérült, de én csak arra koncentráltam, hogy fussak előre. A macskákat talán lehagytuk. – Lexi, hoppanálj London belvárosába! Most!   - Magyaráztam, bár fogalmam sem volt, hogy ott lehet-e vagy ez az Annácska azt is levédte.
 
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2022. 07. 28. - 12:21:51 »
+1

to Elliot
2003. Május 5.



♪ chocolate ♪



– Nem ezért írtad… írtam a nevünket az Óriások csizmájára. Vak vagy… vagy hülye… döntsd el, nem érdekel, de nem fogsz itt meghalni.
Tök mindegy, melyik, de az miattad van!
Ezt válaszoltam volna, ha van rá időm, de volt sürgőseb ügy, amivel foglalkozni kellett - sajnos. Abban az egyben biztos igaza volt, hogy nem fogok itt halni meg. De csak mert emlékeztetett erre az egészre. Mekkorát fordulhat a világ milyen kicsi idő alatt… Anna már nem az, akinek megismertem, s akit annyira meg akartam szerezni. És Elliot… Hát ő sem az már a szememben, akinek indult. De ha ő itt merészel halni, megidézem a szellemét, hogy lebasszam érte.
A kavarodás hirtelen lett nagy, szökésre pont jó, de biztosabb lett volna, ha én hátvédnek maradok. Persze, miért is volna könnyű logikusan cselekedni, ha ő a közelben van?
– Együtt megyünk.
A makacs nyávogására válasznak már csak morogtam bosszúsan és kissé sürgetőn. Nem hagytam sokáig, hogy húzzon.
– Csak fuss…
A bokánk felé bizarrul éles csokoládékarmok és fogak kaptak, megtépték a puccos öltönyöket, de nem értek el szerencsére. Az ajtó jókora robajjal robbant ki előlünk, mi pedig átgázoltunk a padlóra zuhant ajtólapon.
– Lexi, hoppanálj London belvárosába! Most!
Kedvem lett volna rászólni, hogy ne parancsolgasson, és főleg ne úgy, hogy hallja az egész folyosó, hogy hová megyünk, de nem értem rá. Egyrészt emeltem a pálcát, hogy valóban, varázsoljam magunkat valahová, ha lehet, másrészt meg mert hirtelen hátulról egy hatalmas lökés ért. Egy macska egyenesen a nyakamba vetődött, és hasra is lökött, de Elliot kezét akkor se engedtem el. Úgyhogy hoppanáltunk, méghozzá pofára esés közben, egy csokoládémacska húsz karmával a hátamban.

*

Nem egyenesen, hanem vilanásnyi megálókkal, hogy ne legyünk követhetők, de végül Elliot kívánságának megfelelően a belvárosba, a Westminster híd alá érkeztünk. A mágia és a természetes gravitációs erők összejátszottak ellenünk, volt már ennél jobban sikerült hoppanálásom is, mit ne mondjak. A földetérést az arcommal kezdtem meg, de nem is ez volt a legnagyobb probléma, hanem az engem földre terítő óriás édességtest. Azt hittem, mindjárt leharapja a fejem, de furcsa mód nem történt azon nyomban ilyesmi, így volt még annyi időm, hogy megpróbáljam bemérni Elliotot. A keze a kezemben volt. Úgyhogy remélhetőleg itt van a többi része is.
És még mindig élek. A pálcámat nagyon nehezen tudtam volna a hátamra irányítani, de amint ezt átgondoltam, rájöttem, továbbra is élek. A homlokom vérzik az iménti koccanástól, levegőt pedig nem igen kapok, de még mindig nem csapott le rám az édes kis fenevad. Megpróbáltam felemelni a fejem annyira, hogy körbelessek, s akkor láttam meg, hogy Elliot valóban itt van, s hogy a hátamon mozdulatlanul tehénkedik iménti támadónk. Többé nem hajtotta a mágia, kikerült már a gazdája hatótávjából, így most csak az volt, ami előtte is: egy művészien megformált csokoládészobor. Amely épp belevájja karmait a vállamba, és a nyakam felett fél centire vicsorogva készül átharapni azt. Jó, hogy ezt már nem teszi meg. Úgyhogy mocorogni kezdtem, hogy letornázzam magamról valahogy.
- Sicc…
Morogtam, mert az erőlködés legalább elterelte a figyelmem nyomorult helyzetemről. És megpukkadtam volna inkább, mint hogy bevalljam, hogy pont nem bírok alóla kikászálódni. Legalább jó helyen voltam, a sáros, vizes macskaköveken, a híd alatt, a csatorna mellett. A padlón. Az összképet csak a csicsás toronyóra meg a palota távoli, ködös látképe rontotta, mert az túl szép volt most ide. És főleg, leginkább Elliot, aki még ebben a szerecsétlen helyzetben is roppant elegáns tudott maradni. Hát igen, van, aki mindig a talpára esik…

Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.14 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.