+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Joy and Sorrow
| | | | |-+  Aiden J. Fraser (Moderátor: Aiden J. Fraser)
| | | | | |-+  Nézd A hajnali óceánt
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Nézd A hajnali óceánt  (Megtekintve 432 alkalommal)

Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2022. 05. 06. - 21:34:54 »
+1


2003. április 26.
outfit >><< oceans

A mindenség tetején állva


Mérges voltam Elliottal és egy kicsit szemrehányó, de ilyen heklyzetben ki nem az? Eleve utáltam a gondolatát annak, hogy miattam sérült meg, hogy egyszerűen képtelen voltam mellette lenni, megvédeni. Ha ott vagyok, biztosan nem fúrta volna át egy ilyen degesz nagy darab szarság a vállát, ennél én sokkal jobb voltam. Össze kellett szednem magam de kibaszottul sűrgősen, még mielőtt minden megint száéthullik körülöttem.  Nem akartam elveszteni most semit, az életemmel végre egy kicist még elégedett is voltam, és szerettem. Elliot is úgy óvott, mintha valami hímes tojás lettem volna. Tudtam harcolni. Az egész életemben más sem csináltam csak harcoltam. Feryll ellen is képes voltam harcolni és meg is öltem. Szinte úgy is éreztem magam, mintha csak ahrcra és rombolásra születtem volna. Szerettem volna, hogy ha ezt ELliot is tudja.
– Te sem tettél volna másképp, Aiden…  - suttogta én meg csak felhorkantam, és megforgattam a szemem. Persze az életemet is adtam volna midnekiért. Arra is fel voltam készülve, hogy az ostromon lehet meghalok. Akkor is úgy éreztem magam, minthe nekem nem lett volna vesztenivalóm. Csalédom volt, mégsem éreztem magam odavalónak, és tettem is ezért, hogy ne illjek teljesen bele a képbe. Úgy éreztem magam, mintha egy elkallódott puzzle darab lettem volna ami nem is abba az idilli képbe való. Mégis valahogy szerettem a családom, csak magam sosem tudtam beleilleszteni a boldog képbe. Pedig most már látom, hogy illettem bele, talán jobban is, mint hittem. Olyan voltam, mint az apám, a konyhában pedig olyan béna, mint az anyám. Most már tudtam, hogy van helyem ott is, és tudtam hogy itt a helyem elliot mellett is. Most már volt vesztenivalóm, most már nem akartam csak úgy lemodnani az életemről, miközben csak most kaptam meg igazán. Egy részem most már önző módon akart kapaszkodni, hiszen Rosemary is hamarosan meg fog érkezni. És utálnm ha elliot vagy ha én nem látnám felnőni.
- Persze. De meg kell maradnunk. Muszáj, mert már nem csak ketten vagyunk. Lola miatt is, Rosemary miatt is. Muszáj egymás mellett életben maradnunk - mormogtam halkan, aztán ahogy szóba került a családnk, és hogy ki marad vigyázni Rosemaryre. Rendes apa akartam lenni, aki ott van a gyerekkel, hogy ha szüksége van rá, hogy számíthat rá, akármikor is van a baj. A részese akartam lenni az életének, amíg fel nem nő, és ezért nem tehettem meg azt, hogy csak a "karrieremnek" élek. Nem tehettem meg ezt se Elliottal, se  Rosemaryvel.
Ahogy felült elliot, és ismét megszólalt, inkább lassan ki is vettem a kezéből a teát, mert féltem, hogy hirtelen túl sok érzelem önti el, és még le is önti magát meg a segét is, az meg nagyon nem lett volna jó.
– Tudom, hogy vele akarsz lenni.  De valakinek többet kell és azt hiszem, ezt magamra kell vállalnom. Nem azért, mert alkalmasabbnak találom magamat… egyszerűen csak… Nem akarom, hogy te is azt mond, nem való nekem a család és elszakítsd tőlem őt… meg magadat. Én nem bírnám ki újra. Inkább nem leszek tolvaj, meg Elliot sem, ha megmarad ez nekünk.
Felsóhajtottam, és csak a két kezem közzé fogtam az arcát, hogy letöröljem az ujjaimmal azokat a hatalmas krokodilkönnyeket, amiket kétségbeesetten zokogva ejtett. Tudtam, hogy nagy sebet hagyott a FOresttel való szíktás, az egy beteges, mérgetző kapcsolat vvolt, még ha ezt Forest se látta be. Megráutam a fehemet. Sosem bírtnám elviselni, hogy ELliot a család miatt teljesen feladja önmagát. Nem kérném ezt és utálnám ha megszűnne önmaga lenni. Én tudtam milyen teljesen kiforulni önmagunkból, három olyan nyamvadt évet töltöttem el hol itt, hol Amerikában bújkálva, mint egy olyan ember, akinek csak teste volt, de lelke ne.m
– Csak ebben a házasságban hadd legyek jó… csak ezt a gyereket hadd neveljem veled fel… - mondta kétségbeesetten, és én magamhoz húztam, és olyan gyengéden öletem meg, ahogy csak tudtam.
- Elliot, együtt fogjuk felnevelni. Ez sosem volt kérdés. Sosem szakítanám el tőled, hiszen együtt akartuk ezt az egészet. Ketten. És ketten is fogunk benne maradni. - suttogtam a fülébe lágyan miközben megcsókoltam az arcát utána. Simogattam ahol éppen érte a ketem, hogy megnyugtassam, és hogy kicsit pihentetően el is ringassam.
- Imádni fog téged Rosemary. És természetesen engem is. Meg Lolát is - mormoltam, hogy egy kicsit eltereljem Elliot zaklatott gondolatait Foresttől, és a gyerekeiről.  - A szobáját is lassan be fogjuk fejezni. De még mindig a legjobb része a festmény - hümmögtem elégedetten.  Már egészen késő éjjel volt és az események utáni adrenalintól éreztem magamon a fáradságot, de Elliot mellett ébren akartam maradni.
Naplózva


Elliot O'Mara
Adminisztrátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2022. 05. 12. - 09:23:51 »
+2

◂nézd a hajnali óceánt▸
2003. április 26.

◃aiden▹
our memories will never fade away

style: spring style zene: butter

– Persze. De meg kell maradnunk. Muszáj, mert már nem csak ketten vagyunk. Lola miatt is, Rosemary miatt is. Muszáj egymás mellett életben maradnunk – felelte Aiden. A szavait értettem, de ő nem értett engem. Talán ezért is fojtogatott annyira a sírás, na meg kimerült voltam és fájt a seb, ami még bőven nem húzódott össze teljesen. Nem érthette, hogy engem, mi hajt belülről… nem értette, mennyit veszítettem már. Nekem már volt férjem, gyerekeim és most ők sincsenek sehol. Nem. Nem meghaltak, de elvesztettem őket örökre. Az élet, amit örökre szántam, az ember, akit életem szerelmének gondoltam egész egyszerűen nem volt az. Aidennél is megvolt ez az érzés, de akárhányszor s Zsebpiszok közbe ment vagy tárgyat veszélyes alakokkal, ott volt az érzés, hogy talán ez sem tart örökké… az életemben semmi sem tart örökké… csak mi magunk, a többi pontváltozó.
Hülyeség lett volna az gondolni, hogy meghal és ezzel vége. A legnagyobb kockázat még mindig az volt, hogy meglátja, ki vagyok valójában. Nathaniel is meglátta, ahogy a fejemhez vágta: de hát családod van, nem lehetsz önmagad. Igaza volt. Felelőtlen, nem törődőm, egyfolytában öncélú ember voltam. Nehezen léptem át a határaimat, csak a szeretteimért voltam hajlandó, míg ők az én javamat szolgálták. Sosem voltam igazán tisztaszívű ember. Csak a fiamhoz ragaszkodtam igazán, valami furcsa, természetes módon… Aident pedig őszintén szerelemmel imádtam. De mi lesz, ha csalódik bennem vagy eláruljuk egymást? Megint tüskés sündisznóvá változom, aki csak meg akarja magát védeni az újabb fájdalomtól.
A sírásban jól esett az érintése. A két tenyere ott pihent az arcomon, én pedig lesütött szemmel engedtem, hogy a sós könnyeket óvatosan kenje el a bőrömön. Olyan finom, meleg volt minden apró simítás, hogy beleremegtem. Gyönyörű pillanat volt, a fájdalom ellenére, amit mindig felszakítottam, ha Natról beszéltem. Túl sok kétségem volt a válás óta. Egyszerűen csak tudtam, hogy Aident is előbb-utóbb elveszítem és az életem végét egymagam fogom leélni. Belebújtam hát az ölelésbe, hogy most még érezhessem őt. Jól esett az arcom az arcához simítani.
– Elliot, együtt fogjuk felnevelni. Ez sosem volt kérdés. Sosem szakítanám el tőled, hiszen együtt akartuk ezt az egészet. Ketten. És ketten is fogunk benne maradni. – Suttogta a fülembe. A hangja olyan lágy volt, mintha apró simítások lennének azok is. Aztán jött a könnyektől nedves arcomra adott finom puszi. Meg akart nyugtatni, éreztem, hogy szeret… sőt igazából már jó ideje egyértelmű volt. Eleinte mindig úgy hittem, jó szórakozás vagyok neki. De miután előkerült s lezárta a múltját, minden sokkal, de sokkal szebb volt.
– Imádni fog téged Rosemary. És természetesen engem is. Meg Lolát is– magyarázta tovább, ahogy lágyan ringatott az ölelő karjai között. Lehunytam a szemem, próbáltam csak megnyugodni egyszerűen. – A szobáját is lassan be fogjuk fejezni. De még mindig a legjobb része a festmény – folytatta. Talán tényleg ez volt a második esélyem… az, hogy Aidennel legyek.
Moccantam hát egyet a karjai között, amit hangos szisszenés követett. Még fájt a vállam, még mindig volt ott egy nyílt, ám annál apróbb seb. Tudtam, hogy egy napba telik, mire minden rendben lesz velem. A súlyosabb sérülések a varázsvilágban sem szűnnek meg pikk-pakk egy pálcaintésre. Idő kellett hozzá és rengeteg bájital, mielőtt elfogyna az ember vére.
– A festmény, amit az apukája… meg az apja szerzett neki. – suttogtam lehunyt szemmel. Éreztem, ahogy szépen rám telepedik az álmosság és ott, Aiden karjaiban megremegve még egy utolsót, elnyom az álom.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!  szív

Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.382 másodperc alatt készült el 33 lekéréssel.