a föld nálam, az ég veled

[Jiuxiancun]

Jiuxiancun

Összekötöm fent a pontokat
A Föld nálam marad, az ég veled
Összeragasztom, ahol szétrepedt

[2003. február 1.outfit >><< moondustKígyóméreg a véremben, édesanyám, tarts életben]

2003. február 1.
outfit >><< moondust

Kígyóméreg a véremben, édesanyám, tarts életben

Jiuxiancun szabályosan úszott a kecskékben. Az előbb még hálat adtam Merlinnek, hogy megszabadultam a büdös bárányoktól, de csöbörből vödörbe kerültem, mert itt meg mindenhol kecskék voltak. Persze sejtettem, hogy valamilyen állatév lesz kínában, de lett volna inkább kígyó, az legalább passzolt volna a stílusomhoz. Modnjuk így is túlságosan feltűnő voltam a Megvarázsollak márkájú szerelésembe, ami a legdrágább varázsmárka volt nem csak Londonban. De az ember ha az igényesség híve, és én biztos, hogy nem voltam hajlandó lerontani a szépérzékemet holmi vacak mugliruhával. Nem volt velük bajom, köztük is tengettem azt a pár évet, de a fényűzés cseszettül hiányzott és most élveztem minden egyes alkalmat, hogy kiöltözhettem. Összerezzentem, ahogy sétálva kerestük Elliot családjának kínai rokonait. Kezdtem úgy érezni magam, mint valami családtámogató. Hol Sophie-nak, hol Jaspernek, hol Elliotnak kellett ebben segítenem, pedg pont a legalkalmatlanabb ember voltam erre. Hiszen én tettem tönkre magunkat. Én tiőortam sárba és vérbe a saját családom, vettem el apám és a húgom életét, és mocsokoltam be örökre a fraser nevet. Amit valahogy sose emlegetett egyetlen rokonom se, pedig büszkék voltak, ó, de még menynire.
Szóval a pofámba mekegett egy kecske. És ezek a kis szarosok mindent képesek megrágni. Közben mindenféle kecskés dísz meg Voldemort kínja is fel volt lógatva, már amennyire egy szegény falu költségvetése - már ha volt egyáltalán olyanja - megengedte nekik.
- Az anyád Merlinét! - morrantam fel, miközben a furcsán ilyesztő szemű kecske mekegett magának, mert ezek most szabadon kószáltak. - Hess! Hess! - intettem neki hessentő mozdulatokkal, miközben arrébb toltam a kecskefüles kecske díszben lévő Elliotot.
- Ez miattad van, Nyuszi. Kecskének hisznek még a kecskék is. Nem veszed te ezt a holdújévet önmagadhoz képest is komolyan? - kérdeztem, majd elhúztam a számat, mert a cipőm már nagyon latyakos volt. - Szólj, ha látsz valami ismerőst. Egyáltalán találkoztál már velük valaha? - kérdeztem, miközben kikerültem egy adag kecskebogyót. Közben egy öreg kínai bácsi fogatlanul megindult felénk, és megállva előttünk valami eszeveszett módóon elkedzett nekünk mindenfélét magyarázni kínaiul, és még csak el se tudtam dönteni, hogy most akkor kérdés volt-e vagy kijelentés, esetleg az anyám küldte el a pokolba. Elliotra bámultam, miközben vártam tőle, hogy mondjuk villogtassa meg azt a kínai báját, ami legalább megzavarja őket a kínaiaskodás közben.
Iagzából szánalmasan szívszorító volt a falu. Egyszerűen túl szegény volt még ahhoz is, hogy egy normális emberszerű atnmoszférája lett volna. Egyszerűen csak szánni való volt, és valahogy örültem annak, hogy ezt a fajta szegénységet nem tapasztaltuk meg a testvéreimmel, és a gyerekeim se fogják ezt sohase megérni. Szerettem volna nekik ha már a világ egy nagy szar volt menedéket nyújtani, ahol tényleg boldog gyermekéveik lehettek. Nem volt szabad az élet keserű ízét egy gyereknek megtapasztalnia. Elliot is cipelte magán a keserű hegeket, meg én is. Azzal a különmbséggel, hogy a saját sebeimet én okoztam önmagamnak. Vagy egy hiba voltam  erendszerben. Sosem tudtam eldönteni. De Elliot nem tehetett semmiről. Ahogy a nagyon öreg, ráncos, hideghez képest alulöltözött bácsi hablatyolt, csak belenyúltam a zsebembe, és adtam neki a mágiával átitatott zsebemből egy odacsomagolt rántott húsos szenvdicset, hátha legalább modnjuk nem átkozz többet minket, majd odébb tereltem ELliotot.
Semmit se tdutam a kínai dolgokról, és gyanítottam, hogy ELliot sem. Abban se voltam biztos, hogy a rokonaival tudni fogunk-e valahogyan is kommunikálni. Sóhajtottam, de aztán megindultam valamerre, és aztán belebotlottam egy felbolydulásba. Iagzából egy fiatal nő veszekedett kér mogorva fickóval, akik körbeállták, és ki akarták szedni a kezéből a kenyeret. Valahogy nem is kellett közös nyelvet beszélni, hogy levágjuk a szituációt. A szegénység mindenkit borzelmas tettekre kényszerít, és mégis milyen irónikus, hogy egy tolvaj akar megvédeni valakit a rablástól. De valahogy abban a fekete hajú nőben valahogy volt valami ami nagyon Elliotra és az édesanyját ábrázoló fényképre emlékeztetett, így odaléptem a perpatvalhoz.

◂ az év első holdja ▸

2003. február 1.

◃ a i d e n ▹

a journey of a thousand miles
begins at one’s feet

style: baby ║ zene: yours

Fel kellett vennem a napszemüvegemet, mert idefent a hegyek között télen elképesztően fehér volt a napsütés, ahogy átszűrődött a vastagnak tűnő felhőrétegen keresztül. Utáltam Kínát, minden porcikámmal gyűlöletet éreztem, ha ide kellett jönnöm. A kosz, a halandzsázás és a bámulás valahogy annyira ki tudott billenteni a komfortzónámból, hogy aztán alig találtam a magam útját.
Már amikor megérkeztünk az országba, megvettem magamnak a kecskeszarvas fejpántot, hogy azzal sétáljak be a faluba. Nem tudom, szerettem volna elkapni a Holdújév hangulatát… mert mégis csak Aidennel voltam, ami egyszerre volt szexi és romantikus… de igazából csak nyafogott a táskák súlya miatt, mert megint nem bűvöltük meg őket indulás előtt, én meg azt mondtam neki, hogy nem cipelhetek az álterhesség miatt. Egyszóval eléggé rossz napja volt mindkettőnknek. Ezen persze az sem segített, hogy a faluba érve százszámra akadtak kecskék szabadon. Az egyik a nadrágszáramat ette, a másik meg Aiden kabátját kezdte volna meg.
– Az anyád Merlinét! – magyarázta Aiden, ahogy a kecskék körbevettek mindent.
– Azt úgy kell mondani, hogy az anyád faszát… – jegyeztem meg és megigazítottam magamon a válltáskát, mielőtt a kecske megpróbált nekem esni balról. Szerencsére ezzel a mozdulattal megijesztettem annyira, hogy hátrébb is pattant az állat kicsit.
– Hess! Hess! – legyezett Aiden, mintha legalábbis madarak lennének. Azok meg mekegve elrohantak. Talán sejtették, hogyha nem így tesznek, akkor előbb-utóbb az arcukba kapnak egy átkot is.
– Ez miattad van, Nyuszi. Kecskének hisznek még a kecskék is. Nem veszed te ezt a holdújévet önmagadhoz képest is komolyan? – magyarázta Aiden és közben a latyakos, sáros cipőjével szenvedett. Az én hegyesorrú, fekete bőrcipőm is már tiszta piszok volt, mióta a zsupszkulcstól a földúton végig sétáltunk ide. Másfél éve voltam itt Nattal utoljára, mikor örököltem némi pénzt, ám azt itthagytam a rokonaimnak, akik elég szegények voltak. – Szólj, ha látsz valami ismerőst. Egyáltalán találkoztál már velük valaha?
Körbe néztem. Néhány ember volt a kecskék körül, meg már pakolták fel a lampionokat az ünnepséghez. Szóval a lepusztult kis falu kezdett ünnepi díszbe öltözni, bár az érkezésünk, mintha kicsit megzavarta volna őket.
– Persze, de tudod minden kínai olyan egyforma… – sóhajtottam fel kicsit és végig túrtam a hajamat, ahogy haladtunk tovább a latyakban. Végül pedig valami öreg bácsi jött oda elénk, még nekem is nagyjából a könyökömig ért, majd elkezdett valamit csingcsangozni a maga nyelvén. – Azt hiszem, ennyire öreg rokonom nincs. – Magyaráztam Aidennek, majd a bácsira pillantottam. – Hát én is örülök, apó, de most mennem kell. – kerültem ki, majd vezettem tovább Aident előre.
Na és akkor ott volt az az üvöltözés. Valami nő, meg kenyér, meg két fickó is volt az ügyben… a nagy veszekedés közepette, mintha anyámat láttam volna, valójában Fen volt, anya másodunokatestvére.
– A csaj rokon. – Magyaráztam, megfogtam a kezét és már húztam is oda. Csak akkor engedtem el, mikor beléptem a perlekedés közepébe. Mivel sem Fen, sem a két férfi nem tudott angolul, csak odaálltam és félre löktem az egyiket. – Na húzzatok az anyátokba. – Álltam Fen elé. Azért nála magasabb voltam, így a testemmel tudtam védeni. A másik fickó megfogta a karomat, odahúzott magához és a fenekemre simított a kezével, majd undorítóan végig nyalta a száját. Közben valamit magyarázott és éreztem, ennek jó vége nem lehet.

[2003. február 1.outfit >><< moondustKígyóméreg a véremben, édesanyám, tarts életben]

2003. február 1.
outfit >><< moondust

Kígyóméreg a véremben, édesanyám, tarts életben

Utáltam a mocskot, valahogy megszoktam, hogy megint mindenem megvan, és élveztem is azt a fajta luxust, amit magam köré, és Elliot köré húztam fel. Nem volt könnyű, persze az Alvilágot a markomba tartani, de mégis olyan volt, mintha egy örökké tartó sakkot játszottam volna. Az agyam hemzsegett a lépések megtervezésétől, és attól, hogy kikkel kell még kapcoslatot kiépítenem. LÉlveztem, hogy a birodalmam lassan hatalmassá duzzad, hogy egy túlvilági keresztapa lesz belőlem. Szerettem a hatalmat, de nem részegültem bele, és lassan mindenről tudni fogok, ami odalent folyt. Mindezt pedig azért tettem, hogy az árnyak még csak a közelükbe se menjenek a családomnak, hogy a gyerekeim úgy nőjjenek fel, hogy nem veszítik el a családtagjait. Az árnyéba születtem, és talán apa ezért se akart rámerőltetni semmit, bízott benne, hogy előbb-utóbb a saját utamat fogom járni, még ha ez nem is volt annyira méltó a Fraserek nevéhez. De ha ez kellett ahhoz, hogy mindenkit megóvjak, akkor megtartottam hát a nevem mocskosan. Bár az a mocsok még hangzatosabb is volt, mint ami abban a kínai szegények falujában a talpam alatt húzódott. Inkább nem gondoltam abba bele, hogy ebbe más barna eredetű dolgok is vegyülhettek. Inkább csak elzavartam a kecskéket magunk körül, miközben igyekeztem nem hagyatt esni a sok szaros cucctól, amit hoztunk magunkkal.
Egyszerűen csak... gusztustalan lehetett itt minden nap felkelni. Még a táj is olyan szánalmasan halott volt és komor. El nem tudtam képzelni, hogy vérhatta és ünnepelhette valaki itt normálisan ezt a kínai cuccot. De lassan tényleg fontolóra fogom venni azt, hogy megtanulok jövőre kínaiul. Egyáltalán nem értettem, mi a francot dunmált nekem ez a vén fószer. De valamit nagyon magyarázott, és még csak azt se tudtam eldönteni, hogy kétségbeesett, vagy harcias, vagy nem is tudom. Hülye egy nyelv ez, baszki.
- Hát én is örülök, apó, de most mennem kell - mondta Elliot, majd a társaságában kikerültem az idős fickót. Kellemetlen volt, utáltam, ha valamit nem értettem, vagy ha valami nem volt tiszta előttem. Esküszöm muszáj lesz megtanulnom kínaiul. Diananak meg ajánlom, hogy tdujon kínaiul, ha már ELliotot megtanította koboldul, amire én még midnig rettenetes büszke voltam, hogy a férjem ilyen ügyes volt.
- Ez a hely egy hatalmas bizar keméynre főtt csodaország - idéztem színpadiasan Murakami Haruki művét. Legalább az volt a jó ennyi kíni között, hogy nem értették mit modntuk. Minden esetre rebdkívül büszke voltam magamra ezért a szellemes megjegyzésért, de hát ez van, ha az ember olyan rendkívül okos volt, mint én. Néha már sajnáltam a bamba és idegesítő öcsémet emiatt. Persze közben odaértünk egy dilakodáshoz, és mikor arra godnoltam, hogy Elliothoz lehetett köze a nőnek, ő ki is mondta a gondolataimat.
– A csaj rokon. - szólalt meg, és mielőtt szóltam volna. hogy majd én közbe avatkozom már lépett is oda, hogy aztán azok a férgek rá is azt higyjék, hogy nő, és én akkor éreztem, hogy képes lenne eldurrani az agyam, hogy ha Benjamin lennék. De e helyett csak odaléptem a férfi mögé, aki Elliottal volt elfoglalva így nem iagzán foglakozott velem és a szabad kezét hátracsavarva ellöktem a sárba, mire az ordítva elterült, miközben a másik annyira megrémült, hogy kivert házimanóként rohant el a helyszínről ott hagyva a cinkosát vergődni a földön. De aztán persze nem tartott sokáig a meghökkenés, beléállt a csúsz, hogy úgy felpattant, és nekem akart esni, de kétszer, vagy háromszor akkora voltam mint ő, így meg se éreztem, hogy megütött. Én cska idegesen mordultam egyet, és felesleges verekedős mozdulatok nélkül nagyon higgadtan kigáncsoltam, jhogy még egyszer a földre essen, és most akkorát nyekkent, hogy pislogva ott is maradt. Persze eközben néző közönség is akadt. Mert mdinig bámulni kell a falusi verekedést és a városit is.
- Ne. Érints. Meg. A. Férjem. Seggét. És. Semmi. Mását. Se. Vagy. Megöllek. - artikuláltam hozzá, és hogy meg is értse szépen el is mutogattam a dolgokat egy hazásos nyak előtt elhúzott hüvelyk ujjal a végén, miközben csak bólogatott és csak ez után fordultam Elliot és a csaj felé.
- Aiden. Aiden Fraser. - mutatkoztam be remélve, hogy legalább felfogja, hogy ez nem egy ráolvasás, hanem a nevem. Közben persze a kínai nénik is megjelentek, és el kezdtek felénk mutogatva - leginkább Elliot felé -, kiabálni.
- Modell! Modell! - persze számos kínai hablattyal megfűszerezve, de erre kitódultak a gyerekek, és egyenesen ránk cuppantak. Valószínüleg anynira meglepődött a nő is, hogy még csak meg s etudott szólalni.

◂ az év első holdja ▸

2003. február 1.

◃ a i d e n ▹

a journey of a thousand miles
begins at one’s feet

style: baby ║ zene: yours

Nem is tudom. Kína. Mint valami elcseszett kínai piac, ami országgá szerveződött. Sok ember volt mindenhol, ételszag vagy éppen piszok, nem véletlenül kerültem el otthon is az ázsiai negyedet. Legfeljebb ramenért tértem be oda, mert Aiden szerette az elegáns meg különleges ételeket és most divatos volt ilyesmit falni.
A táj viszont meseszép volt a furcsa, fával borított kis sziklacsúcsokkal, a közöttünk megülő, alacsonyan lebegő felhőkkel és a folyó felől érkező érdekes, párás szellővel. Aiden talán észre sem vette, hogy ezen a helyen kicsit jobban összeugrottak a göndör tincsek. Imádtam, legszívesebben beletúrtam volna, hogy ne a kecskékkel és a mocsokkal kelljen törődni.
– Ez a hely egy hatalmas bizar keméynre főtt csodaország – magyarázott színpadias hangon Aiden. A túlzottan is drámai szövegre kicsit megszívtam az orromat, mintha valami büdöset éreznék – hát mondjuk ez sem volt alaptalan. Tényleg elég kellemetlen illat volt.
– Inkább keménytojás… buggyant keményre főtt tojás. – közöltem fintorogva. Szívem szerint tényleg azonnal bújtam volna Aidenhez, mikor rápillantottam a cipőmre, ami már rohadtul koszos volt az idefelé vezető úton és a nadrágom szárát sem kímélte a latyakos mocsok. Itt nem voltak kiépített utak és seprűvel berepülni sem lett volna jó kezdés a helyiekkel… na meg a hoppanálás. Azonnal boszorkányüldözést rendeztek volna.
Csakhogy, mielőtt még elveszhettem volna Aiden karjainak örömteli ölelésében… jött az a bunyó a kenyérért. Aztán meg az én tapizásomért. Az egyik fickó megragadott, odahúzott magához, végig simítva a hátamon, a derekamon, majd a fenekemen, amibe még kicsit bele is markolt, miután megpaskolta. Aztán egyenesen az arcomba lihegett a mosatlan fogával.. a bűztől kicsit öklendeztem. Ezért nem is tudtam még az artikulálásból sem kivéve, hogy mit akar nekem mondani.
Aiden mentett meg. Az ereje nem lepett meg, de kellően lenyűgözött annyira, hogy a nyakába akartam borulni… végig simítani az izmain. Tudtam, hogy benne bízhatok, mert ő volt az én őrangyalom, aki megvédett mindentől és mindenkitől. Be mertem bújni mögé, mint amikor a diliházból hozott ki, ahol annyira leszedáltak, hogy az árnyaim testet öltve fordultak ellenem. De Aiden ott volt. Csodásan, erősen, szexin.
– Ne. Érints. Meg. A. Férjem. Seggét. És. Semmi. Mását. Se. Vagy. Megöllek. – Artikulálta vészjósló hangsúllyal Aiden. Még az én testemen is végig sietett a libabőrös hullám, jelezve, hogy milyen őrülten vonzódok hozzá, mikor ilyen kemény. Egy részem imádta, hogy az alvilág egyik kisebb ura ő éppen… egy más részem viszont aggódott, hogy túlzottan is megfertőzi ez a világ és a ridegsége visszaerősödik. Nem akartam elveszíteni…
A két támadó elmenekült. Nem csoda. Láttam már én is dühösen Mucit… és az a különböző szempár és a cigifüst, ami az ember arcába csapódott, veszélyesnek tűnt. Velem sosem volt fenyegető… leszámítva, mikor elhagyott és pálcát szegezett rám. De én akkor sem féltem tőle, mert bolond vagyok, egy őrült megvadult bika, ami egy égő ház falának is neki fut fejjel indulatában. Mások viszont felismerték a szemeiben csillogó veszélyt. Aztán persze a csaj felé fordult és kedvesebben csillant a szeme.
– Aiden. Aiden Fraser. – Próbált bemutatkozni Fennek, miközben az öreg nénik körbevettek minket. Aztán a karomat simogatták meg a hátamat, meg közelről bámulták az arcomat és valamit üvöltöztek Modellekről.
– Vááá! – visítottam és bebújtam Aiden mögé. A mozdulat olyan hevesre sikerült, hogy a kecske szarvak is leestek a fejemről, amit visítva kapott fel egy kislány az odaérkező gyerekek közül és a fejére tette. – A faszom… – Dünnyögtem, mire Fen megfogta a kezemet és már vont is félre, hogy egy kis utcán, az örömködés közepéből megszabaduljunk. Valamit kínaiul makogott közben, de egy szót sem értettem.
– Ez van, ha az ember túl magas kínainak, európainak meg túl kicsi… – sóhajtottam fel. – Tuti valami sztárnak hittek. – Magyaráztam Aidennek a gondolatomat, majd Fen után beléptünk a Li család kis kunyhójába. Ez volt az a hely, ahol anyám is született és ahonnan a szülei elvitték a jobb élet reményében. Egyszer voltam itt, akkor is egyetlen szoba volt a vendégeknek, ahol még rendes bútor sem volt, a család többi tagja pedig együtt, egy halom ruha alatt aludt ebben a hűvös időben.
– Hát ez nem változott. – integettem a többi random rokonnak, miközben Fen férje a cuccinkat elvette Aidentől, hogy a szobánkba vigye.

[2003. február 1.outfit >><< moondustKígyóméreg a véremben, édesanyám, tarts életben]

2003. február 1.
outfit >><< moondust

Kígyóméreg a véremben, édesanyám, tarts életben

Valahol már lassan soportot lehetett ebből űzni, hogy Elliotot mégis melyik merlintelen gyökér nézte nőneműnek, amikor szerintem nem volt benne semmi olyan nagyon feltűnően nőies. Elvégre a férfi csípő is teljesen máshogy nézett ki, kabát meg téli ruhák ide vagy oda. Gyűlőltem az emberi idiotizmust, ami sajnos a szerencsétlen öcsémet is elég gyakran megkörnyékezte. Valahogy elfelejtettem, hogy mások nem olyan páratlan tehetséges megfigyelők, mint én, és ez rendkívül idegesített, ha mégis eszembe jutatta egy-egy titkok kamrája szökevény. Idegesen villogtattam meg a fickó felé a gyilkos és roppantul fenyegető tekintetemet, aki a fáros havas fekete latyakba vergődött, és kifejezetten elégedett voltam akkor, amikor eltűnt mellőlem. Gondolatban már párszor megöltem, és reméltem, hogy nem futok belé így magányosan egy kis sikátorban, mert tényleg képes lettem volna csak azért megölni, mert Elliothoz ér, az én férjemet meg megkívánni bűn volt. Csak azért nem takarítottam el Miltont láb alól, mert tudtam, hogy Elliotnak minden szarja ellenére még most is fontos volt.
Ez a hely... Hát inkább bámultam volna a hegyeket és a rizsföldeket mint sem hogy vesződjek a kínaiakkal, akik most valami kecskét szenteltek fel, vagy mi a halál volt. Jövőre, ha ELliot ide akar jönni, esküszöm, hogy beseggelem az egész kínai kultúrát, és komolyan beszélgetni fogunk akkor már a rokonaival is. Idegesített, komolyan, hogy nem értettem semmit ebből az egész helyből, meg a kifejezetten elegáns és nagyon művészi kirkszkrakszokból sem, bedig egyébként az írást is valahogy olyan bonyolultan elegánsnak találtam.
- Jól vagy nyuszi? - kérdeztem suttogva odahajolva hozzá, mielőtt még bemutatkoztam volna elegánsan a csajnak, akinek a nevét is örültem volna, ha kihámozom abból az összefüggéstelen egybehangzó hablatyból. Körülbelül ilyen volt, amikor az öcsém végeláthatatlan szövegelését hagytam figyelmem kívül.
Igazából aggódtam én, csak persze nem mutattam ki, és inkább vadállattá váltam. Meg kéne mondanom Seannak, hogy nem feltétlenül kell vérfarkasnak lenni az embernek, ha pszichopatává kel válnia. Utáltam, amikor a szeretteimet fenyegetés érte, és ELliot miatt az ő messzi rokonait is úgy éreztem, hogy meg kell védenem. Valahogy hiába akartam mindekit távol tartani tőlem, a végén mégis én védem meg másokat, és még csak nem si magamtól.Közben körbeálltak minket, mintha csak a messiás jelent volna meg előttük, vagy valami kínai istenség, és Elliot leesett kecskés fejpántját is úgy kapta fel az egyik rongyos kisgyerek, mintha pénz lett volna. Igazából valahogy... nem is háborított fel a dolog, mert láttam az arcán valami derűs jókedvet átsuhanni, ami kicsit meghatott. Lehet a közelgő apaság miatt, vagy Benjamin beapásodása hat rám így ennyire, de nem akadtam ki úgy, mint Elliot.
– A faszom… - mormogta, mire a csaj megfogta és kihúzott minket a felbujdulásból.
- Nyuszus, majd veszek neked egy pinket - adtam neki vígasztalón egy puszit az arcára, miközben kis utcákon és tárgyaszagon keresztül megérkeztünk egy nagyon kicsit és nagyon ingatagul álló... házhoz? Bár még hagyományosan háznak se volt nevezhető, inkább mintha valami viskó lett volna.
– Hát ez nem változott - suttogta Elliot, miközben egy szálkás fickó elcipelte a cuccainkat, és én megropogtattam az elgémberedett vállamat. Sok alacsony ember várakozóan pislogott ránk, miközben a lány, akit megmentettünk beljebb húzott minket, és igyekeztek valami kis helyet szorítani nekünk, miközben két ikerkislány kíváncsian közelebb jött minket megbámulni, én pedig barátságosan elmosolyodtam, mire ők elpirulva húzódtak összébb.
- Khm. Kellemes hely - szólaltam meg, bár azt se tudtam mit mondjak, miközben a kislányok nagyban mutogattak a szemem felé, és sutyorogtak, mire az anyukájuk csitítani próbálta őket. Közben valami másik nő aki a nagymama lehetett a kezünkbe nyomott egy finom illatú teát. Perzse meginni nem tudtuk, mert a kíváncsi három-négy év körüli kislányok egyenesen rám meg Elliotra másztak.

◂ az év első holdja ▸

2003. február 1.

◃ a i d e n ▹

a journey of a thousand miles
begins at one’s feet

style: baby ║ zene: yours

A kínai újév egészen más volt, mint a miénk… valahogy volt benne valami idegen és furcsa. De azok a vörös lámpások, amik a házakat díszítették még az én szívemet is megdobogtatták. Hangulatos volt a sár és a kecskeürülék nem éppen kellemes vegyülésével. Talán a bonyodalom sem zavart volna, ha nem éppen a seggemet markolássza egy nálam alacsonyabb, helyi boxos. A bűze és az érintése túlzottan is zavart ahhoz, hogy megpróbáljam megmenteni Muci bosszújától.
Egy fél pillanatig csodálva bámultam Aident. Megint olyan erős, olyan határozott volt a fellépése… mintha nem is az a kamaszkölyök lett volna, akinek először bújtam a karjaiban ott, Észak-Írországban. Megváltozott, vállasabb lett és az egoizmusán túl mostanra valódi férfi volt. Nem olyan, mint én, hanem azok, akikre mindig is hasonlítani akartam. Nekem nem ment, de Aiden olyan könnyen lett családfő, erős férj. Ez nekem elég volt. Nem sajnáltam tőle.
–  Jól vagy nyuszi? – kérdezte suttogva.
– Megmaradok… – dünnyögtem, de engem már nem a bemutatkozás érdekelt. Nem. A minket körbevevő tömeget pásztáztam, ahogy szépen gyűltek. Először öregek, nénik főleg, akik meg akartak érinteni meg valamit magyaráztak modellekről. Végül pedig jöttek a gyerekek. Azok meg egy darabot akartak belőlem, volt aki megpróbált a hajamból kitépni magának egy-két szálat, de túl alacsony volt, hogy elérje a hajamat.
– Húzz már el csingcsang… – közöltem dühösen egy gyerekkel, mire egy másik egyenesen leverte a fejemről a kecskés pántot. Láttam, ahogy lezuhant a sárba, majd az egyik kölyök nagy örömmel felkapta és táncra perdült. Mérgesen morogtam valamit, miközben Fen már megragadta a karomat és húzott ki minket a tömegből. Szerencsére a frissen megszerzett fejpánt kisebb lökdösődést okozott, így nem tűnt fel nekik, hogy a „modell” szép lassan meglógott.
– Nyuszus, majd veszek neked egy pinket – közölte vigasztalóan Aiden és lágy puszit nyomott az arcomra. Hálásan vissza is csókoltam volna, de Fen nem állt meg egy pillanatra sem. Ahogy végig haladtunk az egyre ismerősebb ösvényeken, végre elértünk a szedett-vedett házból. A belseje éppen csak be volt fűtve, fűszeres kajaillat terjengett. Ráadásul itt is minden fel volt díszítve és tele volt vörös lámpásokkal.
A ház fénye persze a két kislány volt, akik Mei és Jian gyerekei voltak. Nagyjából csak neveket tudtam, de a kölykökét nem. Ennyire nem volt jó a memóriám és a saját rokonaimra is csak azért tudtam rá bökni, hogy ez ő, amaz meg ő, mert Nathaniel Forest szerint udvariatlanság volt, hogy nem jegyzem meg a neveket. Ezért egy hétig úgy járkáltam, hogy kiejtés szerint a tenyeremen volt a nevük meg valami jellemző dolog.
– Khm. Kellemes hely – jegyezt meg Aiden, amikor a kislányok elpirultak tőlünk. Hát igen, éppen abban a korban voltak, amikor még zavarba hozták őket az idegenek.
– Remélem jóra költötték a pénzt, amit adtam… – dünnyögtem, de közben egy kislány szó szerint elkezdett a lábamon felmászni, úgyhogy kénytelen voltam felkapni, mielőtt oda nyúl, ahol nem kéne kapaszkodni. A karomban persze megnyugodott és bár marha nehéz volt, legalább nem ficergett. A kicsi ujjait azonnal a hajamba nyomta. – Au… au… – Nyafiztam.
An Na is megérkezett közben. Ő volt anyám unokatestvérének a felesége, lényegében mindenki más anyja, meg nagymamája. Szóval az én pótnagymamám is ő volt ezen a helyen és persze azonnal fekete teával meg töltött tésztával próbált kínálgatni, de mivel egy gyerek nyúzta a fejemet, nem tudtam elvenni.
Aztán meg Aidennek kezdett el mutogatni valamit. Egy képet anyámról, mint kiderült, mikor a lánnyal a kezemben közelebb léptem. Aztán rám mutogatott, hogy mennyire hasonlít a szám meg a szemem az övére.
– Biztos anyámat is modellnek nézték itt.

[2003. február 1.outfit >><< moondustKígyóméreg a véremben, édesanyám, tarts életben]

2003. február 1.
outfit >><< moondust

Kígyóméreg a véremben, édesanyám, tarts életben

Utáltam ezt, nem voltam nagy harcos, nem volt olyan nagy pofám, és mégis nekem kellett felvennem a kesztyűt, minden gyávaságom ellenére, és harcolnom kellett, ha megkövetelték az események. Nem iagzán voltam a gyávaságomra büszke, Benjmain féktelen bátorságát is hiányoltam. De meg kellett tennem mindig azt, amit sneki más nem tudott, ha nem volt a közelben az őrjöngő öcsém. Harcolnom kellett és megvédeni azokat akik számítottak nekem. Így tettem most is, miközben büszke tekintettel, és erős háttal magasodtam Ellioték előtt, miközben elviharoztak a sártengerből, hogy aztán ránkhömpölyögjön a random megalakult Model Elliot rajongótábora, amiből már csak ELliot rokona mentett meg minket.
Ahogy megérkeztünk a házikóba ami eleve anyaszomorító látvány volt, furcsán ellentétben állt a szegény körülmények között élő család vendégszeretetével. De ez valahogy ilyen volt máshol is. AKi gazdag volt mindenét képes volt sajnálni, míg akinek enni is alig jutott képes lett volna még azt is megosztani a másikkal. Persze ez körülményektől is függött, és attól, a világ milyen emberré formélta őket. Minden esetre legalább nem néztek ránk véres rongyként és még el is vették e csomagjainkat, amit egy biccentéssel köszöntem meg, miközben leültünk az amúgy is szűkösen berendezkedett család köré. Persze a zavart légkört a lelkes lányok törték meg, akik olyan lelkesek voltak, hogy még mogyorón is tenyereltek engem is, és lehet ELliotot is. Férfiasan felmordultam, hogy aztán megigazgassam őket, miközben a kezeikkel hol az én göndör fürtjeim, hol ELliot egyenes szálú selymes haját taperolták.
- Remélem jóra költötték a pénzt, amit adtam…  - dünnyögte ELliot én meg sóhajtottam egyet. Valahogy nem néztem volna ki belőlük, hogy mondjuk felesleges dolgokra költöttél volna.
- Valószínüleg. Lehet abból fogják kihúzni a telet, Nyuszi- mondtam, miközben egy idősebb asszony lépett felénk, és megmutatott egy fényképet ELliot anyjátról nekünk. Gyönyörű volt, olyan mint egy törékeny és tiszta virágszál a lángoló világ tetején. Közben elvettem a teáscsészájét is, meg a sajátomat is, miközben a viháncoló gyerekek legurultak a lábainkról, hogy további kitörő energiáikkal zargassák a ház többi népét is. Cinkosan összemosolyogtak ahányszor csak ránk néztek és nevetgéltek. A nő közben csak ránk nézett és aztán ott hagyott minket, hogy emelkedetten bámulhassuk monjduk a képet ami valahogy tényleg egészen varázslatos volt. Elliot kezébe nyomtam a teás csészéjét, hogy a szabad kezemmel magamhoz tudjam húzni és átöleljem. Tudtam, hogy minden emléke az édesanyjáról mélyen megérintette, cska úgy mint engem apám és húgom emléke.
- Gyönyörű. Tudod, mindig az ő fia leszel, és soha semmilyen szinten sincs közöd az apádhoz. Semmiben - suttogtam halkan a fülébe majd halvány csókot is adtam a nyakához.
Szerettem volna még modenni valamit de feleslegesnek tartottam volna, hiszen a legtöbbször csak hagytam, hogy a csendbe bontakozzanak ki a dolgok, vagy éppen érjenek meg. Egészen megható, és ünnepélye légkör telepedett ránk, a kis család kezdett feloldódni, és már nem is úgy ültünk ott, mint aki félt még levegőt is venni. Bájos volt, és valahogy nem is tudom. Az jutott eszembe, hogy talán többször is el kellene jönnünk. Fontosnak tartottam a családot, azt, hogy az ember bárhol is legyen kapcsolódjon hozzájuk. Nekünk erre ott volt az albumunk, az a sok megszámlálhatatlan levél, vagy Lisa indokolatlannak tűnő, ám mégis fontos összejövetelei. ELliotnak is meg szerettem volna adni azt az érzést, amit én éreztem, ha a családom idiótáira gondoltam. A köteléket, ami mindig összetartott bennünket.
Éppen készülődtünk valami szertartásos vacsorához, már a tofuk is előkerültek, amikor valami halk neszt hallottam az ajtó felől. A következő pillanatban midnenolyan őrülten felégyorsult. EMberek tódultak be, mindenféle kecskés cuccban, meg volt ott valami sárkény is, amibe amúgy emberek vannak, és ellepték a kis házat. A sárkény pedig egy szempillantás alatt bekebelezte a mellettem ücsörgő elliotot, és eltűntek a házból, mintha mi sem történt volna.
- Bassza meg, Elliot! Megmentelek! - kiabáltam utána.
Éreztem, hogy most biztos, hogy meg fogok ölni valakit. Egyszerre pattantam fel a férfiakkal a házban miközben a nők ijedten lapultak az egyik sarokba, és megeredtünk a sárkány nyomába, miközben azt gondoltam, hogyan fogom kitörni a nyakát annak, aki ezt kitalálta.

◂ az év első holdja ▸

2003. február 1.

◃ a i d e n ▹

a journey of a thousand miles
begins at one’s feet

style: baby ║ zene: yours

Már vagy másfél éve nem jártam itt. Legutóbb is csak azért jöttem Kínába, mert örököltem valamit… és mert azt hittem, ezen a helyen rendbe hozhatom a házasságom Nattal. Előbbit sikeresen intéztem és az akkor megszerzett vagyonról lemondtam a család javára. Nem volt nagy összeg, de arra elég, hogy esetleg rendbe hozassanak valami a házban vagy egy keményebb telet túléljenek, amikor bőven kell tűzifa.
– Valószínüleg. Lehet abból fogják kihúzni a telet, Nyuszi – foglaltak szavakba Aiden ezt, amit én magam is gondoltam. Nem kötött ezekhez az emberekhez különösebben erős érzelem, ahogy igazából Kínához sem… csak anyám emlékére cselekedtem jól. Érte bármire képes voltam, mert tudtam, nem tenne másképpen, ha a helyemben volna.
Nehezemre esett elfogadni, hogy bármi közöm is van ehhez a helyhez és ezekhez az emberekhez. Nem sok hasonlóságot láttam rajtuk, mégis a kezembe vettem a felém nyújtott teát és a gyerekkel is elvoltam, míg meg nem untak minket és végig nem rohanták a házat viháncolva inkább, semmint, hogy a felnőttek unalmas társaságát válasszák. Egyszer te is ilyen voltál O’Mara… és hamarosan a saját lányodon láthatod a kicsattanó energiát. Elmosolyodtam arra, ahogy a hang beszélt minderről. Talán volt a bennem lakó sötétségnek egy kevésbé kegyetlen oldala, mely titkon támogatta, hogy az Aidennel való kapcsolatom így működjön, ahogyan működött. Már-már tökéletes volt… és mégsem unalmas. Ezért pedig végtelen hálás voltam Aidennek és a sorsnak is.
– Gyönyörű. Tudod, mindig az ő fia leszel, és soha semmilyen szinten sincs közöd az apádhoz. Semmiben – suttogta Muci, ahogy összebújva az asztal mellett anyám képét néztük. Tényleg az volt. Olyan természetes, olyan gyönyörű és tiszta, amit bárki megirigyelhetett tőle. Az ő szépségéhez nem kellett smink vagy bármi más dekoratív cucc… egyszerűen csak makulátlan volt. Persze melyik gyerek nem látja ilyennek az anyját?
Kortyoltam egyet a teából. Jól esett, hogy kicsit keserű, mert tökéletesen oltotta a szomjamat.
– Tényleg az… – sóhajtottam és megfogtam Aiden kezét. Hálás voltam érte, hogy azt mondta, semmi közöm az apámhoz. Talán ő nem látta, de én nagyon is ismertem a bennem rejlő kegyetlenséget, amiben annyira nagyon ráütöttem. Képes voltam kínozni, ölni… mert bennem volt elvetve az ő gonoszságának a magja.
Aidennel kicsit kettesben maradtunk, míg a ház népe a vacsorával foglaltoskodott. An Na folyamatosan intett, hogy ücsörögjünk, nézzük a régi képet anyámról és beszélgessük. Egyszer még oda is sietett, hogy újra töltse a teáinkat. Fen több tálon hozott be töltött tésztát és valami cuccot, amit Aiden „tofunak” vagy „tífusznak” nevezett. Engem persze inkább valami sütemény féle érdekelt volna, így erre kifejezetten undorodó arccal pillogtam.
– A tífuszból nem eszek… – dünnyögtem Aiden felé és megszorongattam az ujjait az asztal alatt. Már éppen egy bájvigyort eresztettem volna meg a háziasszonyok felé, hogy jaj, de fininek néz ki minden… mikor berontott egy hosszú valami lábakkal. Úgy tűnt elsőre, hogy a rokonságnak tetszik a dolog, amint ott táncol és tombol… nekem azonban ijesztő volt. Nem is tudom, olyan bizarr, mert emberek voltak benne. Ráadásul olyan nehéz volt eldönteni, mi is ez. Egy sárkány? Valami féle vadmacska? Képtelen voltam felvenni a ritmust, amit egy távolról jövő dob hangja jelentett.
Mellém értek a táncosok, én pedig próbáltam mind kisebbre húzni magam, de aztán kezeket éreztem magamon, majd egy rántást és sötétben találtam magam, valami anyagba gabalyodva. Sikítani sem volt időm, éreztem, ahogyan cipelnek végig a hideg utcán, kabát nélkül, cipő nélkül – hiszen azt a házban levettem.
Aztán zuhanás.
Kemény padlón találtam magamat. Remegve, kicsit ijedten… de ez az ijedtség tett veszélyesség. Mint egy felborzolt farkú, dühös macska, úgy néztem körbe a hagyományosnak tűnő házban. A félhomályban egy kövér, magasabb férfi állt és azok, akikkel korábban Aidennel összetűzésbe kerültünk. Az egyiknek még látszottak a sérülés nyomai, a másik viszont ravaszul vigyorgott.
A testes fickó sétált közelebb hozzám és nézett meg magának. Az állam alá simított az ujjával, hogy felemelje a fejem, mintha meg akarná mérni az értékemet. Valamit duruzsolt közben a nyelvével, de az én kezem már a zsebembe vándorolt. Nem a pálcámra, ezek muglik voltak, kár lett volna nagyobb bajba keverni a családomat… hanem a bicskára, amit mindig magamnál hordtam.
Hirtelen mozdulattal rántottam ki, majd szúrtam vele vádlin a támadómat. Felordított és a következő pillanatban úgy rúgott hasba, hogy azt hittem, kiköpöm vele együtt a tüdőmet és a gyomromat is. Elterűltem hát a padlón… élvezve az engem körbevevő pánikot.

[2003. február 1.outfit >><< moondustKígyóméreg a véremben, édesanyám, tarts életben]

2003. február 1.
outfit >><< moondust

Kígyóméreg a véremben, édesanyám, tarts életben

Megható volt az a kis családi idill, ami körbelengte az aprócska házikót. Olyan kellemesen meghitt volt. Valahol mélyen szántam őket, hogy az életük ilyen szánalmasan rossz minőségű volt. Az a két kislány is ennél többet érdemelt volona, mint azt, hogy itt hervadjanak el, még azelőtt, hogy kivirágoztak volna. Ahogy összebújva nézegettük Jia képeit, egyre jobban látszódoott közte és ELliot között a hasonlóság. Örültem neki, hogy ennyi örökséget hagyott a fiának, és annak is, hogy a lányunk második nevét ő fogja viselni.
A boldog békeidőket azonban nem élvezhettünk örökké, mert másodpercek alatt felborult minden.
Az egtésznek nem így kellett volna történnie. Bár lehet, hogy túlságosan szentimentálissá váltam, az otóbbi egy évben? Hova a picsába tűnt az az Aiden, mi minden pillanatban harcra készen ül, és semmi se érhette váratlanul? Úgy tűnik a kényelmes életem ELliot mellett egy kicsit elpunnyasztott. Szánalmas, szánalmas, szánalmas. Most pedig betört ide valami egetrengetően hatalmas csínadrattával egy akkora sárkány, mint a tököm, ami alatt emberek mászkáltak, és ellopták mellőlem Elliotot. Kibaszottul felhúzott, szóval olyan határozott szándékkal léptem ki a rozoga ajtón, hogy én ma bizony kurvára ölni fogok. Persze nem csak én néztem ezt végig tétlenül, hanem a család többi tagja is, úgyhogy mint az őskorban a férfiak, most úgy kerekedtünk fel, vadászni. Bár örültem volna ha nem jönnek velem, úgyse tutdam nekik megmagyarázni, hogy amúgy eléggé gusztustalanul széjjel óhajtom szedni azt a faszfejt, aki elrabolta aférjem. dE A TEKINTETÜKET NÉZVE VALAHOGY AZT SEJTETTEM, HOGY ŐK SE terveztek igazából mást. A hófehér pálca is mérgesen lüktetett a kezemben, miközben megidnultunk ELliot keresésére.
Nem kellett amúgy sokáig keresni a nyomokat, a sárkány egészen határozott csíkokat hagyott maga után a hóban - ez is megmutatja, az elrablók szánalmasan alacsony IQ szintjét -, na meg persze a falusiak rémülten szaladgáltak fel-alá, mutogatva egy bizonyos irány felé.
- Modell! Modell! - rimánkodtak, mintha komolyan valami istenséget raboltak volna el a köelükből. Bár tény és való, hogy Elliot meglehetősen csodás kinézettel bírt. Ahogy a nyomokat követtük, a hideg esti csípős szél az arcomba mart, és a bőröm alá hatolt. Ne kaptam fel magamra semmit, de az jutott eszembe, hogy ELlioton még cipő sem volt. és meglehetősen aggódtam érte. Ha még beteg is lesz miattuk, biztos lemegyek hozzájuk a pokolba, miután megöltem őket, hogy még egyszer megöljem őket.
Félhomály volt és kezdett sűrűbbé válni a téli köd.Hao Li, Chang zao és Jian Li orrából is olyan hideg gomolygás szállt fel, amit az én cigifüstös orrom is megirigyelhetett volna. A Talpam alatt besüppedt a roppanó, hideg hó, és minden lépéssel éreztem, hogy átfagyott a lábam. A távolban lehetett hallani a holdújév ünnepléseit, a fák ágára felaggasztott lámpások pedig tompa fénnyükkel keseregtek, miközben a hideg szél egyre gyakrabban libegtette meg őket a fák ágain és a házakon.
Lassan elértünk egy öreg ólhoz, ami felé Hao olyan célegyenesen menetelt, mintha mindeki tudta volona, hogy ott bújt meg a falu rémuralkodója. Ócska fadeszkákból állt, a tetején félig beomlott a tető, és a koszos falára ragadt sáros hó csak még nyomorultabb képet adott neki. Valami tervet próbáltak velem megosztani, de nekem is volt tervem. Olyan hathatósan Benjaminos, hogy én most berontok ajtóstól a házba és megölök mindenkit aki él és mozog abban a viskóban. Én inkább csak biccentettem a fejemmel, mert volt a falon oldalt egy rés, amin bemehettünk. Nekem már volt tervem, és nem akartam húzni az időt velünk így egymás után lasan behatoltunk. Éppen akkorra értem oda, amikor Elliot elterült a földön, mi pedig mindannyian egyszerre indultunk meg a fészekben lakó férgek felé, akiket meglepetésként ért a támadás. Nem akartam varázsolni rájuk azt is kár volt, így maradt a saját erőm. Be is húztam annak aki éppen megütötte Elliotot akit olyan váratlanul ért a tarkón ütés, hogy készségesen el is ájult.
- Soha ne érj a férjemhez, te szar! - mormogtam, majd lassan odaléptem Elliothoz és a hátamra kaptam, mintha egy elcsépet könyvborító illusztráció lettem volna. - Jöttem megmenteni a férjem - mondtam büszkén, miközben Elliot rokonai szépen helyben hagyták a többit is. Ám mielőtt örülhettünk vona magunknak, az egyik szánalmas féreg hátbatámadta Hao Lit, aki nyögve elterült a földön. A többiek odarohantak hozzá, én pedig a vézna sebes arcú faszihoz léptem, és úgy arcon boxoltam, hogy kitörtek a fogai, és az öklöm alatt éreztem, ahogy elreccsen az orra és az állkapcsa.

◂ az év első holdja ▸

2003. február 1.

◃ a i d e n ▹

a journey of a thousand miles
begins at one’s feet

style: baby ║ zene: yours

Nem tudtam mi történt, csak lüktetett bennem valami őrült túlélő ösztön. Megfosztottak a szabadságomtól és ez olyan dolog volt, amit senkinek sem bocsátottam meg. Még Nat Forestnek sem bocsátottam meg, pedig ő volt életem szerelem… Bár belém rúgott és a földön hevertem, tudtam, hogy ami bennem dolgozik, az puszta kézzel képes lenne darabokra tépni akármit. Csakhogy nem kellett.
A vérző lábú, testes alak hangosan üvöltözött. Talán káromkodott is, de a csingcsang nyelven nem értettem igazán. Inkább csak a hangsúlyból éreztem, hogy nem volt elájulva a lábszárába fúródó bicskától. Bármikor rám támadhatott volna újra, láttam, ahogy magyarázás közben többször rám mutat, mintha csak valami tárgy volnék… mégsem féltem. Miért is féltem volna? Elliot O’Mara voltam, aki ennél sokkal, de sokkal húzósabb helyzeteket is túl élt. Na meg megéreztem valamit a levegőben. Valamit, amit rajtam kívül senki más… mert ők nem ismerték a szerelem illatát. Nem érezték azt a fűszeres, friss illatot, ami mindennél jobban az ember orrába férkőzött, ahogy közeledett. Mert nagyon is közeledett. Tudtam.
Aiden a rokonaimmal együtt tört a támadóimra. Láttam, ahogy puszta kézzel gyűri le őket, hogy megint ott van az erő, amit megszerettem benne… ami már annyiszor megóvott és amit bármikor olyan szívélyesen viszonoztam volna. Hálás voltam minden fellökött alakért, minden ütésért, amit bevitt. A testes fickót kiütötte, az pedig erőtlenül, mint egy zsák krumpli dőlt oldalra.
– Soha ne érj a férjemhez, te szar! – mondta, aztán a tekintete rám tévedt. Azonnal odasietett, én pedig egy kicsit hozzá bújtam, mielőtt jelezte volna, hogy másszak a hátára. – Jöttem megmenteni a férjem – mondta. Óvatosan kapaszkodtam fel rá, nem mintha annyira megsérültem volna. Most mégis jól esett gyengének lenni és odabújni hozz, hogy a nyakára leheljem a forró levegőt.
– A férjed pedig hálás… – suttogtam és még egy puszit is leheltem a finom bőrére. Kicsit szorosabban karoltam át, hogy ne csak egy magatehetetlen kupac valaminek tűnje. Mielőtt még azt mondtam volna, hogy tűnjünk el, a szemem sarkából láttam, amint valaki orvul hátba támadta Haot. Ő volt anyám egyetlen unokatestvére, aki még élt. A szívem azonnal őrülten kalapálni kezdett, szó szerint leugrottam Aiden hátáról, hogy odarohanjak és elkapjam mielőtt a feje még a földbe csapódik.
– Ne… – suttogtam és óvatosan tartottam meg. Láttam, hogy ködös lesz a tekintete, ahogy rám pillant. Talán anyám nevét suttogta, nem voltam benne biztos, de megérintette az arcomat. Csak ekkor éreztem meg, ahogy a vére a kezemre folyik. – Meggyógyítalak… – mondtam és azon gondolkodtam, milyen varázslattal menthetném meg. Azt is vállaltam volna, hogy az egész falu előtt leplezem le magam és kiszáll a kínai minisztérium, hogy aztán kitoloncoljanak az országból is.
– Aiden! – szólaltam meg, nem foglalkoztam azzal, hogy leszereli a támadót éppen. – Valamivel megszúrta… meg kell mentenem… hol vannak a bájitalaim… – Magyaráztam és éreztem, hogy eluralkodik rajtam a pánik. Nem engedhettem meg, hogy anyám legközelebbi élő rokona ilyen fiatalon, a karjaim között halljon meg. Nem… nem engedhettem meg, nagyon nem. Anya, segíts! Most segíts! – rimánkodtam magamban. Közben az eszméletlen nagyfőnökük is mocorogni kezdett.
– Maradj ébren! – magyaráztam Haonak, aki egyre mélyebbeket pislogott. Közben több falusi berontott a házba, megkötözték az eszméletlen, félig eszméletlen bűnösöket. An Na is az érkezők között volt. Ahogy meglátta a férjét, odarohant és zokogva simított végig az arcán. Valamit mondott neki.

[2003. február 1.outfit >><< moondustKígyóméreg a véremben, édesanyám, tarts életben]

2003. február 1.
outfit >><< moondust

Kígyóméreg a véremben, édesanyám, tarts életben

Sosem voltam az öklözés híve, nem tarttottam elegánsnak és kifejezetten utáltam mások vérétől, és egyéb gusztustalan váladékaitól mocskos lenni, de most nem tehettem mást, és ha a férjem védelméről volt szó, még a mások redvás nedveitől is eltekintettem. Gyűlöltem, ha mellőlem csak így eltűnt valaki, belém kúszott  afélelem, hogy nem vigyáztam rá eléggé. Idősebb testvérként mindig rajtam volt ez a felelősség. Sosem volt kérdés, hogy nekem kellett az öcsémre is vigyázni. Amúgy valahogy mindig is nyilvánvalóbb volt, hogy én voltam a bátyja ő meg az én öcsém. Persze Bejmain kitalálta, hogy nézzünk farkasszemet, hogy eldöntsük ki az idősebb, még olyan 3-4 évesen, és persze én nyertem. Amit azóta se tudott lenyelni, de azt sem, hogy én voltam az okosabb az ügyesebb és természetesen a szebbik kettőnk közzül. Szóval igen, ezzel rám szakadt a felelősségválalás terhe, már kölyök koromban is, és igazából csak akkor tudatosult bennem, hogy tényleg vigyáznom kell rá is, aztán meg a húgunkra is, amikor az egyik aranyvérű partin, ahol még a nagy nevű családokkal volt összejárás, mert ott voltak a Malfoyok, a Blackek és még sokan mások is, eltűnt mellőlem, mert megunta. És majdnem belefulladt s zökőkútba, mert nem tudott úszni, és én se tudtam, és mert azt hitte rá tud ugrani a tetejére, mert egy kíváncsi barom volt. Utáltam ezt az érzést átélni, hogy nem figyeltem eléggé. És most is ezt éreztem.
De már itt voltam, és a karjaimban tarthattam.
– A férjed pedig hálás… - sóhajtotta Elliot, de megkönnyebbülni nem sok időnk volt, mert a családfő  aföldre terült, és Ellioton éreztem, ahogy végigrohant a rémület és a pánik kellemetlenül fanyar és keserű hulláma. Elliot kiszakadva a karjaimból megtartotta őt, miközben én éppen nagyon ölési hangulatba kerültem, és leütöttem a támadót, kirúgva a kezéből a két oldalon is megélezett pengét. Szánalmas volt. Minél gyengébb volt a fegyver hordozó, annál erősebb fegyvert tartott maguknál. Ezt már megtanultam, amikor Feryll melett voltam.
Ahogy a támadóval voltam elfoglalva, már enyhén véres volt  a ruhám is és az öklöm is, talán még az arco is, és undorodva próbáltam elviselni a vér bűzét magamon, miközben Elliot Hao életéért küzdött. A többi rokona is kétségbeesetten ülte körbe, mintha már most a halálos ágya lett volna. Nem illet csak a mocskokhoz ez sírnak és ravatalnak, egy olyan férfi aki napról napra kűzdött, hogy a családját életben tartja nem érdemelte meg azt, hogy egy szalmasáros földön és egy lyukas oldaló istálóban haljon meg így ilyen körülmények között.
– Aiden! Valamivel megszúrta… meg kell mentenem… hol vannak a bájitalaim… - morcosan leszereltem végleg  afickót, aki talán ott is maradt a földön, és sóhajtottam egyet. Ha már az egyikünk pánikolt, legalább a másikunk maradjon józan.
- Elliot, lélegezz mélyeket - sóhajtottam, és közelebb léptem hozzá. Ideges embernek nem mondjuk azt, hogy nyugi - Mindig van a zsebedben egy bájital, vészhelyzetre - guggoltam le mellé. - Úgyis tudják, hogy varázslók vagyunk, nem? - kérdeztem, majd elővettem a pálcám és kiinvitóztam ELliot zsebéből egy elsősegélyes bájitalt, és a kezébe nyomtam - Csak hagyd, hogy az ösztöneid irányítsanak most - mondtam halkan, és rápillantottam. Alig nyomtam Elliot kezébe a fiolát, berontottak a falusiak, miközben hao felesége odarohant mellénk. Nem akartam, hogy meghaljon valaki ELliot kezében, így reméltem, hogy még  atumultus előtt legalább egy kevés bájital bekerült a férfi testébe.
- Na jól van, mindenki kifelé, el innen, ez nem színház - álltam fel aztán, amikor körbeálltak minket és bár nem értették mit magyarázok érezhette a fél falu - Merlinre! -, hogy nem kéne ittlenniük, ám nagy bambán csak pár lépést tettek hátrébb. - Haza kell innen vinnünk  - magyaráztam Elliot felé, majd intettem a többieknek, akik vmeg is értették, mit akartam. Legalább elliot kínai családja sem állt IQ hiányosok gyülekezetéből. Páran valami deszkákból, amit a rozoga épületben találtak hordágyat késíztettek és óvatosan rátettük Haot, miközben én segítettem Elliotnak a sebére nyomókötést kötni. Az öcsém állandóan megsérült, ismertem pár dolgot én is.
Nagy nehezen megemelték Hao ideiglenes ágyát a többiek, miközben én Elliot mellett mentem támogatva őt. Ne is figyeltem az utat a házuk felé, de ahogy a hóösvényen gyalogoltunk, fel-fel csendült An Na zokogása és a fiúk szapora lépteinek ütemet a fehér szőnyegen. Ahogy a kis házba értünk, valaki rögtönk elterelte a gyerekeket, miközben Haot lefektették az ágyára, miközben Elliot kezét szorongattam. Mást itt nem tehettem.

◂ az év első holdja ▸

2003. február 1.

◃ a i d e n ▹

a journey of a thousand miles
begins at one’s feet

style: baby ║ zene: yours

Vér… meleg vér. Az szennyezte be a kezemet és a ruhámat, mégis olyan szorosan tartottam, Haot, mintha azzal megmenthetném az életet. A pánik eluralkodott rajtam. Nem veszíthettem el az utolsó embert, akinek az arca még anyám vonásait tükrözte. Tudtam, hogyha azt akarnám látni, elég lenne tükörbe néznem… még is más volt, mint mikor egy rokon szemébe néztem. Életben kell tartanod, életben kell tartanod… – egy addig ismeretlen hang kattogott a fejemben. Talán ez volt az, ami engem is annyiszor kihúzott a szarból, ami miatt életben maradtam, mert addig sorolgattak az érveket, amíg megérte ezen a világon maradni, hogy tényleg maradtam.
–  Elliot, lélegezz mélyeket – hallottam meg Aiden hangját. Olyan érzés volt, mint amikor süllyedtem a tó mélyére, de az ő erős keze elkapott és kihúzott a hideg vízből. Addig nyomkodta a mellkasomat, míg fel nem köhögtem egy adag vizet és magamhoz nem tértem. – Mindig van a zsebedben egy bájital, vészhelyzetre – guggolt le mellém. – Úgyis tudják, hogy varázslók vagyunk, nem? – Elővette a pálcáját, hogy kicsalja a kis fiolát a zsebemből.
Csak bólintottam.
– Fogalmam sincs, hogy egy muglira milyen hatással vannak a bájitalaink… – dünnyögtem. Nem voltam elég tapasztalt a szakmában, hogy pontosan kijelentsem, ez rá is jó hatással lesz. Csak egy kis elsősegélyre való kotyvalék volt, ami lelassított a vérzést és csökkentette a fájdalmat, míg az ember kievickélt egy élhetőbb környékre, ahol tisztességes medimágus is volt.
– Csak hagyd, hogy az ösztöneid irányítsanak most – kipattintotta a fiola üvegét, majd a kezembe nyomta. Nem tudtam mi tévő legyek, így nem az egészet adtam neki, éppen csak egy kortyot, remélve, hogy nem okozok nagyobb kárt az eddiginél. Egy olyan sérülést, amilyet ő kapott, nem sok esélye volt mugliként túlélnie.
Fel sem figyeltem arra, hogy közben a félfalu betört ebbe a disznóólba, ahol voltunk. Hirtelen olyan volt ez az egész, mint a felszabadulási háború… talán ez a férfi volt az, akiről annyit panaszkodtak. Nem nekem, mert én nem értettem, jórészt Ada tolmácsolt egy gonosz bácsiról, aki elvette a terményük jórészét kevés pénzért. Ezért nyomorogtak még jobban, ám másnak nem tudták eladni a rizst. Túl messze volt innen minden környező város, hogy addig maguk hordják le a piacra és adják el.
– Na jól van, mindenki kifelé, el innen, ez nem színház – pattant fel Aiden és megpróbálta elhessegetni az embereket, hogy Hao levegőhöz juthasson. – Haza kell innen vinnünk – pillantott rám aztán, ahogy a tömeg elkezdett a legyőzöttek megkötözésével foglalkozni. Én pedig kirángattam a sálat a nyakamból, hogy szorítókötésként a sérülésre applikáljam. Szerencsére Aiden is visszatért mellém és segített elég erősen meghúzni.
– Szereznünk kell egy mugli orvost… nem tudom meggyógyítani. Csak nagyobb kárt tennék benne a mágiával… – suttogtam csendesen.
A családom másik két férfi tagja megjelent egy hordággyal, amire azonnal felfektették Haot és már indultunk is vissza. Kicsit sántikálva követtem őket. Talán megrepedtek a bordáim a rúgás miatt, de erősen odaszorítottam a kezemet és kicsit előre dőltem. Így tudtam Aidenbe kapaszkodni menni előre… amúgy sem izgatott a fizikai fájdalom… inkább An Na sírása viselt meg. Nem akartam, hogy elveszítse a férjét… én megőrültem volna a helyében.
– Ugye nem fog meghalni… – suttogtam és remegve kapaszkodtam Aidenbe, ahogy Haot a hálóba vitték, a gyerekeket pedig Fen a másik szobába terelte. Hamarosan megérkezett a falu orvosa. Alacsony, köpcös férfi volt, hatalmas táskával, még is olyan céltudatosan ment a szobába, hogy tudtam, jó kezekben lesz anyám unokatestvére.
– Ahh… – görnyedtem előre az oldalamat kínzó görcstől. A következő pillanatban már ott állt előttem valaki… akárki és a kezembe nyomott egy csomag jeget. Azt nyomtam az oldalamhoz. Még nem volt erőm meggyógyítani magamat és amúgy sem lett volna tisztességes, miközben Hao az életéért küzdött a másik szobában.

[2003. február 1.outfit >><< moondustKígyóméreg a véremben, édesanyám, tarts életben]

2003. február 1.
outfit >><< moondust

Kígyóméreg a véremben, édesanyám, tarts életben

Az egész őrülten kaotikus kezdett lenni. Nem szerettem ezt, ha a kis fogaskerekek így szétszóródtak előlem, de valahogy a többi, becsődülő ember megzavarta a tervet. Nem mintha baj lett volna, hiszen végül is nagyjából életben tudtuk tartani Hao-t, de tény volt, hogy a bájitalok nem voltak jók a muglik számára. Igazából Elliot anyja szerencsés volt, hogy ki tudott szakadni ebből a közegből, minden baj és rossz ellenére is, ami utána vele történt meg. Biztos voltam benne, hogy Elliot volt az ő kincse, aki miatt képesvolt minden nap felkelni. Egy szülő elvesztése fájdalmas volt, és nem akartam, hogy Elliot családja ezt idő előtt átélje. És azt sem akartam, hogy Elliot kezei között, vagy a szeme láttára halt volna meg, mert... iagzából tudtam, hogy túlságosan megrázná őt ez.
- Szereznünk kell egy mugli orvost… nem tudom meggyógyítani. Csak nagyobb kárt tennék benne a mágiával… - suttogta Elliot, mire én csak bólintottam. Ahogy megkezdtük a kifelé vonulást, láttam, hogy a falusiak is elkedzték kötözgetni a kiütött bandát. Szerencsétlenek. Bár nem tudtam sokat a kínai kultúráról, azt viszont én is ismertem, hogy annyira hisznek az újévben, abban, hogy jó dolgok is történhetnek velük, hogy úgy tartják, ha valami rosszul sül el ilyenkor, akkor az egész év... nos hát szar lesz. Intettem az egyiküknek és nagy nehezen elmutogattam, hogy orvosért kellene menni, mire komolykodva bólintottak, és az egyikük, aki nem a hordágyat cipelte el is szaladt érte.
Nem igazán értettem a helyi történelemhez, de az leesett nekem is, hogy durván elnyomás alatt élhettek a helyiek, már csak amiett is, hogy valahogy Elliot nem tudom hanyadik unokatestvére segítségére sem sietett senki, pedig elég nyilvánvaló volt, hogy mit akart tőle az a két koszos féreg. Valahogy ez a helyzet olyan volt, hogy én se tudtam volna elmenni mellette szemhunyás nélkül. Sok minden nem érdekelt, és ha itt nem lett volna ELliotnak egy ismerőse sem, nem is avatkoztam volna bele a dolgokba. Nem érte meg. De persze az öcsém más volt, ő mindenkit meg akart menteni. Örültem, hogy nincsen itt, mert képes lett volna valamilyen felszabadító forradalmat indítani, hogy elűzzék azt a pár retkes fickót. Merlinre.
- Ugye nem fog meghalni? - kérdezte, mözben visszatértünk a kis házikóba, miközben rajtam, és persze Haon kívül - mert ő nem volt tudatánál -, mindenki pánikolt. Én persze nyugodt maradtam, még akkor is, amikor a nők teljesen zokogva kiborultak, mert Elliot mellett nekem kellett a nyugalmat megtestesítenem. Felsóhajtottam. Mit is mondhattam volna? Hogy nem fog meghalni? Valahogy ezt nem tudhattam előre, nem akartam hamis reményekkel nyugttani, akkor csak jobbán fájna, ha... De erre nem is gondoltam. Csak átöleltem.
- Ez csak rajta múlik. Ham,arosan jön az orvos is - válaszoltam. Lassan megérkezett az orvos is, miközben An Na egyre fájdalmasabban zokogott. Az anyámra emlékeztetett, valahogy... így sírhatott akkor is, amikor apa meghalt. Én még akkor is, ha nem voltam ott... ha nem emlékeztem arra a napra, a kép a fejemben fájdalmas volt. Aggódva néztem rá, mert tudtam, hogy ő is megsérült, és valahogy most nem is érdekelt már Hao, csak ELliot.
- Megsérültél - közöltem vele halkan, és igyekeztem leültetni, miközben megjött az orvos is. Intettem neki, hogy Elliotot is nézze meg, hogy ha ellátja Haot. Nem is tudtam megmondani, hogy meddig ácsorogtunk ott... Valahogy nem lett volna fair, hogy itt hal meg csak azért, mert Elliotot akarta megmenteni. Az orvos valamit diskurált a feleségével miközben a gyerekeken kívül mindenki nagy szemekkel hallgatta őt. Utáltam, hogy nem értettem mit mondott... Mintha meg lettem volna bénulva. Aztán odajött Elliothoz is, hogy a jeget levéve az oldaláról jobban is megvizsgálja. Bár nekünk volt rá bájital, azért egy kicsit megnyugtatott, amikor valami muglis gyógykenőcsöt nyommott a kezembe. Aztán mormogott az orra alatt, Hao felé mutogatva és bólogatott közben, majd megveregette a vállunkat és kilépett az ajtón.
- Valószínüleg azt mondta, hogy jobban lesz - dünnyögtem.

◂ az év első holdja ▸

2003. február 1.

◃ a i d e n ▹

a journey of a thousand miles
begins at one’s feet

style: baby ║ zene: yours

Szép lassan mindenki elmúlik körülöttem, mintha gyökértelen növény lennék. Csak idő kérdése volt, hogy idővel én is kiszáradjak és megadjam magam a forróság égető puszításának. Hao halála csak újabb seb lett volna a családon, amit már talán elviselni sem lehetett. Annyian haltak meg és nem csak Lee-k, hanem O’Marák is. Szinte már nem maradt kapaszkodó a sötét szélben, ami körbevett minket és mind jobban igyekezett kibillenteni a boldog valóságból. Vajon Aiden is érezte ezt, mióta megint mellettem volt?
– Ez csak rajta múlik. Ham,arosan jön az orvos is – mondta Aiden. Túl tényszerű volt, miközben mindketten ismertük a mugli gyógyászatot. Tele volt trancsírozással és vérrel, mintha valami horrorkönyv lapjairól léptek volna elő a gyógyítóik… ezért nem bíztam meg egyikben sem. A mungós orvosok sem voltak különbek, ám azok legalább a pálcájukat használták a beavatkozásoknál. Ilyen barbár módszerekhez csak szükséghelyzetben nyúlt az ember.
Haon nem tudtam segíteni a bájitalaimmal, sem mágiával. Féltem, hogy annyira megroncsolom vele a sérült testet, hogy csak még inkább magába temeti a fájdalom és végül beleroppan. Most nem vagy büszke rám anya… most nem vagy… mert nem tudom megmenteni… – Ahogy leültem az asztalon felejtett képre pillantottam. Anya fiatalos, kamaszlányos mosollyal ácsorgott rajta. Talán már terhes volt velem is addigra, mikor ez a kép készült. Nem voltam benne biztos. Csak az volt tény, hogy gyönyörű teremtés volt.
– Megsérültél – suttogta Aiden, ahogy előre görnyedtem ültömben. Az oldalamra szorítottam a kezemet, ahol a bordasérülést sejtettem. Talán csak repedés, egy töréssel már a tüdőmet is átszúrtam volna a nagy erőlködés közben. 
– Nem számít. Csak megrúgtak kicsit… – legyintettem aztán, de amint megpróbáltam kihúzni magam, már fel is szisszentem. Eddig tartott hát ki az adrenalin, nem dolgozott bennem semmi plusz erő tovább. Csak erőtlenül ültem, közelebb húzva magamhoz egy simítással Aident és finom csókot leheltem az ajkaira. Ez kellett, hogy maradjon bennem némi erő.
Aztán egyszer csak kilépett az oldalsó helyiségből az orvos. An Nához ment oda, aztán hosszasan számolt be valamiről neki. Láttam, hogy az asszony feszült lett, de mintha mégis egyfajta megkönnyebbülés ült volna ki az arcára. Nem volt időm azon elmélkedni, hogy Hao vajon akkor életben marad-e. A férfi odalépett hozzám, valamit beszélt, de nem értettem. Csak megfogta a kezemet, elhúzta onnan úgy, hogy a jeget is kiejtettem a kezemből.
– Baszki az a kurva hideg keze… – Dünnyögtem, mert felhúzta rajtam a pulcsit és végig simított a bőrömön. Kicsit meg is nyomkodta, amire összerezzentem. A nyomásra azonnal egyértelművé vált, hogy jobb oldalon történt a sérülés. Láttam, hogy a bőröm is egészen lila lett a véraláfutástól.
Valamit megint beszélt, majd egy kenőcsöt is adott, apró fehér tégelyben. Ezt követően ütögette meg a vállamat, majd bíztatóan bólintott, végül pedig Aiden felé is így tett. Haot emlegette, mielőtt fogta magát és tovább állt.
– Valószínüleg azt mondta, hogy jobban lesz – jegyezte meg Muci. A kezébe nyomott tégelyre pillantottam. Nem akartam arra koncentrálni, hogy az anyám unokatestvére egy szobával odébb szenved a fájdalomtól. Segíthettem volna neki talán, de túl nagy veszély volt, hogy nem sikerül. Egyszerűen nem tudtam ezért vállalni a felelősséget… már sok ember élete száradt a lelkemen.
– Nyisd ki! – mondtam. Megvártam míg így tett, majd odahajoltam, hogy beleszagoljak. Megpróbáltam nem törődni közben a fájdalommal, de az erősen lüktetett tovább. – Fekete nadálytő.– Állapítottam meg és Aiden szemébe néztem. – Kísérj ki a levegőre… – súgtam oda és átkaroltam, hogy kihúzzam a ház elé. Nem kellett különösebben támogatni. Jól voltam, egyszerűen csak hozzá akartam bújni. Kellett egy kis vígasz a történtek után.
Odakint már korom sötét volt. Csak a csillagok világítottak az égbolton és a falusiak, miután megszabadultak a „gonoszoktól,” szép lassan ünnepi ruhában lepték el az utcáka. A vörös lámpások fénye most még élénkebbé vált, gyönyörű kontrasztot mutatva a fekete éjszakával.
– Akármihez nyúlok, azonnal tönkre megy… – sóhajtottam fel és csak bújtam Aiden vállához, egészen addig, míg teljesen át nem karoltam a nyakát, majd finom csókot leheltem az ajkaira. – Nem értem miért rabolt el az a sárkányvonat…