+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Sokaság
| | | | |-+  Johann Metzger (Moderátor: Johann Metzger)
| | | | | |-+  i'll save you
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: i'll save you  (Megtekintve 986 alkalommal)

Johann Metzger
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 08. 30. - 21:09:27 »
+1

Zsepiszok köz,
London


2002. szeptember 21.
Naplózva


Johann Metzger
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 08. 30. - 21:10:43 »
+1

TO: BENJAMIN



2002. szeptember 21.

Sípolva kapkodtam a levegőt. Éreztem, hogy a mellkasomból mind jobban ki akar szakadni a szívem. Nem volt rendben semmi… közel sem. Már órákkal ezelőtt körbevették az épületet az aurorok, én csak álltam a háttérbe, várva arra, hogy mikor rontunk be. Aztán jöttek a támadások. A legtöbben bemenekültek a kis sikátorokba, én pedig az egyik kuka mögött húztam meg magam.
Hogy mi törént? Egy csempészbandára terveztünk lecsapni. Pár régebb óta szolgáló, idősebb auror vezette a támadást. Nem lett volna nehéz dolgunk alapvetően, csakhogy a várt tíz ember helyett úgy húsz tartózkodott az elhagyatott raktárépületben, ráadásul a Zsebpiszok köznek azon részén kapott helyet, ami meglehetősen közel esett az Abszol úthoz. Erősítés kellett, meg néhány kolléga, aki a bevásárló utcát biztosította.
A támadások pontosan azt a részt érték, ahol én álltam meg Morris. Ezért elkaptam a férfi karját, húztam magammal a kukák közé, de valahogy még is elszakadtunk. Láttam, ahogy lemarad tőlem. A szétrepülő deszkákból – amik a raktárépület ablakait fedték és amiken keresztül jött a támadás és kiszakadtak az átok súlyától – megsebezték a homlokomat. Éreztem, ahogy a vér végig folyik a szemöldökömön és a szemem mellett végig indul egy csepp az arcom mentén, hogy aztán az államnál lessen a cipőm orrára. Nyeltem egyet. Rohadt nagy volt a baj és én inkább voltam medimágus, semmint auror. Ezen kár volt tagadni bármit is, nem voltam nagy harcos sohasem.
Azt akartam, hogy legyen vége, hogy ússzuk meg ezt az egészet ép bőrrel. Hallottam, amint néhány kolléga behatol az épületbe. Nekünk Manly intett, hogy maradjunk hátul és várjunk, míg nem kérnek segítséget. Így hát feszülten várakoztam, a kuka mögé húzódtam teljesen, mikor valami féle motoszkálást hallottam meg a sikátor másik végéből. Nem voltunk egyedül.
Morris persze nem hallhatta, mert ő a sikátor elejében volt, a pálcáját az épület irányába szegezve. Én viszont azonnal odakaptam a tekintetem. Valaki bejött ide az Abszol út irányából… talán egy macska vagy egy kutya… de a zajok alapján inkább tűnt embernek.
– Ki van ott? – kérdeztem halkan és előre szegezett pálcával közelebb léptem a másik konténerhez. Nem akartam támadni, nem akartam újabb harcokba bocsátkozni, ezért csak reménykedtem, nem egy támadó… bár inkább az lett volna, mint egy civil, akit jelen körülmények között nem menekíthettem ki, hiszen a helyszínen én voltam az egyetlen, aki értett a sebek ellátásához.
– Felemelt kézzel lépjen ki a kuka mögül. Johann Metzger, mediauror vagyok… – mondtam határozottabban és még mindig előre szegeztem a pálcámat, hogy néhány feszültebb mozdulattal előre lépjek. Felkészültem mindenre. Támadásra, elküldésre… tényleg mindenre… csak éppen Benjaminra nem. A neveltfiam keveredett ekkora bajba… hogyan mondhattam volna el Ericának, ha esetleg baja esik? Nem engedhettem meg.
Naplózva


Benjamin R. Fraser
Varázsló
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 09. 06. - 17:13:31 »
+1

2002 szeptember 21.
● METZ ●
⭃ A beton tükrében ⥷
tükörkép



amit kitartóan nézek, otthonos a káosz,
a káosz az egyetlen út a megváltáshoz.
A pillanatra várok, mert nem hiányzik már sok,
és jönnek foszforfényű atomrobbanások.


Álmos őszi este volt. Kellemesen hűvös őszi szél fújt, kicist hűtötte az arcomat, de még nem volt az a csontig hatoló érintése. Soem volt bajom különösebben az ősszel, ilynekor jó csúszós volt a fű, sokszor lehetett sárral dobálnia  lányokat, vagy beledobni őket a hatalmas avarkupacokba a Roxfort birtokán, amiket Frics gerebélyézett össze. Az esőtől nedves levelek illatát szerettem, és ilyenkor még Aiden is sokkal szívesebben jött le a Roxmortsba, mint modnjuk tavasszal. Élveztem régen is mindegyik hóbnapot, bár ha egyet kellett mondani, ahol tényleg kiteljesedhettem, az mégis csak a nyár volt. Nem volt suli, és szabadabb lehettem, mint bármikor, ráadásul Görögországban menőzhettem a görög lányoknak a szörf tudásommal, még akkor is, ha egy szavukat sem értettem. Modnjuk a francia csókot mindeki ugyan úgy beszélte. Haj, azok a vad kamaszévek.
Éppen az Abszol utat jártam be, hogy Fánknak keressek valami macskatápot, ami olyan volt mintha egér lenne, és ilyen speciális cuccot csak itt lehetett kapni, ugyan is egér ízű és egér szagú csillaggolyók voltak, amik elvileg felébresztették a macskák vadász ösztönét. És még egy rózsazsín bűvölt pórázt is kellett vennem Cleonak, mert folyton elszakította a sajátját. Most legalább olyat vettem, ami erős, és úgy nyúlik, hogy az a kutya kényelmes mozgását biztosítsa. Végül is, persze, hogy engem küldtek el ide, túlságosan lefoglalta Aident a szexelés.
Aztán, ahogy éppen kiléptem a boltból, elnézelődtem itt-ott, beugrottam az Arany Kvaffba is, hogy megnézzem melyik csapat szurkolói verekedtek össze. Kicist elrepült az idő, mert aztán midneki hirtelen autogrammot akart tőlem kérni. Szóval nagyjából már esteledett,a mikor kilptem az utcára, de egy tompa robbanás megrázta az utcát. Az ember természetesen az ösztönénél fogva nem megy olyan helyre ahol bizar hangok vannak, meg ahol esetleg az életét is kockéztathatta volna. Általában figyelmen kívül hagyták, mondván úgyis megoldja más, de én nem voltam ilyen. Tudni akartam, hogy mi történt, és nem bírtam volna aludni, még Esther illatát belélegezve sem, azzal a tudattal, hogy mi van ha valaki meghat és én nem mentettem meg. Egy részem még mindig nevettségesen hős szeretett volna lenni.
A beton esővíztől áztatott tükrében, ahogy egyre közelebb haladtam szikrák lobogtak itt-ott, a törmelékek egyre sűrűbben lepték el a kis sikátort, én pedig előhúztam a pálcámat, ami kellemesen bizseregve simult az ujjaim közzé. Szinte olyan volt, mintha örült volna, hogy nem az a pszichopata barom a gazdája. Volt egy olyan tippem, hogy nem is illettek össze. Füstös levegő csípta az orromat és a szememet, ahogy szinte átvezetés nélkül belekeveredtem valami alvilági harcba, amit valljuk be rohadtul élveztem, csak tökre nem láttam az orrom hegyén kívül semmit. Aztán valahogy egy halovány  alak bontakozott ki előttem, én pedig erősebben markoltam a pálcámat.
– Felemelt kézzel lépjen ki a kuka mögül. Johann Metzger, mediauror vagyok…  - hallottam meg az ismerős hangot, én meg egy sort pislogtam, majd ahogy a belecsapódott a közeleben lévő raklapba egy átok, ami firgácsot, szögeket és szálkákat kezdett szórni.
- Hát helló, Ben vagyok - köszöntöttem, miközben mellé értem a forgácsok kavalkádja között. - Azt hittem ennél unalmasabb élete van egy mediaurornak - tettem hozzá, és ahogy egy újabb átok közelített felénk, megpróbáltam kivédeni, és arrébb rángatni magunkat. - De ugye tudod, hogy előrefele kellene menni? - kérdeztem, és gyerekesen izgatott fény csillogott a szememben.
Naplózva


Johann Metzger
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 09. 10. - 19:06:00 »
+1

 
TO: BENJAMIN



2002. szeptember 21.

A kezemben alig-alig remegett meg a pálca a kuka mögül érkező zajokra… a lelki szemeim előtt mégis a régi barátunk holtteste jelent meg, ahogy először pillantottam meg az ostrom után, ahogy Gabriel azt mondta, mentsem meg. Küzdöttem, még mugli módszerekkel is, az újra élesztés nem sikerült. Megint ott voltam a törmelékek között, véresen, koszosan, mert ezer meg ezer csatát jártam meg, mire odaértem a sérültekhez. A szívem vadul lüktet, az ajkaim egészen kiszáradtak.
Kellett egy pillanat, hogy megértsem már nem ott vagyok a Roxfort udvarán a lehullott törmelékek között. Már nem borította a testemet fehér por az összeomló törmelékkupacok árnyékában. Nem. Egy sikátorban voltam egy bevetés miatt…. és előttem Benjamin van. Éppen ekkora csapódott egy veszélyes átok közénk. A szálkák és szögek, amik összevissza repkedtek, arra kényszerítettek, hogy húzódjak Benjamin mellé és vonja be őt egy Protego fedezékébe.
– Azt hittem ennél unalmasabb élete van egy mediaurornak – tette hozzá. Közben újabb átok érkezett és a mostohafiam kivédte. Furcsa büszkeség fogott el, mintha a gyerekem lenne, pedig aligha lehetett az tizenkilenc évesen, érett férfiként. Sosem láttam kicsinek vagy törékenynek, akit meg kell védeni. – De ugye tudod, hogy előrefele kellene menni? – kérdezte aztán olyan gyerekes szúrkálódással.
Nem reagáltam rá. Újabb átok érkezett ezt kivédtem, majd ugyanabba az irányba küldtem egy kábítást, hogy aztán Benjamint visszatoljam a kuka mögé. Nem eshetett baja… nem tehettem meg Ericával, hogy újabb gyermeket veszítsen el. Én nem adhattam neki gyereket, mert nem lehetett, de a meglévőket szerettem, tiszteltem az apjukat, az anyjukat pedig szenvedéllyel és tisztelettel szerettem.
– Amíg te itt vagy, arra van az előre, amerre téged megóvlak. – Közöltem és levédtem magunkat. – Szeretem az anyádat és nem engedem, hogy még valakit… – A hangom megakadt. Az újabb becsapódó hangtól visszareppentem a múltba a Roxfort udvarára, lenéztem a porlepte, véres kezeimre, amik Warrentől vöröslöttek. Meg akartam menteni. Újra és újra megnyomtam a mellkasát, de nem dobbant többé a szíve. Talán a bordáit is eltörtem erőlködés közben… hiába.
Remegve túrtam végig a hajam. A mellkasom szorítani kezdett, a szemeim könnyesek lettek, ahogy pánikolva próbáltam felfogni, hogy meghalt Warren. Aztán megint a sikátor, az átkok egy ideje elhallgattak, csak Benjamin jelenlétét éreztem magam mellett. Nem akartam, hogy ilyennek lásson. Még is, ahogy rápillantottam a könnyek ott ültek a szemembe.
– Semmi gond… semmi gond… – motyogtam magam elé és próbáltam mély levegőket venni. Talán a sápadtság nem szállt ki az arcomból, de legalább kezdtem észnél lenni, még ha a pánikroham tünetei nem is múltak el teljesen. Benjamin megvédése legalább olyan megterhelő volt, mint Warren halála.
– El kell tűnnöd. Hoppanálj.
Naplózva


Benjamin R. Fraser
Varázsló
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 09. 12. - 10:21:20 »
+1

2002 szeptember 21.
● METZ ●
⭃ A beton tükrében ⥷
tükörkép



amit kitartóan nézek, otthonos a káosz,
a káosz az egyetlen út a megváltáshoz.
A pillanatra várok, mert nem hiányzik már sok,
és jönnek foszforfényű atomrobbanások.


A kellemes kis őszi sétmat felváltotta a törmelékekből áradó por és a furcsa romos, koszos szag kúszott az orromba, amik facsarták azt, és a szememet is szúrták. Furcsa ösztönszerű kíváncsiság vezetett oda, és az a régi erő, ami gyerekként sem engedte, hogy az ilyen dolgok felett nem sikolhatok át. Sosem hagytam figyekmen kívül a bajt, állandóan húzott valami előre, hogy segítsek. Eszembe jut, hogy ha én is ott lettem volna az ostromon, akkor nem hagytam volna, hogy Aiden agyát imperoval átmossák. Nem hagytam volna, hogy a bátyám bárki is irányítsa, és ezért szembe tutdam vonla szállni akár magával Voldemorttal is. Sokáig nem bocsájtottam meg sem magamnak, sem Aidennek, amiért csak úgy elküldött, felrakott egy vonatra, hogy után mindent elveszítsünk. Megráztam a fejemet, miközben a hajamba túrtam, hogy kiseperjem a belehullott törmelékeket. A hajunkre érzékenyek voltunk, mindig jól kellett állnia. Ez amolyan Fraser betegség volt. Apa is egy csomó időt töltött a hajával. Mégis csak aranyvérű volt és büszke, akér csak a családunk többi tagja. Bár volt egy olyan érzésem, hogy a kettőnk egoizmusát valamelyik Hope-tól örököltük.
Ahogy kiszúrtam a csatazajban és a porban az előttem álló Metzt, eldöntötöttem, hogy már tényleg nem húzok el mellőle. Nem festett tól jó állapotban, a por és s kosz mellett szinte egészen sápadtnak látszott. Ahogy mellé sikerült keverednem, ő rögtön bevont valami védőbűbájjal minket én meg elégedetlenül felmorrantam. Csak nem voltunk olyan hatalmas nagy vezézlyben, hogy az kelljen, nem?
– Amíg te itt vagy, arra van az előre, amerre téged megóvlak. Szeretem az anyádat és nem engedem, hogy még valakit…
Éppen vitába akartam vele szállni, amikor valami átok a közelünkbe csapódott be, és Metz, mintha valami hülye kábulatba esett volna, tok révedt tekintettel bámult rám, miközben az épületből még hozzánk is elhallatszott valami csatazaj, kiabálások, robbanások, átkok, és bűbájok, amiket nem is hallottam ki tisztán. Anyám pasijára pillantottam, és próbáltam visszarántani a valóságba, akárhová is került most.
Amíg Metz próbálta összeszedni magát, kidugtam a fejem a ládák és dobozok mögül, hogy kilessek, mi a szar történt közben körülöttünk. Metz motyogta, hogy ő jól van, de persze nem bnézett ki úgy. olyan sépadtan bámult maga elé, mintha éppen a szeme láttára ütötték volna el seprűvel a kedvenc golymókát. Úgy éreztem itt nem nekem van szükségem védelemre - nekem mikor van arra szükségem, ugyan! -, hanem neki.
-  A francokat fogok hazamenni, és itthagyni. AMúgy is szeirntem az aurorok rég levédték a helyet hoppanálás ellen - mormogtam neki, aztán hirtelen megint eblecsapódott a közelünkbe egy átok, majd a törmelékek között kibontakozott egy rohanó varázsló alakja, aki valószínüleg menekült az épületből. Egyenesen felénk. Nem nézett ki túlságosan barátságosnak a torzomborz szakállávall, a kopaszodó zsíros hajával és a szakadt hosszú, fekete bőrkabátjával, ami a lábát csapkodta futás közben. Ahogy észrevett minket megtorpant, és kabátjának ujjával letörölte az izzadságot az orra alatt, és felénk szegezte  apálcáját.
- Azt hiszitek megállíthattjátok a nagy Feketeszakállt? - hörrögte, miközben beteg vigyorra húzta a száját, kivillantva a foghíjas ínyét. ELhúztam a számat. Azért ha Aiden valaha is folytatja a bűnözői útvonalát, reméltem, hogy nem fog így kinézni. Inkább volt valami röhejes piti bűnöző ez a fickó, mint valami bandavezér, egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy emiatt rohant ki ennyi aurori ide. - Annak a nyomoréknak sem sikerült - vihogott fel, és hátra bökött, ahol a füst meg néhány deszka alól kibontakzotott egy eszméletlen férfi teste, aki valószínüleg Metz egyik társa vollt.
- Hűh, de megrémültem - dünnyögtem az orrom alá, majd az ujjaim között megpörgettem a pálcámat, és a férfire fogtam. Igazából csak meg akartam védeni Metzt. A faszi nem sokat tökölt, ránk ordított megint egy robbantó átkot, én pedig éppen időbent rángattam el a helyéről Metzt, bár a lökéshullám így is leterített a lábamról, de a következő pillanatban igyekeztem felpattanni.
- Expectantium! -dobtam felé a bénító varázslatot, miközben Metzre lestem. - Jól vagy? - kérdeztem.
Naplózva


Johann Metzger
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 09. 17. - 15:38:24 »
+1

TO: BENJAMIN



2002. szeptember 21.

Az orromban megint ott ült Warren vérének fémes bűze, ahogy a mocsokkal és a porral keveredett össze. Minden porcikám őrülten a remegett, mintha valahogy ott ragadtam volna a múlt és a jelen határvonalán és nem tudtam merre kell mennem, hogy odataláljak, ahol lennem kellett… mert most ott kellett lennem, ahol Benjamin volt, ahol az életem értelmének a fia volt és meg kellett óvnom. Csakhogy nem tudtam kiszabadulni a gondolataim fogságából, ezért hát azt mondtam neki, hogy hoppanáljon, meneküljön, mielőtt nagyobb baj llesz.
– A francokat fogok hazamenni, és itthagyni. AMúgy is szeirntem az aurorok rég levédték a helyet hoppanálás ellen – mormogta. Nem tudtam, mi történt az elmúlt néhány percben… de talán hoppanálni tényleg nem lehetett, ám elfutni, elbújni az Abszol úton még talán igen.
Az épületből kitántorgott egy alak. Egyenesen elénk sétált, én még remegtem ugyan, de az ujjaim a pálcámra szorítottak. Ez volt az egyetlen mód, hogy megóvjam Benjamin, mielőtt még valami komolyabb baja esett. Éreztem, amint egy adag jeges verejték végig futott a homlokomon le az arcom vonala mentén. Koncentrálnom kellett, de nehezen ment.
–  Azt hiszitek megállíthattjátok a nagy Feketeszakállt? – A torzonborz alak hangja nem sok értelemről árulkodott, ahogy a szavai és az őrült vigyora sem. Tudtam, hogy nagy baj lehet még ebből, ezért úgy mozdultam, hogy bármikor Benjamin elé vethessem magam. Túl veszélyes volt ez a helyzet egy magafajta civilnek. A Roxfortban tanítanak ugyan párbajozást, de az édeskevés ahhoz, hogy egy komolyabb bűnözővel felvegyék a harcot. – Annak a nyomoréknak sem sikerült.
Nem néztem arra, ahonnan érkezett. Tudtam, hogy éppen elég sérült le a robbanások után. Az egész Zsebpiszok köz a becsapódó átkoktól és a közelharc zajától volt hangos. Pontosan tudtam, hogy milyen rengeteg munkám lesz ezek után, de nem bántam. Nem bántam volna, ha Benjamin nincsen itt. Túl nagy lett hirtelen a felelősség.
– Hűh, de megrémültem – dünnyöte Benjamin. A következő pillanatban pedig már az ellenségre szegezte a pálcáját. Eddig is tudtam, hogy ő a kevésbé józanabb az ikrek közül, de azért reménykedtem benne, hogy nem okoz felesleges galibát.
– Ne hergeld, Ben… –suttogtam és rápillantottam. Alig fogtam fel, hogy a következő pillanatban elrángat onnan, ahol eddig voltunk. Az ismeretlen támadó… vagy Feketeszakáll… akárhogy is hívja magát, éppen felém küldött egy átkot. Láttam, ahogy azon a helyen becsapódik a betonba, ahol álltam. Benjamin hátra esett, én még éppen egy kukában kapaszkodtam meg. Csak ezért tudtam talpon maradni.
– Expectantium! – Benjamin átka talán talált. Nem figyeltem, nem volt időm figyelni, mert majdnem összesestem. – Jól vagy? – kérdezte.
Erre megráztam a fejemet. Össze kellett szednem magam. Megfogtam a karját és megpróbáltam a sikátor másik vége felé tolni.
– Fogd már fel, hogy haza kell menned… – Magyaráztam, miközben abba reménykedtem, hogy hamarosan kirajzolódik az Abszol út szokásos képe azokkal a kollégákkal együtt, akik onnan biztosították az akció helyszínét. Csak azt akartam, hogy Benjamin életben maradjon… Erica nem veszíthetett el több gyereket. Nem volt szabad, mert én már nem tudok neki adni többet. Ráadásul egyszer is éppen elég szörnyű lehetett átélni ezt az egészet.
– Haza kell… – Ismételtem meg, de egyetlen fájdalmas nyögésben végződött a mondadóm. Kellett egy pillanat, hogy kicsit összeszedjem magam és megértem, hogy egy átok talált éppen hátban. Minden bizonnyal nem halálos, de kellően fájdalmas ahhoz, hogy lebénítson. Csak annyi erőm volt, hogy a hátra mozdulva egy Protego-val védjem magunkat az újabb becsapódás elől.
– Anyád nem veszíthet el téged is, érted? – nyöszörögtem Bennek.
Naplózva


Benjamin R. Fraser
Varázsló
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 09. 22. - 16:24:28 »
+1

2002 szeptember 21.
● METZ ●
⭃ A beton tükrében ⥷
tükörkép



amit kitartóan nézek, otthonos a káosz,
a káosz az egyetlen út a megváltáshoz.
A pillanatra várok, mert nem hiányzik már sok,
és jönnek foszforfényű atomrobbanások.


Olyan állapotban volt Metz, hogy nem mertem ott hagyni egedül, akármennyire is számítottam civillnek a helyzetben, vagy egy sima kölyöknek a szemében. Nem akartam úgy anya szemébe nézni, hogy itt hagytam magára, miközben láthatóan eléggé labilis állapotban volt. Nem voltam olyan nagy zseni, mint a bátyám, nem olvastam az emberekből úgy, mintha ők nyitott könyvek lettek volna, de nekem is feltűnt, hogy enyhén pánik közeli állapotban volt. Meg akartam védeni. Nem bukhattam el megint, hogy nem teszek semmit. Nem akartam még egyszer tehetetlenül végig nézni, ahogy valaki széthullik előttem. Nem voltam hgajlandó gyáva féragként elhúzni innen a csíkot, és homokba dugni a fejemet.
A törmelékek elzárták az utat, és egy kicsit be is szorultunk közzéjük, még mindig kcsit megülepedett a por a levegőben, ami szúrta a szememet. A kezemmel erősen markoltam a pálcámat, ami még midnig meglepett, hogy milyen stabilan és hűségesen simult az ujjaim közzé. Szerettem a régit, de... Az ostrom, az otthon történtek teljesen tönkre tettek, és már nem szolgált olyan jól. Labilis volt, akár csak én. A kiabáló támadó valami nagyon béna fickónak tűnt, de az őrült vigyora eléggé vezsélyessé is tette. A hangok mindenfelől hallatszottak, egy kisebb háborús helyzet alakult ki körülöttünk. felsóhajtottam, mert igazából tényleg nem ez volt a tervem. Főzni is akartam valami finomat, mert amúgy rohadtul éhes is voltam. De így jár az aki folyton hősködik, nem?  
Bármit is mondott nekem Metz, én nem is hallottam, csak arrébb rángattam a helyéről, mielőtt valami átok beleállt volna, és amin én megint csak nem tudtam volna segíteni. A Házatrtási bűbájokon túl egyáltalán nem értettem a gyógyító mágiához. Sosem érdekeltek azok az órák, a párbajozás izgalmasabb volt.
– Fogd már fel, hogy haza kell menned... - csak nem akadt le erről a témáról, és mérges arccal fújtattam felé, de aztán egy átok betalálta Metzgert, és egy következő engem is eltalált volna, hogy ha egy protegroval nem fedez. Kezdtem mérges lenni. Mérges lenni rá is, meg a fickóra is, amiért megtámadta anya pasiját.
- Na jó... Most aztán tényleg rohadtul mérges vagyok - mormogtam, majd talpra kászálódtam. - te csak ne önfeláldozóskodj nekem, anyához haza kell menned, és nem vagy olyan állapotban, hogy azt épségben megtedd! - magyaráztam dühösen Metznek, miközben megpróbbáltam még egy átkot kivédeni. - Inkább fogd be, és maradj életben - modtam még neki, majd arébb rántottam megint magunkat egy átoktól. A kattant fickók rosszabbak voltak, mint a sima sötét varázslók.
Nem voltam olyan nagyon tapasztalt a harcban, mint Aiden, de SVK-ból mindig is ugyan olyan erősek voltunk. Rég nem párbajoztam és az sem volt egy túlságosan kemény ellenfél, aki megtámadta Flynnt, és akitől elnyertem a pálcát. Kifújtam a levegőt, és támadtam. Kevsébé voltam olyan ravsz és kifinomult, mint Aiden, de tudtam, hogy erős is vagyok.
- Ventus! - kiáltottam rá, miközben egy kicsit sikerült arrébb löknöm tőlünk, és belerepült a törmelékbe. De nem akartam olyan végtelen párbajba keveredni vele, tudtam, hogy csak megleptem a támadással. El kellett innen húznom, Metzgerrel együtt. - Vinculum! - céloztam meg a fickót, hátha a bilincs egy időre hátráltatja. Odaléptem MEtzhez, és felrakoltam a földről, hogy végre mid a ketten el tzudjunk innen húzni
Naplózva


Johann Metzger
[Topiktulaj]
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 09. 25. - 08:58:59 »
+1

 
TO: BENJAMIN



2002. szeptember 21.

Még éreztem, ahogy szorított a mellkasom, ahogy a múltam súlya odatelepedett. Hogyan magyaráhattam volna el Erica fiának, hogy mégis mi a bajom? Hogyan mondhattam volna el neki, hogy meghalt a kezeim között valaki, aki a barátom volt… akinek az életéért könyörgött nekem Gabriel Milton. Nyeltem egyet, ahogy hátba talált a mágia és egyetlen fordulattal kitartva a pálcát elfordultam a támadó irányába. A Protegomban még volt annyi erő, hogy néhány pillanatig óvjam magunkat az újabb próbálkozások ellen… és Benjamin végre haza tudjon menni. Haza kellett mennie, ha más nem gyalog, menekülve az Abszol út felé.
– Na jó... Most aztán tényleg rohadtul mérges vagyok – közölte Benjamin, ahogy talpra kászálódott. – te csak ne önfeláldozóskodj nekem, anyához haza kell menned, és nem vagy olyan állapotban, hogy azt épségben megtedd! – Magyarázta dühösen. Éppen az ellentétét értem el annak, amit akartam. Reméltem, hogy megijed és elmenekül, ehelyett már képes lett volna nekiesni az ellenségnek.
– Menj már haza… – küszködtem, ahogy tovább próbáltam tartani a Protegot annak reményében, hogy esetleg majd így sikerül tényleg megóvnom. – Menj már…
– Inkább fogd be, és maradj életben – közölte aztán. Hirtelen ragadott meg és rántott meg a közeledő átoktól… tökéletes volt az időzítés. A testem éppen akkor adta fel a küzdelmet és szűnt meg a varázslat védelme. Az erőm egyre inkább fogyatkozott, a kattant pasas pedig mind közelebb lépett hozzánk. Ott lüktetett bennem, hogy muszáj megvédenem Erica fiát… muszáj tennem valamit, ami megóvja őt ettől a katasztrófától.
Éreztem szinte, ahogy Benjaminból árad a feszültség. Kicsit magamra emlékeztetett, mikor fiatal koromban még képes lettem volna fejjel a falnak rohanni a barátaim védelmében. Ilyenek voltunk mi, mi griffendélesek. Valahogy annyira illett ránk a vakmerő jelző, amennyire a felelőtlen. A kettő ugyanis kéz a kézben járt, nem tudva elszakadni egymástól.
Ben kezében lendült a pálca. – Ventus! – A támadó a varázslat erejére a tömelékek felé vetődött. Nem túl elegánsan, de még talpon tudott maradni egy pillanatig, aztán eldőlt. Ezután sikerült megbilincselni. Nyeltem egyet. Nem azért, mert megviselt a csata… egyszerűen csak furcsa büszkeséget éreztem, mintha ezt a srác tényleg az én fiam volna. Nekem sosem lesz, csak ő és Aiden vannak.
– Csodás… – dünnyögtem őszinte éllel. Aztán hagytam, hogy Benjamin felráncigáljon a földről. Éreztem a hátamban, a lábamban, a karomban a fájdalmat, ahol megzúzódtam vagy éppen támadás ért. Semmi komoly nem volt, egy nagyobb alvás, meg némi bájital helyre rázott volna. Már éppen húzott is volna félre, mikor az egyik auror kilépett a romok közül és elkiáltotta magát:
– Mindenkit elkaptunk. Az akció véget ért. – Alig hogy ezt kimondta a kollégák megbilincselt, megkötözött alakokkal kerültek el ős kezdték meg a hoppanálást. Az egyik még a mi áldozatunkat is összeszedte.
– El kell látnom a sérülteket… – Suttogtam Benjaminra pillantva. Végig simítottam a karján és megveregettem a vállát, mintha valóban az apja lennék. Megígértem, hogy nem akarom majd Rudolfot pótolni, de szívesen fogadtam volna gyermekemként az ikerfiúkat. – Jól harcoltál ma, Ben. Büszke vagyok rád. – Tettem hozzá. – Figyelj, tudom, hogy nem pótolhatom az apádat, de most olyan büszke vagyok rád, mintha a saját gyerekem lennél. – Tettem hozzá, remélve, hogy nem veszi ezt sértésnek, közel sem annak. szántam.
Naplózva


Benjamin R. Fraser
Varázsló
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 09. 30. - 10:50:29 »
+1

2002 szeptember 21.
● METZ ●
⭃ A beton tükrében ⥷
tükörkép



amit kitartóan nézek, otthonos a káosz,
a káosz az egyetlen út a megváltáshoz.
A pillanatra várok, mert nem hiányzik már sok,
és jönnek foszforfényű atomrobbanások.


Egy kicsit még dübörgött bennem az adrenalin. Azt hiszem, talán egy kicist túlzásba estem megint  ahősködésemmel, ahogy Aiden mindig is szokta mondani. De valahogy én nem tudtam más lenni. de örültem, hogy meg tudtam tenni azt, amit meg kellett tennem. Valahogy most egy kicsit mége rősnek és legyőzhettelennek is éreztem magamat. Egy kicsit reméltem, hogy anya büszke lesz rám, ha haza mentem, de ha észreveszi rajtam  a harc nyomai, egészen tutira orditani fog velem. De tudom, hogy azért mert nem akar elveszíteni. Együkünket sem akarja.
Kicsit elégedetten kihúztam magamat, hogy Metz is lássa, nem vagyok olyan szerencsétlen és gyenge. Szerettem harcolni, talán még Aidennél is jobban. De valamiért sosem vonzott az, hogy a Minisztériumban auror legyek. Annál sokkal izgalmasabbnak tűnt a levegőben való száguldozás. Talán ezért se tanultam annyira. Csak erre az egy dologra koncentráltam. Most is úgy érzem, hogy nem bántam meg, hogy ezt az utat választottam. Nem akartam megbánni. Hittem benne, hogy nekem ez az életem célja. repülni, és onnan példét mutatni. Talán túlságosan érzelmes is volt ez, de a Fraserek néha egy kicsit nyálasak is szoktak lenni.
Ahogy befutott a harc végén az egyik auror, és kijelentette, hogy mindekit sikerült elkapni, jelentősségteljes pillantással néztem Metz-re. Egy kicsit szrettem vona, ha mondjuk nem leordítja a fejem, hanem mondjuk hátba csapkod, vagy valami ilyesmi. De aztán tényleg megveregette a vállamat.
– El kell látnom a sérülteket… Jól harcoltál ma, Ben. Büszke vagyok rád – zavartan megköszörültem a torkomat, és megborzoltam a hajamat, miközben a másik kezemmel zsebre vágtam a pálcámat. Rég nem dícsértek meg így, igazából. Csak most tűnt fel, hogy talán apa és Chrissie halála óta nem is tettem semmilyen éremlegeset. meg aztán Aiden nem volt az a típus akiből cska úgy kijött egy büszke vagyok rád tesó dolog. A zavaromban nem igazán tudtam mit mondani, így Metz folytatta, miközben körülöttünk sürügtek-forogtak az aurorok. Egy kicsit én is menőnek tartottam őt, még annak ellenére is, hogy pánikrohama volt. Kevesen féltenék így azt a gyereket, akihez nagyjából semmi küzük, és ő mégis azt akarta, hogy nekem legyen jó. Egy kicsit talán félreismertem.
- Figyelj, tudom, hogy nem pótolhatom az apádat, de most olyan büszke vagyok rád, mintha a saját gyerekem lennél.
felsóhajtottam. Talán én sem voltam vele túl kedves, és talán ő sem szándékosan sértett meg... Minket. Engem. Nem is tudom. Már nem lehettem gyerek, hogy duzzogva berohanjak a szobámba és magamra csapva az ajtót direkt hangosan és fülsüketítően gitározzak.
Ideje lesz felnőnöd, Benjamin.
Apa hangja a fejemben borzongással töltött el.
- Tudom, és... Sajnálom, jó? Össze voltam zavarodva, de igyekszem most már normális lenni - vigyorodtam el lazán, és zsebredugtam a kezemet. - Azért készülj fel, hgy anya vele dis ordibálni fog - kacsintottam rá, majd beleboxoltam a vállába, és az ujjaimmal megérnitettem a pálcámat, hogy hoppanálni tudjak. Még egyszer odapillnatottam rá, majd egy sóhajtás kíséretében felkészítettem magam arra, hogy anya mennyire ki fog akadni, hgogy mégis miért érkeztem haza úgy, mint aki beleesett a csatornába. És mivel én nem tudtam hazudni, nem mondtam volna el neki, hogy véletlenül beleestem a csatornába. Bocsi Metz. Anya biztos kiabálni fog, hogy miért nem küldtél haza, és miért nem vigyáztál amúgy is magadra. MÉg intettem egyet búcsúzóul felé, amolyen majd összefutunk stílusban, és haza hoppanáltam egy halk kis pukkanás kíséretében.


● KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! ●
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.094 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.