+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Roxfortos diákok
| | | |-+  Griffendél
| | | | |-+  Sebastian Bates (Moderátor: Sebastian Bates)
| | | | | |-+  A Bibury melletti erdők
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A Bibury melletti erdők  (Megtekintve 300 alkalommal)

Sebastian Bates
[Topiktulaj]
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 06. 30. - 19:29:07 »
+2

A Bibury melletti erdők

2002. július 19.



Naplózva


Sebastian Bates
[Topiktulaj]
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 06. 30. - 20:30:49 »
+1

To: Sean

2002. július 17.



there is a little bit of wolf
in me too

Csendes nyugalommal vettem tudomásul, hogy a nap egyenesen az arcomba tűz. Csak sóhajtottam egyet, mikor tudatosult bennem, mennyire fájnak a tagjaim és hogy egy egészen kicsit fáradt vagyok. Egy egészen kicsit… mármint nagyon… az izmaimban lüktetett a fájdalom, annyira, hogy az már-már kellemetlen közérzetet kölcsönzött. Szinte hányingerem volt, ahogy nagy nehezen kinyitottam a szememet.
Egy darab ruha sem volt rajtam. Bizonyára éjszaka szaggattam le, mikor beköszöntött a telihold. A Jack-kel kialakult kellemetlenség miatt nem jutottam újabb bájitalhoz… el kellett viselnem az átváltoztatás minden terhét. Nagy nehezen felültem és próbáltam rájönni csak szimat alapján, hogy hol vagyok. Nem néztem körbe… csak megéreztem. Nem az otthon illatát, nem is a megfelelő utat vagy azt, ahonnan jöttem. Egy másik farkast. Az illata beköltözött az orromba, és nem akart távozni. Tudtam, hogy erősebb nálam. A szívverése vadul kalapált egészen közel.
Hirtelen kaptam oldalra a fejem. Azonnal megláttam a meztelen férfit, aki ott feküdt az avarban. Idősebb volt nálam, azt azonnal megállapítottam, de mivel csak az arca profilját láttam, azt sem teljesen, nem tudtam ébren van-e. Csak a mormogást hallottam, amit alvás közben engedett meg magának. Az az érzésem támadt, hogy nem vagyunk egymásnak közömbösek, nem csak belebotlottam… valamit csináltunk közösen éjjel… talán vadásztunk, talán csak együtt morogtunk fel a holdfényre.
Amint mocorogni kezdett, összerezzentem. A lábaimat szorosan zártam össze, a mellkasomat meg a tenyereimmel takargattam. Nem akartam, hogy így lásson meg, de nem volt semmi a közelben, amivel eltakarhattam volna magamat.
– Te… vérfarkas vagy… – dadogtam, ahogy végig néztem rajta. Szinte azt éreztem, hogy tudom a nevét, hogy ott ül meg a nyelvem hegyén és csak ki kéne mondanom. Ismertem őt. Ismertem az erejét, de mégsem tudtam pontosan meghatározni, hogy kicsoda vagy mit csináltunk korábban közösen.
– Sebastian vagyok… – Folytattam, még mindig remegő hangon, majd nagy nehezen felkeltem az avarból, az egyik kezemmel a lábam között takargatva magamat. Fogalmam sem volt, hogyan megyünk haza… de ő talán tud hoppanálni és egy lakásba vihet, ahol van ruha. Nem akartam így maradni, vagy visszasétálni, hogy midnenki frászt kapjon tőle.
– Ő… gondolom nincs nálad ruha… – motyogtam szerencsétlenül és véletlenül odanéztem rajta. Ettől persze még jobban zavarba jöttem és elvörösödtem. Nem akartam megbámulni… igazából eddig csak egy valakijét láttam a sajátomon kívül. Nem igazán voltam egy felnőttére felkészülve. – Jaj! Elnézést!
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 07. 01. - 22:16:36 »
+1

☾ I'm like, I'm like fucking war child ☽
S e b a s t i a n B a t e s
2-0-0-2-j-ú-l-i-u-s-1-7


A csontjaim fájtak, hevenyészett pulzálással üzenték a sejtjeimnek és az agyamnak, hogy ismét emberszerűek lettek. Voltam-e valaha ember is? Nem tudom, a múltam homályában játva kezdtem azt érezni, hiába kellett volna lennie nekem családnak, eltűnt és nem maradt nyoma bennem, csak a húgom, csak a húgom, akit elemésztett a tűzvörös átok, és belül üres voltam, MIntha örökké csak az utcákon kóboroltam volna. Éreztem a bennem jól lakottan szunnyadó szörnyeteget, azt aki minden nap bennem ólálkodott, türelmetlen köröket futva, arra várva, hogy minden kibaszott hónapban kirobbanjon belőlem, hogy öljön, mert csak arra lett kitalálva, és még csak arra sem emlékszem, hogyan lett ő igazán kitalálva bennem. Most csak lusta morgással tudatom a szörnyem tudtára, hogy én vagyok aki uralkodik és nem ő. Most én vagyok.
A hátam alatt éreztem az erdő élettel teli vibrálását. A sok magányos vadászat és az egyedül töltött magányos ébredéssel teljesen együtt tudtam élni az apró rezdüléseivel. Min valami elbazsott Maugli. A fejem kurvára hasogatott, de még így  afélig érenlét és az álom között is belekúszott az orromba egy másik vérfarkas szaga. Nem volt idegen, vaahogyan rémlatt nekem ha más nem akkor az illat, az előző éjszakából. Ha nem is használtam löttyöt, tudtam, hogy a mellettem heverő kölyköt nem bántottam. Vagyis ki tudja, talán huányzik belőle egy két darab. De a számban sem éreztem Kat vérének ízét, és tudtam, hogy kivételesen nem bántottam senkit. Bár  arőzsaeszedő banyák gyakori áldozataim voltak éjjel, úgy tűnik a farkaosm is megunhatta ezt. És még benne is ott volt az az kibazsott ösztön, hogy nem tudott kölyköt bántani. Furcsa volt, és szinte megmagyarázhatatlan. De kedztem fealdni, hogy a múltamban leressek válaszokat.
De lusta vagyok megmozdulni, ahold ereje mindig kibaszottul kiszívott, és talán nem is akartam. Szóval még egy ideig szenvedek és hagyom, hogy a nap melege simogassa a csupa sbőrömet. Szeretem a napfényt, akkor is, ha a bennem élő állat nem. Az Azkabanban eltöltött idő alatt minden meg volt tőlem vonva, így ha adótott rá alkalmam, kiélveztem a szelet, az esőt, a napt. Jól esett érezni az időt a bőrömön, jól esett tudatéban lenni, hogy nem csak egy hulladék vagyok a négy fal közzé zárvam, hanem élek.
Aztán lassan megmozdulok, a fejem fáj, a csontom, és forg a gyomrom is. EGyik kezemmel a földet támasztva felnyomom magam ülőhelyzetbe, akármilyen póz is legyen az, és úgy bámulok a mellettem lévő gyerekre, mintha afel se fognám, hogy ott van. Ezek a kölykök mindig ilyen kibaszottul aktívak, nem számít hányszorosan farkasok, heh.
– Te… vérfarkas vagy - közli a tényt mire hümmögök egyet. Wow, megnyerted  a lottót, öcsi.
- Áh, nem. Én egy vérnyúl vagyok. Légyszi ne egyél meg - forgatom meg a szememet. A srác arcát fürkészve tudom, hogy tuti együtt csináltunk valamit a fák alatt. Akkor ezért vagyok éhes, ezért nyafog a bennem lévő kómás farkaosm. Túlságosan lekötött a pesztrálás, és nem öltem meg snekit. Micsoda tragédia! Pedig mennyi rőzsés néni lett volna az úton.
– Sebastian vagyok… - motyogja, és még milyen jó, hogy a hallásom fasza, és olyan szégellősen húzza magát össze, meg takargatja, mintha nem lenne nekem olyanom, ami neki is van. Felsóhajtok, és én is lébra kecmergek.
- Sean - modnom röviden, mert ha az ember farkasa farkas pajti akkor ember se legyen embernek farkasa, csak pajtija. Sean te beteg állat, be vagy szívva.
- Dehogy nincs nálam ruha, csak láthatatlan - folytatom tovább a szarkazmusomat, majd felsóhajtok amikor elkapja a szemét és hótra zavarba jön. - Nézd, én a cuccaimat általában le szoktam dobni egy fának az odújában, odatalálok, csak követnem kell a szagomat... Bocs ha zavarok, de nincs nálam a másik pálcám, hogy farkas alakban vezesselek, szóval... - sóhajtom, és elidnulok a fa felé, ahol a cuccaim vannak reményeim szerint.  MIért is pesztrálok önkéntesen kölyköket. Susan, bárcsak tudnám a választ.
- Na és mennyire kóboroltál el hazulról, kisfarkas?
Naplózva


Sebastian Bates
[Topiktulaj]
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 07. 03. - 09:55:10 »
+1

To: Sean

2002. július 17.



there is a little bit of wolf
in me too

Kicsit reszketve próbáltam takargatni magam, miközben egyre több dolog villant fel. Futottam az éjszaka, talán vér íze is megtöltötte a számat. Nem tudtam biztosan eldönteni, hogy csak álmodtam-e vagy tényleg megtörtént. Nem egyedül voltam ugyanis a képekben, hanem talán éppen vele. A gyomrom kicsit megremegett, ahogy végig néztem az ismeretlenen.
– Áh, nem. Én egy vérnyúl vagyok. Légyszi ne egyél meg – mondta és megforgatta a szemét, mintha valami rosszat mondtam volna. Csak éreztem rajta, a szagán, a szívverésén, a finom morgáson, ami a hangjában meghúzódott. Én is ilyen voltam, csak gyengébben és sokkal kisebben.
Végül nem vettem fel, csak a dadogásom közepett kinyögtem a nevemet. Nem mintha számított volna. A farkasok nem név alapján emlékeztek egymásról. Egyszerűen csak mindenkinek nagyon egyedi illata volt, mégis olyan hasonló. Fel lehetett ismerni ki farkas és ki nem az.
– Sean – mondta röviden. Csak megköszörültem a torkamat, aztán végig néztem rajta. Erősnek tűnt, olyannak, aki egymaga le tudna mészárolni egy másik falkát. Nem volt olyan gyenge, olyan kicsi, mint én. Túl törékeny voltam egy farkashoz képest… persze csak nem rég történt az egész. Ha belegondolok még két éve sem voltam talán ez a valami. Nem tudtam még kezelni a bennem tomboló erőt. Ezért estem neki olyan meggondolatlanul Louis-nak is, ezért hajtott annyiszor a szenvedély. Képtelen voltam a hormonjaimnak parancsolni. A farkaslét mindent felerősített. Az indulatok időnként el is homályosították a látásom.
– Dehogy nincs nálam ruha, csak láthatatlan – mondta. Éreztem, hogy csak szórakozik velem, én pedig elkaptam a pillantásom. Zavarba jöttem a látványától, meg hogy teljesen hülyének néz. Nem mintha nem lett volna rá oka. Mióta magamhoz tértem az esti farkaskórból csak dadogtam és remegtem.
– Nézd, én a cuccaimat általában le szoktam dobni egy fának az odújában, odatalálok, csak követnem kell a szagomat... Bocs ha zavarok, de nincs nálam a másik pálcám, hogy farkas alakban vezesselek, szóval... – mondta és elindult. Lassan követtem, kicsit megborzongva a reggeli, talán túlzottan is friss szélben.
– El… el…vagyok… szokva a teljes átváltozástól – nyögtem ki nagy nehezen. Egyre idiótábbnak tűntem persze a dadogástól. – Általában főzetet kapok. – Tettem hozzá halkan, így kevésbé remegett meg a hangom. Próbáltam vele tartani a tempót, mégis kicsit olyan érzés volt, mintha kullognék mögötte. Direkt nem néztem a feneke irányába… a hormonok nagyon zavaróak tudtak lenni. Előre koncentráltam és arra, hogy minél gyorsabban valamit magamra rángassak.
– Na és mennyire kóboroltál el hazulról, kisfarkas?
A levegőbe szimatolta.
– Azt hiszem… egész közel vagyunk az otthonhoz. – Mondtam csendesen és még egy mély levegőt vettem. Éreztem szinte a kunyhónk áporodott bűzét, ami egészen közel feküdt az erdőhöz. – Biburyban élek, ez pedig a mellette lévő erdő az illatok alapján. – Magyaráztam, majd sóhajtottam egyet. – Szerencsére nem sokan járnak erre. Azt gondolják, hogy ez a hely átkozott. – Folytattam, bár inkább csak a magam megnyugtatására.
– Neked van egy falkád? – kérdeztem, mert egészen olyan volt, mint egy alfahím. Nem sok ilyet láttam, talán csak azt, aki megharapott a Tiltott Rengetegben.
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 07. 10. - 23:46:03 »
+1

☾ I'm like, I'm like fucking war child ☽
S e b a s t i a n B a t e s
2-0-0-2-j-ú-l-i-u-s-1-7



Végignézve  asrácon, feltűnt, hogy eléggé be van pánikolva. Úgy értem, mintha nem szokott volna hozzá a pucéran ébredéshez,  ahhoz az állott, gyomorforgató tompasághoz, ami a ködös teliholdas vad éjszakák hozzávalója. Fére billentett fejjel fürkészem a kölyköt, miközben próbálom magam csak feleannyira is összeszedni, hogy a sajgó izmaim és csontjaim mondjuk megmozduljanak. Megszokhattam volna ugyan az átváltozással járó fájdalmakat. Az égető bizsergést, a rosszullétet, de igazából ugyan olyan volt ez minden egyes ébredés után. Hol több vérrel a számban, hol kevesebbel. Csak halkan sóhajtok, ahogy felfelé lesek. A nap fénye áttör a levelek fogságából, és kellemesen megmelegíti az arcomat. Szeretem a napot. Sokkal jobban, mint az éjjelt, a hold undorító égbolton feszülő, hízott vagy éppen fogyó alakját. A napnak meleg, kedves, simogató fénye van, a telihold pedig bűzlik és vért izzad.  A többi arca pedig csak arra emlékeztet, hogy mivé válok megint.
Út közben hallgatom az erdő minden rezdülését, érzem a talpam alatt pulzáló életet, a szél pedig a közelben tanyázó csorda szagát is a hátán hordja, egy maréknyi gyömölcsével és a többi erdőben élő állatéval és varázslényével. Mintha egy-két manó szaga is belekúszna az orromba. Elhúzom a számat, mert nem szeretem az ő szagukat. Túlságosan kiszámíthatatlan és baljóslatú.
– El… el…vagyok… szokva a teljes átváltozástól. Általában főzetet kapok.
Ah, remek, egy kölyök, aki ha egy kicsit pszichopatább farkassal találkozott volna, mint amilyen én vagyok, már lehet nem is élne. Furcsa ösztön húzódik meg mélyen bennem, amitől furán felelősnek érzem magam a kölyköktől. Talán ez a húgomnak köszönhetem. Bárcsak élne, hogy megválaszolná a kérdéseket. De mielőtt elvinnének a gondolataim abba az irányba, hogy mi van a szüleimmel, hogy hol is éltem, ki is voltam, inkább csak lustán megvakarom a fülemet.
- Aha. Hát, manapság már mindeki megoldja azzal a szarral  aproblémákat - vonom meg  avállamat. Nem mintha bajom lenne tőle. De ha én hazsnálnám a bennem lévő szörnyeteg folyton csak éhezne, és egyszer csak kitörne belőlem úgy, hogy nem is tudom kontrollálni. - Én nagyfiú vagyok hozzá, de az olyan kisfarkasoknak, mint te jól jön, hogy ne ölessétek meg magatokat teszem hozzá, miközben leszakítok egy pár vörös bogyót a bokorról, ami mellett elhaladunk, majd egy párat nyomok a kölyök kezébe is. 
- Átkozott? Hát végül is biztosan hemzseg a hozzánk hasonló vérszomjas szörnyetegekről - forgatom meg a szememet, miközben a számba dobok egy bogyót. Az éjjszaka ízét le akarom mosni a számból.
- Nem, és nem is akarom, hogy legyen. Nem az én terepem a csapat munka. Egy farkas, egy éhes gyomor, és mások balfaszkodása miatt nem kapnak el. Amúgy se tűr meg a többi farkas - vonom meg a vállamat, lazán. Egyszerűen nem nekem való, még ha ennek a kölyöknek nem is ártana egy. De majd csak talál, a cuki pofikat hamar bevonják a közössgbe. Lassan odaérek az odúmhoz, az felforgatva találom, se ruha - ami nem izgatna -, se a szaros pálcám. Ez fáj, ugyan is majdnem két hónapomba tellett megkeresni rá - összelopni - a pénzt.
- Fasza, a manók megfújták a cuccunkat - fúhom ki a levegőt fejcsóválva.
Naplózva


Sebastian Bates
[Topiktulaj]
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 07. 14. - 16:02:02 »
+1

To: Sean

2002. július 17.



there is a little bit of wolf
in me too

Feszengtem. Nem csak a meztelenség miatt, egyszerűen rosszul éreztem magam a bőrömben. Régen változtam át rendesen, hiszen Jack apjának bájitalai sokat segítettek. Azóta nem volt bájital, hogy megcsókoltam és olyan furcsán váltunk el az évvégén. Nem is gondoltam bele, hogy milyen következményei lehetnének a dolognak… mostanáig. Az átváltozások fájdalmasok voltak, ráadásul a fejem is lüktetett a tompaságtól, mintha túlaludtam volna magam, pedig biztos voltam benne, hogy áttomboltam az egész éjszakába.
– Aha. Hát, manapság már mindeki megoldja azzal a szarral  aproblémákat – mondta, ahogy megvonta a vállát. Úgy beszélt, mintha valami ördögtől való dolog lett volna a bájital, valójában mindenkinek az érdeke volt… főleg, ha az ember a Roxfortban töltötte a napjait. Egyszerűen csak túl kellett élnem azokat a napokat, hogy normális diákként folytathassam. Ettől függetlenül a tűntetek elviselhetetlenek maradtak. –  Én nagyfiú vagyok hozzá, de az olyan kisfarkasoknak, mint te jól jön, hogy ne ölessétek meg magatokat – magyarázta tovább s ahogy haladtunk, leszakított valamit egy bokorról. Néhány bogyót nyújtott felém, én pedig elfogadtam. Közben arról meséltem neki, hogy úgy gondolják a helyiek, hogy ez az erdő átkozott, ezért elég kicsi volt rá az esély, hogy a helyi erdészen kívül bárki másba beleütközzünk. Nagyon régóta nem kirándult erre senki sem csak úgy.
– Átkozott? Hát végül is biztosan hemzseg a hozzánk hasonló vérszomjas szörnyetegekről.
Bekaptam egy bogyót. Egyszerre volt savanyú és édes, de a farkaskórsággal járó végtelen éhséget finoman csillapította – legalábbis részben. Az igazat megvallva ez volt az az állapot, amikor bármit fel tudtam volna falni… és otthon rendszerint nem volt semmi. A családomnak nem sok pénze volt, minden ételt be kellett osztanunk. Nem nassolhattam úgy, mint a Roxfortban, ha bejutottam a konyhára Jackkel.
– Valami gonosz boszorkányt szoktak emlegetni. – Motyogtam kicsit szerencsétlenül. Nem akartam lerombolni a képzeteit.
A falkás kérdés persze jobban érdekelt, mint a korgó gyomrom. Valójában még sosem találkoztam más vérfarkassal… csak azzal, amelyik megmart. Ő nem volt ennyire menő, nem nézett ki ilyen tapasztaltnak sem. Egyszerűen csak gonosz volt.
–  Nem, és nem is akarom, hogy legyen. Nem az én terepem a csapat munka. Egy farkas, egy éhes gyomor, és mások balfaszkodása miatt nem kapnak el. Amúgy se tűr meg a többi farkas – folytatta lazán, mintha ez természetes lenne.
– Nem rossz magányosan? – kérdeztem elrejtve benne a saját érzéseimet. Mióta vérfarkas lettem, nem éreztem magam sosem kevésbé magányosnak. Állandóan rámült az egyedüllét és olyan volt, mint valami nehéz kő, amit az ember nem tudott magáról eltaszítani. – Mármint… én nem találkoztam még más vérfarkasokkal és… – te tök menő vagy. Ez lett volna a folytatás, de nem mondtam ki.
Megálltunk valahol az erdőben. A talpamat már egészen szétkarcolták eddigre a faágak és a kövek, na meg a száraz avar.
– Itt érzem az illatod… kicsit haloványabban, régebbről… – mondtam és kicsit előre dőltem, hogy megnézzem nincs-e esetleg a levelek alatt a cucca.
– Fasza, a manók megfújták a cuccunkat.
Manók? Milyen manók? Hirtelen megrettentem, mert még valami zaj is jött a hátam mögül. Azonnal megfordultam, hogy esetleg egy manó van e ott… vagy mi… de nem. Csak egy őz bámészkodott, majd megérezve a veszélyt, egyszerűen elszaladt.
– Ma… manó… – dadogtam és éreztem, hogy ennek pánik roham lesz a végé. Féltem az apró, veszélyes lényekről. Mégis ahogy visszanéztem Sean felé, a vállai felett megláttam egy vörös sapkát és hosszú szakállat.
– Ma… ma… ma… ma… nó… ! – Mutattam remegve.
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 07. 19. - 20:46:31 »
+1

☾ I'm like, I'm like fucking war child ☽
S e b a s t i a n B a t e s
2-0-0-2-j-ú-l-i-u-s-1-7



Őszintén leszartam ezt a babonás baromságot amit a kölyök is motyogott. jelenleg nem éreztem az erdőben smemi gonoszt. Elvégre az igazi szörnyeteg bennem volt. És egy szörny talán túlságosan is jól kiszagolja a másik szörnyet. Így volt ez Thomassal is. Szinte megkönnyebbülés volt hogy eltűnt az életemből. Az emlékek nem jöttek ugyan vissza hozzám. Sosem fognak már visszatérni hozzám. Vannak dolgok, amik elvesznek és soha többé nem lehet őket visszaszerezni. Elmossa őket a feledés kegyetlen szürke homálya. Olyan volt a sok fakó kép, mintha egy üveg ablakán keresztül bámulnám őket, és az üveg mgött minden fátyolos volt szürke és torz, mintha nem is kellene tudnom azokra a kérdésekre a választ, amiket mindig is kerestem.
Bár kissé sötétebb volt az erdő és nyomasztóbb, a kelleténél, de ez elment egynak. Valahogy a béka segge alatt volt a félelem faktorom. Persze talán a húgom is élvezte volna ezt a helyet. Sőt ő talán még beljebb is ment volna, én meg valószínűleg követtem volna. Inkább elhessegettem ezt a képet az elmémből, és csak élvezem az erdő illatát, a folytott lélegzetét, mintha valami más, valami idegen, valai oda nem illő is lenne benne. De talán mi voltunk azok, talán mi nem illettünk bele a képbe. Bár kétlem, hogy ebben a kölyökben a farkas olyan fenevad lenne, mint az enyém. Az előző éjszaka topma fénye az illatok, a villanások is mintha azt üzenték volna, hogy tök ártatlan és tök gyerek.
– Valami gonosz boszorkányt szoktak emlegetni - összepréselem a számba a bogyót, hogy a háborgó gyomrom kissé enyhítsem. Mintha ős húsának az íze marná a számat, mintha végre előző éjjel nem embert öltem volna, hanem csak egy sima állatot, de még így is ott volt annak a lánynak a vére is a számban. Attől megint elöntött a rosszullét. Úgyhogy ezért is tömtem magamba a bogyókat. Talán valami egyszer képes lesz végleg elmosni annak a vérnek az ízét.  Talán egyszer sikerül.
- Komoly? Miért ki van itt, Baba Yaga? - röhögöm el magam. Fogalmam sincs ez is honnan jön a számra, de egyszerűen kibukik. Kibuknak filmek, dolgok, hasonlatok belőlem, mintha mindig is ismertem volna őket.
- Nem rossz magányosan? Mármint… én nem találkoztam még más vérfarkasokkal és… - rápillantok, pldalra biccentve a fejemet. Nem tudom milyen a magány nyomorult érzése, mert Thomas elhitette velem, hogy ez jó. talán nincs bennem emberi, talán mindnen egyes érzés a farkasomból ered. Nem tudom. A magány furcsa dolog, ha nincsennek emlékei az embernek nincs mi után visszavágynia.
- A farkas van bennem, ő az én kegyetlen vérszomjas dögöm, én pedig az övé vagyok. Kissé tudathasadásos helyzet, nem? Nem vagyok magányos, mert nem tudom az milyen érzés, sose vágytam társra - vonom meg a vállam. Persze néha eszembe jutott, hogy lehet nem ez a normális, hogy egyedül vagyok, hogy minden falkával összeverekedem. De túlságosan számkivetett voltam ahhoz, hogy vágyjak egy saját falkára.
- Miért, csak nem magányos vagy, kölyök? miért nem keresel falkát? - kérdezem, bár kissé bénán hangzik, gondolom a Rengetegben lévő vérfarkasok nem a gyerekbarát típusú fajta. Egyszer kétszer összeverekedtem velük is.
Ahogy a helyemre érek, persze minden cuccomnak nyoma kel, én meg unottan felsóhajtok. Nem ez az első eset, hogy kiravol valmi kóbor szellem, vagy manó, de egyszer még egy mosómedvénnek is sikerült. Tapasztalt vagyok már a cucc visszaszerzésben. Ellenben a srác teljesen kikészül, és úgy elsápad, mintha tüzes billoggal közelítenének felé.
– Ma… ma… ma… ma… nó… ! - akad ki telejsen csóri gyerek, mire én csak megcsóválom a fejemet, és a vállam mögé pillantok.
- Üdv, Törpapa. Vissza tudod adni a cuccunkat - pillantottam rá, de az egy pukkanás kíséretében eltűnt, és a manó törökülésben leült a kölyök feje búbjára. Tuti valami magányos unatkozó manó volt aki csak a társaságot szerette volna egy kicsit.
Jól van, játszani szeretnél, mi? - a manó bologat és kuncog - Jól van, játszok veled, de add vissza a pálcám - mondom, és a manó egy kicsit eltöpreng, majd csettint és megkaparintom a pálcámat. Iagzából még egséz szórakoztatóak szoktak lenni, nem is akartam előle meglógni, de inkább felvettem volna farkas fomám, amikor megcsapja egy bűz az orromat, a manő ijedten belebújik Sebastian hajába és a kis feneke reszketve áll ki a fejévől.
A fák közül egy másik félmeztelen, zilált vérfarkas szagó férfi lép ki. A bennem lévő fenevad fekébred és dübörgni kezd bennem. Rossz a szaga, nem barátságos. De ezt a tekintén is lehet látni. Kezem ujjai a pálcát markolják miközben a faszi közelebb lépked.
- Lám, lám, micsoda meglepetés. Szinte öröm látni fajtársakat ezekben a szörnyű időkben - villantja felénk hegyes sárga fogsorát, de egyik szemével folyton a kölyköt figyeli. Francba, kiszagolta biztos, hogy be van fosva.
Naplózva


Sebastian Bates
[Topiktulaj]
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 07. 26. - 14:12:49 »
+1

To: Sean

2002. július 17.



there is a little bit of wolf
in me too

A kellemetlenség csak nem akart múlni. Hiába volt Sean is meztelen, egyszerűen nem ment a megszokása a dolognak. Éreztem, hogy kellemetlen érzést hagy a gyomromban az egész helyzet és féltem, hogy a rám ülő émelygésben még el is hányom magam. A furcsa, savanykás ízű bogyó persze nem segített kicsit sem ezen… csak tovább marta a gyomromat.
Aztán meséltem neki az erődőről. Nem sokat tudtam, hiszen Biburybe csak az utóbbi években költöztünk és az év nagyrészét a Roxfortban töltöttem. Még az ünnepekre sem jöttem haza, hogy a nyomorban ülve azt hallgassam, ahogy apám szid. Nem értett meg engem a saját családom, azt hitték valami elromlott velem.
–  Komoly? Miért ki van itt, Baba Yaga? – röhögte el magát Sean, ahogy haladtunk a fák között. Inkább eltakartam magam odalent, mert még mindig tök hülyén éreztem magam és úgy tűnt ez nem is fog változni. Ezt persze csak tetézte a tény, hogy az egész arcom rózsaszínre váltott, akárhányszor rám pillantott.
– Nincs itt Baba… baba…. ba… yaga… – nyöszörögtem kicsit szerencsétlenül. Annyira próbáltam nem megnézni magamnak, de egyszerűen képtelen voltam nem kiszúrni a testén lévő marás nyomokat, vagy éppen a szálkás, alig látható izmait. Próbáltam én csevegni, de időről időre megint rám tört a hülye a dadogás, amiről tudtam, hogy idegesítő, leküzdeni mégis képtelenség volt.
– A farkas van bennem, ő az én kegyetlen vérszomjas dögöm, én pedig az övé vagyok. Kissé tudathasadásos helyzet, nem? Nem vagyok magányos, mert nem tudom az milyen érzés, sose vágytam társra – magyarázta. Olyan nem törődöm volt, olyan laza… ha nem vallotta volna be, hogy magányos farkas, azt hittem volna, hogy egy alfahímmel van dolgom. – Miért, csak nem magányos vagy, kölyök? miért nem keresel falkát? – kérdezte. Nem sok esélyem volt erre, mármint egy idősebb farkas még szét is tépett volna talán, ha nem tetszik neki éppen a pofám. A gondoaltra pedig egész egyszerűen csak összerezzeni volt erőm.
– Hát, mert… – motyogtam, ahogy elértünk a cuccáig. Nem éreztem ott semmit, csak az illatának a nyomát. Pontosan ugyanazt az aromát, amit árasztott magából, s amiről azonnal tudtam, hogy ő is farkas. Csakhogy nem volt ott semmiféle holmi, még a pálcája is el volt tűnve. Éreztem, hogy valami van a levegőben… valami nincs rendben. Ekkor rajzolódott ki Sean válla felett az a sapkás manódolog.
– Üdv, Törpapa. Vissza tudod adni a cuccunkat – fordult felé Sean. Én csak nyeltem egyet, nem akartam egyezkedni semmiféle manóval. Ráadásul az egy pukkanással semmivé foszlott, majd megéreztem a súlyát a fejem tetején. Hirtelen mozdulni sem mertem, mert féltem, hogy kitépi a barna tincseimet.
– Jól van, játszani szeretnél, mi? – kérdezte Sean. Én csak a manó kuncogását hallottam. Továbbra sem mertem megmozdulni. – Jól van, játszok veled, de add vissza a pálcám – javasolta. Éreztem, milyen ügyes trükk ez. Ha így tesz, hát könnyebb lesz talán visszanyerni a cuccait és nekem is akad valami, amit legalább deréktól lefelé viselhetek. A reggelek túl hűvösek voltak és fáztam.
Újabb, erőteljes tesztoszteronos szag csapta meg az orromat. Csakhogy ez nem Sean illata volt. Éreztem, hogy a manó is mocorog a hajamban, mintha le akarna bújni, de most nem volt időm gondolkodni… még egy meztelen pasas jelent meg. Még egy vérfarkas.
– Lám, lám, micsoda meglepetés. Szinte öröm látni fajtársakat ezekben a szörnyű időkben – villantotta felénk a fogait, én meg csak óvatosan léptem egyet Sean felé. Éreztem, ahogy a manó a hajamat szorongatja és remeg… pontosan annyira, mint én.
– Mi… mi csak… – dadogtam, ahogy rám emelte a furán villogó szemeit. – Sean… – bújtam hirtelen a karjához. Az arcomat a bőréhez nyomtam, hogy még csak ne is lássam az újonnan érkező vérfarkast. Éreztem, hogy meg akar ölni. Még az sem zavart, hogy nem takargatom magam, mert Seant szorongatom helyette.
– Ó… mi a baj, kisfiú? Csak nem félsz az idősebbektől? Ez nagyon neveletlen viselkedés tőled… – mondta kimérten és még egy fagyos mosolyt is megengedett magának a végére. – Kéne neked egy kis jómodort tanítani. – Tette hozzá és úgy indult meg felém, mintha félig vadállat volna. Láttam a karmait villanni a levegőben. Éppen csak annyi erőm volt, hogy ellökjem Seant és a földre borulva ne találjon sem engem, sem őt a farkas. Hallottam, ahogy az avarban landol, a manó pedig még mindig a hajamba kapaszkodott.
– Nem… nem kérek leckét… – dadogtam tovább.
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 07. 29. - 13:41:44 »
+1

☾ I'm like, I'm like fucking war child ☽
S e b a s t i a n B a t e s
2-0-0-2-j-ú-l-i-u-s-1-7



Miért mindig én fogom ki  akölyköket, meg az idegesítő rohadékokat? Szinte már unott nyugalommal fogadtam azt, ahogy Sebastian követett, meg a pánikrohamát is, a manó látványától. Egészen szórakoztatóak voltak együtt, a manó kifejezetten jól éreztem magát Seb fején. Iagzából még az sem zavart, hogy tök pucérak voltunk, valahogy nem hozott lázba, nem sokkal volt neki kevesebb, mint ami nekem. Ez olyan farkas solog lehetett, vagy egyszerűen csak hozzászoktam a nudizáshoz. Szerencsére még odáig nem jutottam el, hogy egy szál Ádám kosztümben gyalogoljak végig fényes nappal az utcán. Maximum éjszaka, amikor egy-egy nem jól megtervezett átalakulás után szereznem kellett magamnak ruhát.
A kellemetlen behatolótól teljesen kikészült a gyerek, levágtam, hogy eléggé összeszarta magát tőle. Még engem is megcsapott a félelmének szaga, amit minden bizonnyal a fazon is kiszimatolt. Persze, midnig miegérezzük ki a gyengéb, és azt nyilván el kellett tiporni, hogy a saját helyünket biztosítsuk a világban. Én is ezt csináltam, amikor Thomas irányított és teljesen megvadult vérfarkasként embereket öltem és bántottam, vagy talán csak megfertőztem a kórral. De éreztem a félelmet belőle és  a manóból is, én pedig hideg nyugalommal biccentettem oldalra a fejemet az erősködő fazon felé. Még egy farkas, aki azt hiszi, csak mert körbepisilte három ponton a helyet, az egész erdő az övé. Az ilyenek anniyra fel tudtak idegesíteni. Én is szerettem területet foglalni, harcolni érte, de nem csináltam ilyen elemien bebaszott módon.
A másik hím szaga vezsélyes volt, uralkodott benne a farkas, én pedig elfintorodtam. Nem akartam idáig süllyedni, hogy a kettő közötti örök átmeneti éllapotban legyek. Gyűlöltem ha a teliholddal a határaimat ák kellett lépmen, hogy kiszaabduljon belőlem a nagyvad, és kitombolja magát, hogy iráynítani tudjam. A farkaosm is kapcsolt bennem, erőszakos bestiaként kaparva a falat bennem, hogy kűzdeni akart. De én is ezt éreztem. HOgy el kell őt távokítani a közelünkből.
- Ó… mi a baj, kisfiú? Csak nem félsz az idősebbektől? Ez nagyon neveletlen viselkedés tőled… Kéne neked egy kis jómodort tanítani. – mielőtt bármit is reagálhattam vonla, Seb ellökött, és a karmai a levegőt hasították, miközben mi elterültünk a földön. Moorgva leborzoltam a hajamból a félig koszos, latyakos avart. A fószer idegesítően eszelősen nézett ki mint egy elcseszett ócska film, ahol próbáltak valami vérfarkas szerűt maszkolni, de csak valami redvány lett a végeredmény. Ez a fószer is egy redvány volt.
- Nem… nem kérek leckét… – motyog Seb, de ezzel nem segít, mert a fószer konkrétan ráordít mintha valami elbaszott morgás lenne. Én csak megforgatom a szememet, miközben nekiszaladok, és az újabb karmolás meg Seb közzé álok, így az én kezem kapja be a támadást, miközben hátra mordulok Sebastian felé.
- Fuss! - mondom, és ezek a szavak olyan rohadtul ijesztően ismerősként tolakodtak elő a fejembe a ködből, miközben egy őrült nagy deja vu érzés kerített hatalmában az erdőben, miközben pofán gyűrtem ijesztően ismerős box mozdulatokkal a támadó eszelőst.
Hirtelen nem is ennek az erdőnek a zaját az illatát, hármunk illatát éreztem, hanem egy kislányét, aki feküdt a földön és reszketett, meg egy hatalmas fenevadét, aki ölém magasodott a teliholdas erdőben. Illanó, hófehér emlékkép volt, de ahhoz elég, hogy megragadjam és ne hagyjam kicsúszni a kezeim közül, még akkor se, amikor felvettem az izmos mexikói farkas fomát, hogy nekiigorjak ennek a rohadéknak, aki olyan mélyre süllyedt, hogy kölyköket bánt. Fájdalmasan nyüszített fel, ahol a karját téptem, teljes súlyommal húzva lefelé bírkóztam le, míg azt nem éreztem, hogy végre képes nekem behódolni.
Naplózva


Sebastian Bates
[Topiktulaj]
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 08. 01. - 12:25:40 »
+1

To: Sean

2002. július 17.



there is a little bit of wolf
in me too

Sean nem váltott ki belőlem félelmet. Nem éreztem úgy, hogy tartanom kéne tőle, még ha kicsit mogorva is volt. Volt felé egyfajta ösztönös tiszteletérzésem, talán azért, mert egyértelműen alfahím befolyását keltett s emiatt csatlakozhattam hozzá az éjszaka is. Nem sok emlékem volt, csak az illata hagyott mélynyomot a tudatomba. Tudtam, hogy akár tíz éve múlva is képes lennék felismerni vagy éppen megtalálni őt. Én nem voltam nagyképű, nem akartam magamnak saját falkát, de jó lett volna valaki, akit követhetek… aki egy egészen kicsit tényleg erősebb nálam, aki mellett biztonságban érezhetem magam. Ha valamit megtanultam az elmúlt évben, az az, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Ők nem tudják, min megyünk át, nem tudják, hogy amit tesznek, az áttipor rajtunk.
Ellenséges vérfarkassal sem volt még dolgom, leszámítva azokat, akik megmartak. Ezért az illata az ismeretlennek nagy hatással volt rám. Szinte éreztem a belőle áradó bűzt, ahogy az valami furcsa kegyetlenséggel párosul. A szíve is másképp vert, mint az enyém vagy éppen Seané. Izgalomban volt.
Sean elém lépett, mintha meg akarna óvni tőle. Csakhogy ez a fickó eszelős volt, nem csak a külseje volt elképesztően furcsa, de a belőle áradó energia is. Hirtelen félteni kezdtem a manó, aki ott volt a fejem búbján. A támadást Sean hárította, de úgy, hogy a keze is megsérült. Éreztem a fémes vérszagot. A másik közben zihálva állt meg tőlünk valamivel távolabb. A hegyes körmein csöpögött a vér… Sean vére…
– Fuss! – mondta az újdonsült alfahímem. A támadás ismét bekövetkezett, éppen annyi időnk volt, hogy Sean még orrba vágta.
– Nem hagylak magadra. – A hangom morgós volt, állatias. Hiába éreztem, hogy rettegek és kimerült is voltam az éjszakai barangolástól, bekapcsolt egy olyan oldalam, amit eddig nem is ismertem jóformán. Sean közben neki ugrott az ellenfélnek, aki fájdalmasan nyüszített fel. Éreztem az erőt, ami belőle áradt, amivel legyűrte az ismeretlen vérfarkast. Annak a szívverését is hallottam, heves volt, de remegős… rettegett, hogy Sean esetleg elpusztítja.
Vicsorogva, morogva kapálózott még egy ideig az avarban. Szabadulni akart, mint a fogságba esett vadállatok. Aztán egyszer csak hirtelen feladta és hangosan kapkodva a levegőt kiterült Sean ereje alatt. Én is ilyen akartam lenni. Erős, aki tudja használni azt, amit kapott… még ha nem is igazán az volt álmaim vágya, hogy vérfarkas legyek, de most már így alakult és ezt nem vehette el tőlem senki. Nem volt rá gyógymód, legfeljebb kezelés.
– Mocskok… – vicsorgott rám Sean alól az ismeretlen vérfarkas, majd nagy nehezen kiszabadult és visító hangot kiadva rohanni kezdett be a fák közé. Hosszú percekig éreztem az aromáját a levegőben megülni, hallottam, ahogy a sebei miatt jajgat, majd olyan messzire került, hogy még a vérfarkas érzékeim sem tudták többé felismerni, merre jár.
Ekkor nyeltem egyet. Felnyúltam a fejem tetején meghúzódó manóért és a karomba vettem. Hagytam, hogy ott üljön és felnézzen rám a kis szakállas arc és a vörös sapka.
– Szerintem most, hogy Sean megmentett minket, vissza kéne kapnia a cuccait. – Mondtam, erre nyünnyögő hanggal bólintott. – Aztán talán még játszik is veled.

Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2021. 08. 09. - 15:19:15 »
+1

☾ I'm like, I'm like fucking war child ☽
S e b a s t i a n B a t e s
2-0-0-2-j-ú-l-i-u-s-1-7



A vér szétfut a számban, és bár tudom, hogy ez nem Kate vére mégis az övét érzem. Fűszeres és rét ízű volt, szészaladt a számban, és mégsem ismertem fel. Ennek a faszinak a vére büdös volt és keserű, mégsem mosta ki a számból annak a lánynak a vérét se, akire nem akartam, hogy emlékezzek. Mégis ő volt az első, akit megláttam abban a fehér szobában, ő volt az első, akire emlékezhettem. És ő volt talán az első áldozatom is, akit megöltem, miután beborított és kifirgatott belőlem mindent a telihold. Mindent, ami egykor emberré tett.
De a vér fémes ízén keresztül egy másik emlék is megcsapott haloványan pulzált és rohant végig az agyamban, én pedig alig kaptam el, már illant is tova. Egy erdőben voltam. És a húgomat védtem egy vérfarkastól. Éreztem, ahogy felétépi a marása a bőrömet, éreztem, ahogy az egykor barátságos és értatlan fehérséggel ragyogó hold eltorzul és hív  egy ezüstös pokolba, egy ördögi keringőre. Nem volt időm sokat ezen gondolkodni, most csak Sebastiant kellett megvédenem.
– Nem hagylak magadra - Seb hangja valahogy túl messziről érkezett, és óvatosan tört be az egyre inkább állatiassá váló elmémbe.
Megfeszültek az izmaim, miközben rátámadtam a másik farkasra. A farkam figyelmeztetően csaholt, miközben a torkomból szűntelenül vad morgás tört fel. Éreztem a félelmét, ahogy lenyomtam egyre erőteljesebben a földre. Éreztem hogy lassan be fog hódolni nekem, már jóval az előtt, hogy megtette volna. Ilyen voltam, mindig győztem. A bennem lévő farkas megint csak ki akart robbanni, harapd el a nyakát, tépd szét a húsát, öld eg öld meg. De nem tettem. nem öltem mert halványan még élt bennem valaki aki tudta, hogy ezt nem szabad. Így amikor a férfi teljesen feladta, elengedtem a fogaim közzül, aki kapott az alkalmon és futásnak eredt, ki innen, el az erdőböl. A szaga még sokáig meghagyta a lenyomatát az rromban, de éreztem, hogy egyre inkább távolodott tőlünk.
Megráztam a bundámat és elégedetten, büszkén tartottam a farkas alakomban a fejemet, majd nyújtózkodtam a kissé nedves fűben, ami olyan puhán és kellemesen csábízott, hogy muszáj voltam elnyúlni és belehemperedni, mielőtt emberré változtam volna. farkas alakban sok minden ösztönösen jött, ösztönösen jól esett csinálni, és ilyen volt többek között a hempergőzés meg a napozás is.
Ahogy lassan visszaváltoztam ember alakomba, a farkas bennem még mindig dühös köröket rótt. Utálta, ha nem hagytam kitörni, vibrálva akart eluralkodni rajtam, hogy aztán én is olyan legyek, mint ez a holdkóros, akit elzavartam. Nem akartam olyan lenni, aki átmenet az ember és a frakas között. Nem akartam olyan lenni, aki elveszítette minden méltóságát emberként. De éreztem, hogy egyre vékonyabb a határ, amit átléphetek.
- Na, kölyök, így kell megvédeni magad - ropogtatom meg a nyakamat közben és nyújtóztam is egyet, miközben Törpapa Seb karaji közzé került.
- Szerintem most, hogy Sean megmentett minket, vissza kéne kapnia a cuccait. Aztán talán még játszik is veled.
A manó csettintett egyet, és a cuccaim mellém klepottyantak. Álmos mozdulatokkal szedtem ki pár elcsórt ruhadarabot a hátizsákomból. Belebújtam egy szabadidő gatyába egy bő fekete pulcsiba és egy elnyűtt sportcipőbe, majd odadobtam a tartalék szerelésemet Seb felé.
- Jól van, Törpapa, mit akarsz játszani? - kérdeztem ásítva, mire a manó felkuncogott és egy újabb csettintéssel eltűnt Sebbel együtt. - Aha, szóval bújócskát - sóhajtottam fel. Tudtam, hogy nem vihette magukat messzire. Sose értettem miért nyújtott nekik perverz örömöt az, hogy kiszagoltam hol voltak. Lehunytam a szememet és szimatolni kezdtem a levegőbe. Követtem Seb és a manó illatának keverékét, ami a fa lobjai közzé vezetett. Megforgattam a szememet. - Túl holdkóros vagyok még ehhez - dünnyögtem kicsit morcosan, majd elkezdtem felfelé mászni. Mertem remélni, hogy nem a fa lombkoronájára bújt el a manó.
Naplózva


Sebastian Bates
[Topiktulaj]
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 08. 21. - 16:29:18 »
+1

To: Sean

2002. július 17.



there is a little bit of wolf
in me too

A vesztes fél eltűnt. Sean bámulatosan erős volt, ahogy megfeszültek az izmai minden támadásnál, lenyomta a földre a támadónkat és egészen addig hajszolta, míg az fel nem adta végül. Így lettünk megint egyedül a fák hatalmas lombjai alatt, az erdőnek ebben a kietlen részén.
– Na, kölyök, így kell megvédeni magad – mondta Sean, miközben nagyot nyújtózott. Én az ujjaimmal a törpe szakállát cirógattam. Egészen bájosan odatelepedett a karjaimba, mintha csak elhinné, hogy képes volnék megvédeni őt is. Hiába volt bennem a farkas, nem harcra születettem. Valószínűleg még ahhoz is túl gyenge lettem volna, hogy egy olyan alfát kövessek, mint amilyen Sean volt.
– Lá.. láttam… – bólintottam.  A kis törp a kezembe meg persze lelkes lett, hogy Sean megint ott van és játszhatnak egyet. Olyan készséges volt, hogy még a cuccait is visszaadta az alfának. Aprót csettintett a kis kezével és megjelentek szinte a semmiből a cuccai. Ahogy öltözködni kezdett, nekem is odanyújtott egy adag ruhát. A törpe felmászott addig a nyakamba és megvárta, hogy felöltözzek a túl nagy rövidnadrágba és a teljesen elálló pulcsiba. Azt sem bántam, hogy nekem már csak egy lyukas orrú tornacipő jutott, ami szintén túl nagy volt a lábamra. A lényeg az volt, hogy végre nem vagyok meztelen és nem látszik minden részem.
A manó a nyakamból visszahuppant a karomba és csillogó szemekkel várta Seant, hogy végre játszhat vele. Igazából én is így néztem rá, mert lenyűgöző volt. Megvédett, és ahogy harcolt olyan férfias és szexi volt… igen azonnal ezt vettem észre, mert a hormonok és a farkaskór nem voltak éppen jó társaság egy kamasz testében. Állandóan megnéztem a férfiakat, először ott volt Jack, aztán persze még egy halom ember, akit az újságban láttam.
– Jól van, Törpapa, mit akarsz játszani? – kérdezte ásítva Sean, ahogy visszalépett elénk. Még mondani sem tudtam semmit, mert a manócska megint csettintett egyet, én valahol egészen máshol találtam magam. Még éreztem Sean illatát, tudtam ,hogy elég közel van ahhoz, hogy ránk tudjon találni.
– Szóval te így bújócskázol… – csiklandoztam meg a hasát. Erre nevetni kezdett és megint csettintett, mire egy hatalmas fa lombjai között, az egyik ágon ücsörögve találtam magam. A gyomrom még nem volt az igazi, az átváltozások után mindig nagyon kavargott és kicsit szédültem is ahogy lenéztem. Próbáltam nem rosszul lenni és lebilleni… de ezen csak az segített, mikor megéreztem Sean egyre közelgő illatát.
Ahogy mászott fölfelé hozzánk és elnéztem a lombok között a távolba, megpillantottam a felkelő nap aranysugarait. A szürkület, mint olyan megszűnt létezni és az aranyfény bejárta a tájat. Így, amikor a másik farkas is felért, csak megvártam, míg elhelyezkedik mellettem és csak odaböktem a fejemmel a nap felé.
– Ezt akarta mutatni nekünk… – Suttogtam, közben a kis manó tapsolva bámult el ugyanabba az irányba, egészen bevackolta magát a karjaim közé, így védelmet nyert a reggeli hűvössel szemben.

Köszönöm a játékot!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.099 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.