+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  a szökőkút mellett
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: a szökőkút mellett  (Megtekintve 41 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 06. 05. - 18:28:34 »
+2

Someone please tell me
That the end of my long lingering feelings was a dream
I’m coming to meet you, it’s okay
I will fill myself with painful memories



2002. június 15.
Naplózva


Daniel O'Mara
Szent Mungó
***


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 06. 05. - 22:10:59 »
+2



your name hurts
2002. június 15.
Elliot


Hány napja nem hallottam a hangját… hány napja nem láttam az én idióta bátyámat? Már meg sem tudtam számolni pontosan. Elég volt ugyanis, hogy eszembe jutott a neve, máris fájtak a szavak, amiket egymás fejéhez vágtunk. Nem kellett volna engednem a saját dacomnak, az undokságomnak, amivel sajnáltam tőle a boldogságot. Féltékeny voltam, mert neki mindig minden olyan könnyen ment… s amikor megint eldobta valaki, mint egy darab szemetet, hát én voltam, hogy simogassam a hátát és azt mondjam „jobb lesz.” Képtelen voltam többet hazudni. Nem kellett volna kapcsolatba kezdenie senkivel, saját magát kellett volna rendbe raknia egyedül, most mégis megint ott volt azzal a kölyökkel.
Már egyszer összetörte a szívét, mégis újra együtt voltak. Apám is morgott, én is morogtam, hacsak szóba került, mégis vittem nekik ételt, amit küldött otthonról, meg bájitalt a patikából. Nem is néztem rendesen körben a házban, nem akartam látni, hogyan élnek. Utáltam a gondolatot, hogyha ennek vége lesz, megint én leszek ott, megint nekem kell elviselni, hogy fáj neki. De ha így lesz, megkeresem Aiden Frasert és addig ütöm az arcát, míg rá nem jön, hogy nála nagyobb rohadék nem létezik ezen a földön, mert én még egyszer nem fogom összeragasztani a szíve darabokra hullott maradványait.
Meglehet, hülyeség volt azt a levelet is otthagyni a konyhapulton: „Gyere a szőkőkúthoz. Június 15-én, este 6. Daniel.” A szökőkút. Aidennek nem mondhatott semmit, de Elliot pontosan tudta, mi az a hely, amire gondolok. Cranagh falu kis főterén állt a kút. Gyerekként annak az egyik sérült kövénél rejtettük el a kincseinket… meg volt repedve. A repedésbe pedig könnyen be lehetetett csúsztatni valami apróságot. Így rejtettük el anya szívmedálos nyakláncát is, amiben a mi képeink voltak még egészen kis korunkból. Elliot azt mondta, hogy vigyázzunk anya szívére. Óvatosan csomagolta be egy vászon zsebkendőbe, aztán ketten eldugtuk, s azt hittük, ezzel meg tudjuk védeni. Nem tudtuk. Sosem tudtuk igazán, hiába akartunk erősnek tűnni, csak gyerekek voltunk.
Két kávét vettem elvitelre az egyik új kávézóból. A műanyag poharakkal a kezemben ültem le a szökőkút szélére. Tudtam, hogy ezen a részen van valahol az a repedés is. Hiába jártam régen a városba, olyan volt, mintha mindig is itt lettem volna. Így ücsörögtem, egészen addig míg ki nem szúrtam Elliotot. Nem tudom mióta állhatott, de már szürkült, ahogy abba az irányba fordultam. A szemei nagyon csillogtak, a hajába bele-belekapott a szél. Egészen kicsinek tűnt és törékenynek.
– Elliot… – Sóhajtottam és felkeltem, hogy odamenjek elé. Finoman a kezébe adtam a műanyag poharat, benne a kávéval. Megvártam, hogy elvegye és csak bámulja a fekete löttyöt. – Sima kávé, cukor és tej nélkül. Ha még mindig így szereted… – Folytattam, de közben csak néztem. Mikor lett ilyen kicsi? Ezen agyaltam, ahogy a szám be sem állt. Nem tudtam befogni a számat, ahogy álltalában, mint amikor kellemetlenül éreztem magam. – Régen így ittad. Mindig azt kérted, hogy tartsam tőled távol a tejet meg a cukrot. – Emlékeztem vissza a korábbi találkozásokra. Nem bírtam ki, hogy ne nyújtsam ki a karom, fogjam meg a karját és húzzam oda szökőkút elé. Csak a víz elé fordítottam. Éreztem, hogy mennyire látszanak a csontjai. Egészen olyan volt, mintha minden hús és izom elfogyott volna a testéről.
– Jól vagy? Eszel rendesen? – kérdeztem. Nem néztem rá, mert tudtam, hogy erre a kérdésre majd morogni fog. Csak bámultam a csobogó vizet és azon agyaltam, hogyan mondjam ki. Ki kellett békülnünk. Megint testvéreknek kellett lennünk, hogy anyánk büszke lehessen.
– Szeretlek, te majom. – Böktem ki végül és átkaroltam a vállát. – Tudom, hogy mit mondtam. Most is tartom a véleményem, de szükségem van rád… neked meg rám. Ha Frasert választod akkor is. Kell valaki, aki szétveri a seggét, ha megbánt. Elliot... kérlek... tudom, hogy kidobtalak a Mungóból, de nem volt ott keresni valód. Csak kárt tettél volna benne... benne...
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 06. 10. - 19:49:24 »
+2

your name hurts
2002. június 15.

d a n i e l
Wolf, wolf, don't you come here

style: summer outfit zene: the wolf song

Remegő gyomorral bámultam meg magam a tükörben. Közben újra és újra felidéztem magamban Daniel leveleinek a tartalmát. Nem akaródzott odamennem, ahhoz a bizonyos kölyökkori szökőkúthoz, mert tudtam, hogyha ott találom, megint eszembe jut, hogy mit tett a Mungóban. Nem kellett volna elküldenie Gabriel mellől, mert számára ez az egész nem volt több egyszerű dacnál. Nem tudta elfogadni, hogy én boldog tudok lenni, ő meg nem… legalábbis akkoriban még tudtam. Most már minden mosolyt egyfajta felélem követett. Mikor lesz vége? Mikor lesz ez is csak egy emlék, O’Mara? Kérdezte a hang, majd remegést hagyva maga után, egész egyszerűen nem szólt többé.
Nem számított. Lenyeltem a kétségeimet, mert erősnek akartam tűnni. Ezért hát a hoppanálás távolabb ejtettem meg, egy kicsi, szűkös utcában, ahol a falu egy pubja, na meg néhány más – addigra már zárva lévő – üzlet állt. Mélyet szippantottam Cranagh ismerős, otthonillatából. Az sem zavart, hogy itt északon sokkal hűvösebb volt a levegő. Kicsit kicsípte az arcomat, a szemembe megült a könny is tőle, de nem számított. Ez az otthon volt, itt azt tettem, ami csak akart. Itt még eszembe jutott annak lenni, aki voltam.
Már távolról kiszúrtam Danielt. Ő nem láthatott meg, mert lefelé pillantott, azt hitte talán, hogy közelebb hoppanálok és majd meghallja a hangját. Így viszont nem számíthatott a jöttömre, de még csak nem is hallhatta meg a lépteimet. Ha akartam, egészen csendesen mozogtam, mint egy macska. Csakhogy a saját öcsémmel szemben még sosem kellett bevetnem a puha lépteket. Hosszú ideig ő volt az én legnagyobb bizalmasom… aztán közénk állt ez a valami. Megnevezhetetlen, kusza érzés volt. Ott feszült közöttünk, magyarázat, megbeszélés, megértés nélkül. De én nem tudtam segíteni Danielen, pedig ő jobban megérdemelte volna a szerelmet, mint én. Csakhogy azt is tudtam, míg az enyém elillan előbb-utóbb, az övé örökre megmarad. Mert ő ilyen volt: tartós, megbízható. Én valahogy képtelen voltam ezt a szerepet magamra ölteni, túlságosan is önfejű, makacs és akaratos voltam, amit a legtöbben nehezen viseltek… lényegében Aiden is, csak valahogy sikerült rajtam felülkerekednie. Sokkal dominánsabb volt nálam, csupán meg kellett találnia a módját, hogy ő irányítson.
Ahogy megálltam a szökőkút mellett, megint végig néztem az öcsémen. Hatalmas volt, tökéletes mása a fiatal Deannek, akit kisfiúként ismertem meg. Azt kívántam akkoriban, bár én is ilyen lennék, akkor talán megszeretne és a fiának akarnak. Csakhogy én sosem lehettem olyan. Ezt idővel elfogadtam, aztán szembesültem vele, mennyire kellemetlen is apátlannak lenni. De sosem irigyeltem annyira Danieltől, hogy ezért haragudjak rá. Egyszerűen csak túlzottan is akartam egy olyan apát, ami neki jutott.
– Elliot… – ahogy kimondta a nevemet megborzongtam. Már olyan régen hallottam a hangján, mintha tényleg nem is lenne öcsém. Egy kicsit elszakadtam a családtól, mióta Aidennel vagyok… meglehet Daniel magától lökött el, de Dean sem örült éppen a választásomnak. –  Sima kávé, cukor és tej nélkül. Ha még mindig így szereted… – Nyomta aztán a kezembe a műanyagpoharat. – Régen így ittad. Mindig azt kérted, hogy tartsam tőled távol a tejet meg a cukrot.
Köszi. – Ennyit tudtam nagy nehezen kinyögni. Aztán megérintette a karomat és közelebb vont a szökőkúthoz. Furcsa volt, hogy még a víz csobogásának is ugyanaz volt a ritmusa, mint gyerekkorunkban.
– Jól vagy? Eszel rendesen? – kérdezte.
Mordultam egyet. Nem értettem, miért jön mindenki ezzel. Igen sovány vagy, igen, nem nagyon fogok már meghízni sem. De ez van, nem tudok tenni ellene. Semmi étvágyam nem volt és már az édességgel is egyre nehezebb volt megvenni. Talán, ahogy öregszik az ember, szép lassan az étvágya is elfogy.
– Szeretlek, te majom. – Karolta át a vállamat, én pedig belebújtam ebbe az érzésbe. – Tudom, hogy mit mondtam. Most is tartom a véleményem, de szükségem van rád… neked meg rám. Ha Frasert választod akkor is. Kell valaki, aki szétveri a seggét, ha megbánt. Elliot... kérlek... tudom, hogy kidobtalak a Mungóból, de nem volt ott keresni valód. Csak kárt tettél volna benne... benne...
Igen, értettem, hogy a Gabrieles ügyre gondol. Tudtam, hogy tudja, mi volt a bajom… nem volt igaza. Nagyon sok mindenben nem volt. Ráadásul előtte már azért is leszólt, mert egy fiatalabb sráccal jöttem össze. Nem én döntöttem így. Nem kerestem szándékosan tizennyolc éveseket, hiszen eleve az idősebbekre buktam. De Aidennel minden más volt. Valahogy a helyén voltak a dolgok.
Nem tettem volna kárt benne. Szerettem, Daniel. – Közöltem ugyanazzal a komolysággal, amivel már korábban is szóba került ez a téma. Mégis tudtam, hogyha most nem engedek, akkor talán sosem békülünk ki. – Most már mindegy. Azok az idők elmúltak… – Tettem hozzá és belekortyoltam a hideg kávéba. Akármilyen meleg is volt, én a forrókávét szerettem jobban. – Nem lehetnének megint öcskös és bátyó? – kérdeztem, miután megborzongtam a hűvös italtól.
A tekintetem hosszan időzött a szökőkút csobogó vízén. Aztán nyeltem egyet… még csak azt sem tudták, hogy apám hozzám akar adni valakit. Jó, talán azt tudták, de azt nem, hogy milyen közel is van ez az időpont.
Nem akarsz holnap velem ebédelni? – Mondtam ki az első gondolatomat, ahogy eszembe jutott. Persze aztán leesett, hogy azt sem tudják, hogy Aidennel lakom. Mármint azt nyilván tudta Dean, hogy tőle eljöttem. De csak annyit mondtam, hogy elköltözöm. – Aidennel beköltöztünk egy bájos kis házba, London kertvárosában.

Naplózva


Daniel O'Mara
Szent Mungó
***


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 06. 11. - 16:14:54 »
+2



your name hurts
2002. június 15.
Elliot


A mordulásra finoman elmosolyodtam. Tudtam nagyon jól, hogy ez nekem szól, amiért rákérdeztem, hogy eszik-e rendesen. Igazából tisztában voltam válasszal, hiszen tudtam, hogy Aiden nem figyel rá úgy, mint annak idején Nathaniel. Ez a kapcsolat más volt, nem is igazán felnőttes. Csak elvoltak együtt, mint két kamasz és talán éppen ezért is tetszett annyira Elliotnak. Nem szerette a kötelezettségeket. A házasság, a család nem ment neki, sem a normális munka a patikában. Nem is erőltette meg magát igazán. Még sem tudtam rá haragudni. Ezért karoltam át, húztam közelebb magamhoz.
Én voltam a fiatalabb kettőnk közül, de most rajtam volt a sor, hogy megvédjem őt. Magától kellett megvédenem, méghozzá úgy, hogy ne vegye észre és ne akadjon ki. Mert tudtam, milyen patáliát tudna csapni, hogyha beleszólok a dolgaiba. A Fraser fiúval mindenesetre el akartam beszélgetni egyszer. Már akkor meg kellett volna tennem, mikor karácsonykor ott voltam velük, csakhogy túlzottan lefoglalt a sértettség, amiért én nem találtam a helyem meg senki mellett sem Margaret halála után.
– Nem tettem volna kárt benne. Szerettem, Daniel. – válaszolta, mikor elmondtam, miért tettem a Mungóban azt, ami tettem. – Most már mindegy. Azok az idők elmúltak… – Folytatta, mintha már valóban nem haragudna. Ha így is volt, hát nem keresett szóval tüske bőven maradt benne. Még akkor is, amikor egészen összezuhant és visszaköltözött apához. – Nem lehetnének megint öcskös és bátyó?
Elmosolyodtam, éreztem ugyanis, ahogy megremeg az ölelésemben.
– Mi mindig öcskös és bátyó vagyunk… még akkor is, ha a bátyó történetesen apró és törékeny. – Ahogy ezt kimondtam, megborzoltam a haját, hadd bosszankodjon és rendezgesse a vékony ujjaival a tincseket. Tudtam, hogy mi lesz a végeredmény, mert ezt már kisfiú korunkban is utálta. Kényes volt a hajára, mert meg volt róla győződve, hogy csak akkor néz ki elég jól, ha a fekete tincsek eltakarják a fél arcát, néha-néha még a szemét is. Olyan volt ez neki, mint egy menedék, ami mögé bebújhat, amikor nem akar önmaga lenni.
– Sok mindenről lemaradtam gondolom… – szólaltam meg aztán, de azért magyarázatként hozzá tettem: – Az életedből. Csak apa mesélte, hogy Gabriel él, meg, hogy Aidennel vagy… és… – nyeltem egyet. Nem kellett volna megint átvennem a szót. Elliot képes volt végig hallgatni akkor is, ha egy órán keresztül csak én beszélek. Egyszer azon kaptam, hogy el is aludt közben, csak annyira belemerültem a témába, hogy nem vettem észre.
– Nem akarsz holnap velem ebédelni? – kérdezte aztán. Éreztem, hogy ez egy hirtelen jött ötlet. –  Aidennel beköltöztünk egy bájos kis házba, London kertvárosában.
Ezt még apa sem mondta nekem. Talán nem is tudott róla… nem ez lett volna az első, hogy Elliot kihagy minket valamiből. Foresttel több olyan alkalom is volt, hogy konkrétan hónapokra is eltűnt, amikor meg előkerült, csak bőgött, hogy összevesztek vagy éppen szakítottak. Nem láttunk más az egész házasságukból, csakhogy a bátyám nem érzi jól magát a bőrében, ez pedig rendkívül ijesztő volt.
– Szuper lenne. Érdekel, hogy hol laksz. – Szorongattam meg kicsit a vállát, aztán elhúztam a kezemet és beleittam a saját kávémban. Óvatosan indultam meg az őszi szellőben. Tudtam, hogy jön mellettem, nem volt kérdés, nem kellett invitálni.
– Aiden jól van? Ugye most nem viselkedik veled úgy, mint régebben? – kérdeztem. Még emlékeztem, milyen hideg volt az a fiú. Ha valaki szeret valakit, nem bánik vele így. Akkoriban is sokszor voltak kisírtak a szemei… de még sem szóltam, hogy észrevettem. Túlságosan kerülni akartam, hogy belefolyjak a dolgokba. Kellemetlen volt nekem.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.063 másodperc alatt készült el 35 lekéréssel.