+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Joy and Sorrow
| | | | |-+  Aiden J. Fraser (Moderátor: Aiden J. Fraser)
| | | | | |-+  mindaz, mi elmúlt, halhatatlan
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: mindaz, mi elmúlt, halhatatlan  (Megtekintve 397 alkalommal)

Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 04. 29. - 19:33:18 »
+2


Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
Naplózva


Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 04. 29. - 19:41:47 »
+1


2000. eleje,
egy esős téli nap



secrets

i'm going to hell
a n y w a y s


Arcomon végigcsorognak a jeges esőcseppek. Érzem az ízüket a számban, érzem őket a bőrömön, és bekúszni a pulóverem nyakán a mellkasomhoz. Ahogy a már teljesen átázott kapucnim alatt vizes lesz a hajam is, és a homlokomba hullt tincsekről belecsöpög a víz a szemembe. Mégsem simítom el a hajam. Megmozdulni olyan sok energiába kerülne.
És én épp vegetálok.
Nedves hátam szinte hozzátapad az épület hideg falához. Megfordul a fejemben, hogy talán tényleg odafagytam, de már nem is igazán érdekelt. Lehunyom pár másodpercre a szemem, és csak létezek, amíg az esőcseppekkel együtt feltámad a szél és, ezzel pedig mégjobban arcomba csapja a vizet, amely eddig inkább csak az ereszről csöpögött rám. De behunyt szemekkel egy pillanatig semmi sem számít igazán. Mintha pár kis pillanatra elhallgatna a mardosó éhség, alábbhagyna a végtagjaim reszketése, és lenyugodna a lelkem. Ahogy körbeszorít a sötétség, és a fejem a falnak biccentem. Lefolyik torkomon az esővíz, ám már undorodni sincs erőm.
Csak behunyt szemekkel hallgatom az eső halk dobogását. A néha-néha elsuhanó autókat. A kisváros zaját. Mindebbe egyszer belehasít a gyomrom vészkiáltása. De nem figyelek rá. A gerincem mentén éles karmokkal mászik végig a borzongás, a fagy lehelete, és hirtelen eszembe jut a kérdés...
Milyen nap van?
Szavaimnak visszhangja van az elmémben. Szinte érzem, ahogy az élük hozzáütődik koponyám falához. Szinte érzem, ahogy a fogaskerekek lassan, recsegve-ropogva meglendülnek, és szinte kétségbeejt, mióta lézengek csak így, mióta vegetálok a gondolataim nélkül, elveszve, belesüppedve a saját mélységem sötétjébe. Halk kis nyögés szalad ki ajkamon, amit elnyom az eső zaja.
Milyen kibaszott nap van ma?
Felidézem magam az utolsó emlékét annak, amikor még esetleg tudtam. Persze, Karácsony... az meg van. Itt-ott még feltűnnek az ünnepi égők, néhány ablakban és háztetőn, de az már pár hete volt... ugye? Emlékszem valami karácsonyi vásárra, ahol egy bódéból csórt forró teával próbáltam felmelegíteni magam, belevegyülve a boldogan ünneplők tömegébe.
A francba is, nem is Londonban volt. És én... én mégis reménykedtem, hogy... hogy egyszercsak felbukkan egy arc, meghallok egy izgatott kis sikolyt, hogy valaki megragadja a kezem, és az angyali arcával felnéz rám: Aiden, hát itt vagy. És hogy jön mögötte egy következő arc, az én arcom, és vége.
De ez nem egy kibaszott film, ennek nincs vége, te pedig nem vagy többé Aiden... És már annyira, annyira régen nem...
Szóval Karácsony. Szilveszter. Újév. Már régen volt... vagy annyira nem? Tovább töröm a fejem.
Anya baglya egy hete érkezett. Persze, ezt tudom. De sajnos kénytelen voltam elég hamar megszabadulni az összegtől. Túlságosan hideg volt és kellett egy hely éjszakára, ahol meghúzhatom magam. Csak sajnos nem volt elég a pénz ahhoz, hogy pár napnál tovább megtűrjenek a motelben.
Mióta beállt ez a dermesztő, fagyos idő, megszaporodtak a baglyok. Mintha csak tudná. Pedig akárki is átvehette a borítékokat. Nem kellett, hogy én legyek az... És hogyan talált meg? Minden egyes kibaszott alkalommal, legyek bárhol, az a szerencsétlen madár felbukkant, és követelte, hogy vegyem ki a levelet a csőréből.
A levél.
Ujjaim megmoccannak zsebemben, ahol igyekeztem őket melegen tartani. Gyengén, darabosan. Mintha jégből volnának, pedig az én elemem biztosan nem a jég, hanem a pusztító, pokolból szabadult fekete tűz, amely mindenből hamut csinál.
Megtapogatom a zsebem, hátha... Igazából igyekeztem anya összes levelét megtartani, de nem garantálom, hogy ez sikerült. Az egyikre például emlékszem, hogy kénytelen voltam kötésként használni a kezemen, minden más híján...
Kibaszott, kibaszott galagonya.
A fájdalom ráncba rándítja arcom, ahogy kihúzom zsebemből a jobb kezem. Lüktet a vállam, az arra felkúszott átok lenyomata. Elmormolok talán egy káromkodást orrom alatt, de nem igazán kivehető még számomra sem, fagyos ajkaim csak nehezen mozdulnak. Megérintem nadrágom zsebeit is, mielőtt fél vállamról lógó hátizsákomhoz nyúlnék. Szerettem volna elkerülni a mozdulatot, így csak feszülnek a régi és friss sebeim... De aztán csak előkaparom a papírt vizes, reszkető ujjaimmal. Kissé elmosom a tintát, ahogy előhúzom.
Január 11.
Akkor mai tizennyolcadika körül lehet... remek.
Elhaló sóhajjal gyűröm vissza anyám gyöngybetűit a helyükre, aztán visszabiccentem a falnak a fejemet. És csak figyelem a szürke eget, ahogy a felhőket egy összefolyt pacává mossa az eső. Ilyen vagyok én is... Csak egy elmosódott, haloványodó paca, aki az árnyékban bujkál, aki reménykedik, hogy az árnyékban maradhat... És nem is tudom.
Vége lesz egyszer?
Lépteket hallok. Sűrű, sietős lépteket a pocsolyákban, amelyek egyre közelednek, de nem moccanok. Úgy teszek, mintha nem hallanám... pedig hallom. Úgy teszek, mintha nem is látnám, pedig egy fekete esernyő felbukkan a szemem sarkában, és egyenesen felém tart.
- A fenébe... csukódj már össze... - Halk kis szitkozódás, vékonyka női hang, amely felmetszi a csendet. És erre szinte emberfeletti az inger, hogy odanézzek. Hogy megkérdezzem, segítsek?
De nem mozdulok. Ez nem a te dolgod, James. Maradj láthatatlan. Hagyd, hogy elmenjen melletted, hagyd, hogy...
És elmegy, valóban. Érzem, ahogy megsúrol a jelenléte oldalról. És megcsap az illata. Fogalmam sincs, mennyire áll közel, hogy miért érzem ennyire, de olyan, mintha csak az aroma betakarna, és annyira finom, annyira édes.
Mi a fene ez? Vanília, vagy...
- Hé... öööhm... Jól vagy? - Várok egy rövid kis pillanatot. Mert biztosan nem hozzám beszél. Esélytelen... De mégis... Érzem a pillantását magamon, hallom, ahogy toporog a vízben, és lassan lebiccentem felé a fejem. És a tekintetem úgy ragad rá, mintha csak ő lenne a Nap, amely kiragyog ebből a gusztustalan szürkeségből.
Apró, törékeny kis alkat, szögegyenes, világosbarna tincsek. Vagy sötétszőke? Képtelen vagyok megmondani. Ahogy a szeme színét sem. Világosnak tűnik, de olyan sötét van. És hiába ragyog, az íriszeit mintha beárnyékolná valami... Talán én.
Szinte hátrébb hőkölök a gondolatra. A mocskod, Fraser! Visít bennem a hang, és szeretnék olyan messze húzódni tőle, hogy ne is érezzem a finom, süteményre hajazó illatát. De hozzám szólt, mostmár biztos. Nekem meg muszáj megszólalnom. Mert így működnek a normális emberek, ugye? És bár én magam nem vagyok az, messze nem, de legalább eljátszhatom. Mert abban úgyis olyan kibaszott jó vagyok.
- Aha.
Nem sikerül meggyőznöm. De persze erre számítottam. Mindenesetre visszafordulok előre, és várom, hogy eltűnjön. Hogy itthagyjon, hogy meneküljön tőlem minél messzebb. Mielőtt őt is megégetem. Mint mindenkit... És mégsem mozdul.
Mi a franc?
Nem nézek rá, de tudom, hogy ugyanott áll, és hogy engem figyel, így lassacskán én is visszasandítok rá szemem sarkából. Mi az, nem láttál még szarrá ázott srácot?, akarom kérdezni, de csak nézem, ahogy azok a furcsa színű szemek végigsiklanak a karom környékén. Majd lejjebb. A vállamon lógó hátizsákra, a keresztbevetett lábaimra, a kopott bakancsomra? Mi olyan baromi különleges rajtam, ami miatt még mindig itt áll, a dermesztő hidegben?
Aztán egyszercsak visszakapja a fejét felém, és ahogy rájön, hogy lebukott, elkezd pirosodni az arca.
- De... Hideg van. És esik az eső.
Felhúzom a szemöldökömet. A homlokomban lógó tincsek hegyéről pedig lecsöppen egy csepp kis víz, egyenesen felső ajkam görbületére.
- Tényleg?
Erre meg csak mégjobban zavarba jön, legalábbis úgy tűnik, az esernyőjével játszik a kezemben. De csak egy pillanatra. Aztán egyik kezébe fogja a kék esernyőt, és közelebb lép hozzám. Én meg erőszakosan visszafogom a reflexet, hogy kitérjek előle.
- Teljesen átáztál, beteg leszel! Én... Nem szeretnél legalább addig bejöni, amíg el nem áll az eső?
A tagjaim a kérdésére már-már fellángolva felelnek a hideg széltől. Szinte fáj, ahogy az átázott pulóveren és pólón át a mellkasomban csapódik a fagyos levegő. És egy pillanatra megpillantok a szemeim előtt valakit... Az én arcom. De fogalmam sincs, hogy valóban én vagyok-e. Mert az arc vigyorog, rávigyorog a hasonmására, aki erre csak forgatja a szemét. És ez az emlék valami különösképpen csavarja a szívemet... És eszembe jut a kókuszillat, a szőke tincsek, amelyek az én karjaim körül Benjaminéba hullottak...
De nincs itt Esther. És Benjamin sem. És én sem vagyok igazából az, aki ebben az emlékben voltam.
Visszanézek a lányra. És annyira szeretnék nemet mondani. Annyira szeretnék olyan távol lépni tőle, hogy ne érje el őt az én szennyem... Az a sötét, véres, halálszagú piszok... És képtelen vagyok. De talán nem is én teszem ezt. Talán nem is én vagyok. Ellépek a faltól, a hátam lassacskán különválik tőle... De talán nem is én mozgok.
Kinyitom a számat, de ő addigra nekilendül. És érzem az érintését... A finom, puha ujjakat, hogy végigrohan rajtam a hideg, de most egészen az időjárástól különálló okok miatt. És nem tehetek róla... De követem...
Mert ez nem én vagyok, nem, nem, nem.
Belépek vele a csendes lépcsőházba. Furcsa szag uralkodik, de erre egyszerűen csak közelebb lépek a lányhoz, hog inkább őt érezzem. Mert egyszerűen felidegesít, hogy nem tudom, mit érzek... Mi ez a finom, édes illat, ami körbelengi? Mi ez az aroma, amely olyan ismerős, de ugyanakkor, mintha még sosem éreztem volna? Ő pedig csak húz tovább a lépcső felé, és minden mozdulat annyira fájdalmas, de megyek utána, mintha nem tudnám.
Mintha nem tudnám, hogy hibát követ el.
Gondolkozz, hogy kit hívsz be a lakásodba. Higgy nekem; én megérdemlem a bőrömre csapódó jégvirágokat, én megérdemlem a fagyhalált.
Ezt kellene mondanom neki, de nem teszem. Mert nem mozdul meg a szám. De hasogat a mellkasom; mit csinálsz, Aiden?
Húz tovább. Fel a lépcsőn, egyenesen egy ajtó felé. Átpillantok a válla felett - egy huszonhetes szám szerepel rajta.
Miért teszi ezt? Miért hív fel? Hiszen nem ismer. Fogalma sincs, hogy ki vagyok, és hogy mennyire félnie kéne tőlem. Mert borzalmas dolgokat követtem el. Mert borzalmas ember vagyok. Mert már azelőtt is az voltam, hogy eljött volna a háború, és hogy feltöltött volna a fekete pokol.
- Gyere be nyugodtan. Mindjárt keresek neked egy takarót, rendben?
És szinte elönt a zavar. Mit kéne erre mondanom? A francba is, mit keresek én itt egyáltalán? De már késő lenne nemet inteni. Ő már belépett, és látom, hogy ledobja magáról a hosszú szövetkabátját egy fogasra, kibújik a cipőjéből is. Én meg egy pillanatra megállok az ajtókeretben, és figyelem azt a finom, vékony derekát a kecses alakot.
Hirtelen elfog a gyanú.
- Miért? - Igyekszem nem durva lenni, miközben izmaim a kellemes melegtől szinte úraélednek. A ruhámból viszont víz csöpög a padlóra. Felém pördül, és rám néz, nagyra kerekedett szemekkel. Mint aki nem érti. - Miért hívtál be? Nem is ismersz.
Zavart arcot vág, olyan bájosat, hogy belesajdul a szívem. Mert ebben a finom kis arcban hirtelen felsejlik a húgom, és a mellkasom zakatolni kezd.
- Én... Én csak... Nem akarom hogy megfázz... Hisz... Csak egy pulcsi van rajtad, és... - Mutogat felém a kezeivel. Úgy tűnik, mintha nem értené, ezen mi nem világos nekem. Erre pedig szeretnék felsóhajtani. Szeretnék vitatkozni vele, és rámutatni a tényre; nem tudhatod, ki áll egy maszk mögött. Nem tudhatod, kit hívsz be... De képtelen vagyok. Mert csak elég csak figyelnie azokkal a nagy, világos szemekkel, hogy elfogyjanak a szavaim. És beljebb lépek a melegbe, bele abba az édes illatba.


A konyhában ülök, nedves pólóm felett pedig egy vastag pléd, ő meg a pultnál pörög. A pulóverem a radiátoron szárad, alatta csak egy rövidujjú tapad a mellkasomra. A kezemen különböző hegek és kötések virítanak, de úgy tesz, mintha nem venné észre. Legalábbis megpróbálta. De láttam a tekintetét, amikor kibújtam a felsőmből. Ő meg csak elnézett. És felajánlotta, hogy csinál nekem teát.
Pontosabban kijelentette, így most a konyhában ülök, és figyelem az alakját hátulról, ahogy tesz-vesz. Az arcát elnézve talán egy kicsikét idősebbnek tűnik nálam. A lakását tekintve meg úgy tűnik, egyedül lakik. Nincs sok cucca, de azok mindent ellepnek a kicsi helyen. Ő pedig fecseg. Csak beszél és beszél, én meg már azt sem tudom, hogy miről.
Csak figyelem, ahogy meglebben a mozdulataitól a haja, ahogy kicsit odébb szökken, ahogy felszisszen, mert megégeti az ujját a felszálló gőz. És mégis, a hangja olyan a borús lelkemnek, mint egy kis napsugár. Mint a szivárvány, amely beragyog mindent. És csak lubickolok benne. Mert már magam sem keresem a válaszokat, csak hagyom, hogy egy kicsikét kiélvezzem azt a naiv boldogságot, ami belőle árad.
Fecseg és fecseg, és mintha ez a mocskos világ valamivel jobb helynek tűnne. Van ennek értelme?
Nem. Persze, hogy nincs.
- ...szóval remélem, szereted sok citrommal, de ha nem, szívesen csinálok másikat... - Lepakolja elém a bögrét, mellette meg egy kis, halványzöld tányéron két muffint. Vagy legalábbis valami hasonlónak tűnik. Én pedig felpillantok rá, a szavak úgy gördülnek a számra, mint olyan régen.
- Ezt remélem nem azért kapom, mert túl hangosan korgott a gyomrom. - Felkuncogva odébb libben, én meg nekiállok a tea és a sütemény édes kombinációjának. És bármennyire is nem egy laktató vacsora, hirtelen jobban esik, mint bármi más.
Ő meg, mintha csak itt sem volnék, a mosogatónál kezd csinálni valamit. Úgy értem... gondolom mosogat, de igazából mit tudom én. Egy ideig megint csak figyelem az üres bögre felől, amelynek a tartalma, mintha forró vérként pezsegne ereimben. Aztán felállok, és fogom a két cuccot, aztán odalépek a lányhoz. Ő meg... mintha csak észre sem venne.
És nem értem... Miért nem menekül már el?
Nem figyel rám. Csak a szemem sarkából pillant rám egyszer, aztán mosolyogva kikapja a kezemből, akármit is fogok. Mert már nem tudom. Csak a szemét nézem, de elfordul. Én meg állok ott, mint egy szerencsétlen ázott eb, ő meg mellettem a repdeső pillangó.
Szedd már össze magad, Aiden.
Hagyom, hogy az ösztöneim mozgassanak, és közelebb lépek hozzá. Olyan közel, hogy megérzem a kis vonalait az enyéim alatt. Ő meg felnéz rám, az ajka elnyílik, ahogy az arcom is közelebb kerül hozzá. És beléakad még a levegő is.
- Hogy hívnak? - dörmögök. Biztos vagyok benne, hogy összevizezem, olyan közel állok, ő meg a másik oldalról a pultnak szorul. Mégsem húzódik el. És nem is tudom, mi történik... De egyszerűen... minden olyan helyesnek tűnik ebben a pillanatban. Mintha a dolgoknak pontosan így kellene történniük...
- Hope. - Lehelete az államra ütközik, az is ugyanolyan édes, mint az illata. És lehunyom a szemem egy pillanatra.
A fenébe is...
Hagyom, hogy ajkaink találkozzanak. És hogy megszűnjön az idő.
A francba, Hope, a francba.
[/color]
Naplózva


Aiden J. Fraser
[Topiktulaj]
*****


Pirkadatkor a hajnalba olvadok

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 04. 29. - 19:53:02 »
+1

some children are simply
born with tragedy
in their blood



1997. december
style





Karácsony van. Lucskos, sáros karácsony.
Érzem a levegőben szálló mézeskalács, fahéj és narancs illatát, azokon keresztül mégis valami keserű csavarja az orromat. Kibámulok az ablakon - havas jéggel keveredett eső veri az üveget és a párkányt, a kripta tetején megcsillan a dér. Nem élvezem a látványt. Szürke és élettelen, csak mint az egész világ. Bűzlik az ocsmányságtól, és lassacskán ráül a bőrömre, hogy hiába kaparom, nem jön le.
Mégsem nézek előre, az íróasztal meleg barna fájára, a figurákra és makettekre a szék háta mögötti polcon. Az asztal szélén - még látom a szemem sarkából - egy kis gömb füstölög, kellemes illattal töltve meg helyiséget. Az arcomba csap az aroma, mégis olyan távolinak érzem. És csak a rideg esőzést bámulom az ablakon keresztül, véletlen sem apát.
A dolgozószobája egy különleges hely, olyan, ahova nincs bejárás, még akkor sem, ha ezt sosem mondja ki hangosan. Persze, egy személy van, aki szabadon mászkálhat ki és be, aki mindenhova felmászhat és rumlit varázsolhat, Chrissie. Na, nem mintha féltékeny lennék emiatt, pont rá! Amúgy is, ki a tököm akar csak úgy bejönni ide? Én is utálom, ha bejárkálnak a szobámba.
Apa sóhaja betölti a levegőt, én meg csak a pulóverem ujjával babrálok. Miért vagyok itt? Rohadtul el akarok húzni. Rohadtul ki kéne már böknie, mit akar, hogy aztán átvonulhassak a saját kis nyugalmamba. Minden porcikám izzik egy szál cigaretta után, de tudom, hogy nem lehet - talán Benjamin már eljáratta a száját, sőt, biztosan, de akárhogyan is, apa és anya marhára kiakadna, ha meglátnának rágyújtva, nem, mintha olyan bazinagy dolog lenne ez. Nem, mintha ez lenne a legnagyobb dolog a világon, jelenleg. Csak tovább piszkálom az anyagot, és lassan a plafon felé emelem a tekintetem.
Gyerünk már!
- Hallottam, hogy eltörted egy háztársad kezét a múlt héten, Aiden.
Egy pillanatig nem veszek levegőt. Tényleg csak egy rövidke pillanatig. Aztán minden megy tovább, csak a rendszer szerint. Ki, be. Mellesleg milyen szépen zuhog odakint, nem? Kíváncsi volnék, milyen érzés lennének a jeges cseppek az arcomon, hogy mennyire lenne hideg és fagyos, hogy fájna-e, égetne, vagy csak feloldódna a bőrömön, és eltűnne, mintha ott se lett volna soha...
- Az ujjait is. Hármat, azt hiszem.
Apa nem mond semmit, én meg nem nézek rá. Úgy érzem, a jégszilánkok végigfolynak arcomon, felhasítják a bőrömet és a lelkemet, és akaratlanul is megérintem a még mindig olyan kellemetlenül lüktető bal csuklómat... de ez a fájdalom semmi ahhoz az ürességhez képest, amit mindig is éreztem. Mindig! Minden pillanatban, minden tekintet alatt. Nem értenék meg... egyikük sem értené meg. Benjamin? Ő pláne nem, Merlinre! Képtelenek lennének elfogadni, hogy végre én is lettem valaki... mert végre vagyok valaki. Ez az! Az ürességet lassacskán feltölti valami sűrűség, én pedig nem keresem sürgősen az anyag eredetét. Még akkor sem, ha ez csak fájdalom és sötétség.
- Most el fogod mondani anyának?
Anya képtelen elfogadni, ha folt esik a tökéletes fiai büszkeségén, és ezzel az övén is, ha kis kosz tűnik fel a makulátlan, aranyvérű burkunkon. Dehát ez nem is hiba. Az ostobák büntetést érdemelnek, és az a fiú ostoba volt, ostoba játékot űzött. Felpillantok végre apára, aki engem szemlél a barna íriszeivel. Azokkal a barna íriszekkel, amiket tőle örököltünk Benjaminnal.
- Előbb te mondd el, hogy miért csináltad, Aiden.
Tudom, miért kérdi, pontosan tudom. Kettőnk közül mindig is Benjamin volt a forrófejű, a verekedős és a harcias, még akkor is, ha sokszor engem is belerángatott a hévbe, akkor is ő volt az az elmebeteg, aki csak úgy péppé ver valakit, és nem én. Végigsimítok jobb kezem ujjain, a bütykeim egy kissé még mindig horzsoltak a verekedés után. Aztán halkan, szinte némán kiengedem a levegőt számon át.
Elmondhatnám az igazat... Mindig megtehetném, de most sem fogom. Mert az igazság egyszerűen sosem tetszik annyira, hogy felvállaljam. Mert az igazság nem illik bele az életembe, még itthon sem. Merlin faszára! Hisz itthon semmi nem illik sehova, főleg nem én. Azt kívánom, bárcsak a kastély falai közt maradtam volna. Még az is jobb lenne ennél a kreált, erőltetett jókedvnél és ünnepi hangulatnál. Úgy érzem, ha megpillantom a karácsonyfa fényeit, elhányom magam, és a vacsorát sem tudom, hogyan leszek majd képes lepréselni a torkomon.
- Nem volt szimpatikus - motyogom.
- Nem volt szimpatikus, ezért nekimentél, eltörted a karját és az ujjait?
Hányni tudnék ettől a számonkérő hangnemtől, megforgatom a szememet is. Miért beszél úgy, mintha megöltem volna? A csontja összeforr, és legalább megtanulja, hogy ne beszéljen faszságokat Benjaminről, különben a legközelebbi alkalomnál tényleg megérdemlem majd ezt a hangsúlyt. De egy-két törésbe még senki nem halt bele. Bezzeg, ha ugyanezt Benjamin tette volna meg, apa még meg is simogatná a fejét, hogy milyen kibaszott jófiú!
- Nem tök mindegy? Szállj már le rólam.
Felpattanok a bőrfotelből, és a kijárat felé fordulok, nem vagyok hajlandó tovább hallgatni ezt a szarságot, miközben semmi értelme. Igazából itthon baromira semminek nincs értelme. Ez a rohadt hely tehet az egészről, hányingerem van ettől a háztól! Legszívesebben porig égetném. Talán akkor végre feltűnne apámnak is, hogy nem vagyok olyan jelentéktelen kis senki, mint ahogy állandóan tekint rám. Bezzeg Benjamin... Mitől annyira kurvára jobb ő, mint én? Mi az, amivel ő több, mint én? Miért nem érdemeltem meg, hogy én is normális legyek, mint ő, mint mindenki más abban a szaros iskolában?! Ökölbe szorítom a kezemet, olyan erősen, hogy érzem, ahogy körmeim bőrömbe fúródnak.
- Aiden, gyere vissza! - Apa hangjában nem csendül bizonytalanság vagy esetlen kis kérlelés. Parancsol, még ha a hangja így is finom és nyugodt. Bennem pedig forr a düh és az utálat, mégis megállok, neki háttal, és a plafon felé bámulok.
- Mivan? Most le fogsz cseszni egy olyan dologért, amit ha Benjamin tett volna, meg se szarjátok? Komolyan? Csak mert, ha igen, akkor inkább vegyük úgy, hogy megtörtént, én meg kimegyek.
Hallom, ahogy apa feltápászkodik a székéből, de egyelőre nem lép közelebb. Tudom, hogy nem kéne megengednem ezt a hangnemet, és nem is szoktam. Az idősebbeknek megadom a tiszteletet... hiszen ők bölcsek, és okosak. De én is az vagyok. Okos vagyok, és végre vannak, akik ezt el is ismerik. A családom pedig megcseszheti! Az ő hibájuk. Minden csak az övék...
- Tudom, hogy most feldúlt vagy. Talán ne hiszed el, de én is voltam tizennégy éves, tudom, hogy ilyenkor az ember tele van... mindenféle dologgal.
Végigjár a hátamon a hideg. Úgy mondja, mintha tudná... Mintha látná... Pedig fogalma sincs! Büszkén kihúzom magam, és úgy pillantok vissza rá, csak a szemem sarkából.  
- Nem ismersz. Fogalmad sincs, hogy milyen vagyok - közlöm keserűen. - Mert számodra csak Benjamin létezik.
Apa felsóhajt, és látom, hogy megingatja a fejét. Hát persze, mert amit én mondok, az mindig hülyeség, nem?! Dacosan elfordítom a fejem, és összefonom magam előtt a karjaim, lepillantva a pulóverem által fedett csuklómra, és legszívesebben apám arcába nyomnám, felfedve a jegyet, hogy nézd csak, mi lett a kivételezésedből! De csak csendben maradok, mert nem kell mutogatnom, elég, ha én tudom, és egyszer majd ők is rájönnek. És az a pillanat édes lesz... Amikor végre nem én leszek a furcsa különc, aki sehová nem tud beilleni, hanem én leszek Aiden, akit tisztelnek, akitől tartanak, és akinek hatalma van. És az a pillanat mindent meg fog érni...
- Ez nem így van, Aiden. Te is tudod, hogy ez nem így van! De képtelenség lenne titeket ugyanúgy kezelni, és ezt te is tudod...
- Miért? Mitől vagyunk ennyire mások, miközben elvileg ugyanolyanoknak kéne lennünk? Ez az ikerség lényege, nem?
- Nincs két ugyanolyan ember, még akkor sem, ha ikrek.
Mogorván ingatom a fejem. Persze, persze, hogy nincs...
Az a farok mindennek elhordta  Griffendéleseket. Ez nem érdekelt, mert szerintem sem érnek sokat a nagy szájukkal és meggondolatlan tüzességükkel. Aztán egyszer csak hozzám fordult, és azt kérdezte:
- És te hogy bírod, hogy a tesód is egy azok közül a szánalmas senkik közül? Persze, a süveg gondolom nem véletlen sorolta oda... Ő sem jobb a nagy pofájával, azt hiszi, ér valamit is mellettünk! Kibaszott gáz, Aiden, kibaszott gáz.
Úgy tűnt, fel se tűnik neki a sötét, baljós pillantásom, és csak folytatta... folytatta, fröcsögött ki a száján a meggondolatlan ostobaság, amíg be nem húztam neki egy akkorát, hogy vér folydogált le az orrából ajkai közé. Sosem volta igazán izmos gyerek, se nem erős, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Megrészegített a vérének a látványa, a felvillanó félelem a szemében... a hatalom, amely szétáradt az ereimben, és folytattam. És addig vertem, amíg a vérünk összekeveredett a padlón, és amíg Piton fel nem bukkant ordítva. Aztán persze hallgattam egy kis ideig a fejmosását, de aztán csak elzavart a hálókörletembe - még mindig nem tudom, hogy azért, mert sok dolga volt, vagy mert mindig is egészen kedvelt, legalábbis én úgy éreztem.
- Sötét időt ezek, Aiden. Most senkinek nem könnyű.
Ismét a plafon felé fordítottam szemeimet - aha, szóval ezzel most azt akarja mondani, hogy azért mondta ezeket az a gyökér, mert megviseli a háború? Faszság, szimplán csak ostoba. Engem meg irritál az ostobaság, és az is, ha ez a testvéremre irányul.
- Tudod, hogy ha bármiben is tudok segíteni, akkor...
- Ne kezdd már ezt! Ne csinálj úgy, mintha érdekelnélek! - vetek rá dacos pillantást. - Fogalmad sincs, hogy milyen ez az egész most. Mert te csak itthon üldögélsz, néha-néha küldesz egy levelet nekünk, de azt is csak Benjaminnak szánod, hiszen vele úgyis valami izgalmas dolog történik, amivel lehet büszkélkedni... hiszen ő a kibaszott jó gyerek, ugye? Tudod mit? Nem bánom, amiért eltörtem annak a köcsögnek a kezét. És akármikor megtenném újra. Akármikor!
Apa összeszorítja a száját, de csak egy pillanatig figyelem. Aztán elfordulok, és az ajtót bámulom meredten, várok pár pillanatig, hátha mond még valamit, hátha megpróbálja megvédeni magát, hátha... hátha azt mondja, hogy engem is ugyanúgy szeret, hogy igazából nem különböztet meg minket, hogy sajnálja, amiért így érzem. De ő nem mond semmit. Ő csak áll és figyel engem, azzal az idegesítő némaságával, hogy legszívesebben az arcába kiáltanám, hogy mondjon már végre valamit, bármit, az istenért is...! A körmeim felsértik a tenyerem, a fogaim pedig olyan erősen mélyednek szám húsába, csak hogy visszatartsák azokat a kibaszott dühítő, szánalmas könnyeket, hogy nyelvemen is megérzem a vér fémes ízét.
- ...akkor én itt leszek neked, Aiden.
Felhorkanok, a hangom beleremeg, és kirontok az irodából. Még annyira sem méltatom, hogy becsukjam magam után az ajtót, csak végigvágtatok a folyosón, hogy a szobámba érve bezárkózzak. Remeg a kezem, és végigfolyik ujjaimon a vérem, ahogy az ajtómnak dőlök, és magam felé fordítom tenyereimet, rajtuk az apró, félhold alakú kis vágásokkal... Aztán egyszerűen csak reszketeg, feldúlt mozdulatokkal feltűröm a pulóverem ujját, és bámulom a bal csuklóm bőrét, lelki szemeim előtt hagyom kirajzolódni a Sötét jegy kacskaringós, fekete lenyomatát. És azt kívánom, bárcsak vége lenne, bár kibaszottul vége lenne már... Mindennek. És annyira gyűlölök mindent. Lehetetlenül gyűlölök mindent... főleg a karácsonyt.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.105 másodperc alatt készült el 34 lekéréssel.