Dominic R. Monstro

DOMINIC RALEIGH MONSTRO

Anger makes you stupid.
Stupid gets you killed.

Alapok

jelszó || Everman
így ejtsd a nevemet || dominik monstró
nem || férfi
születési hely, idő || Barnsley, Anglia, Egyesült Királyság; 1985. július 11.
horoszkóp || rák
kor || 15
vér || arany
évfolyam || V.

A múlt

***

Az Ostrom bűze megtöltötte az orromat, ahogy rohantam végig a folyosókon. Vér, égés, por mocskos keveréke volt ez, amit azelőtt nem ismertem. De nem rettegtem tőle, nem mert meg kellett találnom Edwint. Engem nem bántottak a halálfalók, talán mert apám közéjük tartozott… de Edwin félvér volt, a családja pedig nem pártoskodott. Igaz ő sokszor faggatott engem a Sötét Nagyúrról vagy éppen arról, miféle életet él egy halálfaló… de nem tudtam válaszolni a kérdéseire. Engem ebből kihagytak otthon, éppen csak annyit verve belém, hogy amúgy Tudjukkit szolgálják, nekem nincs félnivalóm az iskola falai között sem.
– Ed! – kiáltottam be az egyik folyosóra. A törmeléktől nem láttam el töretlenül a végéig a hosszú szakaszon. A hangom gyerekesen törte meg a távolról érkező zajok morajlását. – Edwin! – Ismételtem meg. Csakhogy nem jött válasz, így hát beljebb léptem. Úgy éreztem itt van valahol… talán ő is a saját vérében feküdt. A gondolatra is remegni kezdett minden porcikám, még is mentem előre mind jobban.
A falból hatalmas darab volt kiszakadva. Ez takarta el a látványt, a látványt, ahogy a tizenkét éves legjobb barátom az iskolai nyakkendőjével fojtogatta az egyik évfolyamtársunkat. Ophelia egy szőke kislány volt… talán hollóhátás, egy-két órán egymás mellett ültünk, ám ő sárvérű volt, ezért gyakran gyötörték. A teste tele volt sérülésekkel, hónapról hónapra egyre durvábban. Még ott, abban a pillanatban is ott éktelenkedett a szeme alatt az a vágás.
– Ed… mit művelsz? – Bukott ki belőlem a kérdés. Hirtelen fogalmam sem volt, mit kéne tennem. Csak tizenegy éves voltam. Tizenegy és már mennyi halált s kegyetlenséget kellett látnom. A közös nevetségek, a vonatút az iskola felé… mintha nem is ugyanaz az Ed lett volna, akit akkor megismertem.
– Azt csinálom, amit a szüleid is odakint.
A szavai fájdalmasan ütöttek mellkason. A szüleim valóban pontosan ugyanezt csinálták… de én nem. Én csak futottam, hogy megmentsem Edwint a halálfalóktól, miközben ő éppen eggyé akart válni közülük. A lányra pillantva azonban ezt nem hagyhattam. Annyiszor segített, annyiszor adta oda a háziját, ha nem értettem valamit, mintha nem is lett volna közöttünk akkora szakadék.
Fürgén kaptam fel egy követ a lábam mellől. Ed nyilván azt hitte neki akarok segíteni, ám ehelyett felé lendítettem a kezemet. Nem tudtam, hol találtam el, de minden erőmet beleadtam. Ezért mire felfogtam, egyáltalán mi történt… már csak a vért láttam. Az ujjaim közül kisiklott a kő, és véresen hullott a többi tetejére.
– Ophelia… jól vagy?– kérdeztem. Megfogtam a kezét és felhúztam, de a tekintetem Ed mozdulatlan testén pihent. Nem hittem el, hogy meghalt. Inkább ájultnak tűnt. Igen, igen, csak elájult. Ezzel akartam magam nyugtatni.

***

A második évem nagyjából nyugalomban kelt, leszámítva az állandó rémálmokat, amikben Edwin fehér szemmel, sápadt bőrrel, véres sebbel a fején jelent meg az ágyam felett. Nem is igazán álmok voltak, hiszen ébren voltam közben, csak éppen nem tudtam mozdulni sem, még csak a szemeimet sem tudtam lehunyni. Minden porcikám merevgörcsben rándult, fájdalmasan próbáltam feszíteni az izmokat, de nem sikerült… Ed véres keze közeledett felém, nem tudtam még csak kiáltani sem. Aztán. Mielőtt még az arcomhoz érhetett volna, semmivé foszlott. A görcsösség egész egyszerűen megszűnt létezni.
Ezekkel az álmokkal küzdöttem másodikban, majd harmadikban is… egészen addig, míg fel nem bukkant 1999. novemberében Edwint bátyja, Edmund. Nem sokat tudtam a családjukról. Csak annyit, hogy a bátyja felettünk járt néhány évvel… Na meg, hogy az apjuk meghalt a háborúban.
Éppen Roxmorts macskaköves utcácskáinak egyikét jártam, mikor egyszer csak megjelent előttem. Ugyanaz a barna haj, s világoszöld szempár nézett vissza. Már-már azt hittem kísértetet látok. Elakadt a lélegzetem, ahogy közevetlenül előtte megálltam. Addig észre sem vettem a jelenlétét, mert a kezemben szorongatott bájitallal voltam elfoglalva. Migrénre való lötty… semmi több, engem mégis lekötött a címke olvasgatása.
– Ed… – dünnyögtem a felismerésre.
– Edmund. – Javított ki. Úgy tűnt, mintha csak csevegni akarna, de a következő pillanatban megragadta a galléromat és nekilökött az egyik üzlet falának. A bájitalos üveg kicsúszott az ujjaim közül. Hallottam, ahogy darabokra törik a járdán. – Te kis féreg! Miattad halt meg az öcsém… miattad lett öngyilkos az anyám! Mibe rángattad bele?! – Sziszegett az arcomba.
Hörögve kaptam levegőért. Szükségem volt az oxigénre, a hideg szellőre, ami körbe lengett minket, hogy magamhoz térjek. Az álmatlanságtól, az állandó fejfájástól nem tudtam gondolkodni, sem koncentrálni.
– Nem tettem semmit! Nem én voltam! – Mordultam rá, majd tenyeremmel a mellkasának támaszkodtam és meglöktem annyira, hogy hátra tántorodjon. Elő kellett vennem azt az oldalamat, amelyiket anyámék odahaza szerettek látni. Az egoistát, a gőgöst, aki többnek hitte magát másoknál. – Hogy merészelsz hozzám érni? – A magabiztosságom csupán álca volt. Tudtam, hogy tudja, mit tettem. Mégis elővettem a pálcámat és rászegeztem. – Hogy merészelsz megvádolni? – kérdeztem dühösen. Láttam, ahogy elbizonytalanodik és ez tetszett. Átvettem a helyzet feletti irányítást, legalábbis átmenetileg.

***

– Te tuti, hogy nem vagy, Monstro… ők olyan csúnyák. Ráadásul mind bambák és hülyék, még mi sárvérűek is tudjuk.– Mondta Ophelia, ahogy hozzám simult. A családomnak azt mondtam, hogy az egyik Nott fiúhoz megyek át, aki az évfolyam társam, de valójában a nyakamba vettem Skóciát, hogy ebben a bájos kis kőházban Opheliával legyek ebben a két napban, amíg a szülei nem voltak otthon. Nem is tudom, hogyan kezdődött el ez az egész közöttünk… talán akkor, amikor pár évvel a megmentése után megkeresett a Roxfortban és mesélt ezt-azt a kedvenc mugliegyütteséről. Engem elkezdett érdekelni a zene, aztán nyáron találkoztunk Londonban, megmutatta, hogy ő hogyan hallgat zenét. Egy apró walkmannek nevezett eszközön, benne egy kazettával. Elsőre furcsának, idegennek tűnt, de ahogy meghallottam a ritmust… magával ragadott. Egyre többet jártunk össze… és beleszerettem.
– Ez nem igaz. Nagyon sok kellemes kinézetű Monstro van. – Nevettem el magam. – Persze a hülyeség más téma… – Nevettem el magamat, majd egész egyszerűen magam alágyűrve csókoltam meg. Olyan gyönyörű volt, mikor elhúzódtam és a párnák közé simulva nevetett. A fehér fogai kivillantak rózsaszín ajkai közül. Csak néztem és nem tudtam betelni vele. Ott az ágyban egészen olyan volt, mintha ez örökké is tarthatna… de csak tizentnégy éves voltam, ő meg tizenöt.
– Na nem mondod! – Húzta az agyamat, majd átkarolta a nyakamat és odahúzott magához. Meglehet, korai volt ennyire belebonyolódni ebbe az egészbe. Csakhogy szerelmesnek éreztem magam… nem tűnt akadálynak az idő, se semmi más.
A nyár végével a kapcsolatunk is zátonyra futott. Talán azért, mert a szüleim rájöttek és állandóan azt duruzsolták a fülembe, hogy úgyis találnak mellém egy megfelelő lányt majd. Nem tudom miért, de elkezdtem hinni, hogy Ophelia nem hozzám való.

***

A negyedik évem egészen más volt, mint a korábbiak. Az események felgyorsultak. Opheliával még néha-néha összejártunk csókolózni, szexelni, összebújni, de a szerelem közöttünk már egész egyszerűen nem tért vissza közünk. 2001 év elejére pedig minden más is megszűnt. Én a magam baráti társaságával lógtam, melynek központi alakja az unokatestvérem Aerith volt; Ophelia meg új barátot talált maga mellé. Így hát csak távolról figyeltem őt, ha éppen nosztalgikus hangulatom volt.
Két óra között sétáltam be a mosdóba. Le kell mosnom a kezemről a tintát, amit sikerült kiborítanom éppen Flitwick magyarázata közben és már egészen a kezemre száradt. Nem számított persze, ha marad egy kis nyoma, de biztos voltam benne, hogy valamelyik tanár megjegyezné, milyen rendetlen vagyok.
– Kit látnak szemeim… – Már a mosdófölé hajoltam és folyt a hűvös víz a kezemre, mikor meghallottam az ismerős hangot. Azonnal összerezzentem, majd megint, mikor a tükörben megpillantottam Edmundot. Nem válaszoltam neki, csak visszapillantottam a kezeimre és próbáltam arra koncentrálni, hogy majd biztosan eltűnik hamarosan… már végzős. Csak ezt az évet kellett kibírnom vele. – Hogy van az öcsém gyilkosa mostanság?
Néma csendbe burkolództam. A fekete tinta azonban, mintha vörössé változott volna, furcsán meleggé, mint a vér. Már nem csak az ágyban, alvás közben voltak látomásaim, hanem a folyosókat járva, az órák közepén, reggelinél… egyszóval mindig. Nyeltem egyet. Tudtam, hogy Edmund nem látja.
– Mi van, Monstro, megsüketültél? – kérdezte. – Hozzád beszélek, te kis szarházi! – Közelebb lépet, hátulról mart bele a hajamba és húzta hátra a fejemet. Hideg, fémes érintést éreztem meg a szemem alatt. – Ha belevésem a bőrödbe a nevét, akkor mindenki tudni fogja végre mit tettél! – Éreztem, ahogy felszakad a bőröm. Csípős, fájdalmas érzéssel nyílt szét, aztán indult meg a vér az arcomon.
Hörögve szakadt ki belőlem a kiáltás. Egy fél pillanattal később pedig már ott voltak az aurorok, akik az iskolát védték a tanév kezdete óta. Egy héttel később már ketten ültünk McGalagony irodájában. Miközben Edmund végig azt kiáltozta, hogy megöltem az öccsét, én az ujjaimmal a szemem alá vésett E betű nyomán maradt heget piszkáltam. Madam Pomfrey azt mondta, nem tudja eltűntetni teljesen az itteni eszközökkel, mert a penge bűvölt volt, amit a támadóm használt.
– Ez a kölyök megvágta a fiamat, igazgatónő – Mondta apám erőszakosan és Edmund felé mutatott. – Nem engedheti meg, hogy az iskolában maradjon! – Tudtam, hogy apám kérése a kegyelemdöfés lenne a srácnak, aki az egész családját elveszítette. Talán ő maga is öngyilkos lenne, mint az anyjuk… én pedig egy cseppet sem sajnáltam. Meg akartam szabadulni tőle.
– Fiam, súlyos vádakat hozol fel Monstro ellen. Van rá bármi bizonyítékod? – Kérdezte McGalagony Edmundot, mintha meg akarná érteni a helyzetet. Csakhogy a srác nem mondott semmit, néma csendbe burkolózott. – A háború túl sok sebet okozott. Nem szabad ugyanazt folytatni, ami akkor volt. – Tette hozzá, majd rám nézett.
Nem szóltam. Csak hallgattam, ahogy apám és anyám a vállam fölött veszekszik az igazgatónővel. Egészen addig, míg Edmund kicsapása mellett nem döntöttek. Éreztem, hogy most még egy életet tettem tönkre, mégsem volt bűntudatom. Érzéketlen, rideg seggfej voltam, amilyen az apám is tudott lenni.

***

A terem padlóján fekve mélyet szippantottam a cigiből. Azonnal nevetés tört fel belőlem, mintha csak Aerith a legviccesebb dolgot mondta volna bele az itt uralkodó csendbe… valójában csak a füst ellazított, ahogy kitöltötte a tüdőmet, majd hosszan távozott, megcsiklandozva az ajkaimat.
– Azt mondta, mikor kisétált az ajtón, hogy megöl. Rám is vicsorgott, mint valami őrült kutya. – Meséltem. Nem tudom miért beszéltem Edmundról, tudtam, hogy képes volna megölni. Tudtam, hogy most olyan dolgot tettem, nem is csak én, hanem az egész családom, amiért az életemet is elvenné, ha újra összefutnánk. – Apa persze elállt a feljelentéstől, hogy legalább új életet tudjon kezdeni. De azt hiszem, ha még egyszer találkozunk… akkor nekem… nekem végem. – Sóhajtottam. Nem voltam naiv, pontos tudtam, hogy keresni fog. A történtek után meg pláne.
– Szerinted képes lenne megölni? Már egyszer belém vágott gondolkodás nélkül… – Megfogtam Aerith ujját, hogy a szemem alatti hegre vezessem. Érezze csak, ha már látni csak nagyon közelről lehetett.

***

Az Abszol út furcsán csendessé vált az esi órákra. Valószínűleg rajtam és az unokatestvérem kívül már mindenki megvette az ajándékokat. Csakhogy nekem még mindig elég hiányos volt a listám és egyik hely sem tűnt olyannak, ahová bemennék bármit is venni a szüleimnek. Igazi sznobok voltak mindketten. Lényegében csak a húgomnak sikerült kiválasztanom egy gyerekseprűt – nem, mintha két évesen használhatná már, anya tuti nem engedné, mert úgy féltette, mint egy törékeny porcelánbabát.
– Nem akarok bemenni a Zsebpiszok közben, pedig Borginnál tuti találnánk egy átkozott fogat, amiért apám rajongana… – Jegyzetem meg gúnyosan, ahogy kiléptünk a könyves boltból, természetesen üres kézzel. – Ó, vagy egy méreggel átitatott kés! Milyen remek ajándék volna, a hétvégi családi programokat feldobná! – Nevettem el magam. Talán aranyvérűek voltunk, egykor halálfalók, mégsem voltunk azok a színpadias fajták, akik még rá is játszottak a magukban rejlő sötétségre.
Hangosan beszélgetve vágtunk át az Abszol úton, hogy lassan átszivárogjunk a Zsebpiszok köz kevésbé biztonságos részeire. Borginnál sem sok mindent találtunk persze. Csupán egy vékony, tűszerű tört, ami állítólag igazi különlegesség volt, egyenesen egy kobold műhelyből. Hát megérte azt az öt galleont, amit Borgin kért érte… na meg azért, hogy ne kérdezze meg, elmúltam-e már tizenhét. A kezemben a tőrrel sétáltam ki a mocskos utcára, a lámpa halovány fényében álltam meg, hogy megnézzem magamnak újra. Tényleg egészen különleges volt, vékony, de éles. Azonnal megvágta az ujjam, hiába érintettem óvatosan a hegyét.
– Apa odalesz érte… bökdösheti vele a nagyanyám portréját, amikor sikoltozik az éjszaka közepén. – Ahogy kimondtam egy lökést érezte. Egy alak lépett el mellettem, hogy Aerith az épület falához nyomja. Tenyere az ajkára apadt… és a pálcája a lány nyakának szegeződött.
– Erre nem számítottál, Monstro? – kérdezte a túlzottan is ismerős hang. Tudtam, hogy ki az. Pontosan tudtam. Ki sem kellett mondanom a nevét. – Végig akarod nézni, ahogy a barátnődet megölöm?
– Az unokatestvérem… – válaszoltam elhaló hangon és a kezemben szorongatott tőrre néztem. – Engedd el! Semmi jogod belerángatni a kettőnk ügyébe…
Hangosan felröhögött. Ezen a ponton már tudtam, hogy egy egész család vére fog a kezemen száradni, hogy mindaz, amit tettem és teszek majd a jövőben mások életébe kerül. Gyilkos voltam és leszek.
– Először kiszúrom a szép kis… – kezdte, de addigra már lendült a tőr, egyenesen a nyakába fúródott. A vér melegen folyt a kezemre. Nem tudott megszólalni többé, egyetlen nyöszörgéssel rogyott össze, s engedtem is neki, hogy elterüljön a földön, ahogy kihúztam belőle a tőrt.
– Én… én… – dadogtam és a kezemben tartott véres késre bámultam. Nem tudtam, mit mondhatnék… vagy hogy kell-e egyáltalán. Hamarosan megjelentek az aurorok is a helyszínen, na meg a szüleim, akik elsimították az ügyet. Ezen Aerith vallomása is segített, aki elmondta, hogy csak őt védtem. Az is kiderült, hogy pálcát sem használhatott volna a kicsapása után, hiszen akkor eltörték azt, amit még gyerekként kapott.
Bár az unokatestvéremet védtem a bűntudat megmaradt. A sírkertbe jártam minden hétvégén az újévtől kezdve, hogy Edwinnek elmeséljem mi történt, mit tettem, hogy nem bántam meg, hogy szörnyeteggé váltam. Gyilkos lettem. De hát te tudtad már ezt… nem igaz?

Jellem

Dominic alapvetően egy humoros fiú, aki tökéletesen el tud lazulni a barátai társaságában. Könnyű megnevettetni, könnyű vele beszélgetni is. Csak a decemberben történtek viselték meg annyira, hogy elkezdett magába zárkózni és egyre kevesebb mosoly ült ki az arcára. Biztos benne, hogy szörnyeteg igazából, aki hidegvérrel képes gyilkolni, ezt a szörnyet pedig minden erejével igyekszik jelenleg kontroll alatt tartani.
Egyre inkább úgy tűnik, hogy hajlamos a depresszióra. Az álmok már olyan sokszor gyötrik, hogy nem tudja hol a határ a valóság és a látomások között. A migrénes fejfájásainak száma is eléggé megsokszorozódott azóta. Ettől sokszor ideges, remeg, ha pedig már egészen kimerült, akkor csak csendes és magának való.
Könnyen barátkozik, egészen nyílt természete van… vagy legalábbis volt decemberig, azóta egyre hidegebbé vált. A szülei beleverték a fejébe, hogy jobb mindenkinél, hogy aki kezet emel rá az bűnt követ el. Így hát beleburkolózott ebbe az egoista, gőgös aranyvérű maszlagba, ez pedig olyan volt számára, mint egy pajzs. Ragaszkodott ház hozzá, mintha ezzel megvédhetné magát. Valójában tehát egy megtört, bűntudattal teli lelket rejt ez a váz.

Apróságok

mindig || kutyák, kávéillat, a kishúga, sétálás a kastélyparkban eső után, zene – akár mugli is, ha valami jót mutatnak neki, alvás, furcsa ételek.
soha || fejfájás (hajlamos a migrénre kisfiú kora óta), tea, keserű csoki, bunkó, kötekedős emberek, párbajozás (ettől kifejezetten pánikba tud esni)
hobbik || sétálgat a parkban, ha éppen otthon van a kishúgával játszik, a kutyája sétáltatása, zenehallgatás a barátaival, különleges ételek kipróbálása – az undorítóakat is szívesen teszteli.
merengő || A legrosszabb emléke, amikor Edwin a szeme láttára próbált meg megölni valakit az Ostrom idején.

A legjobb, amikor megszületett a kishúga, Cora.
mumus || Edwin élőhalott alakban.
Edevis tükre || A legjobb barátjával, Edwinnel látja magát köpkövezés közben.
százfűlé-főzet || smaragdzöld, csillámló a felszíne, az íze pedig, mint a fogkrém.
Amortentia || citromos, narancsos, olyan frissítő illat, amibe valami kis fűszer is keveredik.
titkok || megölte a legjobb barátját.
azt beszélik, hogy... || elmebeteg, mint a legtöbb Monstro

A család

apa || Raymond Monstro; 36; aranyvér, meglehetősen hűvös
anya || Seraphina Flint-Monstro; 37, aranyvér, szerető
testvérek || Cora Monstro; 2, aranyvér, tipikus, védelmező bátyja a kislánynak, rajonganak egymásért
állatok || Poppy, a fehér tibeti masztiff; Azúr, a bagoly

Családtörténet ||

A Monstro család köreből az első és a második háború idején is halálfalók sora került ki. Ez pedig igencsak rányomta a bélyegét a család hírnevére, holott legalább olyan nagymúlttal rendelkeznek, mint más ősi aranyvérű famíliák. Felmenőik között számos politikus és tehetséges protektor kapott helyet. Francis Monstro, aki az 1930-as években élt számos varázslókra vonatkozó törvény megalkotásában vett részt. Kiváló tudósként rengeteg elismerést zsebelt be és talán a család legkiemelkedőbb tagja volt.
A háborús évek után a Monstro család megmaradt tagjai elkezdték újraépíteni a család hírnevét. Raymond Monstro a család birtokában álló, ötszáz éves kastély felújításába kezdett Herstmonceux-ben, itt számos régi emlékre, festményekre, kódexekre bukkant. Ezek elárulták a család "dicső" múltjának részleteit. Ekkor tudták meg, hogy a családnak középkori gyökerei vannak, ám a férfitagok számos hibát követtek el, közöttük olyan brutális mészárlásokat ellenségeikkel szemben, hogy sok tisztelet nem vívtak ki. Hogy felülírják múltjukat a megmaradt Monstrok összefogtak, Sebastian Monstro a minisztériumban kapott kiemelkedő szerepet, ő Dominci egyik unokatestvére.
Raymond saját protektori irodát nyitott Londonban. Hamarosan fontos pereket nyert meg, amivel nem csak a Próféta címlapjára került, de más a szakma elismerését is kiérdemelte. Így hát, a 2000-es évek elejére úgy tűnt, hogy a Monstro név már nem is számított olyan szánalmasnak, mint korábban.

Külsőségek

magasság || 178,5 cm
testalkat || átlagos
szemszín || kék
hajszín || szőke
kinézet ||

Dominic a korához képest meglehetősen magas fiú, egyértelmű, hogy ehhez képest is bőven nőni fog még. A testalkata inkább átlagos, de egyre inkább szálkásodik az évek múlásával, egyelőre azonban inkább egy nyúlánk, soványka kölyöknek tűnik. A haja hihetetlenül szőke, ettől pedig csak még feltűnőbb. Az öltözködése átlagos, kamaszkölykös és leginkább a mugli divat sportosabb darabjaiból választ. Szelesebb időben a bőrdzseki alapfelszerelése.

A tudás

varázslói ismeretek ||

Nem túl tehetséges semmiben, meglehetősen átlagos tanuló, pedig az esze meglenne a jobb teljesítményhez. Az egyetlen probléma csupán az, hogy nem képes koncentrálni és meglehetősen lusta is ahhoz, hogy túl sok dologért küzdjön. Akárcsak az apja, ő is inkább az elméleti dolgokban jó, mint Számmisztika, Rúnaismeret és Mágiatörténet. A Repüléstannal nem boldogult, ezért amint lehetősége nyílt rá, leadta a tárgyat. Ezen kívül SVK-ból rendkívül rossza, akárcsak Bűbájtanból. Talán az Átváltoztatástan megy még neki türhetően. A tanárai persze tudják, hogy egy kis odafigyeléssel és gyakorlással kiváló varázsló válhat belőle.

pálca típusa || 10 és fél hüvelyk, Szilfa, a magja főnixtoll

Egyéb

avialany || Lucky Blue Smith