Valentin napi csúszkálás

ski dress

2002. február 13.

Tignes, Val d'Isere

Nehéz lenne megfejteni, mitől is működtünk mi ennyire jól együtt Esmével, de talán a kulcs az volt, hogy mindig a másik boldogsága volt számunkra a legfontosabb. Ez egyértelmű volt csupán ebből az egy mondatból is, amit most Esmé válaszolt nekem.
- Annyira jó lenne, de csak olyan helyre vagyok hajlandó elmenni, ahova te is szeretnél menni.
- Végülis, hosszú élet áll még előttünk, szóval elég sok helyen élhetünk... Csak rajtunk áll. De az részemről is biztos, hogy bármi lesz is, együtt megyünk majd mindenhova - mosolyogtam melegen szerelmemre, majd az esküvőre tereltem a szót. Kicsit izgultam, hogy mit válaszol majd, féltem, hogy talán váratlanul éri a kérdés, és esetleg nem lesz kedve erről beszélni most, de ha így is volt, nem mutatta jelét, hogy zavarná a felvetés.
- Tengerpartit szeretnék. A lábunk a homokban, a csillagok alatt. Nem kell sok ember, csak néhányan. Sajnos anyát nem tudom kihagyni, de talán Miller bácsi nem fog megharagudni, ha otthon marad. Willow-ról még nem döntöttem, de olyan szomorú, hogy a család jelentősebb eseményeiből kimarad a kirekesztése miatt, nem szeretném, hogy én is közéjük tartozzak - fejtette ki mostani álláspontját Esmé, és én élvezettel hallgattam a szavait.
- Ú, a tengerparti esküvő csodásan hangzik! Nem gondoltam, hogy erre vágysz, de nagyon örülök neki, mert titkon én is álmodoztam ilyesmiről... - vallottam be csillogó szemmel, és igyekeztem a válaszának csak erre a részére koncentrálni, mert nem akartam elrontani ezt a jó hangulatot. Ami Esmé családját illeti, hát... őszintén szólva eléggé kiábrándultam egy részükből az eljegyzési partinkon, de megbeszéltem magammal, hogy bármi is lesz, jó képet fogok vágni Vandához és Miller bácsihoz is, ha egyszer a páromnak fontos, hogy ott legyenek a nagy napon.
- Rendben, Életem, természetesen azt hívsz meg, akit csak szeretnél... Van még időd eldönteni bőven - kacsintottam rá bátorítón, hisz egyelőre az esküvőnk egy elméletben létező dolog volt, nem kezdtük el érdemben szervezni. Amíg nem volt meg a dátum, értelmetlen is lett volna, én meg semmi esetre sem akartam siettetni kedvesemet, feltételeztem, hogy érzi, én készen állok... és csak arra várok, hogy zöld utat adjon az egésznek... de addig is, a legfontosabb az volt, hogy élvezzük ezt a nyugodt időszakot, és feltöltődjünk a korábbi megrázkódtatások után. Ezzel a franciaországi úttal pedig azt hiszem, egész jól haladtunk e felé.
- Azt hiszem, én is kis esküvőre vágynék, a tengerparti nagyon romantikusan hangzik, de egy hegy csúcsán is ki tudnám mondani neked a boldogító igent édes kettesben... Különben tudod, hogy nekem kicsi a családom, már csak egy fontos családtagom él: Nagyit mindenképp meg szeretném hívni, de azt hiszem, a közeli barátokról le tudnék mondani. Velük majd utólag csapnánk egy nagy bulit - foglaltam össze az elképzelésemet, majd egy kis időre a gőzgombócom felé szenteltem a figyelmem, s miután az utolsó falatokat is elpusztítottam, néhány percig csendben élveztem, ahogy a nap sugarai simogatják arcomat.
- Mehetünk vissza csúszkálni, vagy inkább induljunk be a faluba? – kérdezte kisvártatva szerelemem, mire egy pillanatra elgondolkodtam.
- Hmmm, szerintem csússzunk még egy párat, aztán irány a falu! - hajoltam közelebb egy újabb szenvedélyes csókra párom felé, együtt fürdőzve meg a csodás, meleg napfényben.

Köszönöm a játékot! ♡