Viselet & Muzsika

Sok mindennel kellett már megküzdenem életemben.  Mégis a legnehezebb feladat még előttem állt, hogy önmagammal épp úgy megvívjam a csatáimat, ahogy mással tenném jogi keretek közt. Ehhez viszont kellett volna elég lelkierő, és valaki aki jól seggbe rugdos néha napján, hogy ugyan ébredjek már fel a rózsaszín ködből. Valahogy mégis az agyam egy része, szerette ezt a lehető legmélyebb fiókba eltenni, ahonnan aztán úgy sem halászom elő, mert minek azt. Néha napján így is felmerült bennem a kérdés, hogy mi van ha rossz ember vagyok? Mi van ha mégsem a jóért küzdők? Mi van ha a jónak nincs létjogosultsága ebben a világban?  A felmerülő kérdések igen csak nyugtalanítottak ezeken a napokon, amikor túl sok időm volt gondolkodni. Ilyenkor a lelkemre telepedett az össze rossz döntésem, ami miatt szenvedett valaki, és nyomasztó súlyként terhelte a szívemet, emlékeztetve arra, hogy bizony én sem vagyok fedhetetlen. Sőt.. Nem szeretem az ilyen napokat, azért is temetkeztem általában a munkába, vagy valami egészen mással foglaltam el magamat. De egy pillanatig sem hagyhattam magamnak, egy lélegzet vételnyi szünetet sem, mert túl sok minden tódult az elmémbe, és köztük volt Reginald is, aki csak még inkább összekuszált mindent.  Így igyekeztem elkerülni, hogy egyedül maradjak a gondolataimmal, és azoknak terhelő súlyaival, amikkel nem tudtam, vagy nem akartam megbirkózni. Valójában nem tudtam, melyik áll fent esetemben, de mindegyik ugyanoda vezetett vissza, a szembesítéshez, amihez nem volt se kedvem, sem pedig energiám.  Őszintén fáradt is voltam, hogy bármilyen épp gondolat is elejétől- végéig megszülethessen a fejemben. Látványosan szenvedtem a dolog visszásságától, ami múlt éjszaka még jó ötletnek tűnt, ma viszont  csak annak az emléke, hogy miért is lüktet ennyire a fejem. Jelen helyzetben elvárható lenne, hogy legalább  valaki megmasszírozza a fejemet, de mivel ez a saját hülyeségem volt, így senki sem sajnál meg. Ráadásul, egyetlen erős férfi kézzel voltam hajlandó beérni, ő pedig minden bizonnyal, még a kezemhez is csak akkor érne, ha nagyon, de nagyon muszáj. Így mikor már azt hinném, hogy végül is nyugodtam belefulladhatok egyedül a kádba, ha esetleg túl tolnám “véletlen” az aspirint, az irodámból kiszűrődő zajok erre egészen erősen rácáfolnak. Igazából tudom, hogy jelen helyzetben ildomos lenne legalább megijedni, vagy valami ahhoz hasonlatos reakciót produkálni. Mégsem ér, olyan váratlanul a dolog, tekintve, hogy elég gyatra védőbűbájjal láttam el a házat, ez annyira nem meglepő. Kíváncsiságom pedig jobban éledezni kezd, hogy ki borja-fia tört be hozzám. Kié lesz az a szempár, akivel esetleg a vádlottak padján szemeztem egykoron. Mert más miatt, miért pont az irodámban kutakodna. Nem  tartottam értékesebb holmit odabent, feleslegesnek tartottam, sőt van egy egész ronda fotelem, ami  kicsit rontott is az összhatáson. Ha alaposabban szemügyre vette az ember. De annyira kötődtem, ahhoz az ülő alkalmatossághoz, mint a kutyáimhoz. Akik minden bizonnyal az igazak álmát alusszák, és csak akkor ébrednek fel, ha éppen nyílik a hűtő ajtó. Ha valaki megbecsteleníti éppen a házat, az nem éppen zavarja meg őket..elképzelhető, hogy ezek a tompa alapzajok, még meditatív zsongásként hatnak rájuk. Kíváncsiságom hajthatatlanul, próbált nem éppen a jobb belátásra sarkalni, és igazából arra jutottam, hogy ugyan mi baj lehet, azon kívül, hogy esetleg kinyírnak? Kétszer megölni úgy sem tud. A látvány ami fogadott, nem lepett meg, mert a sejtéseim, ha még csak részben is, de beigazolódtak. Nem, mintha nagy talány lett volna dolog. De ha már így álltunk, és hívatlan vendégemben megismerhettem, egy ismerőst is, végül s miért ne lennék vele kedves?
-Cica...- ismétlem kuncogva a megszólítást, majd magam elé emelem a kezeimet, jelezve, hogy én ugyan nem fogok pálcát rántani az biztos. Bár, amiről elkezd beszélni, az már egészen felkelti a kíváncsiságomat, már csak azért is, mert emlékeim szerint, az ügyről hamar levettem a mancsaimat, és nem is akartam, mélyebben belekontárkodni.  Némi zavar ül ki az arcomra, de próbálom rendezni vonásaimat, mégis egy bizonyos ponton, mégis zavart ez az egész. Ha nem én voltam..akkor, csak az lehetett, aki mostanság túl sok szerepet vállalt az életemben, és ezek szerint már az én szerepet is átvette.
- Amúgy gratulálok a frigyre lépéshez, Mr. O'Mara.- jegyezem meg mosolyogva, még mindig az ajtófélfának támaszkodva. Nem tűnt beszámíthatónak, főleg hogy a pálcát úgy szorongatta, mintha legalábbis valamire valóban készülne, de ha ez így van akkor már rég történt volna valami.
- Igazából nem igazán emlékszem, hogy ez szerepelt volna a szándékaim közt.- rázom meg a fejemet Milton említésére, meg igazából az sem volt igaz, hogy őt be akartam volna sározni. Amikor a kezembe került az ügy, talán Pearson, az én drágalátos főnököm akarta elterelni a figyelmemet, egy sokkal lényegesebb ügyről, amit ő inkább szívesen eltussolt volna, mintsem nekiment volna a dolgoknak. Pearson már csak ilyen volt, mindig oda húzott, ahol érdekeltségei voltak. Talán nekem át kéne vennem eme gáláns vonást, egészen divatos kezd lenni a Minisztériumi dolgozók körében.
- Jobbra a negyedik fiók, viszont le van védve bűbájjal, azt meg nem hinném, hogy fel tudja törni. Habár ügyes fiúnak látszik, nem akarom alábecsülni a képességeit. De ha megengedi..hogy odamenjek..talán még olyan irányt vet a a beszélgetés, amiből mindketten jól kijövünk.- mosolyodok el biztatóan. Közben pedig a testtartását is megfigyelem, fájdalmai voltak, legalábbis a merev tartásából erre tudtam következtetni.
- Tudom, ez már így is elég fura.- kezdek bele a mondókámba.
- De nem akar leülni inkább? Rajtam hagyhatja a pálcáját, ha az jobbna megnyugtatja..csak..- nem tudom mit mondaj, ez egy betörő Nora, nem pátyolgatnikéne.