+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Roxfortos diákok
| | | |-+  Griffendél
| | | | |-+  Tania Niel (Moderátor: Tania Niel)
| | | | | |-+  Talking to myself
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Talking to myself  (Megtekintve 410 alkalommal)

Tania Niel
[Topiktulaj]
***


Naprapörgő

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 12. 29. - 00:14:07 »
0

I HATE DREAMING OF BEING ALONE


Koszos a padló, a megmaradt bútorok lefóliázva. Az összes roló leeresztve, a fűtés kikapcsolva. Minden szürke és üres. Apám londoni lakása, amit végül nem adott el. Amiben itt állok egyedül. Anyám kitett a Kings Crosson, én meg a Roxfort expressz helyett, ide jöttem. Az üres lakásba. Nem tudom mit akarok, nem tudom ki felé merjek nyitni. Ezért inkább remeteségbe vonultam London belvárosában, ahogy azt kell. Lassan leszedegettem a fóliát a bútorokról, időközben bekapcsoltam a fűtést, és a cigifüst szép lassan mindent átitatott. A programom minden nap, a telefon csörgés hallgatása, bámulás a semmibe sírás közben, a nap túléléséhez szükséges kaja becserkészése, kedvtelen dohányzás a sarokban, ismételten a telefoncsörgés hallgatása, és írás. Rengeteget írok. Könyvek üres lapjaira, bent hagyott lepedőkre, olcsó nyomtatópapírra, szalvétára, zsepire. Írok, leviszem a kukába, elégetem. Felmegyek iszok, dohányzok, őrjöngök, alszok. Annyira nem hiányozhattam anyámnak, ha nem volt képes arra, hogy eljöjjön a perthi új lakásából Londonig. Mert hazajött, bebaszott a bérelt kocsijába, felvitt Perthbe, mert ott vett lakást, hogy milyen jó lesz nekünk kettecskén a skót vidéken. Egy kis környezetváltozás nekünk is jót tesz, ahogy apámnak. Persze, aztán majd összegyűlünk megint, és mi leszünk a rém rendes család nem? Anyám annyira negédes volt abban a pár hétben amíg ott voltam, azt hittem belefulladok. Aztán apám végül nem adta el a londoni lakását. Tudta, hogy mellbevágott annyira, hogy itt hagy ő is, hogy visszajövök ide elszenvedni a hattyú halálát. Csak a macskám és az apám által hátrahagyott baglyom maradt velem. Hónapokat húztam le így.
Sokszor gondoltam rá, hogy életjelet kellene adnom embereknek. Hol vagyok, miért tűntem el. Számtalan levelet írtam. Számtalan levelet nem fejeztem be. Egyet sem küldtem el soha, senkinek. Néha, kínosan sokszor, gondoltam Sagere. Meg gondoltam Averyre, Sophiera, Benre. Még Jay is eszembe jutott néha. De sosem tettem semmit, azon kívül, hogy sajnáltam magamat. Tehetetlenül vergődtem a saját rabságomban. És elkényelmesedtem benne. A soha el nem küldött levelekben. Hogy Rembrandtot az ablakon engedem ki repülni. Hogy napi egyszer eszek. Hogy legalább napi egyszer sírok. Hogy nincs anyám, és nincs apám. Csak körmölök a vakvilágba bele, néha megégetem magam teljesen véletlenül, és őrizgetem az el nem küldött leveleim.
Aztán csak elkezdtek jönni a baglyok.
Jött egy. Sárga boríték. Vörös pecsét. Zöld cikornyás betűk. Valamikor jött megint egy. Aztán még egy, és rá kellett jönnöm, hogy sosem fogok tudni elbújni előlük. Rávettem magam arra, hogy kinyissam, és elolvassam. Volt egy mondat, ami különösen mellbe vágott. „Édesanyja többszöri megkeresés után sem adott választ, hogy indokolja hiányzását az iskolából, amennyiben 2001. december 31-ig nem érkezik meg iskolánkba, kénytelenek leszünk az évismétlés, illetve eltanácsolás lehetőségét is fontolóra venni.” Nem mintha nem érdemeltem volna meg. Önfejű, buta luvnya módjára fogtam magam és minden kötelezettségemet és barátomat hagytam megrohadni a fenébe. Körbenéztem a nem éppen vidám lakásban, hónapok óta éltem itt, mint valami kísértet. Rengeteget fogytam megint, a hajam össze-vissza állt, meg néhol belevágtam. Nagyjából úgy néztem ki, mint valami szellem. Mielőtt visszasasszézok, legalább egy embernek kéne jeleznem, hogy visszamegyek. Pusztán azért, hogy amikor ismét meglát az óráin, ne kapjon szívszélütést. Rágtam az olcsó műanyag tollam végét, az olcsó nyomtatópapírom felett, amíg kerestem a megfelelő szavakat.
„Kedves Sage,
Drága Sage,
Sage,
Bolton professzor,
Sajnálom,

Sage,
Nem tudom mit mondjak, az is lehet, már a létezésemről is elfeledkeztél.” Remegő kézzel írtam, ami eszembe jutott. A hosszúkás betűimen egyértelműen látszott, hogy nem tudtam egyenesen tartani a tollat.
„Egyszerűen csak azt éreztem korrektnek, ha szólok, hogy december vége felé visszamegyek a Roxfortba. Nem kell találkoznunk órákon kívül, rám se kell többet nézned, ha nem akarsz. Megértem. Rettenetes voltam. Sajnálom.
Szeretettel ölel
Tania Niel”
Nem tudom visszatartani végül a könnyeimet, és eláztatom kicsit a papírt, néhol kicsit összefolyik a tinta. Szeretném azt hinni, hogy meg tudjuk beszélni, és túl tudunk lendülni ezen, de. Nem érdemeltem meg, egyáltalán azt sem, hogy válaszoljon.
Ismételten hallottam ahogy csörög a telefonom. Nézem az asztal túlsó végén lévő műanyag téglát, ahogy csörög, és nem hagyja abba. Csak becsúsztatom a levelet egy borítékba, mielőtt felveszem. Érzem a gombócot, ahogy lüktet a torkomban. Kinyitom a telefont, és megnyomom a zöld gombot.
-Nem hittem volna, hogy felveszed. – anyám hangja végtelenül keserű a vonal másik oldalán. – Ha már ennyire kellett neked a varázslás, ki ne merd csapatni magad, Tania. – hallom, ahogy kicsit megcsuklik a hangja – Apád lakásán vagy, ugye? – végtelenül hosszú, és fájdalmas szünet – Keresett?
- Nem – válaszolom, szeretném elnyomni a sírást a torkomban, de nem megy – Nem hallottam felőle semmit. – és kitört belőlem a zokogás.
- Tania – hallom anyám se jár messze attól, hogy elsírja magát. – Remélem tudod, hogy nem számít, hol vagy és mit csinálsz, szeretünk, mindketten, mindig?
- Akkor miért hagytatok el? Mindketten elmentetek, engem meg hagytatok a saját magányomban őrlődni. Szerinted nekem 13 évesen nem kellett volna anyám, amikor a legjobb barátnőm meghalt egy iskolai ostromban? Amerikában hetyegtél valami palival, aki közben végig csalt, és eszedbe sem jutott, hogy te legyél a nagyobb ember, most meg úgy kéred számon rajtam, hogy eltanácsolnának a Roxfortból, mintha nem ezt akartad volna 11 éves korom óta – ömlenek belőlem a szavak, és a könnyek, néha alig lehet kivenni, mit mondok. – Nem voltál itt, aztán egyszer csak úgy döntöttél, hogy meguntad Amerikát, és visszajössz mintha mi sem történt volna. Apa meg fogta magát és elvonult, mert engem unt meg. Ne akard nekem bemagyarázni, hogy mi egy tökéletesen funkcionális és szeretetteljes család vagyunk. Nem vagyunk. – hangosan szipogok és hüppögök a telefonba. Őszintén jól esett kiadnom magamból ezt az egészet. Hallom, ahogy anyám szepeg.
- Tania… esélyt sem adtál, hogy jobb lehessek. Belátom, hogy nekem kellett volna nyitnom. Ezt elrontottam. Apád helyében nem tudok nyilatkozni, de szerintem ő is látni fogja mennyit vesztett. Sajnálom. Korlátolt voltam, és dühös, és túl büszke. – remeg a hangja, egészen hasonlít az enyémre. Ég és föld vagyunk. De végre megkaptam, amit eddig hiányoltam. És rájöttem, nem hagyhatok mindent kimondatlanul. – Nia, csak azt remélem, hogy hagyod, hogy ismét az anyukád lehessek.
- Vissza kell mennem a Roxfortba. Össze kell kapnom magam második félév alatt, amennyire csak lehet. – És mást is illene tisztázzak. Felsóhajtok. – De ezen túl én is igyekezni fogok. Ígérem.
- Helyes. Baglyon keresztül tartani fogjuk a kapcsolatot ugye? – meglepett a kérdés, de igazából örülök neki, hogy nyit az ilyen számára ismeretlen dolgok felé is. A teljes elzárkózás után kifejezetten jól esik.
- Hogyne. Anya, most mennem kell. De mindenképp írok, ahogy tudok. – még folynak a könnyeim, ahogy leteszem a telefont. A leveleket nézem, meg nem címzett borítékok tornyosulnak egymásra dobálva. Magam elé húzom az összeset, és egy párat összefogok azzal a levéllel, amit most tettem borítékba. Csak a legfelsőt címzem meg, majd összekötöm őket a maradék madzaggal, ami az asztalon hentereg. Remegős kézzel adom a köteget Rembrandtnak, hogy vigye el Sagenek. Szerintem ez életem legrosszabb ötlete, de azért kiengedem a baglyot az ablakon. Kipityergem magam még egy kicsit, aztán összekaparom magam, a szétdobált cuccaimat beszórom a ládámba. Rettegek a visszamenetel gondolatától, hogy mennyire nem érzem magam oda valónak, és mégis. Hiányzik, de nem tudom megérdemlek-e egy második esélyt. Felveszem a kabátom, kirángatom a ládát az ajtó elé. Hosszú percekig bambulok vissza az üres lakásba, mielőtt bezárom az ajtót, és elindulok vissza a civilizáció felé.
Naplózva


Tania Niel
[Topiktulaj]
***


Naprapörgő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 04. 05. - 01:02:23 »
+1



Nem akartam felkelni. Nem akartam itt lenni, nem akartam semmit. Nem akartam látni a leszögelt koporsót. Nem akartam, hogy anyám egész nap szorongassa a kezem. Nem kapok tőle levegőt. Nem akartam apám szüleinek arcán látni a végtelen megvetést.
Enyém a lakás Londonban. És a lakás Orleansban. Tegnap találkoztunk az ügyvéddel. Merev volt az arckifejezése, mintha gumiból lett volna az egész ember. Elmondta, hogy mennyire sajnálja, és hogy apám nagyon konkrét végrendeletet írt, szóval aszerint csináljuk a dolgokat.
Enyém a lakás. Mindkét lakás. És a lakáshitel. És közben mintha peregne le a jogi blabla és az akcentus a pali arcáról. Mintha nem is belőle jönne a hang. És akkor előkerül a másik megnevezett, egy másik Niel, valami, amire senki nem számított. Apám egyik utazásából maradt titokzatos zabigyerek. Anyám is, meg én is sokkot kaptunk a dologtól, a srác meg nem volt sehol. 
A srác kapta az ingóbb részét a dolognak, a pénz meg feleződött köztünk.
Van egy testvérem. És ezt apám ügyvédjétől kell megtudnom, a végrendelet felolvasáson.
Nem tudtam végighallgatni, kijöttem a felénél, a hidegbe, és úgy pöfékeltem, mint egy gyárkémény. Anyám pedig teljesen kiborult, hogy hogy nem tűnt fel neki, hogy ennyit dohányzok. Persze, megígérte, hogy kimossa a fejem, ha visszaérünk Angliába. Reszketek azóta, hogy leszálltunk a repülőről, örüljön, hogy nem vedelek mellé. Szar volt tudni, hogy apám nem az az ember volt, akinek hittem, sokkal inkább az volt, akinek akkor látszott, amikor egyedül hagyott Londonban.
Csak bámulom a kikészített ruháimat, fájdalmasan valóságos az egész. Végig simítok a fekete ing szaténos anyagán, küszködve a könnyeimmel. Ezt az inget apámtól kaptam, de hordani sosem volt alkalmam. Az arcomhoz emelem az anyagot, és beleszippantok, reménykedve, hogy érzem az illatát. Olyan régen nem éreztem már az illatát, és többet nem is fogom. Hallom anyám halk kopogását. Ideje felöltözni.
xxx

Fúj a szél. Összehúzom magamon a kardigánomat, mintegy remélve, hogy még megérzem rajta Sage illatát. Csak a hideg szelet éreztem, semmi mást. A zsebembe nyúlok, megszorítom az apró rúnaköveket. Az egész táj olyan, mintha kifakult volna. Biztos kifújta belőle a színeket a szél. Visszanézek a temető kovácsoltvas kapujára, mintegy reménykedve, hátha apám előugrik valamelyik bokorból, és utána jól vállon veregessen, hogy most megtanulta mindenki a leckét, vagy hogy csak egy eszméletlen beteg vicc volt az egész. De nem jön. Már bent van a kis kápolnában, egy koporsóban fekszik. Összetörten és magányosan. Nem akartam, hogy lássák, milyen rosszul érintett az egész, főleg azután, hogy kiderült mennyi mindent is titkolt előlem apám. Borzalmasan fájt a dolog, de nem tudok mit csinálni vele. És akkor megjelent egy magas, szőke nyurga srác, aki úgy nézett ki, mint apám egy lenyomata. Nem volt sok közös vonásunk ahogy így elsőre megnéztem. Éreztem, ahogy a számat is eltátom kicsit, ahogy megáll mellettem a kikövezett úton. Végigmér, érzem, ahogy kiszárad a szám, reszketni kezdek, nem tudom mit csináljak.
- Nem foglak megenni. – mondja halkan, erős francia akcentus üt vissza a hangjában. Csak arra tudok gondolni, hogy mennyire hihetetlennek tűnik, hogy mi testvérek lennénk. A bőrünk színe közötti különbség pedig csak erősíti ezt, az pedig, hogy eddig a létezéséről sem tudtam, kikészít. Legszívesebben itt helyben összezuhannék, ahogy felém nyújtja a kezét. Megrázom, igyekszem nem túl lagymatagnak tűnni, ahogy bemutatkozik.
- Marcel Niel – mondja, mintha a legtermészetesebb dolog lenne a féltestvéreddel apátok temetésén találkozni először.
- Tania. Niel. – makogom, ahogy elindulok tovább, anyám után. Be az áporodott kis kápolnába.
Tudom, hogy ennek nem róla kéne szólnia, de nem tudom nem bámulni a fiút, aki állítólag a bátyám. Vajon lehetséges, hogy ő is mágiahasználó? Vajon… hallott rólam valaha?
Fáj látni, hogy apám szülei körbeugrálják a fiút, mintha ezer éve ismernék. Velem sosem éreztették azt, hogy szeretnének, de már sejtem, hogy miért. Mert már volt egy tökéletes aranyifjú, aki az unokájuk, nem kellett mellé egy félvér, aki még csak nem is tud rendesen franciául. Rámsandít a srác, mint aki mindent tud, majd leül melléjük. Anyám megszorítja a kezem, ahogy leülünk a párhuzamos padsorba, hogy meghallgassuk a pap búcsúbeszédét. Azt sem tudom ki szervezte le a temetést. Mérges vagyok, de hát mit csinálhatnék, már nem tudom visszahozni apámat. Sem a nőt, aki mellette ült a kocsiban. A szőke hajzuhatag ott volt mindenhol…
Lehetséges, hogy Marcel az anyját is elvesztette? Ismételten ránézek, csakhogy lássam ő is engem néz. Égetik a könnyeim a szemem, és mintha az ő szemében is könnyek ülnének, anyám megrántja a kezem, hogy hajtsam le a fejem, imádkozunk.
Imádkozunk. Eszemet sem tudom, mikor imádkoztam utoljára. Valahogy nem tudom úgy érezni, hogy szükségem van a vallásra, jobb még sosem lett tőle. A pap befejezi, a hordóemberek meg elindulnak a koporsóval ki a kápolnából. Felállok, és közvetlen a koporsó után megyek. Marcel pedig beáll mellém, mintha ez az egész meg lenne koreografálva, én meg legszívesebben sikítani tudnék. Hiányzik az apukám, aki lehet sosem volt olyan, mint amilyennek emlékszem rá.
Nem tudom, hogy a saját apámat temetem-e, vagy csak egy ideát.
- Tudod, te meg én nem vagyunk olyan különbözőek. – szólal meg mellettem a srác alig hallhatóan. Kinyitja a kabátját, és a belső zsebből előhúz egy pálcát. Valami világos pácolású fa, igazán szépen lakkozva. A markolata ugyanolyan faragású, mint az enyém. Kihúzom a pálcám a kardigánomból, hogy megmutassam neki, mire az ő szeme is elkerekedik egy kicsit.
- Lehetne, hogy most hagysz nyugodtan eltemetni az apámat? – suttogom a gombócon keresztül, ami a torkomban táborozik, ahogy visszadugom a pálcám.
- Az én apám is volt. – remegést hallottam a hangjában, ahogy távolabb lépett tőlem. Nem tudtam magamban tartani a kérdést.
- Az anyukád is… ott volt?
- Nem, miután először szétmentek nem találkozgattak többet. De mégis csak az apám volt. – motyogja, fájdalommal a hangjában.
Megállunk a parcella mellett, amíg leeresztik a koporsót, és nem tudok mit csinálni, csendesen ömlenek a könnyeim. Ő pedig megfogja a kezem. Valószínűleg ő az egyetlen, aki tudja, mit is élek át most. Hiszen egyikünknek sem volt túl jó apja, de mégis. Együtt lépünk oda a sírhoz, nézünk le a koporsóra, hogy megmarkoljunk egy-egy marék földet és bedobjuk a sírba. Koppannak a rúnaköveim a fán, és én csak arra tudok gondolni, hogy sosem látom már az apukámat. Valahogy visszakerülök anyám mellé, aki nagyon próbál vígasztalni, én meg vígasztalhatatlan vagyok.
xxx

Ahogy kiérek a temetőkapun, rágyújtok, anyám elment megkeresni a kocsit. Leguggolok pityeregni, a következő dolog, amire felfigyelek, hogy körbeállt három alak, és egyik sem az anyám.
Marcel és apám szülei. Felpattanok.
- Sosem értettem meg miért rád hagyta a lakásokat. Nem hiszem, hogy ez így igazságos lenne, Marcellel szemben. – szólal meg a nagyanyám, megvetéssel a hangjában.
- Nagyi, nekem van egy lakásom. – motyog a srác, aki úgy igyekszik összehúzni magát, mintha ott se lenne.
- Nembaj, legalább már tudja, hogy nem olyan különleges, mint gondolja. – folytatja a kellemetlen francia akcentusával a morgást az öreglány.
Nincs nekem ehhez kedvem, otthagyom őket, mire valaki utánam nyúl. Hátranézek, Marcel az.
- Hagyj békén, kérlek. – motyogom miközben a könnyeimet törölgetem. A kezembe nyom egy papírt, én meg zsebrevágom, ahogy beszállok anyámhoz a kocsiba.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 04. 05. - 01:20:21
Az oldal 0.051 másodperc alatt készült el 33 lekéréssel.