[Őszi chanson]

Paul Verlaine: Őszi chanson

Ősz hegedűl
Szünetlenűl
A tájon
S ont monoton
Bút konokon
És fájón...

S én csüggeteg
Halvány beteg,
Mig éjfél
Zeng, csak sirok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél...

Oh, múlni már,
Ősz! húllni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...

Tóth Árpád

[Huszonharmadik húsvétom]

Zákányi Bálint: Huszonharmadik húsvétom

A látóhatár
egyszerre kitágult
egész a halálomig.
Mától kezdve tudom:
feltámadhatok.

[Két karodban]

Radnóti Miklós: Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

[Haláltánc]

Babits Mihály: Haláltánc

Ha a pusztán zug a tél
és kopogva hull a dér,
fázó farkas éhen ordít,
a hideg fogat csikordít,
köddel rémes a határ
s száll a téli vad madár:
mikor megfagy mind a vágy
s meleg vacok édes ágy
s künn a köd fehér tejébe
aranytojást ver a hold:
akkor ébred régi rémem,
mint a sírból kel a holt.
 
Lepedősen és fehéren. -
Jöjj csak, régi, régi holt,
úgyse félek tőled,
vesd le lepedődet! -
Úgyis lelkem puszta táj,
hol jó lélek egy se jár -
nem, még a madár se jár.
Úgyis szívem temető,
lidércfénnyel fényes,
ahol még a fű se nő
s hantja kénnel kénes.
Úgyis lelkem puszta táj,
hol jó lélek egy se jár,
élve trónol a halál,
jöjj csak, jöjj el, rossz madár,
vesd le lepedődet,
vesd le bőröd, husodat,
hadd szorítom csontodat,
meztelen csípődet!
Jár a tánc és zörg a csont:
így se félek tőled;
jöjj, öleld meg, régi csont,
régi szeretődet.
Fagy ölelget, csont a lánc:
borzalomban, kéjjel -
jár a csont és zörg a tánc -
hadd fürödjünk éjjel.
 
Honnan tudom, hogy te jössz?
megtelefonáltad.
Lelkemen át utadat
régen megcsináltad.
Felriasztott éjeken
telefonod hangja:
bal fülemben élesen
csendült rémharangja: Halló! Halál!
jöjj csak, jöjj el, régi csont,
úgyse félek tőled,
jöjj, öleld meg, régi csont,
régi szeretődet:
Vesd le lepedődet. -

[Idegenvezető]

Bódás János: Idegenvezető

A megunt utat újra unva járja
és ugyanazt az egy leckét darálja.
Paloták, szobrok, műemlékek, parkok...
Körülötte bábeli tömeg harsog.

Most áll velem az utcaszögleten
kettesben és így vall keservesen:

- Álomban mindig egyedül megyek
oda, hol nincs más, csak erdők, hegyek,
folyók, tavak és napsütötte rétek,
hol jámbor barmok némán legelésznek,
nyúl farka villan, gyík szalad cikázva,
kisborjú döfköd anyja oldalába
s élet van! Ezer, tarka változatban,
s a természet alkotja halhatatlan
műremekeit: lepkét, kis fűszálat
és nincsen hozzá semmi magyarázat.
Az ember jár, áll, vagy tán térdre hull,
s csak néz, csak néz, és ámul szótlanul.
1968

[Nekrológ]

Dobos Hajnal: Nekrológ

Kardjukba dőltek mind a fűzek
Villog a nyárfák fonák-ezüstje
Felforr az ég - nyár az üstje

Két almalevél között, épp ahol
hintáz egy méla pók, mint aki játszik
- a világmindenség kilátszik

Három nap, három éjen úgy húzta egy tücsök
a boldogság zengedelmét - szép mese -
hogy egyik reggelre éhenhalt bele

Tegnap temettük. "Dalától meg ne váljon..."
- fohászunk: tisztesség a hitnek -
"...az örökkévaló bogár-túlvilágon."

Költő, ha elmégy e kupacka mellett,
ne mondd: Szegény bolond tücsök!
Nem szegény az, aki énekelhet.

[Egyformák vagytok]

Lexa: Egyformák vagytok

Könnyebb hátulról, mint szemből.
Könnyebb pusztítani, mint teremteni.
Könnyebb önzőnek lenni, mint önzetlennek.
Könnyebb lopni, mint kitalálni.
Könnyebb becsmérelni, mint kreatívnak lenni.
Könnyebb elmenni, mint bocsánatot kérni.
Könnyebb otthagyni, mint helyrehozni.
Könnyebb szívtelenek lenni, mint okosnak.
Könnyebb ellenségnek lenni, mint barátnak.
Könnyebb ölni, mint életet adni.
Könnyebb gyűlölni, mint szeretni.
Ezért, inkább járok tovább egyedül
A földön, minthogy a pokolhoz
Vagy a mennyhez tartozzak.

[Konstancinápoly]

Csokonai Vitéz Mihály: Konstancinápoly

Amint a Bosporus Európát mossa,
Másfelől Ázsia partjait csapdossa,
Itt büszke habjai dicsekedve folynak
Kevély fala alatt Konstancinápolynak,
E másik Rómának pompás düledéki
Borzasztó árnyékot bocsátanak néki.
De jöszte be, Múzsám, a városba velem,
Téged nem rettenthet itt semmi félelem.
Mennyi kincs, óh Múzsám! mely sok gyöngy s patyolat,
Mennyi nép, melyet visz csak egy parancsolat!
A tágas utcákon sok veres selyembe
Őltözött törökök találkoznak szembe.
Kevélyen ugratják az arabs paripát,
Szíván ázsiai dohánnyal tőlt pipát.
Csillámló kardjoknak gazdag brilliántja
Az olcsó aranyat megvetéssel szántja.
Itt néz ki egy dáma, de irígy fátyola
Minden szépségeket tőlünk béburkola.
Jer, Múzsám, láthatsz még sok száz szebbet szembe,
Hogyha bémégy ama firhangos hárembe.
Ez olyan magazin, vagy inkább kalitka,
Amelyben csirippol a császárnak titka.
Oly templomsekrestye, melyben a zultánnak
Erőt, egészséget sok hívek kívánnak.
És ha érkezése hallatik Szelimnek,
Sok száz előkontyú turbékol egy hímnek.
Mikor excerpálni akar únalmába,
Bémegyen e dáma-bibliothékába,
Hol sok ázsiai pergamen membrána
Író pennájának megnyílni kívánna.
De kisiess, Múzsám, mert majd a császárnak
Dactilust éneklő múzsáihoz zárnak.
A szemfűl heréltek utánad zúdulnak,
Jer más oldalára a fénylő Stambulnak.
A roppant templomok, nézd, miként kérkednek
Nevével a bennek lakó Muhamednek!
Amelyekbe sok szent bőgéseket halla
Az ezekben igen gyönyörködő Alla,
Ki örűl, hogy nevét a felhőkre hányja
Zőld selyem turbánban fénylő muzulmánja,
S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán,
Szentebb lesz az ilyet ígérő Alkorán.
Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek,
Melyek a fellegek közé rejteztetek!
Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja
Fényével az égi holdak számát toldja.
Óh, e népre, óh mely sűrű felhőt vona
A szentség színével bémázolt babona!
Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!
Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság?
Míg űlsz a királyok koronáján, kincsén?
A vitézek kardján s a népek bilincsén?
Míg az emberi nem hajdan a természet
Együgyű keblében nyugva heverészett,
Nem emelted még fel kiáltásod szavát,
Hogy keresd a vak éj fiainak javát.
Boldog volt a világ s e hiú szó: Szentség,
Nem volt a legszörnyűbb gonoszokra mentség.
Állott a Természet örök építménye,
Élt az emberiség legszentebb törvénye.
De miólta ennek sok romlást szenvedett
Oldalába raktad, bal madár! fészkedet:
Azólta számodra rakja a lenyomott
Értelem azt a sok felséges templomot.
Azólta adja ki a kenyért házából,
Kikapván éhhel holt kicsinyje szájából
A szent névre vágyó, balgatag anya is,
Hogy tudjon mit rágni dervised foga is.
Sok bolond kiadja utolsó fillérét,
Leteszi a mennynek árendáját s bérét,
Hogy mikor az óltárt építik számodra,
Kecskeszőrt vihessen ő is óltárodra.
Nappali altodban látsz ezer álmokat
S éjjel a népek közt húholod azokat.
Jőjj ki a nappali fényre, hadd láthassunk,
S mennyei képedet látván, imádhassunk.
Te a vak homályban rakod a templomot
És onnan ígéred a paradicsomot,
S csak bétolongjanak hozzád a moséba,
Az észt és a virtust hagyod csak kardéba.
Hát már hogy valaki bőjtölget pénteken,
Hogy étlen s mezítláb jár a szent helyeken,
Olyan nagy érdem-é egy-két liturgia,
Hogy az ember azzal lehet Isten fia?
S hogy paradicsomba és mennybe részt vegyen,
Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen?
Külömben nem lehet idvezűlt törökké,
Ámbár emberséges ember volt örökké.
Egy paradicsomot magának így tetet
Minden nemzet s abból kizár más nemzetet.
Természet! emeld fel örök törvényedet,
S mindenek hallgatni fogják beszédedet.
E kézzel fogható setétség eltűnik,
Az éjnek madara húholni megszűnik.
Egy jóltévő világ a mennyből kiderűl,
S a sok kigondolt menny mind homályba merűl.
Ah, ti máris abból fakadt indúlatok!
Nyelvemre harsogóbb hangokat ontsatok.
Emelkedj fel, lelkem! - előre képzelem,
Mint kiált fel szóval egyet az értelem,
S azonnal a setét kárpitok ropognak:
A szívről az avúlt kérgek lepattognak;
Tárházát az áldott emberiség nyitja,
Édes fiainak sebeit gyógyítja;
A szeretet lelke a főldet bételi,
S az ember az embert ismét megöleli.
Eloszlanak a szent s a panaszos hangok,
Boldogító érccé válnak a harangok.
Azzal sok száz embertárson segítenek,
Amin most egy cifra tornyot építenek.
Siess, késő század! jövel, óh boldog kor!
Én ugyan lelketlen por leszek már akkor,
De jöttödre vígan zengem énekemet:
Vajha te csak egyszer említnél engemet
Úgy e bagoly világ ám rémítne tőle,
Nemes útálással halnék ki belőle.