Plockton

[ღ "Talált tenger" ღ]

ღ "Talált tenger" ღ

Jasper

(2003. október 6-11.)

Ruci

Arcodon párna
Ringó csónak a szobád
Karcsú pohárba töltve az óceán

Minden olyan kellemesen idillikus itt, és az egészben az a lejobb, hogy a ketőnké. Ritkán jutottunk el mostanában közösen bárhová, így ezt még így is nagyra értékeltem, az eg, hogy ez volt a nászút, még csak emelt is a dolgok varázsán. MÉg akkor is, hogy ha éppen egy varázsbarlangot készültünk éppen meglátogatni. Lehetne ennél tökéletesebb, és jobb valami? Szinte már nem is nagyon gondoltam szegény Teddyre sem, csak reméltem, hogy ő is boldog valakivel, valahol. Jasper lett nekem a tökéletes társ, aki mellett olyan nagyon boldog voltam.
A vidéki hangulat nagyon különleges, városhoz voltam szokva, bár ahol éltem régen, nem volt egy London, de anynira vidék sem. Szép a látvány, a különleges hangulat, és elképzelem, hogy egyszer valami ilyen helyen letelepedünk egy kicsit később. Roantikus lett volna, és Jasperhez valahogy egy ilyen hely annyira jól illett. Együtt állunk meg, hogy belemerüljünk ebbe a természeti szépségbe, ami egy festménynek is tökéletesen elmenne, annyira művészi a látvány. Élvezem a közös, csendes nézelődést, és még csak el se bénázom, kivételesen, és a puszijától csak még jobban odavagyok. Hogy lehet Jasper enynire tökéletes? Menten el fogok olvadni, tuti, hogy egyszer csak egy boldog olvadt massza leszek a karjai között.
– Ez a látvány tud gyógyítani - teszi hozzá olyan szexi medimágusos hangon, én meg csak elviygorodom rá. Menő, amior olyan... medimágusos. Meg Jasperes. Jasper menő, nagyon is. Szívesen bújnék hozzá, akár az idők végezetéig is, de vár minket a barlang, ahol csak kitör beőlem a szeretet roham. Szóval megölelgetem és egészen belenyomom az arcom a mellkasába, hogy érezzem a kellemes illatát, és a gyengéd cirógatását.
– Én is szeretlek… - válaszolja, én meg csak belemoslygom a ruhájába, hogy elhúzódva tudjunk tovább sétálni, ahol van egy szép tó, amiből csak úgy árad a kellemes dallam. Lehet inkább a szívem dalol? Jó, ez monjduk elég béna gondolat, Sophie, ne legyél már ennyire gyerekes.
Igyekzem bemuttakozni a lénynek, olyan illedelmesen, miközben Jasper karon ragad, mert képes lennék belefejelni a vízbe. Nem értek a lényekhez anynira, az LLG-ből nem sok minden maradt meg, csak azok a tüzes, furcsa rákok.
– Óvatosan… Nem is tudjuk mi ez. - Ezzel egyet értek teljesen.
- Jó, igazad van, de legyünk barátsgosak - értek vele egyet. Nem akarok a helyi újság címlapján szerepelni úgy, hogy megevett két embert a nászútján egy... valami. Brrr. De nem halunk meg, a lény alámerül a vízbe, és tovább énekel. Kellemes melegség árad szét bennem, és csak sóhajtani tudok tőle.
– Már értem, miért tartják romantikusnak ezt a helyet… - szólal meg mellettem Jasper, én meg bólinto is hozzá. Odahajolok, hogy hossza san meg tudjam csókolni, és kicsit beletúrok a szőke fürtjeibe is.
- Ez életem legszebb napja - dünnyögöm a csókba nagy egyetértésben, és valahogy minden olyan túl tökéletesek is tűnt.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD!

[A főnix és a sólyom dala]

A főnix és a sólyom dala

a szél susogása

A fájdalmat ki lehet törölni. Igenis meg nem történtté lehet tenni. Mindössze egy pálcaintés szükséges hozzá... Olyan gyönyörű dolog ez valahol, hogy bármi is történik az emberrel, véget lehet neki vetni. Mindig is lenyűgözött ez a folyamat, a pillanat alatt beteljesülő gyógyítás, ami aztán egész életen át kíséri a beteget. Ismét egy ilyen pálcaintésre készültem, most, amikor többi godrikos társammal együtt Plocktonba igyekeztünk.
Professzorunk jóvoltából mindannyian kiválaszthattunk magunknak egy-egy súlyosan traumatizált lovat, amit megszabadíthatunk a szenvedéseitől. Cserébe mi meg átmehetünk a vizsgánkon.
- Ne feledjék, a lovak rendkívül intelligens állatok. Ha megérzik, hogy valóban jót akarnak nekik, együtt fognak működni... Ehhez a bizalomhoz meglehet azonban, hogy hosszú idő fog kelleni. Ne arra készüljenek, hogy pár óra alatt végeznek. Az is lehet, hogy napokat fognak a farmon tölteni - jelentette ki Zuck professzor, akinek a munkásságát őszintén csodáltam. Rongyos ruházata nem tévesztett meg, pontosan tudtam, hogy igen komoly és nagytudású boszorkánnyal állok szemben, aki minden létező vagyonát jótékonyságra és mások megsegítésére szentelte. Előfordult, hogy magához vett egy csonka családot, miután az apa egy súlyos baleset folytán életét vesztette, és addig lakhattak nála amíg talpra nem álltak. Sőt, még az új élet kialakításához is tetemes összeget adományozott neki. Persze ő nem arra használta ezt, hogy a Godrik Krónikáiban dicsekedjen vele. A lehető legszerényebben segített, önzetlenül, ahol tudott. Nem lepett meg hát, hogy a mostani, évvégi vizsgára is egy ilyen nemes feladatot tűzött ki a csoportunknak. Hatan indultunk hát útnak, a professzor és mi, tanítványok. A hátizsákomban váltás ruhát és élelmet is hoztam magammal, ugyanis nem tudhattam, meddig maradok. Azt előre közölték velünk, hogy sátorban fogunk lakni a farm területén. Részemről nem volt ezzel gondom, de más, kényesebb csoporttársaim láthatóan fanyalogtak a körülmények miatt.
- Azon sem csodálkoznék, ha napokig lócitromokat kéne pucolnunk a lovak patájáról, pálca nélkül - nyafogott Tucker Ravens, az elkényeztetett aranyvérű ficsúr.
- Szerinted aurorként mindig olyan kényelemben lesz részed, mint otthon? Ébresztő, ha nem állsz készen a zordabb körülményekre, jobb, ha már most lelépsz. A küldetésekre nem viheted magaddal a házimanódat - szóltam oda megvetően, amikor meghallottam a pusmogást. Tucker mindig is idegesített, és örültem, hogy végre volt alkalmam beszólni neki. Mivel csoportosan utaztunk, Zuck úgy látta jónak, ha zsupszkulccsal közelítjük meg a főként varázslók lakta falut, ahol az O'Donnel farm is helyet kapott. Gabriellel egy kisebb üstöt kaptunk Zucktól, aminek egyszerre fogtuk meg a két fülét. Nem különösebben szerettem zsupszkulccsal utazni, kellemetlen volt a köldökömet érő rántás, de mivel ez volt az instrukció, nem panaszkodtam. Alig telt bele néhány pillanatba, hogy megszűnjön a szédítő forgás és a köldökrángatás, és megpillanthattam az előttünk elterülő szinte gyerekmesébe illő, harsány zöld táj.
- Ne lazsáljanak, gyorsan szedjék össze magukat! - adta ki az instrukciót Zuck, mire megráztam a fejem, és gyorsan összeszedtem magam. Még egy rövid séta következett, majd megérkeztünk a farmra, ahol egy nagyobbacska elkerített tisztáson öt szépséges, ámbár kissé zavart pillantású ló várt minket. Bár egész nyugodtnak tűntek, az rögtön feltűnt, hogy mind ki voltak kötve egy-egy mágikus kötellélel a legelőkerítéshez. Mellettük egy középkorú férfi állt, aki barátságosan köszöntött minket.
- Jó napot, én Fred O'Donnell vagyok, a lovarda egyik vezetője. Amíg itt lesznek, kérem forduljanak hozzám bizalommal, ha bármire szükségük van. Legyen az akár a lovak, akár az Önök számára fontos... - tette hozzá, majd kissé háttérbe vonult.
- Nos hölgyeim és uraim, eljött a pillanat, hogy válasszanak a lovak közül. A neveiket véletlenszerűen fogom kihúzni a kalapomból, így alakul majd ki a választás sorrendje. A kiválasztásnál mindössze a megérzéseikre hallgathatnak, az emlékeikbe csak később nézhetnek bele, már ha megkezdtük a közös munkát - szólt Zuck, és valóban, öt kis papírgalacsint hullajtott a kalapjába, amiből aztán találomra húzott egyet.
- Jones - olvasta fel az első nevet a prof, mire Anna Jones előre lépett. A szőke, filigrán lány lassan, óvatosan sétált végig a lovak előtt, majd aztán egy világosszürke kancához lépett oda.
- Nagyon jó választás. Ő a mi Holdtáncunk - szólalt meg O'Donnell elégedetten.
- Jöjjön a következő - szólt Zuck. - Hamox - hallottam meg a nevem, mire most rajtam volt a sor, hogy kiváljak a többiek közül. Én sem siettem el a döntést, alaposan végignéztem mind a négy megmaradt lovat, noha szinte a legelső pillanatban kiszemeltem a választottam, egy különleges fehér kancát, rozsdavörös pöttyökkel. Nem voltam nagy lószakértő, így még a hivatalos megnevezése sem rémlett tisztán... talán vércsederes? Mindenesetre valami mágnesként vonzott hozzá, így magától értetődően léptem mellé, úgy három méteres távolságban.
- Ő Főnix. Igen tüzes választás, remélem elbír majd vele... - hallottam a kommentárt a háttérből.
Szép lassan a többiek is választottak, Ravens egy fekete mén, Auckley egy sötétbarna kanca, míg Peterson egy almásderes mén mellett foglalt helyet.
- Remek! Nos, akkor nincs más hátra, mint elnyerni a bizalmukat! Ha úgy érzik, sikerült, utána kutathatnak a traumát okozó emlék után is... - adta ki a feladatot a prof, mire én egyelőre nem tettem egyebet, mint egy méter távolságra közelebb léptem Főnixhez. Egy kis ideig vártam, hadd szokja meg a jelenlétem és a szagom, s amikor biztonságosnak éreztem, kinyúltam, hogy meg tudjam simogatni az oldalát. Úgy éreztem, annak még nem jött el az ideje, hogy egyenesen a szemébe nézzek, így oldalról kissé zavartnak láttam, s bár sokat nem tudtam a lovakról, valahogy ösztönösen úgy sejtettem, hogy a direkt szembenállást fenyegetőnek találhatja, ahogy más állatok is. Lassan, megnyugtatónak szánt tempóval lélegeztem be közben, szinte már sóhajtottam, hátha ez is segít neki megnyugodni, és elfogadni a jelenlétemet. - Szia kislány - köszöntem lágyan, kíváncsian figyelve, hogy fogadja a közeledést.

to Dalton

Főnix és sólyom
  ♪ running from fire   ♪ ✦ outfit

Nyomozni jöttem ide a kis, ír szigetre, de egyrészt elbűvölt a természet szépsége, másrészt le is győzött az ereje. Szokásomhoz híven éjszaka kutakodtam, de olyan vihar tört ki, hogy hacsak nem kerestem volna gyorsan fedezéket, valószínűleg visszafúj a szél az anyaországba. Így aztán behúzódtam a legkevésbé emberközeli, ugyanakkor nagyon kellemes helyre - egy istállóba.
Furcsa érzésem támadt, ahogy a boxok között jártam. Ideges horkantások, félősen villogó szemfehérjék, sunyin lecsapott fülek fogadtak az itt lévő lovak részéről. Kinek a lovai ezek, hogy ennyire… vad a légkör? Odamentem egy nagy, fekete ménhez, amelyik egyből megpróbált a box falán áthajolva belémcsípni. Persze úgy álltam meg, hogy ne érjen el, s egy darabig csak ácsorogtam ott előtte, csendesen hallgatva horkantgatásait, és arcoskodását, ahogy a fogát csattogtatta a levegőben.
- Neked is helló. Pont olyan vagy, mint az én Keszegem. Mondjad csak, megvárom, míg befejezed.
És tényleg. Jó sokáig acsarkkodott, mire a félelme végre alábbhagyott, és a fülei is előt
ntek a nyakáról, ahová eddig odalapította őket úgy, mintha nem is lettek volna. Mikor már egészen, figyelmesen felém fordította őket, akkor nyújtottam felé a kezemet lassan, csak hogy meg tudja szuszmatolni kicsit. Ő is csodálkozott, meg én is, hogy kicsit nem harapta le.
Szóval remek helyet találtam menedékül, s míg azt vártam, hogy a vihar odébb álljon, ilyenformán megismerkedtem mindegyikkel. Nem tudtam rájönni, miért van itt ennyi bizalmatlan ló, de a fáradtság legyőzött, és leültem picit pihenni az egyik szabad boxba. Aztán ahogy kell, persze el is nyomott az álom véletlenül.
Napfényre és emberi hangokra ébredtem. A szívem kalapálni kezdett. Ott feküdtem a szénában, hallgattam a fejem feletti beszédet. Még nem láttak meg, a palánk lécei kitakartak. Az első értelmesnek látszó mentőötletemnek engedelmeskedve gyorsan lóvá változtam, s úgy feküdtem tovább a szalmán, lábaimat magam alá hajtva, de a fülemet hegyezve.
- Nézd, rá nem emlékszem. Hogyishívják? Mindegy, sokan vannak, vigyük ki ezt is. Hmmm, legyél mondjuk Főnix - hajolt át a boxom fala felett egy ipse, én meg kikerekedő szemekkel ugrottam négy talpra. Mibe keveredtem, jó ég… Próbáltam szabadulni, elszökni, de ezek az emberek - lévén, hogy az összes lovuk valahogy ilyen volt - erre sajnos fel voltak készülve. Végülis hárman is kellettek hozzám, de csak rám került egy kötőfék és egy vezetőszár, aminél fogva kicibáltak egy legelőre a négy másik lóval, és odakötöttek a kerítéshez velük együtt.
Rezignáltan, szétcsapott vörös fülecskékkel, prüszkölve ácsorogtam ott, és gondolkodva ráztam meg időről időre a sörényem… Aztán jött egy csomó diáknak tűnő fiatal, nálam csak pár évvel tűntek idősebbnek. Ahogy a tanáruk kiadta a feladatot nekik, kezdett előttem összeállni a kép. Nagyobb bajba kerültem, mint gondoltam, mert ha valaki beleolvas a gondolataimba…
Próbáltam a soron következő srác tekintetét kerülni, próbáltam aztán ellenségesen a nyakamra lapított fülekkel, összepréselt és magasra tartott orral, szemforgatva amolyan sárkányfejet vágva elijeszteni magamtól, de nem jártam sok sikerrel. Ő csak elnézett mellettem azokkal a kedves, érdeklődő szemeivel. Oh, pedig olyan rendesnek t
nik… De ár, hogy fel kéne rúgnom.
- Ő Főnix. Igen tüzes választás, remélem elbír majd vele…
Okosan nem nézett a szemembe, de én viszont szúrósan méregettem, és topogtam felé, közben meg bele.belerántottam a vezetőszárba, aminél fogva a kerítéshez voltam kötve. De tényleg, olyan békésen, óvatosan közelített, és olyan megnyugtató arca volt, hogy végülis feladtam. Morcos mozdulatlanságba burkolódzva vártam, hogy közelebb jöjjön.
- Szia kislány .
“Hali, nagyfiú…” - gondoltam igencsak rezignáltan, s halkat horkantottam, de azért én is lecsendesítettem magam, már nem prüszköltem sárkánykodtam tovább, mert minek, akkor se oldotta volna el a kötelet, még annyira se. Valahogy a nyugalma rám is átragadt, és jó volt csak így egymás mellett állni csendben, a szemünk sarkából méregetvén egymást.
Oké, túl rendesnek látszik. Kár. Így nem fogok rajta nyugodt lelkiismerettel áttrappolni, mást kell kitalálnom… A vezetőszáron siklott végig a tekintetem, egészen a karám fájáig, ahová egy méretes lócsomóval volt hozzárögzítve. Elvileg ez olyan, hogy a kötél másik, lelógó végét csak meg kéne húznom, és a csomó kioldódik, de valaki extra előre látón azt a véget még egyszer belehurkolta a csomóba, ezt megakadályozandó. Sebaj, valahogy kiügyeskedem. Onnantól fogva ügyet se vetettem Mr. Cukipofára, hanem őt levegőnek nézve kezdtem a csomó célzott rágcsálásába, a szabadulás reményében. Mit is mondott a tanáruk, nyerje el a bizalmam? Hm… Kezdhetné azzal, hogy eloldoz, de gondolom nem ejtették a fejére, hogy megtegye, nyilván ő is tudja, hogy azonnal elvágtatnék a búsba. Azért felnéztem a rágcsálásból, hogy finoman oldalba bökjem az orrommal, és lóhoz képest inkább óriási bociszemeket meresztve méregettem egy kicsit, mielőtt újra a csomó harapdálásának estem volna.

[A főnix és a sólyom dala]

A főnix és a sólyom dala

a szél susogása

Testbeszéde nem tűnt túl biztatónak elsőre, olyan feszültséget árasztott, mintha épp most készülne lángcsóvává válni, a nevéhez híven. Bár a név kötelez, szerencsére ennyire azért nem volt hű a nevéhez, mert lángra lobbanás helyett egy idő után mintha kissé feloldódott volna a jelenlétemben, legalábbis azt engedte, hogy hozzáérjek. Selymesen érdes szőre megnyugtatóan simult a tenyeremhez. Ahogy mélyeket szippantottam a levegőbe, illata is az agyamig kúszott, ami szintén idegnyugtatóan hatott rám. A lószag aromája valami olyasmit tartalmazhatott, ami az emberi agyra nyugtató hatással van, mert minden egyes lélegzetvétellel egyre jobban átszellemültem. Ez az ideiglenes nyugalmi állapot azonban nem tartott sokáig, egy rövid idő után tüntetően elkezdte rágcsálni a lócsomót. Szándékai elég egyértelműek voltak, és bár teljesen nem engedhettem neki, volt egy ötletem, hogy kompromisszumos megoldásra jussunk.
Ismertem egy jó kis hosszabbító varázslatot, amit remekül lehetett köteleken alkalmazni, és elméletem szerint a vezetőszáron is működnie kellett. Előhámoztam hát vékony köpenyem alól a bükkfa pálcát, majd a szárra pöccintettem vele.
- Longiamo - susogtam halkan, s egyszeriben többszörösére nőtt az a szár, így komolyabb mozgásteret adva vele. Reméltem, hogy a kisasszony nem él vissza a lehetőségeivel, bár azon kívül, hogy összegabalyodhatott volna a többi lóval, más kalamajkát nem tudott volna csinálni... legalábbis bíztam benne.
- Na gyere, kislány... - biccentettem fejemmel mosolyogva egy vödör víz és egy láda répa felé, ami a legelőkerítés másik végében volt.
- Csak óvatosan Hamox - csóválta a fejét Zuck, de O'Donnellnek láthatóan nem volt ellenvetése, sőt elégedetten vigyorgott, ahogy láttam.
Hiába, azt mondták, nyerjük el a választottjaink bizalmát, és ehhez egyelőre más utat nem láttam, mint finomsággal lekenyerezni őket. Ha Főnix hajlandó volt követni, úgy lassú léptekkel, kezemben a szárral jutottam el a nassolnivalóig, ha viszont úgy döntött, répa helyett továbbra is kötélcsomót kíván rágcsálni, úgy elő kellett rukkolnom valami B tervvel. Ha a répa meg a víz nem is izgatta, reméltem, hogy azt értékeli, hogy sokkal nagyobb mozgástere lett, mint a többieknek. Akik megjegyzem, - a bájosan Anna tenyeréhez simuló Holdtáncon kívül - ránézésre továbbra is igen ellenségesnek tűntek, volt, aki fújtatott, volt, aki hangosan dobbantott és a földet kaparta a patájával. Hozzájuk képest Főnix jóval nyugodtabbnak tűnt, de persze nem akartam a naivitás csapdájába esni. Lehet, hogy csak elültette a gyanúmat, hogy könnyebben szabaduljon. Azzal azonban lehet, nem volt tisztában, hogy a vezetőszár nem szakadt el egykönnyen, ha rángatta, akkor sem, varázslattal volt megerősítve ugyanis. Sőt, más extrákra is képes volt, de ebbe még minket sem avatott be O'Donnell, akit úgy tűnt, szórakoztatott az is, ha ügyeskedtünk, az is, ha bénáztunk. Hogy melyik csoportba készültem tartozni, az egyelőre nem dőlt el.
Akárhogy is, én türelmes voltam, a gyorsaság nem volt kitétele a feladat teljesítésének, így nem szándékoztam senkit sem beelőzni. Azt persze rögtön észrevettem, hogy Tucker lenyúlta az ötletemet, csak ő valószínű nem ismerte ezt a jó kis varázslatot. Vagy nem volt ott Berns oldalán, vagy nem figyelt, mert ahelyett, hogy a lovat vitte a répákhoz, kivett egy répát a ládából, és azt vitte a fekete ménhez.
- Milyen eredeti! - puffogtam felé az orrom alatt, mert hát ha valaki, ő mindig a bögyömben volt, pláne akkor, ha lemásolta az ötletemet.

to Dalton

Főnix és sólyom
  ♪ running from fire   ♪ ✦ outfit

Nem akartam engedelmeskedni, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy a meghosszabbodott kötélbe harapjak. Tépelődve baktattam hát utána. Még bíztam benne kissé, hogy mondjuk nem tudja jól azt a varázslatot, amivel a fejembe láthat… És az is kiderülhet, hogy rejtett tehetségem van az oklumenciához… Na persze. Mikor a karácsonyi ajándékot nem bírom eltitkolni Cartwright elől. Hát hogyne.
- Csak óvatosan Hamox.
A prof figyelmeztétésének helyt adtam, ugyanakkor rácsodálkoztam a névre. Ó, mint a tanár? Mintha ezer éve lett volna, egy másik életben. De a srác messziről hasonlított rá,talán a fia, vagy valami rokona lehet.
Az az ötletem támadt, hogy hagyom magam, de majd lószerű emlékekre próbálok gondolni. Mint mikor megijesztett egy fellendülő nejlonzacskó, vagy tényleg, mikor fellobbant valahol hirtelen egy szalmaláng… Hátha úgy nem jön rá, hogy ember vagyok.
A társaságában felejtettem magam. Annyira azon járt az eszem, hogy hogy ejtsem át, hogy épp csak a lényeget nem tartottam szem előtt, hogy úgy viselkedjek, mint egy ló.
Nekem nem kellett se a répa, se a víz. A srácot figyeltem, a fejemben az járt,mennyivel szórakoztatóbb törióráink lettek volna, ha ő tartja azokat. Aztán meg az, hogy mégis fel kéne rúgni és elvágtatni, mert azok a szemek valahogy nagyon lélekbe látónak tűnnek. Vajon mit lép majd, ha a feladat utasításánsk megfelelően a fejembe néz, és megtalál néhány emberi emléket? Felkészültem tehát néhány lóhoz illő emlékképpel, aztán érdeklődve figyeltem, mi jöhet még. Bár ne kúszott volna minduntalan a szemem elé a lángoló istálló, a félig megégett bika, meg a három, fekete taláros halálfaló képe…