+  Roxfort RPG
|-+  2002/2003-as tanév
| |-+  A Királyság egyéb részei
| | |-+  Tiltott Rengeteg
| | | |-+  A sűrű rengeteg
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A sűrű rengeteg  (Megtekintve 2010 alkalommal)

Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2021. 05. 08. - 21:05:53 »
+1

shadows



Deliah
2002. június 23.

Ujjaim mélyen martak bele a földbe, ahogy megpróbáltam felülni és éreztem, mennyire fáj a fejem. Akkor esett le, hogy nem ott vagyok, ahol sejtettem… nem otthon, nem is az ágyamban Del mellett, hanem egy erdőben. Egy túlzottan is sötét erdőben, ahol mindenféle zajok és üvöltések vertek visszhangot a fák vaskos törzsei között. A köd pedig úgy szállt le, mintha nem is nyár, hanem mondjuk ősz volna. Valami nem volt rendben. Az utolsó emlékem június 21. volt, a nap, amikor a diákok és a tanárok is elhagyták a Roxfortot. Én magam nem a vonathoz indultam, hogy visszavigyen Londonba, hanem a birtok kapujának irányába, hogy Roxmortsba hazatérjek végre a rég látott kedvesemhez.
Lássuk be, ez a kapcsolat elég rizikósan indult, de Deliah bevállalta, hogy egy olyan emberrel költözik össze, akit nem biztos, hogy minden héten lát. Persze irigyeltem, mikor egyedül ment el Olaszországba… én is vele tartottam volna, ha odakint lennék. A Roxfort azonban egészen másfajta életet jelentett számomra, mint hittem. Az utolsó hónapok kifejezetten nehezek voltak egy vérfarkas botrány miatt. Szerencsére senki sem halt meg, de azért elég komoly dolgok történtek. Egyik gyerek a másikba mart, egy harmadik pedig bántott valakit elég… kegyetlenül.
Egy bagoly huhogásra rezzentem össze, amit egy határozottan németnek hangzó kántálás követett. Ekkor esett le, hogy még mindig az erdőben vagyok… a túlzottan is sötét erdőben. Azonban az, hogy felfogjam, nem egyedül vagyok. Ugyanis hiába tűnt úgy, mintha most meg tűz pattogna valahol a távolba, s a gondolataim közé is beköltözött a tény, most fogat mosnék, hallottam valami mocorgást az egyik vastagabb törzs irányából. Szép lassan kirajzolódott Karom jellegzetes alakja. Rongyos ruhái, kellemetlen morgás hirtelen mindennél élesebben hasított belém.
– Talán azt hitted, megúszod a kis barátnőddel együtt? – kérdezte olyan unottan, mintha csak azt közölte volna „ma is esik.” Ez angolföldön nem lett volna különösebben meglepő, de hát a beszélgetés közel sem indult ilyen átlagosnak. – A helyedben nem mozognék ennyire. A barátnődnek elküldtem egy egészen kis részedet. Nem lenne jó, ha elvéreznél.
Alighogy ezt kimondta, megéreztem a lábfejemben szétterülő fájdalmat. A jobb lábamon nem volt cipő, hiányzott két lábujjam is. Nem adtam hangot a dolognak, csak a hátamra fordultam az avarba és mély levegőt vettem, majd nyeltem egyet. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Tudtam, hogy elvette a pálcámat, esélyem sem volt megvédeni magamat… másban meg olyan ügyetlen voltam.
– Mire jó ez neked, Karom? Mi a francot akarsz tőlem? – A hangom erőteljes volt, megtöltötte az erdő amúgy sem csendes morajlását. Nem érdekelt, hogy a háttérben néhány madár vagy más visongani kezdett. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy minden elveszett, hogy innen már nem jutok ki élve és Karom megöl.
– Azt akarom, hogy a barátnőd lásson meghalni. Ezt még talán képes leszel teljesíteni… – közölte nemes egyszerűséggel. – Most már bármikor ideérhet. Küldtem egy kis meghívót neki a véres darabkáiddal – vigyorodott el szinte kegyetlenül.
Megint nyeltem egyet, lehunytam a szememet, hogy megnyugtassak.
– Mi is a neve? Deliah? Csinos… kár, hogy teljesen őrült. – Folytatta, hallottam, hogy közelebb lép hozzám. Nyilván a vérfarkas érzékei elegek voltak ahhoz, hogy figyelje közben, ki közeledik ide. – De ne aggódj… őt nem fogom bántani. Elég, ha néz. – Tette hozzá aztán és még fel is röhögött.
– Mire jó ez neked? Csak az a bajod, hogy nem kaptál bájitalt? – Nyitottam ki a szemeimet, hogy felnézzek rá. Könnyedén sakkban tartott azzal, hogy a mellkasomra lépett.
Naplózva

Deliah Beckett
Boszorkány
*****


A Könyvkereskedő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2021. 05. 12. - 19:31:12 »
+1

i like the way they all
S C R E A M



to: Dorian

zene: you should see me in a crown ||  outfit: shadow ||  megjegyzés: hosszú lett

Egy pillanatra csak bámultam a bőrtasakból pultra gördülő apró tárgyakat. Tudtam, hogy tudnom kéne mi az amit látok, valamiért mégsem akarta feldolgozni az agyam a képet, ahogy a barna göröngyök alvadt, bordó maszattal kenték össze a makulátlan fehér márványt.
A szag viszont összetéveszthetelen volt. Vér.

Ujjaim önkéntelenül nyúltak a tasakra rögzített papírcetliért, amit remegve hajtottak szét. Szemeim csak akkor váltak el a nem éppen sebészi odafigyeléssel lemetszett lábujjak felkavaró látványától, amikor a látóterembe emeltem az alig néhány soros levelet, ami megerősítette a legrosszabb sejtésem. Éreztem, ahogy zsibbadni kezd a tarkóm a gerincem és a fejem találkozásánál és szétárad a tagjaimban a tehetetlen düh, mint valami nem túl diszkrét idegméreg.

Vettem egy mély levegőt és egy pillanatra lehunytam a szemem; hagytam, hogy az agyam visszajátsza az elmúlt hetet. Dorian vasárnap este ment vissza a Roxfortba, azóta két baglyot váltottunk, egyikben sem volt semmi gyanús. Pénteken a legtöbb diák vonatra szállt és visszatért Londonba a tanárok egy részével együtt, még figyeltem is, hátha Dorian is köztük lesz, de amikor mégsem tűnt fel, gondoltam csak még egy éjszakára szüksége van, hogy lezárja a félévet, elrendezze a dolgait a nyári szünidő előtt. Szombat délben küldtem egy baglyot az iskolába a tervei felől érdeklődve, de a szárnyas postás a levéllel együtt tért vissza és mire felsétáltam a kastélyba, már egyértelmű volt, hogy valami nagyon nincsen rendben.
Az iskolában persze minden makulátlan volt az irodájában, Frics úr és a pár kolléga akit még utolértem sem tudott semmit róla, csak hogy már előző nap elindult Roxmortsba. Bejártam a könyvtárat, a pincét, a birtok egy részét, de Dorian helyett mindenütt csak ürességet találtam. Amikor sötétedéskor elindultam hazafelé már az is megfordult a fejemben, hogy a járőröző aurorokat is bevonjam a keresésébe, de egy részem még mindig remélte, hogy csak elkerültük egymást a kedvesemmel és otthon fog várni mint minden más alkalommal: a kanapén összegömbölyödve, mint egy elkényeztetett, mindig fáradt macska, aki csak arra vár, hogy valaki megszeretgesse.

Persze nem így történt és visszatérve az üres házba, amiben hirtelen túl egyedül lettem, egyből hozzá is láttam az előkészületeknek. Nem tudnám megmondani mikor kattant át minden, mikor váltotta fel az aggodalmamat, a félelmet, a pánikot a hideg nyugalom, a számítás, a türelmetlenség, egyszerűen csak elkezdtem kipakolni a ládát, amit a padlás egyik félreeső sarkában rejtegettem.
Azóta pedig vártam és készültem; tudtam, hogy már nem tarthat soká, hogy tudassa velem a felelős a teendőmet, hiszen ezen a ponton egyértelműnek tűnt, hogy Doriant elrabolták. Nem voltam benne biztos, hogy üzleti ellenlábas vagy esetleg Leon keze lehet-e a dologban, de nem is számított - pontosan tudtam, hogy mit fogok tenni azzal, aki bántotta Doriant. A tasak tartalmából és a levélből pedig rövidúton tisztázódott is, hogy Karom döntött úgy, hogy nem él a lehetőséggel, amit szeptemberben kapott a professzortól.
Lehunyt szemhéjam vásznain most újra felvillant Dorian arcának fajdálmas rándulása, ahogy a fehér ingén egyre csak nőtt a vörös folt, ahogy tehetetlenül remegett a vérfarkas karmai között és engem elöntött a forróság. Mélyet lélegeztem a pultról felszálló vér szagából, ami csak félig rántott vissza a valóságba, de éreztem ahogy felborzolódik a bőröm, ahogy maguktól mozdulnak a tagjaim, éppolyan készen, mint akkor, amikor a pálcám a vérfarkas torkának feszült. Ez alkalommal nincs kegyelem.

Amikor újra kinyitottam a szemem az egyik kezem az odakészített pálcáért nyúlt, a másik pedig szőke fejemre húzta a fekete csuklyát, amit évekkel ezelőtt viseltem utoljára. Egész idáig úgy tűnt fizikailag nem tudom elviselni a fekete színt magamon többé, a látásától is felkavarodott a gyomrom, de a koranyári hőmérséklet ellenére most mégis úgy simult rám a régen hordott szerelés, mint egy második bőr. Talán az is volt, talán hiányzott is valahol mélyen, hogy érezzem azt a hűvös magabiztosságot, ami ebből a pár, erősen bűvölt ruhadarabból áradt.
Az előszobatükör előtt elsuhanva csak egy pillanatra kaptam el a tükörképem, de nem borzadtam el a látványtól, nem küzdöttem a nő ellen, akit láttam, aki átvette az irányítást a testem felett, mert… nem akartam többé. Szükségem volt rá, szükségem volt arra, hogy megtegye, amihez önmagamtól soha nem volt erőm, amihez most sem lenne gyomrom, amire a tökéletes, gondoskodó kis háziasszony Deliah soha nem lenne képes. Meg kell mentenem Doriant és ha ez az ára… hát legyen: szabadon engedem a fúria, akit eddig hét lakat alatt őriztem, akitől meg akartam védeni Doriant, az új családom, a világom.

Nem emlékszem hogyan jutottam el pontosan a Tiltott Rengetegig, az agyam azon kattogott egész úton, hogy miként kezdjek hozzá a küldetésemhez, amíg érzékeim befogadták a környezetem. Ezer éve jártam utoljára itt, talán akkor sem merészkedtem ilyen mélyre a fák között, de most nem féltem. Pontosan tudtam, hogy hova tartok, hogy ott mi fog velem történni és a legfontosabb, hogy Karommal mi fog történni. Az égbe nyúló sötét lombok suttogása, amit csak egy-egy álmából felriadó madár kiáltása zavart meg szinte megnyugtató volt, a köd pedig éppannyira ölelt körbe, hogy észrevétlenül tudjam átszelni a vastag avarral borított erdőt, míg pár bűbájt hajtottam végre útközben. Egy részük csak arra szolgált, hogy megtaláljam a kiutat dolgom végeztével, egy részük arra, hogy Karom ne tudjon elmenekülni, mint legutóbb, megint mások a ruházatom védelmét aktiválták. Fejben sorravettem a kedvenc átkaim, végiggondoltam, hogy mit mikor alkalmazzak, épp ahogy régen, különösen figyelve arra, hogy a főbenjáró átkokat ez alkalommal mellőznöm kell. Már nem nyugszik a vállamon vagy inkább a hátamon Voldemort vigyázó befolyása, Halálfaló társaim biztonsági hálója nem véd többé és a tisztára mosott aktám nem lenne jó bemocskolni.

Talán már akkor meg kellett volna ijednem a saját gondolataimtól, a hideg logikától, amivel egyre közeledtem a vérfarkas által megadott helyhez, valahogy mégsem tűnt fel a vérszomjam tudatalatti befolyása. És ha fel is tűnt volna, már késő volt.
- … Deliah? - kapta el a figyelmem a nevem, ahogy végigzengett a fák között a szinte állati morgás. - Csinos… kár, hogy teljesen őrült – folytatta Karom, így lassítottam a lépteimen. – De ne aggódj… őt nem fogom bántani. Elég, ha néz.
A nevetése végigkarmolt rajtam, amikor megpillantottam őket a falatnyi tisztáson, amin tüzet rakott és egyenesen magam elé szegeztem a pálcám.
– Mire jó ez neked? Csak az a bajod, hogy nem kaptál bájitalt?
Megfordult a fejemben, hogy csak simán innen átkozzam meg amíg még azzal van elfoglalva, hogy a földbe tapossa Doriant, de nem akartam hogy bármilyen más kárt tegyen benne mielőtt megkapja a magáét, sőt. Azt akartam, hogy olyan távol legyen tőle, amennyire csak lehet. A pálcámat egy jól irányzott kék fénycsóva hagyja el, egy néma Dipulso, de nincsen időm megfigyelni, hogy a taszítóbűbáj célba ért-e, egyből eliramodok a fák között, hogy közelebb juthassak a szerelmemhez és lehetőleg a két férfi közé férkőzhessek, mielőtt újra a vérfarkasra irányítom a pálcámat.
- Megkaptam a meghívód…
Naplózva


"There's a light in all of us trying to get free"

Dorian Belby
Tanár
*****


Átváltoztatástan tanár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2021. 05. 15. - 16:19:18 »
+1

shadows



Deliah
2002. június 23.

Karom súlya a mellkasomra nehezedett, ahogy felnéztem rá. Az arcán karmolás nyomok jelezték, hogy milye nehéz volt az elmúlt időszakban minden átváltozás. A haját is alaposan megtépte. Láttam, ahogy csomókban itt-ott hiányzott, vagy éppen nem nőtt még vissza egészen a megszokott módon. Az arca sápadtabb volt, ezt még az erdő sötétjében is láttam, pedig a sűrű lombkoronák között nem sok fény tört be.
– Az a bajom, hogy nem engedelmeskedtél, Dorian. – Morogta, de aztán, mint aki szagott fogott, felemelte a fejét. Nem volt időm válaszolni, viszont, ahogy megtántorodott, a hasamra fordultam és odébb kúsztam. Az sem érdekelt, hogy ettől több vér veszítek a sebesült lábamból… erre sem volt időm egyébként gondolni. Egy csuklyás alak jelent meg, én pedig megéreztem a puderes, enyhén rózsás illatot, amilyennek mindig is éreztem odahaza mindent. Ez volt Deliah saját illata. Akkor is éreztem, mikor nem viselt parfümöt. Olyan volt ez, mint egy természetes aroma, ami körbe vette őt és annyira, hogy azt az otthonnal azonosítsam.
– Del… – nyögtem ki halkan. Valamit még mondani akartam, de túlságosan ki volt fáradva a torkom és egyébként is… meg kellett szereznem a pálcámat, össze kellett szednem magam, hogy ne csak egy földön fekvő zsák legyek. Csakhogy a fájdalom minden mozdulatomat lelassította s megbénította.
– Megkaptam a meghívód…
Elém állt, láttam, ahogy a pálcáját egyenesen Karomra irányította, én pedig legszívesebben odakaptam volna érte, hogy magamhoz vonjam megvédjem. Őt nem bánthatta, nem engedhettem meg neki, hogy ugyanolyan kárt tegyen benne, mint amit bennem tett már gyerekkorom óta. Folyamatosan ki voltam téve a szeszélyeinek. Karom sosem ragaszkodott hozzám és nem is a bájital érdekelte. Olyan voltam neki, mint a préda, akivel kedve szerint játszhatott, egészen addig, amíg ősszel nekem nem esett és nem tapasztalt kellő ellenállást. Ez pedig nem tetszett neki.
– Deliah, kérlek ne csinálj semmit! Lépj hátrébb! – kérleltem, ahogy nagy nehezen, megkapaszkodva egy öreg fa törzsében, felhúztam magam. Az avar hangosan recsegett-ropogott, ami egy kicsit kizökkentette a vérfarkast. A pálcáját ugyan ő maga is egyenesen Deliah-ra szegezte, mégis egy pillanatra rám nézett.
– Maradj nyugton, vagy a kis barátnődnek annyi, Dorian! – Mordult rám. Szinte kihallatszott az állatias él a hangjából, amivel talán tényleg képes lett volna torokra menni. Karomnál sosem voltam benne biztos, hogy pontosan mire is képes. Neki csak egy játék voltam, de sosem ártott nekem komolyabban a mostani alkalom előtt. Inkább csak rám akart ijeszteni… s talán azért váltott most komolyabb módszerekre, mert az előző nem volt elég hatásos.
Egy hűvös szellő borzolt végig a fák között, ahogy megálltam és kapaszkodtam. A sérült lábamat nem tettem le a földre rendesen. Csak a sarkamon támaszkodtam meg. Így is éreztem, hogy jó adag vér távozik belőlem és mocskolja be a bőrömet, a lehullott leveleket.
– Tárgyalnék veled kislány… de nem akarok… csak nézni jöttél – közölte hidegen, majd egyenesen Del szemeibe nézhetett. Ezt onnan nem láttam, ahol állt. – Szóval lépj hátrébb! Most! Confringo! – A robbanó átok egyenesen Del lábai elé érkezett. Láttam, ahogy néhány levél felreppen, de a szemembe csapódó por miatt, nem tudtam jobban megfigyelni. Biccentem is egyet, a fájdalomtól felnyögtem.

Naplózva
Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 05. 08. - 21:52:18
Az oldal 0.076 másodperc alatt készült el 31 lekéréssel.