+  Roxfort RPG
|-+  2002/2003-as tanév
| |-+  Hertfordshire, egyetemváros
| | |-+  Griffendél Godrik Akadémia
| | | |-+  Párbajterem
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Párbajterem  (Megtekintve 1961 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 12. - 15:43:04 »
0



Kisebb terem, ahol gyakorlati órákat tartanak. Így a terem a megfelelő óra szerint könnyen átalakítható, hol rengeteg pad van benne, hol pedig egy hatalmas üres tér, ahol könnyedén lehet párbajozni is. Sérülések esetére a terem egyik végében bájitalos szekrény áll, amit csak a tanárok nyithatnak ki. Vigyázz, meg ne lássanak a közelében, ugyanis az egyik falon lógó festmény azonnal jelentést tesz a dékánnak a történetekről!
Naplózva

Reginald Cobham
Akadémiai tanár
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Elérhető Elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 01. 20. - 16:17:42 »
+1

To. Mr. O'Mara

Amióta megkezdtem a működésem az Akadémián, egy plusz órarenden kívüli programot is sikerült kieszközölnöm, ami ráadásul nem csak a diákoknak szólt. Mindig is szerettem volna egy vívóiskolát beindítani akár a muglik között is, de amíg auror voltam, addig erre abszolút nem volt időm és energiám. Most viszont ez az akadály elhárult, így meg is küzdöttem a lehetőségért, hogy megvalósítsam ezt az álmom. Ezeknek a dolgoknak hála éreztem úgy, hogy azért még tartogat az élet egyet s mást számomra és talán nem akkor hiba, hogy a két alkalommal, amikor a halál torkába kerültem, végül megmenekültem.
A párbajtermet sikerült megszereznem heti két foglalkozásra, amiből az egyik nyílt óra volt minden mágus vagy boszorka számára s ezt az Abszol úton plakáton hirdettem is, a másik csak a diákok számára volt elérhető. Hittem és hiszem, hogy a mágusok is tudnak profitálni ebből a mozgásformából, mert mentálisan is edz és gyorsaságot, reflexeket fejleszt, stratégiai gondolkodásra tanít. Csupa olyan kvalitást kíván és fejleszt, aminek egy pálcával és varázslatokkal vívott harc közben is hasznát láthatja bárki, erről pedig az Akadémia vezetését is sikerült meggyőznöm. Láttam már mágusok küzdelme közben is az állóképességnek, fizikai kitérésnek, elhajlásnak hasznát nem egyszer, akkor miért fosztanánk meg magunkat más hasonló előnyökre való trenírozástól? Most is, mint minden alkalommal hamarabb mentem le a terembe, hogy pár pálcaintéssel megcsináljam a kellő teret a mozgáshoz s miután a rend kialakult: padok a falak mentén, középen nagy üres tér a mozgáshoz, a szükséges felszereléseket tartalmazó tértágított koffert is belebegtettem, hogy nekiálljak kipakolni. Szép, pedáns sorban lepakolom az edzéshez használt fegyvereket: szablyák és tőrkardok kerülnek sorban a padokhoz döntve egymás mellé, kellő számban, hogy jusson mindenkinek. A fegyverek után a védőfelszerelést pakolom ki, amik esetünkben csak vívókabátok igaz, ezek mágikus darabok. Egyrészt a viselők testalkatára idomulnak felvételkor, másrészt a teljes testet egy mágikus védőmezővel borítják be, a fejet is, így nem kell a muglik által használt rácsos vívósisakot alkalmaznunk. A trükk része mondjuk az is, hogy bár sérülést nem szenved az ember, azt a fájdalmat viszont pontosan megérzi, amit a találat jelentett volna. Lehet kissé morbid, de legalább ad tétet a dolognak: senki nem akarja, hogy átélje egy csuklóból lemetszett kéz fájdalmát például, ha csak időlegesen is. Az én kabátom persze már rajtam van, ami csak annyiban különbözik, hogy vörös csíkokkal ellátott kabát, hogy az edzői minőségben mégis megkülönböztethető legyek, de ezt szolgálja az egyezően vörös tréning nadrág is természetesen. Kicsit bemelegítek pár körzéssel, hogy átmozgassam a végtagjaim, ízületeim, és egy kis nyújtás is belefér, hogy a könnyed, robbanékony mozgás majd jobban menjen.
Miután elkészülök, megnyitom a terem ajtaját s vállszéles terpeszben állva állok középen, kezemben az egyik szablyával, amit magam előtt fogok keresztben s így várom a befelé szállingózó edzeni vágyókat egy könnyed mosollyal. Ilyenkor a teliholdtól függő nyúzottságom és esetenként rossz állapotom is könnyedén félre tudom tenni, egy olyan boldog helyen lehetek, ahol nincs semmi más, amire fókuszálnom kéne. Kellenek ezek a pillanatok, nagyon is.
Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 01. 21. - 10:57:16 »
+1

game ● over


Cobham
2002. február 16.

outfit

i don’t remember
not being tired

Mert az otthon ott van, ahol ő. – ismételgettem magamban, ahogy Hertfordshire utcáit jártam. Minden erőmet megpróbáltam bevetni, hogy elnyomjam magamban Aiden hiányát és bár megvolt a tovább lépés, az új érzések, az új dolgok… valahogy, ha megpillantottam a Zsebpiszok közben egy sötét hajú fiút is azonnal eszembe jutott, milyen volt, mikor együtt heverésztünk Cukormáz hálószobájában. Furcsa kettősségben éltem még. Ott volt Milton, akivel kapcsolatban egyre több érzésem volt, s ott voltak a régi életem után maradt gyász, amin nem tudtam felül kerekedni, legalábbis nem olyan egyszerűen, mint ahogy az ideális lett volna. Visszanyeltem a könnyeimet, amiket talán csak a hűvös, angol szél csalt elő…
Legyél már kurvára kemény, O’Mara! Fogadd el, amit osztott az élet és formáld ezt is erővé… A hang parancsára szinte éreztem, ahogy a torkomban megülő gombóc szép lassan enyhűlni kezd. Tudtam pontosan, miért vagyok zaklatott. Az ember azért nem mindennap hagyja el a gyerekét a saját érdekében. El tudom képzelni, hogy Avery mennyire gyűlöl most, hogy mennyire megbánta, hogy valaha is elfogadta a segítségemet… de hittem, hogy csak így tudom megvédeni, ha magam mögött hagyom. Roxmorts képes volt megvédeni őt, túl jelentéktelen volt, túl csendes ahhoz, hogy bárki is ott keresse, miközben tudják: én leléptem. Ezért is jöttem Hertfordshire-be, hogy egyre több helyen bukkanjak fel, aminek nincs köze a falucskázhoz.
Szinte vártam a hátamba csapódó átkot, mikor elsétáltam a Godrik előtt. Legutóbb egy gorgóval küzdöttem meg odabent… nem, mintha bármi keresni valóm lenne egy akadémia közelébe, még csak diplomát sem szerezhetnék, mert még a nyamvadt RBF-eket sem csináltam meg. Fáradtan álltam meg az épület előtt, s néztem fel az öreg kövekre. Ez is csak egy kastély volt, amit a mágián kívül nem sok minden tartott egybe. A kora ellenére még is erősnek, hatalmasnak tűnt… talán egyszer én is ilyen szilárdan fogok szembe állni a világgal, ha végre legyűröm a sérelmeimet és megtanulok őket valóban erővé formálni.
Éreztem, milyen mocskosul fáradt és gyenge vagyok, hogy mennyire nem tett nekem jót az elmúlt egy év. Az elmém kimerülten zokogott odabent, jelezve, hogy nem akar többé gondolkodni. A tagjaim pedig zsibbadtak az alváshiány, a szívfájdalom és a boldogság furcsa keveréke alatt. Ez volt az életem, egyszerre szenvedtem és voltam menthetetlenül szerelmes… már magam sem tudtam kibe. Csak azt tudtam, kit akarok, kit kell akarnom.
Ahogy elmélkedtem ezeken a dolgokon, éreztem, hogy a szél valamit a lábamhoz sodor. Unottan pillantottam le a cipőm orrára. Egy gyűrött papírdarab simult rá a fekete lábbelire. Könnyedén hajoltam le, nem számított, hogy a sérült combom megfeszül a fájdalomtól. Az ujjaim közé csíptem a lapot és ahogy felegyenesedtem meg is néztem a tartalmát. Valami vívóscucc… az valami párbajdolog? Ezen agyaltam, ahogy a dátumot figyelve beazonosítottam, hogy az ma van.
Összegyűrtem a papírt és eldobtam valamerre. Nem is számított igazán merre, a szél elviszi… én meg csak úgy elindultam be. Nem tudtam megmagyarázni miért, talán elég fáztam, talán szívesen kiosztottam volna egy-két átkot illegálisan. Kapucnival a fejemen ültem be a terembe, ahol a vívásizé volt. Nem mentem oda, ahol mindenki gyülekezett, jobbnak láttam egyelőre csak megfigyelni.
Alig, hogy leültem és megláttam a pasast, a terem közepén – bizonyára az edzőt –, káromkodás hagyta el az ajkaimat: – Merlin faszára… – Ismertem a fickót, összefutottunk már, csak rohadtul nem emlékeztem hogyan. Az elmúlt időszakban igencsak sok arc elhalványult, annyi minden történt.

Naplózva


Reginald Cobham
Akadémiai tanár
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Elérhető Elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 01. 21. - 21:56:26 »
+1

To. Mr. O'Mara

Lassacskán érkeznek az emberek s eddig inkább a megszokott arcokat láttam, a belépőkkel sorra kezet is fogok, ha hölgy érkezik akkor is, mert itt egyenrangúság van teljesen ilyen tekintetben is, ez egy sport gesztus jelenleg és nem a klasszikus illemről szól. Érzésem szerint lassan közeledünk a kezdéshez s a mágikus órára rá is pillantok a bejárat fölött, megállapítva, hogy pár perc még van.
A rutinos visszajárók már mennek is a padokhoz, magukra venni a plasztronokat és neki is állnak bemelegíteni kedvük szerint, mert ezt mindenkire magára szoktam bízni, nem tartok csoportos testnevelés órát. Legyen annyira felnőtt itt mindenki, hogy meg tudja oldani ezt a feladatot.
Persze a jelek szerint így is volt, aki az érkezők között elsunnyogott oldalt, nem ismerve a szokásokat, mert egy igen határozott trágárság üti meg a fülem s önkéntelenül fordulok arra. A hang még ismerősnek nem tűnt, de ahogy a hozzá tartozó arcot lokalizálom, úgy már kezd összeállni a kép. Teljes testből elfordulok hát, még az óra felé pillantva, idő van. Az illetővel viszont még nem foglalkozhatom elsőre.
- Üdv ismét itt mindenkinek! - harsan fel hangom a teremben egy taps után, amivel jelezni szoktam, hogy kezdünk. - Látom szép számmal vagyunk most is és a többség már bemelegített. Válasszatok fegyvert, alkossatok párokat és kezdjétek átvenni a lépésgyakorlatokat, egymást léptetve, szabad ritmusban. Először a fal felőli sor kezd majd! - igazítom el a társaságot, hogy utána ruganyosabb léptekkel Elliothoz menjek, merthogy eszembe jutott már a neve is.
- Üdv itt, Elliot! Nem hittem volna, hogy itt futunk újra össze. - nyújtom felé a kezem. A lychantropia miatt én se nyújtom mindig a legjobb formám ránézésre, de az nekem is feltűnik, hogy rajta van valami elgyötörtség, valami nyúzottság. - Reginald vagyok. - teszem még hozzá, mert látom a tekintetén, hogy bár valamennyire rám ismer, a kép teljesen nincsen meg. Igazából ez természetes is, hiszen én is leginkább Esmé miatt tudom, hogy ő kicsoda és egyszer a Gringotts-nál találkoztunk, amikor még szolgáltam. Aztán egy évvel később London utcáin, amikor egy kislányt ragadtak el tőle és segítettem neki. Jó ideje volt már mindez, nekem pedig az emlékezet a munkahelyi ártalom része. - Tehetek valamit érted? Vagy csak szeretnél valami újat kipróbálni... - intek itt a kardok felé, mert nem tudhatom pontosan miért jött. Közben elégedetten hallom, hogy a résztvevők lábai miként mozognak s a padló miként dönnög alattuk néha egy-egy erősebb lépésnél. Hátra is fordulok egy pillanatra a fejemmel.
- Hé, érzéssel, nem elefántképző! Ha ennyire hangsúlyosakat léptek, a másik hamar kitalálja a szándékotok!
Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 01. 24. - 18:51:20 »
0

game ● over


Cobham
2002. február 16.

outfit

i don’t remember
not being tired

Egy részem remélte, hogyha már idáig vergődtem el magam Londonból, akkor minimum követett bérgyilkos vagy kém, hogy jelentse a nővéremnek, már nagyon nem vagyok Roxmortsban. Ha pedig mégsem egész egyszerűen nem számított… túl fáradt voltam, túl fáradt ahhoz, hogy értelmesen gondolkodjak vagy tegyek bármit is. Egyszerűen elegem volt mindenből, csak lüktetett bennem ezer meg ezer emlék. Napokkal ezelőtt azt hittem, minden rendben lesz, hogy nem gurulhatok már vissza azon a bizonyos lejtőn… erre pont Averyvel fenyegetnek meg. Mindent magam mögött kellett hagynom, biztonságos helyet kellett keresnem magunknak, mintha az elmúlt hónapok nem is léteztek volna.
Minden kapaszkodó kicsúszott az ujjaim közül és még Milton is a Mungóban volt, nem tudta elkapni a csuklómat és kirángatni az átkozott gödörből. Magamnak kellett kimászni belőle… és fogalmam sem volt, hogyan csináljam. Igaza volt Natnak, nem vagyok elég felelősségteljes, így apának sem vagyok éppen megfelelő. Avery miattam keveredett ebbe a szörnyű helyzetbe.
Talán ez a kétségbeejtő helyzet hozott ide… hogy lefoglaljam magam, mert az agyamnak már igenis ki kellett kapcsolnia. A középen álló fickó ismerős volt, de kellett két perc, míg rájöttem, hogy ő az, akivel a Gringotts-os esetnél találkoztam vagy éppen abból, hogy Esmé pasija volt utánam… vagy aközben, hogy velem volt. Régen nem bíztam abban, hogy nem volt kavarás a hátam mögött… s akármennyire is szerettem Esmét valamikor, tudtam, hogy igencsak furcsán viselkedett más férfiakkal, miközben együtt voltunk. És akkor még furcsa, hogy inkább a férfiak társaságát választottam.
–  Látom szép számmal vagyunk most is és a többség már bemelegített. Válasszatok fegyvert, alkossatok párokat és kezdjétek átvenni a lépésgyakorlatokat, egymást léptetve, szabad ritmusban. Először a fal felőli sor kezd majd! – Mások nyilván figyeltek a szövegelésére, én viszont csak ültem a padon és sajnáltam magam. Ha már így tönkre ment az életem alig pár nap alatt, hát megérdemeltem ennyit. Igenis sirathattam, ami elmúlt és igenis lehettem mocskosul bunkó, ha úgy tetszett.
Érzékeltem, hogy észrevett. Hiába voltam kapucniba, az már régen hátra csúszott annyira, hogy kivillanjanak a homlokomra simuló sötét tincsek, a sötét, szinte fekete szempár. Aki ismert, könnyen beazonosíthatott.
– Üdv itt, Elliot! Nem hittem volna, hogy itt futunk újra össze. – Felém nyújtotta a kezét, így a szememet megforgatva egy nagy sóhajjal elfogadtam azt. Nem volt kedvem ezekhez a formális ízékhez. – Reginald vagyok.
Hmm… hali… – morogtam magunk közé, de továbbra sem keltem fel a padról. Teljesen kényelmesen elvoltam.
A bemutatkozás segített még jobban helyre tenni magamban. Valami auror volt ez is… remélem, hogy Miltont nem ismeri… nem tudom, valahogy Reginalddal kapcsolatban elég kétes érzéseim voltak, már csak Esmé miatt is. Azon kívül nem sok maradt meg belőle a hülye szabályszerűségén kívül.
– Tehetek valamit érted? Vagy csak szeretnél valami újat kipróbálni... – Mutatott a kardok felé. Hát igen szívesen felkaptam volna egyet, hogy szétcsapjak vele valakit… szinte éreztem, ahogy az adrenalin megugrik bennem. Vajon biztonságos volt ott lennem? Biztonságos lett volna ezekre az emberekre zúdítanom a dühömet?
– Hé, érzéssel, nem elefántképző! Ha ennyire hangsúlyosakat léptek, a másik hamar kitalálja a szándékotok! – Ahogy Reginald elfordult, lehunytam a szemem, hogy összeszedjem a gondolataimat, mert jelenleg csak az lüktetett a fejemben, hogy: Bántani akarok valaki… mocskosul bántani akarok valakit… Ez a gondolat pedig túl veszélyes volt. Lehet, hogy egy nyegle idióta vagyok, de ha valakinek fejjel neki rontok az azért megérezte.
Nem lenne túl biztonságos, ha fegyvert fognék a kezembe ebben a pillanatban. – Őszintén válaszoltam, mintha Reginalddal is csak azt akarnám érzékeltetni, hogy jobb nem megpiszkálni azt a bizonyos alvó sárkányt. Nem tudtam, mit gondol rólam vagy mire emlékszik, de ha mély nyomot hagytam benne, talán tudja: nem biztos, hogy jó ötlet fegyvert ajánlania nekem, mikor magam alatt vagyok.
Egyébként ez az egymás bökdösés legális?– biccentettem oldalra a fejem, ahogy elnéztem a háttérben hadonászást. – Kicsit mintha merven mozognának… de uncsi…
Naplózva


Reginald Cobham
Akadémiai tanár
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Elérhető Elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 02. 03. - 22:47:36 »
+1

To. Mr. O'Mara

A mai foglalkozásra is kellően szép számmal gyűltünk össze, így minden bizonnyal érdekes perceknek nézünk elébe. Persze nem mindenki egyforma régen jár, így eltérnek kicsit a tudásszintek is és az ügyességben is adódik differencia természetesen. De az adottságokon változtatni nem lehet. A teljesítményen viszont lehet javítani kellő szorgalommal és idő befektetéssel. Igaz ez abszolút csak egy hobbi, pláne a varázslóknak, akik közül sokaknak inkább valamiféle egzotikumról van szó, míg a mugli származású mágusoknak vagy boszorkányoknak meg inkább a gyermekkori filmes-tévés élmények megélése felé nyit egy kaput. Akár így, akár úgy, de mégiscsak az öröm forrása tud lenni.
Örömről viszont nem nagyon beszélnék, ahogy Elliot-on végignézek. Nem azért, mert feketébe öltözött, hanem egyszerűen az arcáról, a tekintetéből süt az elkeseredettség, valami komor hangulat. Láttam már ilyet. Kelletlen kézfogása sem lep meg s arra való tekintettel, hogy mit érzékelek rajta, még udvariatlanságnak sem veszem a dolgot.
- Gyakorló eszközök és a ruhák mágikusan védenek, szóval maximum a berendezésben tudnál valós kárt tenni. - legyintek. Az mindenképp pozitív, hogy felelősen gondolkodik a másoknak való károkozás kapcsán. Egy jele annak, hogy megérdemli a bizalmat ebben a vonatkozásban. A viszonyokat arra alkalmassá tettem, hogy az ilyesmi ne jelentsen gondot, hiszen ez tényleg csak egy szórakozás. Ami persze fegyelmet követel. Éppen ezért figyelek is a társaságra és instruálok kicsit, mert van még min javítani. De figyelmem most Elliot jobban leköti. Nem mondanám, hogy jóban lennénk, vagy akárcsak közeli ismerősök, mégis az alapvető emberi segítségnyújtás és empátia arra vezet, hogy a magam módján próbáljak meg pozitívan viszonyulni hozzá és ha benne feszültség tombol, akkor talán az segíthet, ha levezeti.
- Legális, igen. - biccentek. - A varázsvilágon kívül kicsit más felszereléssel, de sportként űzik. - teszem még hozzá. Nem nagyon akarok a muglik dolgaiba belemenni, mert ez most nem igazán tartozik ide és a varázslók között nem is feltétlenül érdemes. Azt tapasztaltam, hogy sokan eléggé idegenkedve viszonyulnak az ilyesmihez. Mármint nem pont a víváshoz, inkább a muglikhoz és az ő világukhoz. Érthető, hiszen kisebb, zártabb a mágikus világ és az önvédelem jegyében ez egy teljesen természetes reakció.
- Még nem régen tanulják, egyelőre darabosabbak a mozdulatok... de a lehetőség adott: mutasd meg, hogy miként csinálnád. - halovány mosoly ül ki az arcomra. Pontosan fel tudtam mérni az eddigiekben, hogy Elliot nem az az ember, akinek leckét lehetne adni, aki a formalitásokkal nagyon foglalkozni akarna. Maximum annyit kell megmutatni, hogy fogja meg helyesen az eszközt. Oldalra fordulva elveszek a padról egy szablyát, majd felé nyújtom, természetesen a markolattal irányába.
- Szabad lehetőség, hogy megpróbálj elverni! - kacsintok rá, mert esélyesen ez meghozza a kedvét és igazság szerint nekem is kedvem támadt egy kis kihíváshoz. Ha elfogadja , akkor én is megragadok egyet s mellé lépve mutatom a kezemben.
- Nem kell erősen marokra fogni, nem egy terelő ütő. Lazán, érzéssel fogd, a mutató- és a kisujj fogása szorosabb, erősebb, valamint a hüvelyk támaszt jobban a tenyérpárna mellett. - középső- és gyűrűs ujjaim kissé elemelve mutatom is, hogy mennyire laza, de mégis szilárd a helyes tartás. Hogy mennyire fogja betartani, az az ő dolga persze. S ha elfogadta a szablyát és ez is megvolt, a vívókabátok felé biccentek.
- Egy olyat is húzz fel kérlek. Mágikusan rád idomul és védeni fogja a teljes tested, tetőtől-talpig. Semmi bajod nem fog esni, de minden találat úgy fáj, mint az igazi, szóval egy kis tét van!
Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 02. 05. - 04:32:14 »
0

game ● over


Cobham
2002. február 16.

outfit

i don’t remember
not being tired

A düh ott lüktetett az ereimben. Egyszerre utáltam mindent és mindenkit, ez pedig olyan elemi erőt pumpált a testembe, hogy veszélyes lett volna fegyvert ragadnom. Nem tudom, egyszerűen csak éreztem, hogy túl sok fej hullana és túl sok vérfolyna, hiába vagyok mindig nyugodt és megtört. Most nem voltam. Az a fenyegetés, az a hátulról érkező döfés feltépett bennem valamit, egy gátat, amely képes volt azt a bizonyos szunnyadó szörnyeteget kiszabadítani. Még Nat zárta le, nagyon-nagyon régen néhány ígérettel és azóta nem engedtem szabadjára. De most itt volt és tombolt és nem óhajtottam az útjába állni.
A tekintetem hidegen pásztázta harcolokat, miközben Reginald beszélt hozzám. Nyilvánvaló, hogy nem vette észre, hogy a hidegség mögött, ami meghúzódik az a veszély volt. A sértettségből, megbántottságból és aggódalomból fakadó egyetlen erős érzelem, s az most mindent le tudott volna tarolni, ami az útjába kerül.
– Gyakorló eszközök és a ruhák mágikusan védenek, szóval maximum a berendezésben tudnál valós kárt tenni. 
Merlinre… de uncsi… Gondoltam, mert ha már egyszer nem szúrhatok meg senkit, legalább hadd verjek valakit szarrá azzal a hülye markolattal. Minden bizonnyal az ilyesmi ellen is tökéletesen védve vannak a cuccok. Pedig ütni akartam, tépni, marni és üvölteni. Szükségem lett volna rá nagyon is.
– A varázsvilágon kívül kicsit más felszereléssel, de sportként űzik. – Folytatta a magyarázatot. Nem igazán érdekeltek a sport részletei. Én nem voltam soha szabálykövető, ebből sem jegyeztem volna meg semmit. Az én mozdulataim ezért lettek volna kevésbé gépiesek, mert csak neki estem volna az ellenfelemnek… vajon Reginald ezt tudta? Talán érezte a feszültséget, ami bennem uralkodik.
– Még nem régen tanulják, egyelőre darabosabbak a mozdulatok... de a lehetőség adott: mutasd meg, hogy miként csinálnád. – A mosolyra megint befókuszáltam az arcát. Irigyeltem, hogy ennyire nyugodt és lényegében, amit itt csinál szórakozás. Ahogy felém nyújtotta a karidzét, a markolatra pillantottam. Komolyan ilyen bátor… Nem volt kérdés, inkább meglepettség, de mégis a fegyver felé nyúltam. Már-már túl természetesen találtak rá az ujjaim a helyes tartásra – vagy legalábbis a nekem kényelmesre.
– Szabad lehetőség, hogy megpróbálj elverni! – Kacsintott rám.
Mennyire gondolod ezt komolyan? – Érdeklődtem és azt figyeltem, ahogy az ujjaim ráfeszülnek a fegyverre. Tudtam, hogy ezek a kezek még ölni is képesek lennének… bár erről Reginaldnak nem sok ismerete lehetett. Nem tudta a múltamat. Azt csak én és Nat tudtuk. Ő nyilván a sírba akarta vinni, én pedig el akartam mondani Miltonnak… talán egy részem abban reménykedett, hogy lecsuknak és nem kell többet viselnem. Az Azkaban a maga semmijével majdnem olyan békésnek tűnt, mint halál. Szinte vágytam, hogy egy dementor kiszívja a lelkem utolsó cseppjeit és megszűnjön a fájdalom.
– Nem kell erősen marokra fogni, nem egy terelő ütő. Lazán, érzéssel fogd, a mutató- és a kisujj fogása szorosabb, erősebb, valamint a hüvelyk támaszt jobban a tenyérpárna mellett. – Magyarázta és figyeltem az ujjait, ahogy tartja. Leutánoztam a mozdulatokat, de tudtam, hogy amint támadásra kerül a sor, majd kikelek magamból, erősen fogom szorongatni a fegyvert s akkor nem lesz visszaút.
Ez addig működik, míg itt állunk… ugye tudod?– Húztam el egy gúnyos mosolyra a számat. Igen… elfogadtam a kihívást. Elfogadtam, pedig annyira rühelltem minden társas érintkezést, mintha csupán egy púp lenne a hátam közepére. A legtöbb az is volt… de most szükségem volt erre. Szükségem volt az emberekre, akik körbe vesznek.
– Egy olyat is húzz fel kérlek. Mágikusan rád idomul és védeni fogja a teljes tested, tetőtől-talpig. Semmi bajod nem fog esni, de minden találat úgy fáj, mint az igazi, szóval egy kis tét van!
Tudod, Reginald… azt kell mondjam, most lenyűgöztél. Érezni a fájdalmat? Mekkora menőség már! – Sóhajtottam, miközben átmenetileg letettem a fegyvert és a kabátomtól készültem megszabadulni. A szöveg egy pillanattal később elégedetten hullott le a padra, hogy a vézna testemre – ami ezzel a mozdulattal tökéletesen láthatóvá vált a feszülős fekete felsőben – felvegyem a védőcuccot. Kellett a fájdalom, kellett, hogy én fájdalmat okozzak.
Nincs kisebb méret?– Igazgattam magamon az enyhén elálló valamit, de aztán nagy nehezen megfogtam a kardizét.
Naplózva


Reginald Cobham
Akadémiai tanár
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Elérhető Elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 02. 07. - 11:08:14 »
+1

To. Mr. O'Mara

Láttam, hogy valami indulat dolgozik Eliot-ban. Ahogy az állkapcsa öntudatlan meg-megfeszült, az ujjait is láthattam megszorulni, ahogy a tekintete járt: tökéletesen árulkodott. Az ismeretek, a kiképzés nem tűnik el nyom nélkül és annak része volt az ilyen jelek figyelemmel kísérése is. És magamról is jól ismertem ezt a jeleket. Ugyanakkor az volt a tapasztalatom, hogy valamilyen levezetés segíthet és összességében ehhez egyáltalán nem volt rossz helyen. Sokféleképp lehetett feszültséget oldani. Gyógyszerek, alkohol, mások inzultálása... széles skála volt és a fizikai erőszak is a lista nem túl kellemes elemét képezte, de szerencsére voltak helyek, ahol az is megengedhető volt.
- Teljesen komolyan gondolom, nem vagyok cukorból. - vonom meg a vállam kicsit, mert bár látom benne az indulatot, volt "szerencsém" a megvadult Grayback-el szembenézni és majdnem elpatkolni. És igazság szerint az én harci tevékenységem sem volt ártatlan, a háború alatt tényleg messze volt a dolog a békében megszokott rendfenntartói munkától. Ott katonaként viselkedtem a gerillahadviselés szabályai szerint. Nem volt kegyelem.
- Nem mondom, hogy erre nem gondoltam. A te döntésed, én csak annyit tudok, hogy ha koncentrálsz és próbálod egy pici fegyelmezettségbe csatornázni az energiáid, az akár segíteni is tud bizonyos indulatok kezelésében. - nem erőltetem rá a dolgot, de mégiscsak az jobb, ha megmutatom neki a dolgot. A többi alapot viszont egyszerűen hanyagolom. Ebben a szándékomban az iménti mondata is megerősített. Jó lábmunkát, helyes mozdulatokat nem lenne érdemes tanítani annak, akit nem érdekel. Van, akinek fel kell fedeznie a hatékonyságot a maga útján.
- Ennyi tét kell és a többséget ez motiválja, hogy el akarja kerülni a másik találatait. - biccentek. A mubliknak ilyen technika nem áll a rendelkezésére, de nekünk igen, miért ne használjuk ki? Mindent lehet fejleszteni, javítani, ha a két világot kicsit összemossuk. Sok dologban a muglik innovációja javíthatott a varázsvilágon és ugyan így több tekintetben a hagyománytisztelet a mágikus világból nevelhette volna  muglikat.
- Várj egy picit. - mondom egyszerűen a kérdésére, mert a mágiával kezelt vívókabát hamarosan beáll Elliot alkatára, kellően illeszkedve, nem szorítva sehol, ahol a mozgékonyság megőrzése fontos.
Kicsit odébb lépdeltem, ahogy elkészült, hogy kellő mennyiségű tér álljon rendelkezésünkre és a padok se zavarjanak, meg mi se másokat. Aztán szembefordultam Elliot-al, egyenesen megállva negyvenöt fokos szögben nyitott lábfejekkel. A szablyát élével balra, a lapjával arcom felé emeltem úgy, hogy a markolat a nyakam magasságában volt, majd haránt csípőig leengedtem s vissza egy feszes mozdulattal. Mindez nagyban hasonlított egy mágikus párbaj üdvözléséhez, bár ott meghajlás szerepel az etikett-ben. Minden bizonnyal a gesztust Elliot is megértette, de az nem okoz bennem feszültséget, ha nem viszonozza.
A gyors tisztelgés után egyszerűen csak kilépek jobb lábbal előre, hogy enyhén hajlítsam térdeim, lábaim között két lábfejnyi a távolság, a súly egyaránt jobb- és bal lábon oszlik el. A jobb lábfej előre néz, míg a bal oldalvást . Kezemben a szablya éllel felfelé, rézsútosan mutat előre és lefelé az ő combjára mutató heggyel, second állást véve fel, ami kedvelt nyitó helyzetem volt.
- Mehet a menet! - jelzem szóban is azért, s nincs nagy kétségem felőle, hogy Elliot nyitni fog és nagyon vehemensen. Tekintetem nem is szakad el arcától éppen ezért. Ambivalens fogalompár, de laza feszültséggel állok a pozíciómban készen a megfelelő reakcióra. A vívás szépsége volt, hogy az ilyen ellentéteket is meg lehetett élni.
Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 02. 10. - 19:30:35 »
+1

game ● over


Cobham
2002. február 16.

outfit

i don’t remember
not being tired

Furcsa érzés volt, hogy ettől a szervezett valamitől kezdtem érezni, ahogy az adrenalin átvág a testemen, végig lüktet az ereimen, eljut a szívemig és egy egészen kicsit megremeg tőle minden porcikám. Csapkodni akartam, bántani, fájdalmat okozni, hogy érezzék, nekem is van erőm. Talán egy kis szarházinak tűnök, akit bárki lenyomna félkézzel, csakhogy ez nem volt igaz. A szavaim mégsem fenyegetések voltak… egyszerűen csak túl realista voltam ahhoz, hogy ismerjem magam. Tény, hogy Reginaldnak volt előképzettsége a helyzetben, én meg csak rárontanék, mint egy bika a vörös posztóra, szóval ha azonnal nem is, de minden bizonnyal le tudna állítani annyira, hogy előbb-utóbb a tolvajok legfontosabb képességét kelljen előrángatnom jó mélyről: a kecsességet. Na meg, ahogy elnéztem a bohóckodást, nem kizárt, hogy még a tánctudásomat is tudtam volna hasznosítani, ha megerőltetem magam és lecsillapítom az érzéseimet annyira, hogy az én oldalamra játszanak.
– Teljesen komolyan gondolom, nem vagyok cukorból. – Megvonta a vállát, s kellően magabiztos volt ahhoz, hogy még zavarni is kezdjen. A düh azt mondatta velem, hogy most aztán bizonyítanom kell. Mutasd meg neki, O’Mara… mustad meg, milyen, amikor igazán fáj… A hang kegyetlenül csendült fel bennem, ahogy a lüktetés elérte a jobb csuklómat elcsúfító hegeket. Fájdalmas kis kellemetlenség lett úrrá a területen. Csakhogy a hangnak nem volt igaza. Nem ismertem igazán Reginaldot, de abból kiindulva, hogy Esmé végül egy nő mellett kötött ki, gyanítottam, ő pontosan tudja, milyen az, amikor nagyon fáj valami. Nem állítom, hogy úgy bőgött, mint ahogyan én, akárhányszor el lettem hagyva… de biztos vagyok benne, nem élte meg jól a dolgot.
– Nem mondom, hogy erre nem gondoltam. A te döntésed, én csak annyit tudok, hogy ha koncentrálsz és próbálod egy pici fegyelmezettségbe csatornázni az energiáid, az akár segíteni is tud bizonyos indulatok kezelésében.
Talán igaza volt. Nem voltam olyan állapotban, hogy rendesen ellenkezzek és akármennyire is együtt éreztem Reginalddal a közös pontunk miatt, jelen pillanatban ő volt az egyetlen, aki önként jelentkezett is azért, hogy bántsam. Hülyeség lett volna kihagyni egy ilyen lehetőséget.. végülis ezért legalább nem vonhatnak felelősségre és Gabrielnek sem okozok gondot.
Tetszett a fegyver érzése az ujjaim között. Volt benne valami rendkívüli hatalom, de közben még is valahogy elegáns volt… Elegáns… az O’Mara…– csattant fel bennem gúnyosan a hang, mire az ujjaim megszorultak a markolaton.
– Ennyi tét kell és a többséget ez motiválja, hogy el akarja kerülni a másik találatait.
Elhúztam egy vigyorra a számat. Kevés tökös ember akar kardizézni… én például úgy voltam a fájdalommal, hogy csak vitt előre. Még erősebb, még határozottabb, még megállíthatatlanabb lettem tőle… és még Gabe-re gondolná az ember, hogy nem több egy harcigépezetnél.
– Várj egy picit.
Lenéztem a védőruhára, amit felvetett velem. Szép lassan mozgolódni kezdett, ahogy a mágia felismerte a testem vonalait. Hamarosan pontosan úgy simult rám, mint mindenki másra. Így nem éreztem magam úgy, mint egy kisfiú, aki felvette az apja talárját.
Ahogy Reginald odébb sétált, megint magamhoz vetettem a fegyvert. Egyelőre csak kivártam mi történtik. Jól van Elliot, koncentrálj! Próbáld meg az erődet beosztani, egy-egy kis mozdulatra fókuszálni! A hang úgy súgta az instrukciókat, mintha csak érezte volna előre, mi fog következni.
Lekövettem a párbajnyitó mozdulatokat. Nem… a mágikus összecsapásoknál sem csináltam soha ilyesmit. Én támadt, finomkodás és formalitás nélkül. Most azonban még megpróbáltam arra ösztönözni magam, hogy legyek finom. Nem, mintha le tudtam volna utánozni Reginald táncikálását. A balcombom sérülése miatt ez nagyjából lehetetlen lett volna amúgy is.
– Mehet a menet. – Tette hozzá.
Sejtettem, hogy azért balettozol. – Közöltem és egy kegyetlen kis félmosolyra húztam a számat. Most még elég koncentrált voltam ahhoz, hogy a felém érkező szúrásokat elkerüljem… de nem voltam hülye, kivárt. Azt akarta tudni, milyen erőt fektetek bele az első támadásba. Helyes. Szerettem mindenben én lenni az első.
Nagyon remélem, hogy felkészültél… – Kacsintottam rá, mintha azt akarnám jelezni, hogy van félivalója. Nem volt. Lényegében nem sok fizikai erőm volt. A gyorsaság és a mozgékonyság volt az én legfőbb fegyverem, amit aztán értelmetlen, erőszakos csapkodás is felválhatott időnként.
Megemeltem a fegyvert és egyenesen felé sújtottam, majd olyan gyorsasággal váltottam irányt és próbáltam meg a hasára szúrni, hogy talán fel sem tudott készülni. Nem vártam meg, hogy az ellentámadás okozta fájdalom esetleg megakadályozzon bármiben. Újra és újra megsoroztam egy-egy szúrással, próbálva oldalvást állni, hogy minél kisebb felületet érhessen rajtam és ha szükséges volt, még kimozdulja előle… nem, mintha megéreztem volna ilyen adrenalin löket mellett azt, ami az én testemet érte. Utána fog fájni… nagyon fájni.
Naplózva


Reginald Cobham
Akadémiai tanár
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Elérhető Elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 02. 12. - 01:51:57 »
+1

To. Mr. O'Mara

Hosszú-hosszú évek óta a vívóterem volt az a hely, ahol talán a legjobban otthon éreztem magam. Ez egy olyan hobbi volt, ami gyermekkorom óta végigkísért, ami mindig ott volt és bármilyen változás is állt be eddig, meg is maradt. Persze amikor valamiért lábadoznom kellett, az jelentett kényszerszüneteket, de ettől eltekintve ez a tevékenység fontos volt számomra s ezért sem meglepő, hogy szerettem volna kicsit a mágusok világába is becsempészni. Aki ismerte a muglik világát, annak nem volt ismeretlen, de hagyományossága folytán a mágusok között sem teljesen. Persze voltak, akiknek teljes talány volt a dolog és alapvetően úgy mértem fel, hogy Elliot is ezek sorát gyarapíthatja.
Az, hogy bökdösésnek hívja, hogy idegenkedve néz a dolgokra, egyértelműen bizonyítják ezt. Mondjuk a modorából és a viselkedéséből az is lejön, hogy nehéz napjai vannak és valami nyomja a lelkét. Hogy indulat és agresszió feszül benne. Ennek a levezetésében pedig tudok segíteni. Azt látom, hogy ilyetén áldozatkészségem azért kivált belőle némi elismerést és még kellő türelmet is gyakorol az elején, akkor is, ha a szertartásosságot azért szavaival epésen kezeli. De egy varázslópárbaj sem más ugye... nem is veszem fel a dolgot különösebben és nem csinálok a dologból ügyet. Egy csörte pontosan tökéletes terep arra, hogy az ilyesmiért is elégtételt vegyen az ember. Az pedig egyértelmű, hogy én sem fogom őt kímélni, ez küzdelem lesz!
Tisztelgés után gyorsan fel is veszem az alaphelyzetem és tapogatózó jelleggel választok egy kardtartást a hatból, amit bevetten használni szoktam. Nem a legprovokatívabb éppenséggel, de nem is a leggyakrabban megszokott. Bár ez itt sokat nem jelent, elvéve Elliot-nak ez az első.
- Fel, nyugodt lehetsz efelől. - biccentek és nem is kell sokat várnom. Hevessége nem cáfol rá arra a következtetésre, amire korábban jutottam, így pedig a választott állás helyessége is igazolódik. Vad, nagy ívű suhintással igyekszik lecsapni rám s a second állás pengéje csak erre vár: míg egy lépést teszek hátra, a penge hegye felfelé fordul villámgyors íven az ő suhintós vágását a testem vonalából elhárítva. Lendülete nagy volt, nekem pedig egy kisebb csuklómozdulat elég éppen ezért, hogy eltérítsem.
Ösztönösen jól mozdul a fegyverrel alulról kerülve az én szablyám kosarát egy szúrásra törzsön, így kénytelen vagyok ezúttal hátrafelé szökkenéssel korrigálni, míg a penge visszafordul second-ba heggyel lefelé, újfent kiütve a vonalból a fegyverét, csakhogy most nem hagyom a fegyvereket elszakadni: kötésben tartom a pengéjét az enyémhez szorítva, , hogy aztán egyet előre szökkenve csavarjak a pengén a tengelye körül s a kissé ívelt fegyver fokélével vágjam végig csuklójának belső oldalát, míg az én kosaram kizárja az ő pengéjét pont elegendő időre, hogy aztán hátrafelé kiléphessek a kötésből.
A fájdalom ebben segíthetett, ami végigszántott Elliot fegyvert tartó kezén. A szablyát visszahúzom a törzsem bal oldala felé, most heggyel felfelé néz, így a jobb oldalam nyitott marad felé. De jönnek az újabb fürge szúrások és irányváltások, körbetáncol kissé, én pedig forgok a támadások iránya szerint, egymás után hárítva a szúrásokat, mert ehhez választom a kardtartásokat is, érzékelvén, hogy nagyon erre állt rá.
- Ügyes, jók a váltások és jó a tempó! - dicsérem is, mert az első szúrás óta nem tudtam rajta rendesen tempót fogni, hogy biztonsággal adjak elővágást. A hevessége lehetővé tenné, de a fürgesége nem, amit jól kihasznál.
- De próbálj meg többet vágni, ez első sorban vágó fegyver! Persze a szúrás is működhet! - teszem hozzá, gondosan figyelve közben a légzésemre. Amíg beszéltem megnyújtottam kettőnk között a távolságot. Elvégre mégis oktató lennék és talán csak okulni is fog. Meglátjuk.
- Tovább! - tettem még hozzá, majd most én lendültem támadásba: közelebb lépve pengém hegyét kissé balra buktatva indítottam a fegyvert lefelé, figyelve, hogy a pengére fog mozdulni, vagy a nyílást kihasználva a fejemre mozdul rá egy vágás erejéig. Akármit is választ, az én pengém biztosan az övének ütközik szinte teljesen vízszintesen, egy pillanatra kereszt alakját zárva be, az ő fegyverét ezúttal komoly erővel ütve el az irányból, hogy aztán a hegy jobbra fordulva egy átlós áthúzó vágást indítson, ami a jobb vállától a csípőjéig szaladhat, ha az ő pengéje nem ér vissza időben egy hárításra. Kérdés, hogy milyen gyors lesz, mert erővel ütöttem el a pengéjét, de nem akkorával, hogy ne tudja visszahúzni, azért a lendülettel spóroltam. Így kellő agilitással talán tud hárítani. Akárhogy is, ha találok, ha nem, már lépek is hátra, nem "nyaralok" a kényelmesben, inkább megtartom a távolságot.
Légzésem egyenletes maradt, az erőm jól osztottam be, ő viszont nem tudom hol tart a lendületben, mert ez egy másik tényező: ha fárad, egyre sebezhetőbb lesz, egyre nagyobb eséllyel fog hibázni. Az oldalazós szurkálós kóstolgatás ügyes volt, ha engem is visz az indulat és űzni kezdem, ki is fáraszthatott volna. Lehet elsőre vív, de azért érzéke van hozzá a jelek szerint, ha a mozdulatai, lábmunkája egy kalap minden ízű drazsét sem ér egyébként.
Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2021. 02. 17. - 09:45:21 »
+1

game ● over


Cobham
2002. február 16.

outfit

i don’t remember
not being tired

Normál esetben a túl precíz emberek úgy működtek nálam, mint a vörös posztó, amit meglengetnek a feldúlt bika szemei előtt. Csakhogy Reginald nem váltott ki konkrétan olyan szándékot belőlem, hogy lázadni akarjak. Valahogy minden túlzottan tökéletes és kimért mozdulata mögött ott volt a tény, hogy ő ezt élvezi is. Az arcára volt írva… és ezt meglepő módon képes voltam tisztelni benne. Ez pedig nem volt kifejezetten jellemző rám. Na persze azért nem óhajtottam elkapni ebben az érzésben, így nem jeleztem felé semmit. De tény, ami tény, ha az ember szenvedéllyel csinálja, amit csinál, akkor van is értelme.
Nem volt taktikám. Csupán rohantam előre a szokásos lendületemmel. Ott lüktett minden gondolatom mögött, hogy győzni kell… győzni kell, O’Mara. Ez még csak nem is volt harc, a sötét kis hang mégis keserű méregként működött. Végig szántott a testemen, késztetve arra, hogy essek neki még inkább. Tetszett, ahogy az oldalát találta az ütésem, de nem figyeltem annyira, hogy lássam összerezzen-e az érzésre.
Könnyen megtaláltam a saját tempómat, ami leginkább a keringőből és egyéb társastáncokból jött. Az ilyen jellegű közel harcokban semmiféle tapasztalatom nem volt. Eddig legfeljebb kocsmai verekedések központi figurája voltam… de a termetemet tekintve a legtöbben csak megpróbáltak megszorongatni vagy egész egyszerűen felkapni. Nem sok esélyem volt a fizikai támadásokkal szemben, ha valaki túl közel jött… általában még ezelőtt székeket dobáltam vagy söröskorsókat.
– Ügyes, jók a váltások és jó a tempó! – Jött a dicséret, mire elhúztam a számat egy mosolyszerű grimaszra. Nem, nem bíztam el magam, ő jóformán profi volt, nekem nem volt más, mint ami a legjobb tolvajoknak. A gyorsaságom, a kecsességem. Mindig is ezek húztak ki a szarból, na meg, hogy puhaléptű voltam, mint a macska és viszonylag könnyen megláttam az emberek gyengepontját. Ez utóbbi nem sokat segített a jelen helyzetben, hiszen Reginaldnak nem a fejébe kellett belemásznom, hanem egyszerűen kitapasztalnom, mire hogyan mozdul.
–  De próbálj meg többet vágni, ez első sorban vágó fegyver! Persze a szúrás is működhet! – Kicsit eltávolodott tőlem, ami egyáltalán nem volt gond… így egy kicsit volt időm fújni, mielőtt neki esnék. Nem azzal volt a gond egyébként sem, hogy mire jó a kardizé… hanem azzal, hogy a szúrással még annyira sem kellett közel mennem hozzá, ezzel kicsit segítve a tényt, hogy ne találjon el. Nem a fájdalomtól féltem, hanem attól, amit a hang injektált a testem minden porcikájába: hogy esetleg nem győzök. Ez pedig Elliot O’Mara számára elképzelhetetlen opció volt.
Köszi a tippet, apu. – Kacsintottam rá. Éreztem, hogy a szám kicsit kiszáradt a sok mozgástól, de a testem nem fáradt el. Éppen csak jól esett volna egy korty sütőtöklé… vagy víz. Nem rajongtam a túlzottan gejl italokért, de most talán éppen, hogy szükséges lett volna egy kis plusz cukor bevitel.
– Tovább!
Ezúttal ő támadott. A fegyverét alacsonyan tartotta, így a feje irányába indítottam meg a mozdulatot, azzal a célzattal, hogy alaposan eltaláljam, annak árán is, hogy esetleg ő alulról tud rajtam „sebet ejteni.” A pengék azonban összeütköztek, egy pillanatra fém fémet ért s furcsa, kicsit hidegrázós hang hallatszott. A fizikai erejéből adódóan könnyen elütötte a pengémet, s elég erőteljesen ahhoz, hogy ezúttal a tempóm lelassuljon. A vágásszerű érzés a vállamtól a csípőmig hatolt, mielőtt hátrébb ugrottam volna, hogy aztán megint oldalasan álljak, a lehető legkisebb felületet mutatva magamtól. A fogaimat erősen szorítottam össze, hogy egyetlen fájdalomra utaló hang se hagyja el az ajkaimat. Már rég megtanultam, hogyan fogjam vissza a testem eluralkodó kínokat, hogyan használjam erőként.
Még bőven volt bennem elég lendület. Éppen csak egy pillanatra zavarta meg a figyelmemet a beszéd, de könnyen visszaálltam, könnyen megtaláltam az előző ritmusomat.  A lábaim ugyanazokat a táncos mozdulatokat követték, ahogy megindultam felé, még mindig inkább féloldalasan, hogy könnyebben lépjek ki a támadás irányából. A bennem lüktető érzések egyetlen mozdulatba formálódtak, ahogy megemelt kardizével indultam meg felé, majd a közelébe érve mozdítottam a kezemen, hirtelen váltva a támadás irányán, leengedve a karomat, jobb felől próbáltam legalább a karjába vágni. A gyorsaságom olyan volt, mint korábban. Majd ugyanazon lendülettel - ha esetleg ő belém is talált időközben - hátrébb ugrottam és a mellkasa közepe felé szúrtam.
Naplózva


Reginald Cobham
Akadémiai tanár
***


Ex-Auror - Griffendél Godrik Akadémia tanára

Elérhető Elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 05. 07. - 14:48:01 »
0

To. Mr. O'Mara

Bár nem leckét adok ezzel a párbajjal végső soron, azért oktatói mivoltomról nem tudok teljesen megfeledkezni. Főleg úgy, hogy az ellenfél abszolút új ebben az egészben. Szóval a tapasztalataimat-tanácsaimat azért menet közben megosztom Elliot-al, még akkor is, ha erre csak egy gúnyos válasz érkezik. Indulatosan és nagy magabiztossággal lendült neki ennek az egésznek, így mást nem is vártam.
Higgadt magabiztossággal mozogtam és nem a fölényeskedés volt a célom, nem az egyenlőtlen viszonyokkal való visszaélés, ezért is adtam menet közben tanácsokat. Ehhez távolságot tartottam, hiszen közvetlen közelről ez vagdalkozás közben nem ment volna olyan jól és az első összecsapás után úgy is láttam jónak, ha kap egy pici időt rendezni a gondolatait, a tapasztalatait. Már, ha akarta persze. Azonban én hamarosan támadásba lendülök, kicsit kimozgatva is őt a biztos helyzetből, hiszen láttam, hogy mennyire támadni akar. Megkapta a csalóka rést, ami tudatos döntés volt s rá is húztam a nyitott fej zónára a pengéjét, ami előnyös volt, hiszen támadása közben kaphattam el a pengét s ütöttem úgy félre, hogy a magam kíméletlen vágását elhelyezzem végül. Ez már nagyobb kóstoló volt abból, hogy mit is tudok kihozni a helyzetből...
Afelől nincs kétségem, hogy ez egy fájdalmas élmény volt, de azt látom, hogy ennek jelét nem nagyon akarja Elliot adni. Én alapvetően nem bántam, mindenki máshogy kezeli a fájdalmat s végső soron a célom nem az volt, hogy a másikat szenvedni lássam, így nem is zavart meg különösebben a látszólagosan mutatott érzéketlenség. Gyorsan áll vissza olyan helyzetbe és kerül távolabb, hogy újabb vágást ne tudjak elhelyezni, én pedig ezt nem is kísérlem meg, csak újra felveszem a terc alap tartást a fegyveremmel, ami a féloldalas állással kombinálva jól fedezte a jobb oldalam, miután ebben a helyzetben a penge előre és kissé jobbra, a fegyver hegye pedig enyhébb szögben, de a mennyezet felé nézett.
Sokáig nem kell várnom s újra támadnom sem, mert Elliot már újra nekilendül, táncosan könnyed lépésekkel. Szélesebb mozdulatot indít, ami kiszámítható vágást sugall, így a fegyverem kissé bal felé mozdulva követi, ahogy hátrafelé is lépek egyet. Ez utóbbi különösen hasznosnak bizonyul, mert Elliot jól ráérzett az enyhén ívelt penge könnyen fordítható voltára, így egy előnyére s a vágás végül jobb oldalra érkezik, amit az ellépéssel együtt visszafelé mozduló karomnak hála csak a szablya keskeny acélcsíkból kiképzett kosarával tudok megállítani. Nem volt szép és szerencsés is volt, de nem nyughatok, mert már szúr is a mellkasomra, igaz hátrafelé szökkenve közben. Tercből a jobb oldalról balra lendül át a szablya a kezemben kvart-ba, a szúrást eltérítve s itt kell gyorsan dönteni!
Hátra szökkent, így kissé kint helyezkedik el a hatókörömön, ugyanakkor a szökkenés-szúrás helyzet eléggé destabilizálta, hiszen előre kellett hozzá nyújtóznia, nem túl helyes lábmunkával.
A döntés gyors: pengéjét kötésben tartva nem hagyom, hogy az acél elváljon az acéltól, jobb lábam előre lendülve lököm magam kitörésbe, hogy a bal lábam hátul nyújtva legyen. Egyenes a törzs, a térd nem megy a lábfej elé, ahogy ennek lenni kell. A kötésben lévő penge pedig mozog az övén, kiszorítja jobbra és nem hagyja mozdulni, míg a szablya hegye a mellkasát találja, ha nem ugrik ismét hátra, bár azzal már komolyan veszélyeztetné az egyensúlyát, míg én teljesen stabil vagyok. Ha benne marad, akkor találatot kap, de lehet esélye a szúrás után a pengéjét leválasztani és rajtam találatot elhelyezni, mert nem biztos, hogy a szúrásomból időben visszaérek úgy, hogy a kitörésből hátrafelé kéne felállnom... hogy mi lesz, az az Ő reakcióján múlik...
Akárhogy is, az ő válaszakciója után megállok, tisztelgésre emelve a fegyvert.
- Szusszanjunk, ez jó volt első körnek. Egy pár korty víz nem árt. - jegyzem meg egy halovány mosollyal, ahogy békésen átteszem bal kezembe a fegyvert, a markolat felett fogva a pengét, ami most hátra és lefelé néz. Már, ha beleegyezik persze a partnerem.
Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2021. 05. 19. - 19:32:05 »
0

game ● over


Cobham
2002. február 16.

outfit

i don’t remember
not being tired

Meglett a lendület. Megtaláltam, ahogy a legkönnyebben okozhatnék kárt benne… és beleadtam minden gyűlöletemet, amit a világ iránt éreztem. Aztán elszállt, nem maradt más, mint a szimpla győzni akarás, ami mindig annyira a sajátom volt. Küzdöttem, mentem fejjel a falnak, benyelve fájdalmas vágásokat is. Jó, persze ez nem olyan volt, mint élesben. A mellkasomat dörzsölgetve húzódtam el, de nem emeltem meg tisztelegve a fegyvert, mint Reginald. Az utolsó lehetőséget elhalasztottam a támadásra. Elfáradtam… legalábbis látszólag. Ez is a taktika része volt, habár felpillantva a faliórára, tudtam, mennem kell.
– Szusszanjunk, ez jó volt első körnek. Egy pár korty víz nem árt. – jegyezte meg halovány mosollyal, én meg csak biccentve letettem a pengét.
Sajnos a második kört egy következő alkalommal kell bepótolnunk. – Mondtam és a fejemmel az óra felé böktem, miközben ujjaimmal már a védőruhát babráltam. Nem voltam soha az a srác, aki hazament időben, de Aneliának megígértem, hogy néha-néha esténként ott leszek, ha valami balhé támadna, hogy kitegyem a kuncsaftot, aki éppen nem kívánatossá válik. Szívességet tett nekem azzal, hogy befogadott, én meg viszonoztam. Anelia mindig is sokat jelentett nekem. – Sajnos elígértem magam egy csinos hölgyeménynek. – Tettem hozzá és ahogy levettem a védőruhát, egyszerűen ledobtam a padra.
Így nyúltam a fekete kabátért s az egy szempillantással később már ott pihent a vállaimon, kellemesen melegítve a vézna testemet. Fázós voltam és a mozgás ellenére is a védőruha nem volt éppen meleg. Kicsit össze is húztam magamon, így néztem Reginaldra.
Talán még benézek, hogy kardozzunk egyet. Egész jól megy azt hiszem… szeretek másokat kaszabolni. Olyan, mint mikor az ember egy bazinagy tortát akar felvágni. – Magyaráztam és bedugtam végül a kezeimet a zsebembe. Így léptem az ajtó felé, majd onnan visszafordulva biccentettem felé köszönésképpen. Nem olyan rossz arc ez a Reginald, még ha nem is voltam elájulva tőle, hogy Esmé egy aurorral kavart a hátam mögött. Végül is én meg lefeküdtem eggyel… nagyon sokszor. Már megértettem, hogy lehetséges ez, hogy lehet, hogy az ember vonzónak találjon egy aurort. Az én szívem ugyanis mindennél hevesebben vert, ha azokra a zöld szemekre gondoltam. Igen, még akkor is, ha közben Aiden cigarettafüstjének és puha göndör tincseinek hiánya borzolta fel az idegeimet.
Kilépve a hideg esti levegőre, hagytam, hogy ezek a keserű érzések uralkodjanak el rajtam. Már megszoktam az elmúlt napokban, hogy úgy tapadtak rám, mint sötét mementói az elmúlt időszaknak. Mikor lesz valaminek megint vége? Mikor érzem magam majd megint egyedül? Talán holnap, talán már ma…

Köszönöm a játékot!

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 09. 07. - 18:16:54
Az oldal 0.163 másodperc alatt készült el 41 lekéréssel.