+  Roxfort RPG
|-+  2004/2005-ös tanév
| |-+  London
| | |-+  London mugli része
| | | |-+  Covent Garden
| | | | |-+  Lyceum Theatre		 0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Lyceum Theatre  (Megtekintve 1116 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 11. - 20:20:32 »
0
Emily Myra Dean pennájából



A Covent Garden egyik leghíresebb színháza. Évek óta sikerrel játsszák az Oroszlánkirály című Disney-musicalt, amely a közönség egybehangzó véleménye szerint egy elbűvölő, varázslatos alkotás. Szinte lehetetlen jegyet kapni az itteni előadásokra - a színházban mindig teltház van.
Naplózva

Tommy Reese
MMM Magasiskola
***


grandson of a president

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2025. 06. 04. - 23:05:40 »
+2
Elfelda Hall

Hajolj, merő térd; és te szív, acél
Idegzeteddel, lágyulj oly puhára,
Mint a ma-szűlt csecsemő inai.
Még minden jóra válhat.

A szavak még mindig a levegőben lebegtek, miközben az utolsó jeleneteket olvastuk. Valahol a harmadik felvonás környékén már nem hallottam tisztán a többieket. Csak azt éreztem, hogy a pad alatt megfeszülnek a lábujjaim, és a gyomromban valami hideg, sűrű masszává sűrűsödik a csend. Mintha nem is Hamlet szavai jöttek volna a számra. Mintha valami régi, ki nem mondott fájdalmat mondtam volna ki újra és újra, más szavakkal – de ugyanazzal a súllyal. A gyász nem kérdezi, hogy magadra vetted-e, csak rád szakad. Mint az este, amikor apám nem jött haza.
Most, Hamlet szavaiban, ugyanazt a mozdulatlan várakozást találtam. Azt az ismerős, bénító gondolatot, hogy valami végérvényesen megtört, és nincs tovább. Hogy senki nem fogja kimondani helyetted azt, ami benned maradt. Hogy a világ nem áll meg, csak te nem tudsz benne tovább mozdulni. És mégis... ott volt bennük valami megváltásféle is. Mintha legalább most, itt, a papírlapokra nyomtatva, formát kaphatna az a valami, amit éveken át csak kerülgettem. Egy hang, ami kimondja helyettem, amit én nem mertem. Ami engedi, hogy fájjon. A harmadik felvonás után már nem tudtam eldönteni, ki beszél: én vagy ő. A határok lassan elmosódtak. Csak egy fiú maradt, aki túl sokáig cipelte magában azt a súlyt, amit nem ő választott – és nem is tudja letenni.
Mire a példányt becsukták, én még mindig az utolsó oldalt néztem. Azt, amit már nem kellett felolvasnunk. Az utasítás ott állt feketén-fehéren, hidegen és közönyösen, mint egy jelentéktelen adminisztratív bejegyzés: Hamlet meghal. A színpad elcsendesedik. Egyszerű, rövid mondatok. Mintha nem is egy ember sorsa záródna le bennük, csak egy kellék kerülne le a díszletről. És mégis... ebben a csendben volt valami hátborzongatóan igaz. Valami, amit már régóta ismertem, de most először láttam ilyen tisztán. Mintha valaki végre kimondta volna helyettem, amit én éveken át csak körülírtam. Valahogy ez most nem csak a darabra illett.
A példány az ölemben pihent, ujjbegyeim a borítóra simultak, de nem szorítottam. Nem volt rá szükség. Az egész testem feszült, mégis kívülről talán nyugodtnak tűnhettem. Senki nem szólt hozzám – vagy talán igen, de nem jutott el hozzám. A fejem zúgott, mint egy bezárt színpad mögötti tér, miután lement a függöny. Üresen, de valami még visszhangzik benne. Még mindig Hamlet voltam. Vagy talán most először voltam igazán én.
Mintha az a fiú, aki a darabban szétesett, aki kérdéseket tett fel, de nem kapott válaszokat – ugyanaz a fiú lett volna, akit én minden reggel megpróbáltam másnak öltöztetni a tükör előtt. És most, hogy végre ki mert szólni, már nem tudtam visszazárni. A fájdalma az én hangomon szólt. A vesztesége az én bőröm alatt feszült. Aztán észrevettem, hogy már szinte mindenki elment. A székek elfordítva, kabátok eltűntek, a levegő hűvösebb lett. Csak egyetlen ember mozdult még a perifériámon. Elfelda. Már az ajtónál járt.
– Várj, Elfelda! Lenne időd... beszélni egy kicsit? – Letettem a példányt, és végre, először egész este, kihúztam magam. Ez még csak az első olvasópróba volt, de a gyomrom már most olyan volt, mintha élesben kellene játszanom. Az ujjaim remegtek, amikor először kinyitottam a példányt, és a nevem mellett ott állt: Hamlet. Minden lap súlyosabbnak tűnt, mint az előző, és minden mondat, amit ki kellett mondanom, mintha közvetlenül a mellkasomból akarta volna kitépni a levegőt. A többiek lazának tűntek, volt, aki viccelődött, mintha ez is csak egy próba lenne a sok közül. Nekem viszont ez volt az első olyan pillanat, amikor nem csak tanultam a színházról, hanem valahol része lettem. És éppen ezért... rettegtem. Hogy meghallják a hangomban a bizonytalanságot. Hogy meglátják rajtam, mennyire félek attól, hogy nem leszek elég. Nem Hamletként – hanem magamként.
Naplózva

Elfelda Hall
Boszorkány
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2025. 06. 07. - 08:27:51 »
+1
Szerepeink örvényében



mood
look

to: Tommy

Hamlet anyja. Gertrud. Dánia királynéja. Hamlet felesége. Claudius szeretője. Ophelia védelmezője. A gyönyörű. A hazug. A csalfa. Az erős. Annyi, de annyi szerepet és jelzőt lehet belesűríteni egyetlen emberi létezésbe. És ez még csak a kezdet. Ahogy kezdek elmélyülni Gertrud lényében, egyre jobban megértem, igen is lehet valid az összes énrészünk egyszerre.
Elfelda. Ünnepelt modell. Feltörekvő színésznő. Anyám gondoskodó lánya. Nővérem vicces húga. Megannyi férfi volt szerelme. És megannyi leendő férfi szerelme... legalábbis esélyesen.
Kevés ember igazi barátja. Pletykalapok alanya. Tehetséges üzletasszony. Az eltiport nők védelmezője. Yves-Saint gazdija. Apám megnyomorított lánya. És még sorolhatnám... Legalább olyan sokszínű, és megosztó szerephalmaz, amilyen a királynéé.
Ahogy Gertrud szavait olvasom az olvasópróbán, egyre közelebb gyűrűzik hozzám az egyetlen szerep, amiben nemhogy kiteljesedni nem tudtam, de ami alig-alig jelent meg az életemben ezidáig. Az anyaság. A szerep, amire legalább öt éve ácsingózom, de nem kerültem közelebb hozzá annál a tragédiánál, ami Oleg mellett történt velem. A fogantatás majd a vetélés spirálja akaratlanul is beránt most, ahogy Hamlet a megvetés ezer arcával fordul felém... a szajha anyához. A szégyen, a fájdalom, az elveszettség, zavarodottság hangjai törnek elő belőlem. Érzések elsöprő kavalkádja, mint őserővel bíró örvény rángat magával, egészen addig a pontig, amíg a mérgezett bor pecsétet nyom a halálos ítéletemre. Merlinre... imádom ezt a szerepet! Bár azt gondoltam, hogy nagyon erős lesz, mégsem sejtettem, hogy ilyen mély hatással lesz rám. És az, hogy ilyen tehetséges gárdával dolgozhatok... különösen megtisztelő.
Hamlet király megformálójával, Aurelius-szal már volt szerencsém együtt dolgozni. Nagyon bírom a humorát, ami sok feszült helyzetben segített már át engem is. A fiatal Hamletet alakító Tommy Reese-ről nem tudtam sokat korábban, a nevét még viszonylag kevesen ismerik a szakmában, de a mostani olvasópróba után osztom rendezőnk, Roy véleményét abban, hogy egy csiszolatlan gyémánt. Nyerssége, karcossága üdítő színfolt számomra is, láthatóan teljesen berántotta őt is a szerep, és talán le sem tudja tenni azt teljesen, ahogy távozunk a 'kerekasztaltól'. Ő az egyetlen, aki még az asztalnál marad, percekkel azután is feszülten ül, hogy a próbának vége. Nem akarom megzavarni merengésében, ezért egy laza intés után távozom, de ahogy elérem az ajtót, már váratlanul ő szólít meg.
- Persze Tommy! - nézek rá bátorító mosollyal, mert valahogy úgy érzékelem, hogy ez most ráfér. Talán még én sem léptem ki teljesen a szerepemből. - Elég jól ment a mai, igaz? Nagyon erős darab... - igyekszem kicsit megtörni a jeget, miközben ujjaimmal lazán babrálom a szövegkönyvet. Bizony elég nehéz dolog fesztelenül elcsevegni egy ilyen súlyú darab felolvasása után. Olyan, mintha több száz lépcsőt lépnénk vissza abból a mélységből, ahová már eljutottunk. Talán Tommy is zavarban lehet ettől a paradoxontól, de remélem, hogy ha így is van, hamar túljutunk majd ezen...
- Itt üljünk le, vagy igyunk meg egy kávét? - kérdem oldalra biccentett fejjel.
Naplózva

Tommy Reese
MMM Magasiskola
***


grandson of a president

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2025. 06. 15. - 09:55:01 »
+1
Elfelda Hall

Hajolj, merő térd; és te szív, acél
Idegzeteddel, lágyulj oly puhára,
Mint a ma-szűlt csecsemő inai.
Még minden jóra válhat.

Egy pillanatig csak álltam ott, mintha még mindig a székhez lennék kötve, ahol az előbb ültem. A kezem automatikusan a példány felé nyúlt, mintha valami kapaszkodót keresnék benne, pedig pontosan az volt az, ami kibillentett az egyensúlyomból.
– Őszintén szólva… nem tudom, hogy jól ment-e. – elindultam a színház kávézója felé a kérdésére. Leültem a legközelebbi székre, kissé elfordulva tőle, nem mintha rejtegetni akarnám, amit érzek, inkább csak... féltem, hogy ha rá nézek, megtörök. Nem a szerep miatt. Nem csak amiatt. Hanem mert a szavak, amiket ma mondtam, már nem választódtak el olyan tisztán attól, amit valójában érzek. Nem Hamlet gyásza volt az – vagy nem csak az.
– Tudod, mikor azt mondja, hogy „a fájdalom lelkemben él, s mégis mosolyognom kell”, akkor nem szerepet játszom. Hanem azt mondom, amit nap mint nap érzek. És... valahogy ijesztő, hogy ennyire hasít belém ez az egész. Hogy az emberek talán azt gondolják majd: jó voltam. Mert átéltem. Mert átérezték. Pedig az igazság az, hogy nem játszottam el. Egyszerűen csak nem tudtam már máshogy beszélni róla. – Azt hittem, ez csak egy szerep lesz. Egy másik fiú gyásza, egy másik élet tragédiája, amit el lehet játszani, mintha csak ruhát próbálnék fel. De nem ruha ez. Ez a bőröm. Ez a hangom. Ez az arcom, amikor senki nem néz.
Nem játszottam el, csak hagytam, hogy kijöjjön, ami eddig bent volt. És ijesztő volt látni, mennyire sok minden gyűlt össze. Hogy mennyi év fájdalma ott lapul még mindig a hangom mélyén, és egy shakespeare-i mondat elég, hogy előbuggyanjon. És akkor az emberek tapsolnak. Azt hiszik, tehetség. Hogy ez dicséretre méltó. De ez nem tehetség. Ez csak túlélés. Egy másik formája.
– Én nem... én nem vagyok még színész. Még nem tudom, hogyan kell határokat húzni. Nem tudom, hogyan lehet elválasztani magam attól, amit mondok. – Felnéztem végre rá, anyámra, és a tekintetemben ott volt minden, amit nem mondtam ki: a fáradtság, a szorongás, az évek óta cipelt hiány, amit most valaki más szavaival próbáltam elmesélni. És talán először volt ott egy halk kérés is bennük: hogy maradj még egy kicsit. Ne a szerep miatt. Hanem miattam.
Egy pillanatig csak néztem Elfeldát, aztán lesütöttem a szemem, és lassan kifújtam a levegőt. Éreztem, hogy ha tovább beszélek Hamletről, túl mélyre megyek, és onnan ma este már nem jövök vissza. Valami zsigeri ösztön húzott vissza a felszínre – a túlélésé, talán. Úgyhogy inkább elfordítottam a tekintetem, és próbáltam valami másba kapaszkodni.
– Te miért választottad ezt az utat? – Egy egyszerű kérdés, egy másik valóság. Egyetlen mondat, ami talán elég ahhoz, hogy ne zuhanjak vissza abba a sötétbe, amit a szöveg nyitott meg bennem.
Naplózva

Elfelda Hall
Boszorkány
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2025. 06. 16. - 21:37:13 »
0
Szerepeink örvényében



mood
look

to: Tommy


A bizonytalanság, ami Tommyból árad... bevallom, meglep. Ilyen tehetséggel és kisugárzással számomra nem kérdéses, hogy a helyén van. Hogy méltó a szerepre. És mégis... ő nem így érzi, látszik.
Követem, majd leülök az asztalhoz, vele szemben. Hagyom, hogy elforduljon, hagyom, hogy ne nézzen rám. Hogy megküzdjön magával. És akkor a felszínre törnek a szavak, bevallja, amit érez. Megdöbbenek még jobban. Nem ilyennek gondoltam... és közben csodálat veszi át bennem a döbbenet helyét. Iszonyatos nehéz lehet felfedni ezeket az érzéseket... főként előttem. Egy lényegében vadidegen előtt. Vagy talán pont ezért tud megnyílni...? Erős esély van rá.
Nem tudom, hogyan és honnan, de belőlem is előtörnek a szavak. Bár még csak párszor olvastam a szövegkönyvet, tökéletes rendben jön elő Gertrud válasza a negyedik felvonásból:

- Háborog,
Mint tenger és szél, ha versengenek,
Melyik hatalmasb. Amint bősz rohamban
Hall egy kevés neszt a kárpit mögött,
Kardot ragad: »Patkány! patkány!« kiált,
S vad képzetében a jó öreg embert
Látatlanból leszúrja.

Remélem, hogy érti, a benne tomboló viharra akarok reagálni. Hogy érezze, értem, és nem veszem félvállról. De ha nem is érti pontosan, szavaim akkor is biztosan hatnak rá, hiszen lényegében azóta is szerepben van.
- Megértelek... ez nagyon... nehéz... és nem megy elsőre. Ne aggódj, én is átmentem ezen - idézem fel magamban, amikor Delilát, a kápráztatóan gyönyörű, jó szándékkal gondoskodó, ugyanakkor kárhozatot hozó vélát alakítottam.
Vajon véletlen, hogy ezek a szerepek találnak meg? Avagy a rendezők mindig megérzik a természetemben rejlő anomáliát? Jó volna tudni.
- A jó hír az, hogy erre vannak technikák. Én is kipróbáltam párat... - mosolygok Tommyra félszegen, remélve, hogy nem néz ostobának.
- Az első egy nagyon banális dolog, de nekem sokat segített. Próba vagy előadás után, amikor már egyedül vagy, nézz bele egy tükörbe és mondd magadnak hangosan: Tommy Reese vagyok. Leteszem a szerepemet. Nem viszem magammal. Mostmár letehetem. - mondom meglehetősen halkan, mert azért nyilván zavarba jöttem ettől a helyzettől. De hát miért is vagyunk itt, ha nem azért, hogy egy csapatként működjünk? Hogy segítsünk egymásnak...
- Más technikák is vannak... ismerek egy mentort, aki tud segíteni. A szerep letétele nagyon fontos... igazából életmentő. Ismertem egy színészt, aki belehalt abba, hogy nem tudta letenni a szerepet... és ez nem is egyedi történet - teszem hozzá komoran.
- Ez most klisének hangozhat...de a színészet... nem játék. Én épp ezért választottam. Mert annyira valóságos. Olyan igazi, tényleges súllyal bír. Ezért nem csinálnék már soha mást.
Ha belegondolok, az én életemben is volt idő, hogy színjátékkal az életemet kockáztattam, amikor Dél-Szudánban kémkedtem. De ezt a példát inkább most megtartom magamnak.
- Na és te miért léptél erre az útra? - teszem fel kíváncsian a kérdést, ám közben megszakít minket a kedves, fiatal pincérlány, aki láthatóan alig bírja levenni a szemét Tommyról.
- Mit hozhatok? - kérdezi negédes mosollyal.
- Egy citromfű teát kérnék. Köszönöm - majd Tommy felé biccentek, s ha rendelt, úgy alig várom, hogy visszatérjünk a beszélgetésünkhöz.
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


A google ekkor járt utoljára az oldalon 2025. 06. 02. - 00:00:09
Az oldal 0.089 másodperc alatt készült el 33 lekéréssel.