+  Roxfort RPG
|-+  2001/2002-es tanév
| |-+  London
| | |-+  Abszol út
| | | |-+  Mágikus Menazséria
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Mágikus Menazséria  (Megtekintve 464 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 11. - 20:16:57 »
0

Shaelyn Scarborough pennájából



A falakon a padlótól a mennyezetig ketrecek és kalitkák sorakoznak, s nemcsak a bűz, a zaj is szinte elviselhetetlen: a ketrecek lakói egymást túlharsogva vijjognak, rikoltoznak, cincognak és sziszegnek. Minden betévedő ízlését kiszolgáló a választék; vannak itt kígyók, békák, patkányok, mindenféle színű és fajtájú macska, cilinderré változó nyuszi és drágakövekkel kirakott páncélú teknős… hollók, baglyok. Ha azonban kiskedvenced beteg, itt még gyógyszert és különféle csemegéket, játékokat is tudsz neki vásárolni.
Naplózva

Artemis Greenberry
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


♦Önkéntes ELV és AVS tag♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 04. 01. - 21:32:05 »
+1

Macska`lamajka



to; Benjamin
2002. április 1.


Artemis mélyet sóhajtott, ahogy az Abszol út macskakövein baktatott. Fekete csizmájának sarka ütemesen kopogott a szabálytalan köveken, miközben a lány maga sem vette észre, de félhangosan dúdolni kezdett. Jó kedve volt, jó értékelést kapott legutóbbi esszéjére a Mandragórán, na és Pippens is elégedett volt vele az ELV-nél végzett önkéntes munkája miatt. Artemisnek határozottan jót tett a rengeteg teendő... Ki sem látott a tanulásból, és az elveszett lelkek problémáinak segítéséből, de valahogy ettől, hogy minden pillanatban azt érezte, célja van a létezésének, hogy hasznos kis alkotóeleme a nagy egésznek, sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb volt, mint roxfortos korában. Már jó ideje azon vette észre magát, hogy amíg mások gondjainak megoldását dolgozik, addig teljesen megfeledkezik a sajátjairól... Sőt... Egy ideje már úgy látta, hogy neki magának nincsenek is valódi problémái. Persze élt át traumákat nagybátyja miatt... nem is egyet... Na de... most őszintén... kinek nem voltak fájdalmas traumái élete során? A cél - mely a varázslóképző elvégzése óta egyértelműen és tisztán lebegett Artemis szeme elett - pedig az volt, hogy továbblépjen saját sebei nyalogatásán, és... megtanuljon végre felszabadultan élni, örülni minden pillanatnak, úgy, hogy egyszer-s mindenkorra elfelejtse az áldozat szerepet. A pszichomedimágiai szakon tanult elméleti tudásnak, na és az alapítványban szerzett gyakorlati tapasztalatoknak hála elég jól haladt az önismeret rögös útján, és valóban sokkal, sokkal jobban érezte magát, és egészen pozitívan tekintett a jövőbe.
Ennek a változásnak volt betudható talán az is, hogy végre barátai is lettek, Lilyvel, a csoporttársával egész szoros barátság alakult ki közöttük, na és a többi egyetemista önkéntessel is egészen jól kijött az ELV-nél, ami üdítő élmény volt Artemisnek, akit a Roxfortban csak árgus szemekkel figyeltek társai... attól a pillanattól, hogy meghallották a vezetéknevét. A Greyback név viszont immáron két áldott éve a múlté, és ezzel együtt Artemis a nevét illető előítéletektől is megszabadult. Derűs lelkiállapotban tért most be a Mágikus Menazsériába, hogy feltöltse Shay megfogyatkozott nyúltáp készletét. Ahogy a megfelelő sort kereste, valaki a polc másik oldalán véletlenül leverhetett egy cilindert, ami aztán Artemis lába előtt landolt és... egy pillanat alatt visszaváltozott egy élő, fekete nyúllá. Artemis hangosan felnevetett, majd lehajolt és a keblére ölelte az állatot, nehogy esetleg a nagy sürgés-forgásban valaki rálépjen.
- Vajon mit szólna Shay, ha hazavinnélek neki társaságnak? - morfondírozott magában félhangosan, a nyuszi puha fülét simogatva. Szíve szerint örömmel befogadta volna ezt a kis átváltozóművész tapsifülest, de ha őszinte akart lenni magához, akkor be kellett látnia, hogy Shay valószínűleg nagyon nehezményezné a dolgot. Általában véve nehezen jött ki más állatokkal, így nehéz szívvel bár, de Artemis meghozta a döntést, hogy inkább itthagyja a nyuszit. A polcra viszont mégsem tehette vissza, ezért tekintetével a nyúlketrecek után kutatott, de azt akárhogy kereste, sehogysem találta, viszont egy nagy ládára lett figyelmes, amiben fekete kölyökmacskák aludtak épp édesdeden. Vajon feltűnik majd valakinek, ha melléjük teszi a nyuszit? Mivel nem látott más megoldást, lassan a ládához lépett, és óvatosan, nehogy felébressze a kiscicákat, melléjük rejtette a csillogó gombszemű fülest.
Naplózva


Benjamin R. Fraser
Varázsló
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 04. 12. - 13:21:25 »
+1

2002 április 1.
● ARTEMIS ●
⭃ Macskák és karmok ⥷
tükörképem



Valahogy az enyém még
Az az emlékkép, ami összetart
Ez így az egész, ugyanúgy mint rég


Nem is tudom miért kedztem el úgy érezni, hogy nekem kell egy kisállat. valahogy nem is tudom, igényem lett egy kis szeretgetésre, meg persze kissé irigykedtem is azért, mert Aidennel ott volt Cleo, és láttam rajta, hogy minden pókerarca ellenére imádta a kutyát. Sosem voltam az a nygon kutyás fajta, igazából eddig midnig az olyan fura állatok felé vonzódtam még régebben is, amik ijesztőek voltak, és gusztustalanok, és amikkel az őrületbe tudtam kergetni anyáékat. Mindig a kertben vagy a közeli erdőben szedtem össze valami lényt, hogy beállítsak velük, azzal a számdékkal, hogy mondjuk megtartsam őket. Persze anya miatt egy sem tartott sokáig, azt hiszem az a fura óriásgík volt az utolsó csepp a pohárban, ami mindenfelé nyálkádzott.
Igazából most is volt bennem valami kényszer hogy egy kissé extrásabb állatot keressek megemnek, de valahogy a golymókok nem iagzán hatottak meg. Lehet mégis csak egy macska mellett fogok dönteni, valahogy Aiden túlságosan kopizásnak vélné, ha én is hazaállítanék egy kutyával. Persze anya sem örülne, hogy ha egy rottwailer szaladgálna a kertben, épp elég volt neki az a sárkányfióka, akit megszökött a lényparkból én meg hazaálítottam vele is.
Zsebre dugott kézzel sétáltam végig az Abszol úton, ami kicsit nyugisabb volt úgy, hogy nem taposták egymást sem a diákok, sem a szülők. Igazából annyira nem hiányzott a Roxfort, most, hogy Rayla miatt sem kellett visszalógnom. Mident megtettem, hogy életben tartsam csak egy hangyányit is a kapcoslatunkat, de én sem futhattam örökké senki után sem. Azért anyni tartás volt bennem. még ha össze is zavarodtam az utolsó évben Estehr miatt. Eljött az idő, hogy elkdezjek tovább lépni, és ha ehhez egy macska kell, hát akor egy macska kell.
Beléptem az állatboltba, az érkezésemet meg egy mellettem gubbasztó fekete színű papagály tette közhírré valami nagyon fals és hamis csengőhangot utánozva. összevont szemöldökkel bámultam a papagáylra, majd eleresztettem egy vigyort az eladó lány egyikének, akik kikerekedett szemekkel pislogott rám, és elkdeztem járkálni a ketrecek meg kalitkák meg mindenféle jószágtartók meg dobozokk között. Igen extrém volt a felhozatal, macskákon meg madarakon kívült volta itt nyuszik, meg mindeféle más állatok és varázslányek is. Ahogy elnézegettem őket, egyiknél sem dobbant meg úgy a szívem, hogy na ez kell, megyek és viszem. A gondolataimba mélyedve kószáltam, mire sikeresen belebotlottam egy lányba aki egy láda előtt matatott.
- Bocsi - dünnyögtem neki halkan, nehogy felkeltsem az állatokat akik a dobozban voltak. Igazából egy nagy fekete kupac volt, de az egyik macskénak mintha nagyobb lett volna a füle.  - Az a nyuszi cicának hiszi magát? - kérdeztem, miközben körbenéztem és a láda mellett megakadt a szemem egy nagyon bundás nagyon lusta ragamuffin macskán, aki éppen a szunyálásból ébredt és ahogy nyújtózkodott furán megváltozott a bundájának a színe.
Naplózva


Artemis Greenberry
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


♦Önkéntes ELV és AVS tag♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 04. 21. - 13:40:24 »
+1

Macska`lamajka



to; Benjamin
2002. április 1.


Még alig merte elhinni, mennyire szerette az új életét, Hertfordshireben. Még emlékezett rá, milyen volt évekkel ezelőtt eljönni ide azon az őszi napon az iskolalátogatásra... Ahol teljesen véletlenül belebotlott Benedictbe... Merlin a megmondhatója, hányszor gondolt arra, hogy mi lehet vele, miért tűnt el... Több levelet is írt neki, de egyre sem kapott választ. Aztán kénytelen volt felfogni, hogy olyan thesztrál után fut, ami nem veszi fel... és igyekezett továbblépni. Azt persze nem jelenthette ki teljes őszinteséggel, hogy ez sikerült is neki. De próbálkozott. Mást nem tehetett. Ha jól számolta, a fiú mostanra már biztos végzett a Godrikon, így reálisan nézve nem sok esély volt rá, hogy összefussanak a kampuszon, mégis hányszor kapta rajta magát, hogy rajta felejti valakin a tekintetét, aki távolról nézve hasonlít a fiúra... Az is előfordult vele, hogyha meghallotta, hogy valaki a Benedict nevet szólította, ösztönösen körülnézett, vajon nem annak a Benedictnek szól-e a megszólítás... A szíve mélyén reménykedett benne, hogy egyszer majd újra összefújja a sors szele őket, és hogy a fiú megmagyarázza majd, miért tűnt el... de eddig úgy tűnt, hiába reménykedett. Lily volt az egyetlen, akinek őszintén mesélt Beniről, és arról, ami közöttük volt, vagy inkább arról ami lehetett volna. A lány megértette őt, és nem traktálta semmi idegesítő tanáccsal, olyasmivel, hogy járjon nyitott szemmel, mert majd úgyis talál valaki mást... Egyszerűen csak meghallgatta és együttérzett vele.
Ezért is kedvelte őt annyira... olyan barát volt, aki nem ítélkezett, vagy próbált megváltoztatni másokat, hanem támaszt nyújtott... Lily mellett Shay volt a legjobb barátja, aki meleg fekete gombszemeivel, puha bundájának érintésével, és édes szuszogásával szintén vigaszt nyújtott számára szívügyekben. Nem csoda hát, hogy Artemis nagyon megbecsülte a kis állat szeretetét, és minden lehetséges módon kényeztette őt. Most is azért tért be a boltba, hogy Shaynek vásároljon finom falatokat és pár új játékot. A nyuszi érdekeit tartotta szem előtt akkor is, amikor gyorsan lebeszélte magát arról, hogy az átváltozóművész tapsifülest befogadja. Tudta jól, hogy Shay magányos típus, és nagyon bántaná, ha osztoznia kéne Artemis figyelmén és szeretetén valaki mással. Artemis eleinte tartott attól, hogyha szobatársa lesz, mit szól majd ahhoz, hogy ő egy nyuszival alszik, nem nézi-e teljesen őrültnek, de April szerencsére nagyon kedves lány volt, és soha, semmi bántót nem tett, vagy mondott, mióta szobatársak voltak. Artemisnek nagyon szimpatikus volt, és bár igazán mélyen még nem ismerték meg egymást, hisz a sok tanulás és egyéb elfoglaltság után este mindketten hullafáradtan hajtották nyugovóra a fejüket, ha néha volt idejük, kellemesen elbeszélgettek. Artemis épp azon merengett, milyen szerencsés, hogy nem valami idegesítő, roppant hangos lánnyal osztották egy szobába, amikor véletlenül nekiment valaki.
- Bocsi - szólalt meg mellette egy fiatal, barna hajú srác, aki valamiért ismerősnek tűnt Artemisnek. Mintha már látta volna valahol. Talán az egyetemen? Nem csodálta volna, hisz ott rengetegen megfordultak.
- Az a nyuszi cicának hiszi magát? - kérdezte érdeklődve az illető, mire Artemis halkan felnevetett.
- Nem... nem hiszem, hogy identitászavara lenne. Ami azt illeti, ez csakis az én művem. A polcról leesett elém egy cilinder, ami aztán átváltozott nyuszivá, és... én meg nem tudtam, hova tegyem, ezért ide dugtam el - tárta szét a karját tanácstalanul a lány. [
- Remélem nem árulsz el... - tette hozzá zavartan, majd a fiúhoz hasonlóan az ő tekintete is megakadt az ébredező macskán, akinek bundája váratlanul színt változtatott.
- Nahát... még sosem láttam ilyen macskát. Nagyon különleges! - mondta csodálkozva.
- Különben Artemis vagyok, szia... - nyújtotta a srác felé a kezét bemutatkozásra.
- Találkoztunk már esetleg valahol? Olyan ismerősnek tűnsz...nem a Mandragórára jársz?
Naplózva


Benjamin R. Fraser
Varázsló
*****


Someday we will foresee obstacles

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 05. 03. - 11:50:58 »
+1

2002 április 1.
● ARTEMIS ●
⭃ Macskák és karmok ⥷
tükörképem



Valahogy az enyém még
Az az emlékkép, ami összetart
Ez így az egész, ugyanúgy mint rég


Furcsa hangulata volt a helynek, tele mindenféle állattal. Régen nem járkáltam olyan helyeken, ahol az ember szociális kapcsolatokat is létesíthetett. Valahogy nehezen tudtam magam túltenni azok után, amik történtek. Főle, hogy még Mungóban is voltunk anyámmal. És valahogy ezt az egy titkomat meg akartam őrizni úgy, hogy AIden nem tudott róla. Így is épp elég seb mérgezte már őt. Nem akartam még egy lapát sárkénytrágyát rádobni. A bolt barátságos volt és olyan tipikusan állat szagú. Ahogy lépkedtem a sorok között egyre jobban hiányzott egy kis állat az életemből. Talán még anyának is jól jött volna a rosszabb napjain. Bár most, hogy volt az  akis ajándékboltunk kicsit már ő is más felé tudta elterelni a gondolatait. Reménykedtem benne, hogy képesek vagyunk tényleg meggyúgyúlni, és a hegek többé nem genneződtek be, nem tépődtek fel olyan gyakran, mint mondjuk egy évvel ezelőtt.
Lassan nem godnoltam már annyit Raylára se. Azt hiszem azzal nyugtattam magam, hogy túl éretlen volt még ahhoz, hogy komolyabb kapcsolatunk legyen. És őszintén reméltem, hogy ha végez, hogy ha felnőtt lesz, talál magának valakit aki tényleg boldoggá teszi. Én pedig újra össze voltam zavarodva, bár a kviddics találkouzó óta nem nagyon volt esélyem összefutni Nirával. Azért furcsa volt és különösen megmagyarázhatatlan. Persze valamiért még örültem volna ha összefutok vele.
Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy belementem valakibe. Egy lányba. Mert Benjamin Fraser valamilyen elbazsott módon vonzotta őket. Nem mintha bajom lett volna ezzel. Nagyon is becsültem a lányokat, és a régi Benjamin már biztos valami perverzet modnott volna már, egy laza mosoly kíséretében. Azt hiszem talán nem is baj, hogy egy kicsit elhagytam a nagyszájúságomat. De még így is hiányzott. Egy nagyon kicsit.
- Nem... nem hiszem, hogy identitászavara lenne. Ami azt illeti, ez csakis az én művem. A polcról leesett elém egy cilinder, ami aztán átváltozott nyuszivá, és... én meg nem tudtam, hova tegyem, ezért ide dugtam el. Remélem nem árulsz el - erre szélesen elvigyorodtam azért.
- Nem láttam semmit - mondtam és kacsintottam is egyet rá. - Ami azt illeti lehet egészen feldobódott a társaságtól. egészen jól kijönnek, ahogy látom. - nézek a nyúlra és a fekete macskára. Aztán mellettünk nyújtózkodni és purrogni kezdett az a furcsa nagyon bundás macska, akinek a nagy nyújtózkodása közepette a bundája hullámozni kezdett és hol beleolvadt a környezetbe, hol macskaszínűvé vált ismét. Felvont szemöldökkel bámultam az állatot, aki egy halk nyávogás után laposan pislogott ránk, mintha nem értette volna, hogy miért bámuljuk.
- Nahát... még sosem láttam ilyen macskát. Nagyon különleges! - Egyetértően bólogatni kezdtem.
- Lehet belesett valami bájitalba, vagy a fene se tudja - dünnyögtem elgondolkodva, majd tekintetemmel visszafordultam lány felé. Ismerős volt. Bár a Roxforba járt körülbelül mindenki szóval ez nem kellett volna, hogy meglepjen. Általában nem nagyon jegyeztem meg úgy az arcokat, mint Aiden.
- Különben Artemis vagyok, szia...  - nyújtotta felém a kezét, mire én megráztam, bár erős volt bennem a kísértés, hogy csak úgy heccből megcsókoljam a kezét, úgy téve, minta ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, de aztán letettem erről. Túl sok minden veszett el belőlem ahhoz, hogy ez olyan természtes mozdulat legyen.
- Hát helló. Ben vagyok - mutatkoztam be én is. Sosem szerettem az olyan formális dolgokat, mint Aiden. Ő aztán midnig adott magára akkor is. Aiden James Fraser. Üdvözletem. Vagy ennek a faszságai. Aiden mindig is unalmasan hivatalos volt.
- Találkoztunk már esetleg valahol? Olyan ismerősnek tűnsz...nem a Mandragórára jársz? - megráztam a fejemet, miközben a macska helyére pillantottam de nem volt ott. Végül nagyon úgy tűnt, hogy nem igazán találok magamnak itt semmit.
- Nem, én kviddics játékos vagyok. Vitrol előszeretettel kever össze engem az újságában a bátyámmal. Egyébként ismerősnek tűnsz nekem is. Nem voltunk évfolyamtársak vagy ilyesmi? - kérzeztem. Közben valaki belépett megint a boltban, és kíváncsian odapillantottam. Aztán ahogy az ajtó csukódni kezdett egy libbanő, ajtó színű farkincát vettem észre kisurrani rajta.
Naplózva


Artemis Greenberry
Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály
***


♦Önkéntes ELV és AVS tag♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 05. 10. - 09:55:43 »
+1

Macska`lamajka



to; Benjamin
2002. április 1.


Artemis megnyugodva konstatálta, hogy a srác nem lesz árulója a nehezen kiszúrható optikai csalódásnak, melynek ő volt az értelmi szerzője. Még el is mosolyodott a felvetésre, hogy a nyuszi jól kijön a macskákkal.
- Hát igen, néha nem árt egy kis változatosság - rántott vállat finoman. Ezután a ragamuffin macskára terelődött a szó, amely változtatta a szőre színét. A fiú teóriája, mely szerint beleeshetett valami bájitalba, nagyon megtetszett Artemisnek.
- Simán lehet, igen - felelte jókedvűen, aztán megragadta az alkalmat, hogy bemutatkozzon az ismeretlen mecskabarátnak, akiről hamar kiderült, Bennek hívják, és azt is elárulta a lánynak, hogy honnan lehet olyan ismerős.
- Nem, én kviddics játékos vagyok. Vitrol előszeretettel kever össze engem az újságában a bátyámmal. Egyébként ismerősnek tűnsz nekem is. Nem voltunk évfolyamtársak vagy ilyesmi? - magyarázta Ben, mire Artemis a homlokához csapott.
- Jaaa.... te vagy az a Benjamin, akiről a múltkor írták, hogy volt valami komoly balesete? Jól vagy? - érdeklődött empatikusan, ahogy eszébe jutott az újságcikk, amit Lily mutatott neki pár hete.
Hú, ha most Lily itt lenne... Biztos teljesen odáig lenne... gondolta magában, és majdnem elkuncogta magát. A lány ugyanis totál odáig volt Benért, saját bevallása szerint még egy posztert is kirakott róla az otthoni szobájában. A koliban persze már nem merte, nehogy mások összefirkálják, vagy tönkre tegyék. Nem akarta kiadni persze legjobb barátnője titkát, úgyhogy erről mélyen hallgatott, de alig várta az alkalmat, hogy elmesélje Lilynek, kibe botlott totál véletlenül az Abszol úton.
- Amúgy meglehet, hogy évfolyamtársak is voltunk - ütötte el röviden a Roxfortot illető kérdést aztán, mert nem akarta, hogy a srácnak esetleg eszébe jusson a sápadt arcú, nagyon kék szemű lány, akit előszeretettel gúnyoltak a kastélyban, mert a mindenki által jogosan gyűlölt Fenrir Greyback unokahúga volt. Szerencsére az élet úgy hozta, hogy nem sok idejük volt amúgy sem a Roxfortról nosztalgiázni, mert a különleges macska egyszer csak kiszökött az ajtón, amint lehetősége adódott rá.
Artemis feltűnően az ajtó felé biccentett.
- Nem megyünk utána? - tette fel a költői kérdést, aztán már meg is indult kifelé az Abszol útra, ahol szerencsére még épp elcsípte tekintetével, ahogy a macsek meglódult szorosan az épületekhez simulva. Közben olyan tökéletesen idomult bele a környezetébe, hogy alig lehetett nyomon követni, csak ide-odalibbenő farkincája árulta el. Így követték őt egy kis ideig, majd Artemisnek a földbe gyökerezett a lába. Egyszer csak egy szabadon kószáló, turcsi orrú öleb lódult meg a cica felé, akin egyébként nyakörv volt, szóval nagy eséllyel a közelben lehetett a gazdája, csak sikerült valahogy megszöknie. - Ajjaj... - nyögte aggódva, mikor látta, hogy a kutyus csaholva és ugatva rohant a cica felé... Bizony, őt nem tévesztette meg a macska alakváltó képessége, az illatát így is messziről kiszúrta.
- Öhm... szerinted nagyon gáz lenne, ha kiütnénk egy petrificus totalus-szal? Vagy van esetleg más ötleted? - kérdezte félősen mosolyogva Bentől, alig pár pillanattal azelőtt, hogy a megvadult eb utolelérte volna a macsekot.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 04. 23. - 09:33:10
Az oldal 0.084 másodperc alatt készült el 33 lekéréssel.