Galeries Absolut

Minerva E. Balmoral pennájából

Mikor a modern idők szava beszökött az Abszol útra is, ott többek között ebben az üzletközpontnak és irodaháznak nevezhető udvarban öltött formát. A korábban egyetlen nagy épület körfolyosóit megőrizvén az első három szinten drága üzleteket - köztük olykor azon márkákat, melyeket korábban csak a mugli közösségekben lehetett elérni, de rendelkeztek valamilyen mágikus kötődéssel - alakítottak ki, míg a felsőbb emeleteken vállalkozások formatervezett, ízléses irodái kaptak helyet. A tetőtérben páratlan kilátás nyílik a gyönyörű árkádokra az itt megnyílt elegáns kávézóból, ahol a varázsvilág politikai, gazdasági, diplomáciai alakjai szívesen fognak kezet néhány mágikusan elkészített jeges americano felett.

Shiny fay of sorrow.

2005.04.09. | w/ Anne-Rose

Mindenki másként fejezi ki a haragot – én például nemes egyszerűséggel úgy, hogy még annál is több dolgot vásároltam össze az Abszol Úton, mint amire egész tanévben szükségem volt. Anne-Rose pedig nem több, mint szerencsétlen szemtanúja annak a vergődésnek, amibe a helyzetem kevert.
Csak egy rövid, hétvégi kiruccanást terveztünk nyugalomban, kis vásárlással összekötve. Fawcett professzor örömmel megadta az engedélyt mindkettőnknek, miután híre ment annak a balesetnek a Mardekár-Hollóhát meccsen, amit az én arcom és az én pálcám bántak. Csak a szünetek alkalmával tudok otthon lenni. Hiányzik a birtok, hiányzik a húgom és hiányoznak a lovak is. És bár az éjszakát a Langley-birtokon töltjük, mert megterhelő lenne a vonatút oda-vissza, azért mindezt beárnyékolják azok a családi dolgok, amiket nem feltétlenül akartam megosztani. Anne-Rose nem csak az S-osztályú Merci nagykövetekhez méltó kényelmében osztozhatott velem (legszívesebben a több órás vonatutat is lecserélném az autóra), hanem kénytelen-kelletten végighallgathatott egy hosszú és nagyon kínos, tiltásokkal és instrukciókkal teli telefonbeszélgetést is. Ezek alapján Millicent fontosabb dolgokkal van elfoglalva, mint a bűvésztrükkjeim, még viheti valamire, tehát nem ér rám vele találkozni, gondolkozzak azon, hogyan „honosítom” a varázstalanokhoz azt a semmire se jó végzettséget, amit a Roxfortban kapok, és ha én leszek az egyetlen a családban, aki nem elég jó az Oxfordra, akkor meg fogják vonni a támogatásom, amint betöltöttem a mugli nagykorúságom.
Mérgemben tehát jóval többet költöttem, mint amennyit eredetileg terveztem. Összeállítottam egy-egy csomagot a kviddicsező barátaimnak, amikbe a legnagyobb értékű, 100 galleonos levásárolható utalvány is került. Levetettem a méretemet az utca legdrágább szabójánál, hogy az új iskolai talárok mellett pár exkluzívabb ruhadarabot is készítsen nekem a nyári szünetre tervezett programokra. Ha Annie nem tiltakozik, akkor persze ő sem marad ki a körből. Természetesen a legjobb minőségű kasmír sálak, bőr cipők és szandálok, elegáns kesztyűk és selyem köpenyek sem maradhatnak ki a körből. Lecseréltem az üstömet egy jobbra, bár az előző is tökéletes állapotban van még, legfeljebb egy picit kopott. Új pergamen szettek, amiknek a széle aranyozott, természetesen valódi arannyal, a legkülönbözőbb, olykor mágikus ékszerek, és végezetül egy új, trendi, tértágított bőrönd, ami segít majd hazavinni azt a rengeteg dolgot, amit összevásároltam. Gyakorlatilag mindent megvettem a pálcát leszámítva.
Nap végi, és eredeti célunk szerinti, pálcavásárlás előtti pihenésünkként választottam a helyet. A Galeries Absolut üzleteit sokkal jobban kedvelem, és valószínűleg már mindkettőnkre ráfér a pihenés. A negatív dolgok ellenére jól esik azért a Roxfort talárja helyett a saját ruháimat viselni.
- Na végre… – huppanok le a kávézó elegáns kanapéjára. Mr. Green, a testőröm valószínűleg azért vágta le a haját, mert már megőszült tőlem, különösen, miután decemberben elszöktem tőle, hogy megcsinálhassam a nyelvemben a piercingemet. Amíg mi a kávézó kényelmében tartunk egy kis szünetet, ő a kocsihoz viszi a telepakolt bőröndöt.
- Néha úgy érzem, mintha Mr Greent egy szürreális színházban vezetném végig. Nem értem, hogy bírja. – bár láthatóan jobban, mint a szüleim. A kiérkező pincérnek leadom a saját rendelésem egy szelet gyümölcsös süteménnyel, egy cappucinoval és egy nagy pohár vízzel. Megvárom, míg Anne-Rose rendelését is felveszi – amit természetesen állok - , majd visszatérek ahhoz a témához, amit órákkal ezelőtt szakított meg az a bizonyos telefonbeszélgetés. Látszott, hogy Annie nagyon szeretne mondani valamit.
- Szóval… hol is hagytuk abba, nem emlékszel? És ne haragudj, hogy ezeket hallanod kellett. Remélem, hogy a hétvége azért kárpótol valamelyest. – vagy ha más nem, akkor majd az este, amikor kimegyünk a lovakhoz a birtokon. Aludni ráérünk holnap a Roxfort Expresszen is.

Sweet 'n Sour

Ophelia
2005.04.09.

Egy kis öröm az ürömben: noha szerencsétlen Ophinak egy goromba gurkó az orra mellett a pálcáját is eltörte a legutóbbi Mardakát vs Hollohát meccsen, ennek “köszönhetően” év közben kapott egy kimenőt az Abszol útra. Fawcett profnak hála én is elkísérhettem. Oph orra szerencsére mágiával tökéletesen helyrehozható károkat szenvedett csak, azonban a pálcája már nem ilyen szerencsésnek mondható.

Az éjszakát a Langley birtokon fogjuk tölteni, így hozok magammal egy kisebb sporttáskát, amiben minden elfér, amire csak egy ottalvós eseményen szükség lehet: váltóruha, pizsama, nesszeszerek, egy törölköző, na meg persze ami elmaradhatatlan: egy könyv. A mai napra egy bő, kiszélesedő szárú, rugalmas anyagú farmernadrágot, sportcipőt, kényelmes spagettipántos top-ot és egy túlméretezett cipzáros pulóvert választok ki, mivel van egy olyan sanda gyanúm, hogy hasonló érzés lesz Ophi-val vásárolni, mint a nagyival. A nyáron megdolgozott spórolt pénzecskémet pedig egy cross-body táskába teszem.
Menetre készen várom őt a Nagyteremnél, majd együtt megyünk Roxmorts-ba, ahol felszállunk a Roxfort Express-re. Ez a vonat annyival kényelmesebb, mint az összes többi londoni tömegközlekedés, kifejezetten élvezem minden egyes alkalommal: kényelmes kupék, gyönyörű táj, na meg egy csipet mágia, egy csepp második otthon. Ez a vonat az, ami a Roxforthoz és a barátaimhoz köt, nem tud nem különleges helyet elfoglalni a szívemben. Természetesen előhalászom az útra a könyvet, inkább már csak amolyan megszokásként, nem azért, mert azt gondolnám, hogy olvasni fogok. Dehogy. Az utat természetesen végig dumáljuk, mintha nem találkoznánk nap mint nap.

A King’s Cross pályaudvaron már vár minket Mr. Green, Ophelia testőre, aki egy fekete, sötétített ablakos Mercedes-hez vezet bennünket. Először el sem akarom hinni, hogy ilyen luxus autóban fogunk közlekedni. Tudtam, hogy Ophelia és én két teljesen különböző világból származunk, de minden egyes alkalommal arcon csap a valóság. Ilyenkor teljességgel hihetetlennek érzem, hogy egyébként milyen jól kijövünk.
Kissé szégyenlősen és még mindig hitetlenkedve követem őket. Az autó mellett megállva kétségeim támadnak, hogy beülhetek-e én egy ilyen drága járműbe. Mondjuk vezettem már traktort, az is hasonló árkategóriában mozog, mint egy ilyen autó, de valahogy mégis teljesen más érzés a kettő. Mr. Green azonban nekem is kinyitja az ajtót, ami kizökkent: rosszul is érzem magam, lehet most azt hiszi, erre vártam? Elmotyogok neki egy gyors köszönömöt, majd inkább óvatosan bepattanok az autóba.

Oph-nak hála szépen lassan oldódni kezdek, de ennek ellenére minden mozdulatom nagyon óvatos és megfontolt az autóban. A saját régi kis Suzukinkban gátlástalanul eszek, iszok, felteszem ide-oda a lábam, kényelembe helyezem magam, itt azonban… még minden egyes levegővételemre is figyelek.
Aztán Ophelia kap egy telefonhívást. A szűkös hely miatt akarva akaratlanul is kihallok bántó fél mondatokat, a kegyetlenül maró hangsúly a vonal túlfeléről pedig egyenesen sérti a füleimet. Az ablakon nézek ki inkább szolidaritásból, de egyszerűen nem tudok valahol a beszélgetés felénél Oph kezéért nyúlni, hogy szavak nélkül biztosítsam arról, hogy én itt vagyok neki. A későbbiek során sem hozom fel inkább ezeket a dolgokat, tudom jól, ha beszélni szeretne majd róla, akkor megkeres, amikor készen áll rá, én pedig meghallgatom és támogatom.

Az Abszol Út szintén egy szívemnek kedves hely. Minden évben év kezdetekor legalább ellátogatok ide, annak ellenére is, hogy nincs pénzünk új dolgokat venni. Mindig megvásároljuk az aktuálisan szükséges dolgokat, de itt naphosszat el tudok és szoktam is tölteni nézelődéssel.
Mint azt említettem, gondoltam, hogy Ophelia hasonló vásárlási stílussal rendelkezik, mint a nagyim. Nos, rendesen alábecsültem őt. Én annyi pénzt egy évben költök magamra (és azt is könyvekre), amiért ő magának egy kasmír sálat vesz. Igyekszem nem teljesen kívülállónak tűnni ebben a közegben, de nem állítom, hogy könnyű az államat felkaparni a földről. Rosszul teszem, hogy egy egyszerű, de nekem nagyon tetsző felsőnek megnézem az árcéduláját: kisebb sokkot kapok, és majdnem elájulok, ahogy elkerekedett szemekkel visszaforgatom a cédulát és nemes egyszerűséggel arrébb sétálok. Ebben az üzletben minden olyan drága, hogy talán a veséim sem érnek annyit, mint a legdrágább ruhadarab.
Egyszerre elborzaszt és lenyűgöz Ophi rage-költekezése: ennyi pénzt csak a filmekben láttam forogni, a való életben még soha. Csak úgy pörögnek a dollárjelek a lelki szemeim előtt: ajándékcsomag a kviddicses barátainak, új, prémium minőségű talár és egyéb ruhadarabok, új üst (de minek?) aranyozott (!!!) szélű pergamenek. Oph nekem is szeretne venni egy ruhadarabot, de ilyen drága dolgokat én nem merek viselni, úgyhogy inkább egy, az én árfekvésembe eső ruhaboltba terelem át, hogy onnan válasszon nekem bármit, amit jónak lát. Egy aranyos kézműves boltba azért megkérem őket, hogy ugorjunk be: ha már saját lóra sosem lesz elég pénzem (legalábbis nem a nyári munkáimból) akkor legalább veszek valami édes kis szuvenírt at otthoniaknak: egy kávéscsésze szettet a nagyinak, aminek a kanala magától kevergeti az italt, és mindig a megfelelő hőmérsékleten tartja a kávét, apunak pedig egy levendula illatú, kézzel hímzett párnát veszek, meg egy mágikus iránymutató kulcstartót. Mindig elfelejti, hogy hol parkolja le a kocsiját.

Már a fél nap elment vásárlással, de a pálcáig nem jutottunk még el. Helyette pihenésképp egy kávézót veszünk irányba. Belépve azért muszáj körbe néznem, teljesen lenyűgöz a hely kedves, de mégis elegáns hangulata, a berendezés ízlésessége, de mégis gazdagsága, a díszítések extravaganzája, de ennek ellenére mégsem túlzottsága. Miután kicsodlákozom magam nagyjából, lehuppanok Ophi mellé a kanapéra. Mr. Green felajánlja, hogy elviszi az én dolgaimat is az autóba, de mosolyogva megköszönöm, és elutasítom az ajánlatát: nincs olyan sok dolgom, hogy ne tudnám őket hordozni. Oph után én is leadom a rendelésem, ami egy sárkánygyümölcsös limonádéból és egy mangós-maracujás sajttortából áll.

- Hát csodálkozol? Szerintem első alkalommal, amikor mi is szembesültünk a varázsvilággal, ugyanilyenek lehettünk - nevetek fel, ahogy elöntenek az emlékek.
Ó, jaj… jön a fekete leves. Túl jól emlékszem, mit szakított félbe az a bizonyos kellemetlen telefonbeszélgetés…

- Egyáltalán nincs miért bocsánatot kérned, én is sajnálom… ezt az egészet. - Veszek egy nagy levegőt, majd hosszan kifújom. Az elmúlt időszakban folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mégis hogyan lehetne ezt megfelelően tálalni, de ha jutottam is valamire, azt most mind teljesen elfelejtettem. Zavaromban a töredezett hajvégemet kezdem morzsolni az ujjaim között, és ezen tevékenységemet követem figyelemmel a tekintetemmel is. - Szóval… Igazából nagy szükségem lenne a tanácsodra egy bizonyos dologban… Én már nem tudom, hogy jól cselekedtem-e, vagy komplett őrültség az egész… Hátha te kívülállóként objektívebben meg tudod ítléni a dolgokat... - írom körül olyannyira lassan a dolgokat, hogy lassan a pincér is megérkezik a rendelésünkkel. Inkább lehalkítom a hangomat. - Szóval az a helyzet, hogy umm… pár hete Robert megcsókolt… - érzem, hogy a vér a fejembe szökik. - És igent mondtam a randimeghívására is… - végül felpillantok Opheliára, hogy lássam a reakcióját.

A pincér megérkezik a rendelésünkkel, egy gyors hálás köszönet után meg szinte azonnal már-már kétségbeesetten kapok a limonádéért, a hideg folyadék a torkomon lefolyva egy kis hűsítő érzést ad számomra.

Shiny fay of sorrow.

2005.04.09. | w/ Anne-Rose

Értékelem, hogy Annie valahogy nem csak fizikailag volt jelen mellettem azalatt a kínos beszélgetés alatt. A Roxfort több tanulóját is barátomnak tudom nevezni, és nincs olyan szünet két óra között, amikor egyedül lehetek. Mégis, az intimebb dolgokat csak kevesekkel osztom meg. Nialen többet tud a húgomról, mint amennyire valószínűleg kíváncsi volt, Holdent pedig haldoklás közben kevertem össze a régen halott bátyámmal. Évek óta kínosan kerültem ezeket a témákat, és a lehető legritkábban engedtem betekintést a dolgaimba. Eddig Annienek is csak futólag említettem párszor, hogy annyira nem jó a helyzet otthon. Nálunk nincsenek családi vacsorák, amikor összeülünk az asztalnál, hiába áll rendelkezésre állandóan egy szakács. Főleg, hogy apám csak éttermekben eszik, anyám egyáltalán nem eszik, Mill pedig… hát olyan rég láthattam, hogy fogalmam nincs róla, mit eszik.
Egy biccentéssel köszönöm meg a személyzetnek, hogy kihozták a rendelésünket. Jól esik kicsit lepihenni, a választott cipőm különben sem a hosszú sétákra van tervezve, cserébe viszont nagyon szépen áll a lábamon. A most tanúsított vásárlási láz semmi ahhoz képest, amit akkor csináltam, amikor először jártam az Abszol Úton – csak azért, hogy aztán Oakley professzor az első óra után vetessen velem egy másik, kevésbé sziporkázó, nem önkeverő üstöt. Nem volt tervben, hogy ennyi mindent vásárolok, de vagy ez, vagy egy újabb testékszer. Az utóbbi azonban Mr Green kísérete mellett nehezebben megoldható.
- Azt el kell ismernünk, hogy Mr. Green jól viseli a helyzetet a körülményekhez képest. Jobban, mint apámék. De azt hiszem, én mindig is tudtam, hogy létezik ez a világ. – a villával egy kis darabot választok le a gyümölcsös-epres tortaszeletből.
- Még nagyon kicsi voltam, amikor láttam egy sárkányt elrepülni a birtok felett. Először az tűnt fel, hogy idegesek a lovak. Aztán megláttam az árnyékát a dűlőn, majd felnéztem az égre. – emlékszem vissza az esetre. Nagyon fiatal voltam ekkor még. Nem gondolták többnek az egészet, mint egy gyermeki fantáziát, ami biztosan normális és természetes az ilyen korú gyerekeknél. Én viszont már akkor tudtam, hogy sokkal többet rejt a világ, mint amit a Langley-birtokon láthatok.
Visszakérdezek az eredeti témánkra, amit a telefonbeszélgetés megszakított. Még ha épp el is voltam foglalva a saját nyomorommal, arra odafigyeltem, hogy valami fontosról lehet szó, amiről négyszemközt akar beszélni. Talán ez a hely amúgy is megfelelőbb rá, mint a Merci szűkös beltere. Látom Anne-Rose zavarát, észreveszem, ahogyan a haját piszkálja (egy megjegyzés magamnak, hogy otthon egy hajpakolást is beiktatunk az ütemtervbe, nyáron meg egy fodrászt). Amikor viszont elmeséli, hogy mi történt, kis híján félrenyelem az epret.
- Anne-Rose Tuffin! – a rövid köhécselést követően kikerekedett szemekkel hitetlenkedek. Nem gondolom, hogy olyat mondana, ami nem lenne igaz. De az összes dolog közül, amit mondhatott volna, erre számítottam a legkevésbé. Hamarabb hittem volna, hogy azt mondja, Mr. Green az apukája, mint azt, hogy ő és Robert…
- Pár HETE? És ezt mégis mikor szándékoztad elmondani nekem? – még mindig vörös egy kicsit a fejem a majdnem megfulladástól. Ha ez a dolog hetekkel ezelőtt történt, akkor annak is oka van, hogy ennyi ideig nem beszélt róla nekem. Vagy nem is tudom… Kavartam tavaly nyáron egy muglival egy egyetemi bulin, ahová Millicent vitt el, nyilván el is meséltem Annienek. Bár az nem volt cseppet se romantikus, és biztosan nem írnának róla olyan könyvet, amit Annie szeretne olvasni.
- Szóval… hogyan történt ez az egész? – összeszedem magam, miután iszok egy pohár vizet. Annie annyi részletet oszt meg belőle, amennyit fontosnak tart. Mégis, nekem furcsa, hogy heteken át hallgatott erről.
- Ne értsd félre, nincs bajom Roberttel, bár tudom, hogy vannak, akik nem kedvelik. Csak olyan… hirtelen jött az egész. Volt ennek bármilyen előzménye? – ennyire vak lennék a dolgokra? Azt azért nem hiszem. Hat éve ismerem mindkettejüket, Robert pedig a háztársam is egyben. Emlékszem, hogy volt már egy-két barátnője Robertnek az évfolyamunkon kívül, de emlékezetem szerint ezek nem tartottak sokáig. Nem vettem észre az évek folyamán, hogy lenne köztük bármi, éppen ezért ér váratlanul annyira ez az egész. Anne-Rose megtisztelt a bizalmával, éppen ezért tartozom neki annyival, hogy olyan tanácsot adjak neki a helyzetben, ami valóban hasznára válik.

Sweet 'n Sour

Ophelia
2005.04.09.

Figyelmesen, elámulva hallgatom, ahogy Oph meséli, még kiskorában látott egy sárkányt elrepülni a birtokuk felett. Ezzel szemben én és a körülöttem lévők is azt hitték kezdek bedilizni, amikor fura dolgok történtek velem.

- Azta, ez jól hangzik. Körülöttem kicsiként elkezdtek fura dolgok történni, de a környezetem hatására már-már én is kezdtem elhinni, hogy velem van a baj. Aztán McGalagony prof érkezése eloszlatta apám és az én kételyeimet is… - így utólag már tudok mosolyogni az incidensen, de akkor és ott, mikor benne voltam a legkevésbé sem.
Tudom jól, hogy talán hibáztam azzal, hogy eddig magamban tartottam a dolgokat, de valahogy előbb magamban akartam rendet tenni a dolgok kapcsán. A rengeteg álmatlan éjszaka, és beszélgetés másokkal kicsit segített, de egyértelmű, hogy szükségem van Oph véleményére, segítségére, meg csak arra, hogy elmondhassam ezt neki. Arra azért nem számítok, hogy megfullasztom, így gyorsan közelebb ülök hozzá, és finoman paskolgatom a hátát. Nem mutatna jól az senki szemében, hogy kinyírom a hugrabugos prefektust egy a torkán akadt eperrel. Kicsit azért megrezzenek, amikor a teljes nevemen szólít, de talán az még ijesztőbb, amikor visszakérdez, hogy mikor is történt a dolog pontosan. Sejtettem, hogy valamelyest azért rosszul fog esni neki, hogy eddig magamban tartottam, de egyáltalán nem amiatt, mert nem bíznék benne. Egyszerűen csak kellett az idő, hogy rendezzem a gondolataimat, ha nem is annyira, hogy megoldást találjak, de annyira, hogy neki mindent el tudjak mondani. Na meg mostanában nem nagyon volt alkalmunk külön beszélgetni.

- Sajnálom, hogy eddig hallgattam róla, de… nem is tudom hogy fogalmazzam meg ezt az egészet… Úgy éreztem, hogy szükségem van arra, hogy kitaláljam a saját érzéseimet a dolgok kapcsán. És most nagyjából tudom… - lesütöm közben a szemeimet, és inkább a sajttortámat kezdem tologatni, birizgálni a tányéron.
Utána csak némán hallgatom a mondandóját. Veszek egy nagy levegőt, mert most először fogom kimondani hangosan ezeket a gondolatokat, és lehet így kimondva valóságosabbnak és valahol fájdalmasabbnak fognak érződni.

- Nem tudom emlékszel-e, amikor Friccs egy ideig rózsaszínben flangált, félig elkészített sminkkel… Na az amúgy én voltam, ki hitte volna… - kicsit kínosan felnevetek az emléken. - Akkor azért előre látásból kicsit megbújtam a Botanika szobában, nem akartam kint lenni a kastélyban, amikor robban a pink-bomba. Robert is odavetődött, miután trágyagránátot hajított pár hollóhátasra… azt hiszem legalábbis. Nem túl eredeti, ha engem kérdezel… - megforgatom a szemeimet, majd gyorsan realizálom, hogy nem ez a lényeg. - Jó bocsi… Szóval igen. Aztán ott beszélgettünk, gratuláltam neki, hogy kinevezték a kviddics csapat kapitányává… - Muszáj ennem egy falatot a sajttortából, addig is húzom egy csöppet az időt. Nem mintha az változtatna a dolgokon, és most az egyébként fenomenális íze sem nyer annyi teret és kap annyi érdemet, amit megérdemelne, mert a saját keserű szájízem elnyomja. - Meg annyit mondtam neki, hogy valamire meghívom Roxmortsban… aztán szóba került az, hogy az neki lenne a dolga, de leintettem, hogy ez csak randinál van így…És akkor… igazából halvány lila gőzöm sincs, hogy hogyan és miért történt, de megtörtént. - Megrörzsölöm a halántékom, és már megint érzem, hogy teljesen elvörösödtem. - Rengeteget gondolkodtam azon, hogy most mit is érzek pontosan, mert ott és akkor jó volt, de… Nem tudom Oph, lehet borzalmas ember vagyok, de én nem vagyok biztos abban, hogy… - itt igazából elakadok, egy gombóc a torkomban nem is hagy tovább beszélni. Megint teljes mértékben elönt a bűntudat. Inkább iszom egy kicsit a hűsítő limonádéból, amely egy pillanat megnyugvást hoz el számomra, de legnagyobb bánatomra nem többet.

Shiny fay of sorrow.

2005.04.09. | w/ Anne-Rose

Sokszor megkaptam azt több évfolyamtársamtól, hogy mennyire nem hasonlítok rájuk, ha szigorúan a hátterünket vesszük. Abban igazuk van, hogy ha nem lenne a Roxfort, akkor nem lett volna tér arra, hogy érintkezzünk. Elszigetelt életem lenne Cheltenhamban, ahol csak olyan korombeliekkel érintkeznék, akiknek a hátterük hasonló az enyémhez. A Roxfort egyenruhája azonban feledteti ezt velem. Elmossa a kulturális határokat, és nem kell kötelezően szüleim klónjává válnom. Szeretném, ha nem a különbségeink, hanem a hasonlóságaink alapján ítélnének meg végre. Az ehhez hasonló, egymástól független, de mégis párhuzamos élmények például mind hozzájárulnak ehhez. Tisztában vagyok azzal, hogy Nagy-Britannia minden mugli születésű boszorkánya és varázslója hasonló dolgokon megy keresztül, mígnem választ nem kapnak a furcsaságokra, de mégis, nincs ebben a közös, kollektív élményben valami fantasztikus? Egyszerűen az, hogy a másiknak be se kell róla számolnia részletesen, hogy pontosan tudjuk, mit is élt át, mit érzett akkor.
Ajkaimat szigorúan összecsücsörítem, amikor a gondnokot ért csínyről mesél. Anne-Rose és Robert is tisztában van vele, hogy mi a véleményem az ilyen tréfákról. Talán rossz a humorom, de vállalom a meghurcolást miatta. Van annak az öreg gondnoknak baja elég. Számomra az is hihetetlen, hogy mindezt a munkát puszta kézzel végzi el. Legalábbis sosem láttam még nála varázspálcát. Elsős koromban még picit féltem tőle, de valószínűleg azért csinálja ezt, mert máshol nem kap munkát. Nem csodálom, hogy ennyire nehezen viseli a fiatalokat, ha közben ilyenek történnek vele. Sajnos nem lehetett rábizonyítani senkire az esetet, ezért az megtorlás nélkül maradt. De azt sem értem, a Hollóhátasok mit tettek, amiért ezt érdemelték. Ahogyan a Hollóhátas barátaimra gondolok, főleg Soffira, Enverre, de még Zafirára is, mindannyian nyugodt, higgadt természetűek. Ashfordról és Heliodoráról sem tudom elképzelni, hogy akár csak a légynek ártanának. Miért kell őket akkor trágyagránátokkal dobálni? Belegondolva pedig a többi ház egy tanulója sem érdemli ezt meg. Sem a Griffendélből, sem a Mardekárból. Nem, még azok sem, akiket annyira nem kedvelek.
- Értem. Mesélted már másnak a dolgot? – emelem a számhoz a kávés csészét, kicsit tartózkodva még a süteménytől, ami kis híján megfullasztott az imént. A csínynek nevezett barbárság miatt egyértelműen leolvashatta arcomról a nem tetszést, a többi dolog miatt azonban nem ítélkezem. Csak nem értem. Mennyi ideig rágódhatott ezen, mire ezt egyáltalán el merte mesélni nekem!
- Jogod van megélni az érzéseid, és jogodban áll bizonytalannak is lenni a helyzetben. Ettől még nem leszel rossz ember. – szabad kezemmel átkarolom a derekánál, hogy érezze és tudja, hogy mellette vagyok. Már eleve az, hogy egyáltalán gondolkozol azon, rossz ember vagy-e, feltételez némi önismeretet és önkritikát.
- Miért nem volt még meg ez a randevú, ha hetekkel ezelőtt beszéltétek meg? – ésszerű, de fontos kérdéseket teszek fel neki. Borzalmas lehetett ezt a dolgot ennyi ideig cipelni. Van, hogy csak arra van szüksége az embernek, hogy beszéljen egy kicsit róla. Én a komolyabb project munkáknál is csak annyit teszek gyakran, hogy beszélek és mesélek róla. Ettől pedig valahogy összeáll a fejemben a kép.
- Igazából arra gondoltam, hogy ez előtt volt-e bármilyen jele a dolognak. – nem tudom, hogy milyen volt a viszonyuk ezelőtt. Hiszen hat éve mégis csak évfolyamtársak vagyunk. Nem vettem észre ezelőtt azt, hogy lenne köztük bármilyen vonzalom, vagy ha mégis, azt nagyon jól titkolják mindketten.
- Ennyi idő alatt pedig kellett, hogy találkozzatok már, legalább az órákon. Beszéltetek már azóta? – újabb fontos kérdés - talán a legfontosabb. Mindenképpen Annienek kell döntenie a dologban, ha bizonytalan. Semmiképp sem szeretném szuggerálni, sem pedig a szájába adni a döntést, amit egyedül ő hozhat meg. De fontos az, hogy feltegye magának ezeket a kérdéseket. Azért az elég árulkodó viszont, hogy ennyi idő alatt nem volt még meg ez a randi, és hogy titkolta is előttem a dolgot a Hugrabug kapitányával. Minden nap közös asztalnál reggelizünk Roberttel, de nem láttam rajta semmi különöset.

Sweet 'n Sour

Ophelia
2005.04.09.

Annyira kikészültem az eseményektől, hogy csak utólag, Ophi ítélkező arcát látva jövök rá, hogy ezt nem feltétlenül kellett volna megosztanom vele.
- Utána sütöttem neki brownie-t! - teszem még hozzá gyorsan. Azt már nem jegyzem meg, hogy amúgy amikor a brownie-t vittem neki, láttam, hogy titokban tetszett neki az összeállítás. Erre az emlékre egy kicsit belekuncogok a tenyerembe. De annyi bizonyos, hogy a brownie-nak is nagyon örült, pláne mert én azzal sosem szórakozom, úgyhogy volt egy jó napja az öregnek. Bár nem feltétlenül érdemelte volna meg, mert igazságtalanul elkobozta az egyik elsős repülő kisautóját. Azonban Oph van annyira rossz hatással rám, hogy igazából már leszokó félben legyek ezekről a dolgokról, na meg már nincs is rájuk annyi időm. A tilosban járásról azért még nem fogok leszokni, na-ah!

- Másnak? Dehogy! - nevetek fel kissé hitetlenkedve. Majd egy fokkal komolyabban megrázom a fejem. - Először mindenképpen veled akartam beszélni. - Elképzelni sem tudom, kivel beszélhetném meg ezeket a dolgokat rajta kívül. Azaz inkább: kinek tudnám teljes mértékben elhallgatások, szégyenérzet nélkül kiönteni a lelkem.
Jól esik, ahogy átkarol, egy pillanatra a vállára is hajtom a fejem. Inkább nem teszek megjegyzést az állításának ellenkezőjére, noha belülről eszméletlen bűntudat mardos, és nagyon de nagyon rossz érzésem is van a helyzettel kapcsolatban. Remélem csak rémeket látok…

- Hát mert… nagyon elfoglalt voltam… - belekortyolok a limonádémba, majd felpillantok Oph-ra, ami hiba. Az arcáról le tudom olvasni, hogy tudja pontosan jól, hogy mit is jelent valójában ez az “elfoglalt voltam” duma. - Oké, oké. Elfoglalttá tettem magam… - adom be a derekam, úgyis átlát rajtam.

A következő iránymutató kérdésre elgondolkodom.
- Nem… vagy… nem tudom. Ezekben a dolgokban én teljesen vakon vagyok, de én az égegyadta világon semmit sem vettem észre, azért is ért váratlanul. Azt hittem szórakozik… - gondolom újra végig az eseményeke. De persze megint maga a csók emléke teljesen elvörösít, így ahelyett, hogy innék a limonádéból, inkább a homlokomhoz teszem a hűsítő poharat. Esélyesen borzasztó bénán festek így, de nem érdekel, jól esik a hideg érzése a felforrósodott bőrömön.

- Találkoztunk persze, és beszélgettünk is, de nem… erről… - válaszolom szemeimet lesütve. - És az a helyzet, hogy olyan fura volt a megszokotthoz képest és egy kicsit kényelmetlenül érzem magam így a közelében. Erre nem tudtam rájönni, miért van ez, mert a Botanika szobában nem ez volt, de kint a nyilvánosság előtt. Nem tudom, lehet tényleg velem van a baj, de egy kicsit… - “zavart”. Nem tudom kimondani, de azért szépen lassan elemelem a poharat a homlokomtól. Ez is volt az egyik oka annak, hogy nem számoltam be neki a dolgokról, mert… egyszerűen én magam sem igazodom ki a saját gondolataimon. - De közben meg, ha hagyom elkalandozni a gondolataimat, nagyon gyakran, túl gyakran jut eszembe. Komolyan, kezdem azt érezni, hogy teljesen begolyózom ettől a szituációtól - sóhajtok egy hatalmasat kétségbeesésemben. - Annyira, de annyira nem akarom megbántani, meg adni is szeretnék egy esélyt ennek az egésznek… de sokkal egyszerűbb és érzelmi hullámzástól mentesebb lenne az élet az eredeti terveim alapján… - Oph tudja jól, mire gondolok: 13 macskával, rengeteg egyéb állattal és varázslénnyel körülvéve élni viszonylag szeparáltan az emberektől, magizoológiával és gyógyítással foglalkozva. Tökéletes élet!

Shiny fay of sorrow.

2005.04.09. | w/ Anne-Rose

Nem engedem el fél karom öleléséből. A sütemény és a kávé megvár. Ezek a pillanatok azok, amik miatt megannyiszor sajnálom azt, hogy az igazán közeli barátaim, mint Annie, más házakba kerültek felvételt. Nekem semmit se jelentett a Hugrabug szó, amikor a Teszlek Süveg kihirdette az ítéletet. Csak egy asztalt és egy kellemes pitypang-színt, ahol várnak. És nem jelent ez semmit most sem. Nem a talár díszítésének a színe érdekel, hanem hogy a másik ember milyen, és mennyire tudunk jól kijönni.
Megígértem Annienek, hogy ez egy safe-space. Egy biztonságos közeg, ahol nem kell félnie attól, ha kimond dolgokat. Erre a Roxfortban nincs, vagy csak nagyon ritkán van lehetőségünk. Éppen ezért tartózkodom attól, hogy látványos arckifejezésekkel illessem a mondatait. Ha észre is vesz bármit a mimikámból, az önkéntelen. Most nincs itt az ítélkezés helye – ez egyébként sem egy olyan szituáció, amiben bármi elítélendő lenne. Szeretném, ha tudná, nem hiába öntötte a bizalmát belém. Ami kellemetlen azonban, hogy még mindig fel kell tennem pár kínos kérdést. Nem azért, mert élvezném azt, hogy szenved ezektől, hanem mert neki át kell gondolnia és ki kell mondania ezeket a szavakat.
- Tehát amikor történt az eset, akkor azt élvezted. De később úgy érezted, hogy kínos az egész, és nem is beszéltetek… erről. – szummázom a gondolatait. Nagyon odafigyelek a szavaimra, hogy ne mondjak ki helyette dolgokat, mert nem tudom megítélni, hogyan érez. Azonban akárcsak egy projectfeladatban, hasznos az, ha olykor összefoglaljuk az addig történteket. Ezek mind Anne-Rose szavai. Én csak csokorba válogattam őket.
- Sokat gondolsz a dologra, és ezek szerint inkább pozitívan. Szégyelled Robertet? – egyenesen a szemébe nézek a kérdés feltételekor. Nem tudom finomabban, ezt nem lehet – de fontosnak érzem, hogy erről is beszéljen. Sajnos tudok arról, hogy Robert nem kifejezetten népszerű. Talán a kapitányi kinevezése még javíthat a megítélésén, hiszen itt az esélye arra, hogy bizonyítson. Ehhez azonban a játékát is át kellene értékelnie. Még mindig bosszantanak azok a csalások, amiket a Hugrabug-Mardekár meccsen láttam. Annak ellenére is kiszúrtam a szabálytalanságokat, hogy csak annyit tudok a kviddicsről, amennyit az iskolai meccsek során láttam.
- Amikor az a dolog történt, hogy érezted magad? Milyen volt? – újabb kérdés, ami újabb válaszokat vár. Úgy érzem, hogy Annie teljesen össze van zavarodva. Hiszen akkor mégis csak talált benne valami pozitívat. Azt azért nem hiszem, hogy a tökéletes életet kizárólag az állatok fogják megadni neki a 13 macskával és a többi állattal, varázslénnyel (különös tekintettel a lovakra). Nem véletlenül olvassa azokat a regényeket, és biztos vagyok benne, hogy meg fogja találni előbb vagy utóbb azt, akivel közösen gondozhatják a macskákat, lovakat, és különböző varázslényeket.
- Nézd, én úgy látom, hogy mindenképpen választás előtt állsz. Hetek teltek el a dolog óta, és egyikőtök se közeledett. Robert sokkal félénkebb, mint amit a harsány perszóna láttatni enged. Lehet, hogy azóta nem mert leszólítani. – hosszabb monológba kezdek, miután a válaszait összegzem magamban. Nehéz tanácsot adni a helyzetben. Ez egy olyan szituáció, amiben kicsi az esélye annak, hogy senki nem sérül. A döntések pedig jelentősek, de kellemetlenek, vagy nehezen megléphetőek. Egy kapcsolatba szerintem beleugrani is épp olyan nehéz, mint szakítani vagy nemet mondani.
- Adhatsz neki egy esélyt. Elmentek egy randira. Nem kell semmit se csinálni, csak beszélgessetek, és kiderül, hogy mennyire működik az. Vagy vissza is utasíthatod. Hiszen hetek teltek el a dolog óta. Senki nem kényszeríthet, ha te úgy érzed, hogy nem állsz erre még készen. – azt hiszem, ez a legjobb tanács, amit adhatok. Nesze, fogd meg a semmit, persze… De a lényeg inkább azon van, hogy ezek a cikázó gondolatok egyben legyenek, és olyan döntést hozzon, ami számára a legmegfelelőbb.
- Vajon Hugrabug Helga forog a sírjában, ha azt mondom, hogy vannak helyzetek, amikor önző döntést kell hoznunk? A lényeg viszont – mit szólnál, ha csinálnánk ma még valamit? Persze miután tényleg megvettük azt a pálcát. Csomó időnk van holnap reggelig. Kérhetsz akármit! Ehetünk sushit, elmehetünk valahova bulizni, feltúrhatjuk a kedvenc könyvesboltodat, megnézhetjük a lovakat… Bármi, ami picit jobb kedvre derít és feledteti veled a dolgokat. – azt hiszem, biztosan jót tenne Annienek, ha picit kiszakadna ezután a mély lelkizés után a gondokból. Szombat délután van, mi pedig a mugli Londonban vagyunk gyakorlatilag korlátlan erőforrásokkal. Biztosan van valami, amitől sikerül legalább picit helyreállítani a lelki világát, és elterelni a figyelmét ezekről a problémákról. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem foglalkozunk velük. De ma már azt hiszem, hogy többet amúgy sem tehetünk értük.

Sweet 'n Sour

Ophelia
2005.04.09.

Bólogatok az összegzésre, habár így kimondva ez felettébb borzasztóan hangzik. Az én részemről. Szörnyű ember vagyok...
- Mi?! Nem - ütközöm meg a következő kérdésén, majd elbizonytalanodom. - Nem tudom... Nem! Nem hiszem... - itt azért elég mélyen elgondolkodom, mert zavaró, hogy nem tudok egyértelműen nemet mondani. Noha mélyen, legbelül tudom a választ, de egyszerűen képtelen vagyok még kimondani.

Kicsit frusztráltan sóhajtok fel a következő kérdésekre, de mégis tudat alatt tudom, hogy ezek szükségesek, hogy összerakjam a képet.
- Nem volt rossz, de... nem is az igazi. Azaz így érzem, de lehet azért, mert teljes mértékben tapasztalatlan vagyok a témában. Simán lehet, hogy a könyveim teljesen irreális képet festenek le, de mégis... szép volt, jó volt, de... nem az igazi. - Nem tudom megfogni az érzést, szavakkal leírni meg még annyira sem. Lehetséges, hogy hülyeség, de én nem feltétlenül akarok belemenni egy kapcsolatba úgy, hogy csak jól elvagyunk. Nem gondolom, hogy ez bármelyik félnek is megérné a későbbi fájdalmakat, azt meg pláne nem éri meg, hogy egy jó barátot elveszíts. Bár ezzel lehet már elkéstünk.
Csak bólogatok arra, amikor megemlíti, hogy Robert félénkebb, mint amit láttatni enged. Tudom nagyon is jól. Ezért marcangolom folyamatosan magam a történtek miatt. Végül azonban az utolsó mondata erőt ad ahhoz, hogy felfedjem előtte, amire valószínűleg már Oph magától is rájött, habár ezt én magam így őszintén sosem voltam képes kimondani.

- Emlékszel, amikor Bimba professzor búcsúztató buliján beszéltünk O'haráról? Akkor azt mondtad, hogy előbb önmagát kellene szeretnie, mielőtt másokat próbál meg. Na ez az, ami nálam semmilyen szinten nincs meg. És az a baj, hogy fogalmam sincs, hogyan változtathatnék ezen, de eddig ki sem mertem mondani még előtted sem. A mostani helyzettel is pont ez a bajom, már látom előre, ha bármibe fejest ugranék ész nélkül: a saját bizonytalanságom miatt valószínű, hogy folyton féltékenykednék, megkérdőjelezném, ez pedig iszonyat toxikus. Ennek én senkit sem akarnék kitenni, egyszerűen nem lenne igazságos. Néha még azon is csodálkozom, hogy a mi barátságunk mennyire flottul megy, annak ellenére, hogy ilyen indokolatlanul "torz" személyiségem van, és hogy még nem rontottam el semmit sem visszafordíthatatlanul - csak úgy megállíthatatlanul szakad ki minden a mellkasomból, és nagyon haragszom magamra emiatt. Szegénynek ezt az egész szarságomat a nyakába zúdítom, de elég egyértelmű, hogy Ophinak is megvan a maga baja, nem kell még az én önutálatommal is foglalkoznia. - Mindegy is, a lényeg az, hogy nem vele van a baj, hanem velem... Meg amúgy is, nem azt a kort éljük szerintem, hogy arra törekedjünk, hogy csak jól ellegyünk a párunkkal. Az nem volt hátrány kényszerházasságok idején, de manapság nem ez a jellemző - folytatom gyorsan, hogy más mederbe tereljem a beszélgetést, ha már ilyen figyelmetlenül rázúdítottam mindent. - Nem őt szégyenlem, egyszerűen csak úgy érzem ez nem nagyközönség elé való, feszélyez a gondolat, hogy mások így lássanak. Ez számomra egy olyan bensőséges kapcsolat, ami nem tartozik másokra. Az is kifejezetten zavar, ha a metrón idegenek egymást nyalják falják kb 2-3 centire tőlem. Vannak bizonyos szituációk, bizonyos emberek, ahol nem zavar persze, meg vannak, akik túl aranyosak hozzá, de nekem egyszerűen csak... nem - a végén megvonom a vállam. Nehéz ezt elmagyarázni, meg magam sem teljesen értem, hogy miért van, akitől zavar, miért van akitől nem, na de általában a metrósok nem a cuki gerlepár érzetet adják, hanem inkább a másikat birtokolva próbálják meg lenyelni egymást és ez egy hatalmas NO-GO.

A javalsatára csak hálásan elmosolyodom.

- Ha ezért valaki azt állítaná, hogy nem vagy Hugrabugba való, szeretettel várunk a Griffendélben! Igazad van, az nagyon jól esne, de sajnos a könyveim most inkább az ellenkezőjét érnék el a dolgoknak, csak többet agyalnék rajta - hirtelen öltettől vezérelve rövid ideig, de szorosan átölelem. Legalább addig, ameddig a meghatottságtól a szemembe gyűlő könnyeket ügyesen visszapislogom. - Mindenképpen vagy teljesen mozduljunk ki a komfortzónámból, vagy maradjunk a lovaknál. Az utóbbi mindig egész bizonyossággal segít - jegyzem meg. Talán azért is inkább a lovalgást favorizálom, mert az náluk nem kerül plusz pénzbe legalább, míg a sushi (ami mellesleg nem is olcsó) meg a bulizás igen. Nekem nincs rá pénzem, azt meg nem akarom, hogy ő álljon helyettem mindent, sosem tudnám neki visszafizetni. A jó barátság alapja pedig a pontos elszámolás. Nem lehet mindig csak elvenni, adni is kell a másiknak! Opheliát pedig egyáltalán nem a pénzéért szeretem, hanem mert egy csodálatos ember, aki minden boldogságot megérdemel az életben. - Szóval én lehet a lovakkal mennék inkább, de csak akkor, ha te nem szeretnél mást jobban. Vagy csináljunk több dolgot, egy valamit amit te szeretnél nagyon, meg valamit, amit én... - lököm meg finoman a vállammal. Neki is van gondja bőven, annyira sosem lehetek önző, hogy ezt ne vegyem észre. - Nekem amúgy is tökéletesen elég az, hogy ma itt vagyok veled, kettesben, kicsit kiszakadva az amúgy cseppet sem unalmas hétköznapokból - nézek a szemeibe, hogy ő is láthassa, hogy valóban így gondolom. Egy lovaglásért sem cserélném el a vele eltöltött időt.

Shiny fay of sorrow.

2005.04.09. | w/ Anne-Rose

Egészen biztos vagyok, hogy a könyvei irreális képet festenek le a szerelemről, még annak ellenére is, hogy csak egyet-egyet tudtam elolvasni közülük. Emlékszem, hogy pár éve Annie a kezembe nyomott egyet, amit két nap alatt végig is olvastam, mert olvastatta magát. De már másnap nem tudtam felidézni, hogy mi is történt benne, azon kívül, hogy a fiatal főhősnő nagyon szerelmes volt a nyaralás alatt. Nagyon szerettem volna találni egy újabb közös pontot magunkban, de azt hiszem, hogy ezt a fajta irodalmat meghagyom Anne-Rose ópiumának. Sajnos az ajándékozást sem teszi könnyebbé, hiszen nehezen választok az ízlésében olyan könyvet, ami nincs meg neki – bár a tavalyi születésnapjára megkapta tőlem valamelyik kedvenc írójának a dedikált, első kiadásos regényét, amiről tudtam, hogy megvan már neki, csak talán nem ilyen formában.
És akkor megtörténik az, ami eddig nem tudott megtörténni. Nem volt régen az az ünnepség, mégis mintha egy élettel ezelőtt történt volna. De valóban, emlékszem arra, amit mondtam – csak akkor vagy képes szeretni, ha előbb magadat is szereted. Úgy gondolom, hogy nem önámítás ez Annie részéről. Azt pedig régóta tudtam, hogy az önértékelése nincsen rendben. Pedig hatalmas erő lakozik benne, sokkal többre képes, mint amit láttatni enged.
Hagyom, hogy kiszakadjanak belőle a szavak, amiket eddig olyan mélyen magában tartott, közben pedig határozott, meleg ölelésben tartom, immáron mindkét kezemmel. Bölcs és előrelátó gondolkodásra vall mindaz, amit mond. De az meg már a ló túloldala, ha folyamatosan a saját önbizalmad hiánya miatt mindent elutasítasz, amiből még jó is lehet.
- Anne-Rose Tuffin, te vagy az egyik legkevésbé torz személyiség, akit ismerek. – márpedig elég sokakat ismerek. Valahonnan eredniük kell ezeknek a gondolatoknak, de szerintem még ő sem tudja megmagyarázni, hogy honnan is pontosan.
- Érett gondolkodásra vall a tiéd, hogy nem akarsz feltétlenül berántani valakit a bajodba. Abból még soha nem kerekedett semmi jó, ha elvárjuk, valaki más mentsen meg. De néha… néha talán megengedhetjük magunknak, hogy egy picit őrülten cselekedjünk. – ezen filozófia híveként mesélek olyan keveset a saját bajaimról. Nem akarom, hogy megmentsenek. Nem akarom, hogy bárki más csak egy kiút legyen a problémáimból.
- Huh? …metró? – tágra nyílt szemekkel értetlenkedem, miután elengedjük egymást az ölelésből. Azt hiszem, láttam már leírva ezt a szót pár helyen Londonban és más nagyvárosokban, de soha nem tudtam biztosan, hogy mi az. Apám egyszer azt mondta gyerekkoromban, hogy nyilvános wc szegényeknek. De miért nézeget Anne-Rose nyilvános mosdókban egymást faldosó embereket?
- Hugrabug-refugee-ként akkor elsőként kopogtatok majd a… hát nem is tudom, hol a klubhelyiségetek, mert nem tartozik rám. – mosolyodok el, majd ismét a kezembe veszem a desszert villát, hogy folytassam a süteményevést. Talán már nem fogok véletlenül megfulladni tőle. Persze még mindig nagyon lelkes vagyok attól, hogy csináljunk valamit – igazából bármit. Nincsen annyira sok időnk a reggeli vonatindulásig, de azért annyi mégis van, hogy kihasználjuk valami szórakoztatóra.
- Legyen akkor így! Egyébként is most van csikószezon. Még én se láttam őket. Csak előbb tényleg vegyük meg azt a pálcát, mielőtt Ollivander ránk zárja az üzletet. – tervezem a nap további részét. A Langley-tenyészetnél nem használunk mesterséges megtermékenyítést, de így is több tucat kiscsikó születik minden évben. Nem véletlen az időszak sem. A tavasz mindig nagyon forgalmas a tenyészetnél.