Astoria

(Nem) egyedül
Aiden Fraser

2003. július 7.

- Kár, pedig elég bájosak vagyunk. Egyszer eljöhetnél hozzánk, Rosemaryt biztosan imádnád - mondta Aiden olyan büszke vigyorral az arcán, ahogy csak egy apa teheti. Mégis a meghívást annyira zavarba ejtőnek találtam, hogy hirtelen reagálni sem tudtam rá. Nem ismertem annyira Elliotot, hogy a gyereke közelében legyek. Legfeljebb egy-egy családi ünnepségen találkoztunk, ahol ő valami őrültséget csinált, hogy az összes felnőtt rá figyeljen, aztán eltűnt… és nem is láttam többé az újságokat leszámítva.
- Forest a múlt, és ez szerencsére így is marad - jelentette ki aztán. Ezt persze egészen más hangsúllyal már. Talán volt a háttérben valami kis féltékenység, vagy féltés, amivel Foresttel kapcsolatban érzett… nem volt tisztem még csak rá kérdezni sem, de ha szerettem is volna, esélyem sem volt rá, mert egy puha jószág, egy megtermett macska ugrott a tányéromba.
Éppen csak elkapni tudtam, de akkor meg nyervogva, fújva kezdett ide-oda ficeregni a fogságomban. Fogalmam sem volt, mit kell vele tenni, de a körmei hamar a kezembe fúródtak, véres sebet hagyva maga után. A csípős érzés nem rázott meg, köptek már rám mérget, haraptak meg, karmoltak össze… sőt egyszer még le is ütött egy agresszívá vált páciens. Ezt megszoktam.
- Lehet, hogy éhes. Előbb meg kellene nyugtatni, vagy ki kellene zökkenteni a pánikból - magyarázta Aiden, majd egy intéssel pincért küldött a konyhára. Én pedig csak próbáltam tartani az ijedt állatot. Végül persze Fraser volt a megoldás, illetve a szalvéta, amiből kis játékot készített.
A macsak szép lassan lenyugodott. Mancsaival a kis szalvétát kezdte ütögetni, engem pedig csak a farka talált arcon, újra és újra. Ez kevésbé zavart, mint a karmolászás, ráadásul hamarosan megérkezett a sült hal is, amit a pincér nagy gonddal helyzett a cica orra alá.
- Nézd csak micsoda finomság… - súgtam oda a macskának, aki azonnal beleszimatolt a levegőbe, majd felmászott az asztalra. Finoman kezdte nyamnyogni a halat, lekusshadva a tányér elé. Hamarosan már csak dorombolás és csámcsogás hangja hallatszott… képtelen voltam nem elmosolyodni, ezer év után először.
- Békésebb… - simítottam végig újra és újra a macska loncsos hátán. Olyna puha volt a szőre és tiszte, bizonyára nem egyszerű kóbor termetés volt. Ráadásul tűrte az érintést. Evés közben, a simításokra csak még hangosabban kezdett el dorombolni. Nem zavartam meg az evésben egy pillanatra sem.
- Mr. Smith! Mr. Smith! - rontott be egy rikácsoló idős nő, mire a macska felült és a száját nyalogatva figyelte, mi történik. Szinte azonnal rájöttem, hogy a néni a gazdája, ám őt annyira lefoglalta az evés, hogy nem rohant oda lelkesen köszönteni. - Kis drágám! - Kiáltott fel, majd ahogy meglátta a macskát, oda sietett hozzánk. Először a kezei közé fogta Aiden arcát és nagy, vörös csókot az arcára, majd velem is így tett. - Megmentették Mr. Smith-t. - Folytatta tovább, majd a macska a vállára ugrott, hogy aztán lekushadjon, hogy a nő arcához simuljon. Láthatóan remek kapcsolatban voltak, így az uraság bizonyára csak kiszökött, de megijedt.
- Hát… ő…. - dünnyögtem. Túl fáradt voltam most kedves lenni.
- Mr. Smith, köszönje szépen meg a fiatalembereknek a segítséget. - Macska nyervogott egyet, majd az idős hölgy pukkedlizett egyet, majd távozott.
- Azt hiszem, ideje, hogy ezt a napot én is rövidre zárjam… - ásítottam egyet, ahogy felkeltem az asztal mellől és némi pénzt tettem a terítőre. - Nos, Aiden. Talán majd még találkozunk. - Közöltem, majd a vérző kezemet bekötöttem egy szalvétába, mielőtt magamhoz vettem a dolgaimat.
- Szép napot. - Aztán hátat fordítottam neki, hogy a cirmos kaland után végre visszatérjek a szürke mindennapokba.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.