+  Roxfort RPG
|-+  2002/2003-as tanév
| |-+  London
| | |-+  Mágus tér
| | | |-+  Anchante Mademoiselle
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Anchante Mademoiselle  (Megtekintve 2316 alkalommal)

Lola Miller
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2021. 10. 15. - 20:40:37 »
+2

Best day ever
2002. október 17.




Kérdezte valamelyik gyerek egy másik házból, hazamegyek-e a szünetre, én meg, nem látszott ugyan, de nehéz kérdés volt, úgyhogy majdnem bambán pislogtam vissza. De csak majdnem.
– Közöd?
Jó, hát nem kedves válasz, de ezt minden kérdésre csípőből el lehet sütni, amire hirtelen nem tudnám a választ, szóval sajnos ez jött. Inkább, mint hogy gügyén bámuljak. Inkább nem kedves leszek, mint bamba. Aztán amíg a másik értetlenül meredt rám, én meg felsőbbségesen farkasszemeztem vele, magamban átgondoltam, miért is kellett ezt mondanom.
Főleg azért, mert a korábbi értelemben vett “haza” már nem igazán volt haza. Nem is oda mentem, Camden mélyére, bár az is napirendi ponton volt, hogy azért meglátogassam Mayát. De most Elliotékhoz mentem. És alig vártam. Hiába csak egy pár hetet töltöttem el náluk… A Hamutartóban tényleg, tök jó volt. Nem csak azért, mert volt kaja, meg tiszta víz, meg ki lehetett menni játszani a kertbe anélkül, hogy megpróbáltak volna ellopni… Bár az se volt rossz. De volt valami furcsa, ezeken túlmutató biztonságérzetem, ha ott voltam. Nem tudom, otthonnak nevezzem-e, mert ki tudja, meddig tart, vagy hogyan is van ez az egész, de alig vártam az indulást, hogy ott legyek, a találkozást Elliottal, szóval minek is bonyolítsam?
– Aha. És te?
Huncutul mosolyodtam el, a másik meg megnyugodott, hogy csak poénból voltam tuskó.

*
Jó volt kimenni az utcára, elfogott a szabadság érzése. Nem mintha régebben nem kóricáltam volna a városban, de egyrészt sose éreztem ennyire kockázat nélkülinek, mint most, hogy megbízható felnőttel jöttem, másrészt meg London mágikus részein nyilván akkor még nem jártam. Izgalmasnak ígérkezett felfedezni, és így, hogy Elliot kísért, egészen meg is voltam nyugodva.
– Egy nagyon különleges helyre viszlek.
– Még nem vagyunk ott?
Engem már az a kis eldugott tér is lenyűgözött, ahol most voltunk. Jó, persze a világért nem mutattam volna, hogy ámuldozom, de azért csak körbenéztem a puccos boltok között, legalább a szemem sarkából. Ez jobb helynek tűnt, mint akármelyik pláza, ahol életemben jártam. És még az is lehet, hogy ki is fogjuk fizetni, amit kinézek magamnak.
Somolyogva lépegettem Elliot mellett, és kihúztam magam, hogy úgy csináljak, mint aki pontosan idevaló. A camdeni sikátorok sötétsége belém ivódott már annyira, hogy levetközni sose tudjam, és ha külsőre meg is változom, azt a feketét kipislogni a szememből biztosan nem fogom soha.
Elliot átkarolt, én meg igyekeztem nem meglepődni. Csak lazán…! Olyan kellemes volt így, de még most sem tudtam teljesen megszokni. Pedig az eszem tudta, hogy ez bizonyos családokban tök normális. Szóval hagytam, hogy bekormányozzon a kis utcába, meg azon belül is abba a boltba, amit kívülről meg se néztem igazán, hiába láttam, még mindig azzal foglalkoztam, hogy milyen érzés is, ha az ember felett atyáskodnak.
– Ez az egyik legelőkelőbb varázsló üzlet.
– Cuki.
Csak ennyit böktem ki csendesen, szűkszavúan, de csak azért, hogy ne kezdjek kislányos sikítozásba ott a bolt küszöbén. Még mindig kicsit gyanakvóan álltam a dologhoz, de elrontottam, mert körbe néztem a boltban. Elbűvölt a selymes anyagok hullámzása, a kristálygombok, nemesfémes csatok csillogása, de még a puha, süppedős szőnyeg is, amire ráléphettem. Aztán elbotlott a tekintetem az egyetlen, innen számomra kicsit elütő látványon - egy tükrön, amiben magamra bámulhattam vissza. Egész alakos, csicsás keretes cucc volt, Elliot is ott volt benne, de ő elegáns volt, meg kifinomult, meg minden ilyesmi. Én meg…
Én meg rohadtul kihúztam magam, és megigazítottam az amúgy makulátlanul álló frizurámat, aztán keresztbe fontam a kezeimet.
– Nagyon előkelő hely, tényleg.
Nem tudtam, miért hozott ide Elliot, de voltak sejtéseim, csak a legtöbb kapcsán volt bennem némi hitetlenkedés. Olyan jó dolgom volt náluk, hogy már majdnem elkényeztetett is lehettem volna, de azért az eszem biztonsági okokból kerített egy olyan lehetséges indokot, miszerint mi azért vagyunk itt, hogy vegyünk valamit Elliotnak. Nem volna baj az sem, már azért hálás vagyok, hogy elhozott magával a mágikus világba. Hát még, egy ilyen üzletbe...
Szóval kicsit hagytam kilátszani a lelkesedésem, és rámosolyogtam. Erre elszabadította a fenevadat.
– Bármit válaszhatsz. Muci fizeti.
Ahogy elvigyorodott, és megcsörgette a pénztárcáját, csak kicsalt belőlem egy borzasztó nívótlan, ámuldozós szájtátást. De sebaj, talán nem vette észre nagyon, mert ez a bárgyú pofa hamar fordult lelkesen sátáni somolygásba.
– Jól meggondolta ezt? Túl jó arc ez a Muci, nem?
Színpadias aggodalommal csóváltam meg a fejem, még mindig Elliotot figyelve, egyrészt azért, mert azt kutattam az arcán, hogy nem vicce-e esetleg, másrészt meg azért, mert ha újra az árura nézek, félő, elszabadulok, és azt is elfelejtem, hogy itt van.
– Nézz csak körbe…
– Biztos...? A jó szíve lesz szegény Muci veszte – mondtam, de azért tudtam, hogy Elliot legalább épp annyira benne van ebben, ha nem jobban.
Bár elkezdtem nézelődni, de valahogy még Elliot mellett vitt a lábam. Onnan pislogtam egy bézs színű utazó-talár/kabát szerűségre, ami egészen idézte az idei Burberry kollekció hasonló, őszi darabját, csak egy kis mágikus világ-beütéssel. Már majdnem arra is kanyarodtam, de Elliot felkiáltott.
– Merlinre!
Először azt hittem, látja, mit bűvölök, de ahogy elstartolt mellőlem, rájöttem, hogy csak kiszúrt valamit. Nagyon furcsán örömködött, egy nagyon babás izé felett. Félrebillentett fejjel álltam meg felette, hol a cuccra, hol rá nézve gyanakodón.
– Ez… édi. De nem hiszem, hogy van a méretemben – sajnálkoztam eltúlzottan. Jó, gondolom, hogy nem nekem nézte. Jó ég, remélem nem…
– Kinek lesz kisbabája? - kérdeztem csevegős hangnemben, de hamar megszakított minket a mádám, vagy ki a csuda itt a főnök. Olyan monológot lenyomott, hogy csak lestem. Nagyjából semmit se tudtam franciául, csak azt, hogy oui, meg hogy vulé vukusé moá de egyiket se mondta, szóval Elliotra sandítottam kérdőn. Próbáltam igyekezni, hogy ne tűnjek aggodalmasnak, pedig hát még az is lehet, hogy el akar engem innen küldeni? Csak nincs a homlokomra írva, hogy nem vagyok aranyvérű, vagy mi a szösz ami itt minden másodiknak olyan marha fontos a varázsvilágban. Vagy ezért elküldhetnek innen? Ki tudja...




Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2021. 10. 18. - 17:42:45 »
+1

◂apának lenni…
2002. október 17.

l u l u
fine, make me villain

style: for a cold day zene: paint it, black

Egészen különleges volt ez a kapcsolat köztem és Lola között. Volt benne valami szülő-gyerek kötelék, de annál azért tovább mutatott. Inkább mondtam volna magam egy nagyon jó nagytesónak, aki képes érte felelősséget vállalni, de közben barát is inkább. A bizalmasa akartam lenni, akivel megoszthat bárkit, akitől nem kell félnie vagy aki elől nem kell titkolnia semmit. Egyszerűen csak egy támasz akartam lenni, valaki olyan, aki az én szüleim nem tudtak nekem lenni. Talán azért, mert én magam sem hagytam. Lulu talán dacosnak tűnt, túl felnőttesnek, de a nyomomba sem ért rosszalkodásban, ő elvégre még csak a közelében sem volt, hogy kicsapassa magát a Roxfortból – és ha rajtam múlt nem is lesz. Többre kellett vinnie, mint nekem.
–  Cuki. – Jegyezte meg, mikor beléptünk az Anchante Mademoiselle ajtaján. Tipikus kislányos púderszínben úszott minden… de itt-ott egy-egy érdekesebb ruhadarab is felbukkant. Volt bársony, selyem, minden, amit csak kívánhat az ember. Nyilván én nem idejártam vásárolni, de meg akartam mutatni Lulunak azt a világot, amiben én nőttem fel.
– Jól meggondolta ezt? Túl jó arc ez a Muci, nem?
Vállat vontam.
Aiden mindig is túl jó arc volt. Eleinte voltak súrlódásaink, kicsit rajtam vezette le a bánatát, a fájdalmait, a benne dolgozó sötét emlékeket, de ahogy felnőtt és felül kerekedett ezeken minden a helyére kattant. Nem is tudom, hogyan vagy miért lett más ez az egész közöttünk, de már nem akartam megkérdőjelezni, hogy rendben mennek-e a dolgaink. Egyszerűen csak élveztem, hogy többé nem egy sértődős kamaszfiú, aki még egy kapcsolatban is el akarta rejteni az érzéseit… sokkal inkább volt férfi. Készen állt szembe nézni a múltjával, ettől pedig olyan mocskosul szexi lett, mint korábban soha.
Megköszörültem a torkomat, mielőtt esetleg kényelmetlenné válna a nagy álmodozástól a nadrágomat. Arra bíztattam Lulut, hogy nézzen körbe és hozza, ami tetszik neki. Nem is tudom, csak jól esett kényeztetni.
– Biztos...? A jó szíve lesz szegény Muci veszte.
Erre elmosolyodtam. Megnyugtató, hogy legalább egyik lányom kedveli őt. Adával minden annyival nehezebb volt. Számára nem létezett olyan opció, ahol én nem Nathaniel Forest mellett vagyok… csakhogy neki fogalma sem volt, hogy min megyek keresztül vele. Nem értette, hogy mennyiszer bántott – még ha nagyrészt csak szavakkal is.
Már mondani akartam valamit, mikor megpillantottam valamit. Valami elképesztően édeset. Azonnal odasiettem, a kezembe vettem a bársonyos anyagú rugdalózott. Egyszerűen majdnem elolvadtam, amikor a kezembe vettem. Hihetetlen volt, hogy egy olyan apróság lesz hamarosan a karomban, akire az a ruhadarab jó lehet. A szívem hatalmasat dobbant. Egészen a helyzet hatása alá került.
–  Ez… édi. De nem hiszem, hogy van a méretemben – jegyezte meg mellettem Lulu. Nem is vettem észre, hogy ott van. Azt hittem, hogy már a hercegnő ruhák rengetegébe veszett el… hát talán egy kicsit túl hangosan örültem a babaruhának.
Egy kisbabának néztem. Nem neked, te lüke. – közöltem és magamhoz öleltem a kis ruhát. Imádtam, hogy olyan apró, olyan elképesztően puha… de még mindig nem igazán tudtam elképzelni magam szülőnek. Ráadásul Aiden kislány lesz… Aidené… Még a gondolattól is nyeltem egyet. Akihez semmi közöd nem lesz… A hang kegyetlenül dünnyögte bennem ezt a mondatot. Nem akartam meghallani, de nagyon is beleégett a tudatomba. Éreztem, ahogy megmérgez és a hegek is lüktetni kezdtek a csuklómon. Még is közelebb vontam megint a rugdalózott inkább.
– Kinek lesz kisbabája?
Öhm, hát az az igazság, hogy… – kezdtem, de akkor jött Mademoiselle Mimi. Apró termete ellenére túlzottan is giccsesen festett. A csuklóján pedig ott díszelgett a híres bársony tűpárna a maga vöröses valójában. Benne egy-egy gombóstű arany feje csillant meg.
– Bonjour, drágáim! – köszöntött nagyon akcentusosat. – ’át nem gyönyörű ez náp?– Kérdezte széles mosollyal és megpaskolta Lulu vállát, ahogy mellénk lépett. – Épp most érkezett meg a legújább kollekciónk kislányok részére! – Folytatta fennhangon és Lulunak az egyik fogas felé mutatott. – És urám? Ön egy kisdednek vásárol? Remek döntés, igazi fránsziá bársony. –  Simított végig a kezemben szorongatott rugdalózóra. – Sáját gyermek?
Igen, a kislányomnak akarok vásárolni. Még nem született meg, de szépen akarom öltöztetni… – Magyaráztam és közben a tűpárnát bűvöltem a tekintetemmel. Mimi meg már azon fáradozott, hogy valami újabb ruhadarabot vegyen elő. Hát én kinyújtottam a kezem és rámarkoltam a tűpárnára, mire az akkorát sikított, hogy menten vissza is húztam. – Merling valaga! Ez mi volt? – Próbáltam úgy tenni, mintha nekem semmi közöm nem lett volna a dologhoz. – Mármint Merlin hátsója... bocsánat. - böktem oda, mikor elkaptam Mimi rosszalló tekintetét.
Naplózva




Lola Miller
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2021. 10. 19. - 12:20:24 »
+1

Best day ever
2002. október 17.

 

– Egy kisbabának néztem. Nem neked, te lüke.
– Aki mondja! – húztam ki magam fennsőbbségesen, és még a nyelvem is durcásan kinyújtottam, de aztán elvigyorodtam. – Jó, gondoltam.
Néztem, ahogy Elliot elveszik az anyag tapogatásában, meg a kis fodrokban, meg ahogy nyilvánvalóan közéjük képzeli a pici illetőt, akié majd a ruha lesz. Eszembe jutott, vajon nem kár-e, hogy nem tudott rólam? Talán tizenegy évvel ezelőtt nem varázsolták volna még el így a babák. Talán mérges lett volna Mayára? Ki tudja.
– Öhm, hát az az igazság, hogy…
Furcsálltam a zavarát, és nagyon is kíváncsi lettem volna, mi az igazság és az miért kell ilyen köntörfalazva forrókásaként kerülgetni. Támadt egy halovány, de egyre erősödő balsejtelmem, mert egyértelmű volt, hogy valamit akar is mondani, de tart is tőle, hogy elmondja.
– Bonjour, drágáim! ’át nem gyönyörű ez náp? Épp most érkezett meg a legújább kollekciónk kislányok részére!
Futólag arra pillantottam, amerre a mádámö mutatta, és közben az orrom alatt épp csak alig hallhatóan morogtam, hogy tudod, hogy a kislány... Azért megakadt a szemem, megint ott volt előtte az a kabi, amit kiszúrtam, vagy talár, vagy mi is az, szép drapp és kockás színben és messziről is nyilvánvalóan csodás anyagból. És volt ott még sok minden más is, csábítóan sikkes és minden mindenhez passzoló darab… D1e Elliot, meg a babaruha, meg a fura zavara itt volt, szóval nem mentem sokkal messzebb, hanem keresztbe font karokkal hallgatóztam tovább.
– És urám? Ön egy kisdednek vásárol? Remek döntés, igazi fránsziá bársony. Sáját gyermek?
– Igen, a kislányomnak akarok vásárolni. Még nem született meg, de szépen akarom öltöztetni…
Hogy ne essen az állam a padlóra, elegánsan megtámasztottam a csuklómon, mintha az egyik karomra könyököltem volna a másikkal. A boltos elkezdett matatni a ruhaállványon, Elliot meg valamiért odanyúlt a nő másik kezéhez. Ott volt valami… Karkötő? Ilyen tüskés izé. Csak nem azt akarta lekapni onnan? Aztán egy sikítás hozta rám a frászt, úgyhogy most már mindkét kezem a szám előtt volt, nehogy elsikítsam magam én is, kontrázva a tüskés izével. Meg még mindig féltem kinyitni a szám, nehogy elhagyjam az állam.
– Merling valaga! Ez mi volt? Mármint Merlin hátsója... bocsánat.
Különös volt, hogy Elliot a tűpárna után matatott, most meg ez. A nő meg elég csúnyán nézett.
– Elnézést…
A tenyereim takarásából dünnyögtem, mintha én sikítottam volna az előbb, és még próbáltam volna visszatartani. Aztán leengedtem a kezeimet.
– ...De hát így kell megtudnom, hogy lesz egy kistesóm?
Direkt színpadiasan adtam elő a dolgot, de valójában a szívem is tényleg a torkomban dobogott hozzá. Hát ezért aggódott? Talán mert tartott tőle, hogy ha elmondja, féltékeny lennék. Pedig miért is lennék. Csak érkezik a családjába egy újabb kislány, akiért már most rajong nyilván, és aki pici, pufi, elbűvölő, rózsaszín kis izé lesz, akibe nyilván bele is van kódolva, hogy amíg magatehetetlen magaalárottyantó bömbölőbomba, addig a cukiságával éljen túl. Én meg… Tőlem meg tartani kell, hogy majd féltékeny leszek. Hát mit? Azért se leszek. Nyeltem egyet. A képemmel nem tudtam mit csinálni, kamuból megpróbálhattam volna kicsikarni egy “jajdeszupi” mosolyt, meg nyálasan édelegni, de úgyse ment volna, még rosszabb is lehetett volna tőle a helyzet. Szóval ahelyett komoly maradtam, és eldöntöttem, ha valami Elliotnak fontos, akkor az nekem is legyen inkább fontos.
– Elmondhattátok volna hamarabb is. Miért csak most…
Kikerekedtek a szemeim. Mert hirtelen leesett, hogy hát Elliot Aidennel van. Persze, a mágia útjai kifürkészhetetlenek, és számomra még pláne azok, de elvileg ők mindketten apukák lehetnek. Na most vagy az van, hogy valami varázslat van a dologban, és a kislánynak két apukája lesz, vagy ha hagyományosabb a dolog, akkor… Akkor lehet, az volt a kockázat, hogy elkottyantom magam.
– Ugye… Aiden tud róla? – kérdeztem halkabban, nem elítélően, mert hát felnőtt emberek, meg hát én szappanoperákon nőttem fel, szóval szeretem is őket, de azért csak képben kellett lennem. Mindegy, Elliot akár az édesapám, akárcsak egy jótevő felnőtt barát, aminek ő örül, annak én is.
– De jó, hogy legalább én már tudok. Így nem választhatok az új kollekcióból! – fakadtam ki komolyan. – Olyan ruhát kell választanom, hogy az a kicsiéhez passzoljon, mert az úgy lesz - rohadtul - cuki! – mondtam nyomatékosan tagolva, jelentőségteljesen intve a babaruhák, meg a korombelieknek valók felé.
– És neki amúgy se csak egy darab kell, Elliot, hiszen most alakítod ki a ruhatárát! Ez hatalmas felelősség! Szettet kell venni, hogy minden mindenhez passzoljon, mert mi van, ha ezt megveszed, és nem tudja majd mihez felvenni, mert nem illik a pici zoknikájához, vagy a… a kis főkötőjéhez, vagy mik azok a szalagos kalapkák - magyaráztam tovább mutogatva, egészen belelovallva magam a dologba, és a madamot is nyilván lefoglalva, ahogy egyre több és több kérdésem és kívánalmam került szóba.
– Hadd segítsek! Szívesen segítek, Elliot, muszáj segítenem, egy kislánynál különösen számít, hogy van felöltözve, a ruhái, a kiegészítői, a külső a MINDEN[/ i].
Egészen lelkes lettem a végére, nem fogok édesen nyivákolva ujjongani a babaágy felett… De ha azon a babán pont olyan cucc lesz, mint rajtam, és kábé olyan márkás szerelésünk lesz, mint a (ma)Gucci, akkor nagyon rajongani fogok. Hirtelen máris küldetésemnek éreztem, hogy a születendő kishugom (fél-kishugom, vagy fogadott, mindegy) legyen a világ legmenőbb, legjobban öltözött kiscsaja. De azért a nevét se ártana tudni.
– És amúgy... Hogy fogják hívni?



Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2021. 10. 20. - 18:38:56 »
+1

 
◂apának lenni…
2002. október 17.

l u l u
fine, make me villain

style: for a cold day zene: paint it, black

Lulura pillantottam és elismerően bólintottam, ahogy leengedte a kezeit. Milyen édes kis színész lenne belőle, de a partneremnek semmiképpen nem fogadnám. Nem azért, mert nincs tehetsége, mert láthatóan nagyon is volt, hanem mert neki nem ezt az életet szántam. Érdemelt volna inkább egy palotát, ahol hercegnő lehet vagy legalábbis élhetett volna olyan életet. Ezért kellett az, hogy a Roxfortban maradjon és végig csinálja úgy, ahogyan nekem sosem sikerült. Talán mindig is erre voltam ítélve, hogy ne illeszkedjek be sehova, hogy ne legyen jövőm… de Lulu, neki kellett kapnia egy új esélyt az életre, még akkor is, ha nem a legjobb helyre született.
– ...De hát így kell megtudnom, hogy lesz egy kistesóm? – kérdezte.
Nyeltem egy nagyot. Kicsit féltem, hogy egy újabb kislány hisztire nem voltam felkészülve… de nem is tudom, egyszerűen csak nem éreztem, hogy ideje lenne erről beszélni. Egyrészről nagyon korai volt, ezért tényleg kevesen tudták rajtunk kívül, másrészről meg aggódtam a véleménye miatt is. Adától sejtettem, hogy mire számíthatnék… Lulu más volt, nagyon is más.
– Elmondhattátok volna hamarabb is. Miért csak most…
Tudtam, hogy hamarosan muszáj lesz megszólalnom. De a tekintetem visszavándorolt a rugdalózóra, ami olyan tökéletes volt. Meg sem próbáltam elképzelni milyen lesz, de a tudat, hogy ennyire apró… valahogy összeszorult a szívem. Noah-val nem voltam ott, amikor született, mert Nat nem engedett a közelébe. Akkoriban sokat hibáztam, talán tanultam is belőlük… talán nem. Nem. Aligha, hiszen most is ugyanaz az őrült voltam, akinek minden bizonnyal nem kellett volna gyereket vállalnia. Még Aiden is kiakadt, mikor kalandokra akartam vinni magammal a babát… de mit adhatnék én neki? Még csak vérszerint sem lesz közöm hozzá. Sosem fog rám semmiben sem hasonlítani. Az apukája akartam lenni, nagyon is… de közben idegennek éreztem magam. Ezt vajon meg tudná érteni bárki is…
Sóhajtottam egyet.
– Ugye… Aiden tud róla? – kérdezte halkabban Lulu.
Mármint a gyerekről? Nélküle nehéz lett volna összehozni. – Válaszoltam és halvány mosolyra húztam el a számat. Hirtelen nem is számított az a hülye tűpárna. Ez egy olyan apa-lánya pillanat volt közöttünk Lolával. – Tudod… nekem nem lehet gyerekem. Aiden intézte azt a részét. – Tettem hozzá, bár továbbra sem akartam lelombozni ezzel. Tény volt persze, hogy Noah-ért annyit küzdöttünk, amit én már alig bírtam a végén. Már kértem Natot, hogy fejezzük be, nem akarom… pont amikor végre összejött. Az a sok bájital, az evés, a sport. Megviselt. Teljesen ki kellett fordulni magamból hozzá.
– Olyan ruhát kell választanom, hogy az a kicsiéhez passzoljon, mert az úgy lesz - rohadtul - cuki!
Lulu lelkesedésére megint elmosolyodtam. Imádtam, hogy ilyen, imádtam, hogy a lányomnak érezem és itt van velem.
– És neki amúgy se csak egy darab kell, Elliot, hiszen most alakítod ki a ruhatárát! Ez hatalmas felelősség! Szettet kell venni, hogy minden mindenhez passzoljon, mert mi van, ha ezt megveszed, és nem tudja majd mihez felvenni, mert nem illik a pici zoknikájához, vagy a… a kis főkötőjéhez, vagy mik azok a szalagos kalapkák – magyarázta tovább. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, de örültem, hogy lelkes.
Aha… – bólogattam némileg bizonytalanul. Mármint a ruhákhoz volt ízlésem, de fogalmam sem volt, mi az a főkötő és egyéb lánydologok. Persze amitől a legjobban kivoltam az a harisnya. Egy darab zacskó egy nő lábán… mi a faszom szexi abban? Azóta is voltam égve a harisnyakötőizéktől, hogy Esmén láttam egyet.
– Hadd segítsek! Szívesen segítek, Elliot, muszáj segítenem, egy kislánynál különösen számít, hogy van felöltözve, a ruhái, a kiegészítői, a külső a MINDEN.
Jó, jó, nyugalom. Mimi majd segít neked választani, igaz? – Pislogtam a kis nőre, aki azonnal oda is lépett mellénk. Azonnal előkezdett készíteni ezt-azt, én viszont a tűpárnára pillantottam megint a csuklóján. Azon agyaltam hogyan hallgattathatnám el, míg lelopom a kezéről. – Remélem Aiden nem borul ki, hogy máris egy halom babaruha lesz otthon… tudom! El fogjuk dugni. – Tettem hozzá és elvigyorodtam. Aztán én magam is kiválasztottam néhány pár apró zoknit, amik szépen, rendezetten sorakoztak az üzlet kislány részlegén. Valójában egészen élveztem ezt a vásárolgatást és reméltem, hogy férfi létemre azért képes leszek igazi lányként nevelni.
– És amúgy... Hogy fogják hívni?
Rosie. – Válaszoltam és aztán hozzátettem: – Mármint Rosemary, csak én Rosie-nak szólítom. – Tettem hozzá és akkor Mimi odanyomakodott Lulu mellé. Ez volt az én alkalmam, hogy amíg neki valami bársony, tüll izécuccokról beszél, elkapjam a csuklóján tartott tűpárnát. Közben a farzsebemből kirántottam a pálcát és a hátam mögött intettem a pálcával egyet. A bolt hátsó részében valami összedőlt, hangosan, csörömpölve, így amikor az ujjaim a párnára simultak a sikoltása elhalt a többi zajban. Egy gyors zsebbe dugás és disaudio után pedig már minden rendben is volt.
– Jáj, a drágá ékszerek! – Visította magas hangon Mademoiselle Mimi.
Kedvesem, nyugodjon meg, mindjárt helyre hozzuk! – mondtam és a megmentő szerepében tetszelegve előre szegeztem a lucfenyőpálcát és intettem is, annak reményében, hogy minden a régi pompájában fog hamarosan tündökölni.
– Köszönöm! Köszönöm! Kérem, válasszanak, amit csak akarnak. Mindent féláron adok!
Naplózva




Lola Miller
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2021. 10. 24. - 06:19:42 »
+1

Best day ever
2002. október 17.

 

– Mármint a gyerekről? Nélküle nehéz lett volna összehozni.  Tudod… nekem nem lehet gyerekem. Aiden intézte azt a részét.
– Jaa…
Nem is az hozott zavarba, hogy itt futólag érintettük a “Hogyan lesznek a babák” témakört, mert azt… Sajnos, az nem titok előttem annyira, mint szerintem kéne. De Elliot mondta is már ezt egyszer, szóval emlékezhettem volna. Ráadásul ahogy mondja....
Az a része csak egy dolog. Még annyiféleképpen lehet a gyereked!
Bátorítóan meglapogattam a karját - mert ahhoz nem kellett lábujjhegyre állnom. Nem akartam, hogy szomorkodjon, és hát céloztam is kicsit például a jelen helyzetre is. Még csak az sem biztos, hogy összeköt minket a genetika, de az egyébként is túlértékelt. Sokkal fontosabb az együtt töltött idő, meg egyszerűen a döntés. Gondolom apának is pont úgy meg kell tanulni lenni, ahogy nekem is szokatlan még kicsit, hogy valaki másnak is a lánya vagyok, aki nem az anyám. De a szándék a fontos, gondolom, a gondoskodásra, a megbízhatóságra, vagy egyszerűen arra, hogy ott legyen a másiknak, hogy engedi, hogy lehessen rá számítani… És ehhez még csak időpont sem számít, a születésekor, vagy később, vagy jóval előtte máris, sosincs rossz időpontban.
Ahogy így végiggondolom, pont ebbe az irányba tartunk. Persze, nem akarok nagyot koppanni, szóval még nem veszek mindent készpénznek, de Elliot ha tudatosan, vagy ha csak úgy szívből, mégiscsak éppen így viselkedett velem.
– Csodálatos apja leszel.
Nagyon komolyan jelentettem ki, mielőtt észbe kaptam volna, hogy a kezemet végülis a kezén felejtettem, cikisen több ideig, mint egy laza és nem nyálas gesztus, szóval gyorsan tovább lendültem, és hadarós dumaáradattal merültem bele az egyik legkedvesebb hobbimba - a ruhashoppingba.
– Jó, jó, nyugalom. Mimi majd segít neked választani, igaz?
A hölgyike is lelkes volt, és elkezdte mutogatni az apró hacukákat, de hát persze, hogy lelkes volt, hiszen jó nagy bevétel forgott kockán. Én viszont szigúan nézegettem, a legkritikusabb, leghisztisebb hozzáállásommal, mert a kis pártfogoltamnak csakis a legjobbat, vagy semmit!
– Nem. Nem! Az sem... Jó, az cuki. Nem, jaj, a keresztbe csíkos kövérít, még mit nem!!! Jó, az a pöttyös, az jó...
– Remélem Aiden nem borul ki, hogy máris egy halom babaruha lesz otthon… tudom! El fogjuk dugni.
Elliotra néztem, és cinkosan visszavigyorogtam rá.
– Az én szobámban tuti nem keresné.
Lelkesen ajánlottam, és ó, de izgalmas lesz! Tetszett a tudat, hogy van egy közös titkunk, és hogy a szobám a Roxfortban tartózkodásom alatt is fontos szereppel bír. Még azon is elgondolkodtam, vajon bánnám-e ha a pici beköltözne oda - de aztán eszembe jutott, nem valószínű, hogy osztozkodnom kell, mert már az én szobámat is csak úgy hozzá toldották a házhoz, nagyjából egy laza csuklómozdulatba került. Hogy én hogy imádom a mágiát… De valószínűleg úgyse leszek ott azoknál az első éjszakáknál, amiken megy majd az a tipikus, filmes bababömbölés.
–  Rosie. Mármint Rosemary, csak én Rosie-nak szólítom.
Nem mondtam, hogy szép név, nem értem rá, de azért helyeslően bólogattam. Nagyon nézegettem a ruhákat, de a madam majd’ félre lökött, úgy nyúlt oda, hogy mutasson nekem valamit, ami csupa tüllfodor meg bársony volt, mint egy pici tütü, és persze, hogy lelkesedtem a minibalerina gondolatától, ezért nem is láttam pontosan, mi történt közben. Csak a nagy zörgésre kaptam fel a fejem. Jó nagy csörömpölés volt, pedig láthatóan a kutya se járt arra.
– Kedvesem, nyugodjon meg, mindjárt helyre hozzuk!
Elliot olyan gyorsan és olyan nyugodtan ajánlkozott, hogy én meglepve vontam fel a szemöldökömet egy pillanatra - én még azon gondolkodtam, hogy mi a jóélet történt. De ő biztos tapasztaltabb, és hát ahol mágia van, ott gondolom történnek ilyen furcsa balesetek. Amik milyen jól jöttek nekünk, mint utóbb kiderült.
– Köszönöm! Köszönöm! Kérem, válasszanak, amit csak akarnak. Mindent féláron adok!
Nem kezdtem örömbömben visongani, az olyan nívótlan lett volna. Egy ördögi, kapzsi félmosolyban nyilvánult meg minden, amit gondoltam, aztán mutogatni kezdtem Elliotnak az összeválogatott baba-és tinilányruha szetteket, az alakuló csodás ruhatárat, ahol minden mindenhez passzolt, és minden a legjobb volt. Furcsa, de ha volt is bennem egy pici aggodalom az első pillanatban azért, hogy esetleg az új kis jövevény miatt számomra már nem lesz annyi hely az életükben, az már egészen elpárolgott. Kezdtem úgy érezni, hogy éppen több hely lett számomra is a kicsi miatt. Egy baba születésekor sosem lehet elég segítő kéz a… környéken…



Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2021. 10. 27. - 10:21:59 »
+1

◂apának lenni…
2002. október 17.

l u l u
fine, make me villain

style: for a cold day zene: paint it, black

Lulu lelkesedése édes volt. Azt hittem, majd inkább borul ki és közli, hogy ő nem akar kistestvért. Valahol megértettem volna, mert egyke volt és egykének lenni azt jelentette, hogy ő a család szemefénye, amit aztán nálunk meg is tapasztalhatott. Aiden is és én is el-lekényeztettük apróságokkal, mert imádtuk... sőt egyenesen rajongtunk érte.
- Az én szobámban tuti nem keresné. - Javasolta, amire persze elmosolyodtam. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg csak egy ötlet, vagy titokban ő is a babaruhákat akarja nézegetni, míg meg nem jön a húga. Igen. Valahol megértettem, én is nagyon vártam Rosie-t... de közben azt sem szerettem volna, hogy Lulu hanyagolva érezze magát. Ez persze vonatkozott Adára, Natra és Noah-ra is, bár őket sokkal nehezebb volt látnom. Nathaniel Forest semmit sem könnyített meg. A viselkedése inkább gátat jelentett közöttünk... képtelen volt újra építeni a bizalmat, amivel legalább a gyerekeinket támogatnánk. Csak sírás, morgás és keserűség volt, ami nem csak nekem, nekünk, de a közös gyerekeknek sem volt jó.
- Jó ötlet. Ott úgyis minden hercegnős elve. - Dünnyögtem halkan és elmosolyodtam, ahogy válogatni kezdett.
Szerencsére a költkezésünk ígérete megtévesztette Mimit is, így a markomba került a tűpárna, aminek visítását elnyelte a mágiával ellátott kabátzseb is. Próbáltam nem arra gondolni, milyen következményei lehetnek ennek még, ha talán észreveszi, inkább a pénzre és a babaruhákra koncentráltam.
- Ézek mind minőségi ányágok - magyarázta az apró termetű, túlzottan is akcentusos boszorkány. Végig simított valamin, amit Lulu tartott a kezében. Én már azt sem tudtam, hogy hol tartunk, miket kapott fel a lányom.
Ezért megvártam, míg közös erővel mindent kiválasztanak. Én magam csak egy pár bolyhos, nyuszis mamuszt vettem a kezembe és azzal sétáltam a kasszához. A végösszeg persze csillagászati volt, de ennyit megért az újdonsült kislányom és Lulu is. Ez a hét, amit otthon töltött a szünet alatt a szórakozásról szólt. Nem is tudom, egy egész kicsit kárpótolni szerettem volna azért, hogy annyira paráztam, mikor felbukkant.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.
Naplózva



Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.067 másodperc alatt készült el 34 lekéréssel.