Óratorony udvara

játék az egész
~ 2003. január 22  ~


vacog a szívem, nincsen rá kabát

Nem, Claus Hill, nem fogod magad úgy elengedni, hogy egy ilyen tizenakárhány éves csak úgy irányítson, mint terelők a gurkót, de nem ám! Kettőnk közzül amúgy is ő tűnik a gurkónak, mert állandóan mogorva képpel bámul maga elé, amióta megismertük egymást. És tessék, még a vége az lett, hogy a pasid lett. És még a könyveit is cipeltetni akarja veled, mint egy hercegnő! Komolyan mondom, ez egyre kínosabb. Nem is értettem, hogy miért nem hagytam csak úgy magára. Nem mintha a  gitáros dolog nem csábított volna, csak hát... Nekem is volt férfias büszkeségem és én voltam az idősebb is!
Mág nagyban fontolgattam azt is, hogy miután megkaptam a gitárt ott is hagyom, mint a diákok a vécét, ha megtalálják benne Mirtilt. Nem iagzán akartam ezt annyira elhúzni, de akkor hirtelen eltaknyoltunk, és Baldron alá kerültem. A gyomrom kicsit megremegett, ahogy a tekintetébe néztem, és láttam, ahogy zavarba jött miután a szemei az ajkamra tévedtek. Ennél feltűnőbben úgyse tudott volna megbámulni. Nem mintha olyan feltűnés mentes lett volna az, ahogy a két hollóhátast kukkolta. Szerintem csak ő hitte el magáról azt, hogy nem vették észre. Persze mielőtt én is zavarba jöhettem volna már fel is pattantunk, miközben megint utasítgatni kezdett. Nekem meg elegetm lett és a könyveinek a felét rásóztam. Nem mintha nem furcsállottam volna azt a hálás döbbenetet a szemében. El is gondolkodtam rajta egy pillanatik, hogy mégis most mit csinálhattam furán, de aztán megint magára vette azt a nagyon fontoskodó arckifejezést, amitől megforgattam a szemem.
- Vegyél fel szemüveget, Hill. Kétlem, hogy bárkire is képes lennél bármilyen hatást gyakorolni. Jellegtelen külsőd van.
- Kontaklencse. Mi guglik így hívjuk, a szemüveget, amit akkor hordunk, ha nem akarunk olyan gázul kinézni, mint Harry Potter - pislogtam felé jelentősségteljesen. - És te beszélsz? Mégis ki figyelne fel egy ilyen morgolódó, állandóan a szemöldökét ráncoló durva manóra. Előző életedben Morgó voltl a Hófehérkéből? - vágtam vissza. Felksóhajtottam, mert igazából nem is volt olyan unalmas képű. Csak ne ráncolta volna midnig a szemöldökét. Para, hogy így tud vele bámulni gyerek létére.
Bevonultunk az üres folyosókra. Nem nagyon izgultam amiatt, hogy késni fogok, általában mindig késtem, és mindig büntető munkát kaptam. Nagyon sok mindent nem tudtam csinálni, mert felcsendült egy ismerős röhögés, mire nagyot sóhajtottam Hóborba az utóbbi időben állandóan belebotlottam, és kezdett nagyon idegesítő lenni.
– Két szerelmes pár, mindig együtt jár! KÉT SZERELMES PÁR! MINDIG EGYÜTT JÁR!  - ordibált, majd valami szarságot dobott el, ami egyenesen gyomorszájon találta Alfonz amúgy sem túl erős testét.
- Ó faszom - káromkodtam, Hóborc meg vihogva ellebegett, miközben a karjaim közzé fogtam Alfonzt. - Persze kibírod, a gyengélkedőn biztos - öleltem magamhoz, és felkapva őt egyenesen nekiindultam a Gyengélkedre. Madame Pomfery odavezényelt minket az egyik ágyhoz, és miközben lefektettem rá, nem mozdultam el mellőle. Legszívesebben rágyújtottam volna, de akkor biztos hogy kihajított volna a madame az ablakon.  Amíg vértunk a nőre úgy éreztem meg kellett fognom a kezét. Nem is tudom miért. Csak úgy... Meg akartam fogni.
- Szigorúan csak az alkunk miatt - dünnyögtem felé, miközben megjelent újra a nő, és mindenféle bájitallal meg izével ellátta, mintha csak valami szörnyű átokheget kapott volna. Nem mondaom, hogy nem izgulok, de... Faszom aggódtam.

A JÁTÉK MÁS HELYSZÍNEN FOLYTATÓDIK!

[tényleg]

Sir Daniel Tayilor

2005.03.04. késő délután

Nem állítom, hogy a magabiztos mosolyom mögött nem vagyok elképesztően ideges és lámpalázas. Kicsit segít, ahogy végigfuttatom a tenyeremet a régi bunkósbot durva felületén, amelybe olyan sokan belevésték a nevüket az évek során (én Revannal közösen egy R&S vésettel járultam hozzá az emlékműhöz). Örülnék, ha itt lenne most velem, de természetesen egyedül kell lennem.

 Amikor megírtam azt a levelet Sir Daniel Tayilornak, kicsit ostobának éreztem magam, és azon gondolkodtam, amikor a Bagolyház lépcsőjén állva néztem, amint a madár távolodik tőlem az üzenettel, hogy sikerült jó előre hülyét csinálnom magamból. Még ha hivatkoztam is a munkakapcsolatra édesapám és Sir Daniel között, arra a kevés, egyébként pozitív említésre, amelyek még a miniszteri kinevezése előttről származtak, a nagy képet nézve én csak egy roxfortos diák vagyok, még csak nem is végzős, még rengeteg lehetőséggel, hogy elintézzem a jegyeimet, és az összes lehetőséget rá, hogy valaha auror lehessek. De úgy érzem, hogy késő lett volna jövőre írni. Vajon sok ilyen levelet kaphat? Mégis, visszaírt, hihetetlenül gyorsan ahhoz képest, amit vártam.

 Ahogy várok, igazgatom a vörös nyakkendőt, az is felmerül bennem, hogy Sir Daniel talán ismeri az anyámat is. Nem írtam le neki, hogy nem tudhat erről a találkozóról (ha valamivel, azzal egészen biztosan elértem volna, hogy neki írjon először), de tartok attól, hogy valahogy megtudta, hogy a terveim továbbra is változatlanok. Tudom, hogy előbb-utóbb meg kell tudnia, de nem akarom, hogy így történjen. Valahogy nekem kell elmondanom- ez az egyik dolog, ami helyett, ha lehetne, inkább puszta kézzel megküzdenék egy acromantulával.

 Egy pillanatra érzem azt a durva nyomást, mintha hirtelen rájönnék, hogy a seprűm elvesztette a mágikus képességeit, kétszáz lábbal a föld felett, ahogy meglátom a férfit, aki tényleg eljött, ahogy ígérte, és valószínűleg egy percet sem késett. Mégis, azzal a mosollyal lépek elé és nézek a szemébe, amelyet azok viselhetnek ilyen helyzetekben, akik tudják, hogy szárnyaik vannak, és soha nem is volt szükségük arra a seprűre. Akik tudják, hogy hogyan fog ez menni, és nem tartanak tőle, hogy valaki, aki minden bizonnyal tisztelte az apjukat, most talán egy hülye kis libát lát bennük, aki nyomokban sem hasonlíthat egy olyan hatalmas emberre, mint Rufus Scrimgeour.

 - Nagyon köszönöm, hogy eljött, uram! Megtisztel vele, hogy rám szánja az idejét! Sienna Scrimgeour vagyok, örülök, hogy találkoztunk személyesen is!- a mosoly mellé nyújtott kézfogás olyan, mint teljes sebességgel repülni a Tiltott Rengetegben, a lombkorona szint alatt. Lehetetlen, halálos, életveszélyes; mégis, minden fa éppen hogy arrébb van, éppen csak megkarcolnak az ágak, és sikerülhet... sikerül. Amíg valaki nem gondol bele, hogy lehetetlen.

 Tudom, hogy minden kétség azonnal ütközéssel járna. Nem kérdőjelezem meg a sminkem helyességét, nem gondolok olyan ostobaságokra, hogy félreérthető a rúzs, mely mintha kihívó lenne; csak annyit jelent, hogy magabiztos vagyok. Nem gondolom azt sem, hogy a csapatkapitányi kitűző hivalkodó a taláromon, és hogy inkább szégyellnem kellene két nagyon csúnya vereséget; tisztességesen játszottunk, becsülettel, jobb játékosok ellen, és ezt fogjuk tenni a harmadikon is. Nem kérdőjelezem meg a mosolyom, a frizurám, a helyességét annak, hogy egyáltalán találkoztunk; amint valaki megkérdőjelezi magát, vége van, mert onnantól kezdve tudod, hogy vesztettél. És ha ezt gondolnám... mindig pocsékul hazudtam.

 Többször elgyakoroltam, hogy pontosan mit fogok mondani; mintha lenne egy begyakorolt útvonal, amelyen végigrepülhetek biztonságosan, de talán már akkor tudtam, hogy nem fogok emlékezni, amikor végiggondoltam, hogy pontosan milyen részleteket szeretnék egyeztetni. Talán az egész csak arra szolgált, hogy megnyugtasson, mint a tervezés sokszor; természetesen felesleges is lenne olyan kérdéseket feltenni, hogy milyen jegyekre törekedjek, értelemszerűen minél jobbakra. Ezeket a kérdéseket feltehettem volna tavaly, az RBF-ek előtt, és fel is tettem őket.

 - Azt hiszem, hogy nem fogalmaztam teljesen pontosan a levelemben; nem csak szeretnék auror lenni, nem tudok elképzelni semmilyen más hivatást. Tudom, hogy a felvételik színvonala nagyon magas, ahogyan a képzés is. Főleg abban szeretném az Ön segítségét kérni, hogy milyen egyéb dologgal készüljek az órákon kívül.- hallottam, hogy a patrónus bűbáj például segít, vagy legalábbis régen hatalmas plusz volt, ha valaki elsajátította, de nem ismerek senkit, aki képes lenne végrehajtani vagy megtanítani. Nem tudom, hogy Fawcett professzor képes-e rá, és ha igen, akkor is tudom, hogy ez egy olyan hatalmas szívesség lenne, amit nem várhatok el csak úgy valakitől, szerintem egy ilyen tanfolyam simán több száz galleonba kerül a jelenlegi piaci környezetben. Ugyanez igaz Lutece professzorra is.

[Sienna]

Sienna
2005. Március

Megborotválkoztam. Magamat is zavarba ejtem a ténnyel és őszintén szólva nem is tudom, hogy mikor és hogyan döntöttem el. Egyszerűen csak a zuhanyzás után automatikusan lendült a kezem a megbűvölt borotva után, ami úgy ment végig arcomon, mint kés a vajon. Se vágás, se irritált bőr, csak én. Babaarccal. Végig figyelem magamat a tükörben, ahogy felveszem öltönyömet. Miért veszek öltönyt? A kérdés már csak a nyakkendő megkötésénél merül fel bennem. Értelmetlen az egész. Úgy csinálok, mintha vele találkoznék, nem pedig a lányával. Mintha évekkel ezelőtt lennénk és be lennék rendelve jelentést tenni a parancsnokságra. Fülemben zengenek az intések és megrovások. Mi ez az állat az arcán Tayilor? Egy brit auror mindig legyen rendezett! Persze igaza volt és szolgálati napokon most sem viselhetek arczsőrzetet az Udvarban, nem tudom hogy már akkoriban is erre a pozícióra készített-e fel. A vén oroszlán megosztó miniszter volt, de zseniális parancsnok. Egy igazi mentor.

Nem is csoda hát, hogy végül belementem abba, hogy találkozzak a lányával. Eléggé meglepett a megkeresése, hogy őszinte legyek. Amikor megláttam a roxforti baglyot ablakomban azt hittem, hogy a jövő tanévi egyeztetésekbe akarnak bevonni. Megkönnyebbültem, hogy nem, éppen elég volt két éve a MACUSásokkal együtt dolgozni az elnöki látogatáson, arról nem is beszélve milyen abszurd volt a texasi páros a ’Palotában. A Franciákat pedig Angolként úgy érzem kötelességem nem kedvelni. Mindenesetre megkellett mozgassak pár követ és minden bájomat bevetni McGalagony prof.. elnézést, igazgatóasszonynál, hogy beengedjenek a birtokra. Az utóbbi évtizedben túlságosan is sok pszichopata lógott be gyomorforgató hátsószándékkal az iskolába. Borzalmas, hogy milyen emberek vannak. Ennél már csak az borzalmasabb, hogy milyen öreg vagyok. Tényleg elértem abba a korba, hogy bizonygatnom kell, hogy nem vagyok szexuális ragadozó amiért diáklányokkal szeretnék beszélgetni? Pedig mintha még csak tegnap lett volna, hogy az ódon kastély folyosóin baromkodtunk a srácokkal és fogadásokat kötöttünk, hogy ki lesz Lumpsluck új kedvence. A vén kecske sosem hívott meg a nyavajás klubjába..

Pontosan érkezek a megbeszélt helyre, egy perccel sem később sem pedig korábban. Végtére is egy Scrimgeour-ral találkozom. Még ha csak tini is, jobban teszem, ha felkészülök és természetesn nem is kell csalódjak. Sienna is jelen van már, nem tudom hogy várt-e engem vagy ő is csak most érkezett, de meglepett volna, ha nekem kellett volna várnom rá. A lány makulátlan talárban, tökéletesen rendezett hajjal, sminkkel és kellően erélyes, de nem tolakodó kézfogással üdvözöl. Vérbeli Scrimgeour.
- Szervusz Sienna – üdvözlöm – kérlek tegeződjünk – ma már hányadszorra is érzem magamat öregnek? – és én is örvendek.
Közelebbről még egyszer szemügyre veszem a lányt – persze nem a félelmetes módon. Az élére vasalt egyenruha alatt sportosabb testalkat, ezt a kapitányi kitűzője is validálja. Persze, hogy kapitány, mi más is lenne. Vonásaiban meglátom apját és egy pillanatra, mintha Rufus nézne vissza rám, csak az oroszlánszerű hajzuhatag hiányzik.

Elmosolyodok azon, ahogy a lány ledarálja a találkozás célját, mint egy agendát értekezlet elött. Persze tudom, hogy miért akar találkozni, elvégre megírta – de arra már nem készültem fel egyáltalán, hogy én mit fogok mondani neki. Hogy teljesen őszinte legyek, nem sok embernek ajánlanám az aurori hívatást. Sokakat láttam, hogy mennyire megviselt és szétszedett a szakma és ezek a háborús évektől függetlenek voltak.
- Fuh, nem is tudom hol kezdjük – sóhajtok és intek Siennának, hogy üljünk le egy közeli kőpadra. Pálcámmal intek és megjelenik két dalmata mintás bögre köztünk, az enyémben már gőzőlőg a gyümölcs tea.
- Teát vagy csokoládét? – kérdem és amennyiben válaszol úgy pálcámmal megkoppintom a bögréjét amiben elkezd kavarogni a választott ital. A kávéhoz talán már túl késő van.

- A bűbájok és varázslatok előtt érdemesebb lenne, arról beszélni, hogy mire számíts, ha aurornak állsz – kezdek bele – számíthatsz koffein- és dopaminfüggőségre – és látens alkoholizmusra, teszem hozzá magamban – gyatra szociális életre és persze a tested tele lesz sosem gyógyuló sebekkel. Ezt a vámpírhaparást tavaly októberben szereztem – mutatok nyakamon a két fekete pontra – ez meg egy... mondjuk úgy, hogy víziszörny volt a múlt hónapban – húzom fel talárom ujját, hogy lássa a kagylókés okozta vágásnyomokat ütőeremnél. – Ezek pedig csak a testi sebek... úgy gondolod, hogy ezekre fel tudsz készülni?

[- Tegeződjünk, ha Ön... ha te is azt szeretnéd.]

Sir Daniel Tayilor

2005.03.04. késő délután

  Talán nem kellene váratlanul érnie, hogy Sir Daniel pontosan érkezett, de belül mégis mélyen megtisztelve érzem magam; már azért is ezt érzem, hogy egyáltalán hajlandó volt találkozni velem. Biztosan nem ez a legjobb szabadidős program, amit egy auror el tud képzelni a szabadnapján, még én is sokszor érzem azt egyes programok esetében, hogy talán jobban is használhatnám az időmet. Akkor is, ha az idő sokszor csak kifolyik az ember ujjai között.

 - Tegeződjünk, ha Ön... ha te is azt szeretnéd.- elrejtem a mosolyom mögé, hogy a hirtelen közvetlenség kissé hirtelen és váratlan, akkor is, ha tudom, hogy már nem vagyok messze a nagykorúságtól, és minden bizonnyal kényelmesebbnek fogom érezni én is pár év múlva, ha én jövök vissza ide. Kevésbé érezném öregnek magamat. Mégis, sokszor azt érzem, hogy ez egy átmeneti szívesség, egy olyan, amit bármikor visszavonhatnak tőlem, csak egy csettintéssel, és visszamenőleg is tiszteletlen leszek. Talán vannak ilyenkor is olyan határok, melyeket nem szabadna átlépnem.

 Megtartom a magabiztos mosolyt, mintha nem érezném belül azt az elképesztő idegességet, mintha nem lehetne olyan könnyen a jövőm a férfi kezében. Csak egy levél az anyámnak... persze, miért tenné ezt. Sokkal valószínűbb, hogy végül nevetségessé teszem magam, talán jelét adom annak, hogy azt hiszem, hogy csak az apám nevét kell meglobogtatnom egy könnyített pályáért. A könnyített pálya a legutolsó dolog, amit akarok; azt akarom, hogy legalább olyan nehéz legyen a dolgom, mint bárki másnak, hogy ne én legyek a gyenge láncszem, aki esetleg lehúzza a partnereit. Rémisztő a gondolat.

  - Teát, azt hiszem.- csak egy pillantást vetek a kezemben tartott dalmatás bögrére, de a tapintásából meg tudom mondani, hogy hibátlan a felülete. Nincsenek rajta azok a kis kiszögellések, amelyek eleinte olyanok voltak az általam idézett bögréken, mintha valaki megnyúzott volna egy barlangot; most már nem szúrnak, csak kicsit kellemetlen a felületük, köszönhetően a gyakorlásnak. Ez viszont igazi is lehetne, olyan, amit nem mágia, hanem egy mesterember keze, vagy egy mugli gyártósor tökéletes gépei hoztak volna létre. Aprónak tűnő különbség; sokszor az is aprónak tűnik, amivel egy auror többet tud egy simán csak jól tanuló diáknál, aki párbaj szakkörre jár. Talán apró is a különbség, talán csak egy lépés: egy lépés persze a különbség, élet és halál között.

 Akkor is fenntartom a mosolyomat, amikor Sir Daniel arról kezd beszélni, hogy miért ne legyek auror. Egy pillanatra elfog egy olyan érzés, mintha összeesküdtek volna ellenem, mintha anyám kérte volna meg, hogy valaki mondja el a saját szájával az ő szavait, hátha akkor beérem valami kevesebbel. Hátha ennyi elég, hogy ne akarjak apám nyomába lépni, mintha csak egy átlagos, buta tinédzser lennék, aki olvasott néhány romantikus történetet Sharpról vagy Crouchról, és csak hős akarna lenni, fehér köpennyel a hátán. A koffeinfüggőség gondolata nem ijeszt meg, amúgy is egyre kevesebbet tudok aludni...

 A sebek talán komolyabb hatást gyakorolnának rám, ha nem jelenne meg rögtön egy ostoba, gyerekes mentális kép arról, hogy hogyan is tud valakit megharapni egy vámpír. Kicsit el is vörösödök, és miközben a karjára nézek, korholom magam, amiért egyáltalán eszembe jut olyan ostobaság, hogy egy olyan megbecsült férfi, aki ilyen fiatalon a Királynő lovagja lett, hálószoba sérüléseket mutogatna harci sebekként. Megpróbálom felidézni a Hollóhát elleni meccsünket, ahogy nézem Tavish hátát, ahogy reménytelenül messzebb és messzebb kerül elém minden kanyar után, hogy kicsit kijöjjek ebből az ostoba gondolatból, mielőtt válaszolok.

 - Emlékszem, hogy apám is sántított... és egyszer láttam Mr. Mordont is. És tudom azt is, hogy mi történt velük végül. Tényleg ezt szeretném csinálni.- az utolsó mondatnál a férfi szemébe nézek. Tudom, hogy talán sértetlenül végighúzom a karriereremet; talán megnyomorodva megyek nyugdíjba; talán az egyik ügyem lesz a halálom. Egy aurornak nincs bizonyosság az életében, annyi sem, mint másoknak.

 Gondolkodom rajta, hogy megvárom, hogy válaszoljon, hogy elhárítsam a többi ellenérvet arról, hogy milyen szörnyűségek várnak valakire, aki a Minisztérium szolgálatában fog szörnyetegekre vadászni, hogy mennyire mélyen áshatom magam az emberi és az embertelen gonoszságba. Tudom, hogy nem lát mást, csak egy kiskorú diákot, aki túl fiatal ehhez, és aki hét év múlva már a parancsnoksága alatt lehet mégis az aktív állomány tagja. Úgy érzem, hogy valahogy szerte kell oszlatnom ezt a képet.

  - Apám egész életét a közösségünk szolgálatának szentelte. Szeretnék én is hozzájárulni ehhez.- nem töröm meg a szemkontaktust, és mivel szerencsére sikerült az ostoba vámpíros asszociációt eltávolítanom a gondolataim között, az egyetlen dolog, amit láthat, hogy kicsit piros az arcom. Azért remélem, hogy komolynak tűnök.