Klubhelyiség

Sleepless nights
with Sienna

Inkább ráhagyom a dolgot, megtettem amit megkövetelt a haza, azért remélem legalább egy fokkal könnyedebben veszi majd az egészet. Fene azt az áldott jó lelkem, a kakaós csigám befejeztével egy pálcaintéssel bezárom a kis ládikómat, noha ha rajtam múlna, még bőven tudnék enni. Helyette csak a kinder csokis likőr marad elől, amiből töltök töltöm magamnak egy újabb kört, mert... nem is tudom mikor, de elfogyott.

- Én nagyon szívesen benne lennék! - jutalmazom az ötletét egy széles mosollyal. - Mondjuk Revan jelenlétében az étkezés amúgy is korlátozott, mert a macskák kinéznék a kaját a kezünkből... - kuncogok fel halkan a gondolatra. Bár kicsit megkésve, de valóban jó lenne a háztársaimmal is jobb kapcsolatot kiépíteni. Ilyenkor kicsit irigykedem Siennára és Revanra, hogy ők itt vannak egymásnak, Oph viszont egy másik házban van, rengeteg a dolga, így közel sem tudunk annyi időt együtt tölteni, mint szeretnénk.

Már éppen megtörném valami újabb, random témával a csendet, mikor Siennára pillantva feltűnik, hogy valami miatt elszomorodik. Tudom, hogy jobb lenne valamivel elterelni a figyelmét, úgy, hogy ne érezze azt, hogy feltűnt a dolog, de mégsem jut eszembe hirtelen semmi. Csak lenézek a kezemben lévő pohárra, amiben meglötykölöm az italt. Belekortyolok és ezzel egy időben Sienna már fel is pattan a helyéről. Érdeklődő tekintettel követem minden mozdulatát, sőt a mosolyától valahogy rossz érzésem támad. Amit javasol, ahogy egy macska ügyességével felugrik a kanapéra csak felszaladnak a szemöldökeim. Egy pillanatig elgondolkodom azon, hogy jó ötlet-e ez, de aztán tele töltöm a poharamat, egy hatalmas slunggal lehúzom az egészet utána elfogadom a segítő kezet és felállok én is a kanapéra. Végül kicsit hangosabban, mint ami ilyen kései órán illedelmes lenne, felnevetek.

- Hát jó. Ha meg kell halni, hát meg kell halni - vonom meg a vállam nevetve. - Ó, várj egy kicsit... - a poharakat inkább a kandalló fölötti párkányra varázsolom, mielőtt esetleg véletlenül beledőlnék. Kezdem érezni, hogy nem csak a gátlásaimat és félelmeimet tompítja az elfogyasztott alkohol mennyiség, hanem az egyensúlyérzékemet.

Ezután csak furcsa izgalommal teli várakozással pillantok rá, hogy vajon mit forgat a fejében.

[- Nem fogsz meghalni. Te irányítasz.]

Sleepless nights
with Anne-Rose

2005.03.26. késő éjszaka

  Kicsit távolabb száll a rosszkedvem, amikor Anne-Rose megemlíti, hogy a macskák lerohannának minket Revan jelenlétében. Biztos, hogy tudják, hogy kihez kell fordulni, valószínű, hogy az ő macskája is azért jött hozzám, mert sokat lát a jelenlétében, és összerakta fejben, hogy ha tőlem kér enni, az majdnem olyan, mintha tőle próbálna kérni. Talán a mosoly kicsit távolabb űzi azt a gondolatot, amit a holnap, az idő tartogat nekem.

 Úgy érzem, hogy bele akarom vetni magamat minden ostobaságba, különösen most, hogy az alkohol végigmarja az ereim belsejét, áthasít a szívemen, és a szorongást, félelmet elnyomja kissé a halhatatlanság csalóka illúziója, ahogy felállok a kanapé támlájára. Minél több zaj, minél több esemény kell, hogy elfelejthessem, hogy milyen közel vagyok hozzá, hogy ne legyek más, csak egy újabb irodista, aki hétfőtől péntekig a Közlekedésügyön dolgozik, csendben eltűnik a nevével együtt. Nem tudom, miért ijeszt meg ennyire a felejtés, a potenciális semmi.

 De most messze vagyunk tőle, most nem létezik a jövő, nem léteznek azok a félelmek, nem léteznek azok a furcsa hangok a lépcsők irányából, mintha valaki más is lejönne, apám sem figyel engem csalódottsággal az arcán. Most csak a rövid rántás létezik, amellyel felhúzom Anniet a kanapé támlájára, ami egy elképesztő ostobaság. Fogalmam sincs, hogy felborulunk-e, leesünk-e, lesz-e valami bajunk, simán rázuhanhatunk az asztalra, eltörhet valamink. Talán ártalmas is ez az egész, mert rosszabb lesz neki, ha újabb traumát gyűjt zuhanásból, de csak úgy lehet legyőzni a félelmet, ha szembeszállunk vele. Pontosan úgy, ahogyan én nem teszem.

 Megfogom a derekát, miközben igyekszem a lehető legszilárdabban állni a saját lábaimon. Ő előrelátóbb, ő legalább arra vigyáz, hogy üvegszilánkok ne kerüljenek a sebeinkbe, amelyeket minden bizonnyal rövidesen összeszedünk, ha sokat szerencsétlenkedünk még. A lehetőség mégsem ijeszt meg, ahogy az sem szokott, hogy esetleg lezuhanok a lépcsőn, amikor az már mozgásban van, én mégis átugrom. Annyira soha nem ijesztett meg a zuhanás, inkább attól szoktam félni, hogy soha többé nem repülhetek majd.

 - Nem fogsz meghalni. Te irányítasz.- elengedem Anne-Rose derekát, és hátralépek egyet, a támla szélére, miközben felemelem a karjaimat a fejem fölé, és egy pillanatra az egyik lábam is, miközben kihívón rámosolygok. Persze, nem ugyanaz, mint egy kviddics meccs, innen lezuhanni jóval kevésbé veszélyes, még ha egy ilyen rövid zuhanás is lehet kifejezetten veszélyes.

 - Ha ezt meg tudod csinálni, repülni sem más. Csak mondd utánam: ÉN irányítok.- nekem is mindig ez volt az a pont, ami előre repített a nehézségeket, amikor eldöntöttem valamiről, ami túl nehéz volt, hogy akkor is megcsinálom. Ironikus, hogy szinte mindenben sikerült- kivéve ezt az ostoba szorongást, a félelmet tőle, hogy nem leszek elég, hogy nem leszek boldog, ha vége ennek a hét évnek.

 Körbefordulok a támlán, mielőtt könnyedén leugrok a kanapé mellé, és lentről felnézek rá. Nem tudom, hogy el tudnám-e kapni, ha leesne, sokkal valószínűbb, hogy inkább én lennék a párnája, és kicsit kevésbé törne össze, de a realitások most nem zavarnak, csak mosolyogva felnézek a lányra.