- Ha gondolja, majd egyszer…szivesen…megtanítom…izé…nem mintha…szüksége lenne tanításra…ááá nem, nézze felejtse el.
Nem hagytam, hogy kibillentsen a hebegésével, és igyekztem nagyon megnyugtató hangot megütni, miközben visszafogottan azért lelkesedtem.
- Szívesen megtanulnám. Nagyon kedves Öntől, ha valamikor szán erre egy kis időt.
Nem fixáltunk le semmit, se időpontot, se a terv tényszerűségét, de azért az újabb ürügy ötlete, hogy együtt töltsek vele egy ksi időt, egészen feldobott. Sose lehet tudni, mire számítsak a közelében. Legalább nem a szokásos kaptafa volt, ahogy beszélgettünk. Nos, egy kis kivételtől eltekintve, de hát azt a labdát én dobtam el, ő pedig kedvesen visszadobta.
- Jajj, dehogy öreg, hát magácska gyönyörű és fiatal…mármint bocsánat…nem úgy…tehát még ön előtt az élet...a…mindegy.
- Tudja mit? Hiszek Magának - kacsintok rá, mert persze tudom én, hogy nem vagyok azért még benne a korban igazán, és egyébként is, a gyerekek fiatalítanak. Vagy mi a szösz. Azért ha Minervát nézem… Mondjuk, hogy hosszú ideig tartanak egy adott korban.
A családot még érintjük kicsit.
- Sajnálom. A lánya. A lánya biztos nagyon szereti Önt. Miért nem látogatja meg?
- Köszönöm… Igen, tudom én, hogy szeret, de hát nem szeretnék ráakaszkodni sem. Ha kérném, biztosan jönne… Majd később biztosan fog.
Magnus tervei kicsit átlátszónak hangzanak, de én kedvesen mosolyogva bólogatok hozzá, és nem mutatom kcisit sem, hogy gyanakodnék. Pedig hát… Nem kell mindenkinek társasági embernek lenni. Nem abban mérem az embereket, hogy hány barátjuk van.
- Itt leszek a Roxfortban és őrzöm a kastélyt, mert itt legalább nem kell lakbért fizetnem.
- Kedves Öntől, hogy ilyen szorgalmasan vigyáz ránk - mondom, kiemelve a lényeget, ami miatt tényleg nagyra becsülöm őt. Sokszor csinál úgy, mint aki ki nem állhatja az embereket, és inkább lenne egyedül - mint most is - de az a sejtésem van, hogy ez csak valami egyszerű, de nagyszerű álca, és azalatt egy törődő és segítőkész, jószívű ember bujkál. Ha az egész hacukát egyelőre nem is, de apránként segítek majd lehámozni ezt a jelmezt. Kezdve épp a fúszertartóval.
Nem is tudom, hogy fordult velem hirtelen ekkorát a világ. De mivel Magnus itt volt, valahogy nem ijedtem meg igazán, inkább csak meglepetésemben sikkantottam egy aprót, de ahogy földet - jobban mondva professzort értem - ki is tört belőlem a nevetés.
Azt hiszem, nem nyomtam össze a súlyommal, szerintem a fele lehetek az övének nagyjából. De hát ott feküdtem a mellkasán, és a keze még mindig az enyémbe kapaszkodott. A nevetésem hirtelen megakadt, ahogy elkaptam a pillantását. Volt a szemében néhány gondolat akkor, ami szerintem ugyanaz volt, mint az én fejemben is. Az hagyján, hogy éreztem közvetlen közelből, milyen erős is ő, de esküszöm, ilyen távolságból még a szemöldöke is izmosnak és megnyerőnek tűnt. Hajaj… Már nem vihogtam kislányosan, hanem meglepett dermedtségben mosolyogtam, s  azon gondolkodtam, hogy ez a helyzet innét gyorsan változhatna bármilyen irányba…
De sosem tudjuk meg, hova is alakult volna, ha nem zavarnak meg. Mert pont ebben a pillanatban néhány hangos pukkanás hallatszott, és a fent serénykedő manók közül jelent meg három, éppen mellettünk egy asztalnyira. Az egyik kezében egy kiürült puncsostál volt, a másik kettő egy halom poharat egyensúlyozott.
- Bocsánat a zavarásért, nem akartunk zavarni… Mi csak… - hebegte a tálas, egy másik manó kezében meg megbillent a hatalmas pohártorony, és tipeget oldalra egy párat, hogy visszanyerje zavarában kibillent egyensúlyát.
- Nem zavartatok. Nem történt semmi, csak véletlenül bele… ráestem Magnus professzorra - magyaráztam teljes lelki nyugalommal, és oldalra gurulva lekászálódtam a férfiről, majd még mielőtt talpra álltam volna, még egyszer rámosolyogtam, egy futó kacsintással kísérve.
- Jó is, hogy látjuk, Digby professzor asszony. Fent egy másodéves kislány igencsak furcsán viselkedik a folyosón. Gyanús, hogy részeg egy kicsit - cincogta a másik, poharas manó, én meg nagy sóhajjal álltam most már tényleg fel.
- Azt hiszem, rá kellene néznem. Mennyi esély van rá vajon, hogy ne egy griffendéles legyen már megint?! - kuncogtam kissé bosszúsan, aztán a távozás mezejére léptem. Volna. Az ajtóból még visszafordultam.
- A patrónust illetően remélem, még szaván foghatom! - mosolyogtam Magnusra, aztán méltóságteljesen tovalibbentem. Csak mikor már a folyosón jártam, ahol senki se láthatott, csak akkor engedtem meg magamnak, hogy két kezemet a szám elé szorítsam, és vigyorogjak a gyomromban kavargó bosszantó, de szórakoztató pillangóktól, mint egy meghibbant tinilány.

Köszönöm a játékot! ]